Viszkok András: A földönkívüliek nyomában - egy ufókutató visszaemlékezései (részlet a könyvből).

Álmok útján

Amióta az eszemet tudom, mindig álmodoztam.

Gyermekkoromban tágra nyílt szemekkel csodáltam az égen átvonuló felhőket, este pedig magával ragadott a csillagos ég semmihez sem fogható látványa. Házunk hátsó udvarán volt egy fészer, annak lapos tetején ülve figyeltem mi történik az égbolton és közben arról ábrándoztam, hogy egyszer majd nagy tudós leszek, aki magyarázatot talál a világ összes rejtélyére.

Érdekelt minden, ami a tudománnyal kapcsolatos, ennek köszönhetően negyedik osztályos koromban megnyertem a Tudományos Technikai Úttörő Szemle, ismertebb nevén a TTUSZ helyi versenyét. Sajnos a megyei döntőre nem jutottam el, de ez az apró siker megerősített abban a hitemben, hogy amiről álmodozom, azt egy szép napon meg is valósíthatom. Mert az ember már csak ilyen, ha valamit nagyon el akar érni, azért körömszakadtáig képes küzdeni. Még akkor is, ha tudja, a lehetőségei és az erre szánt idő véges. Nagyon is véges. Soknak tűnhet, mégsem elég semmire, sokszor még az útkeresésre sem. Az optimista azonban a célt látja az út végén, a pesszimista pedig csak az oda vezető hosszú, rögös utat.

Mi tagadás, ez az út nem volt éppen tükörsima, hiszen a lehetőségeim korlátozottak voltak. Nem születtem csodagyereknek, és soha nem voltam eminens tanuló, ráadásul a szüleimnek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a tehetséggondozásomra időt és pénzt fordítsanak, így aztán maradtak a könyvek és az álmok.

Egyszer egy ismert zenész azt nyilatkozta, hogy a kitartás és a szorgalom sokszor fontosabb az álmaink megvalósulásának folyamatában, mint maga a tehetség. Ezzel teljesen egyetértek, hiszen nem mindenki születik géniusznak, de kellő alázattal és a befektetett energiák lévén megvalósíthatjuk mindazt, amit magunkban elterveztünk.

Én ezt az utat választottam.

Nem készültem ufó kutatónak, mint ahogy pedagógusnak sem, mégis az lettem. Talán azért, mert nekem ez a küldetésem. Segíteni másokon és kutatni a világ rejtélyes dolgait.

Ma még sokan kétségbe vonják azt, hogy idegen lények látogatják a Földünket, ami nem csoda, hiszen az iskolában azt sulykolták belénk, hogy az élet „véletlenek valószínűtlen egymásutániságának” eredményeképpen alakulhatott ki a Földön. Máshol erre esély sem volt, így nagy valószínűség egyedül vagyunk az Univerzumban.

Ez egyáltalán nem így van.

A Világegyetemben valósággal hemzseg az élet és ezt nem én állítom, hanem olyan neves szakemberek, mint John Parnell professzor vagy éppen Steve Bryson a NASA kaliforniai Ames központjának kutatója.

Szerencsére egyre több információ lát napvilágot azzal kapcsolatban, hogy az ufó jelenség nem a képzelet szüleménye. 2017-ben a Pentagon hivatalosan elismerte, hogy Harry Reid demokrata párti szenátor javaslatára huszonkét millió (!) dollárt költhetett az amerikai adófizetők pénzéből az azonosítatlan repülő tárgyak vizsgálatára. Amíg a színfalak mögött tudományos kutatások folytak, a központilag irányított média és a különböző közösségi platformok folyamatosan azt hangoztatták, hogy az ufó jelenség nem más, mint kitaláció.

Itt az ideje, hogy felébredjünk a Csipkerózsika álmunkból és a saját szemünknek higgyünk, ne pedig azoknak, akik - Elias Canetti szavaival élve - állandóan az „igazságot” szajkózzák felénk.

Úgy gondolom, hogy előbb-utóbb lehull a lepel a sok hazugságról. Az élet nagy rendező, az idő pedig mindig igazságot szolgáltat. Ami ma még sci-fi, az holnap már tudomány. A megismerés útjába senki és semmi nem állhat.

Én ebben hiszek.

Remélem Önök is.

A változás napja

Vannak napok, amelyek örökre megváltoztatják az ember életét. Ez a nap az életemben 1986. január 29-én jött el.

Édesapám, aki a helyi TSZ tehenésztelepén dolgozott, munka után mindig meghallgatta az Esti Krónikát. A Kossuth Rádió eme népszerű információs műsorában időnként olyan dolgokról is szó esett, amelyek nem illettek bele az akkor még épülő szocialista rendszerünk világképébe. Aznap egy zágrábi ufó észlelés került terítékre, ahol a szemtanuk öt fénylő, ovális alakú tárgyat láttak hangtalanul és nagy sebességgel átrepülni a külváros felett. Mivel az eseményről beszámolt a Politica címmel megjelenő jugoszláv kommunista lap, ezért a szocialista blokkba tartozó sajtóorgánumok sorra átvették az anyagot.

Ez a kuriózumnak számító ufó észlelés nálunk a vacsora asztalnál is szóba került, ami számomra – aki addig még soha nem hallott a repülő csészealjakról – katartikus élményt jelentett. Hirtelen összeomlott körülöttem az a világ, ami addig körülvett, hiszen feltűnt benne valami, ami nem illett oda. Nagyon nem. Annyira megrémültem, hogy aznap éjjel nem is aludtam. A kíváncsiság azonban felülkerekedett a félelmeimen, ezért már másnap elhatároztam, hogy utánajárok annak, mik lehettek ezek a különös repülő szerkezetek.

Az első lépések megtételében segítségemre volt a keresztanyám, aki egykor – ki tudja milyen megfontolásból - de félrerakta az Ország-Világ Magazin 1975 és 1976-ban megjelent számait. Az újságban volt egy rovat, amely a „Hozzászólás az Ufó vitához” címet viselte. Bár a legtöbb írás a csillagászat eredményeire hivatkozva kétségbe vonta az ufók létezését, akadtak azonban olyan szerzők, akik a jelenség valós volta mellett kardoskodtak. Dr. Böszörményi-Nagy Emil törvényszéki bíró, és a veszprémi Kaszás István írásai adták az első támpontot ahhoz, hogy egyáltalán el tudjam helyezni a jelenséget az akkori világképemben. Ebben a lapban láttam először ufókról készült fotókat, Alekszandr Gorbovszkij cikkeiből pedig megtudtam, hogy a történelem előtti időkben is járhattak idegen lények a Földön.

Amikor felvetődött bennem az a gondolat, hogy a Bermuda-háromszögben történt eltűnések mögött a földönkívüli lények állhatnak, azonnal „beköltöztem” a helyi könyvtárba, és próbáltam ezzel kapcsolatban információkat gyűjteni. Tulajdonképpen ez volt az első önálló kutatómunkám. A könyvtárosok, Márti és Gyöngyi néni nagyon sokat segítettek, és láthatóan értékelték a lelkesedésemet. Olyannyira, hogy évekkel később nekik köszönhettem az első, önálló kiskönyvem megjelentetését.

Az ufó téma iránti elköteleződésemet érdeklődve figyelte a szűk baráti köröm. Törzshelyünkön, ami akkoriban egy hatalmas diófa volt, mindig nagy lelkesedéssel meséltem arról, hogy éppen mit tudtam meg a jelenségről. Soha nem adták jelét annak, hogy másképpen vélekednének a világ furcsa dolgairól, ami nem csoda, hiszen mint kiderült szűkebb pátriánkban alig akadt olyan család, ahol ne történt volna legalább egyszer valami megmagyarázatlan esemény. Pechemre azonban a helyiek meglehetősen zárkózott emberek voltak, akik nem szívesen beszéltek arról, ha valami furcsa dolgot láttak. Később, amikor már helyszínelő kutatásokat végeztem, gyakran komoly akadályokba ütköztem. Nagyon sok idő és energia ráfordítással tudtam csak rávenni az észlelőket arra, hogy elmondják, mit is láttak. Egy olyan településen, ahol – kis túlzással - szinte mindenki ismer mindenkit, nem túl szerencsés dolog saját ufó élménnyel előhozakodni. Ez régebben is így volt, manapság pedig még inkább így van.

Gyermekkoromban mindig érdeklődve hallgattam az idős emberek visszaemlékezéseit. Ők még szimbiózisban éltek a természettel, és elfogadták azt, hogy az éjszakának megvan a maga világa. Nappal az ember az úr, éjjel azonban előmerészkednek azok a lények, amelyeket jobb elkerülni. Érdekes, hogy a maguk módján igyekeztek kioktatni minket, gyermekeket arra, mit kell tennünk akkor, ha lidércekkel találkoznánk, vagy éppen egy „obluda” akadna az utunkba. Szerettem ezeket a történeteket, sőt az erre a célra rendszeresített spirálfüzetembe mindent lejegyeztem, hátha egyszer jó lesz még valamire. Ma már egész más szemmel tekintek a történetekre, úgy vélem sok esetben plazmatikus életformákkal, idegen lényekkel és ufókkal találkoztak az észlelők. Csak az 1900-as évek elején még máshogy nevezték őket, így aztán a smrt’ (Halál), az obluda (földönkívüli lény, szörnyeteg), valamint a mátoha (jelenés, embereket ijesztgető, nem földi eredetű repülő tárgy) kifejezésekkel találkoztam a visszaemlékezésekben.

A legelső ufó észlelés, amit 1987-ben lejegyeztem egy nagyon régi, 1890-ben történt szarvasi eset volt. A visszaemlékezések szerint egy idős asszony, bizonyos Poljókáné éjjel gyalogosan Kondorosról Szarvasra felé tartott, amikor „mátohával”, vagyis egy ismeretlen eredetű repülő szerkezettel találkozott. Az ufó egy ideig tisztes távolságból követte, majd amikor az első szarvasi tanya közelébe ért, hirtelen felgyorsult, és elállta az épülethez vezető utat. Szerencsére a háznak volt egy hátsó bejárata, így a halálra rémült asszony a „cséplőgép” nagyságú szerkezetet megkerülve bejutott a biztonságot jelentő falak közé. Bent lélekszakadva mesélte, mit látott, de mire a család férfi tagjai kaszákkal és kapákkal felfegyverkezve kimerészkedtek az udvarra, az ismeretlen „útonálló” nyomtalanul eltűnt. Érdekes és elgondolkodtató eset, már csak azért is, mert abban az időben még nem voltak repülőgépek, mint tudjuk a Wright fivérek csak 1903-ban építették meg az első, repülésre alkalmas eszközüket.

A szarvasi eset csak egy volt a sok közül, amelyről a kutatói pályafutásom kezdetén értesültem. Volt olyan esemény, amelyre egymástól függetlenül többen is emlékeztek. Mint megtudtam, 1911-ben két kardszerű objektum vívott egymással „csatát” Kondoros felett, 1936-ban pedig egy lassan mozgó, sárgás színű repülő objektumot láttak, amelyből kötelékben lógtak a fények. Akkoriban az emberek ezt égi jelnek hitték, amely egy közelgő háborúra figyelmeztetett.

Nagyon meglepődtem, amikor először hallottam a lidércekről, hiszen addig úgy tudtam, hogy a begyulladt mocsárgáz által előidézett jelenségről van szó. Mint kiderült, amiről nekem az idősebb emberek beszéltek, azok gyors mozgású, gömbszerű entitások voltak, sőt a magyar mitológiában is szerepeltek, igaz a különböző tájegységeken más-más névvel illették őket. Ma intelligens plazmagömböknek nevezzük ezt a jelenséget. Ennek a kutatási területnek volt kiváló szakértője Werőczei W. Ernő mérnök.

A lidércek előszeretettel csaptak le a magányos vándorokra. A környéken élő „tótok” nagyívben elkerülték őket, mert tudták, hogyha kiszúrnak maguknak valakit, akkor nem tudnak mit tenni ellenük. Ezek a gyorsan mozgó, fényes gömbök képesek voltak hatalmukba keríteni az embereket. Előbb egy kietlen helyre vezették, majd magukra hagyták az áldozatukat.

A nyolcvanas évek második felében nem egy ilyen esetet sikerült felderítenem. Ezek közül a legérdekesebbnek egy idős, kardosi asszony beszámolója bizonyult, aki a maga egyszerű módján számolt be a lidércekkel való találkozásáról. „Akkoriban tanyán laktam, távol a falutól. Egy téli hajnalon a kondorosi piacra igyekeztem. Amikor észrevettem távolban a fényeket azt hittem, hogy a szomszédasszonyaim jönnek, viharlámpával a kezükben. Még örültem is, hogy legalább nem kell egyedül mennem a sötétben, de hirtelen furcsa dolog történt. Elkábultam, és már csak arra emlékszem, hogy azt kiabálom: álljatok meg, várjatok! Majd futni kezdtem, késztetést éreztem arra, hogy utolérjem a gyorsan mozgó fényeket. A következő emlékképem az volt, hogy a kondorosi temetőárokban fekszem, didergek, és hányinger kerülget. Ma sem tudom, hogy kerülhettem oda.” Kép: 02liderc.jpg

Az ilyen és ehhez hasonló beszámolók után nem csoda, ha az éjszaka titokzatos világa engem is rabul ejtett. A focizás és a horgászat mellet a misztikus jelenségek kutatása töltötte ki minden szabadidőmet. Mivel szüleim alkoholbetegsége (manapság már ezzel a konszolidált kifejezéssel illetik azokat, akik rendszeresen alkoholt fogyasztanak) egyre mélyebb és fájdalmasabb sebet ejtett a lelkemben, ezért a téma iránti elköteleződésem menekülési útvonalként szolgált az egyre sűrűsödő családi perpatvarok viharából. Ezzel a problémával nem voltam egyedül, barátaim közül sokan szenvedtek hasonló okok miatt. A közelgő rendszerváltás sajátos hozadéka volt ez, a munkanélküliség és a reménytelenség abban az időben nagyon sok vidéki családot a szakadék szélére taszított. Ebben a zűrzavaros helyzetben kellett nekem gyermekfejjel optimistán tekintenem a jövőbe.

Minden követ megmozgattam annak érdekében, hogy megszerezzem Nemere István 1986-ban megjelent Titkok könyvét. Mivel a helyi könyvesboltba mindössze két-három példány jutott - amit azonnal el is kapkodtak - így esélyem sem volt arra, hogy hozzájussak. Jobb híján az egyik rokonomtól kölcsönkapott példányból az erre a célra rendszeresített füzetembe kimásoltam ufókra vonatkozó fejezetet. Azt olvasgattam, abból próbáltam összerakni magamban egy képet a jelenségről.

Aztán elérkezett az 1988-as év, amely jelentős fordulatot hozott az életemben. Beléptem a Móra Kiadó által létrehozott Galaktika Baráti Kör tagjai közé, így kézhez kaptam a Kuczka Péter és Futaki József által összeállított Ufók és elsüllyedt világok címet viselő antológiát. Ebben a kötetben Ludvik Soucek, Charles Hoy Fort és Hargitai Károly írásai nagy hatást gyakoroltak rám. Ez volt az első könyv a polcomon, amely részben már az ufó jelenséggel foglalkozott.

Örömömet tovább fokozta, hogy rajztanárom , valamint a helyi általános iskola igazgatójának köszönhetően meghívhattam Kondorosra Nemere István írót. Ma egy ilyen esemény teljesen megszokott dolognak számít, de akkoriban sokkal nagyobb volt a „respektje”. Ha egy országosan ismert, a televízióban gyakran szereplő személyiség érkezett a településre, arra mindenki kíváncsi volt.

Az előadásra a helyi könyvtárban került sor, ahol annyian voltunk, hogy egy tűt sem lehetett leejteni. Miután Nemere István megtartotta az író-olvasó találkozóját, odamentem hozzá, bemutatkoztam és dedikáltattam az akkor frissen vásárolt Rejtélyes elődök című könyvét. Megemlítettem neki, hogy minden érdekel, ami nehezen magyarázható, és gyűjtöm a helyi eseteket. A népszerű író akkoriban kezdett dolgozni az „Ufó a láthatáron” című könyvén, így aztán megadta a postai címét, és arra kért, hogy ha úgy gondolom, juttassak el hozzá pár érdekes esetet. Kérésének nagy örömmel tettem eleget, és a mai napig büszke vagyok arra, hogy az 1989-ben megjelent kötetében már ott szerepelt a nevem, az általam beküldött esetek közül pedig két ufó észlelés bekerült a könyvbe.

Nemere Istvánnal a mai napig jó kapcsolatot ápolok, évente két-három alkalommal találkozunk a különböző rendezvényeken, konferenciákon, vagy éppen a Gyulai Várfürdőben, ahol a nyári időszakban a könyveit dedikálja. Ha valaki tizenöt éves koromban azt mondja nekem, hogy néhány év múlva egy színpadon fogok szerepelni korunk legnagyobb írójával, biztos nem hiszem el. Az élet azonban nagy rendező, és büszke vagyok arra, hogy ez a megtisztelő lehetőség több alkalommal megadatott nekem.

Visszatérve 1988-ra, ebben az évben több fontos dolog történt az életemben. Elérkezett a pályaválasztás ideje, ami nehézséget jelentett számomra, nem volt egyszerű meghoznom a döntést. Lehetőségem lett volna Áfész ösztöndíjjal egy makói közgazdasági szakközépiskolában továbbtanulni, de nem nagyon lelkesedtem az ötletért. Ráadásul a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy olyan pályát válasszak, ami a „földdel” kapcsolatos, így aztán - hogy megfeleljek az ő elvárásaiknak is – végül… földmérő lettem. Nem teljesen erre gondoltak, de később belenyugodtak abba, hogy velük ellentétben én nem a mezőgazdaságban képzelem el a jövőmet.

Amikor a félévet követően felvételt nyertem a békéscsabai műszaki szakközépiskolába, a táskámat a sarokba hajítottam és mindennel foglalkoztam, csak a tanulással nem. Úgy voltam vele, most már „dombon a tanya”, kit érdekel milyen lesz az év végi eredményem. Fontosabb dolgok foglalkoztattak azokban a hónapokban. Azon túl, hogy elkezdtem érdeklődni a lányok iránt, az iskolakezdés előtt szerettem volna eljutni a Galaktika Fantasztikus Hétre, amely augusztus 22-28. között került megrendezésre Budapesten. A Móra Kiadó által szervezett rendezvénysorozaton részt vett a népszerű svájci kutató Erich von Däniken, akinek éppen akkoriban jelent meg az első könyve Magyarországon. Sokat olvastam róla, tudtam, hogy olyan kutatásokat végez, amellyel kellemetlen perceket okoz a vaskalapos archeológusoknak. A korabeli magyar sajtóban sem kímélték, különösen azután nem, hogy 1972-ben – valami csoda folytán - a magyar mozikban bemutatták a Jövő emlékei című filmjét.

Számomra ez igen jó ajánlólevél volt, mindenképpen szerettem volna ott lenni az egyik előadásán. Csakhogy a szüleim nem lelkesedtek az ötletért, a siralmas év végi tanulmányi eredményemre hivatkozva szigorú feltételekhez kötötték az utazásomat. Mivel ugrott a zsebpénzem, ezért nyáron a helyi településszolgáltató cégnél kellett betonoznom, hogy az abból kapott pénzből az egyhetes programot finanszírozni tudjam magamnak. A kemény munkának meglett az eredménye, végül sikerült eljutnom Budapestre, a Petőfi Csarnokban pedig személyesen találkozhattam Dänikennel. Kihasználva az alkalmat felkerestem az Uránia Csillagvizsgálót is, ahol vásároltam magamnak egy csillagászati távcsövet. Ennek állványzatát később saját magam terveztem és építettem meg. Az udvarunkon felállított narancssárga tripódnak sokan a csodájára jártak, mert el sem tudták képzelni, mi célt szolgálhat.

Lassan beköszöntött az ősz, én pedig megkezdtem a középiskolai tanulmányaimat Békéscsabán. Kollégiumban laktam, de minden szabadidőmet a Békés Megyei Könyvtárban töltöttem. Elképesztő mennyiségű újságot néztem át, ufó témájú cikkek után kutatva. Szüleimtől kapott zsebpénzemet szinte az utolsó fillérig fénymásolására költöttem, csak annyit tettem félre, hogy pénteken hazafelé buszjegyet tudjak vásárolni magamnak.

Különös hobbimnak hamar híre ment a megyeszékhelyen, ennek köszönhetően egy helyi valamint egy szverdlovszki ufó esetet is kivizsgálhattam. Utóbbi észlelésnek az a könyvtáros hölgy volt a szemtanúja, aki az újságcikkeket másolta nekem. Elmondása szerint 1980-ban egy világító, négyszög alakú tárgyat látott tíz percen keresztül egyhelyben lebegni az egykori szovjet kirakatváros felett. Boldog volt, hogy végre találkozott egy olyan emberrel, aki nem nézte bolondnak.

A megyei könyvtárban eltöltött időszak kétségtelenül hasznosnak bizonyult számomra, az archívumom szépen gyarapodott, a témában való jártasságom pedig nagyot nőtt. Mindezért azonban komoly árat kellett fizettem, mivel elfelejtkeztem a legfontosabb dologról, a tanulásról. Ezt előbb a félévi, később pedig az év végi bizonyítványom is jól tükrözte, szégyenszemre megbuktam matematikából. Szüleimet az infarktus kerülgette, hiszen már azt is nehezen viselték, hogy félévkor eltanácsoltak a kollégiumból, mert „verekedtem”. Pedig csak az osztrák bevásárló turizmusból származó, de akkortájt igencsak menőnek számító Miyoko órámat próbáltam visszaszerezni az osztálytársamtól. Birkóznom kellett érte, pechemre a nevelőtanárom, „Sztyopa” éppen arra sétált, és rövid úton véget vetett a kollégiumi pályafutásomnak. Otthon jöttek a szigorítások, amitől csak lehetett eltiltottak, hogy még véletlenül se zavarjon meg semmi a tanulásban. Egy ideig búcsút inthettem a zsebpénznek is, amiből a könyvek vásárlását és a fénymásolást finanszíroztam. Mindez érzékenyen érintett, de kétségtelenül jobb teljesítményre sarkalt. Tisztában voltam azzal, hogy többre vagyok hivatott, éppen ezért igyekeztem jobban teljesíteni. Az érettségim végül jelesre sikeredett, a tanárképző főiskolát pedig kitűnő eredménnyel, kitüntetéssel végeztem el. Sajnálom, hogy a szüleim ezt már nem élhették meg, de ismerve a tanuláshoz való hozzáállásomat talán el sem hitték volna...