Kármel lelkisége
A Szabályzatok alapja a kármelhegyi remetéknek adott XIII. századi regula. Ez a Regula minden más tevékenységet az ima köré rendez. Központi gondolata és előírása: "éjjel-nappal az Úr törvényéről elmélkedni és imában virrasztani." - ez pedig Istenre hagyatkozó életet jelent.
Példaképünk Szűz Mária, akit Rendünk anyjaként és pártfogójaként tisztel. A kármelita az ő szent skapuláréjába öltözik, és ezáltal is az ima és az önmegtagadás mintáját látja benne a hit zarándokútján. Ő az alázatos és bölcs Szűz, aki befogadja, őrzi és életté váltja Isten Igéjét. A Szentlélek ösztönzéseire egészen fogékony Anya, aki Krisztus nyomában jár, s örömben és fájdalomban egyaránt Krisztus Húsvéti misztériumával egyesül.
Karizmánk jellegzetes vonása, hogy a lelkek üdvéért végzett imában Isten szeretetét, Isten ügyeit, Isten akaratát a sajátunknak érezzük. Isten akarata pedig nem más, minthogy mindenki üdvözüljön.
Az imaélet hitelességét a tettekben megnyilvánuló szeretet adja meg a közösségben. A nővérek és a testvérek kölcsönösen segítik egymást a szentség felé vezető úton, így a közösség a testvériség példáját nyújtva tanúságot tesz az egységről.
Ugyanakkor az imádkozó kármelitát körülvevő csend arra szolgál, hogy "halló szívűvé" váljon, s felismerje az Úr lépteit az "enyhe szellőben", miként Illés próféta, akit a Rend isten-tapasztalata miatt nagyon közel érez magához.
A Kármel lelkiségéhez hozzátartozik a sivatag is, vagyis követni Jézust a pusztába, mely a Szentírás tanúsága szerint a megkísértés (Mt 4, 1-11), de egyúttal az Istennel való legbensőségesebb találkozás helye is (Oz 2,16).
Avilai Szent Teréz egyháztanító (1515. már.28 - 1582 okt.4), az első sarutlan kolostor megalapításakor - Szent Józsefről nevezve - a Kármel imájának apostoli célt adott: ima és áldozat a papokért, az Egyházért. Teréz arra nevelte nővéreit, hogy "buzgólkodjanak a lelkek üdvéért és az Anyaszentegyház terjedéséért" (Al-ÖM 1,6).
A "Kármel hegyén" mindenki képviseletében az élő Isten elé kell álljunk. Az kontemplatív imában a kármelita a hegyen imádkozó Krisztust utánozza, aki földi életében bensőséges kapcsolatban volt az Atyával. A kármelita Krisztussal együtt elrejtőzik Istenben, a felülről való dolgokat keresi és az imában virrasztva várja az Úr végső megnyilvánulását.
*Al-ÖM - Avilai Szent Teréz: Az Alapítások könyve