A KIS HABLEÁNY
A kis hableány
Hans Christian Andersen
meséje nyomán versbe foglalta:
Bolgárfalvi Z Károly
©Bolgárfalvi Z Károly, 2015
Kérjük a kedves olvasót, tisztelje meg a
szerzőt azzal, hogy művét megvásárolja.
https://www.facebook.com/versoldalaim
Minden jog fenntartva.
A könyvet készítette:
Publio Kiadó 2015
A partoktól távol, messze, nagyon messze
Vígan süt a nap és búzavirág kék a tenger
A felszín átlátszó, mint egy szép üveg
Mélye feneketlen, hatalmas mély üreg
Horgonykötél sohasem érne le odáig
Emberfia sem él ott, nem élne sokáig
Ott lakik a mélyben a tengernek népe
Sellők, halak, bálnák, mindből a szépe
Különös egy hely ám ez a birodalom
Nem ám csupa homok és csupa kőhalom
Fák, virágok benne kényest ringatóznak
össze-vissza nyújtózkodnak, hajladoznak
Ágaik közt suhannak, hancúroznak halak
Aprók, nagyok, szelídek, bohókásak, vadak
És ahol a tenger fenék a legmélyebb
Vízi király palotája ott van, ott székel
Piros korallból van annak minden fala
Csúcsívesre készült minden nagy ablaka
Átlátszó borostyánkővel üvegezték
Minden tetejét nagy kagylóhéjjal fedték
Amikor a kagylók csukódnak, nyitódnak
Legbelül a gyöngyszemek szépen csillognak
Bármelyik lehetne egy korona éke
Csillogón, tündöklőn a nap fényessége
Ebben a tündéri szép gyöngypalotában
Uralkodik a Vízikirály egymagában
Hiába igazságos, hiába szigorú
Özvegyen él régóta, ezért is szomorú
Hitvesét a halál nyílt tengeren érte
Sehol nem volt menedék, ami megvédje
Szegény királyné, teste kitudja hová lett
A nagy viharban, amit az ég rendezett
A Vízikirálynak van szép lánya, éppen hat
A király anyja nevelgeti azokat
Oly nagy szeretettel viseli gondjukat
Ha tehetné, mindentől óvná a lányokat
A nővérek egytől-egyig szépséges szépek
Mégis a legkisebb apja szeme fénye
Szeme szelíden kék, mint a tenger mélye
Arca virágszirom, finom, gyengéd lélek
A lányok haja gyönyörű, tekergő sörény
Nincs lábuk, uszony nőtt annak a helyén
A vízben a lábbal mire is mennének
Halakkal úszásban, hogy versenyeznének
A nővérek álló nap csak játszadoznak
Borostyánkő ablakokat nyitogatnak
S a halak élelmet találnak kezeikben
A szép gyöngypalota tágas termeiben
Oda-oda úsznak a kisasszonyokhoz
S kirándulnak néha a korallzátonyokhoz
Békésen tűrik a királyi simogatást
Vidáman úszkálnak vagy játszanak épp mást
Hatalmas kert van a gyöngypalota előtt
Fényes gyümölcsök vannak ágaik közt
Pompáznak ott tűzpiros meg sötétkék fák
Alattuk hajladozik, ring a sok-sok virág
A kert földje finom, kék tengeri homok
Szélcsendes időben a nap is leragyogott
Csodálatos kék színben úszik ott minden
A nagy mélységet itt elfelednéd, hidd el
Fénylik is minden, mint a bíborvirágok
Örömmel gondozzák kertjeiket a lányok
Ha találnak bennük igazítani valót
Gyorsan kigyomlálják mi nem oda való
Az egyik cethal formára emlékeztetett
A másik, hableány alakban pompázott
Legkisebb kertjének kerek a formája
Kerek ott minden, mint a napfény virága
A legkisebb sellő különös gyermek volt
Hallgatag, tűnődő, pompához nem szokott
Míg nővérei magukra ékszert aggattak
Mit elsüllyedt hajókon, ládákban találtak
Addig a kis hableány nem kívánt egyebet
Fehér márványszobornál, mely kertje dísze lett
A szobor egy szépséges ifjút ábrázolt
Fűzfát ültetett mellé, ez adott árnyékot
A kisleánynak az volt legnagyobb öröme
Ha a fenti világáról beszéltek előtte
Nagyanyját faggatta mindenről, mindennap
Milyen a földi élet, s hogy telik ott egy nap
A kislánynak tetszett minden ami más volt
Mint a tenger fenék, hisz olyat sose látott
A földön illatosak a fák, a virágok
Zöldek az erdők, a rétek külön világok
Tizenöt esztendő s akkor felmehettek
Ezüstös holdfényben sziklára ülhettek
Nézhettek hajókat, terhet mint cipelnek
Láthattok mindent, amiről eddig meséltem
Szólt a királyné a lányokhoz szelíden
Míg nem töltitek be a tizenöt évet
Nem mehettek fel mert az nagyon veszélyes
Apátok is megtiltotta, hiába kértek
A kis hableány így éjszaka álmodozott
Tűnődött a világról, közben sóhajtozott
Szobája ablakából sóváran nézett
Fel a magasba, hol a víztömeg kéklett
Látta a világ leszűrődő fényeit
A hold és a csillagok halványult képeit
Melyek ha torzan is, nagyobbnak látszanak
A tenger mélyén, csak szemünkkel játszanak
Ha az eget takarta egy hajó vagy bálna
A hajon a sok ember nem tudta, nem látta
Hogy ott lenn a mélyben, egy szépséges leány
Mint tárja ki feléjük vágyakozva karját
Eljött a legidősebb születés napja
Felúszott a felszínre, a holdfény takarta
Nem volt tiltva, hogy amit lát közre ne adja
Visszatértekor mesélt, milyen volt kalandja
Amikor megpihentem egy homokzátonyon
Elnéztem a parti várost mily szép s ragyog
Ragyogtak a lámpák, mint égen a csillagok
Muzsikát is hallgattam s éreztem sok illatot
Messziről hallottam templomtorony szavát
Nyüzsgő emberek lármáját, kocsik robaját
Esztendő múltával másik testvér úszott
Számára a legszebb a naplemente volt
Beszámolója csupán az alkonyatról szólt
Elmondása szerint az égbolt színarany volt
Tűz piros, ibolyakék felhők úsztak sebesen
Mint hattyúcsapat a nap felé nyílegyenesen
Utánuk úszott, hátha elérni a napot
De a nap egyszer csak a tenger alá bukott
Nem lehetett látni a víz színén a pompát
Mely felhők vitorláin bontott szárnyat hozzá
A kis hableány közben tovább álmodozott
A tengert nézte, lármás városokra gondolt
Gondolt a sok szépre, mit nővérétől hallott
Év múltán a harmadik nővér is felúszott
Ö volt a legbátrabb, legmesszebbre jutott
Tengerbe futó folyó torkolatához úszott
Ott a habok között bukkant a felszínre
És amit ott látott az ugyancsak meglepte
A dombokat szőlő, gyümölcs borította
Szemeit a zöldellő tájra fordította
Erdők sűrűjére, melynek lombjai között
Madarak énekeltek régi romok fölött
Felette az égből forrón tűzött a nap,
Többször alámerült, hűsítse testét a hab
Egy öbölben sok pucér gyereket látott
Fürödtek, szaladgáltak, mindegyik játszott
Szeretett volna ő is csatlakozni hozzájuk
De ijedten szétszaladtak, keresték ruhájuk
S előtte termett egy mérges, kis fekete állat
Dühösen csaholt, s rájött, hogy mily fáradt
Vissza úszott hát a széles, nyílt tengerre
S testvéreinek a beszámolót így fejezte be
Soha sem felejtem a gyönyörű zöld dombot
A sűrű erdőket, az árnyat adó lombot
S a pajkos gyermekekről annyit lehet tudni
Nincs nekik halfarkuk, mégis tudnak úszni
Egy év elteltével a negyedik testvér úszott
Óvatos volt, körültekintő, félte a kalandot
Ő kinn maradt a háborgó tenger közepén
Delfinek bukkantak fel akár egy vőlegény
A cethalak orrlyukaikból fecskendeztek vizet
Hajók is úsztak arra, látott is vagy tízet
Mint egy nagy üvegharang olyan az égbolt
Bámulta az elérhetetlent, ami neki szép volt
Hallgatta a kék tenger haragos morgását
De ez sem csillapította a sóvárgását
Egy év telt el, és az ötödik testvér úszott
A víz tetején akkor éppen hideg tél volt
Eddig egyik lány sem mesélt ilyen világot
Haragos zöld tengert s jéghegyeket látott
Olyan színűek, mint kagylóba rejtett gyöngy
Különös alakjuk gyémántként tündökölt
Felült a legmagasabb jéghegy tetejére
Onnan nézett a végtelen láthatár szélére
A vitorlás hajók ijedten keringték körül
Emberek látták amint a szikla tetején ül
Hosszú haját, amint vadul cibálja a szél
Csodálkoztak rajta, nézték, de nem beszélt
Estefelé aztán felhők vonták be az eget
Villámok kísértek nagy mennydörgéseket
Fekete hullámok lökdösték a jéghegyeket
A hajósnép borzadt, várta a végítéletet
A hableány nyugodtan ült a gyémántos hegyen
Nézett a távolba a kékes villámok felett
Csak egy év volt hátra a legkisebb leánynak
Alig bírta kivárni, csak ő nem úszhat már ma
Amikor meglátták a földi valóságot
Szépségével nem tudtak betelni a lányok
De miután felszínre úszhattak bármikor
Már nem csábították őket újdonságok
Egy hónap elteltével inkább haza vágytak
Hol legszebb a tengerfenék vízipalótája
A kis hableány nem hitte nővérei szavát
Magában megfogadta, Ő sohasem un rá
Legrosszabb volt számára nézni nővéreit
Egymásba karolva mint úsznak a felszínig
Ott lágyan énekelnek csodaszép hangjukon
Ami szebb minden földi hangnál, azt tudom
Magányosan, szívszakadva nézett utánuk
S érezte, mily üres nélkülük palotájuk
Ha vihar dúlt és a hajós nép rettegve várt
Süllyedhet hajójuk ha zátony okozna kárt
Ők ott úszkáltak köröttük bátorítva őket
Ne féljenek a haláltól a tenger várja őket
Hisz olyan szép minden odalenn a mélyben
Szélcsendes időben bíbor kék színű fényben
Szavukat az emberek meg nem értették
Dalukat inkább a szél zenéjének vélték
Amikor a hajó már tényleg süllyedt velük
Nem láttak ők szépet, csak oda lett életük
Ó, ha már tizenöt esztendős lehetnék
Sóhajtott a legkisebb, én is elmehetnék
Tudom, megszeretném a fenti világot
Meg az embereket, meg a sok virágot
Egy nap elérkezett végre-valahára
Születésnapja a legkisebb leánynak
Téged is elbocsájtunk szárnyaink alól
Szólt az öreg királyné azon napon
Gyere leánykám vedd az ékességedet
S fejére liliom koszorút illesztett
Melynek minden szirma egy-egy fél gyöngyszem volt
A lánynak nem tetszett, de szófogadó volt
Lerázta volna a nehéz gyöngykoszorút
De most nem lehetett, bátran intett búcsút
Könnyedén szállt fel a tengernek mélyéből
Csodálta a világot a vízszínéről
Éppen a tengerbe temetkezett a nap
Arany-rózsaszínébe sok felhő belekap
Bágyadt-vörös égen gyúltak ki csillagok
Enyhe volt a levegő, csöndes és nyugodt
Közelben háromárbocos hajó vesztegelt
Vitorlái félárbocra voltak eresztve
A hajón vidám muzsikaszó zengett
Száz meg száz színes lampion gyúlt ki nevetve
A hajókabin nagy kerek ablakán át
A hableány a hajón ünneplőket lát
Egy királyfi volt az, ünneplők közt legszebb
Mintha álmot látna, mit sosem felejthet
Születés napja volt, tizenötödik éppen
Ezért vigadozott úgy a hajó népe
Matrózok táncoltak fent a fedélzeten
Petárdák százai röppentek az égre
Mintha az ég csillagait látnánk a vízben
Fényes ragyogás tükröződött a mélyben
A hajó maga is nagy fényárban úszott
Az ifjú királyfi boldogan búcsúzott
Nevetve szorított kezet az emberekkel
S nyugovóra tért a vendég sereggel
Kihunytak a színes lámpák is végre
És a petárdák sem röppentek az égre
Csak a tenger mélye volt az, mely morajlott
Egyre magasabb hullámokkal tombolt
Viharfelhők terítették be az eget
Dagadtak a vitorlák a hajó felett
A tenger fekete heggyé magasodott
A hajó felett, hisz hullámvölgyben siklott
Hiába vonták már be a vitorlákat
Száguldott a hajó tompa bénultságban
A leány ezt mulatságosnak gondolta
De nem úgy a hajós nép aki félholtan
Görcsösen kapaszkodott a fedélzeten
Míg a hajó újabb hullámhegyre szökkent
A vitorlás hajó recsegett-ropogott
Fedélzetén nagy rémület uralkodott
Semmi sem csillapítja a tenger haragját
Csak ha már megkapta rémült áldozatát
A főárboc kettétört, mint egy gyufaszál
A megbillent hajó süllyedve alászállt
A hableány most látta milyen nagy a baj
A hold sem világított, csak nagy volt a zaj
Semmit sem látott a korom sötétségben
De a fellobbanó villámok fényében
Megpillantva a rémült menekülőket
A királyfit kereste meg a szemével
Látta ahogy az ifjú tengerbe zuhan
Hullámok közt hányódva karja tétova
Lemerülni készült a tenger mélyére
Még örült is a leány, örült a szépségnek
De aztán, nagyon mélyen elszomorodott
Mert, idő közben az is az eszébe jutott
Hogy halandó csak holtan térhet a mélybe
Nem állhat vele Vízikirály elébe
Nem, nem engedi, hogy a királyfi meghaljon
Úszott, saját épségét már nem is féltve
Lebukott, felemelkedett míg odaért végre
S a kiemelt test ringott a hullámokon
Szép fekete szeme éppen lezáródott
Az ifjú a karjában aléltan hányódott
Reggelre elült a vihar, abbamaradt
A hajóból pedig forgács sem maradt
Kibukott a tengerből a nap piros arca
Csak a királyfi szép szeme maradt csukva
A leány megcsókolta fehér homlokát
Keze hátra simította csapzott haját
S ekkor vette észre mennyire hasonlít
Az ő kis márványszobrára, tehát az valódi
Szívéből kívánta bárcsak életre kelne
S az ifjút óvatosan partra emelte
A partot szép zöld erdők szegélyezték
A fák között egy templom magasodott
Karcsú pálmák álltak, bólogattak felé
Magas hegyek ormán fehér hó ragyogott
Egy kisebb öblöt formált meg itt a tenger
Homokos a part hová a királyfit tette
Úgy fordítva fejét, hogy a nap melege
Szemét, arcát érje a szél meg legyezze
Egyszer csak megzendültek a néma harangok
Majd egy csapat fiatal lány hangja hallatszott
A kis hableány tudta neki el kell bújni
Egy sziklaszirt takarta, mely tudott búgni
Leste, várta, hogy mikor veszik már észre
Az alélt királyfit, s szaladnak melléje
Nemsokára egy fiatal lány észrevette
Kissé megijedt, majd segítségért ment el
Később a hableány szívszorongva látta
Magához tért az ifjú, s nevet a lányra
Mindenkire, csak nem a kis hableányra
Ki az életét tette érte kockára
Hisz nem látta, nem tudta ki mentette meg
Csak arra eszmélt, hogy ott van egy lánysereg
Kik vezetik őt egy nagy fehér épületbe
A hableány hazatért szomorú szívével
Nővérei sokáig hiába faggatták
Nem mesélte el szívének fájdalmát
Nem mondhatta el mi történt odafönt
Hogy a megmentett hálát másnak köszönt
A kis hableány esténként, majd kora reggel
Kíváncsian úszott fel arra a helyre
Hol a királyfit a vízből kimentette
De a kőfal miatt nem látott a kertbe
Szomorúan tért vissza a gyöngypalotába
Álmélkodón, hallgatag járkált a szobákban
Egyetlen öröme a márványszobra volt
Mely a királyfira oly nagyon hasonlított
Leült e kertjében, átölelte a szobrát
Neki öntöttet ki szívének fájdalmát
Nővérei nem bírták nézni e fájdalmat
Éreztek is iránta épp elég szánalmat
A hableány végül elárulva titkát
Elnyerte magának nővérei bizalmát
Ők pedig meglelték annak birodalmát
Mutatták húguknak a szép palotáját
A palota lépcsője a tengerbe nyúlt
Ezüst kupoláján a nap éppen kigyúlt
Márvány szobrok voltak az oszlopok között
Tágas termeibe a fény beköltözött
Drága függönyök, szőnyegek pompáztak
A falakon gyönyörű képek sorjáztak
Egy szökőkút állt a legnagyobb teremben
Szemet gyönyörködtető látványt teremtve
Halványságra kőből épültek a falak
Óvták a nyiladozó szép virágokat
Vízcseppek szökelltek fel a kupoláig
Aranyló fényben fürdőztek sokáig
Boldog volt a hableány, hisz tudta, látta
Mint él szerelmese, fényes palotában
Felbukott a tengerből, majd minden este
Nézte a királyfit, mily karcsú a teste
A királyfi nem tudott, tudhatott róla
Hogy egy hableány álmodozik mióta
A hableány sokat rejtőzködött sásban
Hűs tengeri szellőt fogva a fátylába
A királyfi büszkén, majdnem minden este
Ott ült hajóján, a leány pedig leste
Máskor a halászok közelébe úszott
Őket hallgatta, majd tőlük is búcsúzott
S a fáklyák fényénél a hullámzó tenger
Mélyén a boldogság szívében zengett
Számtalanszor tűnődött, át mint ölelte
Csókolva homlokát, miközben mentette
És a Vízikirály legkisebb leánya
Már csak őt szerette, vágyódott utána
Vágyott arra, hogy vele emberként éljen
A földi világot szebbnek látta véle
Elhagyná érte a tenger birodalmát
Hisz oly kicsinek látta már a sajátját
A földi világot ők hajókon járják
A felhő fölé érő hegyet is látják
Az emberekről mindent meg akart tudni
Szeretett volna már kedveséhez futni
Nénjei nem tudtak mindenre felelni
Így, az öreg királynéhoz ment kérdezni
Aki jól ismerte a felsőbb világot
A tengerek feletti sok, sok országot
Ha az emberek nem fúlnának tengerbe
Vajon meddig, hogyan élnének? Kérdezte
Nem halnának meg, mint mi a tenger mélyén?
Dehogynem kedvesem, hamarabb, mint hinnéd
Az életük igen csak rövidre szabott
Mi háromszáz évig élhetünk szabadon
Ha meghalunk fehér tajték lesz belőlünk
A lelkünk halandó, így csak egyszer élünk
Az emberek lelke pedig halhatatlan
Ez pedig minálunk igencsak szokatlan
És miért halandó éppen a mi lelkünk
Földi boldogságra volna jó szert tennünk
Én szívesen adnám a háromszáz évem
Csak egy napig emberként lehessen élnem
Nagyanyja mondja, ne is gondolj erre
Boldogabban élünk, mint az a sok ember
Itt a tenger mélyén van a mi világunk
Szeretteink között, másra nem is vágyunk
Ha meghalok fehér tajték lesz belőlem
Mondta a leány, senki sem hall felőlem
Hullámokon hányódom, tenger moraján
A bíborszínű napot sem láthatom tán
Mit tegyek, hogy lelkem ne pusztuljon bele?
Semmit sem tehetsz, ez a tenger lét rendje
Hallhatatlan lelked csak akkor lehetne
Ha téged egy földi ember úgy szeretne
Hogy előbbre helyez apjánál, anyjánál
Szíve vágyánál, minden gondolatánál
Fogná kezed, örök hűséget fogadva
Lelke óvná lelked, így emberi volna
Csakhogy ez veled nem történhet meg soha
Legszebb ékességedről mondják, hogy ronda
Kecses halfarkadat uszonynak nevezik
Két furcsa dorongjukat lábként szeretik
Szegény kis hableány oly csüggedten nézte
Pikkelyes halfarkát. Ez az ékessége?
Minden gondolata az emberek közt járt
Lelkén erőt vett a nagy nagy szomorúság
Az öreg királyné, látva hangulatát
A szomorú hableánynak, rendezett bált
Táncoljunk, vigadjunk, esztendőnkből futja
A háromszáz évünk vidámságunk titka
Az volt csak a pompa, csillogás, ragyogás
Az ember soha sem láthatja mily csodás
A bálterem, hol minden fal kristálytiszta
Karcolt üveg, s mindenütt a kagylók héja
Apró lámpásként szolgál, opálos lánggal
Világítván be az üvegfalú termet
Kékeszöld fényével messze sugározva
Hosszan, tündöklőn színezve meg a tengert
Elsuhanó halak csillámló pikkelyén
Arany és bíborpiros színű fény henyél
A táncparkett tűzpiros korallból rakva
Ott táncol vízi világ apraja nagyja
Víziífjak és a kecses hableányok
Halk, lágy énekszóval kísérték a táncot
Csodás egy ének volt, ember nem hall ilyet
Nincs hozzá fogható, mi éltetné szíved
A Vízikirálynak legkisebb leánya
Énekelt a legszebben, mindenki látta
Meg is tapsolták, még örült is a szíve
Egy pillanatra, hogy mennyi is a híve
Egy kicsit később ismét elfogta a vágy
A királyfiért, s a földi élet után
Bánta, hogy neki nincs hallhatatlan lelke
És ez a gondolat majd elemésztette
Ily bánatos szívvel, hogy tudna vigadni
Nővérei között mindenen kacagni
Kisurrant a palota üvegterméből
Hogy erőt merítsen a tenger mélyéből
Kertjében üldögélt virágai között
Egy rézkürt hangja szólalt meg feje fölött
Felkapta fejét a legkisebb hableány
Ki most ott vitorlázgat a királyfi tán?
Akit jobban szeret édes szüleinél?
Aki távolban a felsőbb világban él?
Minden gondolata reménnyel száll felé
Csak az oltárnál egyszer állhasson mellé
Elnyerhesse őt s a hallhatatlanságot
Ez az amire már oly régóta vágyott
Engem a teremben senki nem hiányol
Gondolta a leány s ment a boszorkához
Csak a boszorkány, csak ő segíthet rajta
Kisuhant a kertből az őrvény felé tartva
Azon túl lakott a tenger boszorkánya
Nem járt még ez úton senki fia lánya
Nem nőtt arra virág, sem a tengeri fűz
A kopár szürke föveny mindenkit elűz
Az örvény úgy forgott, mint a malom kerék
Magával rántotta mindazt amit elért
Ezen a forgón kellet átvergődnie
A kis hableánynak, hogy jusson előbbre
Hogy eljusson a boszorkány tanyájához
Fortyogó iszapmezőn kellett átvágjon
Mit a boszorkány gyógyfürdőnek nevezett
Abban lubickolt, fürödni ott szeretett
Azon túl állt háza egy erdő közepén
Hol polipok ringtak a fák, bokrok helyén
Ezek félig állatok, félig növények
Mint a földből kinőtt százfejű sövények
Kígyókhoz hasonló karjaik az ágak
A nyúlós puha férgek gallyakká váltak
Gyökerüktől csúcsig külön imbolyogtak
Soha nem eresztvén amit már megfogtak
A hableány megrémült mikor meglátta
Szíve ott dobogott remegőn torkában
Már-már visszafordult, de eszébe jutott
A királyfi, és ha már eddig eljutott
Reményt adott neki az emberi lélek
Amire úgy vágyott, lábakat remélve
A polipok ellen jól feltűzte haját
És mint karcsú hal, úgy suhant közöttük át
A polipok mohón nyúlkáltak utána
Nyúlós karjaik közt zsákmányt fogtak százat
Elsüllyedt hajók kincseit, meg halakat
Megrémülve látta, hogy milyen nagyokat
Volt közöttük még egy hatalmas cethal is
Nemrégen eshetett fogságba maga is
Aztán, egy furcsa, süppedős tisztásra ért
Hol vízi kígyók kígyóztak élelemért
Csúf sárga hasukat meg-meg mutogatták
Egy-egy jobb falatért nyakuk nyújtogatták
A tisztás közepén a boszorkány háza
Oly rút volt, mint maga a ház gazdája
A gazdasszony épp kint ült háza küszöbén
Két varangyos békát etetett az imént
Mint az emberek a háziállatukat
Simogatta kezével puffadt hasukat
A leány érezte, megjárta a poklot
S hozzá ez a szag is, mely mindenütt fojtott
Megérkezett a rettegett boszorkány elé
Nagyon félt, remegett, de oda állt elé
Illedelmesen köszönt, halovány hangon
Nézte a sok mocskot, szétterült a gangon
Üdvözöllek téged tenger boszorkánya
Szolt a hableány, de úgy mordultak rája
Hogy ereiben majd megfagyott a vér is
Hogy mersz idejönni, mit képzelsz te mégis
Fülsiketítő hang ostorozta végig
A tenger boszorkánya hangján sem szépít
Tudom, hogy miért, és mi járatban jöttél
Figyellek mióta a világra jöttél
Nagy ostobaság mit tőlem kérne szavad
Megteszem néked, mert elemészted magad
Hallfarkadtól tudom szívest szabadulnál
Helyette két otromba lábakon járnál
Mint az emberek és köztük a királyfi
Hallhatatlan lelke is magával csábít
A banya visítva, gonoszul nevetett
Éppen jókor jöttél, hogy tegyek eleget
Különben hét esztendeig kéne várnod
Holnap, ha kel a nap, nem lesz mit megbánod
Most pedig főzök neked egy bűvös italt
És ha az elszántságod addig még kitart
Még napkelte előtt kell a partra úsznod
A parton ülve kell az italt meginnod
A bűvös italt, ha egy cseppig megittad
Akkor majd eltűnik tőle a halfarkad
És két esetlen doronggá alakul át
Mit szép lábacskáknak neveznek odaát
Szép leszel, gyönyörű, és hozzád fogható
Nem lesz a környéken, mi szemmel látható
Csakhogy az átalakulás nagyon fájhat
Nem akad oly táncosnő ki puhábban járhat
Megmarad a könnyű, lebegő mozgásod
De mintha a kés élén kellene járnod
Valahányat lépsz, kiserken tőle véred
Ha ezt a sok szenvedést eltűröd érte
Akkor, talán, mégis segíthetek néked
Nos beleegyezel? A fájdalmat kéred?
Tudnod kell, mondta a tenger boszorkánya
Aki emberi alakot ölt magára
Hableánnyá vissza többé nem változhat
A tenger habja fölött csupán elkárhozhat
Ha téged a királyfi nem szeretne meg
Hűséget sem fogadna, nem fogná kezed
Nem helyez előbbre apjánál, anyjánál
Sem a szíve vágyánál, gondolatánál
Akkor sohasem nyersz hallhatatlan lelket
Nem leszel más, csak egy szánni való ember
Ha meg más hajadont vesz el feleségül
Menyegzőjén szíved hasad meg végül
Miután meghaltál maroknyi hab leszel
Szilaj, fehér tajték az éles szirteken
Már azt sem bánom, felelte a hableány
Biztos volt dolgában, mégis sápadttá vált
A bűvös italért nekem fizetség jár
Add nekem a hangod, az lesz érte az ár
Tudom, ez a fizetség nem is oly kevés
Hogy ez most mindened? Ezt is megértem én
De sokkal jobb annál, hogy elemészd magad
A tenger mélyén csak vágyakoznod szabad
Ha neked adom hangom, nekem mi marad?
Mit érek vele, ha lesz lábam mely szalad?
Lesz karcsú termeted, lebegő járásod
Lesz beszédes szemed, hidd el nincs mit bánnod
Elég ennyi ahhoz, hogy szívét megbűvöld
Ha nem szeret meg a szenvedést kell tűrnöd
Tátsd ki hát a szádat, mert előre kérem
A bűvös italomért kiszabott bérem
Aztán már megkaphatod a bűvös italt
Amely az emberré válás útjára csalt
Szegény kis hableány mi mást is tehetett
Oda adta hangját, melyet úgy szeretett
Némán nézte meg azt a hitvány réz üstöt
Melyben a boszorkány kotyvaléka füstölt
Ebbe a boszorkány, kígyót, békát rakott
S aszott melléből fekete vért csurgatott
Különöset látott ki nézett üstjébe
Sok imbolygó alakot annak gőzében
De, mire a bűvös folyadék elkészült
Szegény hableány, már egész beleszédült
Kicsit félt tőle, hogy milyen lehet az íz
Pedig a folyadék tiszta volt, mint a víz
Forrás vizétől megkülönböztetve
Csak úgy izzott a levegő körülötte
A boszorkány kis üvegcsébe töltötte
Az italt, majd ismét lelkére kötötte
Még napkelte előtt kell a partra úsznod
A parton ülve kell az italt meginnod
A bűvös italt, ha egy cseppig megittad
Akkor majd eltűnik tőle a halfarkad
No fogd, itt az italod te bolond leány
A leány átvette, szólni nem tudott már
Visszafelé polipok ha kapkodnának
Cseppents rájuk az italból egy néhányat
Meglátod, hogy rögtön letörik a karjuk
És szerte szét rebbennek akár a varjúk
A polipok meglátva a tüzes italt
Mindjárt tudták, a boszorkány főzte ki azt
Rémülten hajoltak ki a lány útjából
S ő szerencsésen kijutott a csúfságból
Átvergődve magát fortyogó iszapon
Morajló örvényen, éjsötét utakon
Ismét látta apja üvegpalotáját
Kihalt báltermének nagy szomorúságát
De már nem mert belépni a palotába
Néma lett örökre, s ezt mindenki lássa?
Szeretteitől hát végleg el kel váljon
Hogy egy új világban majd emberré váljon
Kertjébe lopózva nézi a virágot
Búcsút int, elhagyja az ismert világot
Fellebben a vízből a tenger színére
Nagy szomorúságot véve a szívére
Nap még nem merült fel a tenger kékjéből
Csak körvonalat látni a víz széléről
A királyfi palotája tengerbe nyúlt
Mire a kelő hold ezüst fénye kigyúlt
Már látni lehetett széles kupoláját
Márvány lépcsőjét, díszes ruháját
A hableány leült a márvány lépcsőre
Magányos szívvel várt a napfelkeltére
Összeszedve minden erejét megitta
A banya mérgét, már nem léphetett vissza
Úgy érezte, mintha kardok hasogatnák
És a gyönge testét szanaszét szabdalnák
Eszméletlenül hanyatlott a lépcsőre
Mintha az élet szállt volna ki belőle
Amikor pedig lassan, de magához tért
Akkor éles fájdalom járta át szegényt
A szépséges királyfi állt ott előtte
Arcát kutatta, le is térdelt melléje
A leány szemérmesen, lesütött szemmel
Dús selymes hajába burkolódzva nem mer
Felkelni, hisz nincs más mezítelen testén
De fehér lábak voltak halfarka helyén
A királyfi kedvesen kérdezte nevét
De ő csak rávetette tengerkék szemét
Gyöngéden nézve őt, mert szólni nem tudott
Neki más, mint szomorú nézés nem jutott
A királyfi ekkor megfogta a kezét
Palotájába vezette, nézte szemét
A lány, mintha éles kések élén járna
Ahogy azt a boszorkány előre látta
Szívesen tűrte el az éles fájdalmat
Hogy ne érezzen a királyfi szánalmat
Az udvari nép csak bámulta járását
Ámulva nézték az egyenes tartását
Szép hímes selyemruhákba öltöztették
A palota termeibe bevezették
Udvari bált adtak a tiszteletére
Énekeltek is, hogy tegyenek kedvére
De ő néma maradt, nem tudott beszélni
Nem tudott az udvar előtt énekelni
Ő volt a legszebb az egész palotában
S a legszomorúbb is az üres szobákban
Majd megszakadt szíve a kis hableánynak
Hisz más hangját jutalmazta mosolyával
És másnak tapsolt a szeretett királyfi,
Pedig szebben énekelt Ő, mint akárki
Bár tudná a királyfi, mit adott érte
Hogy a közelében lehessen őt nézve
Közben a teremben lassú táncba kezdtek
Felállt a leány és Ő is táncba kezdett
Szép lágyan, lebegőn lejtette a táncot
Ahogy még földi leány sohasem táncolt
A királyfi pedig csodálkozva nézte
A gyönyörű táncot, amely megigézte
A leányt, talált gyermekének nevezte
S megkérte maradjon örökre mellette
Táncolt a leány, s ha lába földet érte
Mintha csak éles sziklák élére lépne
A királyfinak tetszett a szótlan leány
Magával vitte őt mindig, bármerre járt
Még szép apród ruhát is varratott neki
Vele tarthasson, ha kimegy lovagolni
Azt is megengedte, hogy bármelyik este
Ajtaja előtt, ha épp úgy tartja kedve
Egy bársonypárnán békésen elaludjon
A leány, csakhogy örökre itt maradjon
Míg ketten vágtattak jó szagú erdőkben
Madarak énekeltek fák sűrűjében
A királyfival magas ormokra hágott
Nem bánta, hogy cipője vérétől ázott
Ö csak mosolygott, követte a királyfit
Hogy nagy volt a fájdalma? Az most nem számít
Örült ha zöld ágak simogatták vállát
A királyfiról szőtték még szebbé vágyát
Míg az udvar minden éjjel aludta álmát
Ő a tenger vizében áztatta lábát
Sajgó lábbal ült le a márvány lépcsőre
Övéire gondolt, s a tenger mélyére
Egyik éjjel, míg fájdalmát enyhítette
Látta nővéreit a víz felett lebegve
Messze csengett lágy, szomorú énekük
Hiányzott nekik az elveszett testvérük
A hableány intett, s amint felismerték
Oda úsztak hozzá, hosszan átölelték
Elpanaszolták, hogy mekkora a bánat
Mely ül a szíveken vízipalotában
Sehol nincs nevetés, sehol egy kis mosoly
A palota gyászol, benne minden komor
Attól fogva minden éjjel látogatták
Haját, arcát, kezét hosszan simogatták
A Vízikirálynak is nagyon hiányzott
Elveszett leánya után ő is vágyott
Feljött a vízből, hogy a leányát lássa
Messzire csillogott arany koronája
Nézte őt távolról, de nem ment a parthoz
Lányait küldte oda, mint már oly sokszor
Ó te szegény gyermek, hogy tehettél ilyet
Hogy törhetted össze az apai szívet
A hableány napról napra kedvesebb lett
A királyfi szívének, ki megszerette
Szerette, ahogy egy jó gyermeket szokás
Meg sem fordult fejében, hogy lehetne más
Pedig a boszorkány előre megmondta
Ha mással ül a királyfi lakodalmat
A menyegző reggelén a leány meghal
Nem marad belőle csak egy maroknyi hab
Jobban szeretsz engem ezen a világon?
Kérdezte a leány szeme, egyre sóvárgón
Mikor átölelte, csókolta homlokát
Mikor, épp átkarolta karcsú derekát
Igen, te vagy a legkedvesebb a szívemnek
Felelt a királyfi, maradj meg hívemnek
Jólelkű teremtés vagy, ragaszkodsz hozzám
Úgy érzem, hogy már én is kötődöm hozzád
Emlékeztetsz engem egy fiatal lányra
Kit életemben eddig csak egyszer láttam
Hajótörés után sodródtam a partra
Hol fiatal lányok jártak éppen arra
A legszebbik rám talált a parton fekve
Ő volt az a leány ki megmentett engem
Azóta sem láttam, bár feledni tudnék
Mert egyedül ő az, kit szeretni tudnék
Hasonlítasz hozzá, ehhez nem fér kétség
Mintha kitörölnéd szívemből a képét
Ő isten szolgálója, marad mellette
Jó sorsom téged küldött ide helyette
Bár tudnád, én voltam életed mentője
Gondolta a leány, könnyekkel szemében
Én vittelek ki a viharos tengerből
Amíg rád találtak, figyeltem szirtemről
Láttam azt a szép lányt kit szeretni tudnál
De ha ő istené, vele mire jutnál
Én itt vagyok melletted, naponta látlak
Lesem gondolatod, arcodat, ha fáradt
Érted áldoztam fel egész életemet
De titkolom előtted, mint félelmemet
Tán mondhatott volna hasonló szavakat
A kis hableány, de mindez titok maradt
Telt múlt az idő, és eljött az ideje
Hogy a királyfinak felesége legyen
És a szomszéd király egyetlen leányát
Nézték ki szülei, mint leendő párját
Szülei elmondták fiúknak tervüket
Egy pompás vitorlás hajón kel mennie
Mintha a királyságra lenne csak kíváncsi
Pedig a kiszemelt mátkát ment el látni
A kis hableány bár átlátta szándékát
Semmit sem tehetett, hogy lássa mátkáját
Elmegyek, mondta egy napon a királyfi
Szüleim kívánsága, menyasszonyt látni
Nem erőltetik, hogy feleségül vegyem
Csak azt, hogy a lánynézés végre meglegyen
Nem tudnám szeretni, hisz úgysem hasonlít
Ahhoz a lányhoz, ki szívemben lakozik
Ó, te beszédes szemű, néma teremtés
Szívem szerint, ha magamtól megtehetném
Én bizony, inkább téged választanálak
Mintsem, hogy szívemet odaadjam másnak
Megcsókolta a hableány piros ajkát
Keblére hajtotta fejét, nézte haját
Szegény hableányban feltámadt a remény
Földi boldogságról álmodozott szegény
Te nem félsz a tengertől, néma gyermekem?
Kérdezte a királyfi kint a tengeren
Mikor a pompás hajóval útra keltek
S a büszke hajóval nagy habokat szeltek
Az úton a királyfi elkalandozott
Beszéde tomboló vad viharokról szólt
Mesélt mélyben élő különös halakról
Szélcsendről, veszélyes sziklazátonyokról
Mindarról amit a búvárok lent láttak
S arról a lelkekről kik az égbe szálltak
A hableány hallgatott a szemét nézte
Jól tudta mit rejt a tengereknek mélye
Holdfényes éjszaka, mikor más lepihent
Apja szép palotáját látta odalent
Lépcsőjén ott állt koronásan az apja
Kék víztömegen át nézett a hajóra
Nővérei a víz felszínén úszkáltak
Elvesztett húgukra most is rátaláltak
Tördelték kezük, szomorú volt énekük
Mosolyogva intett, nem mehetett velük
El akarta mondani, hogy jól megy sora
Hogy boldog itt a földön, de nem volt hangja
Amint valaki a fedélzetre lépett
Nővérei félve merültek a mélybe
Teltek a napok míg kikötőbe értek
Nyugodt volt a tenger, játszottak zenészek
És a kikötőben, ahol kikötöttek
Emberek százai bámészkodni jöttek
A fehér tornyokban szóltak a harangok
Bástyákon kürtjükbe fújtak az apródok
Egymást követték a fényes ünnepségek
A hableány sosem álmodott ily szépet
A király leánya még nem érkezett meg
Messze vidéken nevelkedik, mint egy szent
Ott taníttatják az illő erényekre
Hogy fordítson majd gondot a szegényekre
Várakozással teltek, múltak a napok
Mígnem a királyfi értesítést kapott
Hogy megérkezett a szépséges királylány
Akinél szebbet nem látott még senki tán
A kis hableány is várta, hogy meglássa
Valóban oly szép az ismeretlen mátka?
Remélte megmarad, mint királyi kedvenc
El kellet ismernie, nem látott szebbet
Mint rózsaszirom, oly halványpiros arca
Járása könnyed, bárki megpillanthatja
Tekintete hűséges, haja fekete
Mindenkinek tetszik a karcsú termete
Te vagy az! Kiáltott a királyfi, végre
Megtaláltalak, lépett a lány elébe
Megmentetted életem, hajoltál fölém
Míg élettelen feküdtem a part füvén
Rögtön karjaiba zárta a szép mátkát
Alighogy megismerte leendő párját
Mikor kettesben maradt a hableánnyal
Kitárta a szívét, hisz már alig várta
Boldog vagyok, hogy beteljesült az álmom
Ugye te is örülsz kicsi árva lányom?
Tudod, te állsz hozzám a legközelebb
Kérlek, boldogságomban is osztozz velem
Némán megcsókolta a királyfi kezét
Könnyes szomorúság öntötte el szívét
Ebből a világból örökre eltűnik
Menyegző reggelén élete megszűnik
Hullámokon hányódó maroknyi hab lesz
Ahogy azt a boszorkány jósolta, úgy lesz
Felzengett a környék valahány harangja
Hogy a házasság hírét így tovább adja
Hírnökök vágtattak a városban szerte
A királylány kezét egy ifjú elnyerte
Esküvő napján füstölőket lóbáltak
Templom kórusában éneket próbáltak
Körben illatos gyertyák, olajok égtek
Ragyogott a templom, ragyogtak a fények
A szép ifjú pár bevonult a templomba
A hableány is ott volt selyemruhában
Ő volt, ki vitte a menyasszony uszályát
Közelről látta a menyasszony ruháját
Mintha megállt volna az idő számára
Külvilág zaja nem hatott tudatára
Nem látta a felékesített templomot
Csak a halált hozó éjszakára gondolt
Menyegző után a násznép hajóra szállt
Vitték a királyfit és szép menyasszonyát
A tengeren ünnepi ágyúk dörögtek
A zászlók a szélben ide-oda lengtek
A hajó közepén nagy sátrat emeltek
Puha vánkosokkal vetettek fekhelyet
A szél épp nekifeszült a vitorláknak
A hajó meg siklott, ringatózott lágyan
Alkonyattájt lámpát gyújtottak a párnak
S vidáman táncolt a nép az éjszakában
A kis hableány tűnődve gondolt arra
Az ünnepi fényben úszó szép hajóra
Amit a tengerből felbukkanva látott
S a királyfira, ki után titkon vágyott
Utoljára még egy ringó táncba kezdett
Úgy suhant és cikázott akár egy fecske
Nézte a násznép és csak úgy álmélkodott
Mert ilyen szép táncot még sohasem látott
És mintha kések élén lépkedett volna
Szívét még gyötrőbb szenvedés marcangolta
Tudta, hogy ez lesz az utolsó estéje
Nem látja a királyfit, nem járul elébe
Ő érte hagyta ott apja palotáját
Ő érte adta oda lágyan csengő hangját
Érte minden nap kínok kínját szenvedte
Fájdalmát a királyfi nem is sejtette
Most utoljára látja, lehet mellette
Aztán belevész az örök végtelenbe
Ahol szétfoszlik minden emlék s gondolat
Táncolt, nevetett a csillagos ég alatt
A hajón éjfél után is vigadt a nép
Szívében pedig egyre nőtt a rettegés
Az ifjú pár elfáradt és aludni ment
Lassan követte őket a vendégsereg
Nagy csönd és nyugalom borult a hajóra
Tudta, hogy álma már nem válhat valóra
A korlátnak dőlve nézte az ég alját
Várta a felkelő nap első sugarát
A hajó mellett, most megcsobbant a tenger
Nővérei voltak ott kisírt szemekkel
Tudjuk az igazságot, hogy mi történt veled
Elmondta a boszorkány a történeted
Adtuk a hajunkat, hogy segítsen rajtad
Hogy ne kelljen meghalnod, amint akarta
Fogd, itt van ez a kés, látod milyen éles
Napkeltekor szúrd a királyfi szívébe
Ha meleg vére rácsorog a lábadra
Testednek megint lehet újra halfarka
Megint alászállhatsz velünk a nagy mélybe
S még így is marad több mint háromszáz éved
Úgy siess hát, mire a nap újra felkel
Az egyikőtöknek biztos halnia kell
Öld meg a királyfit és jöjj vissza hozzánk
Látod, a bíborszín az ég alján pásztáz
Néhány apró pillanat és felkel a nap
Különös, mély sóhajtás, mi most szárnyra kap
A királyi sátor függönyét elhúzta
Látta az egymás mellett fekvő alvókat
Megcsókolta a királyfi szép homlokát
Aztán a késre nézett hosszan, oly soká
Míg nem megremegett a kés kezében
A hullámok közé dobta a tengerbe
Hogy tudnám megölni, hisz én mentettem meg
Mindennél, mindenkinél jobban szerettem
Megtört tekintete, a királyfit nézte
A tengerbe vetette magát s érezte
Szép lassan maroknyi habbá vált a teste
A felkelő nap szórta sugarát szerte
Meleg, nyájas sugarak ömlöttek rája
Könnyű felhőn lebegett, nem volt ruhája
Áttetsző lényeket látott elsuhanni
Meghallotta hangjukat lágyan zsongani
Oly halk volt, mit emberi fül fel nem foghat
Ahogy emberi szem sem láthatja soha
Az áttetsző lények szárny nélkül suhantak
Könnyű, lebegő testtel fel-le surrantak
Mondjátok kik vagyok? Kérdé ő is lágyan
Levegő leányai vagyunk több százan
Lelkünk, habár tiszta, nekünk is halandó
Ha sok jót cselekszünk, ami maradandó
Akkor a lelkünk épp olyan hallhatatlan
Mint az embereké, habár ez szokatlan
Mi most olyan meleg országokba szállunk
Ahol pusztító járványokra találunk
És enyhítő, hűvös levegőt lehelünk
Virágok illatát, majd gyógyulást viszünk
Háromszáz esztendőre szabták életünk
Annyi jót teszünk amennyit csak tehetünk
Te szegény leány, te is jót cselekedtél
Ezért te is a levegő lánya lettél
Tudjuk, hogy szeretnél hallhatatlan lenni
Ha velünk is igyekszel mindig jót tenni
Háromszáz év múlva teljesülhet vágyad
Lesz hallhatatlan lelked, átlátszó szárnyad
A hableány szeméből a könny kicsordult
Boldogság könnye volt, hisz élete fordult
Látta, lenn a hajón a násznép megbolydult
Őt kereste mindenki, ahol megfordult
Látta, hogy az ifjú pár nézi a tenger
Tajtékos hullámát, ahogy mindent elnyel
Mintha tudták volna, tengerbe veszett
Az árva gyermek, akit mindenki szeret
Láthatatlan csókot lehelt homlokára
A királyfinak a levegő új lánya
Rámosolygott, majd együtt a társaival
Rózsaszín felhőn lebegve úszott tova
Meglátod így úszunk át az öröklétbe
Háromszáz esztendő még nem világ vége
Talán még előbb is, suttogta egy másik
Hiszen szabad lelkünk csak jót tenni vágyik