Verseim

Ti őszi fák...

Ti őszi fák, ha mesélni tudnátok, 

Meg tudnánk mivel telt tavaszi zsongástok

Ti őszi fák ha mesélni tudnátok

Megtudnánk bírtátok-e a forróságot

Ti őszi fák ha mesélni tudnátok

Megtudnánk zord télen mi várt rátok.

Ti őszi fák ha mesélni tudnátok

Nem lenne fajdalom, nem lenne átok.

Ti őszi fák ha mesélni tudnátok

Nem maradna titok az igazságtok

Ti a rengetegben nem csak álltok, 

Életet, elmúlást, mindent láttok, 

Igy a világ írigy lehet rátok.

Ti őszi fák ha mesélni tudnátok...

Talán?

Zuhan a lemenő nap az ég falán,

Én merengek itt szívtelenül? Talán.

Térdig süppedve az élet talaján.

Én tűnődőm itt lelketlenül? Talán.

Fűzfa ág tekeredve testem nyakán.

Én állok itt levegőtlenül? Talán.

Sír a fülem rikoltozó madarak hangján.

Én ereszkedem térdre, erőtlenül? Talán.

Szenderedik a horizont a hegy ormán.

Én terültem el testetlenül? Talán.

Hangtalan az erdő, a zajtalan éjszakán.

Én érzem ezt az égből egyedül! Talán.

Esztergom 2017.11.27.

norgraph

Harangjáték

Amikor a harangok szólnak , 

nem az élet végének zúgnak. 

A csend véget ér, 

a kongás a füledig ér. 

Amit e szólam megtehet, 

az hogy az ember szív megremeg.

A harangjáték oly, mély és kedves, 

hogy az életed vidámsággal repdes.

Minden csendülése boldog pillanat, 

Minden hangja éjszakára pirkadat,

Csak egy a fontos, add át magad.

A vágyódás magával ragad.

Amikor a harangok zúgnak, 

A jövő boldogságának szólnak.

Túlvilági lét

Amikor valami egyszer véget ér,

Amikor valami üres lesz,

mint egy nagy tér,

Fájdalom szivárog, 

akár testből a vér

Sivárnak hisszük, 

pedig többet ér.

Ne tépje fájó lelkünket a szél

Egy új kezdődik, 

mert az ember remél.

Remél, hisz' tél után a tavasz kél.

Mennybéli élet a hitünk, 

mi bensőnkhöz ér.

Az emberi lélek 

hosszú útjáról hazatér.

Láthatatlan a tekintete,

de otthonunkba betér.

A túlvilági lét szívünkben örökké él!

Esztergom, 2018. 01.05.

Lassacskán...

Kora hajnali percekben,

Felkelő nap a hegyekben.

Még lassacskán...

Lágy szellő lerúgja avartakaróját,

Megkezdi féktelen kalandját.

Csak lassacskán...

Felkúszik fák derekán a hegytetőre,

Ott talál igazán teret új erőre.

Szép lassacskán...

Átölelve a sziklabércen merengőt.

Lebukik, s völgyből emeli a levegőt.

S nem lassacskán...

Cikázó bogarak, a szélben szerteszét

Nem érzik a szélnek vidám szeszélyét.

Nem csak, lassacskán...

Vadul, nyújtózik az ég felé féktelen,

Madarak mártóznak benne szüntelen.

Talán lassacskán...

Viharosan, járja önfeledt táncát,

Vidáman pörgeti eső párját.

Egyszer csak lassacskán...

Pillantást vesz, a mélyről odafent,

Keresi csendes ágyát odalent.

Megpihen lassacskán...

Alászállva lelket melenget, simogat,

Szelíden tereli ágyába az alkonyat.

Egyre lassacskán..

A táj is elhajlott a nap lenyugszik,

A szellő is ahogy jött úgy megszűnik.

Már lassacskán...

Tarka avartakarójában elmerült

S, minden ami zaj, elcsendesült.

Lassacskán, lassacskán.

Csendes Est

Elérkezett az est, csupa fáradtság,

Hallgatag, szótlanság a társaság.

A csend nesztelen, csupa gondolat, 

Az est számodra mit tartogat?

Csillagok fénylő élete, tettre késztet,

Csak a lehunyt szem, remél merészet.

Kalandozó, kósza ábránd szertelen,

Nem lehet csak egyszerű, meztelen?

Ruhátlan a lélek, tarló pusztasága,

Tör át, sarjadzó eszmének gazdagsága.

Hiányzó merészségre hív a sötétség,

Okozhat gondot ez a kevélység?

Benne van a vágy, mi szétfeszít.

Hisz az ismert ismeretlen, felhevít.

Társ a távolságban, nem a levegőben,

Veled van, érzed a legbensődben!

Macskakő

Esti utcán domborodó macskakövek, 

Ében színű arcán karcot ejtő fények

Hogy a kövekben mi, van kit érdekelnek.

Csak ami kívül van azt látjuk szépnek.

Árnyékos belső, kit érdekelnek, 

A kő belülről erős semmit sem éreznek.

Valami volt....megkövült, 

egyszer lehet hogy éltek.

Valami volt biztos, hogy nem féltek,

De most csak taposnak rajtuk, nem remélnek,

Lehet, hogy arccal lefelé, heverésznek,

Tudatlanul, élettelenül mélyebbre kerülnek, 

majd elenyésznek....

Ébredés

A tavasz, mint halvány derengés

Terjed a tél mögött

A lélegző föld fehér ruháját, 

Hagyja maga mögött.

Keresi friss zsongását, pillanatnyi

Vágyódását kergeti.

Élettelen világát szeretné, 

Újra életre kelteni.

Feledő, fakuló emlékezet

Tekint az olvadó hóra,

Festékpaletta ezernyi színe

Elevenedik valóra.

Élettel teli karcolat kezdődik

A friss élet vásznán,

Őrült vidámság örömét érzi 

A természet táncán.

Ébredés ez, mely ecsettel

Nem fogalmazható,

Behunyt szemmel, természetben

Lélekkel tapintható.

Tiszta, friss, akár a hajnal

reménnyel átölel,

Fogadjon örökbe ez az érzés,

Ami új életet lehel.

Lelki jól eső...

Cseppenként eső érkezve

Szirmokat könnyedén terhelve.

Őszi melankóliát, 

Szív örömét, bánatát.

megnedvesíti, 

ami rossz, azt feledteti, 

Hogy az öröm könnyedén fusson,

a bánat felhíguljon.

A jó beteszi lábát, 

otthagyja nyomát,

a lelken segédkezik, 

vidámság éledezik.

Így amikor elered az égi áldás, 

A hangulatod ne legyen szomorkás.