Velencei-tó élővilága

 

Budapest és a Balaton között csaknem ,,félúton" helyezkedik el a Velencei-tó, az ország harmadik legnagyobb tava, területe a Balaton huszonharmad része. A tó északi oldalán szelíden emelkedő gránit hegyekről, lankás dombokról lenézve, szépen csillog a nádszigetekkel, összefüggő nádasokkal sűrűn tarkított víztükör.

A tó a földtörténeti kor pleisztocén korszakának a végén, legfeljebb tizenkétezer-tizenötezer éve alakult ki. Két párhuzamos törésvonal között a földkéreg lesüllyedésével jött létre. Lassan tovább mélyült, a felszíni vizek, a csapadék, valamint Dunántúli Középhegység felszín alatt érkező karsztvizei pedig feltöltötték. A tó területe, kialakulásának idején több mint kétszerese volt a jelenleginek, vízszintje pedig 3-4 méterrel magasabb a mostaninál. Nagysága a holocén korban - a földtörténeti jelenkorában - a feltöltődés hatására fokozatosan csökkent.

 A Velencei-tó nem tartozott a ,,szelíd" állóvizek közé. Természetes vízelvezető csatornája nem lévén, a csapadékosabb esztendőkben kiáradt, s több száz hektárt öntött el, míg csapadékszegény években alaposan lecsökkent a vízszintje. Olyannyira, hogy például 1866-ban teljesen kiszáradt, s a feljegyzések szerint a tómeder porzott a közeli Székesfehérvárról itt  gyakorlatozó huszároktól. Több ízben is megpróbálták lecsapoltatni a környék birtokosai. Végül a XX. sz. elején megkezdődtek a vízszabályozások. Zsilippel zárható elvezető csatornát hoztak létre (Dinnyés-Kajtori-csatorna). A természetes vízszintingadozások megszűnte, a fokozott települési vízszennyezés miatt felgyorsult a tó eutrofizációja (természetes feltöltődési folyamata). Nagyszabású mederkotrási, partszabályozási, szennyvíz elvezetési munkálatokkal igyekeztek a vízminőséget javítani, és a sportolásra alkalmasabb nyitottabb víztereket létrehozni. A vízszintet víztározókkal próbálták szabályozni (Pátkai-Zámolyi-tározó). De ez sem akadályozta meg a 93-94-es évek drasztikus vízszintcsökkenését, melynek oka az aszályos időjárás volt. Végül 1995-re nagyjából állandósult a tó vízháztartása.

Ma a tó átlagos vízmélysége 1,2 m. A víz oldott sótartalma (Na, Mg tartalma) igen magas, úgynevezett szikes tó. Mivel a befolyó Császár-víz és elfolyó Dinnyés-Kajtori-csatorna is a tó nyugati oldalán található, ott a legédesebb a tó vize és kelet fele egyre sósabb, szikesebb. A Velencei-öböl sekélyebb is, itt a fokozott párolgás felerősíti a töményedést /kevesebb a kétéltű és a hüllő/.

A halban, vadban gazdag környéket már az őskor embere felfedezte, s szálláshelyéül választotta. Gazdag leletanyag - földvárak sora, telepek, temetők - igazolják, hogy a földtörténeti korok majd mindegyikének embere otthonra lelt a tó környékén.

Különösen sok a római korból maradt régészeti emlék. Egyik legfontosabb - az Aquincumból Sabariába vezető - hadiútjuk a Velencei-hegység déli lábánál, közvetlenül a tó partján húzódott. A honfoglalást követően a Velencei-tó és környéke fejedelmi birtokként, Szabolcs vezér szálláshelye lett. Később évszázadokig a Csepel-szigeti királyi ménes legelőterületeként hasznosították. A következő évszázadokban a királyi család, néhány nemesi család, valamint az egyház birtokolta a tavat és környékét. A tavat akkor - akárcsak a többi náddal, sással borított, vizenyős területet - Fertőnek nevezték s halászvízként használták.  A százötven éves török uralom idején mindegyik tó környéki település elnéptelenedett. A Rákóczi szabadságharc idején hadszíntérré vált a környék is, a falvak lakói ismét a mocsarakban, nádasokban kerestek menedéket. Magyarország történetének egyik legdicsőbb csatája is a tó környékén zajlott az 1848/49-es szabadságharc idején. A fiatal magyar honvédsereg Pákozdon győzte le Jellasics seregét.

 

A Nádas-tó Környezetvédő Csoport már 1997 óta, (eddig mintegy 18ezer fő részvételével) szervez, „Természetismeret óra a Velencei-tavon csapatkenukban” elnevezéssel kiránduló csoportokat.

Szeretnénk hozzájárulni, hogy a Velencei tó gazdag élővilágába bepillantást nyerhessenek és a természetben lezajló folyamatok egy részét megismerjék. Kialakítottunk egy kb. 4 km hosszú vízi tanösvényt, amit  túrakenukkal 1.5 óra alatt eveznek végig a résztvevők. A túra nem érint védett területeket, elkerüli a madárrezervátumot. A tanösvény útvesztői, növény és állatvilága hasonlatos a rezervátumban találhatóhoz /kivétel az úszóláp/.

 Ahhoz, hogy a madarak biztonságban érezzék magukat a költési időszakban is, felhívjuk a résztvevők figyelmét, hogy természetszerető emberként viselkedjenek, így tágabb ismeretet szereznek a természetes élőhelyekről.

Mielőtt elindulnánk a felfedező túrára ismertetem az 1996. évi természet védelméről szóló törvény három alapfeltételét

 

A túra változatos élőhelyeken át vezet: nyílt vizeken, nád és iszapszigetek között, illetve a szűk, vadregényes, nádi ereken, ösvényeken. A tanösvényt végigjárva sokféle állattal találkozhat a szemfüles látogató. Íme néhány a leggyakoribbak közül:

Szitakötők

Sávos szitakötőLibelulla Depressa

A szitakötők két pár szárnyukkal, szinte minden manőverre képesek, helyben, előre, hátra tudnak repülni. Táplálékukat, a repülő rovarokat is röptükben ragadják meg, darabolják fel, s fogyasztják el. Petéjüket a víz alatti növényekre ragasztják. A petékből kikelő lárva a vízben fejlődik, nagyon falánk ragadozó. Majd több vedlés után kimászik egy növényre és kibújik a lárvaburokból a kifejlett szitakötő.

Halak

Az út során gyakran kisebb-nagyobb csobbanások hívják fel a figyelmet a tó halaira. A nyílt vizek felszínén megfigyelhető csobbanásokért főleg a kishalakra, rovarokra leső balin (Aspius aspius), a nád közelében elsősorban a szintén ragadozó csuka (Esox lucius) „gyanúsítható”.

A tó 26 halfaja közül legnagyobb tömegben az ezüstkárász (Carassius auratus gibelio) található meg. Mivel a táplálékukat is alkotó apró állati szervezetek (pl.: planktonikus rákok) mennyisége kevés, növekedés elmarad más vizekben élő társaikétól.

Ezzel szemben a kis halakat fogyasztó süllő (Stizostedion lucioperca) elegendő táplálékot talál, és ennek a fajnak kedvezett a kotrással, nádasok csökkenésével járó átalakulása is a tónak. Nem minden halfaj esetében volt ez így, a nádasok csökkenésével, parti ívóhelyek eltűnésével számos halfaj állománya is csökkent,

 

 mint pl. a csukáé (Esox lucius), compóé (Tinca tinca), aranykárászé (Carassius carassius).

A horgászok talán legkedveltebb zsákmánya a ponty (Cyprinus carpio). Táplálékát a tófenék iszapját túrva szerzi meg. A tóban sajnos számos nem őshonos halfaj is megtalálható, melyek jelenlétükkel konkurenciát jelentenek az őshonos fajoknak. A legtöbb gondot a Kínából származó ezüstkárász) jelenti. A faj különlegessége, hogy csak női ivarú egyedei fordulnak elő vizeinkben, melyek összeívnak a ponttyal. Az ikrából kikelt halak azonban nem hibridek, hanem „tiszta” ezüstkárászok!

Kecskebéka

Rana esculenta   .A több fajból álló vízi békák egymás között keresztezõdnek. Életük nagy részét a vízben töltik. Késõ tavasszal rakják akár 10000 petéiket. A fejlödõ ebihalak száma már jóval kevesebb és az õszre átalakuló kis kifejlett békák még kevesebben vannak. Végül a 2-3 év múlva ivaréretté váló példányok száma már éppen csak arra elegendõ, hogy a békaállományt fenntartsa. Azért kétéltűek, mert fejlödésükhöz szükségük van a vízre és a szárazföldre is. De így a számtalan ellenség (vízimadarak, siklók, halak) is minkét közegbõl érkeznek. Ezért hát ez a nagy pusztulási arány. A békák rengeteg rovart fogyasztanak. A táplálékláncban így nagyon fontos helyük van, mivel õk is sok állatnak szolgálnak táplálékul, és a rovarok populációinak túlszaporodását is segítik megelõzni. A vizek és a levegõ szennyezõdésére nagyon érzékenyek ezek a kétéltűek. Bõrük azért vékony, nyálkás, hogy az oxigént könnyen fel tudják venni ezen keresztül, hiszen kezdetleges tüdejük nem lenne elég a gázcseréhez. Ezen a bõrön azonban könnyen átjuthatnak a szennyezõdések is, ezért jó jelzõ (indikátor) fajok. Arra a szennyezõdésre, amit mi még nem érzékelünk, õk állományuk csökkenésével figyelmeztetnek. Vigyázzunk ezekre a hasznos kis állatokra, hiszen hazánkban a kétéltűek és hüllõk minden faja védett.

Vízisikló

Natrix natrix

Néhány siklónak nincs rossz tapasztalata az emberrel, ha nem észlel fenyegető mozgást, kíváncsian közelíti meg a csónakot, de megfogásakor kissé bűzös váladékot bocsát ki. Főleg békákkal táplálkozik, a kishalat, madarat, tojást is lenyeli. Talajba bújva telel át. Testét szarupikkelyes bőr fedi, lágy héjú tojásokkal szaporodik, tüdővel lélegezik és testhőmérséklete változó. Hüllő, csakúgy mint a mocsári teknős.

Mocsári teknős

 Emys orbicularis

Egyetlen teknös fajunk, védett,15-20 cm-széles szarupajzs borítja a hasát és a hátát. Fejét, végtagjait és farkát is képes védekezésül a páncéljába behúzni. Gyakran napozik a vízbõl kiemelkedõ nádkupacokon, de veszély estén villámgyorsan, hangtalanul siklik a vízbe. Amilyen esetlen a szárazföldön, olyan jól úszik a vízben, és képes sokáig a mélyben maradni.

Halakkal, békákkal, férgekkel, puhatestűekkel táplálkozik, esetenként a dögöket sem veti meg. Tojásait a parti homokba, laza talajba ássa, utódait a nap melege kelti ki. Állományát a hangos háborgatás, és elsõsorban a tojásrakó helyek lecsökkenése veszélyezteti. A kis teknős megszületésétől önálló életet él.

A tél beállta előtt fagymentes helyre ássa be magát, ha pedig már jól felmelegedett az idõ, csak akkor bújik elõ a telelésbõl.

Madarak

A nádasok által körülvett, védett kis tisztásokon a csendben érkezõ vendéget sokféle vízimadár várja. Helyenként a közelben költõ, vagy táplálkozó madarak nagy robajjal szállnak fel. Legtöbbjük védett.

A Velencei-tó nyugati nádasainak egy része és a közeli Dinnyési Fertõ nem csak hazai, hanem nemzetközi szinten is jelentős vízimadár élőhely! Védelem alatt állnak a Ramsari Nemzetközi Egyezmény keretében is.

Lássuk a leggyakoribb fajokat:

 

Tőkésréce

Anas platyrhynchos

 

Lapos csőre vékony lemezein keresztül átszűri a vizet, apró állatokat (csigák, lapos férgek, ebihalak) és vízinövényeket, (aratás után a tarlón kihullott magokat) eszi. A hideg elől délre vonulnak, de a be nem fagyó vizeken nagy tömegben telelnek át.

A gácsér színes tollazatot visel (képen), a tojó barnás tollazata elősegíti a környezetbe olvadást. A házi kacsa őse.

Szárcsa

Fulica atra

Teljesen fekete madár, nagyon jellegzetes fehér csõrrel és homlokfolttal. Fõképp növényekkel táplálkozik Nagyon jó úszó, ám nehezen repül fel, ezért ha megijed, gyors szárnycsapásokkal szalad a víz tetején a védelmet nyújtó nádasig. Fejükön vörös pihetollat viselő fiókáit kezdetben a hátán szállítja. Vonulóak, de akadnak áttelelõ példányok. A jég olvadását követõen pedig az egyik legelsõként megjelenõ madarunk

Bütykös hattyú

Cygnus olor

1990-óta fészkelnek a Velencei-tavon, azóta több százra emelkedett egyedszámuk. Páronként 5-10 tojást tojnak, de a tél beköszöntére már csak 3-4 egyed marad. Enyhe télen addig nem hagyják el a tavat, amíg az be nem fagy, és jég elolvadása után már vissza is térnek. Gyakran a Dunán telelnek át. A párok egész életükön át hűségesek egymáshoz. A gácsérok hangos sziszegéssel, szárnycsapkodással agresszíven védik fészküket és fiókáikat. Akár az embernek is nekitámadnak. Vízinövényekkel táplálkoznak, és fõleg a szárcsákkal konkurálnak (versengenek) a táplálékforrásokért.

2003-tól állományuk önmagától lecsökkent, jelenleg mint egy 20 pár a törzs állomány.

 Gémfélék

Szürke gém

Ardea cinereaTörpegém

Vörösgém

                          

A gémfélék gázló madarak, alacsony vízállásnál gyakrabban látni a tanösvény környékén őket, A Dinnyési Fertőn érzik igazán jól magukat, ahol nagy tömegben együtt költenek a gémtelepeken. Hosszú lábukkal a sekély vízben sétálnak, vagy kiemelkedõ nádcsomón állva lesik az arra úszó halakat, vízi ízeltlábúakat, kétéltűeket, majd gyors mozdulattal „szigonyozva” vágnak a vízbe és már nyelik is le a falatot. Az elõgyomrukba került táplálék egy részét a fiókáik számára vissza öklendezik. Jól felismerhetõek repülés közben is, „S” alakban behajtják nyakukat (míg a gólya, kanalas gém nyújtott nyakkal repül), lábuk nyújtva van.

Költési idő kezdetén válluknak csipkeszerűen finom dísztollai messze túlnyúlnak a farkon, e miatt, dísztolláért majdnem kipusztították  A nagy kócsag a természetvédelem címerállata, 1958-ban ezeknek a madaraknak az érdekében nyilvánították védetté a tó nyugati nádasainak egy részét 420 hektáron (Velencei-tavi Madárrezervátum). Azóta szerencsére jelentõs állomány növekedésük figyelhetõ meg. Érdekesség, hogy egy fejlett példánynak átlagos testtömege csupán 1.75 kg. A kis kócsag (Egretta garsetta) hasonló színű, de kisebb, karcsúbb termetű és sárga lábfejű madár.

Búbosvöcsök

Podiceps cristatus

Megszokott  kőltő helyeikre márciusban érkeznek. Kedveli a nádasos, sűrű vízinövényes , csendes vizeket. Gyönyörű násztáncot lejtenek egymásnak, majd vízen úszó fészkeket építenek, ezért nem zavarja őket a vízszintemelkedés. A csíkos kis fiókákat szüleik kezdetben a hátukon pihentetik, Halakkal, csigákkal, békákkal, táplálkoznak. Élelemszerzéskor és veszély esetén lebuknak a víz alá, összeszorítják szárnyukat, és csak a lábuk segítségével igen jól úsznak.

Nádirigó

Acrocephalus arundinaceus 

scirpaceus

Cserregő nádiposzáta

Acrocephalus

Május elején építik meg mérnöki ügyességgel kosárszerűen fonott fészkeiket,

ebbe rakják 4-5 tojásukat. A nádbugával, háncssal bélelt fészke a víz fölött 60-120 cm magasra épül többnyire a siklók miatt. A kakukk e fészkekbe hasonló pöttyös tojást tojva gyakran megtéveszti a nádirigó szülõket, és fiókáját felnevelteti velük. Hangjuk messzire elhangzik, a nádirigó érdes, karicsoló: Kara-kara-ki-ki hangot ad ki, kb. 19cm-re nő meg. A nádiposzáta: tiri-tiri-tir-tir-ter-ter hangjáról ismerhető fel, testmérete 13 cm körül van.

Sirályfélék, csérek

A Velencei-tavon elsősorban a dankasirály (Larus ridibundus) és a sárgalábú sirály (Larus cachinans) figyelhető meg. Több száz párból álló kolóniában élnek. Az együtt költés előnye, hogy nagyobb biztonságban érezhetik magukat. A levegőben mindig „őrző-védő szolgálat” figyeli a betolakodót, hangos vijjogással  figyelmeztet a veszélyre. Együtt képesek megtámadni és elzavarni a barna réti héját is, Rendkívül jól alkalmazkodnak, főként kisebb halakkal táplálkoznak, de rendszeresen látogatják a szántásokat, gyümölcsösöket, szeméttelepeket

Csúcsragadozók

Barna réti héja

Circus aeruginosus

A vizes élőhelyek, mint például a Velencei-tó egyik csúcsragadozója. Néhány szárnycsapás után a nádas fölött alacsonyan siklik zsákmányt keresve. Elsősorban a könnyen elejthető, beteg, magára hagyott, fejletlen állatokat kapja el, így hozzájárul a zsákmánypopuláció életerős állományának fennmaradásához (békák, apró emlősök, vízimadarak). Erős, karmos ragadozólábával megragadja áldozatát, tépőcsőre alkalmas  a hús földarabolására.

Táplálékának egy része dög. Csak a tojó eteti a fiókákat, de a hím is vadászik számukra, ezt átadja a tojónak.

Vidra

A másik csúcsragadozó a fokozottan védett vidra, mely általában rejtett életet él. Úszóhártyás lábával gyorsan úszik,

Főként halakkal, és kétéltűekkel táplálkozik, néha a madarakat is megtámadja. A vízben rendkívül ügyesen mozog, amit hosszúkás teste, úszóhártyás lába és erős farka tesz lehetővé. Télen a jégben kisebb lékek  jelzik jelenlétét. Szintén télen lehet észrevenni az un. vidracsúszdát, a növények között kicsúszott járatot. Állományuk jelentősen veszélyeztetett.