Emlékszem, pár hónapja olvastam egy hírt egy nőről, aki saját magával házasodott össze, aztán pár hónappal később el is vált. Ahogy mások, én is nevettem a döntés abszurditásán, de most elgondolkodtam, hogy milyen érzések és szükségletek munkálkodhatnak ilyenkor valakiben. Nyilván nem biztatnék senkit hasonló cselekedetre, legyen bármilyen magányos, elkeseredett, vagy akár nárcisztikus J, de talán mégis van valami, amit tanulhatunk ebből az esetből.

Az első gondolatom nyilván az volt, hogy már itt tart az emberiség az individualizálódásban, ez már az önimádat, az egoizmus társadalma, ami a nárcisztikusokat futószalagon gyártja, s emellett mennyi csalódás, fájdalom, és az arra válaszoló védekezés, bezárkózás rejtőzhet a háttérben. De van-e értelme – s egyáltalán etikus-e – egy olyan embert elemeznünk, akit nem ismerünk személyesen, és nem is vizsgáltunk a megfelelő eszközökkel? Nem igazán.

Viszont érdemes elgondolkodni azon, hogy miről szól egy esküvő, ha lehámozzuk róla a díszeket: a gyönyörű ruhát, a csokrot, a tortát, a menyasszonytáncot, a fotóst, és marad a lényeg: az eskü, a tanúk, és az esküt végighallgató családtagok és barátok?

A „házassági eskü” szövegre a Google első oldala katolikus honlapokat, online esküvői magazinokat dob fel (miről szól, kell-e vagy sem, milyen a tökéletes eskü stb.), és pár perc alatt megvilágosodom, hogy a házassági eskü, nyilatkozat és a hollywoodi filmekből ismert fogadalom nem ugyanaz. Hát ennyire voltam képben a témával kapcsolatban! J Nekem mégis mindegyik arról szól, hogy 1. felvállalod a számodra legfontosabbak előtt, hogy őt választottad, akár egy életre is, 2. ígéretet teszel arra, hogy „jóban-rosszban, egészségben, betegségben” mellette maradsz, hűséges leszel hozzá, szövetségese és legjobb barátja leszel. Más szavakkal: komolyan veszed, teljességében elfogadod őt, nem hagyod cserben, bármi történjék is. Szép gondolatok, nem? Lehet, hogy ódivatúnak vagy romantikusnak tűnhetek emiatt, de szerintem ezek a mondatok egy normális, egészséges értékrendet tükröznek. Nekem rendben vannak.

Az egyik cikkben egy szertartásvezető elmondja, hogy ő mindig arra biztatja a párokat, hogy tegyenek fogadalmat, mert a kimondott szavaknak nagy ereje van. Ezzel is egyet kell értsek.

De térjünk vissza az önmagával esküdő hölgyre! Miben van mégis igaza?

Amellett, hogy egyetértek azzal, hogy egy olyan időszakban élünk, egy olyan társadalomban, ami egoizmusra, törtetésre biztat és táptalajt ad a nárcisztikus személyiségvonások (és akár személyiségzavar) kialakulásának, úgy gondolom, ennél árnyaltabb a kép. (Akit érdekel, az rengeteg szakirodalmat találhat erről, de leginkább Bánki György könyvét és előadásait ajánlom nárcizmus témában.­*1) Az empátiára való képtelenség vagy csökkent képesség, saját igényeink és vágyaink kielégítésének hajszolása, az adok-kapok egyensúly eltolódása, önismeretünk folyamatos, akár kielégíthetetlen fejlesztése nem csak arról szólhat, hogy végtelenül egoista és köldöknéző lények vagyunk, akik bárhogy vágyják is, nem érdemesek mások figyelmére és szeretetére. Ha valaki például depressziós, burnout-ban szenved, ha bántalmazták akár gyerekként, akár felnőttként, akkor hol maradnak energiái arra, hogy mással törődjön? És ha éppen terápiába jár, hogy kijöjjön ezekből, hogy felismerje a lelki problémái valódi eredetét, hogy megdolgozza magát, megint lehet, hogy kevesebb kapacitása marad másokra, mert befelé figyel. De ez a fajta befelé figyelés jó: ez már nem önmarcangolás, nem ugyanazokon a problémákon való terméketlen rágódás, nem a megszokott körök ismétlése.

És ha már önmarcangolás: manapság rengeteg ember önmarcangolóan maximalista, önmagával örökké elégedetlen és kritikus – ez akár másokkal szemben is megjelenhet, de akár elnézőbb lehet a szeretteivel, kollégáival, mint saját magával. Hajtja magát, sosem áll le, mert sosem elég, amit csinál, ahová eljut – és ha hibázik, rögtön meg is szólal a fejében egy büntető hang. A társadalom sajnos ennek a beállítódásnak is kedvez: ahogy mindenből csak a tökéleteset érdemled meg, legyél Te is mindenben tökéletes, ügyesebb, gyorsabb, okosabb, szebb, kreatívabb, mint a többiek. De amíg az öndorgálás, számonkérés, hibáztatás, kritizálás, büntetés mértéktelenül záporozik ránk önmagunktól, addig a dicséret, az önmagunkkal való együttérzés, a jutalom, a megbocsátás elmarad. Már nem emlékszem, hol, de azt gyanítom, valamelyik sématerápiás önismereti könyvben*2 olvashattam, hogy írd le ezeket az önostorozó mondatokat, és gondold át, hogy beszélnél-e így a legjobb barátoddal, szerelmeddel, gyerekeddel? És ha nem, akkor gondolkodj el azon, hogy akkor magadat miért bántod így.

Ezt a gondolatot vinném vissza az önmagával házasságot kötő nő „butaságára”, „egoizmusára”. Mi lenne, ha Te is fogadalmat tennél magadnak, hogy jóban-rosszban kiállsz magad mellett (az érdekeidért, a jogaidért, a jogos szükségleteidért); egészségben-betegségben is (pl. nem haragszol meg a testedre, ha kiteszi a stoptáblát és legyűri egy vírus); hogy hű maradsz magadhoz (nem nyomod el a szükségleteidet, nem maradnak kimondatlanul a rossz érzéseid), és még sorolhatnám tovább. Gondold végig, hogy mik azok a területek, ahol túl szigorú vagy magadhoz, ahol a barátaidhoz kedvesebben, megértőbben szólnál, és akár fogalmazd is át a szigorú mondatokat, amikkel eddig bombáztad magad. Sőt, ha van kedved egy kis játékhoz, olvass el pár házassági esküt/fogadalmat, és írd meg az egészséges önszereteted fogadalmát. Nem leszel tőle önző, nem leszel tőle rossz ember, de esetleg később, amikor elkezdesz már jobban lenni, több helyet tudsz szorítani azoknak, akiknek valóban szükségük van rád és akiknek szívesen is adnál.

*1: https://moly.hu/konyvek/banki-gyorgy-a-legnagyszerubb-konyv-a-narcizmusrol; https://youtu.be/y7ZBb6LaU7k

*2: https://moly.hu/konyvek/janet-s-klosko-jeffrey-e-young-fedezd-fel-ujra-az-eleted; https://moly.hu/konyvek/vagyi-petra-semaink-fogsagaban