mulandóság
Mulandóság
A négy gondolat közül a második a mulandóságra vonatkozik. Sok ember hal meg fiatalon, és csak kevesen halnak meg öregen, végelgyengülésben.
Egy mécses egy vajjal teli tartóból és egy kanócból áll. Ha egy ilyen lámpát egészen a mécses széléig megtöltöttek vajjal, és a kanóc még nem ég, akkor ez egy ember születése előtti helyzetének felel meg.
Egy vajmécses, amely teljesen leégett, egy olyan embernek felel meg, aki végelgyengülésben halt meg. E két lehetőség között számos variáció létezik.
Valójában sokkal több olyan körülmény van, amely a halálunkhoz vezet, mint amelyek az életünket segítik, és úgy tűnik, hogy a halálhoz vezető körülményeknek a múlthoz képest megnőtt a számuk. Régebben például az emberek gyalog jártak, és nem állt fenn annak a veszélye, hogy valaki autóbalesetben vagy repülőgép-szerencsétlenségben haljon meg. Ma rendkívül sok körülményt látunk, melyek az emberi életet veszélyeztetik, és csak keveset, melyek fenntartják azt.
Tudatosítanunk kell magunkban azt a tényt, hogy bár a halál egy biztos dolog, mégsem lehetünk sohasem biztosak abban, hogy mikor következik be. Életünk egy fűszálon levő harmatcsepphez hasonlítható, mely nagyon törékeny; s amint feljön a nap, eltűnik.
Nagyon értékes életet nagyon nehéz elérni, de nagyon könnyű elveszteni. Az embernek nincs kontrollja a helyzet tartósságát illetően, amelyben van. Az "Értékes Emberi Test" sok lehetőséggel rendelkezik, azonban létezik mulandóság és halál is. Az ember sohasem tudja, hogy mikor jön el a halál; itt semmi sem biztos.
Az élet olyan, mint egy villanás.
Bár az ember mindig sok tervet készít a jövőre, de ha ma lefekszik aludni, egyáltalán nem biztos, hogy holnap újra felébred. Minden korban meg lehet halni: közvetlenül a születés után, gyerekként, fiatalon, felnőttként vagy idős emberként. Tulajdonképpen csak kevesen vannak, akik idős emberként halnak meg. Általában az élet már előbb véget ér. A halál tehát annyiban biztos, hogy kétségkívül eljön. Mégis bizonytalan a pontos időpont, mivel a halál nem követ szabályokat. A gyerekek nem feltétlenül élnek tovább, mint a szüleik, a tanítók nem feltétlenül halnak meg előbb, mint a tanítványaik, és így tovább.
Tulajdonképpen ezt az ember a saját tapasztalataiból is tudja, mégis az általános elképzelés az, hogy például azt tekintik normálisnak, ha a gyerekek tovább élnek, mint a szüleik. Ha mégis körbenézünk és visszaemlékszünk a saját tapasztalásainkra, biztosan meg fogjuk állapítani, hogy ezek a dolgok nem rögzítettek: a szülők gyakran tovább élnek, mint a gyerekeik.
Bár az embernek szerencséje van, hogy még életben van, egyáltalán nem magától értetődő, hogy ez még sokáig így megy tovább, mivel halálának időpontja bármikor bekövetkezhet. Ez a probléma az életünkkel: annyira törékeny, olyan könnyen elveszíthető, olyan könnyen elpusztítható.
A halál pillanatában nagyon egyedül van az ember. Teljesen mindegy, hány közeli és kedves barátja van, mennyire közel áll hozzá a családja, hány nővére, bátyja, barátja és barátnője van: ők a halál pillanatában nem követhetnek benneteket és nem segíthetnek nektek.
Ugyanennyire keveset segíthetnek az anyagi dolgok, melyek olyan fontosnak tűnnek számunkra: teljesen mindegy, mennyi pénzt gyűjtöttünk össze, milyen nagy és szép a házunk, milyen jó az autónk, ebből semmit sem vihetünk magunkkal. Egyszerűen lehetetlen, hogy bármit is magunkkal vigyünk, és így mindent itt kell majd hagynunk.
Ez érvényes a testünkre is, mivel ez az, ami az életünkben a hozzánk legközelebb álló és a legkedvesebb a számunkra. Egész életünkön át kísér minket, mondjuk így: a testünk árnyéka. Nem szükséges, hogy magunkkal hordjuk, vagy valamilyen módon törődjünk azzal, hogy ott van-e a testünk vagy nincs, mivel az automatikusan mindig jelen van. Mégis még ez sem kísérhet minket tovább a halál után.
Tehát valójában nincs semmi, amit magunkkal vihetnénk. Az egyetlen, ami a halál pillanatában valójában számít, ezek azok a tendenciák, melyeket felhalmoztunk a tudatunkban. A pozitív és a káros benyomások kísérni fognak bennünket, akár akarjuk, akár nem, mivel nem tudjuk csak a pozitívokat elvinni és a negatívakat hátrahagyni.
Ezek a tendenciák fogják meghatározni a tudatállapotunkat. Tőlük függ, hogy a halálunkat és az azt követő időt hogyan tapasztaljuk meg. Ha sok pozitív benyomást halmoztunk fel a tudatunkban, akkor ennek megfelelő eredményt kapunk. Sok boldogságot tapasztalunk majd, és nem találkozunk a szenvedésekkel, melyek káros tendenciákkal járnak együtt.
Ha tudatunkban mégis a negatív tendenciák az uralkodóak, akkor ezek fogják tapasztalásainkat meghatározni, és ekkor szenvedést és fájdalmat fogunk tapasztalni. Tényleg tudatában kell lennünk ennek: halálunkkor, és ami utána jön, semmi más nem segíthet, mint az a mód, ahogyan életünkben cselekedtünk