13. tanulmányrész: Erkölcs, tudat

Tartalom:

Az érzelmi alomvilág, a lelki élet és a lelki fájdalmak feloldása. A lelki sérülések, fájdalmak feldolgozó enyhítő gondolatai, technikái, ill. a lelki örömérzések kiteljesítése.                                        

Az érzés, érzelemmechanizmus vázlatos összefoglalása. C/30 ábra.                                                                                                               

Csapongó gondolatok erkölcsi, vallási, hitbéli kérdésekről. Jézus tanításai.                                                                

Az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet.             

Elmélkedések a kritikáról, az emberi kapcsolatokról, a hétköznapi konfliktusokról, és azok megoldásáról.    

A teljesség igénye nélkül a családról és a gyereknevelésről. A gyereknevelés egyben önmagunk nevelése is.  Néhány további erkölccsel kapcsolatos probléma felvetése, ismétlése. C/11 ábra.             

Néhány további erkölccsel kapcsolatos probléma felvetése, ismétlése.  Erkölcsi, jogi paradoxonok (szinte megoldhatatlan problémák). Mindazt, amit eddig elmondtam, átértékelik, de nem érvénytelenítik, a szinte megoldhatatlan problémák.                                     

Az adás (jóindulat szeretet, önzetlenség) a szervezett, fejlett társadalmi rendszerekben. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.       

Össze-vissza elmélkedések a munkával, a szakmunkával, a kreatív szakmunkával, az emberi alkotásokkal kapcsolatban.                          

Mekkora áldozatot hozzunk a jó úton haladás érdekében, feltéve, hogy ráfaragunk, ha nem állunk be a rosszak közé. Mekkora áldozatot tehetünk a ránk bízott emberekre. A nemzetérdek problémája. Azért az önzetlen, lelkiismeretes vezetésnek nincs könnyű dolga. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés

Az érzelmi világ, a lelki élet és a lelki fájdalmak feloldása. 

A lelki sérülések, fájdalmak belső feldolgozó enyhítő gondolatai, technikái, ill. a lelki örömérzések kiteljesítése. 

Érdemes átolvasni „Az ember (emberiség) jellemzően (múlt, jelen, jövő) igaztalan, igazságtalan, ésszerűtlen, az igazi jólét is reménytelen, mert az emberek, általában érzelemvezéreltek, irracionálisak, illúziófüggők, konfliktusfüggők, más okokból ésszerűetlenek?

Egyszerűbben: eredendően ésszerűtlen e az ember (az emberiség)?” című fejezetet. Amely a gondolkodástanról szóló tanulmányrészben található. Érdemes átolvasni, mert kiegészíti ezt a fejezetet, problémakört. 

Ismétlés a gondolkodástan c. tanulmányrészből.

Egy másik megnevezése negatív érzelmeknek: a megalázottság, a csalódás, a tehetetlenség, a veszteség, a veszélyeztetettség valamilyen keveréke. Ehhez csatlakozik a jövőbeli veszélyeztetettség érzése, ami szinte azonos a félelemmel.

Az érzelem: nincs fizikai hatás, de a külső, vagy belső információra mégis beindulnak bizonyos fizikai érzésmechanizmusok és gondolkodási mechanizmusok. Egyszerű állatoknál az életet veszélyeztető információkról van szó, de az embernél ez már egy kiterjedt hálózat.

Ezen elemzés szerint a negatív érzelem, és általában az érzelem (bejövő) egységesebb komplexebb dolog. Legalábbis van egy olyan egységes magja, lefolyása, amely szinte függetlenül a negatív érzelem tárgyától egységesen és standard módón jelentkezik.

Vannak negatív megdöbbenés percei (a feszültség percei, tízpercei) amelyek átmehetnek dührohamba és van negatív állapot (a tartós félem, szorongás, bánat, letargia) félórái, órái. Ezek váltogatják egymást úgy, hogy a megdöbbenés feszültség percei kezdetben dominálnak, majd egyre inkább negatív állapot dominál.

A kiindulás az, hogy a negatív érzelem fizikailag is fájdalmas, kellemetlen érzés.

A negatív megdöbbenés első perce egyfajta gyomorszáj és mellkas-ütésszerű érzés. Ugyanakkor a nyak a váll és a hát táján hidegrázásszerű (szinte áramütésszerű) érzés. Az egész test fázik.  Ugyanakkor megfeszül (hektikusan rángatódzva) az izomzat. A lefelé görbülő száj az állkapocs, és nyakizomzat megfeszüléséből ered. A pulzus és a vérnyomás emelkedik. Szívritmuszavar. Rendellenes gyomor és bélműködés, stb. Vértolulások keletkeznek. Zaklatott hang (ordítás, szitkozódás, sírás) és mozgáskényszer jön létre. Kapkodó levegővétel elszoruló torok, stb. Itt, esősorban, dührohamban, azért az ősi védekezési, visszatámadási, támadási ösztön (program) is megjelenik. A negatív állapotban (ez inkább a tartós félelem, szorongás, bánat, letargia állapota) csökkenek, és némileg változnak is ezek a tünetek. Nem ütés csak nyomás, nem hidegrázás, csak fázás, és inkább lemerevedő izomzat, amely lassítja, nehezíti a mozgást. De ez nem pihenési állapot. Stb.

Hogy eközben mit tesz az értelem (amelyik nyitja zárja az érzésszelepeket), az egy másik, hosszabb történet. Az biztos, hogy többek között neki áll az érzést, érzelmet, főleg ha az kellemetlen, elemezni az okokat kutatni és megoldani. És elkezdi a lelki fájdalmak enyhítő technikák, gondolatok gyártását, ill. alkalmazását.   

Az örömérzés, a pozitív érzelem nagyjából ennek az ellenkezője. Annak is van egyféle rendje hogy negatív és pozitív érzések hogyan váltogatják egymást. És a viszonylag unatkozó, közömbös állapotot is érdemes megemlíteni.

És az is egy külön elemzés, hogy lehet az érzelmeken (elsősorban negatív érzelmeken) káros következmények nélkül viszonylag uralkodni legalábbis levezetni. De mindez csak bemenő érzelmek problémája. A kimenő érzéseket inkább gondolat-érzéseknek lehet nevezni. Miközben valaki nagyon kellemesen érzi magát, aközben is lehetnek negatív kimenő érzés-gondolatai. Az állatok cselekvéseit az érzés-gondolatok irányítják. Az emberek cselekvéseit látszólag teljesen gondolatok irányítják, de ezek mögött is azért ott vannak eltakarva az érzések. A kimenő érzés-gondolatok még legfelső erkölcsi énnek is nevezhető.

Én azt állítom, hogy az érzések, érzelmek nem az élőlény belsejében zajló mechanizmus, hanem mint minden (információ, anyagcsere, genetika) az élőlény és a külvilág között zajló mechanizmus.

Ismétlés.

Az érzés, érzelemvilág alapvetései.

A bejövő és kimenő érzelmek összefüggései.

Az én elméletem szerint az embernek vannak bejövő érzései, érzelmei és kimenő érzelmei. Pl. a fájdalom, a savanyú íz érzékelése, a viszketés stb. kívülről érkező kellemes, vagy kellemetlen érzés még akkor is, ha azt az egyén belülről érzi. Pontosabban érkezik egy információ, az szinte automatikusan kinyit egy érzésszelepet (pl. a savanyú íz érzésszelepét) és ekkor kívülről beárad a kellemes, vagy kellemetlen érzés. Pontosabban, ha túl erős az információ, maróan savanyú dolgot kóstolunk, akkor kellemetlen érzés árad be, ha enyhén savanyút kóstolunk, akkor kellemes érzés árad be.

De mi helyzet, pl. a düh, a sértődöttség, a félelem, a bánat, a feszültség érzelmével, mint kellemetlen érzelmekkel. Vagy pl. megnyugvás, a győzelem, a feszültség-feloldódás érzelmével, mint kellemes érzelmekkel (lelki érzésekkel).

Talán ezeknél nem annyira automatikusan nyitnak ezek az érzésszelepek. Az agy, az értelem szelektál.  Egyébként pedig a folyamat hasonlóan folytatódhatna, mint ahogy folyik pl. a testi érzések vonatkozásában. (Minden érzés alapja, hogy ellenünk, a biológiai életünk, egészségünk, és kellemes életünk ellen támadás érkezik, avagy a támadás megszűnése történik, avagy, nem támadás de támogatás érkezik. Az „ellenünkbe, értünkbe ” beszámolom családi érzésünket, vagyis a családunk ellen való támadásokat, ill. család támogatásáról szóló információkat. A testi érzések többnyire a természet felől érkező támadásokról, támogatásokról szólnak. Az érzelmek, a lelki érzések azok többnyire az emberek felől érkező támadásokról, támogatásokról szólnak. Ez utóbbiakat azonban, több okból eltorzítva, általában eltúlozva érezhetjük.) 

De van itt még egy kérdés. Azt mondtam, hogy az önzőség, a gyűlöletet, a rosszindulat, kimenő érzés. De az önzetlenség, a szeretet, a jóindulat is az.

De pl. a rosszindulat a gyűlölet nagyon is hasonló érzés, mint a düh.

Azt gondolom szét kell választani a rövid távú dühöt, az önvédelemből, ellentámadás reflexéből adódó dühöt, a hosszabb távú haragtól gyűlölködéstől. Az egyik bejövő érzés a másik már kimenő érzés, de kétségtelenül e vonatkozásban átfedés, összemosódás áll fenn, legalábbis az ember számára.

De pl. a pökhendiség, nagyképűség, kevélység, önteltség, ebből adódó közömbösség, felületesség is önzőség.  Ez nem düh, nem félelem, nem bánat, nem feszültség.

Viszont az öntelt ember, másképpen értékeli a személyére vonatkozó támadást.

Vagyis kimenő érzésünk beállít egy önző, vagy önzetlen személyiséget, jellemet és ehhez képest érzi az egyén az ellene szóló támadásokat ill. támogatásokat. És ekkor már eltorzulva jelentkezhet a düh, a félelem, a bánat, a feszültség, mint bejövő érzés. És van még egy torzító tényező, az önmagában levő túlérzékenység, a túlzott sértődékenység, a túlreagálás, az önhergelés.

Tehát az érzelemtorzítás a következőkből eredhet. Eredhet az önzőségből, önteltségből és eredhet egy túlérzékenységből, ill. a kettő ötvözetéből.

Visszatérve azt is megállapítható, hogy a bejövő érzelmeket, pontosabban ezen szelepeket is képes az ember az értemével önálló akaratával valamennyire szabályozni, azok nem legyenek ok nélküliek, túlzottak, tehát itt mértéket képes az ember szabályozni. Tehát azt szinte lehetetlen szabályozni, hogy most a félelem helyett pl. örömet érezzek, de félelem mértékét valamennyire képes szabályozni. És ugyanígy a düh, a bánat, stb. mértékét is képes az ember valamennyire szabályozni. És a kimenő érzéseket is képes az ember értelmével és önálló akaratával szabályozni, sőt ezt képes megváltoztatni is. Vagyis itt az önzőséget átfordíthatja akár önzetlenségbe is.

A következő is megállapítható. A bejövő érzelmek és a kimenő érzelmek sok szálon összefüggnek, az ember csak hosszas okoskodás alapján és akkor is csak bizonytalanul képes ezeket szétválasztani. De, a szerintem létező érzésmechanizmus ezen érzések szétválasztása alapján működik, tehát ez a mechanizmus pontosan szétválasztja ezen érzéseket.

Most pedig egy pár alapvetés, mielőtt folytatnám.

Érzések, érzelmek nélkül (beleértve a kellemetlen bejövő érzéseket, érzelmeket is) nincs életre való motiváció.  Érzések érzelmek nélkül (beleértve a kellemetlen bejövő érzéseket, érzelmeket is) nem vagyunk képesek az életet átérezni, tehát érzés nélküli élettelenek lennénk. Ezek miatt és más dolgok miatt sem törekedhetünk arra, hogy minden szempontból érzéketlen legyünk. De azt sem lehet elérni, hogy a kellemetlen bejövő érzéseket megszüntesse az ember, és csak a kellemes érzések maradjanak. Már azért sem, mert a kettő egymás tükrében működik. Illetve, esetleg egy általános érzéketlenséget lehet elérni, de akkor a kellemes érzések is csökkennek.

Akkor mire törekedhet az ember?

Arra mindenképpen törekedhet, hogy önzetlen, jóindulatú legyen ill., ne legyen önző, rosszindulatú, gyűlölködő, öntelt, közömbös felületes.

Arra is törekedhet, hogy a bejövő kellemetlen érzelmeket, a lelki fájdalmakat kordába tartsa, az indokoltság határán belül tartsa, adott esetben csökkentese. Arra is törekedhet, hogy a bejövő kellemetlen érzéseket, a lelki fájdalmakat különböző módszerekkel, technikákkal feloldja, feldolgozza. Egyébként, az indokoltság határán belül tartás és feloldás technikái szorosan összefügg.

Arra is törekedhet, hogy a bejövő kellemes érzéseket észrevegye, átélje. Ugyanis a másik jellemző baj, hogy a kellemes érzések, az örömérzések felett hajlamosak vagyunk elsiklani.

Az érzelmi világ a sértődés, az érzékenység, ebből eredő gyűlölet, utálat szempontjából.

Ez egy kicsit más megközelítése a dolgoknak, mert a sértődésnek, érzékenységnek van egy önvédelmi aspektusa. De megint a kályhánál, vagyis az evolúciónál kezdem.

Az egyszerű állat érzésvilága talán így működik. Van benne egy eredendő, egy ösztönös vágy, az életre, és kellemes jó életre. Ha ez ellen bármilyen támadás, veszélyeztetés érkezik, akkor az első reakció ennek a megállapítása. Ez nevezhető kezdetleges sértődésnek.

A sértődés egy bejövő érzés, embernél pl. mellkasi nyomással, gyomortájéki nyomással, stb. jár. Mit érzünk, ha „ok nélkül” megsért a szomszédunk pl. nem köszön. Vagy kollégánk sértő megjegyzést tesz ránk. Vagy családtagunk nem hív meg minket egy összejövetelre, vagy nem jön el. És még nagyon hosszan, ezerszámra lehet sorolni a példákat. Szóval megsértődünk. Ez szelektálódik később dühre, bánatra, feszültségre, kevésbé félelemre. Viszont kialakulhat bennünk reakcióként a gyűlölet az utálat is. Ezt én már a kimenő érzelmek közé tettem, bár vannak átfedések.

De visszatérve az állatokra: a támadást követő első érzés, a „kezdetleges sértődés”. Az állatoknál is később szelektálódik ez pl. dühre (ellentámadási érzésre és ellentámadási program beindulására). Vagy félelemre (védekezési menekülési elbújási érzésre és ezen programok beindulására). Megjegyzem a cselekvési program nem sokat ér érzésmotiváció nélkül. Ha megszűnik a sértődés, a feszültség (a félelem, düh, stb.), akkor jön az örömérzés, megnyugvás, stb.

Egy másik vonulat, még mindig az egyszerű állatokról van szó. Mindig vannak aktuális vágyak, pl. éhség, fázás, stb.. ezek a vágyak feszültséget okoznak, ha nem sikerül a megszüntetés, akkor fennmaradhat a feszültség, illetve a fejlett állanál már félelemre, vagy dühre, vagy esetleg bánatra szelektálódhat az érzés. Ha sikerül a vágyat kielégíteni, akkor megszűnik a feszültség, a félelem, düh, bánat, és jön az örömérzés, megnyugvás, stb..

Mi a helyzet az emberrel?

Az embernek nagyon sok, már intellektuális vágyai is vannak. Az ember nemcsak a jó kellemes életre vágyik, hanem arra is, hogy a közösség megbecsült tagja legyen. (A fejletlen állatoknál ez nincs, a fejlett állatoknál már részben megtalálható.) Tehát nemcsak az a sértés, ha testi, anyagi vonatkozású támadás érkezik, hanem az is, ha a közösségi megbecsülést veszélyeztető támadás érkezik. Az embernél ebből ered pl. az igazságossági igény, ill. érzés.

Az ember sokat gondolkodik az érzelmekkel kapcsolatban, fejletlen állat alig.

Az embernél alakul ki jellemzően a tartós sértődés, a tartós harag, gyűlölet, utálat. És az ember az, aki el tudja túlozni, túl tudja értékelni a támadást. Az ember átlagosan (egyesek nagyon, mások kevésbé) túlérzékeny, túlságosan sértődékeny. De nem szabad elfelejteni a túlérzékenység a sértődékenység eredhet egy öntelt, önző jellemből is.

A folyamat, jellemzően a következő.

Túlérzékenységből, vagy önteltségből, önzőségből az ember ártatlan történéseket is ellene irányuló támadásoknak vél, felértékeli az ellene irányuló „támadásokat”. Majd kialakul az emberben, a másik ember (emberek), a sértők a támadók iránt egy ok nélküli, túlzott sértődés, gyűlölet, utálat, jobb esetben egy félelem, tartózkodás, bánat vagy rövid távú düh.

De azért egyáltalán nem mindegy, hogy túlérzékenységről vagy önteltségről, önzőségről van szó. És az sem mindegy, hogy gyűlölet, utálat alakul ki, vagy csak tartózkodás, félelem, rövid távú düh, bánat alakul ki. Az szerintem elfogadható, ha vélt, vagy valós rosszindulatúakkal szemben kialakul egyfajta tartózkodás, távolság tartás. Ha viszont a tartós sértődés (kérdés hogy van e tartós sértődés) ill. gyűlölet, utálat alakul ki, akkor elkezd a másik ellen ártani, elkezdi a másikat sértegetni, bántani. Gyakran kialakul a kölcsönös gyűlölet, és egyre inkább elfajul a kapcsolat.

Lenézzük, vagy haragszunk, vagy átmenetileg megorrolunk (nem mindegy) a másik embere, mert ő szerintünk megsértett bennünket. Miatta nem érezzük jól kellemesen magunkat, őt okoljuk, hogy nem kapjuk meg a nekünk járó megbecsülést, de mindez gyakran csak mi túlérzékenységünkből ered.

Kitérés keresztényi megbocsátásra.

A másnak ártás bűn, a bűnt pedig meg kell büntetni, bármi is legyen az indítéka, pl. túlérzékenység, vagy más. Illetve az indíték, olyan enyhítő vagy súlyosbító körülményként jöhet szóba, amely kevéssel módosítja a büntetést, mert a büntetésnek elsősorban az okozott ártással kell arányosnak lenni. A keresztény megbocsátásnak több vonatkozása van. Pl., hogy a büntetésnek arányosnak kell, lenni. A büntetés nem lehet kínzás. A bűnüst nem gyűlöli a kárvallott, sem az ítélő, de az arányos büntetéstől nem tekint el. A keresztény ember a bűnöst is megpróbálja megérteni, megtévedt (esetleg túlérzékenynek) embernek nézni, de ez sem enyhít az arányos büntetésen. Mindaz, amiről itt beszélek, az erkölcs kategóriájába tartozik.

Elmélkedés a lelki egészségről.

A testi egészség sem könnyű téma, de a lelki egészség kétszer nehezebb.

Lelkileg egészséges, akit az emberek nagyjából normálisnak neveznek. Akit a pszichológusok, az orvosok és a törvényszéki szakértők is normálisnak neveznek. Aki nagyjából, bár hullámozva, de azért, többnyire jól érzi magát. Aki, nem tesz kárt magában, hosszabb távon sem tesz jelentős kárt magában. És aki tudatosan és „indok nélkül” nem árt másoknak. Bár itt már elérkeztünk az első problémához, amire még visszatérek.

Akit az orvosok is normálisnak neveznek, vagyis nincs olyan fiziológiai (idegrendszerei, agyi, hormonális, stb.) elváltozása, ami szinte kizárja, hogy az illető egészséges legyen. De mi van, ha emberünk ennek ellenére minden más szempontból normális és jól érzi magát? Ha a leletei valamilyen erős rendellenességet mutatnak, akkor bizonyos határ felett, mégsem beszélhetünk teljesen egészséges emberről.

Ugyanez a probléma fennáll a testi egészség megállapításánál. A magam életéből is vehetek példát: itt fájt, ott fájt, vagy ilyen-olyan rendellenességet tapasztaltam, elmentem az orvosokhoz és nem találtak semmit. Volt, amikor szimulánsnak kiáltottak ki, volt, amikor lelki eredetű kornak kiáltották ki, volt amikor csak egyszerűen megvonták a vállukat. És arra is volt eset, hogy a mélyére ástak és meggyógyítottak. Megjegyzem ráadásul a testi és lelki egyészség sok szálon, és erősen összefügg. Máskor jól éreztem magam, de éppen belekerültem egy aktuális rutinvizsgálatba, és kiderült olyan rendellenességeim vannak, hogy már halottnak kellene lennem, legalábbis nyöszörögve, sírva kellene az orvosok segítségét kérnem. Ugyanez a probléma fokozottan fennáll a lelki egészség vonatkozásában.

Visszatérve, normális, aki indok nélkül nem árt másnak. Na de van e olyan, hogy indok nélkül, mert pl. a pszichopatának, aki önként kéjből öl, annak is van indoka, jól érzi magát, amikor öl. Vagy, és a rablógyilkosnak sincs indoka, mert kvázi még sokmillió pénz sem indok az ölésre, legalábbis ha mélyére ásunk a problémának. Természetesen, általában kisebb másnak ártásokról van szó, pl. valaki örömét, leli abban, hogy másokat froclizhat, ő sem nevezhető normálisnak, egészségesnek.

Tehát a lelki egészségnek van három (másképp számolva öt) kritériuma (nagyjából jól érzi magát, hosszabb távon sem tesz magában kárt, tudatában van a cselekvései következményekkel, ill. bizonyos határ felett nem árt másoknak, ill. a fiziológiai leletei nagyjából rendben vannak), de mindhárom kritériumnak szinte meghatározhatatlan határvonalai vannak. Fogalmazzunk úgy, hogy igen kevés esetben lehet azt kimondani, hogy emberünk kimondottan lelki beteg, legtöbbször csak gyaníthatóan lelki beteg, és persze az is ritka, hogy valaki egyértelműen egészséges lelkileg. Alig találkozhatunk teljesen normális emberrel. Az meg egy külön elmélkedés lenne: van e egyáltalán, teljesen normális ember.

Ezért talán értelmesebb azon gondolkodni: mit tehet az ember, az egyén a lelki egészségéért.  Mert ha „mindenki” tesz a lelki egészségéért, akkor valószínűleg a társadalom és az egyén is egészségesebb lesz lelkileg.  De itt megint beleütközünk abba, hogy aki jól érzi magát az nem nagyon fog semmit tenni. Holott lehet, hogy hosszabb távon árt magának, lehet, hogy másoknak is árt, és lehet, hogyha elhanyagolja a fiziológiai tüneteit, akkor később mégis baj lesz. Itt azt kellene tanácsolni: ha jól érzed magad, akkor se örülj, gyanakodj és tegyél. De hát ez felettébb furcsa tanács lenne, mert lehet, hogy éppen e tanáccsal válthatunk ki egy fóbiát, vagy szorongást.

Ettől függetlenül fel lehet sorolni a következő ajánlott tennivalókat.

De előtte kitérek a lelki egészségügy problémájára.

A nyilvánvalóan pszichés betegeket gyógyítani kell, de ők csak jéghegy csúcsát alkotják. A konkrét egészségügy másik két szakterülete, pl. az ideggyógyászat, a konkrét testi elváltozásokat gyógyító terület. És a pszichológia, pszichiátria, ők azokat gyógyítják, akik hozzájuk fordulnak, mert nem érzik jól magukat. Mindkettő csak a jéghegy csúcsát alkotja, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a gyógyulási arány nem túl jó. E tanulmány során sokat foglalkozom az egészséggel, az egészség egy rendkívül fontos tényező. Ugyanakkor mégis meg kell állapítani, hogy a lelket intézményesen gyógyítani alig lehet, holott a lélek egy fokkal még a testnél is fontosabb.  Mindenképpen gondolkodni kell: milyen legyen a jövő azon egészségügye, ami a lelki kórokkal foglalkozik.

Ugyanakkor még egy gondolat felötlik bennem: ha a másnak ártás egyfajta lelki deformáció, akkor az erkölcsi nevelés, oktatás nem más, mint a lelki egészségügy egyik szakága. Tehát akkor a három fő ág: a lelki kórokkal kapcsolatos orvostudomány, orvoslás, pl. ideggyógyászat. A pszichiátria. És az erkölcsi oktatás.

Ugyanakkor a lelki egészség egy olyan terület ahol az öngyógyításnak sokkal nagyobb a jelentősége, mint az intézményes gyógyításnak.  Szemben a testi egészséggel, mert abban az intézményes gyógyítás dominál. 

Szóval a tennivalók:

Mindenki próbáljon meg a maga képességeihez, igényeihez illeszkedő érdekes és hasznos munkát választani.

Mindenki próbáljon meg a maga igényeihez és képességeihez illeszkedő harmonikus életet élni. Mindenki azért inkább a nyugis, harmonikus, családi kapcsolatban próbáljon meg élni. Mindenki fedezze fel a maga szükségleteit, és amennyiben azok nem káros veszélyes szükségletek, törekedjen a kielégítésükre.

Mindenki próbáljon viszonylag diplomatikus, kvázi kellemes ember lenni, a jól kommunikálni. Diplomatikus, de nem úgy hogy feladja elveit, önálló gondolatait. Mindenki próbáljon meg egyéniség lenni, persze ez csak egy, és nem a legfőbb tényező a lelki egészség vonatkozásában.

Mindenki próbálja megtanulni a  lelki fájdalmakat  csökkentő technikákat, ill. ezen technikák közül kiválasztani azokat, melyek leginkább használnak neki. 

Próbáljon meg mindenki gyakrabban orvosi, pszichológusi segítséget kérni. Ugyanakkor leginkább magunkat tudjuk kigyógyítani a lelki bajainkból.

És nem utolsó sorban, mindenki próbáljon meg erkölcsös lenni. Itt visszakanyarodhatunk azon gondolathoz, hogy a másnak ártó, bizonyos szempontból abnormális, nem teljesen egészséges lelkileg.

Ugyanakkor e felsorolásból is kitetszik az élet egyik nagy ellentmondása.

Legyünk egyéniségek, fedezzük fel a magunk specifikumait, és kvázi ehhez alakítsuk a külvilágot? Mert ha mindenki így tesz, akkor mindenki boldog lesz – de ez csak féligazság. Vagy felejtsük el az egyéniségünk, és fő szempont a másoknak való hasznosság legyen. Legyünk kompromisszumképesek, alkalmazkodók, szabványos, normális emberek. Nyilván ez sem mehet a végtelenségig. De hát a másik véglet, a legyünk egyéniségek, sem lehet határtalan, hiszen ütközhetnek az igények, érdekek. Talán azt kellene mindenkinek megvizsgálni, hogy az egyéniségén belül melyek azok az igények, tulajdonságok melyek azért már ártanak másnak, és melyek azok amelyek, bár furcsák esetleg zavarók, de nem ártanak másnak. Ez utóbbiakat nem kell feladni, de amúgy szükség van azon alkalmazkodásra, mely a mások kellemesebb élete miatt szükségesek. Ugyanakkor senki, mi se ítéljük meg az egyébként nem káros, ártalmas, csak furcsa egyéni életviteleket. Nem kell megrökönyödni az egyéniségeken, ha egyébként azok ártalmatlanok. Ugyanakkor hosszabb távon és áttételesen sok minden lehet ártalmas. 

Tehát a lelki egészségünket döntően mi magunk tudjuk alakítani. A testi egészség vonatkozásban azért más az arány. És a felsorolásban ott szerepelt: tanuljuk meg a lelki fájdalmakat, csökkentő technikákat.

Nyilván ezt a fejezetet azzal kellene kezdeni, hogy miért, hogyan jön létre a lelki fájdalom, a lelki békétlenség, a lelki háborgás, stb., illetve miért, hogyan jöhet létre a lelki fájdalommentesség, a lelki harmónia, a lelki béke, a boldogság,stb..

Bár ez egy könyvnyi anyag lenne, de itt azért tudok röviden beszélni erről, mert más tanulmányrészekben meglehetősen sokat beszéltem erről. Ugyanis a társadalomszervezés is csak abból indulhat ki, mi az ami az egyéneknek boldog kellemes egészséges életet biztosít.

Azért érdemes néhány kategóriát felállítani:

Egyénen kívüli (családi, társadalmi, munkahelyi, természeti, stb.) körülmények, amelyek alakítják az életünk, boldogságunk (lelki békénk). Ezt is fel lehet osztani: amire az egyénnek alig van hatása, az egyénnek alig van felelőssége. Amire az egyénnek van mérhető hatása, alakulása az egyéntől is függ, van az egyénnek felelőssége.

Az egyénen belüli, a testi, lelki egészségből eredő, illetve öröklött körülmények.

Ezt is fel lehet osztani: amire az egyénnek alig van hatása, az egyénnek alig van felelőssége. Amire az egyénnek van mérhető hatása, alakulása az egyéntől is függ, van az egyénnek felelőssége.

És még egy emlékeztető kategorizálás.

A boldogság, boldogtalanság végül is érzelem, tehát soroljuk fel pl. a kellemetlen, boldogtalanságot, okozó érzelmeket: sokféle testi fájdalom, bánat, félelem, szorongás, szégyen, düh, kielégítetlen vágy (igény),  stb..

És az örömet okozó, a boldogító érzelmek: a kellemetlen érzelmek hiánya, a kielégített vágy, igény (egy darabig), a megnyugvás, a felszabadultság, a büszkeség, a szeretet melege (akár adott, akár kapott), stb..

És még egy kategorizálás: múlt, jelen, jövő. Én nem hiszek abban, hogy minden lelki problémánk a múltból, pl. a gyerekkorból ered. Lehet valakinek szinte háborítatlan múltja, a ha a jövő baljós árnyként sötétlik fel előtte.

Visszatérek oda, hogy rendkívül sok dolog okozhat lelki fájdalmat, háborgást, ill. viszonylagos lelki békét, lelki harmóniát, boldogságot.

Itt vannak pl. a szükségletek (igények), ill. azok arányos kielégítése. Néhány fontosabb:

Természetesen nagyon fontos, hogy az ember kiegyensúlyozott, biztonságot adó „boldog” családban éljen. Fontos, hogy az ember jó párkapcsolatban és szexuális kapcsolatban éljen. Fontos, hogy érdekes, és hasznos, képességeinek megfelelő munkát végezzen. De azért ezeken kívül is van jó néhány fontos dolog. Itt van mindjárt az egészség, mert ha nincs egészség, akkor minden zárójelbe tehető. Azután nemcsak munkának de a pihenésnek, a szórakozásnak is feltöltőnek, építőnek kikapcsolónak kell lenni. Nemcsak a közvetlen munkának kell jónak lenni, de az embernek azt is éreznie kell, hogy van értelme az életének, vagyis nem mindegy hogy milyen a jövőképe. Nem mindegy hogy kiszámítható biztonságos javuló jövőt, avagy ennek ez ellenkezőjét lát maga előtt. Nemcsak otthon és a munkában kell magát jó éreznie, hanem mindenhol, az utcán, a hivatalban, a közgyűlésen, a moziban, az üzletben, stb..

Az is fontos hogy az ember igazságos megítélés keretei között megfelelő anyagi és beleszólási megbecsülést kapjon.

Ráadásul az ember szerencsére olyan, hogy nemcsak a saját sorsán tud elkeseredést vagy boldogságot érezni, hanem mások (család, kisközösség, nemzet, stb.) sorsa is izgatja, mások sorsa kapcsán is elkeseredhet, avagy boldogságot érezhet. Sok minden szükséges tehát a szélesen értelmezett életszínvonalhoz, azaz a szélesen értelmezett boldogsághoz.

Én mégis azt mondom, azokkal értek egyet, akik azt mondják, igen a külső körülmények sokat számítanak, de szükség van a belső harmónia megteremtésre is. Nem lehet olyan tökéletes társadalmi és természeti körülményeket teremteni, hogy minden lelki fájdalom, lelki háborgás megszűnjön, mindig lesz, ha kevesebb is, lelki fájdalom, lelki háborgás, és szükséges azok feldolgozása, csökkentése. De nagyon fontos e tekintetben rendkívül pontosan fogalmazzunk. Tehát nincs igaza azoknak, akik azt mondják, hogy nem szükséges a külső körülményeken javítani, minden azon múlik, hogy az ember hogy éli meg a külső körülményeket. Ez is csak féligazság: a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket. Nem számít, hogy mennyi súlyosabb probléma, nehézség jön, ha azokat megoldjuk. De számít. A súlyosabb problémákat, nehézségeket lehetőleg meg kell előzni, olyan létet kell kialakítani, hogy kevesebb súlyosabb probléma nehézség legyen. Azért emeltem ki a „súlyosabb” jelzőt, mert végül is a „probléma” szó mindenre, a megelőzésre is ráhúzható.

De azoknak sincs igaza, akik azt mondják, hogy elég a külső körülményeket jobbá tenni, és akkor az ember automatikusan boldogabb lesz.

(A testi fájdalmakat jelentős mértékben csökkenteni tudtuk, de az csak tüneti kezelés, nem mondhatjuk, hogy akkor már nem kell törekedni az egészségre.  A lelki fájdalmakat nem tudjuk annyira lecsökkenteni, mint a testi fájdalmakat, és nem is lenne jó. Hiszen akkor érzelemmentes ember alakulna ki, és az érzelemnek van elengedhetetlen pozitív szerepe is. Másfelől itt is igaz, nemcsak tüneti kezelés szükséges de a bajok forrását is csökkenteni szükséges. Márpedig a tüneti kezelés elfedheti az okozati kezelés szükségességét.) 

Én azt mondom elsősorban a külső körülményeket, kell jobbá tenni (de ennek is része a magunk jobbá tétele), de azon is „dolgozni” kell, hogyan éljük meg a külső körülményeket. Hogy éljük meg a külső körülményeket, talán ezt is tovább lehet osztani. Pl., ezáltal változik a világnézetünk. De az egyik fontos része mindenképpen, a lelki fájdalmak feldolgozása, a lelki fájdalmak csökkentése. És itt most elsősorban nem gyógyszeres megoldásra gondolok, hanem a tudati feldolgozásra.

Sok minden okozhat lelki fájdalmat (háborgást, békétlenséget, stb.).

A legnagyobb lelki fájdalmat szerettünk (igaz barátunk, aki családtag is lehet, vagy egy szeretet állat) elvesztése miatt érzünk.

A saját magunk és szerettünk kisebb-nagyobb betegsége is egy nagy csoport, ugyanis a testi kór, pontosabban amiatti aggódás, lelki fájdalommal is jár.

Leggyakrabban azonban az embertársaikkal kialakult konfliktus miatt van lelki fájdalmunk.

Az ördög sajnos nem alszik, állandóan árad ránk, az önhibánkkal aránytalan, kisebb-nagyobb bajok, gondok, problémák áradata. De azért az embertársainkkal kialakult konfliktusok miatt ne hibáztassuk az ördögöt. Ha ebben javulást tudnánk elérni, akkor már a lelki fájdalmaink egy jelentős része orvosolva lenne.

A lelki fájdalom, fokozza az érzékenységünket, idegesebbek leszünk, rosszabbul kezeljük a konfliktusokat. A fő baj azonban a másnak ártás, a konfliktus-gerjesztés. E fejezetben azonban arról van szó, hogyha lelki fájdalom ér minket, (elsősorban egy konfliktus kapcsán), akkor a konfliktus direkt megoldásán kívül, hogyan tudjuk lelki békénket, belső harmóniánkat nagyjából megőrizni.

Minden ártás károkozás, illetve minden testi baj, probléma egyben lelki sérülést, fájdalmat okoz. Természetesen vannak olyan lelki sértések, sérülések is, amelyek testi anyagi ártalom nélkül jönnek létre. Ki kell azt is hangsúlyozni, hogy itt nem a jogi, társadalomszervezési megoldásokról van szó, hanem arról hogy önmagunkban lelki technikáinkkal miként tudjuk ezek a fájdalmakat feldolgozni. Ezért ideillő szó a „belső” feldolgozás, mert arról van szó, hogy mi magunk mit tudunk tenni. A problémakör így erősen összefügg azokkal a fejezetekkel melyekben a társadalom és belső harmónia, boldogság viszonyáról van szó. Tehát a téma neve ez is lehetne: lelki fájdalmak, amely minden ártás károkozás lényeges mellékhatása, feldolgozása elsősorban lelki technikákkal, módszerekkel. 

Kétségtelenül az egyén nem képes pontosan megállapítani, hogy mi történt, miért alakult ki a konfliktus.

A másikat, de saját magát is képtelen tárgyilagosan megítélni, főleg ha közvetlen résztvevője a konfliktusnak.

Természetesen a súlyos ártásokat meg kell ítélni, meg kell ítélni, ki az eredendő rosszindulatú, ki az önző, öntelt és ki a túlérzékeny. És ki a szenvedő, a bűntelen, aki jóindulatú, és aki még abban sem hibás, hogy túlreagálta a dolgokat. Mindezt leginkább egy kívülálló, elfogulatlan képes objektívan megítélni. Ezt teszi a földi igazságszolgáltatás, bár a lelki sértések el vannak hanyagolva. És ezt teszi a másvilági igazságszolgáltatás. De itt az egyén, szinte hetente előforduló konfliktusairól, sértődéseiről, lelki fájdalmairól van szó.

Ezt is meg kell oldani az embernek, nemcsak a földi igazságszolgáltatást.

A következőkből is kiderülhet, hogy az érintett egyén szinte képtelen pontosan felmérni a helyzetet. Gondoljunk bele, szinte nincs olyan ember, aki azt mondaná, igen én önző, öntelt alak vagyok, és csak kevesen vannak, akik elismerik, hogy ők túlérzékenyek, sértődékenyek. Márpedig ez matematikailag is lehetetlen, ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg sértődés, konfliktus harag van. A konfliktusokat, veszekedéseket, gyűlölködéseket valakik okozzák, az egyszerűség kedvéért a felét az önző, öntelt és ezért érzékeny emberek okozzák a másik felét, pedig az egyszerűen túlérzékeny emberek okozzák.  Az emberek döntő többsége azt gondolja, hogy ő jogosan haragszik, a másik a hibájából történt a konfliktus, de persze ez lehetetlen, vagyis az ember többsége, kétharmada téved.  És mivel a komoly, alapos pártatlan kívülállók bevonásával történő vizsgálat lehetetlen (az esetek többségében), rá kell ébredni: az emberek (beleértve magamat ) is képtelenek ezen konfliktusokban tisztán látni.

A lelki fájdalmak csökkentése, oldása, a mással szembeni elnézéssel, az önmagaddal szembeni kritikával. Másképpen: a lelki fájdalmak csökkentésnek kiindulópontja, hogy aki ok nélkül túlzottan, önhergelve, tartósan dühös gyűlölködik, ő voltaképpen önmagát, bünteti. Aki ok nélkül, önhergelve túlzottan fél, bánatos, feszült, stb., ő is önmagát bünteti. Ugyanis ezek kellemetlen érzések.

De kezdjük onnan az okfejtést, hogy a primer (elsődleges, de átgondolatlan) logikából pont az ellenkezője derül ki. A lelki fájdalom okozását „kend rá” a másik emberre, önmagadat pedig mentsd fel és csökken a lelki fájdalmad. Csakhogy ez a gondolat nem igaz. De manapság a közfelfogás is ez: magaddal szemben légy elnéző. Mondogasd magadnak: nem én vagyok a hibás – tanácsolják a pszichológusok. Ezek szerint senki nem hibás de akkor mi lesz a felelősséggel?

És egyébként ez a primer logika szerint is lehetetlen: senki nem hibás. De nézzük, mihez vezet, ha valaki önmagát felmenti, és a másikat okolja. Ahhoz, hogy másikat elkezdi ok nélkül gyűlölni, jobb esetben csak túlzottan fél a másiktól, bánatos, a másik miatt, stb., ezek pedig kellemetlen érzések, tehát az illető nem szabadul meg a kellemetlen érzéseitől. Ráadásul, ha elkezdi a másikat gyűlölni, akkor az valószínűleg viszonozza ezt és kialakulhat egy életet megkeserítő konfliktus. Tehát ez így nem megoldás.

Az kétségtelen hogy az sem jó, ha az ember önmagát kezdi el gyűlölni. De azért önmagával szemben lehet kritikus.

Mindebből kialakul az a gondolatsor, amely leginkább oldja, csökkenti a lelki fájdalmakat, sértéseket. Ez pedig valahogy így szól.

Nem vagyok képes tárgyilagosan látni, lehet, hogy ő kevésbé hibás, és én is hibás vagyok. Lehet hogy ő csak egy túlérzékeny ember. Valószínűleg én is hibáztam, pl. itt és ekkor. Hibáztam, mert én is emberből vagyok, de megpróbálom helyrehozni a hibám, legalább úgy, hogy máskor elkerülöm a hibát.  És semmiképpen nem gyűlölöm a másikat, legrosszabb esetben elkerülöm, távol tartom magamtól, amennyiben nem lépi át a másnak ártás határát. 

A lelki fájdalom, indokolt határon belüli tartása azért elég szerteágazó téma.  A kiindulás ez esetben (ez is egy módszer, méghozzá a legegyszerűbb módszer) a következő: normális akarok maradni, nem akarok megzakkani, sem unszimpatikus alak lenni. Ugyanis a lelki fájdalmak jelentős része öngerjesztett. Ha tudatosan normális kiegyensúlyozott ember vagyok, akkor kevesebb lesz az ok nélküli öngerjesztett lelki fájdalmam, vagyis ez is egyfajta csökkentési mód.

Az idevonatkozó gondolatok, kvázi mondások.

Az is félelmetes, és egyébként visszataszító, ha valaki (az a valaki akár én is lehetek) ok nélkül állandóan fél. Vagy állandóan ok nélkül szorong, vagy ok nélkül aggódik, szóval ezek is abnormálisak.

Az is dühítő és egyébként visszataszító, ha valaki (az a valaki lehet én is lehetek), ok nélkül állandóan dühös, mérges. És az is gyűlöletes, ha valaki ok nélkül gyűlölködik.

Az is szomorú és egyébként visszataszító, ha valaki (az a valaki akár én is lehetek) ok nélkül állandóan szomorú.

Szóval az abnormalitás és a megvetés  lehetősége ugyanolyan félelmetes, mint az amitől félek (pl., hogy mi történik a jövőben), tehát az ok nélküli félelemnek semmi értelme. És a dühről, a bánatról is elmondható mindez.

Vagy ahogy egyszerűbben egy barátom kérdezte: és attól nem félsz, hogy félsz?

És attól nem vagy bánatos, hogy bánatos vagy? És attól nem vagy dühös önmagadra, hogy dühős vagy? 

Folytatom: a lelki sérülések, fájdalmak belső (lelki) feldolgozó enyhítő gondolatai, technikái, ill. a lelki örömérzések kiteljesítése.

Az előzmény elsősorban a gondolkodástan tanulmányrészben az érzelmekről szóló fejezetekben található.

Az előzőkhöz kapcsolódva itt a bejövő negatív érzelmekről van szó.

A következő fejezetből talán kiderül, hogy ez megint egy hatalmas problémakör, amelyet itt csak vázlatosan tárgyalok meg. Ha már e tanulmány belement a gondolkodás, és az érzések, érzelmek vizsgálatába, valamint a másvilági ítélkezés vizsgálatába, akkor szerintem ez a problémakör sem maradhat ki. Persze a tanulmány fő témájához, a társadalomtudományhoz is több szálon kapcsolódik a problémakör. Kapcsolódik az erkölcs problémájához. Kapcsolódik a belső harmónia megteremtésének problémájához. A pszichológia, a társadalompszichológia, és a vezetők lélektanának problémájához, és még sok mindenhez.

De azért ne hagyjuk ki a társadalmi összefüggéseket sem: a szükségletek kielégítését, a lelki szükségletek kielégítését ill. azok hiányát. Lelki fájdalmat okoz pl. az igazságtalanság, a lebecsülés, a bizonytalanság, az önrendelkezés hiánya és ezek elsődleges külső okozója a rendszer, a társadalom.  

A teljesség igénye nélkül felsorolnék több lelki fájdalomenyhítő, feldolgozó (vigasztaló) gondolatot, technikát.

Az alábbiak egyszerűbben arról szólnak, hogy például, mit gondolhat, mit mondhat, mit tehet a lelki sérült annak érdekében, hogy enyhítse a lelki fájdalmát.

Kibeszélés és azok fajtái. Megbeszélés a sértő és a sértett között. Család, barátok, ismerősök közötti beszélgetés, kibeszélés. Csoportterápia, pszichológiai terápia.  Kibeszélés művészi alkotásban (irodalom, zene, stb.) vagy egyszerű szöveges előadásban. Kiírja, azaz kibeszéli magából.  Feloldódás a humorban, jót röhögünk rajta.   És még sok formája van a kibeszélésnek.   Mások figyelmeztetése. A sértő lejáratása, mások előtt. Tanító jellegű kibeszélés. Nagyon fontos kibeszélés a vélemények társadalmi elmondása és érdembeli figyelembevétele, ami nem más, mint a közvetlen demokrácia. Minél inkább tanító jellegű, minél szélesebb körű, minél inkább figyelembevett a kibeszélés, annál nagyobb az enyhülés. (Mindez javasolt, jó, szükséges, de azért szükség van kontrollra.) 

Kialkotja magából, kidolgozza magából technikák. Mellékesen kiszórakozza magából. Nyilván az előzővel összefügg. Pl. valamilyen lelki fájdalom éri, akkor előveszi kedves hobbi (vagy nem hobbi) tevékenységét (ír, muzsikál, fest, modellez, stb.) és abban való elmerüléssel egyrészt eltereli a figyelmet a lelki fájdalomról, másrészt ezen alkotás sikerélménye kompenzálja a lelki fájdalmat. Természetes az embernek a hivatásos munkája, szakmája is lehet kvázi, kedves hobbi tevékenysége.

(Mindez javasolt, jó, szükséges, de azért szükség van kontrollra.) 

Meghallgatás és azok fajtái. Ahány kibeszélés van, annyiféle meghallgatás is van.  Ráébredünk arra, hogy másoknak is van hasonló élménye, érzelme, mások is átélik, amit mi, és ez enyhíti a fájdalmat. Szerintem ez a katarzis lényege.

Másoktól átvett gondolatok, mondatok, mint vigasztaló gondolatok. (Mindez javasolt, jó, szükséges, de azért szükség van kontrollra) 

Külső okok általános megszüntetésére való törekvés, pl. emiatt lesz valaki társadalomtudós, legalábbis érdeklődő. A konkrét eset nem nagyon érdekel, folytatom a hasznos tevékenységem, munkám. Többek között olyan világ és társadalom, rendszer kialakításán munkálkodok, amelyben az ilyen és hasonló esetek, lelki fájdalmak sokkal kevésbé fordulhatnak elő. Összességében, végül is bízok az emberekben, bízok az emberi fejlődésben, bízok unokáim, dédunokáim boldogulásában.  Nem számít, ha néha sérelem, fájdalom ér, ha szeretnek, én is szeretek, ha hasznos tudok lenni mások (egyesek, vagy sokak) számára. (Mindez javasolt, jó, de azért szükség van kontrollra.) 

Nem érdekel (nem törődök vele) és ehhez kapcsolódó gondolatok. Lezserség. Beletörődés. Elodázás.  Nem veszem a szívemre. Csak nyugodtan bölcsen, semmi idegeskedés. Ilyen az élet, bele kell nyugodni.

Nem érdekel, teszek rá.  Idegeskedni annyi, mint mások hülyesége miatt magunkat büntetni. Nem érdekel, úgysem tudok semmit tenni. Azzal semmivel sem lesz jobb, ha magamat rágom. Majd csak lesz valahogy, mindig volt, van valahogy. Úgy is minden el van rendelve, ez sem véletlenül alakult így.  Nem érdekel, csak magammal törődök. Ilyen az élet, elnézést. Ez van, ezt kell szeretni. Majd megoldódik, majd egyszer megoldom. Majd az Isten (vagy sors, valaki) megbünteti, majd megoldja. E világon, vagy másvilágon. Majd az Isten, a sors elintézi. Születünk élünk, halunk, szenvedünk ez a természet rendje. Nem érdekel, halál nem is olyan borzalmas. Egyes fájdalmak nem is olyan borzalmasak.  Hozzá kell szokni. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Egyszer fent, máskor lent.

(Mindez veszélyes, nagyon erős kontroll mellett alkalmazható.)

Semmi értelme kiakadni, rágódni, az csak hátráltat, annál rosszabb lesz. Az életnek tovább kell menni.

Elfelejtem, magamba temetem. (Mindez veszélyes, nagyon erős kontroll mellett alkalmazható.) 

Nem érdekel, nincs mit tenni, mert sajnos az emberek még ezen a szinten vannak. Az ember egy erkölcstelen, de főleg logikátlan lény.

Nem érdekel, vannak ennél fontosabb dolgok. (Ez már részben figyelemelterelés.  (Javasolt, jó, de azért szükség van kontrollra.)

Nem én vagyok a hibás.  Én vagyok a hibás, csak magamat okolhatom (hál Istennek a világ jó.) Nem volt szerencsém. (Mindez erősebb kontroll mellett alkalmazható.)

Reálisan felmérem, mennyiben vagyok én, és mennyiben mások, vagy külső körülmények a hibásak. (Javasolt, jó, de azért szükség van kontrollra.) 

Örömérzések kiteljesítése. (Javasolt, jó, szükséges, de azért szükség van kontrollra.)

Szép az élet trallala. (Erősebb kontroll mellett javasolt.) 

Figyelemleterelés. Általában valamilyen szórakoztató, örömérzést nyújtó, sikerélményt adó (lehetőleg hasznos) tevékenységgel.

Maga a gondolkodás, mint hasznos, szórakoztató figyelemelterelő tevékenység.

Az érzelmek tudományos elemzése. Pontos elemzése annak, hogy mit érzek. (mindez javasolt, jó, szükséges, de azért szükség van kontrollra.) 

A konkrét lelki fájdalom okainak, körülményeinek és megoldásának lehetőleg objektív elemzése. (Sokat agyalok rajta, és akkor talán jön magnyugvás. Nem temetem magamba.) Tulajdonképpen az ember szükségszerűen elemzi a lelki fájdalmának okait, körülményeit, megoldásait, a probléma az, hogy ez gyakran nem sikeredik objektívra. Talán ha sikerül az elfogulatlan, átfogó objektív elemzés, akkor az enyhíti a lelki fájdalmat. Vigyázni kell, mert sok agyalás miatt mániává (paranoia) is válhat a probléma.

(Javasolt, jó, szükséges, de szükség van kontrollra.) 

A probléma (a lelki sértés közvetlen oka és megoldása) közvetlen tevőleges megoldására való törekvés. Legalább megpróbáltam. A magam részéről mindent megtettem.

(Javasolt, jó, szükséges, de szükség van kontrollra.) 

Lelki fájdalom kontrolált átélése „kiengedése”. A fiziológiai (testi) tünetek, fiziológia (testi) oldása.  (Erősebb kontroll mellett javasolt, szükséges. A nagyfokú elfojtás nem javasolt.) 

„A lelki fájdalom csökkentése azáltal,  hogy átéli és nem zárja, fojtja magába a fájdalmat.” Ez egy idézőjelbe tett technika, ugyanis milyen csökkentés az, ami éppen a növelésről szól. Valójában inkább arról van szó, hogy gyorsan egy nagyobb slukkal (félelemmel, bánattal, haraggal) éljük át és engedjük ki a fájdalmat vagy apránként, lassan. Ez utóbbinak a hátránya lehet, hogy addig is ott „rohad” a lelkünkben a fájdalom. De gyors kiengedésnek (jól kidühöngöm magam, jól kibánkódóm magam, aztán mehet minden tovább) is vannak, lehetnek hátrányai, korlátai, ha egyáltalán lehetséges a gyors kiengedés. Pl. lehetséges: jól kifélem magam?

Tulajdonképpen a technikákat így is fel lehet osztani: nem nézek a problémával és a fájdalommal szembe (kerülöm a szembenézést), és szembe nézek vele (keresem, nem kerülöm a szembenézést). Mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya. Szerintem egy fokkal jobb, ha szembenézünk a problémával és a fájdalommal, mert a szőnyeg alá sepert piszok előbb-utóbb felrobban. De az állandó és mániás szembenézés sem jó. 

A legrosszabbra számítok.(Erősebb kontroll mellett javasolt.) 

 Szembenézés a realitásokkal. Erre később külön kitérek. 

Majd az idő megoldja. (Erősebb kontroll mellett javasolt) 

Minden rosszban van valami jó, csak meg kell keresni. Ez is csak tovább erősít. Ebből is tanulok, legközelebb már elkerülöm. Mindig könnyebb lesz egy fokkal.  Azért vannak a nehézségek, hogy megoldjuk. Nem vagyok gyönge báb.

Én erős vagyok (van önálló karatom) tudok uralkodni az érzéseimen, a vágyaimon.

Megyek előre, akkor is, ha alig van remény.  Nehézség, szenvedés nélkül öröm, boldogság sincs. Nem az eredmény, a küzdelem a fontos. 

Nem akarok önhergelő hisztérika, abnormális ember lenni. A félelemtől, az állandó szorongástól, a megzakkanástól sem árt félni. Normális kiegyensúlyozott ember akarok lenni, magamban belső harmóniát szeretnék teremteni. Kerülöm az önsanyargatást, az önhergelést, és minden szélsőséget. Sok összetevő helyes aránya a harmónia, a harmónia pedig a boldogság alapja. 

Hű akarok lenni önmagamhoz, kitartok az elveim mellett, utálkozás nélkül szeretek tükörbe nézni.  (Mindez javasolt, jó, szükséges, de szükség van kontrollra) 

Megváltozom, változtatok a jövőben másképpen lesz, ha nem is minden, de sok minden. Olyan életstílust, életmódot, tulajdonságokat alakítok ki, amelyben jól érzem magam, amely megvéd a lelki fájdalmaktól, ill. biztosítja az öröméréseket. Új példaképet találtam. (Mindez erősebb kontroll mellett javasolt.) 

Az összesített eredményem nem is olyan rossz.  Volt már rosszabb is. Lehetett volna rosszabb is. Szép lassan de haladunk. Reménykedjünk, bizakodjunk.

(Mindez javasolt, jó, de szükség van kontrollra.)

Én, mint lelkiismeretes, önzetlen, szerény ember a lelki fájdalmam enyhítését, az örömkeresést, az önzők, lelkiismeretlenek, nagyképűek és azok rendszere elleni küzdelem részének tekintem. Ugyanis, ha én boldogtalan vagyok, ők pedig jól érzik magukat, akkor kvázi én vagyok a vesztes. Ugyanakkor vigyázok, hogy azért a rossz elleni küzdelem motivációját ne veszítsem el. (Mindez javasolt, jó, de szükség van kontrollra.)

Azért a boldogság-kiegyenlítő rendszer is működik.  (A fájdalom okai pl. 50%-kal növekednek, de fájdalom csak 40%-kal nő. Az örömérzés okai pl. 50%-kal növekednek, de az örömérzés csak 40%-al nő.) (Mindez javasolt, jó, de szükség van kontrollra.)

Megelőzés elzárkózással, olyan életmóddal, amelyben minimalizálva van a konfliktus, a lelki fájdalom. (Én nem javaslom.) 

Általában az illúziós technikák. Sokféle illúzió, álmodozás, képzelgés van. Az illúzióval rokon értelmű fogalom, a hit és a remény. Normális illúzió, amikor a racionális, valóságnak megfelelő elképzelésre, tervre alapozva jön létre az illúzió, amely illúzió (hit, remény) azért valamennyire meghaladja a valóságot. Nem mindegy azonban e meghaladás mértéke. Túlzott illúzió (képzelgés, önámítás): mikor a valóságtól való elszakadás tartósan átlép egy bizonyos határt.

A határon belüli, normális illúzió az egy jó megengedhető, de szükséges kontroll melletti örömszerzési, ill. lelki fájdalomcsökkentő technika. A túlzott illúzió, egy veszélyes technika. Tulajdonképpen az itt felsorolt technikák többségének van egy illúzió aspektusa. Mivel erről egy külön fejezetrészben elmélkedem, itt erre nem térek ki részletesebben. 

A vallás. (Szinte minden vallás ad valamilyen, vagy inkább több tanácsot direkt, vagy áttételesen a lelki fájdalmak enyhítésére, feldolgozásra. Itt most el kellene merülni, hogy melyik vallás direkt, vagy áttételesen mit mond erről. A keresztény bibliában pl. sok vigasztaló gondolat található.) 

Ennek így kellett történnie, minden meg van írva. Minden az isteni terv része.  (Erős kontrollra van szükség, de erre még később kitérek.) 

Meditáció, imádkozás sokféle formája. (a sport, a joga, az imádkozás, a természetjárás, stb.) Relaxáció, önszuggesztió, stb.

Tulajdonképpen a felsoroltak fele az önszuggesztióról szól, csak más gondolatok vannak a középpontban. A kifejezett önszuggesztió egy adott testhelyzet, vagy cselekvés közben, kifejezetten egy gondolatra, állapotra, vagy gondolatnélküliségre koncentrál.

(Mindez javasolt, jó, de szükség van kontrollra.) 

Alkohol, kábítószer, szenvedély, stb. (Nem javasolt.) 

Gyógyszerek, aktív testi fiziológiai gyógymódok, kezelések (operáció, stb.). (Nagyon szükséges esetben, nagyon erős kontroll mellett lehetséges.) 

Önámítás.(Nem javasolt.) Ez utóbbi három nem is nevezhető enyhítő technikának, mert hosszabb távon, és összességében, nem az.  Ezek rövid távon lelki  (és testi fájdalom) fájdalomenyhítő, hosszabb távon, és összesítve lelki (és testi fájdalom)  fájdalomgerjesztő technikák 

Van tehát kb. 20-30 lelki fájdalom csökkentő módszer. Vannak ezek között gondolatok, kiterjedtebb tevékenységek, egyéb módszerek. És vannak „külső” (nem kereshető) hatások. Mert pl. az idő valóban oldja a fájdalmat. A boldogságkiegyenlítő rendszer (hormonális rendszer) is akaratunktól függetlenül működik. 

Néhány megjegyzés a felsoroltakhoz.

Természetesen a vigasztaló gondolatok, technikák között is vannak összefüggések és ellentmondások.  

Mi is az a kontroll? Az ember, ezt meg azt gondol, érez, magában, barátok között mond, de tízszer is meggondolja, mit cselekszik. (A nyilvános közlés, vagy az  ellenféllel való közlés már cselekvés.) A kontroll, az a felsőbb erkölcsi, értelmi  „én” (felettes én) felügyelete. Jelen esetben a felsőbb erkölcsi, értelmi „én” valahol tudja, hogy itt a lelki fájdalmak levezetéséről, enyhítéséről van szó, aminek azért vannak cselekvési határai. A cselekvés megmarad az udvarias (de nem köntörfalazó) kritika határán belül.  A felsőbb erkölcsi, értelmi „én” nem szegi meg az egyénben kialakult alapvető erkölcsi elveket, alapvető világnézetet. A felettes én részben azonos, az önálló akarattal.

Az enyhítő, feldolgozó gondolatok technikák felfoghatók egyfajta pszichés gyógymódnak is.

Két megállapítás rajzolódik ki. 

Szinte mindegyik enyhítő feldolgozó, gondolat technika alkalmazható (önzőnek és önzetlennek is), de csak megfelelő kontroll mellett. A kontrollált enyhítő gondolat, technika az önzőt megjavítja, az önzetlent nem rontja el.

Ugyanakkor vannak a jó, szükséges, elengedhetetlen gondolatok, technikák, amelyeket mindig ajánlatos alkalmazni, amelyeket nem „szabad” kihagyni.  Ilyen a „probléma (a lelki sértés közvetlen oka és megoldása) közvetlen megoldására való törekvés. Legalább megpróbáltam. A magam részéről mindent megtettem”.

És ilyen a lelki fájdalom kontrolált átélése „kiengedése”. 

Részben ilyen (ha nem is elengedhetetlen, de valószínűleg gyógyító hatású): a kibeszélés, a meghallgatás, az örömérzések kiteljesítése, a jó oldal megkeresése, az egyéb fontos dolgok felé fordulás, a külső okok általános csökkentése, és a figyelemelterelés, ha az, hasznos tevékenységgel történik.  

Mindezekre visszatérek, de előtte néhány további alapvető tisztázás.

A lelki fájdalom tárgya, vagyis mi okoz lelki fájdalmat.

Nagyon sok minden. Szerelem, munka család, stb., a konkrét esetek mind különbözők. Azért a következő felsorolás nem fölösleges, bár ismétlés.

A lelki fájdalmaknak vannak testi fiziológia tünetei, testi érzésekben nyilvánul meg, ezáltal érez az élőlény. Viszont a testi érzések is általában kiváltanak lelki érzelmeket. Pl. valakit ok nélkül fizikailag bántalmaznak, az nemcsak a testnek fáj, hanem a léleknek. A balesetet szenvedő lelkileg is sérül, és még sorolhatnám.

Lelki fájdalmat okoz az anyagi kár, az anyagi károkozás, ez egyfajta olyan megalázás, támadás, veszélyeztetés, ami lelki fájdalmat is okoz.

Lelki fájdalmat okozhat, ha nincs testi sértés, anyagi kár de van lelki sértés. Valami olyant tesz, vagy mond a másik, ami megbántja az embert. Lehet hogy nem is személy szerint öt magát, hanem másokat. (Itt válik el egyébként az önző és az önzetlen ember, de erről még beszélek.) Vagy valami olyan történik, ami ránk nézve vagy másokra nézve veszélyes kellemetlen megalázó, stb., ami félelemmel, bánattal, haraggal, stb. tölt el.

Az egyik általános és jelentős megalázás (lelki fájdalomokozás) az, ha az embert semmibe veszik, lebecsülik, vagyis a véleményét nem veszik figyelembe. Ez gyakori a hétköznapi (nem társadalmi) kapcsolatokban is, de persze eljutunk a tényleges demokráciához, mint rendszerhez is. Más lelki fájdalmak kapcsán is eljuthatunk a társadalomhoz, a rendszerhez, mint olyan külső közeghez, amely gerjesztheti és csökkentheti a lelki fájdalmakat (pl. igazságtalanság, önrendelkezés hiánya, bizonytalanság stb.) ill. növelheti, csökkentheti az örömérzéseket.

A lelki fájdalom nagysága

Megint meghatározatlan, hiszen az egyéni érzékenységtől (ki mire érzékeny) függ. De nyilván azért vannak általános nagyságok is Pl. három pofon, több mint egy pofon. Azért a következő elmondható: a váratlan, csalódásszerű, lelki fájdalom nagyobb, mint a várt. Ebből következik az egyik enyhítő technika: felkészülés legrosszabbra.

Itt viszont kitérnék a jogra is, arra hogy nemcsak a testi, anyagi károkozás, ártás, de lelki fájdalom okozása is az. Kétségkívül ez egy elég nehéz jogi probléma, de jelenlegi kezelés még messze nem mondható tökéletesnek.

Egyáltalán mekkora baj, ha vannak lelki fájdalmaink. Mennyire kell ezeket enyhíteni, feldolgozni.  A kontrollált átélés, „kiengedés” egyfajta enyhítő technika.

Baj, baj, de azért ne essünk túlzásba.

El lehet azon gondolkodni, ha természetnek Istennek az a célja, hogy minél több ember éljen egészségesen kellemesen akkor miért teremtett olyan embert, aki ennyire érzékeny testi és lelki fájdalmakra. Azért ne felejtsük el a kellemesség mellett, ott van a másik két cél is az élet és a szaporodás is.   A testi fájdalmak pl. jelzik, hogy valami nincs rendben, hogy pihenni kell, stb. A lelki fájdalmaknak is lehet hasonló szerepe. A lelki fájdalom is jelezhet hibákat, ill. motiválhat valamilyen életet védő cselekvésre. Az embernél a jobb világ, társadalom létrehozása a legmagasabb fokú életet védő cselekvés. Ugyanakkor abban is van igazság, hogy fájdalmak és az örömérzések összefüggnek, egymást kontrasztjában erősödnek. Ha pl., általában enyhítjük a fájdalmat akkor az örömérzések is, enyhülnek. Ugyanakkor az egész érzésvilág besszükül, alacsonyabb szintre jut, ami már azért sem jó, mert mégis az érzései, érzelemi által él az ember. Ne felejtsük el, hogy érzések, érzelmek nélkül az evolúció sem jöhetett volna létre. A filozófiai magasságokból térjünk vissza azonban a földre.

Az elengedhetetlen, de „erősen” kontrollált gondolatok, technikák.

Lelki fájdalom kontrolált átélése „kiengedése”. A fiziológiai (testi) tünetek, fiziológia (testi) oldása.

Nem lenne jó, nem lehet azért sem a lelki fájdalmakat megszüntetni, mert előállhat az elfojtott érzelmek problémája. Ez olyan, mint szőnyeg alá sepert szemét problémája, gyűlik-gyűlik, és aztán egyszer csak kitör. Vagy ha nem is tör ki, hosszú ideig a mélyben áskálódva valamilyen idült problémát okozhat, megbetegíthet pl. egy fontosabb testi szervet. Soha nem vezet jóra, ha egy problémát lefojtanak, ahelyett hogy a megoldanák, ennek pedig az feltétele, hogy megmutatkozzon.

Valószínűleg ha kontrolláltan átéljük a lelki fájdalmunkat, akkor nemcsak azért járunk jobban, mert részben megoldhatjuk azt, de azért is, mert általában rövidebb ideig tart a gyógyulás. Hogyha kisírjuk magunkat, vagy kidühöngjük magunkat, stb., akkor megkönnyebbülünk. Azért itt megint vigyázni kell, mert ebből nem az következik, hogy akkor gyerünk sírjuk, bánkódjunk, féljünk, dühöngjünk, stb. minél többet, annál jobb lesz. Természetesen nem lehet annál jobb, hiszen a kellemetlen érzéseinket, érzelmeinket, a lelki fájdalmainkat növeljük. Gyakran találkozhatunk olyan emberekkel aki, szinte rászoktak bánatra, sírásra, vagy éppen állandóan dühöngnek, vagy szinte folytonosan szorongnak, stb.. Valamennyire ki kell magunkból engedni a „gőzt”, de persze azért ilyen állapotba (folyamatosan önhergelő) nem szabad kerülni.

Talán vannak (magam részéről nehezen tudom elképzelni) látszat lelki fájdalmak (látszatfélelem, látszatdüh, látszatbánat, stb.), amelyek csak a „kiengedést” szolgálják. De ha ezek csak látszat érzések, akkor nem is szüntetik meg az elfojtást.

Ezért az egyetlen megoldás a kontrollált átélés, kiengedés. Az önhergelésnél még a kismértékű elfojtás is jobb, ezért az önhergelést (túlzott reakció, túlzott bánat, túlzott félelem, túlzott düh, túlzott szégyen, stb.) mindenképpen el kell kerülni. Ha pedig nem tudunk érzelmeinknek parancsolni, akkor jön a többi felsorolt gondolat, technika.  Pl. a kontrollált dühöngés: magunkba dühöngünk, szitkozódunk, átkozódunk, de fegyelmezetten viselkedünk. Kritikánk, ellenlépéseink megmaradnak az erkölcs, a jog és lehetőleg az etikett határain belül. Mondjuk az egy elég kontrollált gondolat, hogy mindenki csak azt kapja vissza, amit ő okozott.

A testi tünetek oldása.

De miről is szól ez a testi megoldás változatosan. Amint a fejezet elején hosszabban fejtegettem, minden negatív érzelemnek (düh, bánat, félelem, szorongás, feszültség, stb.) van egy testi tünetcsoportja és ezen tünetekhez tartoznak a körbeforgó gondolatok. A testi megoldás konkrétan ezen tünetek oldásáról szól.

Induljunk ki abból, hogy a teljes elfojtás nem jó megoldás. Ki kell engedni a gőzt, a bánatot, dühöt, a félelmet, a feszültséget. A szégyent, a lelkiismeret-furdalást, stb. sem szabad elfojtani. Ellenben az sem jó, ha ezekbe, a fájdalmakba belemerülünk, és egy idő után sem akarunk kikászálódni a hidegvizű medencéből. (Itt elsősorban csak az öngyógyításról beszélek. De azért látni kell, hogy az ember, az átlagember is, nemcsak öngyógyító, de gyógyító is. Meg kell, kellene gyógyítanunk az elkeseredett gyermekünk. Meg kell, kellene gyógyítani lelki fájdalommal bíró barátunk, stb..

Talán nem árt elismételni néhány kategóriát.

Mint ahogy szó volt róla a kellemetlen érzelemnek két vonatkozása van. Az egyik az ismétlődő gondolat, gondolatsor, amely a lelki fájdalom magja. A másik az a kellemetlen testi érzés-együttes (pl. nyomás mellkason, gyomortájékon, izommerevedés, hidegrázás, stb.) amely a különböző érzelmeknél (düh, bánat, félelem, feszültség, szégyen, lelkiismeret-furdalás, stb., ill. ezek valamilyen keveréke) különböző módón, mértékben jelentkezik.

A kikászálódás legfontosabb módszere a lelki fájdalom gondolati magjának oldása. Ennek is vannak általános és konkrét módszerei. Az én felsorolásom az általános módszerek neveinek felsorolásából áll.

Az érthetőség miatt vegyünk két egyszerű, gyakori lelki fájdalmat. Az egyik. Összevesztem a barátommal, ez feszültséget, lelkiismeret-furdalást kelt bennem. A gondolati mag pl. a következő. Felidézem az összeveszést. Ki a hibás. Mit lehet tenni. De mindez általában beszűkülve és ismétlődve jelentkezik, ezért nehezen fogalmazódik meg a megoldás, ha egyáltalán megfogalmazódik.

A másik. Kikapott a kedvenc csapatom, ez dühöt, bánatot, elkeseredést, kelt bennem.  A gondolati mag, pl. dühös szitkozódás, miért nem figyeltek egy kicsit jobban. Ilyen szerencsétlenség, milyen tré ez a kiszámíthatatlan szerencsén alapuló élet. Ha ez meg, az lett volna, a fene vigye el. Ki a hibás. Elég reménytelen a jövő – ez már bánat, reménytelenség. 

Ez a második fájdalom olyan, hogy én személy szerint nem tudom megoldani. Ekkor csak azt tudom tenni, hogy miután kidühöngtem, kiszomorkodtam magam, valamilyen általános módszerrel csökkentem a lelki fájdalmam. Valamilyen általános módszerrel elterelem a figyelmem a lelki fájdalom gondolati magjától, ill. valahogy oldom a lelki fájdalmat. Pl., jól megvitatom a mérkőzést, a problémákat a barátommal.

Az első fájdalom olyan, hogy én személy szerint is tehetek a megoldás érdekében. Pl., kibékülhetek a barátommal. Ezt értem én „a lelki fájdalom konkrét megoldása” alatt. A konkrét megoldás mellett persze alkalmazhatok általános oldást is. Pl. egy harmadik barátommal, jól megvitatom az esetet.

Arra kell vigyázni, hogy az általános oldás ne akadályozza, ne helyettesítse a konkrét megoldást. A lelki fájdalom értelme talán az, hogy konkrét, de általános tanulságokkal bíró, megoldásokat keressünk, találjunk. Általánosságban pedig a boldogtalanságnak (testi, lelki fájdalmaknak) az lehet az egyetlen értelme, hogy egy jobb világot alakítsunk ki.

A hosszú bevezető után ideje rátérni néhány olyan megoldásra, amely közvetlen oldja a testi tüneteket és ezzel a magát a lelki fájdalmat is oldja.

Tehát a lelki fájdalom alatt jelentkeznek a testi tünetek. Szerintem az, hogy feltárom, megfigyelem, hogy konkrétan testileg mit érzek, már önmagában is oldja a fájdalmat, legalábbis nálam bejött. De vannak levezető, oldó mozgások gyakorlatok is. Pl., ha az ember feszült, akkor idegesen le-fel járkál. Ez talán egy öntudatlan oldó mozgás. Ez akár tudatossá is tehető. Pl. nem a szobában járkál le-fel, hanem elmegy egy érdekes szép helyre sétálni. Aztán ott van meditáció, vagy a jóga. Pl. a mellkasi, gyomortáji nyomást oldja bizonyos légző-gyakorlat.

Az izommerevedést oldja bizonyos izomlazító gyakorlat. Stb., stb.. A lényeg az, hogy lehetnek olyan módszerek, amelyek nem a fájdalomokozó gondolati mag oldásának oldaláról közelítik meg az oldást, hanem a testi tünetek oldásának oldaláról. Pontosabban a két módszer: elsődleges a gondolati mag oldása, és másodlagos (inkább következmény) a testi tünetek oldása. Illetve, kiegészítő módszer: elsődleges a testi tünetek oldása, és másodlagos (inkább következmény) a gondolati mag oldása.

A felsorolt fájdalomoldások között vannak olyanok, amelyeket nem lehet egyértelműen besorolni az említett két kategóriába. Az alkohol, kábítószerek, a gyógyszerek vegyszerek, bármely kategóriába is tartoznak, veszélyes módszerek. 

Ha már részben belementem a másik elengedhetetlen technikába, akkor térjünk rá: a „probléma (a lelki sértés közvetlen oka és megoldása) közvetlen megoldására való törekvés. Legalább megpróbáltam. A magam részéről mindent megtettem”.

Két okból is szükséges, az egyik az, hogy ne jöjjön létre az elfojtás problémája. A másik az, hogy az emberi életnek akkor van értelme, ha az fejlődik, javul, ehhez pedig szükség van cselekvésre. És szükséges a konkrét problémák konkrét megoldása is. (Igaz, az általános problémák általános megoldása is szükséges.) Tehát a lelki fájdalomra a cselekvési válaszreakció ne legyen túlzott, de ne is maradjon el.   (Az egyéb enyhítő gondolatok, technikák inkább arról szólnak, hogy nem kell magunkat felhúzni, nem kell érzékenykedni, nem kell mindent a szívünkre venni, a problémákat túllihegni.) Itt is egy kényes egyensúlyra van szükség, a két elengedhetetlen technika és az egyéb technikák egyensúlyának arányára gondolok. Ugyanakkor felmerül az is, hogy indokoltan csak akkor érezzünk pl. bánatot (egyfajta beletörődést), ha valóban tehetetlenek vagyunk, viszont ha van remény, és ez általában van, akkor megmaradjon az aktivitásunk, ami inkább a dühhöz kapcsolódik.  Tehát a kontroll arra is kiterjed, hogy lehetőleg a megfelelő lelki fájdalmat éljük át. Persze a lelki fájdalmak ötvöződnek, másrészt azért érzelmek az érzelmek, mert részben irányíthatatlanok. De csak részben. A lényeg az, hogy a kontrollált dühöt, és abból is adódó cselekvési aktivitást nem szabad elvetni, nem szabad megszüntetni. Próbáljunk meg tevőlegesen is kitörni a rossz helyzetből, még akkor is, ha erre nem sok esély van.  Kétségkívül enyhíti a lelki fájdalmunkat, még akkor is, ha nem sikerül teljesen megoldani a problémát, ha önámítás nélkül kimondhatjuk: én legalább megpróbáltam.  A magam részéről mindent megtettem.  Ugyanakkor el kell kerülni, hogy egy adott probléma, főleg, ha az kisebb probléma, megszállott foglyai legyünk. Adott esetben túl kell lépni, erről szól a többi enyhítő, feldolgozó gondolat technika. 

Megint kiemelném, ha nem tudunk mit kezdeni a konkrét problémával, akkor az általános megoldások felé fordulva még mindig megmarad a cselekvő aktivitás.  Arról nem is beszélve, hogy az általános megoldások „megoldják” a konkrét problémákat. 

Ezért javasolt, jó „a külső okok általános megszüntetésére való törekvés”, pl. emiatt lesz valaki társadalomtudós, legalábbis érdeklődő. A konkrét eset nem nagyon érdekel, folytatom a hasznos tevékenységem, munkám. Többek között olyan világ és társadalom, rendszer kialakításán munkálkodok, amelyben az ilyen és hasonló esetek, lelki fájdalmak sokkal kevésbé fordulhatnak elő.

Ebből az egész elmélkedésből két szó, két fogalom rajzolódik ki: a kontroll, és a kényes egyensúly.  Erre még visszatérek. 

Majd az idő megoldja.

Az idő valóban megoldja, legalábbis idővel csökken a lelki fájdalom, de azért ez sem ennyire egyszerű. Az idő szempontjából így kategorizálhatjuk a lelki fájdalmakat. Vannak egyszeri pár órásak, egyszeri, pár naposak, egyszeri, pár hetesek, egyszeri, pár hónaposak. Nyilván a pár napos, pár hetes, pár hónapos sem folyamatosan van jelen, hanem ciklikusan előjön. Mégis egyszeri, mert nem tart évekig. Ezért így folytatódik a felsorolás: évekig tartó, vissza-visszatérő lelki fájdalmak.  És egész életen át tartó, vissza-visszatérő lelki fájdalmak. Az idő enyhítése tehát azt jelenti, hogy az egyszeriek szép lassan elfelejtődnek, de valószínűleg újak is jönnek. A vissza-visszatérők pedig feltörnek aztán idővel elfelejtődnek, majd egy idő után újra feltörnek. Ebből az következik, hogy szinte folyamatosan lelki fájdalmakat élünk át, ha nincsenek egyszeriek, akkor a vissza-visszatérők törnek elő. Viszont egyáltalán nem mindegy, hogy mekkorák azok a szünetek, amelyekben nincsenek lelki fájdalmak. És az sem mindegy mekkorák a lelki fájdalmak.  Ezért fontos a külső okok csökkentése, és a belső enyhítés, feldolgozás. Önmagában ez gondolat, majd az idő megoldja, pontosabban így szól: nem érdekel, nem törődöm vele, majd az idő megoldja. Ez tehát a „nem érdekel” és az elodázás típusú enyhítési technika egyik gondolata.

Ha már itt tartunk, térjünk ki erre (a „nem érdekel” típusú) technikára. És néhány más gondolatra, technikára

Ez több szempontból is veszélyes technika, ami nem jelenti azt, hogy nem alkalmazható, csak azt, hogy erős kontroll mellett alkalmazható.  Veszélyes, mert megszüntetheti az elengedhetetlen technikákat. Ha nem érdekel, akkor nem kell átélnem. Ha nem érdekel, akkor nem kell semmit tennem. És azért is veszélyes, mert így alakulhat ki az önző, felületes, rosszindulatú ember. Bár nem mindegy, hogy a „nem érdekel” gondolat mellé milyen gondolat kapcsolódik. Pl. nem érdekel, mert csak magammal törődöm, ez egy rosszabb megoldás, mint pl. nem érdekel, vannak ennél fontosabb dolgok is (pl. fontosabb a természet, a társadalom, általában az élet, a család, a tudomány, stb.)  Egyébként az elodázó technika (majd ráérek megoldani egyelőre nem törődök vele) fiatal korban gyakoribb is hatásosabb. Idősödve, azonban az ember egyre kevésbé mondhatja, hogy ráérek, van időm, ráadásul csökken az ereje energiája is.  És egyre inkább ráébred, hogy talán fiatal korában is kevesebbet kellett volna elódázni.  A „nem érdekel” technika egy nagyon hatásos technika, de erős kontroll mellett lehet alkalmazni.

Kitérnék még arra az enyhítő gondolatra, amelynek a lényege, hogy nem én vagyok a hibás. Valójában ez nagy vigasz, mert ha nem én vagyok a hibás, akkor mások, a világ meglehetősen rossz, veszélyes, ami elég félelmetes. De az sem vigasztaló igazán, hogy én vagyok hibás, bár mások, a világ ezek szerint nem veszélyes, de akkor velem van a baj, ami szintén felzaklató. Valójában a reális felmérés (ekkora részben én vagyok a hibás, akkora részben mások a világ a hibás) az, ami leginkább enyhíti a lelki fájdalmat. Annál is inkább mert leginkább ez a valóság is, és ha ettől eltérünk, akkor az már önámítás. Az önámítással többek között az a baj, hogy mint minden hazugság, előbb-utóbb valószínűleg lelepleződik.

Ha reálisan mérjük fel a hibákat, akkor lehet jó megoldásokat találni. A megoldások egyike és egyben enyhítő gondolat, technika a megváltozás.

Kitérek még röviden: „pontos felmérése, vizsgálata, annak hogy mit érzek –technikára. Én például alkalmaztam, és bejött. Figyeltem magam, hogy egy-egy lelki sérülés nyomán milyen testi tünetek jönnek elő, milyen gondolatok jönnek elő, és ez a tárgyilagos figyelés, elemzés, gyakran enyhítette a lelki fájdalmat. Ráadásul annyiban hasznos is, amennyiben gyarapodik a tudásom is. 

A többi enyhítő gondolatra, technikára nem térek ki részletesen, vázlatos összefoglalásról van szó.

Szerintem nincs csodaszer, nincs egyedüli enyhítő, technika, gondolat. Saját tapasztalatom, az hogy hol ez, hol az, vagy egyszerre több technika, gondolat hat. Azt is tapasztaltam, hogy vannak korszakok, amikor valamelyik gondolat, technika dominál, hat leginkább, de valahogy el is fáradnak ezek a gondolatok, technikák. Azt gondolom, hogy erre nincs recept, és nem is lehet ezt nagyon szabályozni. A különböző gondolatokat, technikákat (természetesen a felsoroltakon kívül is lehetnek) ösztönösen is lehet alkalmazni, de a kontrollnak tudatosnak kell lenni.

Miért veszélyes technika (gondolat) - ennek így kellett történnie, minden meg van írva. Minden az isteni terv része.

Azaz, minden el van rendeltetve. Ugyanazért veszélyes, mint a „nem érdekel” gondolat. Leveszi a felelősséget. Passzivitásra (nem küzdelemre) késztet. Negligálja az önkritikát. Filozófiailag az önálló akaratot, a jóra való törekvést, és az élet értelmét kérdőjelezi meg. De itt, ezen elemzésben, csak részben számít, hogy valami igaz, vagy hamis. A kérdés az, hogy mellékhatások nélkül hogyan tudjuk a lelki fájdalmainkat csökkenteni. Ha passzívak maradunk, akkor a lelki fájdalmak külső okai fennmaradnak, sőt növekedhetnek, csak magunkat győzzük meg. És ez a helyzet azért elég bizonytalan. Ezért nem lehet passzivitásra, beletörődésre motiváló a gondolkodásunk. Ugyanakkor, ha mindent megteszünk, ha küzdünk, és mégis kialakul a kellemetlen helyzet, akkor is kell valamit mondani, gondolni. Nos ekkor és csak ekkor gondolhatjuk: ennek így kellett történnie. 

A harmonikus élet a kiegyensúlyozott lelki világ, mint a lelki fájdalmak megoldása.

Nem árt foglalkozni a másik oldallal sem: a lelki fájdalom kivédésnek legjobb módszere lelki boldogság megteremtése.

Talán a boldogság nyitja nem más, mint harmonikus élet, az arányok művészete. Az életművészet az arányok művészete.

A harmonikus élet kapcsán érdemes lenne még elgondolkodni a szükségletek, vágyak, igények harmonikus kielégítéséről. Valamint arról, hogy vannak „veszélyes” szükségletek. Valamint arról hogy az érdekes képességeknek megfelelő, és másoknak is hasznos munka a legfőbb örömforrás, mert ez nyújtja a jól elvégzett munka örömének, a felfedezés örömének, a hasznosság örömének napi átélését. 

Általános emberi hiba a kiegyensúlyozatlanság, méghozzá több szempontból.

A jó kellemes és rossz, kellemetlen érzés, ill. hangulat labilisan, szélsőségesen jelenik meg az emberek többségénél.

A világ aktuális (jelen percében órájában való) értékelése is szélsőségesen jelenik meg.

És leginkább az aktuális (jelen percében, órájában való) önértékelés is szélsőségesen jelenik meg.

A szélsőséges érzések, hangulatok, viselkedések, értékelések azt jelentik, hogy általában vagy a jó, a kellemes, a pozitív irányba tolódnak el, vagy rossz, a kellemetlen, a negatív irányba tolódnak el a felsoroltak. Vagyis a kiegyensúlyozott közép alig jelenik meg.

De bontsuk szét és kezdjük az érzésekkel, érzelmekkel. Van e egyáltalán közepes, semleges, azaz semmilyen, üres érzés? Előfordul, nem jellemző, ellenben ez inkább kellemetlen érzés. Üresnek érzem magam, érzéketlen vagyok ez nem igazán jó.

Van ugyan egy boldogságkiegyensúlyozó mechanizmus, de ez inkább csökkenti a szélsőséget, vagy átvisz a másik szélsőségbe. Ki lehet jelenteni, talán e szempontból az emberi érzésmechanizmus nem éppen kiváló mechanizmus.

A világ aktuális értékelését kihagynám, és inkább az aktuális önértékelésről beszélnék. Nézzük ezt a sort.

Felsőbbrendűségi érzés, önteltség.

Normális önbizalom, magabiztosság, de azért van egy normális önkontroll, önkritika, önirónia is.

Alsóbbrendűségi érzés, önvádaskodás, önostorozás, a testi, lelki hibáim felértékelése, önbizalom hiánya.

Nos a szélsőséges önértékelés azt jelenti, hogy vagy az első önértékelés, vagy az utolsó önértékelés jelenik meg, egyik átcsaphat a másikba, de a középső a kiegyensúlyozott önértékelés alig, a kelleténél ritkábban jelenik meg.

És sajnos ki lehet jelenteni az emberek többségére a szélsőséges önértékelés a jellemző. Azt kell mondani, hogy a szélsőséges önértékelés szinte normális, igazán kórós, ha valaki szinte állandóan öntelt felsőbbrendűségi érzéssel telített, vagy ha szinte állandóan alsóbbrendű érzésekkel telített. Illetve kórós, ha szélsőséges önértékelés túlzott magasságokba, mélységekbe leng ki.  Ha a kettő váltogatja egymást az „normális”, de csak idézőjelben. Ugyanis ez sem igazán jó.

Önmagában az a tudat, hogy a szélsőséges önértékelés nemcsak rám, de az emberek többségére jellemző ez, is egyfajta megoldást jelent. Talán egy kicsit jobban megértjük magunkat és embertársainkat. Az igazi megoldás persze az lenne, ha valahogy a kiegyensúlyozott középes normális önértékelésre tudnánk magunkat rábírni.

Nem nagyon megy ez, és ebben talán az is közrejátszik, hogy az emberi érzések, érzelmek is szélsőségesek, időnként (gyakran oktalanul) örvendünk, jókedvűek vagyunk, időnként (gyakran oktalanul) félünk, szorongunk, letargikusak vagyunk, vagy éppen dühöngünk.  (De sajnos nem nagyon van középérzés.)

Valószínűleg, hogy az értékelési mechanizmus és az önértékelési mechanizmus egy olyan kevert mechanizmus, amely erős kapcsolatban áll az érzésmechanizmussal.

A kiegyensúlyozottság ésszerűsége.

A normális, jóindulatú embernek egyébként a puszta ésszerűség szerint átlagosan sem pesszimistának, negatív beállítottságúnak (a világ az élet rossz, rosszul érzem magam), sem túlságosan optimistának (a világ, az élet jó, jól érzem magam) nem érdemes lenni. Ez azt jelenti, hogy átlagosan középen (hol jól, hol rosszabbul érzi magát, de megpróbál bizonyos határok között maradni) érdemes lenni.

Nem érdemes állandóan dühöngeni, bánkódni, félni, idegeskedni, mert miért büntesse az ember magát mások, vagy éppen a természet igazságtalansága, rosszindulata, ostobasága miatt. De az állandóan elfogadó, az állandóan kedélyes, vigyorgó állapot sem ésszerű. Mert ez beletörődést, a változtatási, fejlesztési akarat hiányát okozza. És azért a testi fájdalom kellemetlenség, biztosan fájdalom, kellemetlenség. És a korai halál is rossz. És, bár lehet valamennyire belső optimizmussal csökkenteni lelki fájdalmat, kellemetlenséget, de nem a határ nélkül. És az elnyomott lelki fájdalom is feltörhet, mint az elfojtott gejzír. És a fejlődés mégis arról szól, hogy a testi és lelki fájdalmak külső okai csökkennek, vagyis ha nincs fejlődés, akkor nem csökkennek. A fejlődés pedig, amint mondtam, a kellemetlenségek felismerésével, átélésével, és gyakran a kellemetlen küzdelmek felvállalásával jár.

Szóval az ésszerűségi érvek az átlagos kiegyensúlyozottság mellett szólnak. Csakhogy az ember nem mindig és nem teljesen tud uralkodni az érzelmei felett.

Jó lenne, ha az emberek megtanulnák.

Jó lenne, ha az emberek egyszer majd őszinték lennének mások előtt és önmaguk előtt is. Ilyen vagyok, nincsenek sunyi elhallgatott gondolataim, és ezek az érzéseim. A kisgyermek őszinte, aztán valahogy megjelenik a kettősség, a deklarált a világnak mutatott én, és a valódi belső én. Az embernek fegyelmezni kell magát (nem hisztizhet folyton), de azért az őszinteség felszabadít. És félelmetesek azok az emberek, akikről nem tudni, valójában mi lakozik bennük.

Jó lenne, ha egyszer majd az emberek megtanulnák: bizonyos határig jókedvűen, büszkén nyelem le az adással, törődéssel, kötelességgel járó kellemetlenséget. Vagy mindezt csak újra kell tanulni? A mosóteknőbe mosó háromgyerekes anya valószínűleg ismerte ezt. Hiába van manapság sok mindenünk, ha egyre inkább elvesztjük ezt a képességünk. Talán meg kellene tanulni köszönetet mondani: köszönöm élet (Isten) hogy adsz számomra igazi hasznos (másoknak is hasznos) feladatot és van értelme az életemnek.

A fő probléma részemről (és gondolom, nem vagyok egyedül), az, hogy természet Isten (és talán az „ördög”) úgy alkotta meg az életem, hogy minden jó, mellé odatesz egy rosszat. Csak én a jó, az örömet okozó dolog mellett hajlamos vagyok elmenni. A jót természetesnek veszem, a jót hamar elfelejtem. A rossz viszont ugyancsak megvisel.

Ismétlés.

A belső harmónia talán legjelentősebb tényezője hogy képesek legyünk elégedettek, boldogok lenni. Persze azért az elégedetlenségre, a többet akarásra, az újító szellemiségre is szükség van, e nélkül nincs fejlődés.  Meg kell találni az elégedetlenség és az elégedettség harmóniáját, de ez a harmónia nem szakadhat el valóságtól, attól hogy az élet, a körülmények, valójában jók vagy rosszak. Ha az elégedettség elszakad valóságtól, akkor az ember nem képes fejlődésre. Elméletileg azért nem képes, mert teljesen mindegy hogy mennyire fejlett pl. a társadalom, az ember mindig egyformán boldog, tehát értelmetlenné válik a fejlődés. De azért sem képes, mert a jót támogatni kell, a rosszat pedig meg kell változtatni, ez lenne a fejlődés alapja. Ha mindig egyformának látjuk a világot (mindig egyformán vagyunk elégedettek) akkor még addig sem jutunk el, hogy a külső, a társadalmi jót vagy rosszat érzékeljük.

Az elégedettség és a többet akarás (ez is egyfajta elégedetlenség) arany középútját kellene megtalálni. Szükség van az elégedettségre, a boldogságra is, de szükség van az újító szellemiségre a többet akarás szellemiségére is. Ez egyfajta nyugtalanság, elégedetlenség. Szerintem a belső harmóniába még belefér az építő jellegű mértékletes nyugtalanság elégedetlenség, de nem szabad elveszteni az elégedettséget sem. Az élet, a világ csodálatát nem szabad elveszíteni,  az örömérzéseket sem szabad elveszíteni, mert ezeket nem véletlenül kapta az ember a természettől, Istentől.  A logikus, igazságos természet, Isten csak azt akarhatja, hogy az emberiség boldog legyen. Erről szól az elégedetlenség, elégedettség arany középútja. Röviden: nem baj, sőt jó, ha gyakran elégedetlenek vagyunk, ha megpróbálunk változtatni, javítani a világon, magunkon, éppen a jövő embereinek (ezekbe mi magunk is beletartozunk) boldogsága érdekében.  De azért közben gyakran elégedettek és boldogok is legyünk, legalábbis próbálkozzunk azzá válni. El kell vetni a gabonát, de a munka, küszködés mit sem ér, ha kenyeret nem jóízűen fogyasztjuk el. (Nem ér sokat annak az élete, aki nem végez értelmes hasznos, kreatív, nehézségekkel teli munkát. De annak sem, aki kényszerűen magába tömköd munkájának gyümölcséből egy kis darabot, és rohan vissza küszködni, ráadásul a küszködésben sem leli meg az örömét. )  

 Mint magánember én is az elégedettség, elégedetlenség arany középútjára törekszem. Ugyanakkor egyszerűen nem tudok elégedett lenni, ha gazember, önző felelőtlen vezetők, vezetések tönkre teszik nemcsak az én életem, hanem mások életét, is, a gyerekeim az unokáim élettét is. Véleményem szerint ez felülírja az elégedettség arany középútját. Jó, mondhatják egyesek, de minden vezetésre rá lehet fogni, hogy gazember önző, felületes. Itt jönnének elő az objektív társadalmi, gazdasági mutatók. Ha a nép lefelé csúszik, ha romlik az életszínvonal, ha romlik a demokrácia, ha erősödik a zsarnokság (akár csak viszonylagosan is, vagyis nem fejlődik), akkor jogosan mondhatom, hogy gazember, önző felületes a vezetés.

Egyébként pedig meg kell találni az elégedetlenség és az elégedettség harmóniáját, de ez a harmónia nem szakadhat el valóságtól, attól hogy az élet, a körülmények, valójában jók vagy rosszak. Építő kritika és jobbító cselekvés nélkül nincs fejlődés.

A végső konklúzió meglehetősen bárgyú, banális. Örüljön, legyen elégedett az ember, ha jó jelenségeket, az átlagnál jobb állapotokat tapasztal, de legyen elégedetlen, bosszankodjon, és főleg tegyen akkor, ha rossz jelenséget, állapotot, vagy rossz tendenciát lát.  Ez banális, mégis el kell mondani, mert sajnos nem mindig viselkedünk így. Gyakran nem a külső körülmények határozzák meg az elégedettséget, ill. aránytalanság alakul ki. Így viszont értelmetlen az élet, és nincs fejlődés.

Nem árt elismételni az alapvető kategóriákat.

Vannak kiáramló érzések (jóindulat, önzetlenség, rosszindulat, önzőség, stb.)

És vannak beáramló érzések. (Bár a beáramló érzések tekintetében is gyakran beszélek az érzések kiengedéséről, de ez nem kiáramlást jelent, hanem inkább az elfojtás ellentétét az érzések átélését.)

A beáramló érzések kategorizálása.

Vannak testi örömérzések. Vannak lelki örömérzések. Vannak testi fájdalmak. Vannak lelki fájdalmak.  Az örömérzés, kellemes pozitív érzés, érzelem (sikerérzés, büszkeség, vidámság, meghatottság, megnyugvás, fellazulás, minden rendben van érzése, nincs kellemetlen érzés, stb.) gyűjtőszava. A fájdalom kellemetlen, negatív érzések, érzelmek (félelem, szorongás, feszültség, bánat, düh, szégyen, megalázottság, stb.) gyűjtőszava.

A lelki örömérzések, és lelki fájdalmak eredhetnek kívülről, az ok a külvilágban jelenik meg. És eredhetnek belülről, az ok az értelemben (pl. az emlékezetben, a fantáziában, a következtetésben, stb.) jelenik meg. Persze a belső okok nagyobb része is valaha kívülről jött. Tehát vannak belülről gerjesztett, vagy belülről tompított, elfojtott, enyhített lelki fájdalmak.

Ez fejezet elsősorban a lelki fájdalmak, helyes belső enyhítésével kíván foglakozni.

És még egy kategória. A lelki örömöt, fájdalmat érezhetjük a magunk ellen irányuló veszélyeztetés negatív hatás, ill. pozitív hatás miatt, és a mások ellen irányuló miatt is. Az önzetlenek nemcsak a magukat ért hatásokat  élik át, hanem jelentős az empátiájuk, ami azt jelenti, hogy a másokat ért hatás miatt is képesek jelentősebb örömérzésekre és lelki fájdalmakra.  Minél önzőbb valaki, annál kisebb lesz az empátiája.

A lelki érzések, érzelmek lényege az, hogy nem a közvetlen fizikai hatás hat, hanem az informális hatás, pl. a veszélyeztetés, megalázás. Olyan, nem testi információ jut el hozzánk (kívülről, vagy belülről), hogy a jövőben jelentősen romolhat helyzetünk, vagy mások helyzete. Olyan információ, hogy a jövőben mi vagy mások átélhetünk testi fájdalmakat is. Olyan információ jut el hozzánk, hogy a jövőben veszélyeztetve van a jó, kellemes életünk, vagy általában az élet.

Egy sereg egyszerűsítéssel élek ebben a fejezetben is. Az egyiket már említettem egyszerűen lelki örömökről, lelki fájdalmakról esetleg lelki sérülésekről beszélek, bár többről van szó. Pl. félelemről, feszültségről, dühről, bánatról stb., amelyekre nem egészen illik a fájdalom szó. Én mégis a fájdalom szót használom gyűjtőszóként.  Másik egyszerűsítés az, hogy emberekről beszélek, bár valójában az élőlényekről is szó lehetne, hiszen ők is éreznek, a fejlett állatoknak érzelmeik is vannak. A harmadik egyszerűsítés az, hogy nem választom szét a gondolatokat a technikáktól. Nyilván, pl. az örömszerző gondolat nem azonos egy örömszerző technikával. Én azonban ezt itt nem részletezem, tehát pl. a lelki fájdalom enyhítő gondolatokat és technikákat  egy kalap alá veszem. A negyedik egyszerűsítés, az hogy elsősorban lelki fájdalmakról beszélek. Az ötödik egyszerűsítés hogy nem nagyon beszélek az összefüggésekről, bár nyilván ezek is sokszálúak erősek.

A következőkben azonban a testi, lelki örömérzésekről, és az örömérzések, és fájdalomérzések összefüggéseiről lesz szó.

Tulajdonképpen a testi, lelki örömérzésekről szól a szükségletek kielégítése. Kitérés az egyik összefüggésre.

Szerintem a lelki örömérzések lelki fájdalmak fontosabbak, mint a testiek. Ugyanakkor a kettő oda-vissza összefügg. A lelki örömérzés kellemes testi tünetekkel, a lelki fájdalom kellemetlen fájdalmas testi tünetekkel jár. Emiatt lesz lelki érzés is valós emberi érzés. A robot nem képes testi örömre, fájdalomra ezért nem képes lelki érzésre sem. A vissza-kapcsolat az, hogy a testi érzések, pl. a testi  örömök is kiváltják a lelki örömöket ezzel együtt egy általános jó testi közérzetet. A testi fájdalmak rendellenességek pedig kiváltanak lelki fájdalmat (félelmet, szorongást, bánatot) vagyis ezzel egy általános rossz testi közérzetet. Szívritmus, vérnyomás, keringés, gyomorműködés bélműködés, izomtónus, stb., mindezek rendellenessége.

Visszatérve a szükségletek kielégítése nem más, mint a testi, lelki örömérzések megszerzése. A külső okok növelése. Lényegében a társadalom, a társadalomtudomány, ez a tanulmány is erről szól. Erről szól a testi fájdalmak csökkentése is. Mindezeknek azért van egy önálló, belső (az ember belsejéből jövő) direkt aspektusuk, csak nem jelentős.

A lelki fájdalmak csökkentése már egy kicsit eltér ettől. Itt már jelentősebb az önálló, belső, direkt aspektus. Erről szól az, hogy a jó társadalom, a jó környezet megteremtésén kívül szükség van a belső harmónia megteremtésére is. De még itt (a lelki fájdalmak enyhítése) sem szabad soha elfeledkezni a külső okokról, a külső környezetről. Mégis az a legnagyobb enyhítés, ha a lelki fájdalom külső okai csökkenek. Nekem az a bajom a pszichológiával, (lehet amatőr, vagy tudományos) hogy még csak a társadalomra, mint okozóra hiányosan kitér, de a  jelen rendszer számára nem létezik.  Pl., jön egy gazdasági válság, akkor nyilván a pszichés problémák is sokasodnak. Tehát minden ilyen irányú értekezésben legalább egyszer hangsúlyosan meg kell jegyezni, hogy a jelen állapot, a jelen rendszer egy nagyon jelentős tényező.

Az is nyilvánvaló hogy az örömérzések, és fájdalomérzések egymás csökkentői. Vagyis nőnek az örömérzések, akkor, ha nem is egyenes arányban, de csökkenek a fájdalomérzések, ha nőnek fájdalomérzések, akkor csökkenek a fájdalomérzések. Az okok tekintetében meg kevésbé egyenes az arány de azért itt is igaz. Ha nőnek az örömérzés okai (átlagosan), akkor nem csökkentett arányban nő az örömérzés (átlagosan), és ezzel csökkentett arányban, de csökkennek a fájdalomérzések (átlagosan).  Ha nőnek a fájdalom érzések okai (átlagosan), akkor csökkentett arányban, de nőnek a fájdalomérzések (átlagosan), és csökkentett arányban csökkenek az örömérzések (átlagosan).  Ez lényegében a boldogság-kiegyenlítő rendszer működése.

Ezért a lelki fájdalmak egyik enyhítő technikája, ha kiteljesítjük, átéljük, észrevesszük az örömérzéseket, elsősorban lelki örömérzéseket, másodsorban a testi örömérzéseket. Ugyanakkor nem vagyok híve a „szép az élet trallala „felfogásnak. Szerintem az erőltetett, művi, magjátszott dolgok nem vezetnek jóra. Szerintem a realitásra kell törekedni.

Általában a politika a tudomány, a szellemi területek tevékenysége, a művészet az örömszerzésről, a szükségletek kielégítésről szólnak. Talán pszichológia, mint egy tudomány, a vallás, mint egy szellemi terület, és a művészetek drámai, komolyabb oldala az amelyekbe erősebben dominál a lelki fájdalom feldolgozása, csillapítása.  

Már megint, ma is húzhatom az igát – problémája.

Szintén az emberi életet az (az emberek többségének életét) végigkísérő kellemetlen szorongó, stresszes érzés. A tevékenység munka előtt talán még erősebb ez a szorongó, keserű érzés, mint közben. Már egészen kisgyerekeknél is tapasztalható, pl. első dackorszak részben eme érzésnek tulajdonítható. Bár felnőttek nem nagyon értik, de kisgyermekek számára a saját feladataik éppen olyan kemény, nehéz, terhes feladatok, mint felnőttek számára a saját feladataik.

E kellemetlen érzést sem lehet teljesen megszüntetni legfeljebb csökkenteni.

Nyilván a képességeknek megfelelő érdekes, hasznos munka a megoldás egyik tényezője. De még az érdekes munkának is vannak terhes nyomasztó kellemetlen részei. Bár vannak, akik számára kötött munka a szabadabb, legalábbis kevésbé stresszes, azért a többség számára a kötetlen munka, a kötetlenebb, a kevésbé nyomasztó. Ez pedig összefügg azzal, hogy a vezetés milyen munkavégzéseket preferál, illetve korlátoz.  Nyilván a munkaidő, szabadidő (szórakozási idő, pihenési idő) optimális aránya, mely szintén egyéntől függő is egy további tényező.

De, hogy a társadalmi tényezőknél maradjunk, meggyőződésem, hogy az össznépi átverős játék, melynek az egyik erős vetülete a bizonytalanság, erősen hozzájárul ahhoz, hogy az emberek kötelességszerű tevékenységei, munkái, ügyintézései szorongó érzést váltanak ki. Pontosabban itt arról van szó, hogy az emberek már a tevékenység megkezdése ellőtt tudatosan vagy tudat alatt számítnak (és félnek) a korábbi tapasztalatuk alapján, a viszonylag gyakori átverésre, konfliktusra, kellemetlen mozzanatra. De kétségtelenül versenyek mindig vannak, lesznek, sokszor már ezek is terhesek, de ezek talán szükségesek. De már sokszor elmondtam, akkor legalább ezek versenyek legyen nyíltak, sportszerűek, tisztességesek, szabályozottak, és viszonylag jóindulatúak.

Szóval a fejlettebb rendszerben azért csökken eme életet végigkísérő kellemetlen érzés, de csak csökken.

Jó kérdés: mik lehetnek a belső megoldások?

És ez ember, bizonyos emberek (pl. én), talán sokan, mit kezdjenek ezzel az egész életen áthúzódó nyomasztó érzéssel: a jó után, jön a rossz, de sajnos nem is egy (egy jóra három rossz jut)? Sokkal gyakrabban (kb. háromszor-hatszor) érzem azt, hogy valami nincs rendben, valami gond van, valami nyomaszt, valamit el kell intéznem, valami feladatom van, mint azt, hogy most minden rendben van. Ez most egy egyéni pszichés probléma?  A megoldás az arány javítása? Elsősorban a gondok külső okán kell csökkenteni? Vagy inkább belülről kell egy optimistább, vidámabb világot felépíteni? Avagy ezen nyomasztó arány elfogadása, egyfajta belenyugvás a megoldás? Vagy a természet, (Isten nélkül) nem is igazságos, jóságos, nincs legfőbb cél? Vagy éppen ez a természet rendje, tehetsz bármit ember, látszólag fejlődhetsz is, de hat, esetleg három rosszra jön egy jó, hat rossz órára, esetleg háromra, jön egy jó óra?

És az ember, bizonyos emberek (pl. én) talán sokan, mit kezdjenek ezzel az egész életen áthúzódó nyomasztó érzéssel: kiszolgáltatott porszemek vagyunk a világban. Nem tudjuk, miért születtünk, nem tudjuk hogyan, mikor halunk meg és mi lesz azután. Nem tudjuk hogy milyen komoly betegség vár ránk, vagy családtagjainkra. Nem tudhatjuk hogy gyermekinknek, unokáinknak milyen sorsa lesz. Semmire sincs garancia. Csak azt tudjuk, hogy szinte nyomtalanul fogunk eltűnni ebből az életből. Csak tudatlanul csetlünk-botlunk ebben a világban, és bár jót akarunk, állandóan hibázunk.

Valahogy fel kell oldani ezeket (ezeket is) a lelki fájdalmakat, szorongásokat.

Az is nagy hiba, ha az ember a viszonylag nyugis perceiben, óráiban arra gondol, hogy milyen bosszúságok érhetik a jövőben, a következő napokban, órákban. Vagy arra gondol milyen nehéz feladatok várnak rá. Vagy arra gondol, milyen bosszúságok érték a múltban. Vagy arra gondol mi mindent rontott el. Vagy éppen a szenvedélyei után epekedik. Nem, a nyugis perceket, órákat ki kell használni, át kell magunkat adni, a „most minden rendben van” örömérzésnek.

Megjegyzem nyugis perceket, órákat munka közben is, fizikai munka közben is át lehet élni. És persze nem szabad elfeledkezni olyan örömérzésekről sem, mint pl. a jól elvégzett munka öröme, vagy a felfedezés öröme. És persze a szeretet öröméről (mely sok apropó kapcsán jöhet elő, pl. közösségünk sikere) sem szabad elfeledkezni.

Ha az önzetlen becsületes szorgalmas, lelkiismeretes emberek nem tanulnak meg örülni (boldognak lenni), pl., azért mert állandóan aggódnak, akkor még nagyobb hátrányba juttatják magukat, még nagyobb előnyhöz juttatják az önző, becstelen, lelkiismeretlen embereket, akik gátlástalanul tudnak örülni.

De az önzetlen, becsületes, szorgalmas, lelkiismeretes embernek csak addig szabad magának örömet szerezni, amíg az örömszerzése mellett megmaradhat önzetlen, becsületes, szorgalmas, lelkiismeretes embernek.

A realitásokkal való szembenézés.

Az előzőkben említettem néhány realitást, és megkérdeztem: mit kezdjünk ezekkel a nem túl vidám, inkább hangulatromboló, lelki fájdalmat generáló realitással. Talán azt, hogy szembenézünk velük.

Néhány további realitás.

A munkakapcsolatok szükségszerűen konfliktusokkal járnak, és emberek döntően munkakapcsolatban állnak egymással, még a család is egyfajta munkaközösség. 

Egy ember élete során a problémák, konfliktusok, nehézségek mennyisége a hullámzást leszámítva nem nő, nem csökken, tehát állandó. Állandó, de mindig soknak, sőt egyre sűrűsödőnek, növekvőnek érződik. Ez leginkább azért van, mert az ember többnyire tudat alatt abban az illúzióban ringatja magát, hogy a problémák, konfliktusok, nehézségek majd egyszer jelentősen csökkenni fognak. Minden korosztálynak megvannak a maga nehézségei. Mégis amikor gyermekek vagyunk, az gondoljuk, majd, ha tini leszek. A kamaszkor viszont egy rendkívül nehéz kor. Ha tinédzserek vagyunk, azt gondoljuk: majd ha fiatal felnőtt leszek. Csakhogy a tinédzser nincs tisztában azzal, hogy a pályakezdés családalapítás, a gyereknevelés, később pedig az idős szülők gondozása, elvesztése, rengeteg problémával jár. A fiatal és a középkorú felnőtt pedig az gondolja: majd ha nyugdíjba megyek. Csak közben elfelejtjük, hogy közben már előjönnek az egészségügyi problémák. A felnőtt gyerekeinkkel és unokáinkkal is vannak problémák, és még sorolhatnám. De nemcsak a korosztályi problémákról van szó, a napi a heti, a havi, az évi problémák sem csökkennek. Pontosabban nyilván vannak viszonylag problémamentes időszakok, de az ember ezeket is úgy éli meg: azért jócskán van probléma. És vannak viszonylag problémásabb időszakok, ezt pedig az ember szinte idegösszeomlás határán úgy éli meg, hogy szinte elborítják, elsodorják a problémák. Történelmileg pedig egy nagyon lassú fejlődés van, ami azt jelenti, hogy hosszú távon, sok nemzedék élete alatt nagyon kevéssel csökken a problémák, konfliktusok, nehézségek mennyisége, bár a tartalma természetesen változik.  De ez a csökkenés egy ember élete során oly kevés, hogy szinte észre sem lehet venni.

Egy másik realitás: az ember hiába dolgozik, küzd egy életen át, legfeljebb jó esetben egy csöppnyivel tudja megkönnyíteni gyerekei, unokái életét. De azért az a csepp ott van.

Egy másik, újabb realitás: szinte elfelejtve, szenvedések és kétségek között, reményt vesztve halunk meg. Az emberek 99,99%-a, mint ismeretlen átlagember hal meg, valószínűleg több éves leépülés, szenvedés után. Hiába képzeli magát népszerűnek, kiválónak pótolhatatlannak, jó, ha 50 ember emlékszik rá néhány évig, és 1-2 ember néhány évtizedig. De az ő emlékezetükben sem kiváló pótolhatatlan ember marad, meg hanem az átlagember. Az ember nem tudja mi vár rá a halál után, jó eséllyel semmi sem vár rá.

Az ördög nem alszik, bármikor előjöhet egy nagyobb probléma, akár egy hatalmas tragédia is.

De ha elfogadjuk realitásnak, hogy porból lettünk, porrá leszünk, akkor azt is el kell fogadni, hatalmas „szerencsének”, egyfajta kiváltságnak, hogy megszülettünk és élünk.

És még lehetne sorolni a realitásokat. Amikor ezeket leírom felettébb rossz, nyomasztó érzések keringenek bennem.

A kérdés mégis az, hogy a realitásokkal való szembenézés, lehet e hangulatjavító, lelki fájdalomoldó módszer. 

Bár, mint mondtam rendkívül nyomasztó érzés hirtelen szembenézni a realitásokkal, de néha elkerülhetetlen. Talán ennél az is jobb, ha állandóan szembenézünk velük. Nem lehet állandóan illúziókba ringatva magunkat, elkerülni a realitásokkal való szembenézést? Talán felszínesen lehet, de a realitások ott bujkálnak a tudatunk alatt. És néha nyíltan a felszínre törnek. Gyakrabban pedig búvópatakként buzgárként úgy lopakodnak be a gondolatainkba, érzéseinkbe hogy észre sem veszzük. Szóval szerintem nem tudjuk kivédeni a realitások jelentkezését. És ha így van, akkor már érdemes állandóan nyíltan szembenézni velük.

Meggyőződésem hogy a realitásokkal szembenéző emberek, tisztább, egymást tisztelőbb kapcsolatban állnak egymással, mint akik nem néznek szembe. Már ezért is mert ezek a realitások oldják a bennünk lakozó felsőbbrendűségi érzést. Kissé bölcsebben tekintve a világra, megkérdezhetjük: akkor mi értelme van a furakodásnak, tolakodásnak az állandó presztízsharcnak?

Ugyanakkor a lelki fájdalom oldására, csökkentésére vannak illúziós technikák is.

Nem mondható, hogy az álmodozás, a fantáziálás, (a fantáziálás nemesebb változata a művészet), a reménykedés, adott esetben nem oldhatja a lelki fájdalmat.  Nem mondható, hogy ezek minden esetben elvetendő, elkerülendő gondolatok érzések, egyben technikák, bár szemben állnak a realitásokkal való szembenézéssel. Egyrészt: kinek, mi jön be. Másfelől lehet ez is, az is. De azért az illúziókkal csínján kell bánni. Az illúziók azért eltorzítják az objektív látást, tehát hatalmas baromságokat képes kiagyalni, aki állandóan és kontrolálatlanul az illúziók világában él.

Pszichológiai kérdés, hogy a saját belső énünket, hogy fogjuk fel. A gondolkodás nem más, mint saját magunkkal való lehetőleg békés nyugodt vitatkozás.

Érzelmi erkölcsi énünkből is több van? Egyáltalán hány énünk van? Értelmi énünk abból is kettő, és érzelmi erkölcsi énünk abból is kettő egy jó és egy rossz? Azért nem lehet az éneket a végtelenségig osztani. És nem áll fenn a tudathasadás elmebetegségének kialakulása?  Talán akkor nő meg ennek az esélye, ha csak bennünk levő „láthatatlan manók” élnek, de mi magunk közben megszűnünk. Vagyis érdemes az egyik „láthatatlan manóval” azonosulni.

Tehát, talán úgy lehet jó ez a történet, ha vagyunk mi a viszonylag bölcsebb jobb önzetlenebb ember (de mi sem vagyunk tökéletes) és van a belénk bújó, csak egy fokkal butább, rosszabb, önzőbb „láthatatlan manó” aki azért szintén mi vagyunk. Akivel békésen elvitatkozgatunk, de nem utáljuk, nem haragszunk rá, akinek időnként igaza is lehet. A rosszabbik énünk pedig amellett, hogy általában ellenkezik, gyakran beadja derekát, a jó én mellé áll, aki végeredményben a barátja, szövetségese és összefogva küzdenek a külső problémák legyőzésén.  Mi magunk a jobbik énünk pedig néha azt mondja, most egy kicsit kiengedem a gőzt, hagyom a rosszabbik énemet érvényesülni, de csak csínjával, azt már nem hagyom, hogy átvegye a hatalmat. Tehát egy bonyolult árnyalt emberi kapcsolat van a két én között, amelyben mégis a jobbik én a domináns.

De még így is kétséges hogy mennyre lehet ezzel terhelni a kisgyermeket. A serdülők talán már elviselik ezt a terhelést. Inkább külső mintákat, példákat kell kisgyermeknek mutatni: lám ez az ember ezért meg ezért jó, lám ama ember ezért meg ezért kevésbé jó.

Befejező gondolatok.

Az önző és önzetlen ember lelki fájdalom enyhítő gondolatai, technikái. A lehetséges természeti igazságtalanságok. A lelki fájdalom enyhítése és a másvilági ítélkezés.

Az önző és önzetlen ember szükségletei és lelki örömszerzése is eltérő, de itt most a lelki fájdalom oldaláról közelítem meg a témát.

A következő kérdéseket nem árt feltenni.

Az önző, felületes, rosszindulatú ember nem más, mint az, aki önzőségéből, önhibájából eredően veszélyes enyhítő gondolatokat választ és azokat sem kontrolálja? (Szerintem igen.) Vagy olyan ember, akinél csak veszélyes technikák gondolatok hatnak és azok is kontrollálatlanul, vagyis szerencsétlen önző ember szinte önvédelemből alkalmazza a veszélyes és kontrollálatlan enyhítő technikákat, gondolatokat? Szegény önző ember mit tehet, ha nála csak a kontrollálatlan düh (cselekvésbe átmenő gyűlölködés, utálkozás), vagy az önző „nem érdekel” technika hoz enyhülést.(Szerintem ez hamis beállítás.)

Az önzetlen, átgondolt, jóindulatú ember nem más, mint az aki, önzetlenségéből, önérdeméből eredően jó lelki fájdalomenyhítő gondolatokat, technikákat választ és azokat is kontrollálja? (Szerintem, igen.) Vagy olyan ember, akinél önérdem nélkül, a jó technikák hatnak azok is kontrollálva hatnak? (Szerintem nem. Ne felejtsük el, hogy az önzetlen ember képes testi, lelki kellemetlenségeket, lelki fájdalmakat is bevállalni mások érdekében. Ha pedig ez kellemetlen, akkor nem lehet kellemes, vagyis nem azért önzetlen mert az számára kellemes. Lehet, hogy várható kellemes utóhatás miatt vállalja be kellemetlenségeket, de az is lehet hogy nem emiatt, egyszerűen azért, mert önzetlen.)

Itt is eljutottam a született jó, ill. rossz ember problémájához, az önálló akarat problémájához. Ez a probléma gyakran előjön.  Tartom magam a korábbi megállapításhoz. Lehet, hogy vannak kisebb genetikus hajlamok, vannak környezetbeli (szélesebben vett neveltetési) eltérések, de végső soron, összesítve mindenki maga választhatja meg az utat, az önzőség vagy önzetlenség (sok átmenet van) útját. Máshol ezen állítás igazát szerintem már bebizonyítottam, legalábbis részben. Kétségkívül azonban felmerül az a kisebb természeti igazságtalanság, hogy az egyik embernek könnyebb a jó úton haladni, mint a másiknak. a kiindulópont viszont az, hogy a másvilági ítélkezés igazságos, és ha az, akkor ezeket a különbségeket figyelembe veszi.

Kirajzolódik egy másik igazságtalanság, méghozzá az, hogy az önzetlen ember több lelki fájdalmat él át, főleg nehéz gazdasági, társadalmi helyzetben, hiszen ő empatikus a mások fájdalmát is részben átéli. Pontosabban, a másokat érő negatív hatás, neki lelki fájdalmat okoz. Az önző ember ezek szerint kevesebb lelki fájdalmat él meg.  Ugyanakkor az is igaz, hogy az önzetlen embernek ezen okból szélesebb az érzelmi skálája, az örömérzések felé is szélesebb, mint az önzőnek. És szerintem a másvilági ítélkezés az örömérzéseket nem kompenzálja csak a fájdalmakat. Tehát az önző ember a másvilági ítélkezés után a beáramló érzések tekintetében sem jár rosszabbul.  Ugyanakkor felvetődik a gondolat, ha  az önzetlen ember adott esetben nem élhet a „nem érdekel” technikájával, vagy dühöngheti ki magát, akkor az igazságtalan lenne, és más szempontból sem lenne jó. Élhet ezekkel, a technikákkal csak kontrolláltan. Ha valaki nem él kontrollálatlanul az enyhítő technikákkal, akkor abból nem lesz önző, felületes, rosszindulatú. Aki kontroláltan él az enyhítő technikákkal, azokat a másvilági ítélkezés nem bünteti meg. De miért is?

Nem árt elismételni a másvilági ítélkezés néhány működését.  

Az önhergelés nyomán beáramló kellemetlen érzéseket (lelki fájdalmakat) nem kompenzálja a másvilági ítélkezés (külső érzésmechanizmus) mert felismeri benne az önzőség érzését.

Az érzés, érzelem intenzitása végső fokon azonos a cselekvés intenzitásával.

Ehhez még hozzátehetjük, hogy a hideg számító (érzelmektől látszólag mentes) gonoszság rosszindulat is olyan kiáramló érzés, amelyet képes mérni a másvilági ítélkezés (külső érzésmechanizmus). Sőt a hideg számító gonoszság valójában erősebb kiáramló érzés, mint a dühből eredő rosszindulat.

Két megjegyzést azért tennék. Az egyik az, hogy a külső érzésmechanizmus (másvilági ítélkezés) léte az a lehetséges kategóriába tartozik. Ha valami biztosan van, vagy megtörtént akkor mondhatjuk, hogy valószínűleg így történt, vagy kevésbé valószínű, hogy így történt. A lehetséges kategóriában pedig azt mondhatjuk ez az ismeretlen valószínűleg lehetséges, vagy kevésbé valószínű, hogy lehetséges. A másik megjegyzés: fel kell tételezni, hogy a másvilági ítélkezés igazságos. Függetlenül attól, hogy van e abszolút igazságos valami, érdemes elgondolkodni, mi az abszolút igazságos, hiszen mi magunk is törekedhetünk az igazságosságra.  

Ezek után nézzük meg, hogy egy mit tesz a külső érzésmechanizmus, ha egy jóindulatú ember dührohamot érez, olyan dologért, amely nemcsak magát, de másokat is érint. De ezt a dühét, átmeneti gyűlölködését, szitkozódását, utálkozását kontrollálja, tehát cselekvéseiben nem jelentkezik. Cselekvése megmarad az „udvarias” kritika hátárán belül Az előzőek értelmében a másvilági ítélkezés nem bünteti ezt az embert, igaz nem is jutalmazza. A másokért aggódás, jelen esetben dühöngés, pozitív elbírálása kompenzálja azt a végső soron jelentéktelen negatív elbírálást, amelyet gyűlölködés kelt. Azért jelentéktelen, mert nem olyan erős az érzés, hogy cselekvéseit is befolyásolja. Továbbá mert az önhergelés önmagában hordozza a büntetését, nem jár külön büntetés. Továbbá, mert nem hideg gonoszságról van szó.

A másvilági ítélkezés szempontjából, a düh átélése, kiengedése, valamint a „nem érdekel” érzés lehet leginkább veszélyes (a kibeszélésnek is van egy ilyen vonatkozása), de ha kontrolláltan történnek ezek, akkor szerintem nincs büntetés. A konklúzió az, hogy a másvilági ítélkezés szempontjából is igaz: mindenki, minden lelki fájdalomenyhítő technikát, gondolatot alkalmazhat, ha kontrolláltan teszi azt.

A kontrollált enyhítő gondolat, technika az önzőt megjavítja, az önzetlent nem rontja el. Viszont a kontrollálatlan az önzetlent is elronthatja, önzővé teheti, ami magával hozza a másvilági büntetést. 

Kirajzolódik egy olyan gondolat, hogy másból sem áll az élet, mint kellemes érzések gyűjtögetéséből, kellemetlen érzések feldolgozásából, enyhítéséből. Szüntelenül érzünk kellemes és kellemetlen érzéseket, vágyaink és igényeink is folyamatosan vannak, és ezeket még fel is kell dolgozni, meg is kell oldani. Tehát valóban így is szemlélhetjük a világot.  Azért azt mondom, hogy az önzetlen ember élete másról is szól. Azzal hogy az önzetlen ember elfordul saját maga örömérzéseitől, fájdalmaitól, a világ, mások felé fordul, ezzel számára kvázi másból is áll az élet. Vannak önzetlen emberek, ezért többek között, érzésektől független gondolkodásból, tudományból, művészetekből, mások számára, mindenki számára hasznos cselekvésekből is áll az élet.

Rövid kitérés az illúzióra.      

A normális illúzió határvonala, ha megmarad a jobbat, többet akarás. Az illúzió összefügg az akarattal is.

Pl. valaki jelenleg 170 cm-es magasságot, ugrik át. Én át tudom ugrani a 180cm-t is, esetleg a 187 cm-ti is, ez a normális illúzió. Ebből jön a többet jobbat akarás – na akkor gyerünk, nekiállok edzeni. Ha nincs ez a hit, akkor neki sem áll edzeni. Talán még ez is normálisnak tekinthető: esetleg (kevés az esély de nem kizárt) én leszek a világ legjobb magasugrója. Mert itt már megjelenik az „esetleg” gondolat, ami azt jelenti, hogy nem szakad el nagyon a valóságtól.  Ha megugrotta 180 cm-t, akkor jöhet a következő illúzió a 200 cm. A képzelgés önámítás: én meg tudom ugrani a 250 cm-t is, csak éppen nem akarom, most nem jött össze, stb.. Ebből nem jön ki jobb eredmény, az illúzió túlment egy határon. A példából az jön ki, ha valóságtól való elszakadás nem több mint 10-20%, esetleg gondolattal 30%, akkor az még normálisnak tekinthető. Ha a valóságtól való elszakadás több mint 35%, akkor az már képzelgés, önámítás.

Gondolkodástanilag ezért kell szétválasztani a kutatás (a jövőben lehetséges) igazságát, a jelen igazságától, a kutatás tudományát elválasztani a standard tudománytól.  

 Az érzés, érzelem és az értelem ellentéte, küzdelme, ill. együttműködése.

Ez a probléma, e fejezet és több más fejezet kapcsán is felmerül.

Ismerősek ezek a mondások: a gyűlölet nem jó tanácsadó. A szerelem elvette az eszét, stb. Valóban sok jel, példa arra utal, hogy az érzés érzelem, a józan ész, az értelem ellen dolgozik. De mielőtt elhamarkodva megállapítanánk valamit, azért nem árt a következőket is figyelembe venni.

Itt is megállapítom, igaz megint új formába következőt: csak az erkölcsösség, (tisztesség, igazságosság) az önzetlenség, a közösségi érzés, a jóindulat, az átgondoltság (ezek helyes kiáramló érzések is) adhat helyes kiindulópontot az igazságnak, az értelemnek. Az erkölcstelenség, önzőség (önteltség, irigység, hatalomvágy, kapzsiság, stb.) a rosszindulat, a felületesség (ezek helytelen kiáramló érzések is) kiindulásából nem jöhet létre igazság, nem jöhet létre igazi okosság.

Az evolúciós fejlődés lényege az, hogy az érzés érzelem együttműködve az értelemmel, létrehozta a fejlődést, többek között az értelem, a gondolkodás a tudomány fejlődését.

(Felmerülhet az a kérdés is hogy melyik (értelem, vagy érzelem) határozza meg a másikat. Összességében én nem látok jelentős dominanciát, csak kölcsönhatást látok.)

Természetesen az sem lehetetlen, hogy az érzelem egy bizonyos értelmi és érzelmi szint felett már nem segíti az értelmet, hanem gátolja, zavarja. De, még ha így is lenne, az érzéseket, érzelmeket nem lehet és nem is lenne jó jelentősen beszűkíteni. Ebből a fejezetből is kiderült, hogy végeredményben az érzései, érzelmei által él az ember, beszűkült érzések érzelmek egy rosszabb minőségű életet jelentenek. A cél az lehet, hogy a rossz, kellemetlen fájdalmas érzéseket, érzelmeket némileg szűkítsük, az örömérzéseket némileg bővítsük, sokasítsuk., de úgy, hogy az nem menjen az értelem rovására. 

Ezt a külső okok változtatásán kívül, azzal lehet elérni, ha egyre jobban ismerjük magunkat és azzal, hogy képesek vagyunk magunkat kontrollálni.

Ez tehát az egyik konklúzió.   

Azért az értelmesedésnek megvan maga saját okú megakadása, visszaesése. Olyan akadályok, hátráltató tényezők sora, amelyekre nehéz ráfogni, hogy azok érzések érzelmek hatásából adódnának. Nyilván, mint mindenben, ezekben is benne vannak az érzések, érzelmek, de nem jelentős tényezőként. Néhány ilyen, értelem-gátló folyamat.

A szétszedő analitikus gondolkodás, tudomány és az összesítő, lényegesítő integráló gondolkodás, tudomány helyes aránya jelenleg felbomlott. Az előző ( a részletproblémák vizsgálata, megoldása, stb.) túlzott, a második ( az összesítés, stb.,) el van satnyulva. Ez komoly gondolkodási problémákat okoz, növeli a tévedéseket, és csökkenti a világ az élet valós, igaz felismerését, vizsgálatát és megoldását.

Az információrobbanás sem tett jót az értelmesedésnek. Egy fokozatos információbővülés nyilván az értelmesedést szolgálná, de a robbanás, az hogy ez a bővülés gyors és nagyarányú, azt eredményezi, hogy az értelem eltévedve bolyong, kóvályog a hatalmas információs erdőben.

Továbbá itt van a manipuláció, ami végeredményben mégis a hazugságokról, a hamisságokról szól. Nemcsak az baj, hogy manipulálok száma, szándéka, képessége erősen nő, hanem az is, hogy  az ember, a manipulált  egyre inkább természetesnek tartja, elfogadja a manipulációt. Itt van pl. az a játék, hogy minden ár 0,9-re végződik. Mindenki tudja hogy pl. 2,9-es ár az 3, de az emberek belemennek ebbe játékba és valóban többet vásárolnak ha az ár 2,9, mintha az 3 lenne. Ez csak egy apró példa, és csak egy a rengeteg közül, de jelzi a tendenciát.

Arról is elmélkedtem már, hogy az ember úgy is értelmesedik, hogy a hamisságot (hülyeséget) is képes megmagyarázni, képes, értelmes, igaz elméletnek beállítani. 

Ki merem jelenteni: korunkban összességében nem fejlődik társadalomtudomány, (és általában a tudomány fejlődése is lelassult), az oktatás, a tájékoztatás.  Ennek okait már a rendszerben, rendszer-fejlődésben is kereshetjük. Abban pl., hogy a jelen rendszer egy stagnáló, válságba átmenő állapotban van, amely magával húzza az említett tényezőket, és persze e tényezők magukkal húzzák az értelmesedés alakulását. Válságos időkben, a hazugságok, az igaztalan zavaros nézetek elméletek is megsokasodnak. És persze a válság-láncreakció része az erkölcsi válság, és az erkölcstelenség, önzőség kiindulásából nem születhet igazi, hosszabb távú igazság, igazi okosság. 

Ne felejtsük azt sem, hogy társadalomtudomány még mindig kiszolgáló, tehát nem teljes értékű tudomány. A társadalomtudomány ezért a lehetségesnél sokkal kevésbé fejlődik, főleg stagnáló, válságos időkben.  Mikor fogják oktatni az iskolákban pl. a gondolkodástan ismereteit?

A másik konklúzió az, hogy az értelmesedés akadozásait, hibáit, hiányait ne az érzésekben, érzelmekben keressük, hanem elsősorban a közvetlen okokban. Vagyis a felsoroltakkal kellene valamit kezdeni.

Kapcsolódó világ, tudat ábrák, C/0-C25-C30, stb. 

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak 

Az érzés, érzelemmechanizmus vázlatos összefoglalása. C/30 ábra.

A külső körbe kifutó, visszafutó érzés érzelemmechanizmus meglétének bizonyítása.

Az érzés, érzelemmechanizmus fő részei.

A születéskor meglevő érzés, érzelemmechanizmus. Az ősérzés.

A bejövő (beáramló) érzés, érzelemmechanizmus.

A kimenő (kiáramló) érzés érzelemmechanizmus.

A halálkor és halál utáni érzés, érzelemmechanizmus.

Kicsit bővebben a bejövő (beáramló) érzés, érzelemmechanizmusról.

A testi érzés.

Kívül csak a kellemes, ill. kellemetlen érzés van. A belső érzésszelep (pl. fájdalom, fáradtság, vizelés, stb.) egy külső, vagy belső (ez lehet emlékezet is) információra nyit, egyúttal az információ és ennek szelepre ható hatása meghatározza kellemes, vagy kellemetlen érzés jöhet be. Másképpen, két szelep nyit, az egyik a kellemes, ill., kellemetlen érzés szelepe, a másik szelep pedig azt határozza meg, hogy hol áramoljon be, hová kapcsolódjon a kellemes, ill. kellemetlen érzés. Ez a második szelep inkább a belső mechanizmus része. A kellemes ill. kellemetlen érzés, pl. egy fájdalom, egyrészt szelektálódik egyfajta fájdalomérzéshez, kapcsolódik, másrészt egy testtájhoz kapcsolódik.

Az érzékelésnél ugyanez a mechanizmus, nyit a látás, hallás, stb. szelep, egy külső, vagy ritkábban belső információra nyit, egyúttal meghatározza milyen kellemes, vagy kellemetlen érzés jöhet be.  Maga a konkrét érzés a belsőben (biológiai emberen belül) jön létre, itt kapcsolódik, külső, kellemetlen, ill. kellemes érzés, az információhoz. Pl. egy mikrofon hallja hangot, de ez összekapcsolódik a kellemes, ill. kellemetlen érzéssel. Persze a kellemességnek, ill. kellemetlenségnek vannak fokozatai.

A kapcsolódás azon kívül, hogy élőlényi érzett érzés jön létre, arra is jó, hogy sokféle variáció jöhet létre.    A variálódás másik tényezője az érzésmemória, de itt már megtörténik címkézés is, az embernél szavakban is, képekben, illatokban stb. is, az állatoknál nincs szavakban való címkézés. Ez a nagymama hangja. Ez egy idős nő hangja. Stb.. Az élőlényi érzés mindig valamire motivál. Ne felejtsük el: a négy nagy kör, a test, a program (gének), az információ (gondolkodás), és az érzés, érzelem összekapcsolódik.

Két hasonlat.

Az egyik: a tv adás, kívülről jön az adás, az antennán állandóan megjelenik, a tv állandóan be kapcsolva, a csatornaválasztó (a szelep) a legerősebb adásra (információra) vált át. A példa csak részben jó, pontosabban, kívülről két adás jön, pl. egy kamerás felvétel, ez a szem információja, és másik adás a kellemes ill. kellemetlen érzés adása, mely hozzákapcsolódik az információhoz.

Az érzésadást, és szelepet pl., két ablakhoz is lehet hasonlítani, az egyik ablak a szoba hidegebb pl. kellemetlen oldalán, van (kint hideg levegő van), a másik ablak a szoba kellemesebb, melegebb oldalán van, (kint meleg levegő van). A külső, vagy belső információ hatására (azért itt még van információ-azonosítás is) valamelyik ablak, többé-kevésbé kinyílik, beáramlik a hideg, vagy a meleg levegő. Azt már a belső mechanizmus dönti el, hogy mi történik beáramló meleg levegővel. Ezért többszörösen idézőjelbe kell tenni azt, hogy itt „beáramló érzésmechanizmusról” van szó. Egyrészt a szelep (ablak) is inkább belső mechanizmusra nyit (igaz hogy azt megelőzheti egy külső információ) másrészt a beáramló érzés további alakulását is inkább a belső mechanizmus dönti el. 

Az érzelemmechanizmus lényegében az előzőkkel azonos.

A fő érzelemszelepek, a félelem, (szorongás), bánat, düh, szégyen, ezek kellemetlenek, vágy (változó), csodálkozás (változó) ill. örömérzések, stb., külső vagy belső információra nyitnak (érzésazonosítás után). Tehát beáramlik, pl. a kellemetlen érzés az érzelemszelepen keresztül, ezek is elsősorban fiziológiai kiterjedt fájdalomérzéshez (testrészekhez) kapcsolódnak. Mellkasi nyomás, gyomorgörcs, izomtónus, hőhullám, hidegérzet, arcmimika (pl. sírás), stb.. Az örömérzések, örömérzelmek esetében természetesen a kellemes érzés jön be, első körben kellemes testi érzésekhez kapcsolódik, általában minden rendben van érzése, vagy egy kellemes izgalom, vagy nevetés, stb.. Az érzelem a valószínűleg a testi mechanizmusokon keresztül (másik elmélet van egy kívülről jövő aktivitási aspektus is) aktivitást, vagy passzvitást vált ki.

Az érzelmeknek van egy erős és összetett gondolati aspektusuk is, amire itt nem térek ki.

A vágy, a feszültség önálló szelep, inkább kissé kellemetlen érzés, gyengén nyit a kellemetlen érzésszelep, aktivitást vált ki. 

A vágy kielégülése ill. kielégületlensége a gondolati aspektus után nyitja a kellemes vagy a kellemetlen érzésszelepet. Kielégülés örömérzés, kielégületlenség szorongás, düh, bánat, stb..

Inkább arra térnék ki, hogy igen kevés, stabil érzésmechanizmusú, stabil érzésszelepű ember van. Az egyszerű modell tehát, hogy van két ablak. Stabil: pont a megfelelő nagyságra nyit, megfelelő ideig, nem lengedez, nem nyílik, könnyen, nem nyílik nehezen. Ebből a felsorolásból már ki is derült milyen hibák, ill. típusok lehetnek. Van, akinek inkább a kellemetlen szelepe instabil, van, akinek inkább a kellemes szelepe, van, akinek mindkettő, instabil. Persze a másodlagos szelepek is lehetnek instabilak, félelem, düh, stb.. De inkább az a baj, hogy a kellemetlen érzés az elsődleges szelepromlás miatt pl. ok nélkül túlságosan, beáramlik, mire kénytelen kinyitni egy másodlagos szelep, és az illető pl. önhergelve, ok nélkül elkezd félni.  Persze ehhez, aztán mindenféle gondolat társul. Lehet, egy gondolati romlás is, a helytelen gondolat miatt nyit ok nélkül az érzésszelep. Véleményem szerint azonban gyakoribb, jellemzőbb, hogy kiinduló hiba inkább az érzésszelepben van, ennek lengedezése hozza a gondolatokat.

(Mindez csak modell, az is lehet, hogy nincs kétféle szelep, csak pl. félelemszelep, bánatszelep, örömszelep, büszkeségszelep, stb., ezeken jön a kellemetlen, ill. kellemes érzés. Az biztos, hogy e típusú szelepekre is van egyéni érzékenység.) 

De azért vannak érzelemszegény emberek, nehezen nyit, és kicsit a szelep, szelepek. Túlzottan érzelem-gazdagok, könnyen és nagyra nyit a szelep, szelepek. És vannak az instabilak, amikor bizonytalanul lengedez a szelep, szelepek. És mindez felosztva kellemes szelep, kellemetlen szelep, ill. mindkettő.  Általában azonban kellemes és kellemetlen szelep ugyanúgy működik, vagy stabilan, vagy mindkettő érzelemszegényen, vagy túlságosan érzelem-gazdagon, vagy instabilan. A stabil működés a legjobb, a túlzott érzelemgazdagság egy kisebb hiba, az érzelemszegénység egy nagyobb hiba. Az instabilitás a legnagyobb hiba. Más oldalról nézve az érzelemszegénység a legnagyobb hiba, mert talán ők képesek leginkább ez érzelemmentes önzőségre, gonoszságra, antiszociális viselkedésre, belőlük lehetnek a pszichopaták. A gond az, hogy az érzelemszegények képesek a legkevésbé felismerni a maguk torzulását. Szerencsére belőlük van a legkevesebb. Ne felejtsük el, hogy itt van egy kör, a bejövő érzések, kvázi átalakulnak kimenő érzésekké, cselekvésekké.

Mindez annyiban tartozik a lelki élethez, a lelki fájdalomcsökkentéshez, hogy amennyiben valaki tisztában van a mechanizmussal, legalábbis annak modellével, talán egy fél fokkal jobban tudja kontrolálni az érzéseit, érzelmeit. A kábítószerek, alkohol, stb. elrontják az érzés, érzelemmechanizmust, elsősorban a bejövő érzésmechanizmust, és ennek következményei súlyosak.

Csapongó gondolatok erkölcsi, vallási, hitbéli kérdésekről. Jézus tanításai.

A természetről, Istenről, a gondolkodástan témájú tanulmányrészben igen sokat elmélkedtem.  Érdekes hogy ezek szerint ez nem is erkölcsi problémakör, hanem gondolkodástani (filozófiai, világszerkezeti) problémakör. Ezen elmélkedésnek egyébként a lényege, hogy a természet és Isten lényegében egy dolog, legalábbis az ember szempontjából egy dolog.

Ha van is Isten, akkor Ő is, és a természet is önálló akaratot, önálló erkölcsöt kíván adni az embereknek.

Az Istenhivő tudós.

Az Istenhívő tudós (gondolkodó) csak akkor végezheti jól a munkáját, ha következőt feltételezi: Isten egy szinte végtelen, és szinte végtelen bonyolultságú, a világ (világmindenség, élet) minden részére kiterjedő, és azt  vezérlő,  automatikus (állandó törvények szerint működő)  logikus, igazságos rendszert alkotott. Még az Istenhivő tudósnak is azt kell feltételeznie, hogy Isten megismerhető, mérhető, anyagi részekből álló világot hozott létre.

Ezt az elvet nevezem én továbbiakban fenti alapelvnek. Az igazságos logikus szinte végtelen rendszert pedig természetnek nevezem.

Ugyanis ha a tudós (gondolkodó) azt gondolja világ egyes részéről, vonatkozásáról, hogy az kézi vezérlésű ( nem automatikus), akkor már azt nem is vizsgálja. A lélek kérdését és a másvilágot is sokan kézi vezérlésű területnek tartják. Ugyancsak probléma adódik, ha azt gondolja, hogy a világ egyes részei, vonatkozásai nem logikusak, nem bonyolultak és nem végtelenek. E feltételezések is hiányos vizsgálatokhoz vezetnek. Megjegyzem, a társadalmi törvényszerűségek is összefüggnek a természeti törvényszerűségekkel, a társadalmi törvényszerűségek is természeti törvényszerűségek.

A tudománytörténelem a fenti alapelvet bizonyította. Csak azok a tudósok (gondolkodók) fedezték fel természeti törvényszerűségeket, akik a fenti alapelvből indultak ki. Gyakran előfordult hogy vezetés felfogása, ill. közvélemény szerint, egyes területeket nem érdemes vizsgálni, mert azokat Isten kézi vezérléssel irányítja. Az is gyakran előfordult hogy azt mondták, ezt nem érdemes vizsgálni, mert ez így van és kész. Azután ezeken a területeken is felfedezték az új törvényszerűségeket.

Egy későbbi részben arról elmélkedem, hogy valójában nem materializmus áll szemben az idealizmussal, ez csak mondvacsinált ellentét. Magam részéről nem is értem azt a vitát mely arról szól, hogy az élőlények egyedi tervezésűek, vagy az evolúció során alakultak ki. Isten miért ne teremethetne evolúciós fejlődést? Isten miért ne hozhatna létre anyagból álló világot? A teoretikus kérdés az, hogy a világ végén, a teremetés kezdetén ki, vagy mi áll.  Ennél is fontosabb gyakorlati kérdés, hogy a természetet Istenként kezeljük, tiszteljük, vagy lenézzük. Az biztos, hogy akár Isten teremtette a világot, akár nem, az embernek meg kell azt ismernie. Ha valaminek, valakinek a megismerésére nem fordítunk kellő energiát, akkor azt nem szeretjük, tiszteljük. A világot tudományosan, mérhetően is megismerhetőnek kell tekinteni. Szükség van elméleti feltételezésekre, fantáziára, elképzelésekre, de nem szabad ezeket végső igazságnak tekinteni.

Az Istennel való személyes kapcsolat egy más kérdés és a fenti alapelv nem zárja azt ki. Valószínűleg ennek működését csak nagyon sokára derítheti fel a tudomány, ha egyáltalán képes kideríteni. Ez valóban hit kérdése. Ezt én személyes dolognak tartom, egyéni hit kérdésének. Lehet, hogy Isten is annak tartja. Leggyakrabban a hívő kérésekkel, könyörgésekkel fordul az Isten felé, ill. azért hogy  lerója a háláját. A hálaadás rendben van, az jár neki a tökéletes igazságos rendszer, a természet megalkotásáért. Hála jár azért a végtelen nagy mázliért is hogy valaki élhet.  Hamis, önző a hálaadás, ha valamilyen személyes előny miatt teszik azt. A főnöknek hízelegni kell, hogy kedves legyen hozzánk, ez emberi színvonal és nem isteni. Gyakori, hogy valaki elkeseredik valamilyen igazságtalanság miatt, és Istent hibáztatja. Ekkor az illető nem bízik a szinte tökéletes természetben, nem feltételezi Istenről, hogy szinte tökéletes, igazságos rendszert képes létrehozni. Ugyanakkor a saját felelősségéről és az emberek felelősségéről is elfeledkezik.

Ami viszont kéréseket, könyörgéseket illeti. Egyrészt sajnos ezek többsége egyéni vagy hozzátartozók iránti. Igen kevesen kérnek a nemzet vagy az emberiség miatt.

Én nem mondom, azt hogy Isten nem hallgat meg mindenkit, és az sem kizárt hogy néha egy-egy törvényszerűségen kívüli véletlent, valaki érdekében vagy ellenében, becseppent a világba. Úgy vélem, azonban, hogy többnyire a sok kéréstől elfáradva ezt gondolja: ne kérjetek tőlem, hanem inkább vegyétek észre, hogy egy tökéletes igazságos rendszert hoztam létre, amely mindent igazságosan, logikusan elrendez. Vegyétek már észre, hogy ti feladatok ezen rendszer, a szinte végtelen természet, vagyis az én törvényeim egyre nagyobb mértékű megismerése. Vegyétek már észre, hogy engem ezzel tiszteltek leginkább és magatoknak is ezzel tesztek a legtöbbet.

Elismerem Istenem , hogy gyakran tehetetlen vagyok, és csak a hozzád való ima marad. Elnézést a tegezésért, talán nem sértő. És elnézést azért is mert akkor fordulok hozzád ha tehetetlen vagyok, többnyire csak akkor. De valóban tehetetlen vagyok, tényleg nincs megoldás, vagy csak ez a könnyebb megoldás? És, ha valóban tehetetlen vagyok, Istenem mi a célod ezzel? Talán az, hogy hozzád forduljak, hogy imádkozzak hozzád? Most nem magamért imádkozom, vagy talán magamért is. …..

A önzőség önzetlenség intellektuális érzés, egyben felfogási, világnézeti  probléma.

Az élet értelme. A témát már elkezdetem, csak folytatom.

Arra a kérdésre, hogy miért élek, ezt tudom válaszolni: azért élek, mert megszülettem. Arra kérdésre, hogy mi célja van az életemnek, ezt tudom válaszolni: ha kitűzők magamnak célt, akkor lesz célja. Arra a kérdésre, hogy általában mi az értelme, célja egy ember életének ezt válaszolom: lehetőleg úgy éljen a legboldogabban, hogy közben mások boldogságát is segítse. Egyébként, mások boldogsága ellenében, általában nem is lehet boldognak lenni. Az emberiség céljáról meg már beszéltem a legfőbb célok fejezetben: a szükségletek (testi minőségi anyagi, lelki) harmonikus, arányos és minél magasabb kielégítése. Itt azt kell látni, hogy sokféle szükséglet van. A valóságosság, az igazságosság is egy szükséglet. A jó embertársi viszony is egy szükséglet. A céltudatosság, a tervezettség is egy szükséglet, és még lehetne sorolni. Nem véletlen kezdtem a tanulmányt a szükségletek megtárgyalásával.

Ha Isten bölcs, márpedig az, akkor nem hozhat értelem és cél nélküli világot.

A bölcs ember, akkor sem élhet értelem és cél nélküli világban, ha nincs Isten.

Egyébként már sok emberi bölcsesség elhangzott e kérdésben.

Azért élünk, hogy valahol otthon legyünk. Azért élünk hogy nyomott hagyjunk a világban. Az élet értelme, hogy értelmesen éljünk. Stb.. Szerintem, az élet értelme, hogy legyenek igaz barátaink, persze az igaz barát lehet családtag, egy szerető társ, vagy akár egy szeretet állat is.  

Nincsen egyértelmű bizonyítható válasz, csak sok egymással nem ellenkező valószínűleg igaz megállapítás van. A probléma túlmegy, vagy alulmarad, az értelem határán, érzelmi hozzáállás kérdése is.

Pármondatos kitérés a szerelemre, a szexualitásra.

Az embernek a legigazabb, a legbizalmasabb barátjának éppen a szerelmének, a szexuális partnerének kellene lenni. És persze a legigazabb, legbizalmasabb barátnak kellene lenni a legszorosabb élettársnak.

A fentiekből az következik, hogy lehet több olyan igaz, bizalmas barátunk, akihez nem vonzódunk szexuálisan, de ezek közül egy sem léphet át a legmagasabb lelki, érzelmi kapcsolati kategóriába, a szerelmesünk kategóriájába. És lehet több ember, akihez szexuálisan vonzódunk, de nem legigazabb legbizalmasabb barátunk, akkor ők sem léphetnek át a legmagasabb lelki érzelmi kapcsolati kategóriába, a szerelmesünk kategóriájába. Egyszerűbben az igaz boldogító szerelemnek két feltétele van. Bizonyos magas szint felett legyen a szexuális vonzódás. Bizonyos magas szint felett legyen a barátság.  

Az emberi élet és az állati élet törvényei.

Csak az ember lehet jelentékenyen önző, önzetlen, mert csak neki van jelentékeny önálló akaratszabadsága. Valószínűleg a fejletlen állatoknak szinte nem lesz túlvilág megítélése, a jóindulat önzetlenség és a rosszindulat érzései náluk igen csekély mértékben tud kialakulni. Ráadásul igen csekély az önálló akaratszabadságuk. A fejlett állatoknál ezek valamivel nagyobbak, de még mindig csekélyek. Csekély elmozdulás lehet a középponttól.

Az ember nem állat. Az állati élet (a vadon törvénye) törvényszerűsége, pl., nem ismeri a másnak ártás büntetését, az emberi élet törvénye minden szempontból (evilági és másvilági megítélés) ismeri ezt a törvényt. A különbség, mint mondtam, az hogy az embernél van lényeges mértékű tudatos önzetlenség (jóindulat) és van lényeges mértékű tudatos önzőség (rosszindulat) és ezt az érzésmechanizmus, valamint a jog és az erkölcs is képes mérni, értékelni.

Az erős, okos, ügyes életben marad, a gyenge tehetetlen elpusztul - állati élet törvénye az embernél így módosul: az erős, okos, ügyes, ha ezeket hasznos célra fordítja, akkor nagyobb mértékben (arányosan) érvényesül.

Az állati élet törvénye nem ismeri ezt sem: az önhibán kívüli hátrányos helyzetű (pl. a beteg) ne pusztuljon el, hanem méltányos életet éljen. Ez emberi törvény.

A gyengének betegnek ne legyenek utódai - állati élet törvénye az embernél így módosul: törekedni kell arra, hogy egészséges utódok szülessenek.

Az állati élet törvényei azáltal, hogy az embernek van jelentékeny jó és rosszindulata módosulnak.

Halottam olyan felvetést hogy nincs olyan szerv, hogy „jóakaró”. Kimondottan nincs ilyen szerv, mert a belső érzésmechanizmus igen bonyolult. Fiziológiailag az idegrendszer, hormonális rendszer, stb. szövevényes útján alakulnak ki az érzések. Vannak azonban a jóindulattal, rosszindulattal kapcsolatos érzések. Pl. az adás öröme, az a melegség, jóérzés, mely egy-egy jótettünk után, látván a másiknak okozott örömöt, önt el bennünk. Pl. a lelkiismeret-furdalás, az a kellemetlen érzés, amit egy-egy rossztettünk után érzünk. Nincs konkrét érzékszerv, legalábbis nem tudunk róla, de van érzés. Ami ennél is fontosabb, hogy értelmünkkel is felfoghatjuk, mikor vagyunk jóindulatúak és rosszindulatúak. Az állatoknak az ilyen irányú érzései és értelmi képessége is sokkal kisebb.

A felelősség.

Elöljáróban megjegyzem: a másért, másokért aggódás, a lelkiismeret, a felelősség, az átgondolás, a másoknak ártás lehetőségének felismerése – ezek rokon fogalmak, folyamatok, érzések. Sőt az önkritika is beilleszthető ebbe a sorba. Önkritika, felelősség, lelkiismeret ezek rokon értelmű fogalmak. A felelősségtudat egyben átgondolás, mérlegelés, ennek hiánya felelőtlenség felületesség.

Az előzőkben azt mondtam: azt hogy valamilyen tettemmel kárt fogok okozni gyakran nehéz megállapítani. Jót akarok, de az különböző okból rosszul sül el. Az ártalmasság lehetőségét, valószínűségét ennél sokkal könnyebb felismerni. Ezért itt kevésbé számíthatok a „feloldozásra”. Az világos hogy a vezetőnek, a törvényhozónak, a pilótának, az orvosnak, a lakossági ügyintézőnek, a köztájékoztatónak (tanár, médiaember, közszereplő, stb.), a vagyonos embernek, értelmiséginek, farizeusnak, stb. nagyobb lehetősége van a másnak ártásra ( a hasznosságra is), mint a takarítónak, a lakatosnak,  a csövesnek stb.. Foglakozásonként, tevékenységenként különböző, és igen eltérő felelősségűek lehetnek az emberek. Ezt nem nehéz felismerni. Nem nehéz felismerni, pl. ha az általam vezetett autóban egyedül ülök, akkor kisebb a károkozási lehetőségem, mintha abban négyen ülnek. Kicsit nehezebb, de nem nehéz felismerni, hogyha egyedül vezetem az autót, akkor is ütközhetek egy másik autóval, miáltal emberek halhatnak meg, tehát nagyobb károkozási lehetőségem mintha gyalogosan közlekedek. Azt mondhatjuk, hogy az emberek általában érzik, tudják a felelősségük fokát. Aki pedig ezt sem ismeri fel, az igen nagymértékben felületes. Ha valaki megnőtt felelősségű munkáját tevékenységét jól végzi az általában másoknak hasznos, pozitív másvilági elbírálás lesz jutalma, ha pedig ez által árt, akkor az fokozottan ártalmas másokra, fokozott negatív másvilági elbírálásban részesül. A másvilági elbírálás itt is az érzéseken keresztül történik. A fokozott felelősség felismerése eleve egy fokozottabb aggódást, átgondolást igényel. Továbbá a megelőzés érdekében tett erőfeszítés, áldozat, ami aggódással, mérlegeléssel, tanulással jár. Mindezek pozitív érzések, önzetlenségi érzések melyeket a természet képes mérni, és pozitívan értékelni. Pl. a jó orvos igen gyakran érzi át ezen érzéseket. A rossz orvosból, viszont hiányoznak ezen érzések így elmarad a pozitív értékelés. Ez azonban kevés lenne, mert ebben az esetben a rossz orvos, aki esetleg más halálát okozza, ugyanolyan elbírálást kap mint a felelőtlen csöves akinek kisebb a másnak ártása. Ezért a mérni kell a felelősségérzet, a lelkiismeret túlzott elaltatását, megnyugtatását, ami egy külön negatív érzés. Az alapja ennek az érzésnek, hogy nem érdekel más nyomora, a saját érdekeim a fontosak, felsőbbrendű ember vagyok. Tehát egyfajta önzőségi érzésről van itt is szó. Minél nagyobb felelősség, annál nagyobb mértékűnek kell lenni ennek a negatív érzésnek. Ha ezt így méri és értékeli a természet, akkor pl. a rossz orvosnak kétszeres a büntetése, egyrészt elmarad az önzetlenségi érzés jutalmazása másrészt negatívan, értékelődik a felelősség túlzott elaltatása. A  rossz orvos ezáltal negatívabb másvilági megítélésben részesül, mint a csöves.

Persze az önhibájából lecsúszott (csövesnek) embernek is megvan a maga felelőssége, neki is megvan az önzősége, ő sem kerül olyan másvilági elbírálásba, mint egy tevékeny, önzetlen ember.  A rossz törvényhozó még károsabb, mint a rossz orvos, ne felejtsük el hogy a másnak ártás nagysága az egyenlő,  károkozás nagysága, szorozva az emberek számával. A rossz törvényhozónak is tisztában kell lenni, hogy őnála milyen hatalmas, a másnak ártalmasság lehetősége. A rossz törvényhozónak nagyobb felelősséget, lelkiismeret kell elaltatni, mint az orvosnak, fokozottabb lesz a másvilági negatív megítélése. Mindezek csak példák, rengeteg munka, tevékenység van.

Minden embernek tisztában kell lenni a következőkkel. Választhat olyan foglakozást, tevékenységet, amely mások életére erősen kihat, de akkor számoljon azzal, hogy a társadalmi hasznossága, ártalmassága, ill. a másvilági megítélése is fokozott léptékű lesz. Szükség van orvosokra és vezetőkre, és ezek legyenek határozottak. Legyenek határozottak, de úgy hogy előtte rengeteget tanuljanak, gondolkodjanak, mérlegeljenek, tépelődjenek.

Ugyanakkor a vezetők politikusok, törvényhozók, és minden hatalommal bíró ember ne felejtse el: megtéveszthetnek ők másokat, megtéveszthetik önmagukat is, abból szempontból hogy ők önzetlenek a közösségért  munkálkodó emberek, de a természet nem tudják megtéveszteni. A természet pontosan leméri, hogy az önző érzéseik, a karriervágyuk, a hatalom és vagyonvágyúk, irigységük, stb. milyen arányú és eszerint mozdul el az egyéni érzésgyűrűjük, eszerint alakul ki a másvilági állapotuk.

Az érzésmechanizmus igen kifinomult. Gondolataimban, érzéseimben sok mindent elkövetek, gyűlölködök is, tettekre azonban nem kerül sor. Amikor tettekre kerülne a sor, mégis felébred bennem, a józan észen felül, a felelősségtudatom, a lelkiismeretem, az önzetlenségem. Nem igaz, hogy csak azért nem ártok, ártunk másoknak, mert félek, félünk. Pl. az utcán, főleg elhagyatott helyen, egy sereg autót összekarcolhatnák, mégsem teszem. Az emberek egy-tízezred része, aki csakis a másnak ártás miatt árt. Tehát ezek a negatív érzések mégsem olyan erősek, hogy cselekvés váljon belőlük, és ezt pontosan méri az érzésmechanizmust. Illetve méri azt a pozitív érzést, ami meggátol abban, hogy a negatív érzéseimből cselekvés váljon.

A vagyonos ember felelőssége.

A vagyonos ember általában gazdasági vezető és minden vezetőnek megvan a felelőssége. Mi van azokkal, azonban akik mondjuk az öröklött vagyonukból csak úgy pazarul élnek? A másnak ártás lehetőségének felismerése ebben az estben nem más, mint a vagy-vagy elosztás felismerése. Pontosabban, ha én érdemtelenül jobban élek, akkor másoknak arra érdemesebbeknek kevesebb jut, tehát másoknak ártok. A lelkiismeret elaltatása ebben az esetben fennáll. Ugyanakkor a vagyonos ember ne felejtse el, hogy kellemes érzések negatív irányban, a kellemetlen érzések pozitív irányban mozdítják el az érzésgyűrűt.

A maguknak ártók felelőssége.

A maguknak ártók is ártanak másoknak. Általában fájdalmat okoznak családjuknak, barátaiknak, elsősorban azzal, hogy azoknak fájdalmas, kellemetlen érzés hozzátartozójukat rossz állapotban látni.  Másrészt kárt okozhatnak a társadalomnak, pl. azzal hogy a közösség által fizetet korházi költséget növelik. Ezt is lehet látni, ennek a felelősségnek az elaltatása is negatív érzés.

A kisemberek is megvan a felelőssége. A másnak hasznosság, másnak ártalmasság lehetősége minden ember vonatkozásában megvan és előre látható. Egyrészt hogy viselkedik embertársaival. Másrészt hogy végzi a maga másokra is ható munkáját, tevékenységét. Azért a takarító, a lakatos jó, vagy rossz munkája is hat másokra. Harmadrészt mekkora társadalmi aktivitása, a maga eszközeivel fellép a jó mellett, a rossz ellen, vagy sem. Senki nem mondhatja, hogy én csak úgy elvagyok aztán pozitívan, leszek megítélve a másvilágon.

Az önzetlenség, igazságosság védelmében való erőszak.

Kétségtelen hogy ez az egyik legbonyolultabb legnehezebb erkölcsi, világnézeti problémakör.

Ha igazságtalanul kap egy pofont, akkor azt adja vissza háromszorosan – ez Ludas Matyi elv, ami igazságosnak, és racionálisnak látszik. Egyfelől visszaadja pofont, az egyéni sérelmet. Másfelől mérlegeli, hogy ez az ember a közösségre ártalmas ezért jár a második pofon. Harmadrészt tanulja meg, hogy nem pofozkodunk ezért, tehát tisztán pedagógiából jár a harmadik pofon.   Egyébként pedig ez a megoldás a természetes reakciónk is. A legtöbb embernek (nekem is) elborul az agya és hirtelen aránytalanul nagy gyűlöletet, érez, a sértőnek minimum a háromszorosát adná vissza. Ha háromszoros visszaadás racionális igazságos és közel áll természetes érzéseinkhez akkor az jó – gondolhatjuk. Valójában azonban nem ilyen egyszerű a dolog.

Nézzük meg érzéstechnikailag és a társadalmi hasznosság szempontjából. Érzéstechnikailag miközben háromszorosan visszaadjuk a pofont a „majd én megmutatom, hogy ki az úr” érzése is erősen jelen van, ez pedig egy hatalomvágy, önző, másnak ártó érzés. Másfelől maga a sértés a sértés által kiváltott düh, szomorúság, stb. kellemetlen érzés, de düh legyőzése is az. A kellemetlen érzések pedig a másvilágon kompenzálódnak.

Az igaz hogy az emberek egy részére, mondjuk a negyedére, jó pedagógiai hatással lehet a túlzott büntetés.  Mi történik azonban többnyire. Azt azért igen ritka, hogy ok nélkül valaki pofon vág engem. Ebben az esetben valószínűleg az elmebetegség állapota forog fenn és ezért kétséges a háromszoros visszaadás. Egy életszerűbb változat, mondjuk, hogy megyek az utcán és akaratlanul is ránézünk egy hölgyre, mire a partnere (X ember) ezt úgy értékeli, hogy megsértettem a hölgyet és ezért megpofoz. X ember tehát eleve a háromszoros visszaadás logikájával (mit szemtelenkedik itt ez majd én megtanítom)  adja pofont, vagyis ugyanúgy gondolkodik mint én. Erre én hármat adok vissza. A büntetés persze nemcsak konkrét pofonokban realizálódhat. A pofon itt csak jelképesen egy másnak ártási egységet jelent. X ember ezt jobb esetben úgy reagálja le hogy ebből a három pofonból minimum kettő igazságtalan volt tehát ő már a háromszoros visszaadás logikájával hatot ad vissza. Ezt én jobb esetben úgy reagálom le hogy kaptam minimum négy-öt igazságtalan pofont, tehát nekem minimum tizenkét pofont kell kiosztanom és így tovább. Társadalmilag tehát a túlzott büntetés, akár az igazságosság és önzetlenség érdekében 75%-ban azzal jár, hogy a harc a gyűlölet eszkalálódik az emberek ártanak egymásnak, vagyis ártalmas. Igaz 25%-ban hasznosnak bizonyul, hiszen a pofozkodó megtanulja, hogy a pofozkodás ellőtt mérlegeljen, de ezzel szemben van 75% ártalmasság, tehát összességében ártalmas. Ezt szokás úgy nevezni, hogy az erőszak erőszakot szül. Én azt mondom, hogy alapos mérlegelés után legfeljebb, legrosszabb esetben másfél pofon jár vissza. A mérlegelést itt ki kell hangsúlyozni, hiszen gyakran a konfliktus el sem kezdődik, ha alaposan mérlegelik a dolgokat.

Hamar megkapjuk kérdést, ha mérlegelünk: mi van gyáva vagy? Ezt később fogytatom.

Az előző részben szó volt az erőszakos szeretetről ez is ehhez a problémához tartozik. Nem akarom a kialakulást ennek elemezni, a lényeg az, hogy egyszerre van bennünk (általában közeli hozzátartozó iránt) a szeretet, az önzetlenség, másfelől az erőszak, adott esetben a gyűlölet. Az erőszakban, a gyűlöletben mindig benne van a saját szempontjaim érvényesítése, ill. a másnak ártás akarása, bármilyen okból is alakul az ki. Ezen esetekben kicsit más a jelképes három pofon indoklása. Egyet mondjuk a hálátlanságért adunk. Itt kérdés, hogy mennyire volt önzetlen az szeretet, amiért ellenszolgáltatást, hálát várunk. A másik két pofont pedig pedagógiai szándékkal adjuk, és nem közösségért való aggódásért. A pedagógiai szándék ebben az esetben felértékelődik, hiszen az zakatol bennünk, hogy „én csak jót akarok neki”. Természetesen a jóindulat és ebből eredő megnevelési szándék egy gyerek, szülő, szerelmes társ, stb. esetében erősebb. A pedagógiai szándékú túlzott pofozkodás, büntetés azonban ebben az esetben is hasonló hatású, 75%-ban nemhogy nevelnének, de elmérgesítik a helyzetet. Az erőszak erőszakot szül a hozzátartozók esetében is érvényes.

Harc a közösségért, közösségben, közösség ellen.

Harcolni a közösség igazáért, harcolni közösség védelmében, mi ez, ha nem önzetlenség? Megbocsáthatunk a minket megpofozónak, de megbocsáthatunk az anyánkat, gyerekünket, honfitársunkat megpofozónak? Ugyanakkor a háborúk, harcok többsége értelmetlen, amelyekben legnagyobb fokú a másnak ártás az önzőség, a gyűlölet, az ártatlan emberek szenvedése halála. Kétségtelen, hogy harc a közösségért, a legbonyolultabb legszélsőségesebb probléma. Nem vitás hogy vannak elkerülhetetlen igazságos harcok, háborúk, de a harcok döntő többsége mégsem ilyen. Vagy igazságtalanok, vagy igazságosak de elkerülhetők.

Éppen azért mert rendkívül bonyolult, soktényezős ez a dolog, még több és még nagyobb mérlegelést, tépelődést, vívódást, átgondolást kíván, ha a közösségért folyó harc, háború lehetősége felmerül.

Hamar megkapjuk kérdést, ha mérlegelünk: mi van gyáva vagy? Ez a kérdés elementáris erővel hat rám, az igazságért megküzdök az életem árán is, jut eszembe.

Továbbá a fejembe a következő gondolatok kezdenek el forogni.  Gyáva népnek nincs hazája.

Nem vagyok gyáva, csak nem akarok igazságtalan önzetlen lenni, nem akarok manipulált lenni, ezért mérlegelem hogy részt vegyek a harcba vagy sem. A bátorságom máshol is meg tudom mutatni: pl. kimentem a fuldoklót. Egyébként pedig az is bátorság, ha békésen ellenállok a harcnak (nem vagyok hajlandó harcolni) és ezért vállalom a jogtalan büntetést. Bátorság kell ahhoz is ha valaki szembe helyezkedik a vezetés, akaratával, közfelfogással, és ha ezt átgondoltan önzetlenül teszem akkor az pozitív a társadalmi hasznosság és másvilági megítélés szempontjából is.

A háborúra, harcra ugyanaz érvényes, mint azt a pofonnal kapcsolatban elmondtam. A túlzott mérlegeletlen büntetés, önmagában is agresszió. Ez többnyire és általában nem békét és a vesztes fél magjavulását hozza, hanem annak fokozott és agresszív reakcióját. Az erőszak erőszakot szül, a háborúk, harcok általában eszkalálódnak. Történelmi távlatokban csak a békés türelem rendezheti el a konfliktusokat. Egyébként a türelemhez is kell lelkierő, nemcsak harchoz.

Minden háborúban, harcban vagy egy ellenfél, amely szintén emberekből áll, ezek az emberek általában hasonlóan gondolkodnak és éreznek. Aki ezt szem előtt téveszti, aki az ellenséget alsóbbrendűnek, magát felsőbbrendűnek gondolja az eleve önző, a másvilági megítélése is e szerint lesz.  A felsőbbrendűség érzése, a megvetés, a gyűlölet érzése ezek negatív érzések, az érzésgyűrűt negatív irányba tolják. Még ha igazságosan, és az igazságért harcolok, akkor sem jó azt a felsőbbrendűség, a megvetés a gyűlölet érzése alatt tenni.

Továbbá azt is mérlegelni kell, hogy összességében milyen közösség ellen harcolok, és milyen közösség oldalán harcolok. 

A rosszat egyszerre és mindenkorra meg kell semmisíteni - ez a gondolat, ami gyávaságon kívül gyakran zakatol a fejemben

Tudomásul kell venni, hogy a rosszat, egyszer és mindenkorra nem lehet megsemmisíteni, tudomásul kell venni, hogy a rossz ellen csak rengeteg apró küzdelemmel lehet harcolni. Tudomásul kell venni, hogy a legtöbb amit elérhetek, hogy a rossz viszonylag dinamikusan csökken, de már az is eredmény ha lassan csökken.

Vizsgáljunk meg egy közösségért harcoló egységet (katonaság, rendőrség, harcos, illegális csapat, stb.).

A vezetők, politikusok tábornokok, főtisztek, a győztes harc esetén hatalmat, dicsőséget és vagyont kaphatnak. Az ő motivációjuk nagy valószínűséggel erősen önző saját érdekű.

Azután jönnek zsoldosok, aki pénzért, anyagi jutalomért tehát szintén önző egyéni érdekből harcolnak.

Azután jönnek, azok kik nem anyagi, de mégis valamilyen személyes önös érdekből harcolnak. Mondjuk, azt hiszik, hogy ezáltal a mennyországba kerülhetnek. Vagy azt hiszik, hogy valamiféle személyes megdicsőülésben lesz részük. Ezek az embereket szintén nem az önzetlenség a közösség érdeke hajtja.

A természet pontosan méri az önző és önzetlen érzések arányát.

Aztán jönnek a szadisták, akik élvezik a harcot az öldöklést. Az ő megítélésük még ha a jó oldalon is harcolnak egyértelműen negatív.

Azután jönnek kényszerből, harcolók. A kényszerből önző, vagy kényszerből önzetlen emberek megítélése egy külön, érdekes problémakör. Nyilván a kényszer csökkenti a másvilági megítélést, legyen az negatív vagy pozitív. Azonban nem mindegy hogy milyen könnyű Katát táncba vinni. A természet ezt is képes pontosan mérni.

És végül mard az kevés, aki valóban önként és önzetlenül harcol. Itt is viszont kérdés, hogy ezek az emberek mennyiben tévednek, ill. meg vannak tévesztve. Mert ha tévednek, hagyják magukat megtéveszteni, akkor felmerül felületesség, ill. felelősség, a lelkiismeret elaltatásának ténye, ami önzőség.

Nem ez általában a háború: az a történés mikor kevesek érdekéért sokan meghalnak szenvednek?

Úgy is összegezhetjük: Még a jó igazságos harcban, háborúban is kevesen vannak az igazán önzetlen, mérlegelő, másvilágon pozitív megítélést kapó emberek. Az igazságtalan oldalon harcolók között meg egyáltalán nem lehetnek ilyenek.

Mindezzel persze nem azt akartam mondani, hogy nem létezik igazságos, jó, szükséges harc. Adódnak helyzetek, nem is ritkán, mikor az egyetlen megoldás az aktív fellépés. Ezek első lépcsőben nem fizikai harcot jelentenek, de mindenképpen azt, hogy aktívan hangoztatni kell a véleményt, ki kell állni. Ha ez elmarad, akkor fordulhat olyanná a helyzet, hogy már csak fizikai harc marad megoldásként. Tehát egyfelől, aktív kultúrált vitákkal el lehet, el kell kerülni a fizikai harcokat. Másfelől ha ilyenre sor kerül, akkor is erős átgondolást igényel, hogy melyik oldalon, hogyan és mennyi ideig harcol valaki.

Csak mostanában kezdenek az olyan ábrázolások sokasodni, ahol megmutatják hogy harc a háborúnak, még ha az jó harc is, nemcsak dicsőséges oldala van. A háborúban résztvevők nagyobb része névtelenül, nyilvánosság nélkül, dicstelenül szenved és hal meg.

A probléma éppen azért nehéz, mert van jó harc is. A jó (igazságos, szükséges) harc is, azonban átfordulhat rosszba. A forradalom az önvédelmi, harc zsarnokságba. A jó harcnak is lehetnek rossz elemei, részei, ami tovább bonyolítja helyzetet. Mit tegyek, ha egy igazságos harc, igazságtalan részébe kerülök? Én azt gondolom, hogy ez ellen is fel kell lépni. (A cél és eszköz problémája.) Mindenek előtt azonban át kell gondolni, hogy valóban igazságos harcban, és szükséges harcban veszek részt. Azok az emberek, akik igazságos harcban tevékenykednek, éreznek önzően, azok negatív megítélése általában viszonylag kisebb lesz, mert feltehetően átgondoltabbak, felelősségteljesebbek, mint azok, aki igazságtalan harcban vesznek részt.

Az általában, átlagos hasznosság, károsság csak társadalmi szempontból számít. Az érzésmechanizmus, a másvilági megítélés azért csodálatos mert csak az egyének, egyéni érzései szerint vannak megítélve. Békés életünkbe enyhébben, a háborúban fokozottan az egyéni érzésgyűrűnk ide-oda táncol, halad és halálunk pillanatában valahol állni fog.

Emlékeztetőül: önzetlenség az ha hajlandók vagyunk a másokért való ténykedés áldozatát meghozni. Önzetlenség, ha csak abszolút igazságosságra törekszünk, és ennek érdekében meghozzuk a töprengés és önvizsgálat áldozatát. Önzetlenség, ha meghozzuk a töprengés, mérlegelés, önvizsgálat, a türelem áldozatát. Önzetlenség, ha meghozzuk a túlzott vágyainkon, indulatainkon való uralkodás áldozatát.

Az áldozat kellemetlen érzés, az ilyen kellemetlen érzések fokozottan a másvilági kellemes érzések felé mozdítják a másvilági megítélésünk. Az önzetlenség ellenoldala az önzőség. Az önzetlenség társadalmilag hasznos és pozitív másvilági megítélést hoz, az önzőség társadalmilag káros és negatív másvilági megítélés lesz a következménye.

Az önzetlenségbe nem kell bediliznem néha az üres szobában átmenetileg, nem másnak ártóan kiengedhetem a szelepet. Vagy a társaság megérti, hogy átmeneti szelepkiengedésről van szó. A végeredményre azonban vigyázni kell. Az önzetlenség jutalma hogy az evilági életünk nagyobb valószínűséggel lesz jobb, és talán a másvilági életünk is egy kicsit jobb lesz, mint amekkora áldozatot vállaltunk. Az önzőség büntetése ennek az ellenkezője.

További elmélkedés a jóindulatról.

Ha jóindulat fontos mert a másvilági megítélés alapja, ha a jóindulat tudatosan alakítható, akkor jóindulatról el kell gondolkodni.

Az adás, megítélés és ezzel kapcsolatos világnézet.

Az előző részekből kiderült hogy az önzetlenség (jóindulat) társadalmi szempontból és másvilági szempontból is lényeges. Az is kiderült hogy a fontosság felismerésének nemcsak érzelmi oldala de értelmi, társadalomtudományos és világnézeti oldala is van. Nem szabad elfelejteni az önzetlenség intellektuális érzés, értelmünkkel, világnézetünkkel képesek vagyunk befolyásolni.

Az önzetlenség világnézete, felfogása lényegében azonos az előző fejezetben (a 12 alapfelfogás) felsorolt alapfelfogásokkal. Aki a kisebb arányosabb vagyoni hatalmi hierarchia felfogását vallja, az hisz az önzetlenségben is. Aki a szüntelen fejlődés, nincs tökéletes rendszer felfogását, vallja, az hisz az önzetlenségben is. Aki a többségi elv híve, akkor ő lényegesnek tartja az önzetlenséget is. Tulajdonképpen e fejezetben ugyanarról van szó, mint az előzőkben, csak egy másik oldalról nézve.

A jóindulat (önzetlenség) fontosságának elméleti akadályai.

Az emberek többsége, legalább 75%-a nem tudatosan jóindulatú ( önzetlen), tehát az emberek döntő többsége a jóindulatnak (önzetlenségnek) nem tulajdonit jelentőséget.

A jóindulathoz vezető út első lépcsője a jóindulat fontosságának felismerése. Az emberek azért vallják azt, hogy a jóindulatnak nincs jelentősége, mert sokféle nézet, felfogás, elmélet (leginkább tudat alatt) ezt sugallja nekik.

Vannak akik jóindulatot szirupos, giccses dolognak tartják. Az élet egy kemény hideg harc, ahol a jóindulatnak nincs helye. Mások a „pokolra menő út is jóindulattal van kikövezve” meggondolásból tartják jelentéktelennek. Az elvetést kiválthatja a következő gondolat: az emberi közösségek struktúrája nem közösségi, hanem családi, egyéni. Másképpen: az egyének, családok élhetnek egymástól elkülönítve, szinte függetlenül, tehát nincs szükség közösségre és így nincs szükség közösségi érzésre.

A következő nézet: a közösségi érzés az egyéniség az akaratszabadság ellen hat, ezért nincs szükség rá.

A következő nézet: nincs szükség egyéni jóindulatra, legyen jóindulatú a rendszer, főleg a szociális rendszer.

A következő nézet: a jóindulat igazságtanságot szül. Valaki kér és kap, míg más arra érdemesebb és rászorultabb, de büszkébb nem kér és nem kap.

A jóindulat jelentőségét tagadó felfogás összefügg a fejlődés, főleg az emberi tudat, világnézet fejlődés lehetségességét, fontosságát tagadó világnézettel. Itt utalnék a változtatás felfogására, a rendszer szinte tökéletes felfogásra, fatalizmusra és más felfogásokra.

Azt gondolom, hogy ezeken kívül is vannak még olyan nézetek, melyek a jóindulat jelentőségét kétségessé teszik.

Kétségtelen hogy a felsorolt nézetekben van ráció, de szerintem ezek csak részigazságok.

Anélkül hogy a nézeteket egyenként és részletesen cáfolnám (ez nem fér bele a sűrített összefoglalásba), csak néhány cáfoló gondolatot említek.

 Az egyik felvetés lényege a következő: ha mindenki gondolkodását, cselekvését a közösség érdekeinek veti alá, akkor hangya-társadalom alakul ki. Ez a helyzet egyébként egy szélsőséges helyzetet feltételez, vagyis azt hogy az egyéni érdek teljesen megszűnik és kizárólag a közösségi érdek marad. Mint mondtam az abszolút önzetlenség lehetetlen. Az emberi önzetlenség, ha saját érdekeimen kívül mások érdekét is figyelembe veszem. A felvetett szélsőséges helyzet tehát aligha alakul ki.  Másfelől lehet egyéni módón, az egyéniséget megőrizve is segíteni másokon. Továbbá létezik a szabályozott igazságos hasznos célú verseny, amely képes összeegyeztetni a közösséget az egyéniséggel. Továbbá létezik a tényleges demokrácia, amelyik szintén képes összeegyeztetni a közösséget az egyéniséggel. Szóval szerintem ez a nézet nem állja meg a helyét, ahogy a többi sem.

Én nem állítom, hogy a jóindulat pótolhatja jó rendszert, ezen belül a jó szociális rendszert. Azt sem állítom, hogy a jóindulatot nem lehet szervezetten, igazságosan gyakorolni. Sőt éppen arról beszéltem hosszasan, hogy csak a mérlegelt, pontosan számított, szervezett jóindulat, többletadás, a hatékony jóindulat. Többek között azt is kell mérlegelni, hogy kivel, kikkel mennyire vagyok jóindulatú.

Külön problémakör, hogy a jóindulat, amely alapvetően az egyének (mindenki, vezetők és vezetettek) felfogása miképpen építhető be a rendszerbe. A rendszer egyelőre, összességében még azt szintet sem érte el, hogy mindenki annyit kapjon mint amennyit ad, annak ellenére hogy a gyerekek, idősek, gyengék, betegek, stb. védelme némileg már működik.

Valójában a világnézetekről szóló fejezetekben az elemzés magából a gondolatból, a felfogásból indul ki, és innen jut el a társadalmi hatásig.

Az aki kétségbe vonja a jóindulat jelentőségét, az egyrészt kétségbe vonja másvilági, és az evilági jelentőségét is. A másvilági jelentőség kétségbe vonását persze megértem, mert erre nincs direkt tudományos bizonyíték. A vallásos emberek esetében mindenképpen egyféle zavarosság a jóindulat jelentőségének kétségbe vonása. Logikai módón azért többé-kevésbé lehet bizonyítani. Az evilági jelentőség azonban egyértelmű. A hasznos alkotó munka a szükségletek kielégítése annál magasabb szintű, minél nagyobb (legfelső, egyszerű), több a jóindulat. Ugyanakkor a jóindulat is egyfajta szükséglet, tehát ennek a kielégítése sem lényegtelen.

Az önzetlenség és megbocsátás összefüggései.

Az adásnak (mások irányába való ténykedés, segítségadás, stb.) az alapvető kategóriái: önző és önzetlen. A megítélés alapvető kategóriái: megbocsátó (elnéző, megengedő, enyhén elmarasztaló, stb.) és ennek az ellentéte, a szigorú (kevéssé megbocsátó).

A kettő közötti kapcsolatra érdemes kitérni. Szinte ugyanaz, vagyis, ha valaki magbocsátó akkor az önzetlen is, ill. ha valaki önzetlen akkor az megbocsátó is.

Van azonban egy másik kapcsolat is amelyik ennek szinte az ellenkezője. Valaki önzetlen, ezért másoktól is önzetlenséget vár, ezért kritikusabb másokkal, tehát szigorú lesz. Más oldalról: valaki megbocsátó ezért mások önzőségét, magát az önzőséget, sőt önmaga önzőségét is megbocsátja, tehát önző lesz. Ez azt jelenti, hogy az első kapcsolat ( megbocsátás önzetlenséget okoz és fordítva) jön létre mondjuk az esetek felében, a másik felében viszont ezzel ellentétes kapcsolat (megbocsátás önzőséget okoz és fordítva) jön létre. Ez a következőt jelenti. Ha egy abszolút önző és szigorú társadalomban hirdetjük a megbocsátást, akkor az nem tud önzőséget okozni tehát növeli az önzetlenséget. Ha egy olyan társdalomban hirdetjük a megbocsátást, ahol már félig önzetlenek az emberek, ott már ez a tanítás két irányba hat.

Az önzetlenség és a megbocsátás mégis két különböző dolog. A második kapcsolat szerint lehet egyszerre valaki kevéssé megbocsátó és önzetlen és lehet valaki az egyidejűleg önző és megbocsátó. Pl. a megbocsátás hathat úgy az illetőre, hogy általában megbocsátó lesz, de az önzőséget nem bocsátja meg, de hathat úgy is, hogy az önzőséget is megbocsátja. Továbbá pl. lehet valaki úgy önzetlen, hogy másoktól nem vár el önzetlenséget, és akkor nem lesz kritikus, szigorú, vagy úgy önzetlen, hogy másoktól is önzetlenséget vár el, miáltal szigorú (kevéssé megbocsátó) lesz. Mindkettő logikus és gyakorlatilag is egyenlően fordul elő.

Másfelől fennáll az, hogyha egy cselekvésre reagálunk, akkor adunk (büntetünk, vagy jutalmazunk), és egyben ítélkezünk is. Ha pl. egy sértésre, reagálunk, akkor az önzetlenségünk szerint járjunk el vagy a megbocsátásunk szerint? Ha egyszerre vagyunk önzetlenek és megbocsátók, akkor nem kerülünk magunkkal ellentmondásba. Ha önzők és megbocsátok, vagyunk, akkor ellentmondásba kerülhetünk magunkkal. Ha önzetlenek és szigorúak vagyunk, akkor szintén. Ha önzők és kevéssé megbocsátók vagyunk, akkor nem kerülünk magunkkal ellentmondásba. Az hogy valaki ellentmondásba kerül magával szinte mindennapos. A belső ellentmondás mennyisége azért számít.

Azok az emberek, akik megbocsátók, de az önzést is megbocsátják, vagyis önzők, azok növelik az érvényesülési hierarchiát nagy és igazságtalan hierarchia alakul ki. Ugyanakkor az érvényesülési skálának a másik oldala az elmarasztalási skála. A két skála önmagában is bonyolultan hat egymásra, de az emberi hatás is jelentős.

Az átgondolatlan megbocsátók szűkebbé teszik a büntetési skálát, mert megbocsátók a bűnözőkkel szemben is.

Az önzőséget elitélők, szigorúak ezzel ellentétesen befolyásolják az érvényesülési és büntetési skálát. Ha ez nem túlzott, akkor rendben van. Egyes diktatórikus vezetések alatt, azonban az érvényesülési skála szűk lesz, a büntetési skála túlságosan nagy ( a büntetések aránytalanul nagyok) lesz. Ez már a zsarnokság, diktatúra problémája.

Az önzők egyértelműen növelik az érvényesülési skálát, a büntetési skálát viszont ellentmondásosan befolyásolják. Érdekes, hogy az önzetlenek és szigorúak növelhetik a büntetési skálát és az érvényesülési skálát, mondván mi szigorúak vagyunk. Másfelől viszont csökkenthetik, mondván mi nem tűrjük az igazságtalanságot, az önzetlenséget.  A felületesen, bután önzetlenek (önzetlenek a gazdagokkal és szegényekkel szemben is), ellentmondásosan befolyásolják mindkét skálát. Az önzetlenek és megbocsátók szintén kétoldalúan hatnak. Egyfelől az önzetlenek az arányos skálát, hierarchiát akarják, a megbocsátok, akik az önzőséget is megbocsátják aránytanul nagy érvényesülési skálát és aránytalanul kicsi büntetési skálát akarnak. A mérlegelve önzetlenek arányossá, igazságossá teszik mindkét skálát, mert igazságosságra törekednek. Az hogy arányossá teszik, azt jelenti, hogy jelenlegi aránytalanul nagy érvényesülési skálát csökkentik.

Természetesen az jó, ha a büntetési skála és az érvényesülési skála is arányos.

A jelenlegi rendszerben (államkapitalizmusban) a büntetési skála nagyjából, egészében rendben van, az érvényesülési skála viszont túl nagy (túl nagyok a különbségek) és igazságtalan.

Az igazságszolgáltatással nagyon sok probléma, vannak igazságtalan törvények, büntetések, vannak legálisan jól élő gazemberek, és vannak érdemtelenül bűnhődők, de egészében a büntetési skála nagyjából rendben van. Az érvényesülési skála azonban nagyjából sincs rendben.

A túl nagy és igazságtalan hierarchia okai közt első helyeken szerepel az emberek általános önzősége. Alig marad le mögötte, azonban az átgondolatlan, mérlegelés nélküli megbocsátó nézet és magtartás, az a megbocsátás, amelyik az önzőséget is megbocsátja. A felületes, mérlegelés nélküli önzetlenség is ott van az okok között. A helyes világnézet nem általában felületesen megbocsátó, ill. önzetlen, hanem konkrétan az emberek közötti különbségeket, azok igazságosságát vizsgálja. 

A következő felfogások vannak a jóindulattal kapcsolatban.

Önző és nyerő. (Önző és kevéssé megbocsátó.) Önző és beletörődő. (Önző és megbocsátó. ) Önzetlen és kevéssé megbocsátó. (Önzetlen és nyerő) Önzetlen és megbocsátó. (Önzetlen és beletörődő.) Önzetlen és mérlegelő.

Az önző és nyerő felfogás többek között a karrieristák, a karrierista vezetők felfogása. A nyerő azt jelenti, hogy általában nyerésre játszik, a relatív győzelmet (viszonylag nagyhatalmat, vagyont) fogadja el. Leginkább eme felfogáshoz passzol az „ önző és kevéssé megbocsátó” felfogás.

Az önző és beletörődő felfogás szintén önös érdekű, de általában nagyobb a meghunyászkodó aspektus. A beletörődő, elfogadja akár igazságtalan helyzetét is. Ehhez a felfogáshoz passzol az önző és megbocsátó felfogás.  Megjegyzem a felfogások a hozzájuk illő magatartást, viselkedést generálnak. Az önzetlen és beletörődő felfogás jellemző rétege kiszolgáló, a talpnyaló, de hátulról támadó alkalmazottak rétege.

Az előző részekből kiderülhetett, hogy az önző és önzetlen felfogás között alapvető különbségek vannak. Az elmosódó határvonalak, az átmeneti rétegek problémája természetesen itt is jelentkezik.

Az önzetlenség nagyrészt kizárja beletörődést, és az egyéni nyerést is. A beletörődést egyrészt azért zárja ki mert a pontos igazságkeresésre törekszik. Másrészt, ha csak arra törekszik, hogy többet adjon másnak, mint amennyit kap, az is egyféle aktivitást jelent.

Az önzetlen és megbocsátó felfogás.

A megbocsátás (enyhe, vagy semmilyen ítélkezés) azonban egyféle beletörődés. Az önzetlen és megbocsátó felfogásnak ez az egyik problémája. A másik problémája az, hogy nem eléggé mérlegelő tehát ez által igazságtalan. A feltétlen megbocsátás szerintem lehetetlen viszont lehetséges a túlzott megbocsátás, illetve az enyhe ítélkezés. Az önzetlenség nem lehet beletörődő, tehát az önzetlen és túlzottan megbocsátó sem lehet teljesen beletörődő, de kétségtelenül közel állhat a beletörődéshez. Arról már beszéltem, hogy az önzetlenség és a megbocsátás összeillik, másfelől ellentmondásos, mert az önzetlen nem nézheti el az önzést. Pontosabban ez felfogás azt is üzeni, hogy mindenki a kritikát saját maga kritikájával kezdje, ami szintén paradoxonnak tűnik. Nem az, ha feltételezzük, hogy hirdető már túl van az önvizsgálaton. Ugyanakkor ez az üzenet is kiolvasható: inkább enyhébben ítélkezz, mint túl szigorúan. Senki sem lehet teljesen hibátlan és vétségek nélküli.

 Azért az hogy az önzőség megbocsátása ellentmondásos dolog, továbbá az, hogy az enyhe ítélkezés igazságtalansághoz vezet, valamint az hogy túlzott megbocsátással közel kerül még az önzetlen a beletörődéshez, csökkenti e felfogás jóságát. Ez a felfogás jellemző rétege a becsületes alkalmazott réteg. Továbbá az átgondolatlan liberálisok, álmodozók is ide sorolhatók. Viszont itt előjön, hogy nem mindegy hogy valaki komolyan gondolja felfogását, vagy csak érdekből vallja azt. A liberális kapitalisták érdekből vallják ezt a felfogást, egyébként ők sem munkásaikkal, sem üzlettársaikkal nem megbocsátók. Ők az önző kategóriába tartoznak, ezt a felfogást azért vallják, mert tudják, hogy ez jóságosnak tűnik, miközben aránytalanul nagy hierarchiát enged meg az önzetlenség elnézésével. Itt jegyzem meg, hogy ezeket a felfogásokat azért nem lehet kivetíteni a jelenlegi ideológiai irányzatokra, mert azok képviselői össze-vissza hazudoznak. Ezért kell pontosan behatárolni ki milyen arányú hatalmi vagyoni hierarchiát, képzel el.

Az önzetlen, de kevéssé megbocsátó, szigorúan ítélkező legellentmondásosabb felfogás. Lényegében erről szólt a közösség „harc a közösségért” c. fejezet. Önzetlen vagyok és általános önzetlenségre törekszem, ha kell erőszakkal is. Békességre törekszem, ha kell erőszakkal is. Ezért vagyok kevéssé megbocsátó. Igen ám csakhogy az önzetlenséget erőszakosan próbálom érvényesíteni, akkor pontosan az ellenkezőjéről mutatok példát. Az erőszak és a jóindulat önzetlenség, békesség valahogy kizárja egymást.  Ugyanakkor a példamutatáson túl mégiscsak tenni kell az önzők ellen. Az egyetlen lehetőség az alapos mérlegelés és valamiféle középút járása. Elítélem az önzőséget is, de nagyon óvatosan, úgy hogy ne legyek erőszakos. Az viszont kétségtelen, hogy amennyiben mérlegelek, és ítélkezem, akkor már könnyen áteshetek a ló másik oldalára. Nem eshetek át a ló másik oldalára, ha tudatosan enyhén ítélkezem, megbocsátó vagyok. E felfogás jellemző rétege a forradalmárok. A forradalmárokból azonban gyakran karrierista vezetők lesznek, rosszabb esetben zsarnokok. A szigorú erkölcs-csőszök is e felfogáshoz tartoznak, belőlük is gyakran válnak zsarnokok.

Az én felfogásom az önzetlenség mérlegelve, ez talán az előzőkből kiderült. Az egész tanulmány is ezt üzeni. Az önzetlenséget is alaposan mérlegelem és a megbocsátást is alaposan mérlegelem. Ennek felfogásnak a hibája az előbb elmondottak miszerint: ha mérgelek, és ítélkezem akkor könnyen, valószínűleg, gyakran áteshetem a ló másik oldalára. Továbbá ez a felfogás nem szimpatikus nincs benne semmi nagyvonalúság. A jövőkép is elég ijesztő egy töprengő, tépelődő, alkudozó kicsinyes világ. Továbbá pedagógiai szempontból sem túl jó, nem eléggé hatásos, legalábbis rövidtávon. Rövid távon a dicséret, ill. a szigor,  hatásosabb.  Rövidtávon igen, de hosszabb távon nem. Ugyanis az a helyzet, hogy a túlzott dicséret, és engedékenység az emberek negyedére rövid távon pozitívan hat.   Háromnegyedére rövidtávon nem hat, de hosszabb távon (nehezen mérhető távon) negatívan hat. Ugyanez a helyzet a túlzott szigorral. Úgy is mondhatjuk, hogy a mérlegelős stílus igen hosszú távon hat pozitívan az emberekre, rövidtávon nem mérhető a hatása.

Továbbá az előző részben már taglaltam a felfogások hatását a büntetési és érvényesülési hierarchiára. Emlékeztetőül, az jött ki, hogy minden felfogás aránytalanságot okoz, vagy pedig az aránytanság mellett még ellentmondás (többféle értelmezhetőség, hazudozási lehetőség) is fennáll, kivéve az önzetlen és mérlegelő felfogást.

 Mindent egybevetve, minden negatívum ellenére én az önzetlen és mérlegelő felfogást tarom a legjobbnak.

A felfogásokat a következőképpen rangsorolnám. Önző és nyerő, ez rossz. Önző és beletörődő, ez egy kicsit más, de szintén rossz. Önzetlen és megbocsátó, ez közepesnél valamivel jobb. Önzetlen és mérlegelő, ez jó, de nem kiváló. Önzetlen és kevéssé megbocsátó, ez labilis, szélsőségekbe eshet, a jótól a rosszig terjedhet, de általában a közepes (inkább a közepes alatt) táján mozog. Összességében az önzetlen de kevéssé megbocsátó labilisabb és valamivel rosszabb mint az önzetlen és megbocsátó felfogás, de a önző felfogásnál jobb.

Már többször kifejtettem milyen fontosnak tartom a világnézetek tisztázását, pontosítását. Ebben az esetben is erről van szó. A probléma nemcsak az, hogy az emberek mondjuk önzők és beletörődők, hanem az hogy a felsorolt ötféle felfogás kavarog bennük. Ha kavarog bennük, akkor is kijön valamiféle társadalmi hasznosság és másvilági megítélés, de a zavarosság pszichésen megviseli az embereket. Pl. ha valakit egy sérelem ér, akkor a zavaros keveredett felfogások miatt erős, hosszú érzelmi, értelmi kavalkád alakul ki amely pszichésen is megviseli. Talán jobb lenne (pszichésen kevésbé lenne megterhelő) ha mindenki kiválasztana egy felfogást, és ahhoz tartaná magát.

Hogyan viselkedem én, mint tudatosan önzetlen és mérlegelő ember.

Nem öndicséret akar lenni, csak egy lehetséges példázat, arra, hogy mit jelent a gyakorlatban az eddigi elmélkedés.

Gyerek és fiatalkoromban az önző beletörődő és az önzetlen és megbocsátó felfogás keveréke dominált bennem. Ugyanakkor másoktól, a társadalomtól inkább főleg az önzetlen megbocsátó felfogást és magatartást vártam el.

Itt jegyzem meg, hogy nem csak az lenne fontos, jó ha pontosítanánk a felfogásunk de az is jó lenne, ha   másoktól a társdalomtól ugyanazt a felfogást, magatartást várnánk el mint amit mi képviselünk. Ennek az első feltétele, ha  a mi felfogásunk ne legyen nagyon zavaros, ill. a zavarosságával legyünk tisztában.

Fiatal felnőtt koromban egyre inkább az önzetlen és kevéssé megbocsátó felfogás erősödőt fel bennem. Ezzel együtt talán szükségszerűen (nagyobb kihívások, küzdelmek) keményedtem. Ezután erősödött fel bennem, az önzetlen és mérlegelő felfogás.

Néhány példa hogy ez a felfogás a hétköznapokban mit jelent.

Egyrészt nem hiszek abban, hogy ha mindenki helyesen viselkedne, akkor megváltozna világ. Jaj mi lesz, ha mindenki ilyent tenne, ezt én sem tartom jó érvnek. Abban viszont hiszek, hogyha egyre többen viselkednek helyesen, akkor attól valamit javul a világ. Rosszabbodik a helyzet, ha többen tesznek ilyent: ez viszont elfogadható érv. A „sok kicsi sokra megy” elvben hiszek. Ezért nem áltatom magam ezzel: nem számít az én viselkedésem, ha velem szemben esetleg több millióan másképpen viselkednek. Ha sokan hivatkoznak erre (mit számít az én viselkedésem), akkor rosszabbodik a helyzet. Megjegyzem az a hivatkozás, általában az önzőség, a lelkiismeret, a felelősség elhárítása. Egy csepp vagyok a tengerben, de az is számít.

Igyekszem a közügyeket figyelemmel kísérni és pontosan megítélni, méghozzá elfogulatlanul (pártok vezetők véleményétől függetlenül) megítélni. Ez nem azt jelenti, hogy nem hallgatok meg senkit, csak azt, hogy meghallgatott véleményeknél tudatosan nem figyelek oda, hogy ki mondta azt. Ugyanakkor saját magam tovább gondolom, kiegészítem a probléma átgondolását. A vezetők megítélése pedig az, hogy az általam jónak tartott véleményhez milyen közel áll az általa képviselt vélemény. Szerintem elfogulatlan, mert nem kritika nélkül fogadom el a véleményét a vezetőnek, pártnak és nem vagyok előítéletes sem pozitív sem negatív irányban  velük szemben. A választás szempontjából viszont előítéletes vagyok, azt a vezetőt, aki szerintem többször tévedett (hatalmas baromságokat mondott) és összességében nem látszik javulás, nem választom meg. Viszont ennek véleményét is meghallgatom mérlegelem, egyrészt, azért mert felhozhat igaz érveket, tényezőket másrészt a megváltozás lehetősége mindig fennáll. Ami a választási stratégiámat jelenti: két közel egyforma rossz közül inkább egyiket sem vagy egy ismeretlent. Viszont ha nincs harmadik és az egyik sokkal rosszabb, mint a másik akkor mégis kénytelen vagyok a kevésbé rosszat választani. Általában kritikusan nézem a rendszert. Igyekszem a manipulációt észrevenni, és annak nem bedőlni. Természetesen mindez nem lehet teljesen önérdekű, vagyis ez önzetlen viselkedés, mert a közügyek nagyobb részéből nincs közvetlen hasznom, mégis energiát fordítok a megoldásukra.

Igyekszem általában mások számára hasznos tevékenységet, munkát folytatni: pl. inkább kisebb fizetésért az egészségügyben, dolgozom, mint nagyobbért a reklámszakmában. Persze a tevékenységnek igen sok oldala van, adott esetben az is másokért való tevékenység (önzetlenség) az is, ha nem szemetelek.

Igyekszem helyesen fogyasztani, bár ezért sokan kicsinyes zsugori alaknak tartanak. Egyébként korábban már szó volt, arról hogy tudatosan átgondolt fogyasztói magatartás nélkül nincs jó piacgazdaság.

Igyekszem a megérdemelt lehetőségeim alatt fogyasztani, mérlegelve azt, hogy világ átlagánál magasabb a fogyasztásom. A világon sokan érdemtelenül nyomorognak és a magasabb fogyasztásom a vagy-vagy elosztás következtében, mindenképpen fokozza, az alacsonyabb fogyasztásom csökkenti ezt az igazságtalanságot. Óvakodom a luxus termékektől és a pazarlástól.

Elvből nem fogyasztok olyan terméket, szolgáltatást, bár megtehetném és adott esetben igényelném is, amelynél azt látom, hogy ráfordított energia költség jóval alacsonyabb mint az ár. Olyan termékektől, szolgáltatásoktól is tartózkodom, ahol azt látom, hogy azt sokkal egyszerűbben, hatékonyabban is elő lehet állítani. Ezen kívül még több szempontból (hasznosság, egészség, környezetvédelem, innováció, hazai termék stb.) megválogatom a fogyasztásom.

Igyekszem a körülöttem zajló kisebb-nagyobb igazságtalanságokat, butaságokat is észre venni, mint pl. a zöldséges két almával kevesebbet ad, a hivatal fölöslegesen zaklat, büntet stb.. Elsősorban azért figyelek ezekre oda, mert úgy gondolom, hogy általában nemcsak nekem de másoknak is hasznos lenne, ha zöldséges a hivatal, a magángazdaság az állam, figyelmesen ember központúan végezné a munkáját. Még az apróbb sérelmeket is mérlegelem abból a szempontból, hogy mi a leghelyesebb reakció. Mérlegelem, hogy pl. a zöldséges az ügyintéző, feltehetően csak fizetésért dolgozó alkalmazott. Ezt egyébként gyakran hangoztatják: nem ő tehet róla. Ugyanakkor azt is mérlegelem, hogy az alkalmazott mégis kiszolgál, képvisel valakit, céget, főnököket, ezért van nekik is felelősségük. Mindenki, aki kiszolgál, képvisel, annak van felelőssége. Általában ha apró sérelem ér, pl. a zöldséges két almával kevesebbet ad akkor azt szóvá teszem, elsősorban azért mert azt gondolom hogy ezzel az egész jelenséget, a másnak ártást is csökkentem. A szólásom azonban nyugodt hangú, a büntetés nem lehet nagyobb minta vétség.  Annak persze jobban örülnék, ha az alkalmazott, ilyenkor odahívná a főnökét, az pedig az ő főnökét egészen miniszterig, sajnos ez lehetetlen. Azt gondolom, hogyha sokan viselkednek így, akkor nagyon nehezen nagyon kis mértékben de mégis változnak dolgok. Talán az alkalmazott rájön, hogy ő rossz dolgot szolgál, képvisel. Nem szégyellem el magam, sőt büszke vagyok, ha eme szólás következtében a zöldséges (ügyintéző, alkalmazott, stb.) megvető arccal odavágja elém a két almát, mert tudom hogy ilyenkor nem önző kekeckedő, hanem önzetlen, nagyvonalú vagyok. Ha viszont a zöldséges véletlenül két almával többet ad, akkor én azt is visszaadom. Ha pedig én vagyok a zöldséges az ügyintéző, akkor nem sértődőm meg az ilyen viselkedésen.

Általában, mint mindenki, én is gyakran kerülök szembe a következő dilemmával. A rossz törvényt, a rossz intézkedést sumákolva megszegjem, vagy látványosan tiltakozzam, látványosan szegjem meg és keressek jogorvoslatot. Kétségtelen hogy a sumákolt megszegés az én (a sértett szempontjából) szempontomból sokkal kényelmesebb. Ugyanakkor ez látszólag társadalmilag is hasznos, arra gondolva, hogyha sokan szegik meg, akkor a hatalom rájön arra, hogy itt rossz törvényről van szó. Sajnos azonban hatalom nem erre következtetésre jut, hanem arra, hogy mennyi rendetlen önző ember van, és még inkább fokozza a szigort. Társadalmilag ez nem hasznos, hatékony, ugyanakkor a látványos tiltakozás megszegés, és jogorvoslat sem hatékony. Ez utóbbi esetben ötször annyi az utánjárás kellemetlenség, ráadásul általában büntetésem is nő, a hatalom mégsem változik, sőt gyakran bosszút áll. Az önzetlen és mérlegelőnek mégis ez utóbbi változatot kell választania. Jézus tanítását, miszerint, ha megütik az egyik arcod, tartsd oda a másikat, talán így kell értelmezni. Ha megpofoz egy nálad sokkal erősebb akkor szólj ezért, még akkor is ha, az feltehetően még egyszer megpofoz a szólásért. Mindenesetre a sunyi megoldás egyféle megalkuvás, beletörődés. Erre gondolva általában nehezebb megoldást (látványos megszegés, jogorvoslat) választom.

Általában segítőkész vagyok. Idegen embernek nem nehéz segíteni, sokkal nehezebb olyan embernek, akit ismerek de nem tartok jó embernek. Ilyenkor tudatosan legyőzőm az ellenszenvem és még az ilyen embernek is segítek, ha rászorul.

Az emberi kicsinyesség.

Kétségtelenül az emberi kapcsolatokat nemcsak a „nagy” tulajdonságok határozzák meg, hanem a kicsinyes momentumok. Ez az ember a múltkor nem köszönt.  Ennek az embernek köszönhetően vesztettem kétezer forintot. Ennek az embernek köszönhetően nyerhetek kétezer forintot. Ez az ember milyen kioktató velem szemben. Ez az ember tegnap betolakodott előttem. Ennek az embernek az arca szimpatikus, amannak meg nem.  Ez az ember pöszög, amit én utálok. Amannak meg büdös a szája. Ő meg koszos cipőben jár. Ja és az, pedig, hát annak még érettségije sincs, de állandóan pofázik. Ö pedig nagy piros rózsákkal díszített lilára festett lakásban él, ráadásul a lakodalmas zenét hallgat.  Arról meg ne is beszéljünk, ő egy olyan embercsoport tagja, akik nem szimpatikusak, hasonlóan „komoly” okok miatt. Ilyen és ehhez hasonló momentumok határozzák meg javarészt az emberek értékítéletét gondolkodását (az enyémet is), és nem az önzetlenség, a felelősség, és más messzeségben tündöklő idea jár a fejükben. Ne legyünk, ne legyek kicsinyes, persze ezt könnyű mondani. Hogy lehet összeegyeztetni a nagyvonalúságot, a nagyvonalú bizalmat, és pl. az alaposan mérlegelő, kritikus magatartást, stílust? Igazi probléma, nehéz ügy. Valahogy össze lehet, össze kell egyeztetni. Talán a kicsinyesség legyőzésének egyik módja a „messzeségben tündöklő” ideákra figyelés. Talán fülön kell csípni magunkat – most kicsinyes vagyok. A zöldségesnek, adott esetben szólók a két almáért, de ez a szólás, nem az unszimpatikus modora, a koszos cipője, a számomra nem szép arca, a kellemetlen szaga, stb. miatt, hanem az elvek miatt van. Talán alaposan kellene mérlegelni, hogy mi a lényeges, és mik azok a lényegtelen momentumok, amelyek nagyvonalúságot igénylik.  Jézus élete, tevékenysége is jó példa: hogyan lehet legyőzni az emberi kicsinyességet. A kicsinyességnek nemcsak gerjesztői vagyunk, hanem szenvedői is.

Azt gondolom, hogy még sokáig lehetne elemezni, hogyan viselkedhet az önzetlen mérlegelő ember a hétköznapokban, de talán ennyi elég erről.

Vannak helyzetek, amikor a látszólagos közömbösség a legjobb megoldás.

Az előző mondatot kérdésként is feltehettem volna. Nem vagyok benne biztos, de úgy tapasztaltam, hogy vannak ilyen helyzetek, méghozzá nem ritkán tartós helyzetek. Voltak, vannak az éltemben olyan helyzetek, amikor nem tudtam semmi olyan aktív cselekvést, verbális ráhatást kitalálni, amely ne ártott volna. A viszonylag legjobb megoldás az volt, ha nem csinálok, nem mondok semmit.

Lehet hogy ez a tehetetlenség butaságból, ötlettelenségből eredt.   Ilyenkor nem tehettem mást, mint félrevonultam és távolról szemléltem, igaz aggodva és készenlétben szemléltem az eseményeket, más emberek cselekvéseit. Az aggodalmam a jóindulatom azonban megmaradt. Azt gondolom, hogy ilyen helyzetekben az a fontos, hogy az aggodalom, a segítőkészség és ennek bármikor kinyilvánítása tehát a készenléti helyzet megmaradjon.  

Jézus tanításai 

Először is azt mondom, hogy Jézus tanításait (keresztény világnézet) csak pozitívan lehet értékelni, a történelem ugyanis bebizonyította, hogy ezek pozitív hatású tanítások. Szerintem a világtörténelem hosszú távú folyamata Jézus tanítása alatt változott negatív irányból pozitív irányba. Igaz hogy ez enyhe negatív irányból egy enyhe pozitív irány volt, tehát egy enyhe fordulatról van szó, de mégiscsak fordulatról. Úgy is mondhatjuk, hogy az ősközösségi társadalomnál a rabszolgatartó rendszer fejletlenebb volt a rabszolgatartó rendszer óta egyre fejlettebbek a rendszerek, igaz ez a fejlődés igen csekély mértékű. A fejlett rendszer alatt elsősorban a magasabb demokratikus szintet értem. Egyszerűbben: a történelem legnagyobb fordulópontja Jézus életének, tanításainak időszakára tehető. Igaz ez a fordulópont nem éles fordulópont volt, hanem nagyon is tompa, csak az elemző számára észrevehető.

Jézus tanításaiban oda kell figyelni a részletekre, valamint arra, hogy ezek a tanítások milyen körülmények között jöttek létre.

Szerintem az általam e fejezetben leírtak és Jézus tanításai nagyjából összhangban vannak.

Megjegyzem, hogy nem kívánok pontosan idézni, az idézeteknek látszó gondolatok Jézus tanításainak az általam jónak talált, leegyszerűsített, kivonatolt változata.

Jézus tanításai (tanításainak jelentős része) egyértelműen az önzetlenség, jóindulat fontosságát hirdetik. Ezzel persze szükségszerűen egy igazságosabb arányosabb hierarchiát is hirdetnek. A legismertebb tanítás, hogy szeresd felebarátod (minden másik embert), mint magadat. (A szeretet, a tisztelet, a jóindulat, az aggodalom, az önzetlenség, rokon értelmű fogalmak.) Itt az a különleges, hogy Jézus tanítása szinte soha nem a család, vagy a nemzet, vagy egyéb kiválasztottak szeretetésre, hanem a másik ember, azaz minden ember ( az emberiség) szeretetére ösztökél. Ez a manapság is különleges, nem beszélve Jézus koráról. Egy helyen kimondja, hogy nem teljes értékű önzetlenség, szeretet, ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek. Tehát család a barátok, egy közel álló csoport szeretete is részben érdekszeretet. A talpnyalók, a főnők, stb. szeretete még inkább érdekszeretet, azaz nem igazi szeretet (tisztelet). 

Tehát fontos, hogy az egyetemes szeretetet, az emberiség szeretetét hirdeti. Fontos hogy ezek a tanítások lényegében arról is szólnak, hogy a szeretetben, tiszteletben, megbecsülésben, elbírálásban ne tegyél különbséget. Egyébként is minden tanítása, minden embernek szól. Az egyetemes szeretet szerint minden ember tiszteletreméltó, és minden ember egyenlő bizonyos szempontból. Egyfelől egyenlő, mert egyenlő szempontok szerint lesz a másvilágon megítélve. A pontosítás kedvéért: nem egyenlően, hanem egyenlő szempontok szerint, igazságosan lesz megítélve. Másfelől az a tanítás, hogy mindenkit egyformán szeress (tisztelj, becsülj, ítélj meg) lényegében jogegyenlőséget, többségi felfogást jelent, mindez pedig a demokrácia alapja.

Igaz hogy egy helyen az tanítja, hogy adjátok meg császárnak, ami a császáré.  Ez elég rejtélyes mondat. Nem azt mondja, hogy imádjátok a császárt, hanem adjátok, meg ami jár neki. Kérdés: mi jár neki? Nem valószínű, hogy tanítás arra akar utalni, hogy kötél jár a császárnak, bár ez sem kizárt.  Szerintem ez a tanítás azt mondja, hogy szükség van vezetőkre, és vezetőknek annyit adjatok, amennyi jár nekik, se többet, se kevesebbet. Ez a tanítás így nincs ellentmondásba a többi tanítással. Az viszont igaz, hogy Jézus tanításaiban hatalom problémái közvetlenül nem jelennek meg.

Jézus mai szóval nem politizált. Jézus nem gondolkodott rendszerekben, rendszerváltozásokban, legalábbis nem jellemzően. A társadalom megváltoztatásnak két módja közül, Ő a „rendszertelen” (nem közoktatás megváltoztatása) erkölcsi tanítások módszerét alkalmazta, elsősorban. Persze akkor egészen más idők, más helyzetek voltak, mint most.

Jézus tanításainak jelentős része kifejezetten a gazdagság ellen, a szegények mellett, ill. a puritánság, ill. a lelki szükségletek mellett szól.  Ha tökéletes akarsz lenni, vagyonodat oszd ki a szegényeknek, mondja. Ne gyűjtsetek kincseket a földön, hanem gyűjtsetek nem vagyoni értékeket (tudást, igazságot, stb.) lelki szükségleteket – hirdeti.

És ez mondása is lényegében a puritán életről, az anyagiasság, a kapzsiság elvetésről szól, amennyiben helyesen értelmezik: tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, és nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?

Ez már az én értelmezésem: ti, akik vettek, arattok, dolgoztok mért féltek, keseregtek a kevés miatt álladóan, még akkor is, ha palotában laktok és csokoládét vacsoráztok.

A helyes világnézet a helyes gondolkodás, a lelki egyensúly, tisztaság fontosságát hirdeti. Azoktól kell félni jobban, akik a lelket akarják megölni – tanítja.  Egyben arról is szól, hogy tartani kell a manipulációtól, a hamis prófétáktól.

Jézus tanításai (jelentős része), arról szól, hogy a másvilági megítélés a jóindulat (önzetlenség), ill. az e világi szenvedések (kellemetlen érzések) alapján történik. Mennyországba kerülnek az igazságra igyekvők – hirdeti. Aki a teljes igazságosságra törekedik, az egyben önzetlen. Mennyországba kerülnek az irgalmasok, azaz a jószívűek, az önzetlenek – tanítja. A gazdagok számára szinte kizárt a mennyországba jutás – tanítja. A dúsgazdag már a vagy-vagy elosztás miatt is valakinek kárt okoz – mondom én.

Jézus tanításai nem a beletörődést hirdetik és általában összességében nem teljes megbocsátást, hirdetik.  Nem teljes megbocsátást hirdeti a tanítás, csak a megbocsátást. Bár van a tanításoknak egy része, mely látszólag a teljes megbocsátásra utal, de ez csak a látszat. Kétségtelen, hogy e vonatkozásban látszólag ellentmondások vannak, ezért ezt értelmezni kell. Eleve a tanítások az emberek megjavulását, magváltozását, célozzák. Nem azért jöttem hogy, békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert – mondja. Máshol viszont azt mondja, hogy törekedj a békességre.  Érdemes meglátni, hogy nem azt mondja, hogy boldogok lesznek a békések, hanem azt hogy boldogok lesznek a békességre igyekvők. Itt jön elő az a természetes ellentmondás, amit én az önzetlenséggel kapcsolatban elemeztem. Nem lehetek erőszakosan önzetlen, de mégis harcolni kell az önzetlenségért és minden pozitív dologért.  Egyébként a békesség is egyfajta lelki szükséglet és közösségi szükséglet. A békességre törekedni kell, kvázi harcolni kell érte, de ez nem lehet erőszakos harc, mert akkor éppen az ellenkezőjét cselekszem, ill. az ellenkezőjére mutatok példát. Azaz egy megoldás van, egy békés erőszakmentes harc, ami főleg meggyőzésből, másodsorban békés demonstrációból áll. Tettekkel is demonstrálom a békét és minden másnak hasznos dolgot, bizonyítva, hogy kész vagyok az áldozatokra. A békés erőszakmentes harc, egyéni, hétköznapi formája a szóbeli vita (lehetőleg udvarias, kultúrált vita) felvállalása.

Ha megütik arcod egyik oldalát, tartsd oda a másik felét – tanítja. A felületesnek ez meghunyászkodás beletörődés, de szó sincs erről. Ha beletörődést hirdette volna, akkor azt mondja:  ha megpofoznak, menj tovább, vagy fuss el. Nem ezt tanítja, hanem azt, hogy reagálj, méghozzá ilyen békés demonstrációval. Reagálj, de ne erőszakosan és hozzál áldozatot. Ez egyébként egy pedagógiai módszer is, nevelés a lelkiismeret felkeltésével. Fontos azt látni, hogy csak egy pofonról van szó. Nyilván mást mondana Jézus tanítása, ha egy késsel szurkáló emberről lenne szó, ekkor nem mondhatná azt: ha megszúrják a jobb oldalad, tartsd oda balt is. Nem feltétlen megbocsátásról van szó, csak, arról hogy mérlegelni kell a bűn nagyságát, és ehhez kell mérni a büntetést. Esetenként, kisebb bűnöknél, (egy pofonnál), akár el is maradhat a büntetés. Ugyanerről van szó, amikor a házasságtörő asszony esetében azt mondja – nem kövezd meg, ill. csak az kövezze meg, aki maga is bűntelen. Itt is fontos, hogy büntetés nagysága nem arányos bűn nagyságához képest. Nyilván Jézus tanítása nem mondhatta volna ugyanezt, ha mondjuk egy gyilkos megkövezéséről, lenne szó. Mint ahogy, máskor azt tanítja, aki gyermekeket bántja (nyilván komolyabb bántásról, esetleg szexuális zaklatásról van szó), annak kössetek követ a nyakába és dobjátok a tengerbe. Jézus tanítása ez esetben és máskor is szigorú büntetést tanít, vagyis nem a feltétlen megbocsátást. A házasságtörő asszony esetében nem a feltétlen megbocsátást, csak az arányos büntetést tanítja. Lényegében azt tanítja, hogy csak az kövezze meg, aki maga ekkora, tehát ilyen kis bűnt nem követett el.

Itt viszont ki kell térni arra a korra, amelyben ezek a tanítások megszülettek. A törvények nyilvánvalóan igazságtalanok voltak, a házasságtörőnek kínhalál járt és a gyermekek bántalmazói (feltehetően a pedofílok) megúszhatták büntetés nélkül. Fontos, hogy ebben a környezetben hangoznak el Jézus tanításai. Arra, hogy Jézus tanításai miért nem konkrétan az arányos büntetésről szóltak később még visszatérek. Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess – tanítja. Feltehetően ez is a kisebb vétségekre vonatkozik, akárcsak a pofon esete. Ugyanez a helyzet a kővel dobálódzó ember esete, enyhe bűnre akárcsak pofonnál enyhén, adott esetben éppen a pedagógiai hatás és békés demonstráció érdekében nem büntetéssel kell reagálni.   Jézus tanításai tehát nem feltétlen megbocsátást, és nem a beletörődést, de azért a megbocsátást az enyhe ítélkezést tanítják. Ehhez illeszkedik az erőszak tudatos elkerülése.

Megjegyzem, hogy aki önzetlen az eleve nem lehet beletörődő és aki emellett nem feltétlen megbocsátó, az biztosan nem lehet beletörődő ( meghunyászkodó, megalkuvó).

Az erőszak elkerülésére való törekvést az eddigi példák is mutatják. A legjellemzőbb talán ez: akik fegyvert fognak, azok fegyver által fognak elveszni. Nyilván, hogy Jézus tanítása itt, az erőszak erőszakot szül, ill. az erőszak és a háború általában nő, terjed – ezen igazságok megismertetésére törekszik.  Itt megint fontos lehet a konkrét szituáció. Odalép hozzád egy ember (pl. Barabás) akiről nem tudsz sokat, lehet hogy jó szándékú forradalmár, de nem biztos. Nem ismered pontosan az embert, sem a terveit. Ez az ember azt mondja neked, hogy csatlakozz a fegyveres harcunkhoz. Jézus tanítása erre nem azt mondja, hogy ember tedd le a fegyvert, ne harcolj, hanem azt mondja: harcolhatsz, de ne feledd el minden fegyveres harcban benne van az erőszak terjedése, a forradalom átfordulása zsarnokságba, a háború kiterjedése. Jézus eme tanítása tehát csak figyelmeztet, felhívja a harcoló figyelmét egy sereg buktatóra. Ugyanakkor azt is mondja: én nem csatlakozom hozzád, mert az én küldetésem más, az én igazságra törekvésem más módszerű, logikájú. Én a szavakkal, a világnézet tanításával, illetve csak békés demonstrációval akarok igazságosságot elérni. Az én módszerem ez, a te módszered más, a te módszered is lehet jó, de ne feledd, rengeteg buktatót rejt magában.

Jézus tanítása az öt felfogás közül az „önzetlen és megbocsátó (enyhén ítélkező)” felfogást hirdeti. Kérdés azonban hogy miért nem esik szó a tanításokban a pontos mérlegelésről, a töprengésről, vívódásról? Miért nem a hirdeti közvetlen a pontos és arányos hierarchiát, a pontos arányos büntetést? Szerintem egyébként közvetve hirdeti ezeket.  Ennek több oka van, volt. Az egyik, hogy Jézus korában az öt világnézet közül 90%-ban az „önző és nyerő”, ill. az „önző és beletörődő” felfogás uralkodott és talán 9%-ban az „önzetlen és  nem megbocsátó”  felfogás volt még fellelhető. Az „önzetlen és megbocsátó”, valamint az „önzetlen és mérlegelő” felfogás szinte ismeretlen volt. A másik fontos ok, hogy Jézus korában a világnézet terjesztésére nem voltak olyan eszközök, mint napjainkban. Nem volt média, de még könyvnyomtatás sem. Jézus tanításainak tehát igen tömörnek, igen hatásosnak kellett lenniük, ráadásul olyanoknak, hogy az egyszerű emberek is megértsék. Nem volt lehetőség, pl. ezer oldalas elmélkedés megírására, és annak mondjuk az Interneten való közlésre.

Jézus tanításában pár oldalas tanításában, a nagyobb része benne van, mindannak amit, ebben a már szintén sűrített, tanulmányban leírtam Az igazságos és arányos hierarchia fontossága. Benne van a többségi felfogás a jogegyenlőség a demokratikus felfogás.   A puritanizmus a pazarlás elkerülése.  A közösségi többségi felfogás, azaz a tényleges demokrácia.  Az anyagi szükségletek helyett a minőségi anyagi, illetve lelki szükségletek fontossága. És még lehetne sorolni. Itt jegyzem meg, hogy a tanítások csak egy részét említettem, természetesen jóval több tanítást is fel lehetett volna hozni példának.

Térjünk vissza, azonban az első okra. Jézus tanításának az alapvető felfogást, világnézetet kellett megváltoztatni. Az önző felfogásból kellett átvezetni (megmutatni, hogy van önzetlen felfogás is) az embereket az önzetlen felfogásba.  Ezt csak úgy tehette, hogy az önzetlenség mellé az enyhe ítélkezést teszi. Egyébként abban az esetben, ha szinte csak kizárólag önző felfogás van, az enyhe ítélkezés nem tud nagy igazságtalanságot okozni. Jézus tanításának választani kellett, hogy az önző felfogással, szemben a három önzetlen felfogás közül melyiket használja. Abban a korban az volt a legjobb választás, hogy az önzetlen de megbocsátó felfogást választotta. A mérlegelő felfogás sem lett volna jó. Egyrészt az önmagában nem sokat mond, hogy pl. arányos büntetésre, törekedjetek. Ezt ugyanis ki kellett volna fejteni. Ki kellett volna fejteni, meg kellett volna magyarázni, hogy pl. a házasságtörő asszonynak miért túlzott a megkövezés általi halálbüntetés. Jézus tanításainak erre a magyarázatra nem volt lehetősége. Többek között azért sem választhatta mérlegelés hirdetését, mert ahhoz, abban korban bő magyarázat lett volna szükséges. Az önzetlen, de kevéssé megbocsátó felfogást sem hirdethette, mert az sok ponton összemosódik a tudatban,  ( gyakorlatilag megvan az átesés veszélye) az önző felfogással. Azt gondolom, hogy Jézus tanításai az adott korban, az adott körülmények között a legjobban voltak megfogalmazva.

Jézus tanításai hatásosak voltak, mert évszázadok alatt, lassan és csak részben, de megváltoztatták az emberek alapvető felfogását.

Jézus korában az állam, a rendszer egy sokkal lazább szerkezet volt, az emberek nem is ismertek ilyen fogalmakat. Nem volt pl. közoktatás, oktatási rendszer, nem volt szociális rendszer és még sorolhatnám. Jézus korában nem volt a mai értelemben vett társadalomtudomány. Az embereknek nem voltak ilyen irányú ismeretei. Feltehetően és remélhetőleg a jövőben a társadalomtudomány az igazságot fogja tartalmazni, aminek alapja a többségi haszon, ami nem más, mint önzetlenség. Aki ismeri a helyes társadalomtudományt és aszerint él, az  önzetlen ember. Másfelől aki önzetlen akar lenni, annak törekedni kell, a helyes igaz társadalomtudomány megismerésére. Ezért nem említem a legfőbb célok között azt, hogy egyre több legyen az önzetlen jóindulatú ember. Ugyanis ugyanerről a célról szól az, hogy egyre magasabb színvonalú (egyre igazabb, helyesebb) legyen a társadalomtudomány, és egyre több ember ismerje ezt, és éljen e szerint.

Fogalmazzunk így: Jézus tanításai a korhoz illő, legjobb, leghatékonyabb módszert választotta hogy a társadalmi törvényszerűségeket (a természet, Isten törvényeit) közölje. Jelenleg azonban más helyzet: Jézus tanítása eredeti állapotukban (tartalmilag) már nem a leghatékonyabb módszer. Jelenleg a társadalomtudományos törvényszerűségeket (Jézus tanításai, Isten természet törvényei), a tudományos elemzés, összesítés módszerével lehet leghatékonyabban terjeszteni. Jelenleg az elemzés, összegezés és ezzel összefüggésben mérlegelés az, ami az igaz és hatékony világnézetet ki tudja alakítani. Jelenlegi helyzetben az önzetlen és mérlegelő világnézet a megfelelő.

Ugyanakkor a keresztény világnézetben, sok téves nézet van, amit szerintem Jézus nem tanított, csak belemagyarázták a tanításaiba. Nem hiszek a fatalizmusba, sorszerűségbe, abba hogy Isten (természet) eleve kiszabja mindenki útját – csak nagyon széles út van meghatározva. Nem hiszek abban, hogy a szenvedések elkerülhetetlenek és azokat Isten (természet) valamiféle próbatételnek szánná. A szenvedéseket az emberek okozzák egymásnak, és maguknak. Ezek a beletörődő felfogást sugallják, Jézus nem ezt tanította.

Egyéni út, közös út (többségi felfogás).

Néhány magyar mondás.

Kaparj kurta neked is jut. Szólj igazat és betörik a fejed. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Csak magadra számíthatsz. Közös lónak túrós a háta. Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.

Ez utóbbi közmondásnak két értelmezése lehet. Az egyik: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. A másik értelmezése viszont a rövid távú, gyors haszonszerzést propagálja a hosszabbtávú, tervezettebb, lassúbb, de annál nagyobb haszonszerzéssel szemben.

A közös lónak túrós háta, közmondás talán így szólna pozitív értelemben: nem kellene, hogy a közös lónak túrós legyen a háta.

Nyilvánvaló hogy ezek, és sok hasonló mondás, nem a közös utat propagálják. Ezek azt jelzik, hogy magyar nép kultúrájában, amely összességében egy remek kultúra, azért erőteljesen megjelenik az individualizmust (egyéni utat) elfogadó, hirdető kultúra is.

Sajnos magyar népmesék egy része szintén hasonló jellegű. Addig rendben van, hogy egy ismeretlen szegény ember, legkisebb fia ér el sikereket. Sőt általában a jótetteivel, illetve ezek jutalmával éri el a sikereit. Ez is rendben van, „a jótett helyébe jót várj” gondolat, az előző mondásokkal ellentétben a közös utat propagálja. Ellenben a mese végkifejlete, az egyéni boldogulásról szól, pontosabban arról, hogy a fiú elnyeri a királylányt és a fele királyságot.

Talán ideje lenne, ha magyar gyerekek most már más közmondásokon nőnének fel. Mondjuk ilyeneken.

Az is elfogadja a segítséget, aki nem kéri, csak élvezi azt. Ha elfogadod a segítséget, akkor ne sértődj meg a tanácson sem.

A segítségért ne várj semmit, ne sértődj meg, ha nem kapsz semmit. Viszont át kell gondolnod a további segítséget, ha a minimális viszont segítséget sem kapod meg. Viszont át kell gondolnod a további segítséget, ha a tanácsodat át sem gondolják.

Nem az, az udvariatlan, aki tanácsol, javasol, hanem az, aki ezen megsértődik. Ne szólj szám, nem fáj a fejem azonnal, később annál inkább. Közös lónak túros a háta, de mindig van közös ló, ezért vigyázz a közös lóra.

A nagyon szimpatikus barátodból két hetes együttlakás vagy együtt-dolgozás után, valószínűleg lehetetlen, furcsa alak lesz. Ráadásul ő ugyanezt gondolja rólad.

A bibliai történetek ellenben általában miről szólnak?

Itt meg kell jegyezni, hogy az előző részekben, igazságtalanul, csak Jézus tanításaira koncentráltam. Maga Jézus élete és tevékenysége is egyfajta tanítás. Ugyanakkor keresztény vallás nemcsak az újszövetségből áll, hanem az ószövetségből is, ezek tanításai sem lényegtelenek. Az ószövetség egyébként közös alap, részben a zsidó hitrendszer, a keresztény hitrendszer, sőt a muszlin (iszlám) hitrendszer része is.

Visszatérve a bibliai, elsősorban ószövetségi történetekre. Általában adva van egy szegényebb, vagy gazdagabb (nem uralkodó), összességében egyszerű hétköznapi ember, aki népe érdekében jót cselekszik. Sőt általában ez a jócselekedet a népet sanyargató uralkodó, uralkodó osztály legyőzéséből, megtérítéséből áll.

(Ritkábban adva van a jóságos, nagyszerű vezető. „A magányos hősök a megváltoztatók” (nem a közösség, az együttműködés, a rendszer a maghatározó) üzenet dominál.  Ez „a magányos hősök a megváltoztatók” üzenet végigkíséri a történelmet és jelenleg is ez dominál. Meg kell állapítani, hogy ez egy téves üzenet, akkor, ha a másik változat (a közösség, sok ember, a rendszer, az együttműködés is fontos) hiányzik mellőle.

Ettől eltekintve általában, miről is van szó lényegében? Az elnyomó hatalomról és az elnyomott népről, illetve az egyszerű, de hős emberről, aki „szembeszáll” az elnyomó hatalommal és segítségével (segítségével, áldozatával, meggyőzésével, vezetésével, stb.) a nép felszabadul. Igaz, hogy ezek a szent emberek Isten sugallatára, biztatására cselekednek: de akkor mire is biztat Isten? Akár életed kockáztatásával gondolkodj és cselekedj a nép érdekében. Ne félj az uraktól, az uralkodó rendszertől, változtasd meg a zsarnokságot. Tarts ki a meggyőződésed, az igazad mellett. Ez a három mondat a keresztény (nemcsak a keresztény vallásé) vallás forradalmi eszméje.

Jézus élete is tanítás.

Jézus élete és tevékenysége is lényegében a fenti eszmékről szól.

Lényegében ez az eszme az őskereszténység eszméje is. Ez az eszme táplálja, pl. a polgári forradalmakat. Sőt a marxizmusnak is ez az eszméje. Sőt minden forradalomnak ez az eszméje. Hozzá kell tenni: eme eszme álcája alatt hatalmas gazemberségeket is elkövettek.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy forradalmi eszmény a zsidó és a keresztény vallásban alakult ki.

Az is igaz hogy Jézus esetében is felmerül „a magányos hős a megváltoztató” gondolat, de ezért ez is árnyalódik.

Jézus barátokat, társakat keresett és talált, ez is az egyik pozitív üzenete az életének.     

Megjegyzem, hogy Isten léte önmagában is azt jelenti, hogy minden földi hatalomnál, vagyonnál van egy sokszorosan nagyobb hatalom. Igaz, hogy az uralkodó osztály ezt az elvet így adaptálta a maga hasznára: mi Isten megbízottjai, társuralkodói vagyunk. Jézus élete ezt a gondolatot is cáfolja: Jézus, mint Isten legfőbb megbízottja, egyszerű szegény ember volt. Jézus tanításai, és élete valójában cáfolja azt, hogy politikai, gazdasági vezetők uralkodók, dúsgazdagok, eleve elrendeltetett módón (bizonyos kasztba születnek) lesznek vezetők, uralkodók. Ha nem elrendeltetett módón, lesznek, akkor pedig véletlenszerűen, vagy téves emberi döntések miatt lesznek (emiatt is lehetnek) vezetők.

Jézust és Jézus tanításait nem véletlenül akarták eltörölni az akkori vezetők. Jézus életének egyik tanítása, a kérdés: miért is haragudtak Jézusra az akkori vezetők, uralkodók? És a későbbi vezetők, uralkodók Jézus követőire? Az is igaz, hogy idővel a maguk érdekére adaptálták Jézus tanításait. Legalábbis megpróbálták és ez részben sikerült is.

Van azonban ennek az eszmének egy másik vonatkozása is. A közös út (a többségi felfogás) is megfogalmazódik: gondolkodj és cselekedj a nép, a közösség érdekében.  Az elején felsorolt magyar mondások igazolják, hogy ezzel szemben van egy másik alapfelfogás az egyéni út (individualizmus) felfogása. Az egyéni út felfogása kb. a következőt, jelenti: ne törődj a közösséggel, abból csak bajod származhat, csak a magad boldogulásával foglalkozz. A két felfogás az európai kultúrában vállvetve, szinte egyenlő erőkkel harcolt egymással. Jelenleg úgy néz ki, hogy az egyéni út (individualizmus) győzedelmeskedik a közösségi úttal szemben.

Kétségtelen hogy a segítőkész ember, különböző okokból gyakran a hála helyett, megvetést, szidalmazást kap, még akkor is, ha segítsége átgondolt és jó. Korábban arról hosszasan elmélkedtem, hogy van rossz segítség, adás, önzetlenség, amivel szemben jogos a hálátlanság. Nem ritka azonban az sem hogy a helyesen jól adó, segítő, önzetlen ember hála helyett, negatív reakcióval szembesül. Az életben és a történelemben számos olyan kiváló ember van, aki magányosan elfeledve, nyomorúságban halt meg. Eme emberek egy része, halála után lett csak megbecsült.  Ez is egyféle halál utáni igazságszolgáltatás, de jobb lenne, ha, erre nem lenne szükség. Jézus élete ebből a szempontból is elgondolkodtató: mit ér halál utáni megbecsültség hála? (Igaz, hogy Jézus esetében csak idézőjelben beszélhetünk a halálról.)

Jézus élete minden szempontból példázat, méghozzá hihetetlenül drámai példázat. Jézus nem egyszerűen kiváló ember volt, hanem a legkiválóbb. Jézus segítésének, adásának, önzetlenségének jóságához nem fér kétség. Jézus nem egyszerűen elfeledve, nyomorúságban halt meg, hanem a nép által megvetve, részben barátai, elvtársai által megtagadva, szörnyű kínhalállal halt meg. Az is tragédia, ha egy ártatlan ember ítélnek el. A legártatlanabb, a legbékésebb, a leginkább jóindulatú ember szörnyű elítélése, és büntetése mekkora tragédia? Igaz ennél még nagyobb tragédia, ha sok ezer, sokmillió ártatlan embert ítélnek el és vetnek szenvedésbe, halálba. A történelemben (népirtások háborúk, stb.) ez sem ritka. Jézus, halál utáni megbecsültsége, mindenkinél nagyobb.

Miért fordult el a nép, (az a nép, amelyet gyógyított, amelynek javáért minden energiáját, tudását odaadta, és amelyik már dicsőítette őt), Jézustól? Talán ez a legérdekesebb kérdés, talán emiatt olyan nagyhatású Jézus élete.

Ugyanakkor Jézus élete éppen azért megragadó, óriási hatású, mert azzal minden jóindulatú, de szegény, pozíció nélküli, megbecsületlen, sőt megvetett ember azonosulhat. Sőt a jóindulatú, ámde vagyon és hatalom nélküli ember ezt gondolhatja: mik az én szenvedéseim és belső vívódásaim, Jézus nálam százszor nagyobb szenvedéseihez, belső vívódásaihoz képest. Jézus életének volt egy olyan rövid szakasza, amikor bizonyos megbecsültséget, társadalmi pozíciót élvezett.  Életének 32 évét (95%-át) azonban szegénységben és társadalmi pozíció nélkül töltötte el. A halála pedig olyan volt, amilyen egy megvetett, bűnöző embernek járna ki. Fontos tényező, hogy a keresztre feszítés előtt és alatt hogy viselkedett a nép (az általa szeretet nép) és hogy viselkedtek a tanítványai (barátai, elvtársai). Barátai elvtársai, a legkritikusabb időben többnyire elárulták, elhagyták, megtagadták. Azt is fontos látni, hogy Jézus csapatmunkában, a közösségi útban hitt és e szerint cselekedett.

Minden jóindulatú, köznapi ember, csakúgy, mint Jézus gyakran kerül szembe a következőkkel. Jót akarok, de nem tudok, valahogy nincs rá lehetőségem. Jót akartam, de rosszul sült el. Talán rosszul adtam „jót”? Jót akartam, jót is tettem de hála helyett rosszat kaptam.

Szinte minden jóindulatú ember egy kis-megváltó. Jézus szenvedéseihez nem mérhetők a szenvedéseink, de azért vannak szenvedéseink, testi, lelki kínjaink. Jézus élete, szenvedései, az egyszerű ember ezerszeresére felnagyított, felerősített élete, szenvedései.

Mindezekért Jézus élete maga is tanítás, példamutatás.

Jézus az önfeláldozó.

Jézus egyike a sokmilliárd kisembernek, akit a gőgős hatalom megaláz, eltipor.

Ő ebbe nem nyugszik bele, Ő nem törik meg, Ő nem alkuszik – tiltakozása, a nyilvánvaló áldozat. Ha jobban megvizsgáljuk a történetet, ráébredhetünk, hogy a hatalom részéről szó sincs félelemről, harcról, erőfeszítésről. A hatalom megszokott, pökhendi, felületes, lekezelő viselkedéséről van szó. Kétségtelenül ennek szélsőséges, de nem kivételes, legborzalmasabb változatáról van szó. A jóindulatú, becsületes, okos, békésen tiltakozó kisembernek, nem egyszerű kizsákmányolásáról, nyüstöléséről, „rendre neveléséről” van szó. A békés tiltakozás büntetése ez esetben (nem kivételesen), a teljes megalázás, megkínzás és kínhalál. „Hogy merészel ez a nyavalyás senki” – itt is e felfogás jegyében cselekszik hatalom, és zavartalanul cselekszi ezt. Jézus, a király elnevezést, egyszerű gúnyból kapja hatalomtól.

A történelem, ill. a legendárium szerint, a hatalom sok mindenkitől félt. Pl. Keresztelő Szent Jánostól félt. Pl. gyermek Jézustól, pontosabban megváltótól (a jelentős változástól) is félt. A felnőtt Jézustól (akit egyébként nem azonosítottak a megváltóval) nem félt, egyszerűen nem is tartották ellenfélnek. Ezt igazolja az is, hogy ide-oda dobálták az ítélkezést. Lám a legkevésbé félelmetesnek tűnő emberből lehet a legnagyobb ellenfél – többek között erről is szól a történet.

Nem királydrámáról, hősi harcról, van itt szó. Hogy bánik el a hatalom a becsületes jóindulatú, kiváló kisemberrel, - erről szól a történet. Ugyanis hatalomnak akkor még halvány fogalma sem volt arról, hogy ki, ill. ki lesz Jézus. A hatalom egyszerűen hepciáskodó kisembernek tartotta Jézust.

Ugyanakkor kirajzolódik a megosztott (látszólag egymás ellen küzdő) hatalom legfelső, általában rejtett szövetsége – szövetség az igába hajtott kisemberek, az engedelmes nép kialakításának érdekében.

Amiért kivételes ez történet, az nem más, hogy ez esetben a kisember története fennmarad, a kisemberből ez esetben hős, az emberiség tanítója, sőt Isten lesz.  Úgy dönt az Isten és vele együtt ( vagy külön) az emberi kultúra, hogy ezt a kisembert, mint a sokmilliárd elnyomott kisember képviselőjét,   minden királyok fölé helyezi, és ezzel együtt a megnyomorított, névtelen kisemberek sokaságát  is felemeli.

Jézus korának, és más korok hírességei, uralkodói döntően, elfelejtődtek, eltűntek a süllyesztőben, ezzel szemben az ismeretlen, de kiváló kisember lett a leismertebb, legnépszerűbb.  Az, hogy Jézus jóval halála után tűnik fel az írásokban, lesz belőle népszerű, ismert tanító, hős, sok mindent elárul. Talán, a jelen beállításival ellentétben itt egy, az életében lenézett, mellőzött, szinte semmibe vett, szinte magányos kisemberről volt szó, legalábbis közel sem volt életében annyira ismert, népszerű, tömegekkel kísért, mint ahogy azt manapság beállítják. Valamennyire ismert, volt, voltak barátai, mint bárkinek, a hatalom is valamennyire veszélyesnek tartotta, de inkább jelentéktelen, figyelemre sem méltó, hőzöngő, eltaposandó kisembernek tartották. Erre utal azon a történet, hogy Barabást mentette meg a nép és nem Jézust, Barabás ismert volt, Jézus pedig nem. És még sok minden erre utal.

A világ legendái királyok, a hősök harcáról szól. Vagy arról szól, hogy kisember bátran és hősiesen harcol a gonosz hatalom ellen. Ez a történet kivételesen arról szól, hogy a kisember harc nélkül feláldozza magát, és ezzel túltesz minden bátorságon, hősiességen. A példamutatásért - lám ilyen a hatalom természete, okuljatok belőle – áldozza fel magát. (Nemcsak hatalom természete, de a manipulált nép természete is kiderül.) Jézus áldozatának a célja, hogy nyilvánvalóan megmutatkozzanak a társadalmi ellentmondások igazságtalanságok, szörnyűségek. És ez a bemutatás sikeres volt (nem volt hiábavaló az áldozat), hiszen egy új világnézet indult útjára.

Szerintem Jézus azon töpreng, hogy mi leghatékonyabb módszer, és ráébred: ez csak a harctalan, másoknak nem ártó önfeláldozás lehet. Az önfeláldozásra nem lehet ráfogni semmilyen önérdekűséget. Ez Jézus bölcsessége. Azután azt kéri az Úrtól, hogy önfeláldozása ne legyen hiábavaló, tehát súlyos, megrázó és nyilvános legyen. Ez Jézus hősiessége. Az Úr teljesíti a kérését. A végtörténetben jól kivehető Jézus tudatos áldozatvállalása.

Ugyanakkor Jézus nem a manapság divatos és félrevezető magányos harcos utat választotta. Jézus közösségben gondolkodott.

Másképpen fogalmazva: egy abszolút tervezett és hatásos reklám (propaganda) volt Jézus igazságtalan szenvedése, (kálváriája), amely reklám célja Jézus tanításainak kelendősége, és amely reklám előállítása, csak hihetetlen borzalmas szenvedés által jöhetett létre.   

Egyébként pedig Jézus története a realitás, hiszen a valóságban a kisembernek vajmi kevés esélye van hatalom ellen.

Minden kor kisemberének, a mai kor kisemberének is, Jézus a képviselője és egyben példamutatója. A példamutatás lényege ez. Állandóan küzdj, de általában békésen küzdj az igazságtalanság ellen. Eközben legyél tisztában a realitással, és vállald fel, hogy a hatalom bármikor megalázhat, kibabrálhat veled, megkeserítheti az életed, akár börtönbe vethet, meg is ölhet. Ennek ellenére állandóan küzdj, de általában békésen küzdj, az igazságtalanság ellen. Ez a legjobb (a legkevésbé rossz), az emberiség boldogságának, a természetnek, Istennek leginkább tetsző megoldás. Jézus üzenete, ezen felül, pedig az, hogy időnként esetenként áldozatot kell hozni a fejlődésért, e nélkül nincs haladás, jobb élet. Viszont én már meghoztam a nagy áldozatot nektek csak kisebb áldozatokat, kell hozni, de azokat nem lehet megúszni. 

Jézus és a vakok országa.

Van néhány zseniális irodalmi jellegű írás, amely társadalmi problémát, problémákat dolgoz fel. Külön kiemelném Szatmári Sándor Kazohinia c. könyvét. Persze ez az írás csak azoknak fog tetszeni, akiknek van érzékük a szimbolikus értelmezéshez. Most azonban inkább H.G. Wells, A vakok országa c. írására szeretnék kitérni. Ehhez szintén szimbolikus értelmezés szükséges.  A vakokat ebben az írásban nem szó szerint vakoknak kell értelmezni. A vakok is lehetnek látók, vagyis okos, a lényeget távlatilag is meglátó emberek. A probléma valójában a következő: mi történik, ha egy szűk látókörű, saját napi érdeket látó, de a maguk módján jóindulatú emberek közé bekerül, egy jóval okosabb, széles látókörű, a lényeget távlatilag látó, szintén jóindulatú ember. Az történik, hogy állandó konfliktusba keveredik a közösséggel, nemhogy segíti, de hátráltatatja közösség életét, végül is a közösség terhére válik, miközben ő maga is rosszul érzi magát. Mindez abból fakad, hogy jelentősen kilóg a közösségből, még akkor is, ha ez a kilógás pozitív, de végeredményben mégis más céljai és megoldásai vannak, mint közösségnek. Terhére lesz a közösségnek azért is, mert a látó szükségszerűen, akaratlanul is, ki akarja zökkenteni az embereket a már  megszokott, beletörődött életükből. A buta (vak) úr és buta (vak) szolga és általában minden buta (vak) ember lényegében közelebb áll egymáshoz, mint bármelyikük a látóhoz.  Wells írásában, végül a látó megvakítatja magát, és így relatívan boldog tagja lesz, a vakok relatívan boldog közösségének. Ez a probléma azért a hétköznapi életben és a történelemben is elég gyakran előfordul. Jézus és kiváló történelmi személyek, tulajdonképpen, mint látok, kerülnek a vakok országába. Ilyenkor a látó vagy azt választja, hogy konfliktusok között, a közösség által, békétlen, renegát, okoskodó embernek nézve, lenézve, megvetve, büntetve folytatja a forradalmi térítő tevékenységét. Vagy pedig megvakíttatja magát, vagyis belenyugszik a megváltoztathatatlanba. A kivételes személyek, Jézus is, az első változatot választják. Persze őket jegyzi meg a történelem, ez a kivételes, mert az okos emberek 99%-a második megszokott, gyávább, kényelmesebb megoldást választja. Más oldalról nézve: a vak kortársaknak felettébb kellemetlen a látó, viszont a halott látó már nem zavar, őt már magasztalhatják (főleg manipulálva), ez a történelmi ítélet igazságossága.

Jézusnak is voltak igaz barátai.

És az is elgondolkodtató, hogy oldotta meg a barátaival való konfliktusokat. Júdásra is gondolhatunk vagy az őt háromszor magtagadó Péterre.  

Az én hitem. 

Számomra (az én hitem szerint) a keresztény vallás rituálé és jelképrendszere nem fontos. A történeti vonatkozás sem fontos. Számomra a vallástörténelmi vonatkozás sem fontos. Ami számomra érdekes az Jézus tanításai a keresztény vallás világnézete. És úgy gondolom, hogy ez nemcsak számomra a legfontosabb, hanem a világ és főleg Európa számára is. Ha nem is önmagában, de Jézus tanítása jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Európa a javulás útjára lépett. Igaz hogy ez a javulás nagyon lassú és göröngyös út volt, lesz, de azért a rabszolgatartó rendszertől eljutottunk a jelen rendszerig, amelyben mindent összevetve azért egy kevéssel több jóság, humánum, igazságosság van, mint az előző rendszerekben. 

Jómagam nem tartozom egyik vallási csoporthoz sem, megvan a saját hitem, vallásom. Talán ez egy külön vallás, saját hitűek vallása. Talán a saját hitűek hitében igen sok hasonlóság. Hasonlóság lehet, hogy nem nagyon hisznek vallási rituálékban. Hasonlóság lehet, hogy nem hisznek egy vallás, egy eszmerendszer változatlan kizárólagosságában. Én sem hiszek ebben, én sem hiszek a kicsinyes vallási szabályokban, rituálékban.

Ugyanakkor tisztelem és becsülöm a vallások jó néhány erőfeszítését.

Minden vallás közel áll hozzám, amelyik, Istent bölcsnek és igazságosnak fogja fel. és amely vallások Istent és a természetet nem választják el. Ugyanis vannak, voltak olyan vallások melyekben az istenek akár gonoszok, igazságtalanok is lehetnek. Ha a felettes erő, a természet, Isten nem abszolút bölcs (ésszerű) és igazságos akkor nincs értelme semminek.

Nem külső erőkben keressük a gonoszt, a rosszat, a butaságot, hanem elsősorban saját magunkban.

Tisztelem, pl. a keresztény vallás azon erőfeszítését, hogy megtalálja az arany középutat. Egyszerűbb lenne, ha zavaros elméletek (feltámadás) helyett kijelentené. Az élet egyszeri, megismételhetetlen és szent, de azért van másvilági élet és igazságszolgáltatás.

Az életet tisztelem ezért halált is tisztelem, de nem rettegek haláltól. Így is fogalmazhatok: az egyszeri megismételhetetlen szent élet nem ér véget halállal, az csak egy szakaszt zár le. A lélekenergia (érzésenergia) elméletemről már korábban beszéltem.

Nem hiszek a reinkarnációban. Vagy én születek újra saját emlékeimmel, a saját tudatommal, vagy ha ez jelentősen megváltozik, akkor már más születik meg. Bárki születik meg az már nem én vagyok, de mint sejt tudat benne lehetek. Mindenkinek (minden élőlénynek) örülök, aki megszületik.

A széles út ki van jelölve, de a széles úton belül én határozom meg hogy melyik utat járom. Mindig van olyan út, amelyik az egész élet (élet és másvilág) boldogsága felé vezet.

(A hit ott kezdődik, ahol már az értelem akadozik. Egyébként pedig sokféle hit van. Hit a nagyon kevéssé, szinte nem bizonyíthatóban. Hit a kevéssé bizonyíthatóban. Hit abban, amely részben bizonyítható, de nem bizonyosság. A jövőben való hit a remény.)

Az nyilvánvaló, hogy Jézus elítélte a túlzott nacionalizmust. A szamaritánusokkal, rómaiakkal való jó kapcsolata egyértelmű. Ő az egyetemes szeretetet hirdette, tiszteld, szeresd minden felebarátod (embertársadat), fajra, nemre, vallásra, népre, stb. hovatartozás megkülönböztetése nélkül. Ez tanítás ill. elv, bár lényegében igaz, azonban átgondolva nem ilyen egyszerű. Erről még szó lesz.

Nem hiszek azokban, hitekben, vallásokban, amelyek a fatalizmust az eleve elrendeltetést hirdetik. Jézus sem tanított ilyesmit.

Nem hiszek a próbatételekben, pl. a betegség, mint próbatételben. Jézus nem gyógyított volna, ha a betegség próbatétel. Abban viszont hiszek, hogy mindenből lehet tanulni, még a betegségből és más önhibán kívüli csapásból is. Amennyiben a próbatétel a tanulás próbatételére korlátozódik, akkor hiszek a próbatételben.

Van azonban legalább egy olyan vonatkozása „Jézus tanításainak”, amivel messze nem értek egyet, és ez az emberek bárányokhoz (birkákhoz) való hasonlítása. Pontosabban, azt gondolom, hogy ez hasonlat főleg, a vallás, az egyház terméke, és sokkal kevésbé Jézus gondolata. Még pontosabban ez tipikus példája, annak, amikor a vezetés, a vallást (világnézetet) saját képére (saját érdekeinek megfelelően) formálja. Koncentráljunk azonban a hasonlatra ( az emberek birkák). Tisztában vagyok vele, hogy ez szimbolikus, de a hasonlat eleve annyira torz, hogy bármennyire szimbolikus, bárhogyan is magyarázzák, elfogadhatatlan marad. Nem az a probléma hogy az embert az állathoz hasonlítják. Az sem probléma, hogy a szelídséget akarják propagálni. Az sem baj, ha az embert egy közösségben élő állathoz hasonlítják. A birka azonban a legönállótlanabb, a legkevesebb akaratszabadsággal rendelkező, a legterelhetőbb állat. Mondhatjuk, hogy a birka azon állat, amelynek, a legkisebb a szabadságvágya. Azt gondolom, hogy az ember ne legyen birka, még átvitt értelemben, még szimbolikusan se legyen birka. Azt gondolom, hogy ez a hasonlat sokat rontott, ront a keresztény vallás minőségén. Az én világnézetem fontos vonatkozása, az egyéniség az önálló akaratszabadság növekedése. Az egyik legfontosabb lelki szükséglet, az önrendelkezés szükséglete. Az egyik legfontosabb cél, hogy ne alakuljon ki, hangyatársadalom, katonatársadalom, birkatársadalom.

Ugyanakkor elismerem a probléma nem ilyen egyszerű: ha nem birkák vagyunk, ill. akarunk lenni akkor mik legyünk? Sok választás nincs. Farkasok legyünk vagy birkák? A természetben ragadozók és áldozatok vannak, nem nagyon van középút. Talán ez az egyik természeti (Isteni probléma), amivel az embernek folytonosan meg kell küzdenie. Az biztos, hogy a társaival marakodó, a gyengékbe harapdáló birka, a legrosszabb változat.

Jézus tanításaival (önmagam által értelmezett, az én ismereteim szerint Jézusnak tulajdonított tanításaival) kb. 95%-ban értek egyet. A vallás, az egyház ideológiájával, mentalitásával már közel sem ilyen jó kapcsolatom.

Kétségkívül számomra a hivalkodás, sallang, a rituálék, a misztikum nélküli vallások, világnézetek a szimpatikusak.  A világnézetet szerintem az objektív tájékoztatással kell összekötni. Az ember csodálatos képessége és igénye, a művészet szóljon a lelki, gondolati díszítésről, és misztikumról. A kettőt nem tanácsos nagyon kavarni. Az emberi belsőben megjelenő, egyéni keveredés,  pedig magánügy. Mindez: szerintem. Persze az ember, minden ember azt gondol, mond, hisz amit akar, ez a szólás, a vélemény, a vallási és világnézeti szabadság. A szabadság azonban nem lehet zavarosság káosz. A közfelfogásban, közerkölcsben pedig az én egyéni felfogásom, erkölcsöm is részt kell, hogy vegyen. Minden ember felfogása, erkölcse részt kell, hogy vegyen. A gondolatsor egy más fejezetekben folytatódik. 

Az értelmiség problémája itt is felszínre kerül.

Jézus haragudott (nem értett velük egyet) az akkori értelmiségiekre, a farizeusokra, az írástudókra, a papokra.  Többek között ezt mondta: oltalmazzátok meg magatokat az írástudóktól. Talán jobban haragudott rájuk, mint a zsarnoki vezetőkre.

Az akkori és más korok értelmiségi rétegére a következők jellemzőek. Tüzetesen ismerik az írást, a hivatalos ismeretanyagot. Azt remekül tudják idézni, és magyarázni. Igen jól, pontosan választékosan, meggyőzően beszélnek, írnak. Ugyanakkor csak leirt már a meglevő ismeretanyagot, idézik, elemzik, magyarázzák. Minden attól eltérőt elvetnek. A fogalmazásuk kiváló, mégis az egyszerű emberek számára érthetetlen. A hatalmas tudásuk ellenére, hiányzik belőlük az őszinteség, és a változtatás szellemisége.

Az értelmiség problémája is végighúzódik a világtörténelmen.

Az értelmiség egy amorf, nehezen meghatározható réteg. Korábban az írástudók, hivatalnokok, papok. A hatalmi (politikai) középvezetés, a társadalomtudománnyal foglalkozók. Manapság a humán diplomával rendelkezők. Lehet az értelmiségnek, ennél tágabb és szűkebb értelmezése is.

Mi a baj az értelmiség jelentős részével?

Ki kell emelni, hogy nem minden értelmiségi ilyen, viszont egy jelentős része ilyen, tehát akár két kategóriára bontható e réteg: értelmiségi réteg és intellektuális forradalmi csoport.

Nagyon röviden és nagyon vázlatosan felsorolom a baj néhány okát, tényezőjét.

Részben (30-50%-ban) a vezetők a vezetéshez tartoznak (általában a hatalmi vagyoni középvezetés alsóbb régiójában helyezkednek el), ezért a vezetés szükségszerű negatívumaival részben ők is rendelkeznek. Pl. elsődleges céljuk a hatalmuk, vagyonuk (jó egzisztenciájuk) megőrzése, erősítése.

A viszonylag kisebb hatalom és vagyonvágyat „pótolja” a szakmai, tudásbeli gőg.

Óriási (aránytalan) lexikális (kötött) tudásuk, valamennyire a kreativitásuk ellen hat.

Óriási (aránytalan) lexikális tudásuk valamennyire az analizálás irányába, a lényegesítés (integrálás, összesítés) ellen hat.

Óriási lexikális tudásuk valamennyire a változtatás szellemisége ellen hat.

Óriási lexikális tudásuk alapját a vezetésnek tetsző tudás teszi ki, ezt bővítik, variálják. Érthetően, érzelmileg nehezen képesek módosítani a 10 év kemény tanulásával szerzett tudásukat.

Viszonylag sok közöttük (nagyobb arányú), a stréber, megalkuvó, beletörődő személyiség.

Mindezen okok miatt az értelmiségiek jelentős része az aktuális vezetés, az aktuális rendszer kiszolgálójává válik. 

A kereszténység és a marxizmus.

Szinte érthetetlen hogy a Marxizmus és annak gyakorlati képviselői miért rontottak neki keresztény világnézetnek. Pontosabban érthető, amennyiben a dölyfösséggel kombinált butaság érthető. A világnézet, jelen esetben a marxizmus dölyfössége, az hogy ő akart a kizárólagos, a mindentől különböző, a merőben új, a tökéletes, világnézet lenni. A világnézet képviselőinek dölyfössége, hogy ők akarnak a kizárólagos, a mindentől különböző, a tökéletes rendszer vezetői lenni. Mellesleg összekeverik a világnézet megítélését a világnézet aktuális képviselőinek a megítélésével. Mindezt azért mondom jelen időben, mert ezek a jelenségek, nemcsak marxizmusra, a marxista vezetésre jellemzők, de általában és jelenleg is jellemzők. Mivel az egyház lepaktált a kapitalizmussal, és nekünk a kapitalizmus esküdt ellenségünk, ezért le az egyházzal, és le keresztény világnézettel - valami ilyesmi járhatott a marxista vezetők fejében. Azt gondolom, hogy a gyűlölködés kölcsönös volt, de talán marxizmus, marxista vezetés volt az erősebben támadó fél. Az európai szocializmus sokkal többre vihette volna, ha ezeket a hibákat sem követi el.

Pedig a két világnézet nincs is olyan távol egymástól. Az őskeresztény gyülekezetek kommunista jellegű közösségek voltak. A nagyobb egyenlőség, a nép érdeke, a közösségi út, az uralkodó osztály és uralkodó rendszer elleni harc, eszméi, mindkét világnézetben jelentős szerepet kapnak.

Munkások, parasztok, proletárok, jog és vagyonnélküli lakosság, akik polgárok akarnak lenni, jobbágyok rabszolgák, szegények: ezek között nincs lényeges különbség. Ez a népréteg és a legalsó réteg. Nagytőkések, hatalmi elit, arisztokraták, királyok, császárok, főpapok: ezek között nincs lényeges különbség. Ez a hatalmi, vagyoni elit, elitvezetés, kiváltságos réteg.

Nincsenek merőben más, teljesen új problémák. Nincs merőben más, új ember. Minden folyamatos és ugyanakkor enyhén változó.

 Nincs merőben más, merőben új, és egyedül igaz és tökéletes világnézet. A világ kultúrája, világnézete egy növénynek (fának) tekinthető. Egy növény, amelynek lehet több gyökere, több szára, ága, még több levele (részben eltérő ága, levele), de végül is egy növény.

Pl. Jézus előtt kb. 2000 évvel már egy sumér költő is megfogalmazta: ellenséged iránt irgalmas légy.

Egyébként az emberiség genetikus családfája is egy növényre hasonlít.

Lényegében a materializmus és az Istenhit sem összeegyezhetetlen.

A keresztény világnézet azt mondja: Isten mindenhol, a természetben, az emberekben jelen van. Továbbá azt mondja, hogy Isten teremtette a világot, a természetet. Isten tehát azonos természettel. A keresztény világnézetből is levezethető, hogy Isten elsősorban a természeten keresztül irányít és nem közvetlenül. Miért teremtett volna egy rendkívül bonyolult természetet, ha közvetlenül akarna irányítani.

Az a vita, hogy az anyag elődleges (materializmus), vagy a szellem elsődleges, ill. melyik miből ered szerintem lényegtelen és teoretikus. Ez a vita, inkább ürügy a különbözőségre és a szembenállásra.

A vita legfeljebb arról folyhat, hogy a természeten kívül van e közvetlenül irányító, személyes Isten és mekkora annak szerepe. Szerintem ez nem hatalmas nézetkülönbség. Főleg akkor nem, ha materialista és az istenhívő, természetfelfogása hasonló. Alapjában véve kétféle természetfelfogás lehetséges.

Az egyik szerint: a természet hatalmas, végtelen, fokozatosan megismerhető, de teljesen nem, óvatosan és tisztelettel kell bánni vele, mindig nagyobb hatalmú lesz, mint az ember. Továbbá a természet olyan jól felépített, hogy bölcs és igazságos. A társadalmi lét kereteit, törvényeit (a széles utat) is a természet határozza meg.  Mondhatjuk, hogy e felfogás szerint: a természeti, isteni jellegű.

A másik felfogás ennek az ellenkezője. Az ember majd, nem is olyan sokára uralja természetet, az ember uralja a világot. Jelenleg szinte már mindent tudunk felfogás is e természetfelfogás része. Gyakorlatilag e felfogás a következőket jelenti. Nyugodtan kontárkodjunk a természettel, nyugodtan zsákmányoljuk ki, nem kell félni a következményektől. Továbbá, van szinte tökéletes rendszer, van szinte tökéletes társadalomtudományos tudás, a társadalmi fejlődéssel nem kell különösebben foglalkozni. Van szinte tökéletes ember az emberek erkölcsi, értelmi, tudati fejődésével nem kell különösebben foglakozni. Nevezzük ezt: a pökhendi, természetet lebecsmérlő felfogásának.

Akár az istenhivő, akár a materialista, vallhatja mindkét felfogást.

Anélkül hogy tovább elemezném a problémát (pedig lehetne), megállapítom.

Az a materialista, aki „a természet isteni jellegű” felfogást vallja, szinte istenhívő, idealista. Azon istenhívő, aki nem vallja „a természet isteni jellegű” felfogást, az gondolja át még egyszer a problémát, mert szerintem téved és ellentmondásba kerül a hitével.

Én magam részéről vallom a „természet isteni jellegű” felfogást. Ugyanakkor hiszek a személyes Istenben is. Egyrészt azért hiszek benne, mert szeretném, ha lenne. Másrészt azért hiszek benne, mert tudom hogy a zuhanó repülőgépen (ehhez hasonló helyzetekben) és is azok közé tartozom, akik Istenhez fordulnak. Ha pedig néha Istenhez fordulok, néha hiszek benne, akkor az, a tisztességes, ha egyébként is, állandóan hiszek benne.

Valójában eljuthatunk az önző, felsőbbrendűségi tudatban szenvedő emberekhez, akik önmagukon kívül mindent lenéznek, alábecsülnek. Alábecsülik a természetet, alábecsülik általában az embereket. Illetve eljuthatunk ahhoz, hogy ez nem jó.

Megint megemlítem: minden haladó vallás világnézet: zsidó, keresztény, iszlám, buddhista, humanizmus, reformáció, felvilágosodás, marxizmus, stb. lényegében és eredetileg az igazságosságot, az igazságos hierarchiát, a nép-központúságot, a jóindulatot, a puritanizmust, (a túlzott hatalom és vagyonvágy elvetését) hirdeti.

És egyik haladó vallás, világnézet sem becsüli alá a természetet.

„Tiszteld (szeresd) minden embertársad, mint önmagad” tanítás elemzése.

„Tiszteld (szeresd) minden embertársad, mint önmagad”, ez Jézus legfőbb (legelső, legfontosabb) tanítása. Bár a bibliában ez tanítás nem pontosan így áll, szerintem ez a mai érthető, egyszerű változata a tanításnak. Ebben a mondatban, tanításban, igen sok dolog van belesűrítve, érdemes ezeket kibontani.

Ezt a tanítást én gyakran, az egyetemes szeretet elvének, nevezem. A tisztelet bizonyos fajta szeretet, a szeretet bizonyos fajta tisztelet.

Többek között az önzetlenségről, a többségi felfogásról, a közös útról szól, ez a tanítás. Az önzetlenség vonatkozása elsősorban azáltal kerül elő, hogy önmagadat, se becsüld, tiszteld jobban, mint embertársadat. Vagyis ne legyél önző.

A tisztelet egyenlősége a következőket jelenti. Minden idegen embert tisztelek, tehát egyenlő és igazságos, mércével mérem meg. (Fontos látni, hogy azért az arányos (nagyobb) hozzátartozói tisztelet, szeretet elve is igaz. Tehát pontosabban arról van szó, hogy a tőlem egyforma távolságban levő embereket egyformán tisztelem. A vadidegeneket is tisztelem. A hozzátartozóimat pedig csak arányosan egy kevéssel jobban tisztelem, szeretem, mint a távolabb állókat.)  

Mindenkinek egyenlően ítélem meg az érvényesülését és adott esetben a büntetését. Mindenkit tisztelek, mert arányosan (nem egyenlően) adok neki. Minden idegent tisztelek, mert feltételezem, hogy hasznos, jóindulatú ember. Mindenkit (az eseti arányos és igazságos büntetésen kívül, felül) tisztelek, azzal, hogy nem ártok neki. Minden embernek (a viszonylag haszontalan embereknek, de nem ártó embereknek is), használni akarok, mert önzetlen vagyok, és mert tudom hogy ezzel mindenkinek, a kiváló embereknek is, használok. Az adás nem hatalom, vagyon, ismertség adása, hanem ebben az esetben az udvariasság, a meghallgatás, a megértés, a lenézés elkerülésének, az udvarias tanítás, kritika adása. Az adás az, ha hasznára vagyok a másiknak. Minden embert tisztelek, senkit nem hagyok szenvedni.

A tisztelet egyenlőségében tehát benne van az igazságos és arányos hierarchia, és az arányos adás. Továbbá benne van az embertársak iránti empátia, szolidaritás, bizalom és az ártatlanság vélelme.  Benne van az, hogy az emberek megítélésében, értékelésében, a származást, a  faji, népi, kulturális, hovatartozást nem kell figyelembe venni.  Tehát a túlzott nacionalizmus, rasszizmus elvetése is benne van ebben a tanításban. Továbbá benne van, a születési előjogok, a családi származás elvetése. Minden olyan körülmény elvetése, ami nem önhiba, önérdem.

Mindenkit egyenlően tisztelek, tehát egyenlő mércével mérem, beleértve önmagam is, ez pedig az önkritikáról szól.

Van azonban egy további tiszteletbeli egyenlőség, amiről érdemes gondolkodni. A szegény és hatalom nélküli ember tiszteletbeli egyenlősége. Saját magam is tapasztaltam, hogy amikor szegényebb, és pozíció nélküli voltam, sokkal lenézőbben, megvetőbben, kritikusabban kezeltek az emberek, mint akkor, amikor vagyonosabb, és pozícióval rendelkező voltam. Másképpen, amikor bizonyos vagyonnal és hatalommal rendelkeztem, akkor jobban tiszteltek becsültek. Azt gondolom, hogy ez nemcsak az én esetemben volt, van így. Ezt tapasztalom az életet figyelve is. Sőt meg kell állapítanom, hogy voltak olyan korszakaim, mikor én magam is nagyobb alázattal, nagyobb tisztelettel kezeltem (beszéltem, viselkedtem, kritizáltam), a vagyonos ill. a hatalommal rendelkező, híres embereket, mint szegényebbeket, hatalom nélkülieket, ismeretleneket. Hozzá kell tenni, hogy ez nagyobb tisztelet még akkor is megvolt bennem, mikor sem a félelem, sem az előnyhöz jutás nem motivált ebben. Aki azért tiszteli vagyonosokat, hatalmasokat, mert előnyhöz akar jutni, az önző ember. Aki félelemből (a hatalommal, vagyonnal rendelkező árthat neki) tiszteli a hatalommal, vagyonnal rendelkezőket az részben önző ember, mellesleg gyáva is. Az önzőségről, önzetlenségről már beszéltem, erre most nem térek ki. A hatalommal, vagyonnal rendelkezőket azonban nemcsak ezért tiszteljük jobban. Ráadásul ez nem magyarázza meg, hogy mért nézzük le a szegény és pozíció nélküli embereket.

A jelenséget látszólag megmagyarázza, hogy hatalmat, vagyont azonosítjuk a másoknak hasznossággal, a hasznos tevékenységgel. Pontosabban, úgy gondolhatjuk, hogy a hatalom, vagyon nagysága arányos, a másoknak hasznos tevékenységgel. Valójában minden értelmes felnőtt, könnyen ráébredhet arra, hogy ez jelenleg nincs így. A múltba és jelenben hatalom és vagyon nagysága általában nem (kisebb részben 40%-ban, igen), nem arányos a másoknak hasznos tevékenységgel. Remélhetőleg a jövőben az lesz. Ellenben a jövőben is, elfogadhatatlan, igazságtalan lesz, ha a szegényeket, pozíció nélkülieket kevésbé tiszteljük, mint a gazdagokat, pozícióval rendelkezőket. Akkor azért lesz igazságtalan, mert a szegénység a pozíció nélküliség, a szerényebb képességek miatt alakul ki, és ez szintén nem önhiba. Egyébként a jelenlegi igazságosabb (40%) részben, is emiatt alakul ki.

Itt meg kell jegyezni, hogy itt nem a bűnözők, a rosszindulatú emberek tiszteletéről van szó, hanem a szegények, pozíció nélküliek tiszteletéről van szó.

Visszaérkezünk, ahhoz a megállapításhoz, hogy az adás egyenlősége és a tisztelet egyenlősége, bár összefügg, de mégis más dolog.

A hatalommal rendelkezőket és hatalom nélkülieket, a vagyonosokat és a szegényeket, a híreseket és az ismeretleneket, egyrészt azért kell egyenlően tisztelni, mert jelenleg (a múltban is), ez nem arányosan és igazságosan (nem a másoknak hasznos tevékenység arányában), alakul ki.

Másrészt azért kell egyenlően tisztelni, mert a tisztelet egyenlősége a következő: minden embert tisztelek, tehát egyenlő és igazságos, mércével mérem meg. Egyenlően és igazságosan ítélem meg az érvényesülését és adott esetben a büntetését. Mindenkit tisztelek, mert arányosan adok neki. Minden idegent tisztelek, mert feltételezem, hogy hasznos, jóindulatú ember. Mindenkit egyenlően tisztelek (az eseti, arányos és igazságos büntetésen kívül), azzal, hogy nem ártok neki. Minden embernek (a viszonylag haszontalan embereknek, de nem ártó embereknek is), használni akarok, mert önzetlen vagyok, és mert tudom, hogy ezzel mindenkinek, a kiváló embereknek is, használok. A használás nem hatalom, vagyon, ismertség adása, hanem ebben az esetben, az udvariasság, a meghallgatás, a megértés, a lenézés elkerülésének, az udvarias tanítás, kritika adása. Mindenkit tisztelek, senkit nem hagyok szenvedni.

Ezért minden (nem nagymértékben ártalmas embert) embert egyenlő tisztelet illet meg. Nemcsak a szegényeket, hatalom nélkülieket kell egyenlően tisztelni, de gazdag és hatalmas sem érdemel gyűlöletet, lenézést csak azért, mert ő gazdag és hatalmas. 

Az egyenlő tisztelet nem kritika hiányát jelenti. Azt jelenti, hogy egyenlően és udvariasan kritizálok.

Kétségkívül itt is vannak határok, amiket meg kell állapítani. Hol van a nagymértékű ártalmasság határa? Hol van az udvariasság határa? Meddig lehetünk udvariasak, türelmesek, és honnan kell keménynek lenni? Hol van a szenvedés határa? Ezek nehezen, de azért nagyjából megállapítható határok.

Szerintem, mindazt, amit ebben a fejezetben elmondtam, tartalmazza Jézus legfőbb tanítása: az egyik  legfőbb parancs: szeresd-tiszteld minden embertársad. A többi tanítása, pedig ehhez illeszkedik. A nagymamám erre tanított: amit nem kívánsz magadnak, azt ne kívánd másnak.

Aminek van értelmes magyarázata, az már nem lehet demagógia, frázis. Ugyanakkor az egyenlő szeretet-tisztelet az önzetlenség elvét össze kell egyeztetni más elvekkel. Erről fog szólni a következő rendszertényező.

Mint mondtam Jézus korát és lehetőségeit nem szabad összehasonlítani a mai helyzettel. Remélem, Jézus egyetért velem.

Az általános szeretet, tisztelet, és egyenlő megítélés elvét össze kell egyeztetni az arányos szeretet tisztelet (pl. családtagomnak, többet adok, őt jobban szeretem) elvével. Az összeegyeztetésről már részben beszéltem, amikor a bűnözőkről volt szó. Szerintem az a lényeg hogy a segítséget szétválasszuk az igazságos megítéléstől. Szeretet, tisztelet és segítség itt az arányosság (kis különbségű) számít. Illetve az számít, hogy vannak estek, helyzetek, amikor nincs mód a méricskélésre, illetve a méricskélés tárgytalanná válik. A kisgyereket az égő házból ki kell hozni, akkor is, ha őt nem ismerem. A beteg emberen segíteni kell, stb. A harmadik tényező az egyenlő megítélés. Az rendben van hogy arányosan többet segítek, pl. a saját gyerekemnek, de nem akarhatom  őt elfogultan megítélni. És az idegent sem, akinek arányosan kevesebbet segítek, de őt sem akarhatom elfogultan megítélni.

A három alaptényező tehát. A szükségszerűen arányos (arányosan mérlegelten aránytalan, elfogult) segítség. A szinte mérlegelés nélküli egyenlő segítség. Az elfogulatlan, de éppen ezért mérlegelt megítélés és segítség.

A szeretet, tisztelet, jóindulat, gyakorlati végterméke: a segítség és a megítélés.

Talán helyesebb lenne, ha csak segítségről és megítélésről beszélnénk.

Egyéb gondolatok, a porszem, érzés a kiszolgáltatottság feldolgozása.

Ez az egész fejezet miről is szól? Lényegében egy egyveleg. A vallás, a hit, az erkölcs, a pszichológia problémáiról elmélkedés az egyén szempontjából. Ugyanakkor összevonható egyveleg, ami azt bizonyítja, hogy ezek a tudások elméletek, elmélkedések összevonhatók. Ugyanakkor ez fejezet az én egyéni erkölcsöm, hitem, és mivel elmondásra méltatom, az én egyéni tanításom, tudatformálásom akar lenni.

Ebből az egyvelegből nem maradhat ki legalább a megjegyzés szintjén a porszemérzés, a kiszolgáltatottság problémája.

Szinte minden ember, én is, tapasztalom és korosodásommal, egyre gyakrabban tapasztalom, ezt az érzést.

Egyfelől állandóan szembesülök a halál tényével, és azzal, hogy ebbe nincs beleszólásom. A halál önmagában is eléggé érthetetlen, az pedig, hogy ebbe nincs beleszólásom, ki vagyok szolgáltatva, csak fokozza a porszem a kiszolgáltatottság, az elmúlás furcsa, érthetetlen, kissé ijesztő érzését. Továbbá gyakran tapasztalom, szembesülök, azzal hogy, nagyrészt rajtam kívülálló okokból, komolyan megbetegedhetem, szenvedhetek, vagy érhet valamilyen anyagi csapás (árvíz, tűzvész, háború, stb.). Nem csak önmagamat érhet ilyen, hanem szeretteimet, hozzátartozóimat és általában az embereket, és ez számomra hasonlóan fájdalmas mintha engem ért volna. Mindezeket nevezhetem véletlennek is, bár ez csak egyfajta elnevezés. Vannak azonban mindennapos véletlenek, mondjuk öt perccel, előbb indulok el és ezért elkerülök egy balesetet, vagy éppen emiatt belekerülök egy balesetbe ( pl. karambolozik a villamos, amivel utazom). Megjegyzem: többfajta véletlen lehetséges és a véletlennek többfajta felfogása lehetséges. Gyakran önmagam érzéseinek, érzelmeinek is ki vagyok szolgáltatva. Mindezt és ezekhez hasonlókat nevezem én porszemérzésnek a természetnek, a világnak, az elmúlásnak való kiszolgáltatottságnak. Ennek az érzésnek rengeteg vonatkozása van (pl. az Istenhit), amelyek elemzéseibe most nem mennék bele. Kétségtelen hogy az egyik lényeges meglehetős időt, energiát igénylő szellemi tevékenységem a porszemérzés, a kiszolgáltatottság, furcsa érthetetlen, kissé ijesztő érzésének értelmi, érzelmi feldolgozása. Szerintem ezzel a legtöbb ember ugyanígy van.

Itt azért egy ellentmondás merül fel: hogy lehet az érthetetlent, értelmileg feldolgozni? Természetesen csak részben lehet, de részben fel lehet dolgozni ezt az érzést is értelmileg is. Nemcsak az érzés vonatkozásairól, de feldolgozás módszereiről is sokat lehetne beszélni. Erről a témáról tehát még sokat lehetne beszélni, azonban áttérnék egy másik fontos problémára, amely ugyancsak nem maradhat ki. 

Az imáim egyike.

Istenem szeretném, ha lennél és rám is figyelnél. Köszönöm neked, hogy egyike vagyok a kiválasztottaknak, akik élhetnek, érezhetnek. Úgy szolgállak téged, hogy alkotásod a természetet, az embereket szolgálom. Nem kérem, hogy bocsásd meg vétkeimet, csak azt hogy igazságosan ítélj meg. Arra kérlek, hogy az emberiséget és a nemzetemet a bölcs és igazságos természettel (világgal) vezéreld a boldogság felé. A legnagyobb segítség, ha te bölcs és igazságos vagy, mert akkor értelmünkkel, akaratunkkal eljuthatunk a nagyobb boldogságba. Add meg nekem az értelem, és akarat szikráit, amelyekkel felismerem a bennem levő gonoszt, rosszat, és azt le tudom győzni. Add meg nekem az értelem és akarat szikráit, amelyekkel felismerem a jó utat, és azt követni tudom. Mindent, amit magamnak kívánok, kívánom másoknak is, az egyéniségük figyelembevételével. Bocsásd meg az elfogultságom, de családomnak, ismerőseimnek a következőket kérem:…… Elsősorban azt kérem hogy adj erőt és értelmi szikrát nekik, hogy jobbá erősebbé váljanak.

A magamnak kijelölt következő feladat:……   Remélem te is, úgy ítéled meg, hogy ez téged is szolgál.

Egyébként szerintem Isten minden gondolkodást imának fog fel, ami arról szól, hogy lehet a természetnek, a társadalomnak, az embereknek használni.

A hatalomvágy a legveszélyesebb érzelem, tulajdonság.

Ez csak egy sok-sok érzelem, vágy közül, de kétségkívül a legveszélyesebb. Ez egy érzés, de mint meghatározó érzés, egyben tulajdonság is.

Már a szükségletek taglalásánál is kitértem erre a problémára. Ezzel összefüggésben a vezetők szükségszerű negatívumairól is beszéltem már. Általában a túlzott hatalomvágyat és vagyonvágyat együtt emlegetem. Most mégis azt mondom, hogy még a kapzsiságnál is veszélyesebb hatalomvágy. Az érintett emberek többsége azért szeretne vagyont, hogy ezáltal hatalomhoz jusson vagy hogy hatalmasnak nézzék. Hol megy át természetes sikervágy, elismerésvágy túlzott hatalomvágyba? Ez az egyik kérdés. Gyakran átmegy és ezért veszélyes ez az érzés, tulajdonság. A hatalomvágyat nevezhetjük felsőbbrendűségi érzésnek, így jobban összekapcsolható pl. rasszizmussal, a túlzott nacionalizmussal.

Az hogy én gyakran ellenérzésem fejezem ki a hatalommal szemben, némely vezetők mondhatják: miről beszél ez az ember, én vagyok a „legnagyobb” szolga, nekem van a legtöbb kötelességem. Milyen gondtalan is az egyszerű, hatalom és felelősség nélküli ember. Persze ennek ellentmond az, hogy ehhez a nehéz, terhes állapothoz, általában igencsak ragaszkodnak az érintettek. Erre viszont az érintett magában vagy nyíltan ezt válaszolja: igen mert ezt szolgálatot nekem kell, és leginkább csak én tudom ellátni. Már a pozícióba jutáskor rögtön kialakul a vezetői öntudat: én vagyok erre leginkább alkalmas. Az első lépés: valljuk be, hogy a hatalom bizonyos emberek számára nagyon is kellemes érzés. Láttam olyan embert, aki kemény, kiváló ember volt, nem esett kétségbe bármilyen vágyáról kellett lemondani. Sportosan és aszkéta módjára élt, de amikor hatalma került veszélybe, akkor majd megőrült. Láttam más sok olyan embert, aki normális, jó emberként került pozícióba, de aztán valahogy megbolondult. A túlzott hatalomvágy elborította az agyát.

Szinte naponta megfigyelhetjük, egy-egy vezető személyisége, hogyan torzul el. Hogyan válik egy normális jóindulatú, emberből a pozíciójáért reszkető, azt minden eszközzel megvédő ember.

Minden érzés alapja a jó pozíció megtartása, a jó pozíció jobbítása. Ennek az embereknél a legnyilvánvalóbb formája döntéshozói hatalom. Persze ez lehet kisközösségen belüli hatalom, társadalmi hatalom, a rablóvezér, az agresszív ember, a kiskirály hatalma. Sokféle hatalom létezik. Már az állatoknál, még szelíd állatoknál is megfigyelhető a hatalmi vetélkedés. Ölre mennek a bikák, vetélkednek a nőstények.

A területvédelmi tulajdonság is összefügg a hatalomvággyal. Bár ez inkább a birtoklási vággyal (magántulajdonnal) vagy annak abnormális változatával, a kapzsisággal függ össze. A túlzott hatalomvágy és a túlzott vagyonvágy gyakran szétválaszthatatlanul összegabalyodik. Feltehetően más rossz tulajdonságaink egy része, elsősorban a kapzsiság, hatalomvágyból ered ill. azt szolgálja.

Mikor gerjed az állat és az ember is legnagyobb haragra? Ha pozícióját veszélyezteti egy vele közel egyenlő, vagy valamivel gyengébb ellenfél. Ha sokkal gyengébb az ellenfél, akkor csak somolyog. Ha pedig sokkal erősebb az ellenfél, akkor elszalad. Rendben van, ez csak egy szükséglet a sok közül, de kategorizáljuk a szükségleteket: van a szükséglet megszerzésének igénye. Van szükséglet birtoklásának igénye. Van a szükséglet elvesztésének fájdalma, bánata. Szerintem az egészség a igazságosság is legalább olyan fontos szükséglet mint a hatalom. Azonban még az egészséghez, az igazságossághoz sem ragaszkodik annyira valaki, főleg egyesek, mint hatalomhoz. Még az egészség, még az igazság elvesztése sem okoz olyan mélyen kellemetlen érzést, mint a hatalom elvesztése.  Ha az állat beteg lesz, félrevonul, beletörődik. Ha a hatalma kerül veszélybe, akkor a végsőkig, a halálig képes harcolni. Így van ez az embereknél is kiváltképpen egyes embereknél.

A történelemben az uralkodók nemcsak egymást nyírták ki a hatalom miatt, hanem saját testvérüket, szüleiket vagy éppen gyereküket, barátjukat, egyéb hozzátartozóikat. Még a legnagyobb uralkodók is belekeveredtek ilyen ügyekbe. Megölni saját testvérem, miért tenné ezt egy átlagos ember. Valószínűleg eme testvérgyilkos emberek is szerették volna a hozzátartozóikat, ha nem hatalomról lett volna szó. Ha hatalomról és minél nagyobb hatalomról van szó, annál inkább abnormálissá válhat az ember, bizonyos értelemben.

A hatalomvágy problémája összefügg „a jó érdekében el kell pusztítani a rosszat” problémájával. Egyfelől ezt ugye nem mindig, a jó mondja. Másfelől kérdés, hogy amikor rossz eszközzel akarja valaki jót, akkor eleve rossz eszköz miatt nem tesz rosszat? Ha biztosak lennénk hogy mindig jó, a jó érdekében használja rossz eszközt, akkor igaz lenne a mondás: a cél szentesíti az eszközt. Azonban minimum fele arányban a rossz is akarhat, rossz célt is szolgálhatnak, rossz eszközzel. Ezért azt kell mondani, hogy a törvény nem engedheti meg a rossz eszköz használatát.

Rendben van, de mit lehet tenni ezzel a veszélyes tulajdonsággal.

Egyfelől ez egy pszichológiai, pszichiátriai probléma. Vannak emberek, akik mindenből presztízskérdést csinálnak, méghozzá nem is kicsit. A pszichológiának kellene megállapítani, hogy ez meddig normális, és honnan kórós. Természetesen, aki kórós persztizsmániában, hatalommániában szenved, az nem lehet vezető, sem jogalkalmazó, sőt annak valamiféle gyógykezelésre lenne szüksége. Van egy olyan érzésem, hogy az emberek fele, a kórós hatalommánia határa közelében lenne, van (ha a helyzet úgy hozza) és a negyede át is lépi betegesség határát.  A pszichológiának e tekintetben is sokat kellene fejlődni.

A helyzet azért fajulhatott el, mert van egy (illetve több) evolúciós (született hajlamunk) tulajdonságunk, melyet az emberi fejlődés miatt mérsékelni kellett volna de az ellenkezője történt, történik.  Nem arról van szó, hogy a hatalomvágyat (és vagyonvágyat is) meg kell szüntetni, hanem arról hogy a normális mederbe kell terelni, többek között az erkölcsi tanítás, és a pszichológia eszközével. Jézus tanításainak egy részét felfoghatjuk olyan erkölcsi tanításnak, amely a túlzott hatalomvágy, vagyonvágy mérséklésére szólít fel.

A túlzott hatalomvágy, és vagyonvágy végső soron érzések, de mint minden érzés ezek sem függetlenek az értelemtől. Sok módón szítja az ember ezen vágyakat, de itt csak egyet említenék meg. Téves, torz elképzelés az hogy hatalomra vagyonra való törekvés, az maga a racionalitás, az ésszerűség, míg a hatalomról, vagyonról való lemondás, az maga az érzés, érzelem. „Az eszemre hallgassak, vagy a szívemre” alatt, a felületesek ezt értik: az üzleti hatalmi, vagyoni, jóléti szempontokat tartsam szem előtt (eszemre hallgatok), vagy azokról mondjak le (szívemre hallgatok) és más szempontokat (szerelem, szeretet, család, szerény békés élet, stb.) részesítsek előnyben. Ez egy torz és egyébként káros elképzelés, mert valójában nem ezen az alapon válaszható szét az érzelem és az értelem. Az érzés (érzelem) mechanizmus és a gondolkodásmechanizmus (információs kör) bonyolult működéséről és kapcsolatáról vázlatosan már beszéltem.  Nemcsak azért káros, mert eltorzul valóság, hanem azért is mert egy rossz, káros érzést (tulajdonságot) azonosít az értelemmel. Illetve az jön le, hogy aki a szerelmet, szeretet, jóindulatot, családot békés szerény életet, stb. választja, ő valamilyen butaságot követ el. Ha ez egyén alaposan átgondolva úgy dönt, hogy ez az élet számára kedvezőbb, több boldogságot nyújt, akkor ez nem butaság és nem az érzelmekre való hallgatás. Kétségkívül a szerelem egy különleges érzés. De ha ettől eltekintünk az a kérdés merül fel: lehetséges a jó érzéseknek (jóindulatnak, önzetlenségnek, szeretetnek, stb.) a rabjává válni, lehet e az ilyen érzéseket is túlzásba vinni? Okozhatnak e, az ilyen érzések kárt? Anélkül hogy témát elemezném, azt mondom: előfordulhat ritkán különleges esetekben. Az elemzés végeredménye az lenne, hogy ezen kárt okozó esetekben csak látszólagos jóindulatról, önzetlenségről, szeretetről van szó. Mindenképpen megállapítható ez nem általános probléma, így ez nem a tudományos, nem társadalmi és nem is általános egyéni probléma. Ezzel ellentétben a rossz, vagy veszélyes (azért veszélyesek, mert túlzásba lehet vinni, és akkor károssá válnak) érzések, tulajdonságok már tudományos, társadalmi és általános, gyakori egyéni problémák.

Szerintem mindenkinek, minden gyereknek tudnia kell, hogy ez (túlzott hatalomvágy és mellesleg kapzsiság is) egy veszélyes tulajdonság. Másfelől azt is tudnia kell mindenkinek, hogy éppen a demokrácia lehet itt a leghatásosabb gyógyszer. Mi is a demokrácia, bizonyos értelemben? A hatalom megszerzésének, gyakorlásának olyan szabályozása, ami lehetetlenné teszi a rossz eszközök használatát. Lehetőleg lehetetlenné tenni hogy rossz vezetők, rossz céllal kerüljenek hatalomra. Ha már ilyen megtörtént, akkor legalább ezek a rossz vezetők ne tudjanak nagy kárt okozni, és sokáig hatalmon maradni.

A demokrácia a közvetlen demokráciával párosodva, a hatalom igazságos szétosztása.

Minden jóindulatú ember, egy útvesztőben vívódik.

Az örökké visszatérő kérdés: farkas legyek vagy birka. Szelíd legyek vagy kemény, elpusztítsam, a rosszat vagy elnézzem. Szigorú legyek vagy elnéző türelmes legyek. Megalkuvó, kompromisszumképes legyek, vagy gerinces. Hatalomra törekedjek, vagy szolgáló legyek.  Minderre látszólag könnyű a válasz: egyik sem. Valójában azonban nem ilyen egyszerű a válasz.

A jóindulatú embernek vannak további vívódásai is. Megérdemlik az emberek a támogatást, segítséget? Vagy csak egyesek érdemlik meg? Lehet, hogy én adok rosszul? Adhattam volna többet jobbat? Lehet hogy önmarcangoló, határozatlan vagyok? Lehet, hogy kicsinyes vagyok? Lehet, hogy meggondolatlan felületes vagyok? Ez egy körbeforgás egy útvesztő. Na jó mondja a jóindulatú ember, akkor elhatározom magam, nem vívódok, leteszem garast. Mától fogva kemény leszek. Mától fogva szelíd elnéző leszek. Mától fogva hatalomra, vagyonra törekszem. Mától fogva adakozó leszek. Mától fogva csak egyeseknek adok, és így tovább.  Ki a keményebb, aki elhatározza magát, vagy aki bevállalja vívódást? És aki elhatározza magát az nem választ szükségszerűen rossz utat? Nem ez, az oka annak, hogy több az önző, rosszindulatú ember a kelleténél? Miért nehezíti meg a természet (Isten) a jóindulatú ember dolgát?

Az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet. 

Az arányos szeretet-tisztelet szélesebb értelemben azt jelenti, hogy mivel törődjünk, hogyan szervezzük a gondolkodásunkat, cselekvéseinket. Az arányos szeretet-tisztelet elve, egyben az arányos törődés elve.

Ez fejezet elsősorban a törődés egyben a szeretet tisztelet arányaival foglalkozik és nem a törődés mennyiségével. Elöljáróban azonban ki kell térni a törődés (foglalkozás, gondoskodás) mennyiségére is.

A pihenés szórakozás az önmagunkkal való törődés kategóriájába esik. A másokkal való törődés elsősorban szorgalom és önzetlenség kérdése. Ha elfogadjuk, hogy az önmagunkkal való törődés pl., nem lehet több, mint 20% szórakozás, az alváson kívül, akkor a szabadidőnkből (munkaidőn kívüli időnkből) mindössze napi egy-két-három óra juthat szórakozásra és a magunkkal való törődésre, amennyiben elég önzetlenek, szorgalmasak vagyunk és betartjuk az arányos törődés szabályát.

Ennek az embernek teljesen elmentek otthonról - mondhatják sokan - milyen alapon szól bele mások magánéletébe milyen alapon oszt ki százalékokat, órákat. És nagyjából igazuk is van. Csakhogy van itt egy problémakör, amivel sajnos szembe kell nézni, pontosabban nem árt kielemezni. Mert ha nem, akkor már a problémák, átalakulna bajokká, és rosszabbul fogunk élni mi emberek.

Mert miről is van szó, pl. egyesek, sokan elhanyagolják családjukat, ezért sok család rosszul fog működni. Egyesek sokan elhanyagolják a szomszédikat, a lakóközösséget, ezért sok lakóközösség rosszul fog működni. Egyesek sokan elhanyagolják a barátaikat, ismerőseiket, rokonaikat, ezáltal önmaguk és barátaik ismerőseik, stb. rosszabbul élnek. Egyesek sokan elhanyagolják a nemzetet, ezzel a nemzet (beleértve minden állampolgárt) rosszabbul fog élni. Persze erre lehet mondani – igen, de majd mások kompenzálják az egyesek elhanyagolását. Csakhogy pl. az elhanyagolt családot, nem kompenzálja az, hogy mások pedig éppen pl. a nemzetet, hanyagolják el, a családjukkal való törődés érdekében. És a nemzet is rosszabbul működik, ha az állampolgárok kétharmada elhanyagolja, az egyharmada viszont túlbuzgó aktivitással látszólag pótolja a kétharmad elhanyagolását. Szóval az ilyen nemzet sem fog olyan jól működni mintha az állampolgárok döntő többsége megfelelően törődne a nemzetével. És persze lehetne folytatni a sort pl. a kisközösségekkel. Szóval a kompenzálás csak részben működik.

Az egyén szintjén pedig úgy jelentkezik a probléma, hogy tudatosan vagy tudat alatt, de állandóan felmerül a kérdés: hogy osszam be az időmet? Vagy: ez a családtagom, ismerősöm, barátom, miért nem foglalkozik velem eleget?

Kevés emberrel találkoztam, legalábbis kishazánkban kevesen vannak, akik tudnák mi is az a lakótársi (szomszédsági, lakóhelyi) közösség,  mi is az a nemzetközösség, mások sokan még a családi közösség, vagy a baráti közösség mibenlétével sincsenek tisztában.

Visszatérve a törődés mennyiségére, a következő megállapításokat tehetjük.

Fontos a törődés mennyisége, de emellett fontos az aránya is. Hiába megfelelő mennyiségű a törődés, ha az rossz arányú.

A foglalkozásszerű (munkából eredő) törődés alapjaiban nem változtat a szabadidőnkben történő törődés arányain. Pl. a politikus, aki napi 8 órában foglalkozásszerűen nemzettel törődik, erre való hivatkozással, nem hanyagolhatja el családját, ismerőseit, rokonait, szomszédait. Pl. tanító, aki napi 8 órán keresztül gyerekekkel foglakozik, erre való hivatkozással nem hanyagolhatja el a családját, a gyerekeit, ismerőseit, barátait, rokonait, nemzetét. És azt sem mondhatja: én 8 órában mások gyerekeivel foglalkoztam, a szabadidőm viszont az enyém, ekkor foglalkozzanak a gyerekeimmel mások. És az orvos sem mondhatja: egész nap az emberekkel foglalkoztam, nem megyek el a lakógyűlésre.  És lehet még sorolni a példákat. Szinte minden munka, foglalkozás valamivel való törődés, a munkamegosztás nem más, mint törődésmegosztás.

A foglakozásszerű törődés azt jelenti, hogy a dolgozók a munkájuktól függően valamennyit engedhetnek a törődés mennyiségéből. De az arányokat fenn kell tartani. Pontosabban az ilyen emberek 5-10%-kal kevesebbet (időben kevesebbet) törődhetnek a családjukkal, a barátaikkal, önmagukkal, az ismerőseikkel, a hozzájuk tartozó kisközösségekkel, a nemzettel, az emberiséggel, ahhoz képest mintha nem dolgoznának. Pl., ha egy átlagembernek, átlagosan napi 2 és fél órát kellene törődni a családjával, gyerekeivel, de ez az ember dolgozik, akkor megengedhető, hogy csak kettő és negyed órát törődjön a családjával, gyerekeivel. Miért pont 5-10% ennek részleteibe nem mennék bele, mert bonyolult.

A következő részekben inkább a helyes arányokról elmélkedem.

Elsősorban a közvetlen környezetünkkel (magunkkal családunkkal, stb.) és a közeljövővel törődjünk. (Elsősorban a saját házunkban és előtte söpörjünk.) De nem sokkal kevésbé a kicsit tágabb környezetükkel, ismerőseinkkel, és a közelmúlttal, kissé távolabbi jövővel is törődjünk. De nem sokkal kevésbé a még tágabb környezetünkkel, a társadalommal, a nemzettel, a közép múlttal, a középjövővel is törődjünk. Ez talán a reáltudományok zónája. De nem sokkal kevésbé már az emberiséggel, a földdel, a távolabbi múlttal, a távolabbi jövővel is törődjünk. Ez talán az elvontabb tudományok zónája.

A napokban megint elkezdtem gondolkodni az evolúció, az élet rejtélyein. Az ember, az emberiség az evolúció célján.

Végül is eljutottam oda, hogy az evolúció a jelen elmélet szerinti evolúció szinte lehetetlen. Akkor hát Isten teremtette a világot, Isten irányítja a világot. Igen, de a még a kisiskolás is felteszi a kérdést: és az Isten, hogy alakult ki, miből jött létre?  Nincs rá válasz.  Ez az egyszerű kérdés, ill. annak megválaszolhatatlansága eleve kétségessé teszi Isten létét. Igen ám csakhogy a materializmus sem győzött, mert az egyszerű kérdés akkor így szól: és az első anyag hogy alakult ki, miből jött létre? Erre sincs válasz. Ráadásul mindezekre úgy nincs válasz, hogy az ember tudja: ezek megválaszolhatatlan kérdések. Az embert egy sereg alapvető, de megválaszolhatatlan kérdés veszi körül. Ezek szerint az ember az alapvető dolgokat sem tudja, tudhatja, a világot, az életet nem ismerheti, nem értheti meg. Akkor hát gondoljunk, tegyünk, amit akarunk, nem számít. Csakhogy itt jön az arányos törődés elve.

Mert mindez egy távoli dologgal való törődés, miközben nekem ki kell takarítani, az unokáimmal kell foglalkozni, ajándékokat kell venni a családomnak, ismerőseimnek, és még sorolhatnám. És ezután a magyar nemzet problémáival és azok megoldásaival is foglalkoznom kell. Mert ha én a távoli dolgok miatt elhanyagolom a közvetlen környezetem, akkor a közvetlen környezetem leromlik boldogtalanná, válik. Ugyanakkor az sem jelenthető ki, hogy az elvontabb tudományok fölöslegesek az élet nagy kérdéseivel nem kell foglalkozni.  Jó, ha mindennel törődünk, foglalkozunk, csak szépen pontosan arányosan. Az arányos törődés rendet, boldogságot teremt, az aránytalan rendetlenséget, boldogtalanságot.

Az arányos törődés elve azt is jelenti: attól még, hogy végső soron a távoli dolgok vonatkozásban semmit sem tudunk, még van értelme az orvostudománynak, fizikának, kémiának, közgazdaságtannak, stb., csak arra kérem a tisztelt tudósokat, ne tegyenek úgy, mintha ők mindent tudnának.   

Rövid kitérés a szeretet és a tisztelet viszonyára és megítélések kiindulására.

Van egy ilyen mondás: valakit az erényeiért (hibátlansága) miatt tisztelünk, és a hibáiért szeretünk. Van ebben némi igazság, hozzátéve, hogy azért nyilvánvalóan csak kisebb hibákról lehet szó. Az optimálistól, vagy az átlagostól való eltéréseket (ez lehet hiba és csak eltérés) nevezhetjük az egyéniség jellemzőinek.

Több kategória is kirajzolódik, de az egyszerűség miatt a két megítélési kiindulás. Még a kisebb hibákat sem vesszük természetesnek, azokat is negatívan ítéljük meg, a lehetséges optimálishoz mérünk. A kisebb hibákat természetesnek vesszük, azokat nem ítéljük meg negatívan, esetleg az átlagoshoz (jó és rossz ötvözetéhez) mérünk.

Az nem baj, ha ez a két megítélési kiindulás állandóan jelen van, csak tudni kell, hogy kit, mit melyik kiindulásból ítélünk meg. Másképpen a megítélés előtt azt kell mérlegelni, hogy melyik kiindulásból ítélkezünk.

Nyilvánvalóan nem nézhetjük el a kisebb hibákat, ha egy műtétről van szó, ha egy törvényről van szó, stb.. Az ember esendő tévedhet, tévedni emberi dolog. De azért a különböző emberek, foglalkozások tévedései nagyon különböző (nagyon súlyos és jelentéktelen) következményekkel járnak.   Nyilvánvalóan a súlyos következményekkel járó tévedéseket, (és az ilyen foglalkozást végző embereket), csak az optimális kiindulásból ítélhetjük meg (még a kisebb hibákat sem nézhetjük el). Még akkor sem, ha ezek a tévedések bizonyos szempontból nem nagyobbak a jelentéktelen tévedéseknél. Pl. nem mindegy, hogy az utcaseprő megy másnaposan dolgozni, vagy az agysebész, bár a hiba, a másnaposság ugyanaz. Pl. a tudomány (társadalomtudomány, rendszer, stb.) csak az „optimálisból való” kiindulásból, de a művészet a „megengedhetők a kisebb hibák” kiindulásból ítélhető meg. A szeretet inkább „megengedhetők a kisebb hibák” kiinduláshoz kötődik. A tisztelet inkább az „optimálisból való” kiinduláshoz kötődik.

A szeretet és a tisztelet is nagyrészt megítélés kérdése.  Hibáival együtt is szeretem a gyerekem, a nemzetem, stb., de nem biztos, hogy tisztelem. Minél kevesebb a hiba, ill. annak károkozása, annál inkább tisztelem, amely tisztelet hozzáadódik a szeretethez.

(Nem árt meghatározni a szeretet fogalmát, amennyiben nem azonos: pl. szeretem a gyermekem, pl. szeretem a szerelmem, pl. szeretem a mákos tésztát.)

Az arányos szeretethez.

Minél közelebb állnak (élnek, dolgoznak) az emberek (egyének, csoportok, népek) egymáshoz, annál több a közös ügyük, annál több a konfliktusforrás. Ezt ellensúlyozza az arányos szeretet, tisztelet: minél közelebb áll (él, dolgozik) hozzád, annál jobban szeresd, de legalább tiszteld. Minél közelebb állnak (élnek, dolgoznak) az emberek (egyének, csoportok, népek) egymáshoz, annál inkább munkakapcsolat jellegű a kapcsolatuk. A jó, korrekt, hatékony munkakapcsolat alapja a kölcsönös tisztelet, a tisztelet alapja, pedig az, hogy nem nézzük le, és nem csapjuk be a másikat. 

Mi is az a szeretet-tisztelet?

Nem szerethetünk sok embert, viszont sok embert tisztelhetünk.

Kétséges hogy lehet e szeretni, tisztelet nélkül. Tisztelni azonban lehet szeretet nélkül, bár némi kis szeretet mégis szükséges, mert gyűlölve és közömbösen nem lehet tisztelni. A szeretet és tisztelet mindenképpen egyirányú érzés, bár az utóbbi kevésbé érzés. A tisztelet lehet tudatos, értelemvezérelt, ha tetszik kissé erőltetett is. Kétségtelen a másik fél megérezheti ezt a nem egészen szeretetet, de nem szabad elfelejteni ez azért nem közömbösség és nem gyűlölet. Tartsuk tiszteletbe a tiszteletet, próbáljuk meg tisztelni embertársainkat, (kivéve a kevés, kifejezetten negatív kivételt), és ne sértődjünk meg, ha csak tiszteletet kapunk és nem szeretetet. 

Az arányos, szeretet tisztelet konkrétabban.

Ezt a témát korábban már említettem. Pl. a gyerekemet, jobban szeretem, mint egy idegent, többet segítek, adok neki, mint egy idegennek. Többet törődök vele. Ugyanakkor ezt az aránytalanságot, elfogultságot tehetem mérlegelve, arányosan is. A pontos cím tehát ez lenne: a szükségszerűen aránytalan hozzátartozói szeretet-tisztelet, arányos megoldása.

Természetesen azért lehetséges behatárolt csoporton belül pl.5-10-20, stb. fő esetében a közel egyenlő szeretet, tisztelet.

A külföldieket szerethetem-tisztelhetem (törekedhetek rá, lehet ez a kiindulásom) egyenlően, a nemzettársaimat is szerethetem-tisztelhetem közel egyenlően, csak őket egy fokkal jobban, bizonyos ismerőseimet is szerethetem-tisztelhetem közel egyenlően, de őket már két fokkal jobban, a barátaimat is szerethetem-tisztelhetem közel egyenlően, de őket már három fokkal jobban, a családtagjaimat is szerethetem-tisztelhetem közel egyenlően, de őket már négy fokkal jobban. Van közel egyenlő szeretet-tisztelet, de mindenkit nem lehet, és nem is lenne jó, és erkölcsös egyformán szeretni-tisztelni, tehát különbséget kell tenni – erről szól az arányos szeretet-tisztelet.

A további két elvről is beszéltem. Pl. az idegen gyerek kihúzása az égő házból. A második elv. Csak a helyzetet mérlegelő, szinte egyenlő szeretet-tisztelet. Ez a szociális rendszer alapja.  A rászorultak segítése. Másképpen: a természeti és társadalmi igazságtalanságok kompenzálása.

A harmadik elv, pedig a valós teljesítményen, hasznosságon alapuló megítélés és ezzel arányos megbecsülés, tisztelet. Ez elfogulatlan, de éppen ezért mérlegelt, de szintén arányosan mérlegelt megítélés. Ez az igazságos és arányos hierarchia alapja.

És azért  a szabályozott igazságos versenyről se feledkezzünk el..

El lehet azon gondolkodni, hogy milyen társdalom lenne az, amelyik egyik másik elv hiányzik netán kettő, vagy mindhárom elv hiányzik. Valószínűleg arra megállapításra jutnánk, hogy az ennél rosszabb társadalom lenne. Pl. egy hangya társadalomhoz hasonlatos társadalom. Vagy éppen az anarchikus társadalom kialakulása merül fel.

Én azonban a következőkből indulok ki. Mindhárom elvnek alapvető emberi érzelmek (igazságérzetek) az alapja. Tehát ezek az elvek megvannak, az emberek többségénél megvannak, csak nem mindenkinél és nem egyformán. Továbbá, sem egyénileg, sem társadalomtudományos nincsenek elméletileg feldolgozva. Amilyen az elmélet, olyan a gyakorlat. Tehát az én kiindulásom, az, hogy ha ezek az elvek megvannak, akkor legyenek meg teljesen, és legyenek meg jól. Nincsenek meg teljesen, és torzan vannak értelmezve, mindez egy rossz társadalomhoz, vezet. Legyenek meg jól, ez azt jelenti, hogy úgy vannak értelmezve és megvalósítva, hogy általuk, egy magasabb szintű társadalmat lehet építeni.

A két utóbbi elv jó értelmezésével, alkalmazásával a tanulmány során sokat foglalkoztam. Eleget beszéltem az igazságos és arányos hierarchiáról ez a valós teljesítményen, hasznosságon alapuló megítéléssel függ össze. Eleget beszéltem a szociális rendszerről, ez a rászorultak segítségével függ össze.

E fejezetben tehát az első elvről: az arányos hozzátartozói szeretet elvéről annak helyes értelmezéséről, és gyakorlatáról beszélek.

Másképpen: legyen meg teljesen és jól az arányos hozzátartozói szeretet. 

Ezen elv, elmélet beleillesztése az eddig elmondottakba csak úgy lehetséges, ha tisztában vagyunk (tudatosan, vagy érzésszinten), azzal hogy vannak alapvető életszituációk.  Itt és most két alapvető életszituációt vázolok. Az ember, mint egyéni, személyes segítő, szerető, adó, felkészítő. A másik: az ember, mint a közösség tagja, mint eredményelbíráló.

E fejezet az első alapszituációról szól: az ember, mint egyéni személyes segítő, adó, szerető, felkészítő. A gondolatot később fejtem ki.

A szeretet és a tisztelet tudatos összekapcsolása.

Családtagjaimat, barátaimat szeretem, de lehet hogy nem tisztelem. Más, egyes embereket tisztelek, de nem szeretek. Szeretem hazámat, de a sok honfitársam nem szeretem, nem tisztelem. Lehetne még sorolni az ellentmondásokat.

Ha nincs rend a fejekben, akkor zavaros, értelmetlen, szinte élhetetlen lesz a világ. Elsősorban a mindenkinek, nekem is a saját fejembe kellene rendet tenni.

Tudom hogy a szeretet egy érzelmekből, a tisztelet pedig az értelemből ered. Én azt vallom, hogy azért az értelmünkkel bizonyos mértékben képesek vagyunk kontrollálni az érzelmeinket. Nem teljesen, mert akkor a kettő egy lenne, az érzelem megszűnne, ami ugyebár lehetetlen. Itt jegyzem meg, hogy egy külön érdekes téma: megszűnhet-e az érzelem, létrejöhet egy érzelemmentes világ? Egyelőre erre azt válaszolom, hogy az értelem bizonyos kontrollja miatt még nem fog megszűnni az érzelem. Azt gondolom, hogy az embereknek, köztük nekem is, meg kell tanulni, a szeretetet és a tiszteletet tudatosan, értelem által valamennyire összekapcsolni.

Meg kell tanulnom: ha valakit szeretek, akkor azt meglehetősen tisztelem (értékesnek tartom, megbecsülöm, felnézek rá, adok a véleményére, stb.) is. Illetve, ha valakit tisztelek, akkor azt meglehetősen szeretem (kedvelem, keresem a társaságát, aggódóm érte stb.) is. Úgy gondolom, hogy a fenti tudatos összekapcsolás nélkül nem lehetséges az emberi fejlődés. E fejezet további elmélkedésében feltételezem, hogy a szeretet és tisztelet az összekapcsolása általában létezik

Az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet elve.

Az idegeneket, külföldieket, bármelyik embertársam szeretnem-tisztelnem kell. Ennél egy kevéssel jobban kell tisztelnem-szeretem honfitársam. Ennél egy kevéssel jobban kell szeretnem-tisztelem lakótársaimat, munkatársaimat, ismerőseimet, elvtársaimat. Ennél egy kevéssel jobban kell szeretnem-tisztelnem barátaimat, rokonaimat. Ennél egy kevéssel jobban kell szeretnem-tisztelnem közvetlen családtagjaimat. Egyszerűbben fogalmazva, minél szorosabb az összetartozás, (a közös múlt, jelen, más kötelékek) annál inkább szeretnem-tisztelnem kell a másikat.

Mi az hogy kell, és miféle törvényszerűség ez? A természet, Isten törvényszerűsége ez. Az állat szülő a saját kölykét gondozza, védi. Az állatok egy összetartozó közösségen belül figyelmesebbek, védelmezőbbek egymással, mint egy idegen közösség tagjaival. Törvényszerűség egyrészt azért, mert jelentős részben ilyen az ember, ez veleszületett tulajdonság. Törvényszerűség továbbá azért, mert ha ilyen az ember, ilyen az élőlény, akkor működik a világ, az élet a legjobban. A „kellene lennie” feltételes mód, pedig azt jelzi, hogy az ember jelentős részben ilyen, de jelentős részben viszont nem ilyen. Az embernél megszűnt ez a természetes automatikus befolyásoltság, viszont a tudatával még nem jutott el, e törvényszerűség felismerésére.  Az ember élhet a természeti-társadalmi törvényszerűségek ellenében is, csak akkor éppen a törvényszerűség, fel nem ismert negatív hatása miatt rosszabbul fog élni. Ez nemcsak erre a természeti-társadalmi törvényszerűségre igaz. Pl. természeti-társadalmi törvényszerűség: hosszabb távon, és általában az a jó az egyénnek, ami jó a közösségnek. Ezt sem ismeri fel.

Visszatérve: mi az, hogy egy kevéssel jobban szereti-tiszteli? Hogy lehet a tiszteletet és főleg a szeretet méricskélni? Itt visszatérek ahhoz a problémához, hogy mindez tudatos értelemmel kontrolált vagy nem az. Ha képes vagyok érzelmeimet bizonyos szinten kontrolálni, akkor képes vagyok méricskélni. Egyébként pedig állandóan méricskélek (mindenki méricskél), sőt szükségszerűen méricskélem a szeretet-tiszteletet, akár akarom ezt, akár nem. Pl. mennyit adjak egy koldusnak, milyen ajándékokat vegyek hozzátartozóimnak, ismerőseimnek karácsonyra? A háttérben állandóan méricskélek, méricskélünk, mert az adásban érvényesül a vagy-vagy elosztás elve. Ha nem arányosan adunk, energiát, munkát, védelmet, tárgyakat, stb. akkor egy torz világban élünk. Ha tudat alatt ez bennem van, akkor ideje ezt tudatosan végiggondolni. Ha már méricskélek, akkor méricskéljek logikusan és pontosan.

A méricskélés problémája azonban nem ilyen egyszerű. Egyfelől azt mondom, hogy én önzetlen vagyok, tehát többet adok (nem méricskélek), mint amennyit kapok. Másfelől azt mondom, hogy mégiscsak méricskélnem kell, hogy mennyivel adok többet, mint amannyit kapok. Sajnos ezt az ellentmondást nem tudom feloldani. Ha nem méricskélnék, akkor aránytalanul adnék, ami megint csak hiba. Ha aránytalanul adok, akkor, vagy én megyek tönkre, vagy a valóságosan rászorulók károsodnak. Kénytelen vagyok egyszerre nagyvonalú, adakozó és kicsinyes, méricskélő lenni.

Mielőtt továbbmegyek, tisztázni kell, ezt: nem kell ahhoz szeretet, barátság, hogy egy jól működő, korrekt (összességében közömbös érzületű) munkakapcsolat kialakuljon.

A fenti megállapítás igaz, de következőket hozzá kell tenni. A korrekt, összességében közömbös érzületű munkakapcsolat is bizonyos tiszteletet feltételez, hiszen nem gyűlölködésről, lenézésről van szó. Az is igaz, minél erősebb a tisztelet, annál jobb együttműködés lehetséges. (Ugyanakkor a személyes érzelem, a heves irracionális reakciók akár gátolhatják a munkakapcsolatot. Elsősorban a gyűlölet, az ellenérzés gátolhatja, de még szeretet is, labilis eltúlzott reakciókat okozhat. Az utóbbit azonban lehetséges kontrolálni.)

A harmadik pedig az, hogy az élet nemcsak munkakapcsolatból áll.

Az ember érzelmi lény, nem képes a folyamatos közömbösségre, ami durván azt jelenti, hogy választani kell: vagy kisfokú gyűlölet, ellenérzés, vagy kisfokú szeretet, tisztelet, vagy nagyfokú szeretet. A nagyfokú, gyűlöletet, ellenérzés nem lehet racionális alternatíva.

Miről is szól ez a fejezet? Arról, hogy legyen egy kiindulás, amely az arányos hozzátartozói arányos szeretet, tisztelet.  Ez a kiindulás, ehhez adódik hozzá (adott esetben) a személyes kapcsolat alakulása. Hozzátéve, hogy a személyes vonzalmat, ellenérzést be kell korlátozni. Talán furcsának tűnik, de érthetőbb, ha számokban fejezem ki magam. Pl., a felnőtt gyerekével szemben az embernek a 10-es szeretet, tisztelet skálán, szerintem egy 8-as szintről kell indulni. (A 10-es szint a kisgyerekének, még nem felnőtt gyerekének jut. Elvileg van egy ellenérzési 10-es skála is. De ezt be kell kontrolálni 5-ös skálára, ami nem jelenti azt, hogy bűnösöket nem kell megbüntetni.)

Visszatérve, a felnőtt gyerekem vonatkozásában, tehát a 8-as, majdnem maximális szeretet, tisztelet, a kiindulásom. Kapcsolatunk mondjuk különböző okok miatt nagyon jól alakult akkor természetesen a maximális 10-es szintű szeretet, tisztelet is kialakulhat.  A másik példában, kapcsolatunk, különböző okból nagyon rosszul alakul, szerintem ő egy gyenge jellem, haszontalan ember. Ha idegen lenne és pl. plusz 2-es szintről, indulna az egész, akkor kialakulhatna bennem egy mínusz 2-es ellenérzés is, tehát 4-gyel romlana nálam megbecsültsége, szeretet, tisztelet „osztályzata”. De mivel gyerekem azért plusz 8-ról indul a romlás, ezért még így is kijár neki egy kb. plusz 4-es szintű szeretet. De ebben az egészben az is benne van, hogy én az aktuális kapcsolathoz kötődő érzelmeimet kontrolálom. Vagyis nem azt mondom, hogy nem jövök ki gyerekemmel, csalódtam benne, ezért gyűlölöm őt. Nem maximális 7-14-es értékű hozzáadásokat, levonásokat teszek, hanem kontrolálva magam 1-6-os értékű hozzáadásokban, levonásokban gondolkodom. És az értelmemmel kontrolálom az érzéseimet. A számok nyelvén kb., erről szól ez a fejezet.

Az ellenmondásokhoz egy kis ismétlés:

Az igazságtalanság, erkölcstelenség. Az igazságosság alapja pedig: egyenlő feltételek, egyenlő normák alapján történik az emberek, népek megítélése értékelése, jutalmazása és szankciója. (Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkit egyforma jutalomban kell részesíteni, avagy szankcióval sújtani. Újra elismétlem: egyenlő feltételek, egyenlő normák szerint kell ítélkezni, értékelni.) Az igazságtalanság, a kivételezés (pozitív vagy negatív irányban) pedig a legnagyobb bűn, a legnagyobb erkölcstelenség. Amely ember, testület, közösség igazságtalan az emberekkel szemben attól az undorodás érzése mellett el kell fordulni, azt egyszerűen nem lehet elfogadni.  Az ilyen ember, testület, közösség már nem papolhat erkölcsről, jogról, tisztességességről, legfeljebb kijelentheti, hogy ő a kivételezés elvét vallja. (Persze a manipuláció, hazugság egy más kérdés, az egy újabb bűn.)

A jog legfelső elve a jogegyenlőség, mely az igazságosságról (egyenlő feltételek, normák alapján való ítélkezés) szól. Ugyanakkor ez még napjainkban is gyakran, csak üres jogelv.  Tulajdonképpen a jognak is szankcionálni kellene az igazságtalanságot, de ebből a szempontból is elmaradott a jog. A jog a jelenleginél többet tehetne, de az is igaz, hogy sokszor nehezen bizonyítható az igazságtalanság, ezért mégis az emberek erkölcse lehet a kiindulás.

Különösen tetézi a bűnt, ha népekkel szemben történik az igazságtalanság (kivételezés). Az igazságtalanság (pozitív, negatív kivételezés) másnak ártás, mert direkt, vagy relatívan kerül hátrányba, akivel negatívan, vagy nem pozitívan kivételeznek. Az igazságtalanság (pozitív, negatív kivételezés) önzés az ítélkező részéről, mert azon kívül, hogy felületes (önzős lusta, nem szentel elég időt az igazságosságra), általában az igazságtalanság mögött az igazságtalan ítélkező önző céljai állnak.  

A másvilági ítélkezés nagyon súlyos bűnnek tekinti az igazságtalanságot (pozitív, és különösen a negatív kivételezést), mert ilyenkor a kivételező lelkét egy hideg, gonosz, nemtörődöm, önző érzés önti el, és a másvilági ítélkezés ezt méri.

Ugyanakkor az igazságtalanságot össze kell illeszteni az arányos hozzátartozói szeretettel. Ezért az arányos szeretetet csak kis különbségű lehet. Továbbá, hogy a hozzátartozói arányos szeretetet, nem gyakorolhatja hívatásos (tanár, bíró, döntőtestület tagja, stb.) ítélkező.

Vitathatatlan, hogy az igazságtalanság az elszenvedőnek, az anyagi káron túl, sajgó lelki fájdalmat okoz. Tulajdonképpen egy összetett bűnről van szó, mert azon ember, aki mindenkinek egyenlően árt, ártana, nem igazságtalan, de azért persze bűnös. De az, aki csak egyeseknek árt, ártana, másoknak nem, ő az ártás mellett elköveti az igazságtalanság bűnét is. Természetesen az összesített másnak ártás mértéke a bűn nagyságának alapja. Aki sokaknak egyformán árt, annak azért emelkedik az összesített másnak ártása, mert sokaknak árt. Aki pedig keveseknek de kivételezve árt, annak pedig a dupla ártás miatt nő az összesített ártása. Persze a védekezést nem lehet összekeverni az ártással, viszont, aki kivételezően védekezik, az is igazságtalan.

Ugyanakkor, más összetett kérdés, azon egyenlő normarendszer összeállítása, mely szerint az ítélkezés, értékelés történik. Ebbe a normarendszerbe beleférhet a gyengék fokozott védelme, a gyengéknek adott előny, de csak akkor, ha ez nem emberekhez, népekhez, és nem szimpátiához, hanem helyzetekhez kötődik, tehát mégis egyenlő normákról van szó.  Ugyanakkor az egyenlő normák bár minimálisan szükségesek (e nélkül nem lehet ez az első lépcső), de nem elegendőek az igazságossághoz, mivel az egyenlő normák akár rosszak is lehetnek.

Az egyetemes szeretet elvének, és az arányos szeretet elvének ellentmondása és annak feloldása.

Egy korábbi fejezetben kifejtettem hogy pl. Jézus tanítása is az egyetemes szeretetről, tiszteletről szól, amelynek lényege: szeresd, tiszteld minden embertársad, függetlenül attól, hogy milyen néphez, nemzethez, fajhoz, stb. tartozik. A szeretet, tisztelet egyetlen mércéje csak a másnak hasznosság, másnak ártás lehet, de az is átgondoltan. Az arányos szeretet elve ennek ellentmond. Pl. a honfitársaidat egy kevéssel egy fél fokkal, jobban szeresd, tiszteld, mint a külföldieket. Sőt az ismerőseidet, szűkebb közösséged tagjait még náluk is egy fél fokkal jobban szeresd. Sőt családtagjaidat még náluk is egy fél fokkal jobban szeresd.

Talán pontosabb a megfogalmazás, ha azt mondjuk a tisztelet legyen egyenlő, a szeretet és az adás legyen különböző.

Szerintem a két elv ellentmondásának (úgy hogy mindkét elv megmaradjon, mert mindkettő igaz, hasznos) egyetlen módja a pontos centizgetés, méricskélés. Az ember az igazságokkal, elvekkel szemben azt várja el, hogy azok legyenek tiszták, egyértelműek, vagyis amit centizgetni kell, az valahogy nem lehet igazság. Úgy látszik, hogy ez nem minden igazságra, elvre érvényes. (Vagy talán egyikre sem, vagy nagyon kevésre.) Elsősorban talán ezt kell megérteni, és elfogadnunk, hogy vannak méricskélős, centizgető igazságok, és ezek is idetartoznak.

Tulajdonképpen már az is centizgetés, hogy szétválasztjuk a szeretet, az adást és a tiszteletet. A másik centizgetés az, ha kijelentjük: az hogy a honfitársad jobban szereted, nem azt jelenti, hogy a külföldieket utálod, megveted. Csak azt jelenti, hogy azokat egy kevéssel kevésbé szereted, egy kevéssel kevesebbet adsz nekik, de őket is tiszteled. És az is centizgetés, ha kihangsúlyozod: csak kevéssel adsz nekik kevesebbet.

Sok más esetben is találkozunk a méricskélés centizgetés (mérlegelés) szükségességével. Ott van pl. az igazságos és arányos vagyoni, hatalmi hierarchia megállapítása. Vagy ott vannak az arany középutak megállapítása. A kiinduló igazság, amit el kell fogadnunk tehát: sokszor az igazság, igazságosság csak a pontos méricskélés, centizgetés által jön létre. Ehhez még hozzátehetjük: sokszor nem is kettő, három tényezőt kell méricskélni, hanem tíz, húsz, harminc tényezőt kell méricskélni, centizgetni a pontos igazsághoz, igazságossághoz.

A legfontosabb azonban az, hogy felmérjük (mérlegeljük): milyen alapvető életszituációba vagyunk.

Egy nagyon egyszerű példával világítanám meg a problémát.

Gyerekem elindul egy tanulmányi versenyben. Az természetes, hogy én gyerekemmel foglalkozom, mert őt szeretem leginkább. Továbbá, én vagyok az, aki leginkább képes neki adni, képes őt segíteni, képes őt felkészíteni. Ekkor tehát a személyes, egyéni segítő, adó, szerető szituációba vagyok.

A verseny lezajlik és létrejön a döntés. Vagy éppen, nekem is döntenem kell.  Ekkor már nem lehetek elfogult a gyerekemmel szemben, a döntést már úgy kell néznem, ill. meghoznom, mint egy kívülálló, a közösség (csak a közösség javát néző) tagja. Amennyiben igazságos volt a döntés, azt kell mondanom: ez rendben van, ez igazságos. A győztesnek pedig gratulálnom kell, még ha az nem is az én gyerekem. Ebben a szituációban már gyakorlatilag nem érvényesül, az hogy gyerekemet másoknál egy kevéssel jobban szeretem, neki többet adok. Vagyis nem érvényesül az arányos szeretet tisztelet elve.  Ebben a szituációban az a természetes, és helyes, ha a mindenkit szeretek, tisztelek és a valóságos teljesítmények alapján ítélkezem.

Ez a fejezet arról a szituációról szól, mikor az ember, mint egyén felkészít, patronál, segít, ad, szeret, drukkol. Mert azért ez sem olyan egyszerű, egyértelmű, mint amilyennek látszik. Még ebben a szituációban is számos tényezőt kell figyelembe venni és azokat mérlegelni, méricskélni.

A szeretetnek-tiszteletnek van egy másik, látszólag ellentmondó törvényszerűsége is, az igazságos (hasznosság) szerinti.

Ez pedig a következő. Minél inkább hasznos valaki mások (közösség) számára, annál több szeretet-tisztelet jár neki. Minél inkább ártalmas valaki mások (a közösség) számára annál kevesebb szeretet-tisztelet jár neki. Nevezzük ezt az igazságos szeretet-tisztelet törvényszerűségének. E törvényszerűséggel már sokat foglalkoztam (igazságos és arányos hierarchia) e tanulmányba. Ellenben az arányos (hozzátartozói) szeretetről-tiszteletről csak ebben a fejezetben van szó.   Tehát van az arányos (hozzátartozói) szeretetet-tisztelet és az igazságos szeretet-tisztelet törvénye. Mindkettő igaz. Mindkettő más logikára épül. A hozzátartozóimat nem a hasznosságuk-károsságuk szerint szeretem-tisztelem jobban, csak a hozzám való viszonyuk miatt. A két szeretet-tisztelet ellentmond egymásnak. Egyfelől a hasznosság megítélésében természetes az értelem használata, a másikban ezt tisztázni kell. A fő probléma azonban, az hogy adásomat, mi vezérelje, a másnak hasznosság, vagy a hozzátartozói kötődés? Pl. a társdalom számára haszontalan szomszédomat, úgy kezeljem, mint minden hasonlóan haszontalan embert, vagy vegyem figyelembe, hogy mégiscsak a szomszédom? Még élesebb a kérdés: pl. a társadalom számára haszontalan gyermekemet úgy ítéljem meg, mint más hasonlóan haszontalan embert, vagy vegyem figyelembe hogy mégis gyermekem? Sőt elsősorban csak azzal foglakozzam, hogy ő a gyerekünk és nem foglalkozzam a hasznosságával? A példákat lehetne sorolni, ismerősök, barátok, stb. vonatkozásában. A két eltérő elvet, törvényszerűséget tehát össze kell hangolni. Azt gondolom, hogy mivel mindkét elv, törvényszerűség igaz, ezért kompromisszumot kell kötni. Az előző kérdésre tehát a válasz. Gyerekemet szeretem-tisztelem 65%-osan mert ő gyerekem. Ha viszont a gyerekünk haszontalan ember, rossz tulajdonságokkal rendelkezik akkor ez szeretet-tisztelet, lemehet akár 30%-ra is. 30% alá azonban nem mehet le. Ha pedig kiváló, hasznos ember akkor ez szeretet-tisztelet felmehet 100%-ra is. egy fordított példa: X kiváló külföldi tudóst szeretem tisztelem társadalmi hasznossága miatt mondjuk 65%-osan. Ha ő, a gyermekem lenne akkor 100%-osan (maximálisan) szeretném-tisztelném.  A szertettel-tisztelettel mindig arányos az adás. Ez azt jelenti, hogyha X kiváló külföldi kiváló tudós és közepes hasznosságú gyermekem, egyszerre kérne tőlem valami nagy erőfeszítést, és rászorultságuk egyforma lenne, akkor bizony igen nehéz lenne döntenem. Ez ilyen formában persze valószínűtlen, azonban közvetett, áttételes formában gyakran szembetalálkozom (mindenki, nemcsak én) hasonló a problémával. Tágabb értelemben itt arról van szó, az emberek, hogy viszonyuljanak egymáshoz, hogy osszuk szét adásunkat, ez pedig már meghatározza életünket. A lényeg az, hogy a kétféle szeretetet-tiszteletet (hasznosság szerinti és hozzátartozói) össze kell és talán nagyjából össze is lehet egyeztetni. Pl., ha egyenlő hasznosságú és szorultságú gyerekem, barátom, szomszédom, honfitársam és külföldi kér tőlem, akkor a legtöbbet gyerekemnek adok annál kevesebbet a barátomnak annál kevesebbet a szomszédomnak és így tovább. Pl., ha a haszontalan és kiváló gyerekem kér tőlem, akkor a kiválónak többet adok, mint a haszontalannak.

A problémának azonban itt nincs vége.

Az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet megoszlása.

Visszatérnék az arányos hozzátartozói szeretet meghatározásához

Az idegeneket, külföldieket, bármelyik embertársam szeretnem-tisztelnem kell. Ennél egy kevéssel jobban kell tisztelnem-szeretem honfitársam. Ennél egy kevéssel jobban kell szeretnem-tisztelem lakótársaimat, munkatársaimat, ismerőseimet, elvtársaimat. Ennél egy kevéssel jobban kell szeretnem-tisztelnem barátaimat, rokonaimat. Ennél egy kevéssel jobban kell szeretnem-tisztelnem közvetlen családtagjaimat.

Ez persze csak általánosságban igaz, általánosságban igaz, nagyjából jó, de egyénileg eltérő lehet. A szimpátia, mint szubjektív érzés is felvetődik a problémában. A megmagyarázhatatlan szimpátiának azonban nem szabad mérvadónak lenni, utalok itt a tudatos értelmi megítélésre. A probléma másik fele, amit az előbb tárgyaltam, hogy milyen (jó vagy rossz ember) az a lakótárs szomszéd, stb. Érthetőbb, ha feltételezzük hogy az emberek egyenlő hasznosságúak, és rászorultságuk, ill. egyformán szimpatikusak a számunkra. Ekkor csakis a fenti törvényszerűségnek kell érvényesülni.

Az megfogalmazás hogy „egy kevéssel jobban szeretem-tisztelem” fontos. Két fő hiba lehetséges. Az egyik, ha közelebbi hozzátartozókat sokkal jobban szeretem minta távolabbiakat. Nevezzük ezt szokásos aránytalan szeretet-tiszteletnek. A másik fő hiba, ha közelebbi hozzátartozókat ugyanúgy vagy kevésbé szeretem, mint távolabbikat. Nevezzük ezt: fordítottan aránytalan szeretetnek-tiszteletnek.

Itt megint beleütközünk egy látszólagos ellentmondásba. Az önzetlenség egyféle definíciója: az önérdek nélküli szeretet-tisztelet, ill. adás, támogatás, segítség. Ne felejtsük el az önző többet vár el, többet kap, mint amennyit ad, az önzetlen kevesebbet vár el, kevesebbet kap, mint amennyit ad.  Minél ismeretlenebb az, akit szeretünk-tisztelünk, akinek adunk, annál inkább valószínűbb az önzetlenség. Az arányos (hozzátartozói) szeretetet-tisztelet elve szerint, viszont a hozzátartozóinkat kell valamennyivel jobban szeretni-tisztelni. Ha betartom az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elvét, akkor önzővé válok? 

E probléma kifejtése.

Minél közelebbi hozzátartozó valaki annál valószínűbb, hogy nem érdektelen a szeretetet.   Pl. adok a gyermekemnek, hogy elismertebb legyen, de közben arra számítok, hogy az ő elismertsége az én elismertségem is fokozza. Ha jó anyagi helyzetbe kerül, akkor én is jobb anyagi helyzetbe kerülök, minimum, azzal hogy nem kell támogatnom. Ugyanez járhat a fejembe, amikor ismerősöket, lakóközösséget, a hazámat, stb. támogatom. Lényegében magamra gondolok, amikor másoknak adok, csak látszólag szeretek-tisztelek.

Térjünk itt ki a külső érzésmechanizmusra.

Feltételezem, hogy az érzésmechanizmus tökéletesen működve meg tudja különböztetni, hogy milyen érzéssel adok. Ha magamra gondolva önzően adok akkor az más érzés, kisugárzás, negatívan értékeli. Ha az adás közben nem magamra gondolok, akkor az megint más érzéskisugárzás, azt pozitívan értékeli. Az érzésmechanizmust tehát nem „érdekli” hogy kinek adok, csak az, hogyan adok. Adhatok én a hozzátartozóimnak is hátsó gondolat nélkül, önzetlenül. Mi van hála elvárásával? Önzetlen leszek, ha valamilyen hálát várok el? Ha előre, és nagymértékben számítok a hálára akkor igen. Ha utólag fáj hogy valaki hálátlan, akkor nem. A túlzott önsajnálatot, önsanyargatást (probléma felfújást), egyébként nem értékeli az érzésmechanizmus.

Ugyanakkor felmerülhet a kérdés: szankcionálja-e az érzésmechanizmus azt, ha valaki hozzátartozóit elhanyagolja, mert energiáit idegenekre fordítja.

Az arányos hozzátartozói szeretet másik oldaláról se feledkezzünk el, ez is fontos.

Valamivel gyakoribb azon torzulás, hogy közel állókat aránytalanul sokkal jobban szeretjük, mint a távolabb állókat. De alig marad le e mögött, amikor a távolabb állókat jobban tiszteljük, mint a közelebb állókat. Természetesen ez is sérti az arányos szeretet, tisztelet elvét, ez is probléma, ez is fölösleges érdemtelen fájdalmat okoz sokaknak, ez esetben a közelebb állóknak. És ez is felborítja nagy egyensúlyt.

A fordított aránytalanság gyakran, többnyire nem önzetlenségből fakad, hanem abból hogy a hozzátartozókat (főleg a rokonokat, lakótársakat, munkatársakat, stb.) hajlamosabb vagyok (nemcsak én), az együttműködési hiányosságok, munkakapcsolat miatt megutálni.

Pontosabban, mélyebben a következőről van szó, A szoros együttlét persze a másik ember hibáit is feltárja. És persze az erényeit is, de azt hajlamosak vagyunk elfelejteni. De nemcsak erről van szó. Az együttlét, főleg, ha abban közös munka, érdekellentét is van, sok-sok súrlódással, karcolással jár. Ugyanakkor sok-sok jóval, segítséggel, simogatással, simítással is járhat az együttlét, az együttműködés, csak ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, figyelmen kívül hagyni.  A karcolásokat viszont hajlamosak vagyunk megőrizni, így bizonyos idő után lelkünk ezüsttálcája tele lesz karcolással, amit a közelálló okoz. Valóban ő okozza ezeket karcolásokat, de mi vagyunk azok akik karcolásokat megőrizzük, a simításokat viszont nem vesszük figyelembe. Lehet hogy lelkünk ezüsttálcájának ragyognia kellene a segítségek simítások miatt. Ragyognia kellene, de karcos, karcos a lelkünk, haragszunk, elfordulunk, utálkozunk. És fokozza problémát, ha ez a dolog kölcsönös.(Természetesen mindezzel összefügg a jó kritikai légkör, ill. annak hiánya.)

Gyakori hogy pl. családon belül olyan emberek, gyűlölik egymást, akik egyébként idegenekkel kedvesek udvariasak. Gyakori, hogy családon belül, olyan emberek kiabálnak, átkozódnak, verekednek, aki egyébként a társdalomban szelídek, együttműködők. (Ebben azért az is benne van, hogy a családon belül vezeti le a feszültséget.) És még gyakoribb, hogy családon belül egy nagyfokú bizalmatlanság, hidegség alakul ki, olyan emberek között, akik máshol idegenek között nyíltak, bizalmasak. Sajnos a következő jelenség gyakori: minél közelebb kerül a másik, minél szorosabb kapcsolat, annál rosszabb lesz a viszony, minél távolabb van a másik, minél lazább a kapcsolat, annál jobb a kapcsolat. (Senki sem lehet próféta saját hazájában és főleg saját házában.) Az okokról már részben beszéltem.

Előjön gyűlölet problémája is. Gyakori hogy valaki nem az idegent szereti jobban, hanem senkit sem szeret, csak közömbösségét, ill. utálatát rangsorolja. Pl. a hozzátartozóival közömbös, az idegeneket viszont utálja. Ezt mindenképpen negatívan értékeli a külső érzésmechanizmus.

De mielőtt visszatérnék az érzésmechanizmusra, levonnám a konklúziót.

A tudatos arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet nemcsak arról szól, hogy felismerjük az elvet: minél közelebb áll valaki hozzánk, rokonságilag, együttműködésileg, annál jobban kell őt szeretni tisztelni, de ezt arányosan kell tennünk. Hanem arról is szó van, hogy ezt soha ne felejtsük el, mindig ott legyen a gondolatunkban és lehetőleg ez érzésünkben is. Bármilyen hangulatban, bármilyen kapcsolati szakaszban is vagyunk, tudatosan ebből induljunk ki: ő, aki közel került hozzám, ő, akit tisztelnem, szeretnem kell, többek között a természet, Isten törvénye szerint. Ő akit a természet Isten és nem utolsó sorban, saját választásom, mellém rendelt. És az is fontos, hogy értelmileg is feltárjuk, pl. a kapcsolat-romlás lényegét.  

Ugyanakkor tudatosan e gondolatnak érzésnek is mindig bennünk kell lenni: minden embert és élőlényt, mint velem kvázi rokonságban levőt (mindnyájukat a természet Isten teremtette, mindnyájunknak van hasznos élete, van érzése, érzelme), szeretnem, tisztelnem kell. Ráadásul nemcsak családban, kisközösségben élek, de a nemzettel, és bár lazábban az emberiséggel is egy közösségben élek.  De mivel a hozzátartozóimat, a mellém rendelteket jobban kell szeretnem, tisztelnem köteles vagyok a szeretetet, tiszteletet arányosan elosztani.

Ez az egész fejezet a fenti „igazságokat” hivatott bizonyítani.

És egy idetartozó fontos megállapítás. Szerintem az intelligens, erkölcsi érzékkel rendelkező ember arra törekszik, hogy kapcsolatai nem hidegüljenek, ne romoljanak el. Ha ennek ellenére elhidegül, elromlik a kapcsolat (ez is előfordulhat), akkor az intelligens, erkölcsi érzékkel rendelkező ember nem válik gyűlölködővé, egy korrekt, de távolságtartó kapcsolatot tart fenn, miközben azért nyitott marad arra, hogy a kapcsolat javuljon.

Más kérdés hogy a másoknak ártókat, a bűnösöket hogy büntesse meg a társadalom és az egyén. Az intelligens, erkölcsi érzékkel rendelkező egyén szét tudja választani (tudatosan szét akarja választani) az építő kritikát, a piszkálódást (kibabráló, kellemetlenkedő, rosszindulatot, antipátiát) és a bűnt.  Ha a másik fél részéről „csak” piszkálódást, antipátiát tapasztal, akkor az említett távolságtartó (a javulás reményét fenntartó, nem gyűlölködő és nem visszapiszkálódó) kapcsolatra törekszik. A bűn problémája egy más kérdés, abban az egyén, az elfogultsága miatt már egyedül nem hozhat szankciót, azt már csak a társadalommal együtt oldhatja meg. Így viselkedik az intelligens, erkölcsi érzékkel rendelkező ember, még akkor is, ha el akarják ragadni az indulatai.

Az építő kritikát nem tartja piszkálódásnak, és persze bűnnek sem, de ez már egy másik fejezet témája.

Megint visszatérek az érzésmechanizmusra, ill. a felvettet ellentmondásra.

Vagy nem az idegeneket szereti jobban, hanem azokkal közömbös, egyes hozzátartozóit viszont utálja. Ezt is negatívan értékeli az érzésmechanizmus, mert el tudja választani jóindulatot a rosszindulattól ezek különböző kiáramló érzések. E fejezetben csak szeretetről-tiszteletről elmélkedem és nem az utálatról, gyűlöletről, rosszindulatról, holott kétségtelen hogy a kettő között gyakran elmosódik a határvonal.

Nevezzük mindezt a gyűlöletből eredő fordított aránytalanságnak. Az önző ember sokkal inkább közömbös és gyűlölködő, mint az önzetlen. Az érzésmechanizmus tehát elsősorban nem az arányos (hozzátartozói) szeretetet-tiszteletet méri. Minden önzetlenséget, szeretetet-tiszteletet pozitívan értékel és minden önzőséget negatívan, értékel.  Lehetséges nem gyűlöletből eredő, hanem téves felfogásokból eredő, fordított arányosság is. Ezt az érzésmechanizmus nem szankcionálja, de nem is jutalmazza. Amennyiben a külső érzésmechanizmus, mérni tudja a hátsó szándékokat, az igazi érzéseket, a felelőtlen megjátszott adást, túlzott önsajnálatot, önzrikálást, és a szeretetet el tudja választani gyűlölettől akkor igazságos helyzet alakul ki. Mégis felvetődik a gondolat, ha az arányos szeretet-tisztelet hasznos és jó, az aránytalan pedig káros, akkor azt mégiscsak értékelni kellene a külső érzésmechanizmusnak. Talán a következőképpen méri.

A kiindulási alapok. Az adás (megítélés) alapvetően az érzésekből ered. Az önzetlen érzéseket (más iránti aggódást, jóléti vágyat, stb.) a természet képes az önző érzésektől (saját magunk iránti aggódás, jóléti vágyat, stb.) elválasztani és pozitívan, negatívan mérni. Az érzésnek van intenzitása és időtartama, ez a kettő határozza meg az érzés erősségét. Az önző ember mások iránti érzése a gyengébb intenzitás és időtartam miatt gyengébb lesz. Ezen belül jelentéktelenné válik, hogy az arányos (a hozzátartozók ill. az idegenek) vonatkozásában.

A probléma akkor erősödik fel, amikor erősebben érzünk mások irányában. A hozzátartozók irányában érzett érzéseink intenzívebbek, de arányosan több bennük az önérdek, önzés. Hiába aggódom, mondjuk, ötször annyira (5-ös erősséggel) pl. az édesanyám miatt, ezen az aggodalom fele (ha nem is vesszem észre) általában saját magamért szól. Az önzetlen érzés mértéke tehát csak 2,5 erősségű. Ugyanakkor feltehetőleg a hozzátartozókért való érzés általában, az intenzitás és más okból nem lehet tartós, ez hullámzásokban történik. A hullámvölgyekben nem aggódóm, vagy főleg magamért aggódóm. (Az aggódás csak egy érzés a sok közül). Talán jobb lenne, ha következőkben az aggódás helyett szeretetről beszélnék, bár ez a kettő bizonyos vonatkozásban ugyanaz. Ugyanakkor a mások szeretete, pl. az emberiség, nemzet szeretete kisebb intenzitású, de lehet egyenletes tartós. Továbbá eme érzésnek kisebb az intenzitása, de abban kevesebb az önzőség, tehát ha az erősség 1, 2-szeres, akkor abból 1 erősségű lesz az önzetlenség érzése. Egy adott pillanatban, percben nem tudok két dolog miatt aggódni. Átlagosan akkor érzünk a legerősebben, ha szeretjük a hozzátartóinkat, de e mellett (szünetekben) az emberiségért aggódunk. Ha grafikusan ábrázolnánk, akkor egy hullámzó görbe és annak közepén haladó egyenes kombinációjáról van szó, ami összességében nagyobb mértékű, mint önmagában hullámzó görbe, vagy önmagában az egyenes. Egyszerűbben fogalmazva: a nemzet emberiség szeretete jól megfér, sőt kiegészíti család, az ismerősök iránti szeretetet. Annak lesz a legnagyobb a pozitív másvilági megítélése, aki arányosan és folyamatosan szereti, (aggódik értük) a családját, ismerőseit, a honfitársait és az emberiséget is. Gyakorlatilag ez nem mehet csak felváltva, de a belső motiváció, a késztetés az lehet párhuzamos folyamatos és így az összes önzetlenségi érzés is viszonylag folyamatos lesz.  Az aggódás persze gondolkodással, átgondolással is jár, illetve ha ilyen az aggódás, akkor sokkal erősebb az érzés. Erről már szó volt, amikor felületességet tárgyaltam. Arról is szó volt, hogy az érzés erőssége általában cselekvésekben realizálódik.  Ez persze csak fikció egyféle elvi magyarázat.  Mint mondtam, optimális esetben a másvilági állapotunknak tükrözni kell az evilági hasznosságunkat.

Ehhez még hozzátehetjük, hogyha aránytalanul szeretünk, akkor feltehetően nagy a felületességünk, vagy valamilyen gyűlölet alakul ki bennünk.

Ha be lehet bizonyítani, hogy az evilági hasznosságunk akkor optimális, ha arányosan szeretünk (hozzátartozók, idegenek), akkor ezt kell követni az érzésmechanizmusnak is. Lehet, hogy ez gyakorlatilag másképpen történik, de az alapelv marad.

A lényeg ez: az aránytalan szeretet a hozzátartozók, ismerősök túlzott szeretete (nemzet és emberiség túl kevés szeretete), valamint a hozzátartozók, ismerősök elhanyagolása (túl kevés szeretete), mindez, mint negatív érzés a másvilági megítélést negatívan befolyásolja. Tehát ezek az érzések csökkentik az önzetlenségünket, relatíve lefelé terelik az érzésgyűrűt. Igaz viszont, hogy az érzésmechanizmus elsősorban a önzőséget, önzetlenséget méri és nem az önzetlen, ámde aránytalan szeretetet.

Az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet nem a másvilág szempontjából fontos elsősorban, hanem evilági életünk lesz általa szebb, jobb.

Megint más, a külső érzésmechanizmustól független logikai, tapasztalati megállapítások a következők.

Azon emberek nagyobb része, akik a hozzátartozóikat aránytalanul túlzottan szeretik-tisztelik, önzők, mert szeretetükben valószínűleg nagyarányú az önérdek.

Azon emberek nagyobb része, akik fordítottan aránytalanul szeret-tisztel, a hozzátartozókat kevésbé szereti-tiszteli, mint a kevésbé hozzátartozókat, azok önzők, mert inkább közömbösségből, gyűlölködésből ered az aránytalanság, nem jóindulatból. Ha pedig nincs gyűlölködés, akkor felületes átgondolatlan szeretet miatt válnak önzőkké.

Kijelenthető tehát, hogy akik arányosan szeretnek-tisztelnek, azok túlnyomó része önzetlen, akik pedig aránytalanul (bárhogyan is) szeretnek-tisztelnek azok döntő többsége önző.

Kétségtelen, hogy van az embereknek egy pár százaléka ( kb.7%) aki  önzetlen, de úgy, hogy túlzottan szereti pl. a családtagjait, és ezáltal túlságosan elhanyagolja, túl kevéssé szereti-tiszteli az ismerőseit, vagy a honfitársait. Másik pár százalék (kb. 3%), aki önzetlen, de úgy, hogy aránytalanul szereti-tiszteli az idegeneket ( külföldieket, ismeretlen honfitársakat) és ehhez képest elhanyagolja túl kevéssé szereti-tiszteli az ismerőseit, családtagjait. Visszaérkeztünk a fejezet elején felvetett ellentmondáshoz. Ez a 3% ember most helyesen érez, cselekszik, mert hatalmas az önzetlensége, vagy helytelenül érez, cselekszik, mert nem tartja be az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet elvét?  Szerintem helytelenül érez, cselekszik. Abból az egyszerű logikából indulok ki, hogy az ember általában úgy is lehet önzetlen, ha betartja az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet elvét, ha pedig ez lehetséges, akkor ez helyes út. A lényeg az, hogy van egy ilyen törvényszerűség, elv, és azt lehetőleg mindenki ismerje. Ha valaki ismeri ezt a természeti Isteni elvet, akkor biztosabban halad a jó utón.

Összefoglalnám a zavarosnak tűnő elmélkedés lényegét.

Nagyon fontos az arányosság, de legalább annyira fontos az összes szeretet, tisztelet, önzetlenség, ami az egyénből árad. A másvilági ítélkezés is egyenlően mérlegeli a két jellemzőt és mi is e szerint, gondolkodjunk, cselekedjünk.  Arányosan szeressünk-tiszteljünk. A lehető legnagyobb mértékben szeressünk-tiszteljünk, legyünk önzetlenek.

Az átláthatóság, és tévedés elkerülése miatt kedvéért azért tovább elemezek, kategorizálok..

Emberek 50% mondjuk önző, elsősorban és túlzottan magát szereti-tiszteli, többet vár el, mint amennyit ad. Ebből 45%-nak az önzősége, önzetlenségnek látszik.

Ugyancsak az önzők 45%-a, aki az önzősége miatt aránytalanul szeret-tisztel. Ezek nagyobb része (40%) a hozzátartozóit (elsősorban a közvetlen családját) szereti-tiszteli (látszólag) és az ismeretlenekkel, (ismeretlen honfitársakkal, külföldiekkel) szemben közömbös vagy ellenséges.

Az emberek 50% önzetlen. Ebből 40% részben tudatosan részben „ösztönösen” ismeri az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet elvét, ezért arányosan szeret-tisztel, ad, támogat. A maradék 10% aki, mert nem ismeri ezt az elvet, vagy más okokból, aránytalanul szeret-tisztel, ad, támogat.

A külső érzésmechanizmus a saját logikája szerint felismeri az önzőket, önzetleneket, de nem ismeri fel az aránytalanul szeretőket-tisztelőket. Az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet nem az érzésmechanizmus, a másvilági létünk szempontjából lényeges, hanem az evilági életünk szempontjából.

A szeretet-tisztelet, az adás az ítélkezés elveinek kategorizálása.

Kezdjük ez utóbbival. Elmegyek egy gyermek mellett az utcán, nem törődök vele, de ha esetleg egy égő házból az életem árán is kihoznám. Az egyik esetben sokkal többet adtam, csupán a rászorultsága miatt nem mérlegeltem, hogy hozzátartozó, hogy megérdemli, és semmi mást csak a rászorultságát mérlegeltem. A rászorultságot úgy lehet a másnak hasznosság, másnak ártás elvével összeegyeztetni, ha vizsgálom: önhibájából rászorult, vagy önhibáján kívül (egyébként, jóindulatú másnak hasznos ember, ill. az lenne) rászorult. Általában normál helyzetben erre van elég idő.

Az egyenlő szeretet elve pedig arról szólt, hogy minden embert egyenlő szempontok szerint kell megítélni. Ez azonban összeilleszkedik a hasznosság, ártalmasság szerinti megítéléssel, adással. Ez csak arról szól, hogy a hasznosságot, ártalmasságot egyenlő szempontok szerint ítélem meg. Tulajdonképpen ez egy mindenek felett álló elv, mert ez a lényege: legyél mindig következetes, csak így lehetsz igazságos. Másfelől nem különálló elv, mert a másnak hasznosság, másnak ártás elvét egészíti ki.

Az elvek felsorolása. Az egyenlő megítélés, adás elve. A hasznosság, ártalmasság szerinti megítélés adás elve. Az érzésmechanizmus szerint: „minél idegenebb a támogatott, annál nagyobb az önzetlenség” elve. Az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet adás elve. A rászorultság szerinti adás, segítség elve. Csak ezt az öt elvet kell figyelembe venni és összeegyeztetni, amikor embereket ítélünk meg, azokat támogatjuk. Általában normál helyzetben össze lehet egyeztetni ezt az öt elvet. Kétségtelenül hogy az öt elv egyrészt azt jelentheti, hogy gyakrabban tévedünk. Másrészt azt jelentheti, hogy viszonylag gyakran alakul ki olyan helyzet, amikor egyenlő arányok alakulnak ki, vagyis igen nehéz dönteni, hogy kinek, mennyit adjunk. Az egyik ember kevésbé hasznos, ámde rászorultabb, és hozzátartozó. A másik ember idegen, de hasznos, viszont kevésbé rászorult.

Tulajdonképpen ez az egész nagyon bonyolultnak látszik, de valójában hihetetlenül gyorsan forog az emberek értelmének és erkölcsi ítéletének kereke, mindezt, ha nem is tudatosan, de percek alatt végiggondolják. Azért nem árt, ha legalább egyszer tudatosan is végiggondolják a problémát.

Az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet és a társadalom, a társadalmi elosztás.

Itt elérkeztem egy olyan ponthoz, amikor megint rá kell jönnöm, hogy minden mindennel összefügg. Nincs a társdalomtól, elválasztható külön erkölcsi problémakör, nincs külön érzelmi problémakör.

Az alábbiakban a következőt szeretném bizonygatni: ha érvényesül az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve az egyéneknél és társdalomban, akkor a gazdasági-társadalmi rendszer szinte optimálisan működik. De csak akkor, ha a másik két elv is érvényesül és ez a három jól illeszkedik egymáshoz. A másik két elv.

A rászorultak segítése, azaz a természeti és társadalmi igazságtalanságok kompenzálása. (Egyenlő csak a helyzetet mérlegelő szeretet-tisztelet)

Illetve a valós teljesítmény, hasznos munka alapján való megítélés és megbecsültség. Illetve az egyenlő, ezért mérlegelt megítélés, tisztelet megbecsülés

És az gazságos szabályozott versenyről se feledkezzünk el.

Amikor az arányos szeretetről-tiszteletről elmélkedem, akkor az arányos adásról, támogatásról is elmélkedem és ez már társadalmi probléma.  Az állam erőssége, az adózás, a költségvetés, a szociális rendszer, és még hosszasan sorolhatnám az érintett területeket.

Az egyén számára az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve nagyon egyszerűen valami ilyesmiről szól. A szeretettel, tisztelettel nem kell fukarkodni, mert az nem tud kifogyni. Semmiképpen nem kell gyűlölködni, lenézni a másik embert, bárkiről (egyedül a súlyos bűnelkövetők tekintetében vitatható) is legyen szó. Viszont a törődés, a munka, az egyén energiája, ideje, jövedelme (adás, támogatás) már véges. Ezt már kénytelenek vagyunk elég precízen beosztani. A gyakorlati szeretet, tisztelet azonban arányos az adással, támogatással.

Az világos hogy az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelettel, általában egyenesen arányos a másoknak való adás, támogatás. Ez pedig nyilván összefügg az igazságos és arányos hierarchiával. Először is azt kell látni, hogy aki, önző az, az igazságtalan és aránytalan hierarchia híve. Azok pedig akik (7%) önzetlenek, de különböző okokból aránytalanul többet adnak a családjának, ismerőseinek, mint az ismeretleneknek, az igazságtalan és aránytalan hierarchiát erősítik.  Az önzőségen túl tehát számít az arányos adás.

Látszólag azok szolgálják leginkább az igazságos, arányos hierarchiát, akik mindenkinek egyformán adnak, vagyis a nem tartják be az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elvét. Mindenki, mindenkinek egyformán ad tehát mindenki egyformán kap. Erre jönne rá a hasznosság szerinti elosztás, és akkor kialakul, az igazságos és arányos hierarchia. Ha viszont betartom az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elvét, akkor abból a tényből kifolyólag, hogy minden embernek különböző számú, adakozó kedvű, és vagyonú családtagja ismerőse van, eleve egy igazságtalan helyzet jön létre. Itt már nem ártana akár százalékosan is pontosítani az arányos adást. Itt ugye megint felvetődik: hogy lehet a szeretetet-tiszteletet méricskélni. Viszont ha ez szeretet-tisztelet meghatározza a társadalmi elosztást (adózást, költségvetést, szociális rendszert stb.), akkor nemcsak lehet, de köteles vagyok pontos számokkal dolgozni.

Az önzetlenség, az adás számokban kifejezett arányai. Itt egy erősen leegyszerűsített, idealizált modellt vázolok fel. A kiindulási alap, mondjuk ez: milyen lehetne a jövőben, egy magyar átlagos (átlagos jövedelmű, átlagos családi és más körülményekkel rendelkezik, stb.) egészséges, munkával rendelkező dolgozó munkájának szétoszlása.

Megjegyzem a számolásba, nem számítom bele az adás-visszakapást, csak a viszonzatlan és folyamatos adást, támogatást, illetve kapást.

Ez a modell megfelel annak, hogy a lakosság egyharmad része az aktív, egészséges folyamatosan dolgozó. A másik kétharmad része támogatásra szoruló gyermek, vagy beteg ill. más okból támogatásra szoruló ember. Ez egy nagyon leegyszerűsített, elnagyolt kép. Kik, akik valóban támogató (rászorulókat támogatják) dolgozók? Kik a rászorulók?  Mit jelent az, hogy rászoruló, segítséget igénylő? Nem ingyenélőt, nem eltartottat jelent, ez biztos. A beteg fizette a betegbiztosítását, a nyugdíjas pedig fizette nyugdíjjárulékot. Ezek egyfajta tartalékolások, a munkájuk, jövedelmük későbbi felhasználása. Bizonyos értelemben a gyerek eltartására fordított összeg pedig felfogható olyan előlegnek, amit felnőtt korában visszafizet. Persze úgy is felfoghatjuk, hogy az aktív dolgozó azon kívül, hogy eltartja magát, visszafizeti a gyerekkorában ráfordított munkát, valamint tartalékol, beteg ill. öregkorára. Bizonyos szemszögből alig van rászoruló, pontosabban alig van ingyenélő, eltartott. Az önhibán kívüli szegény ember, vagy fogyatékos sem tekinthető ingyenélőnek. Mások meg azt mondják, hogy a szegények, és a fogyatékosok végső soron önhibájukból ilyenek, ezért nem rászorulók.  Szóval belemerülhetek ebbe a témába, de nem biztos, hogy ki tudok evickélni.

Azt azonban nem mondhatjuk, hogy nincsenek rászorulók. Ha ezt mondanánk, akkor azt sugallnánk, hogy az aktív dolgozóknak csak saját magukról kell gondoskodni.

A leegyszerűsített alapkérdések ezek. Egy aktív egészséges dolgozónak munkaenergiájának mekkora részét kell nem rövid távú öncélra fordítani, ahhoz hogy hosszabb távon általában mindenki jól járjon, és így maga az aktív dolgozó is  kis eltéréssel  a belefektetett munkájának arányában jól járjon? Az hogy munkám egy részéből nem akarok  rövid távon öncélú hasznot húzni, jelenheti azt, hogy hosszabb távra befektetetek, életem hosszabb távra tervezem. Ugyanakkor azt is jelenheti, hogy támogatom a rászorulókat. Önzetlen azáltal leszek, hogy bevállalok bizonyos kockázatot, hogy a munkám, esetleg nem térül meg.

Egyfelől megállapítom, hogy az emberek (gyerekek, idősek stb.) mondjuk az 50% az aktív dolgozó.

Másrészt megállapíthatom, hogy egy átlagos ember életének kb. a 60%-át nem munkával tölti el. Igaz ez megint egy vitatható megállapítás. Nem ismerem a jelenlegi statisztikákat és ebben az esetben nem is nagyon érdekel. Nem akarom a  jelenlegi magyar valóságot vázolni, csak valami hasonló helyzetet. Az átlag életkor mondjuk 70 év. Ebből átlagosan mondjuk 34 évet dolgoznak átlagosan. Talán a szabadságokkal más kieső időkkel ez lemegy 28 évre, ez 40%. A 28 évnyi munka finanszírozza a 42 évnyi munkanélküli éveket. Másképp is lehet számolni.  Pl. lehetne azt számolgatni hogy egy átlagos ember mennyi időt tölt szórakozással pihenéssel és ebből következtetni.

Ugyanakkor fogadjuk el, hogy a fogyatékosok, a tartósan betegek, és nyomorgók egy része jogosan kap támogatást.

Mindebből kiindulva elfogadhatjuk, azt hogy egy átlagos, egészséges, dolgozónak két másik embert kell eltartani.  Talán pontosabb, ha azt mondjuk hogy 1,7-1,9 másik embert kell eltartani. A jövőben ez szám talán lecsökken 1,4-1,6-ra? Ez sem biztos, ha figyelembe veszem pl. azt hogy feltehetően a munkaidő rövidül, mert technika fejlődik, több idő marad szórakozásra, pihenésre. Továbbá a tanulási idő a hosszabbodik, a nyugdíjas idő hosszabbodik. Mit nevezünk munkának? Mi az ideális munkaidő? Ezek újabb kérdések. Megint kihangsúlyozom, hogy egyszerűsített, elnagyolt modellről van szó. 

Az átlagos dolgozónak egy közvetlen családtagot kell eltartani, annak adni, támogatni. Továbbá egy ismeretlen honfitársat (önhibán kívül rászorultat, stb.).

Az ismeretlen honfitársat azonban ketté kell választani, mert itt az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve alapján számolok. Ezek szerint van 0,5 támogatott, aki az ismeretségi körből kerül ki, és van 0,5 támogatott, aki abszolút idegen honfitárs. Ez azt jeleneti, hogyha nagyon keresünk, akkor mindig találunk az ismeretségi körben egy olyan embert, akit bizonyos szinten támogathatunk, és egy átlagos ismeretségi körben két támogató jut egy támogatottra. Ezért egy támogatóra folyamatosan 0,5 támogatott jut. Az ismeretlen segítségre szoruló honfitársra is két ( hazai) támogató jut.

A folytatáshoz soroljuk fel az arányos hozzátartozó szeretet-tisztelet kategóriáit.

A közvetlen családtagok, nekik jár a legnagyobb támogatás.

Az ismerősök, egyfajta fontossági sorrendben: barátok 4,5, elvtársak (kisközösségi tagtársak) 2,8, rokonok 2,5, kollégák 2,2, lakótársak 2, stb. 1,. A számok az én fontossági sorrendemet jelzik, az ismerősökön belül. Az ismerősök, pontosabban a támogatásra szoruló ismerős, kisebb támogatást érdemel, mint a közvetlen családtag.

A rászoruló ismeretlen honfitárs, ő valamivel kisebb támogatást érdemel, mint az ismerős.

Az önzetlenség (egyetemes szeretet, stb.) értelmében azonban támogatni kell rászoruló külföldit, minden rászoruló embertársat. Igen nehéz lenne megállapítani, hogy egy átlagos magyar dolgozóra mennyi rászoruló külföldi jut. Ugyanakkor az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve szerint a külföldi kevesebb támogatást érdemel, mint a rászoruló honfitárs.

Mondjuk az átlagos magyar dolgozó 10.000 egységnyi munkaenergiával rendelkezik. Ez nem jövedelem, nem is termelési potenciál, egyszerűen a szórakozáson, pihenésen kívül ennyi idővel, energiával rendelkezik, amelyet képes önmagára és másokra fordítani. A szellemi munka is munka. Minden tevékenység ami nem a szórakozást, pihenést szolgálja, bizonyos értelemben munka. Nevezzük ezt absztrakt munkának. Ebben benne van az a munka, amit a munkahelyén végez és aztán, mint jövedelmet oszt szét, de benne van házi, háztáji munka, mondjuk az otthoni takarítás is.

Ennek csak 80%-át veszem a következő okból. Mindenki még a gyerek, a beteg is rendelkezhet, 20%-nyi (az egészséges dolgozó átlagos munkaenergiája a kiindulópont) absztrakt munkaenergiával (házi munka teljesítőképességgel), amit adott esetben fel is használ. Továbbá valahogy a közösség javára fordított tevékenységgel is rendelkeznek a rászorulók. Továbbá azért a fejlődik a technika, a tudomány, a társdalom. Ez is egyfajta munkát igényel ebben is részt vesznek a rászorulók. Tehát 20%-ot azért nem számolok, mert ezzel szinte mindenki rendelkezik, ill. ez a munka nagyon kiszámíthatatlan, egyéntől függő. Nevezzük ezt általános, változó absztrakt munkának.

Kétségtelen, hogy az aktív dolgozó általában több ilyen munkát bír, mint egy rászoruló.   Kétségtelen hogy a rászorulok is igen eltérően, rendelkeznek ilyen munkával.  Ebben a modellben azonban ezt 20%-ot egységesen nem számolom, így egy az  átlagos dolgozó munkaenergiája 8000 egységnyi lesz, ezt veszem én 100%-nak, ebből indulok ki.

Szerintem a következő számok nagyjából (átlagosan) helyesek.

Helyes, ha az átlagos támogató, dolgozó önmagára fordítja (megtartott illetve visszakapott) absztrakt munkájának 35%-át.

Helyes, ha a közvetlen családtagokra (egy rászoruló családtagra) fordított absztrakt munka 35%.

Helyes, ha az ismerősökre (adott rászoruló ismerősre) fordított absztrakt munka 15%.

Helyes, ha az ismeretlen honfitársakra (rászoruló honfitársra) fordított absztrakt munka 10%. Pontosabban ez pl. egy magyar dolgozó esetében, 12,5%, mert külföldi  viszont-támogatás is van.

Helyes, ha a rászoruló külföldiekre fordított absztrakt munka kb. 5%. Pontosabban ez egy magyar dolgozó esetében 2,5%, mert külföldi viszont-támogatás is van.

A rászoruló külföldivel kapcsolatban még a következő megjegyzésem van. Amennyiben egy közepes gazdagságú ország akkor ez az 5% visszakapásra kerül feltételezve, hogy szinte minden országban, ehhez hasonló az erkölcsi elosztás. Ez tehát egyfajta erkölcsi elosztás, amely elméletileg realizálódhat. A lényeg az, hogy a magyar átlagos dolgozók adnak a külföldieknek, de külföldi átlagos dolgozók is adnak magyar szegényeknek. A mai állapotból kiindulva az 5% adott munkából, mondjuk 3% visszatérül. Az 5% külföldi segélyt szét lehet osztani még így: külföldön élő, magyar nemzetiségiek (pl. 2,5%) és teljesen idegen külföldiek (pl. 2, 5%).

Miért helyes ez az elosztás?

Van egy helyes erkölcsi szabály, ami szerint az egy családban élőknek közel egy szinten kell élni, ez itt megvalósul. Ugyanakkor a százalékokból kiderül, hogy megvalósul az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve.

Nézzük meg kapás oldaláról ugyanezt. Az átlagos dolgozók 35%-ot kapnak. A rászoruló közvetlen családtagok 35%-ot kapnak.

A rászoruló ismerősök, 30%-ot kapnak (2x15%), mivel két adakozó jut egy rászoruló ismerősre. Viszont rászoruló ismerősök úgy is kapnak valamennyi támogatást mint rászoruló honfitársak, így már az ő kapásuk összesen felmehet 33%-ra.

A rászoruló honfitársak (2x10) és (2x3) összesen 26%-ot kapnak. (Minden rászoruló család nélküli honfitársra két támogató jut fejenként 10%-kal. Illetve a külföldi támogatást is megkétszerezhetjük.) Ugyanakkor itt is érvényesül az hogy ezek támogatását kiegészíti az ismerősi támogatás tehát a kapásuk összesen 31% lehet.

Ez elég arányos és igazságos elosztás. Egyfelől érvényesül benne az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve. Másfelől érvényesül benne az elv: aki dolgozik, az azért többet érdemel. Ha ez az elv nem lenne, akkor a munkának nem lenne becsülete. És csökkenne a munkamotiváció és termelés.

Igen ám de mi van azokkal a rászoruló emberekkel, akiknek nincs családjuk és  támogató ismerőseik is alig vannak. Ez még egy idealizált helyzetben is előfordulhat. Pl. mennyit, kap egy árva, eldobott gyerek. Kétségtelen hogy az ilyen gyerek csak 26%-ot kap. Itt viszont jöhet a szociális rendszer kiegyenlítő mechanizmusa. Ez valamennyivel kevesebbet (pl. 2%-kal) ad, a bőven támogatottaktól és odaadja ezeknek, az embereknek.

Mindez idealizált, mert egy sereg feltételhez van kötve.

Feltételezem, hogy mindenki dolgozó hasznos munkát végez. Jelenleg ez nem igaz, csak a dolgozok negyede, végez hasznos munkát.

Feltételezem, hogy minden dolgozó önzetlen méghozzá az említett fokon jelentősen önzetlen. Jelenleg a dolgozók, mondjuk harmada önző (többet vesz el, mint amennyit ad). Feltételezem, hogy kialakul egy az önhibát, és valódi rászorultságot mérő, pontos elosztó rendszer. Jelenleg ilyen nincs. Feltételezem hogy minden család átlagosan két gyereket vállal. Illetve akik nem vállalnak azok az elosztó rendszer miatt kevesebbet, kapnak. Ez sincs. 

Meg kell jegyezni ez csak az alapelosztás erre jönne rá, a másnak hasznosság szerinti elosztás.

Jelenleg valójában a helyzet, hogy van kb. 10%-nyi hasznos munkát végző ember, akinek munkájának csak az egyszázadát (nem egyharmadát kapja vissza), kapja vissza és ezek tartják el a rászorultakon kívül az önzőket és haszontalan munkát végzőket.

Mire jó ez az egész? Csak azt akartam bizonyítani, hogy az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve ill. a szerinti elosztás nem veszélyezteti az igazságos arányos elosztást, nem akadályozza az igazságos és arányos és arányos vagyoni hierarchiát. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a jelenlegi aránytalan és igazságtalan vagyoni hierarchiának nem az, az oka, hogy családunknak, ismerőseinknek többet adunk, amennyiben ezt a többlet-adást mértékkel tesszük. Sőt így kialakulhat egy olyan társadalmi egyensúly, ami semmilyen más elosztási rendszerben nem jöhet létre. Tulajdonképpen röviden is megfogalmazhattam volna, mondjuk így. Feltételezve, hogy mindenki, aránytalanul de egyformán és kismértékben aránytalanul többet kap a családjától, ismerőseitől, és ennél kevesebbet, de azért rendesen kap az idegenektől, nem jöhet létre nagy aránytalanság.

Van még egy oka, hogy ennek hosszas számolgatásnak. Mindenki lássa (én magam is) nemzetgazdasági számokban is, hogy mit jelent (átlagosan) önzetlennek lenni, ugyanakkor betartani az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elvét.

Mit jelent, ha az itt vázolt százalékos arányoktól nagyobb mértékben (pl. +,- 3%) felett eltérünk?

Ha a magunknak sokat adunk, akkor önzők vagyunk, ugyanakkor felbomlik az egyensúly, hatalmas vagyoni hierarchia jön létre. Ugyanez a helyzet, ha családtagjainknak adunk jóval többet, ill. ezáltal, kevesebb jut másoknak. Ha ismerőseinknek adunk túl sokat (ennek legkisebb az esélye), akkor is felborul az egyensúly. Ha honfitársainak adunk  jóval többet ( túlzott államosítás), és ezáltal családtagoknak, egyéneknek kevés jut, akkor csak kis mértékben borul fel az egyensúly, de nagymértékbe sérül az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve. Továbbá ebben az esetben a működőképesség is sérül. Persze az sem lényegtelen, hogy amikor többet adunk, akkor azt miből csípjük le. Ha például a rászoruló külföldieknek nem adunk eleget, akkor létrejön a jelenlegi kettéosztott világ, annak minden (háborúk, bevándorlási problémák, „terrorizmus”, stb.) problémájával.

Ha hasznosan akarunk szeretni-tisztelni, akkor vigyázni kell az arányokra.

Visszatérnék röviden az önzetlenség meghatározásra. A példából az, derült ki, hogy egy átlagos önzetlen dolgozó nagyon is önzetlen, hiszen a befektetett munkájának közel a kétharmadát szétosztja. Jóval többet ad, mint amennyit kap.

Mondhatjuk, hogy mindezt kényszerből teszi. Én azt mondom, hogy az átlag ember mindezt szívesen teszi, ill. tenné. Ami zavarja az, az hogy eközben más önző emberek igazságtalanul megtollasodnak, pazarul élnek és ráadásul még társadalmi megbecsültségük is nő. Persze egy ilyen világban nem szívesen válik az ember önzetlenné. A másik kérdés: mikortól válik az ember igazán, jelentősen önzetlenné? Pl. önzetlen-e azon ember, akinek megérdemelten hatalmas jövedelme, és ebből a hatalmas jövedelem csak picike százalékát adja a rászorultaknak? Elvileg többet ad, mint amennyit kap, hiszen hatalmas jövedelmét jól megérdemelt munkája miatt kapja, és ezen felül ad. Ugyanakkor mellette nyomorognak. Én úgy gondolom, hogy ez az ember mégsem igazán önzetlen. Be kell vezetni egy új fogalmat: az igazi önzetlenség, fogalmát.

Igazán önzetlen, aki hátsó szándék, nyereségvágy nélkül annyit ad, amennyit az igazságos és arányos hierarchia megkövetel.

Meg kell említeni még azokat, akik maguknak adnak túl keveset, magukkal szemben önzők. Ez is felborítja az egyensúlyt.

Nézzük meg a mindez, hogyan alakul a társadalmi rendszer, pontosabban az adózás, költségvetés vonatkozásában.  

Az átlagos dolgozó absztrakt munkájának csak egy részét végzi hivatalos munkahelyen, ezért kap pénzt, ez halad át az államon, az adózáson és költségvetésen. Ez a pénzbeli munka kb. 70%. Ha az átlagos összes adó az átlagos dolgozó jövedelmének 50%-a, akkor a munkaenergia 35%-a, mint támogatás, az adózáson, költségvetésen keresztül történik.

Az adózáson keresztüli támogatásban a két réteg, az ismerősök rétege és az ismeretlen honfitársak rétege egyfelől összevonódik, másfelől azért érdemes mégis szétválasztani.

Az állam e fejezet szempontjából két nagyobb egységre osztható. A szociális rendszerre, úgy mint segélyezési támogatási rendszer, és egészségügy. Ide vehető részben az oktatás is és más részek. Ez az én elképzelésem szerint ez kisebb összeget, igényel, mint az állam másik nagyobb egysége. A másik nagyobb egység, az egyéb állami feladatok, úgy, mint: katonaság, rendőrség, (állami világnézet, oktatás, tájékoztatás), jogalkotás, igazságszolgáltatás, környezetvédelem, államapparátus, különböző nyilvántartások, nagyszabású építkezések, üzemeltetések, stb.

Azért kell elválasztani a két részt, mert a dolgozók a szociális rendszeren keresztül támogatják a honfitársakat. A külföldiek támogatása is az adóból történik. Az állam egyéb „szolgáltatásai” szintén a dolgozók adójából működik, de ezzel mindenkit, családjukat, ismerőseiket, honfitársukat, támogatnak, sőt önmagukat is támogatják. Az önmaguk támogatása persze visszatérülő rész, tehát nem minősül támogatásnak.

Mivel az államról az átlagos összes adóról, már sokat beszéltem itt csak néhány vonatkozásban térnék ki e szerteágazó problémakörre. Sok mindent meg lehet oldani államon keresztül (pl. brezsnyevi szocializmus) és sok mindent meg lehet oldani állam nélkül. A kérdést a praktikusság a működőképesség dönti el. Pontosabban három kategória van. Praktikusan az állam tudja leginkább elvégezni: aminek egységesnek kell lenni, amelyben különbség árt. Ami, sok embert (a lakosság jelentős részét) érint. Amihez sok ember együttműködése szükséges. Pl., az nem lenne jó, ha az igazságszolgáltatás kerületenként változna, tehát ennek többek között egységesnek kell lenni. 

A kisközösségek (pl. a kis és középvállalkozások) tudják praktikusan leginkább megoldani: ahol nem kell egységesség, sőt az ártalmas az egységesség. Pontosabban, kis egységesség szükséges, de nem nagy. Pl. minden kisüzem mást gyárt, másképp működik ezért a kisüzemek működtetést nem praktikus egységesíteni, államosítani.

Van ahol, még a kisebb egységesítés is zavaró, ezt pedig a magánszemélyek tudják leginkább megoldani. Ugyanakkor ez a három kategória sokszor összemosódik, vannak átfedések, köztes területek.

Mi a helyzet az adással, támogatással?

Van itt egy egyszerű elv, ami így szól: könnyen tudjuk azt támogatni, akivel közvetlen kapcsolatban vagyunk. Nehezen tudjuk, csak központilag tudjuk azt támogatni, akivel nem állunk közvetlen kapcsolatban.

Ezen elv miatt van az, hogy pl. a családi támogatás fennmaradása nemcsak erkölcsi, érzelmileg jó (az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elve), hanem a gazdasági, társadalmi működőképesség szempontjából is. 

Mondjuk az új elv az lenne, hogy mindenkit egyformán kell támogatni, nincs olyan hogy a hozzátartozókat jobban támogatjuk. Ehhez minden gyereknek, már bölcsödétől kezdve „kollégiumokba” kellene járni. Egyébként voltak ilyen rendszerek.  Ez épületeket, embereket igényel. Az otthoni gyerekgondozás minden szempontból praktikusabb. Többek között erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet nemcsak érzelmileg jó, nemcsak az elosztás miatt jó, hanem a működőképesség, a praktikusság miatt is jó.

Ugyanakkor abból az elvből kifolyólag, hogy nehéz azt támogatni, akivel nem állunk közvetlen kapcsolatban, az állami szociális rendszerre is szükség van. Hiába akarná mindenki támogatni az ismeretlen honfitársait, egyénileg ezt igen nehéz elvégezni, legalábbis pontosan elvégezni. Ez például szintén egy olyan terület, melyet az állam képes praktikusan elvégezni. Én nem is értem, miről van szó, amikor arról beszélnek, hogy liberális ideológia szerint kis állam jó, a másik ideológia szerint az erős állam jó. Liliputi állapot, miszerint az állam erősségét és más kérdéseket nem a különböző tények, számítások, határozzák meg, hanem az ideológiák.

Kétségtelen hogy minél erősebb az állam, főleg minél erősebb a szociális támogatás, annál kevésbé vannak az emberek, ismerősök egymás támogatására rászorulva. Elvileg tehát az erős állam az erős szociális rendszer csökkenti az ismerősök összefogását, egymás általi támogatását. A baj akkor van, mint hazánkban jelenleg, ha a szociális rendszer is gyenge és hiányzik az ismerősi összefogás, támogatás is.  

Még egy példa. Egy lerobbant autós megállít az utón: kolléga nincs egy csavarhúzója kölcsön. Mire a válasz: uram menjen a központi támogatóba, ott majd kap csavarhúzót. Létre lehet hozni pl. központi szervizeket, de egyrészt azok sok-sok pénzbe kerülnek. Másfelől szerencsétlen autósnak mennyi idejébe kerülne elmenni a több kilométerre levő központi szervizbe. Nem egyszerűbb olcsóbb, ha természetes lenne átadni a csavarhúzónkat.

Tágabb értelembe szinte mindenki ismerős, távoli ismerős, akivel kapcsolatba kerülünk.  Itt arra utalok, hogy távoli ismerős az ügyintéző, a bolti eladó, a sarki rendőr, stb., főleg ha ezekkel többször találkozunk.  Nagyon távoli ismerős az autóstárs is.

Az ismerősök támogatásának problémája.

Az előző példához kapcsolódva. Elromlik a zárunk, mire becsengetünk a szomszédba és kérünk egy csavarhúzót. Mire a szomszéd az egész szerszámos készletével a segítségünkre siet. De szép is lenne. Egyre ritkább az ilyen. Többnyire már be sem merünk csengetni, ki tudja, hogyan reagál. Elmegyünk inkább a boltba szerszámot vásárolni, vagy szakembert hívunk. Ehhez hasonló példát, ezret lehetne sorolni.

Az ismerősöket (barátok, elvtársak, rokonok, kollégák, lakótársak, stb.) többnyire nem pénzzel, hanem egyéb más módokon, pl. házimunkával, tudjuk, tudnánk támogatni. Az én modellemben az ismerősök támogatása jelentős százalékot kapott.  Ha az ismerőseinket nem szeretjük-tiszteljük, nem támogatjuk kellőképpen, akkor az általam vázolt rendszer összeomlik. A helyes tendencia tehát az lenne, hogy az ismerőseinket egyre inkább szeressük-tiszteljük és az ő javukra fordítsuk összes munkaenergiánk 15%-át, ebből a közvetlen segítségnyújtás (pl. segítek megjavítani a zárat) 5%.  Ehelyett legalábbis hazánkban ennek ellenkező tendencia rajzolódik ki. A családtagok támogatása egyre erősebb, a honfitársaink támogatása, úgy ahogy megvan, de szinte nulla az ismerősök támogatása. Pedig ha ez láncszem hiányzik, akkor szakadt a lánc.

Mi az oka hogy hiányzik ez a szeretet-tisztelet?

A munkakapcsolatok vonatkozásában és bizonyos hozzátartozók, szeretete-tisztelete a kelleténél kisebb.

A családi kapcsolat részben, a lakótársi kapcsolat még inkább, a honfitársi kapcsolat is, leginkább a munkahelyi kapcsolat, ezek mind munkakapcsolatok. Minden munkakapcsolatban sok konfliktushelyzet alakul ki. Egészen mások azok a kapcsolatok, amelyekben nincsenek szükségszerű konfliktusok, mint pl. a baráti kapcsolatban.  A munkakapcsolat automatikusan magában hordozza az összetartozást, a hozzátartozást, szeretet-tiszteletet, ugyanakkor a munka magában rejti konfliktusokat, és ennek kapcsán egy idő után megjelenik „betelik a pohár, jelenséggel” a gyűlöletet. Ezért van, az hogy gyakran egy idegent jobban tisztelünk, kedvesebbek vagyunk velük, mint saját családtagjainkkal, lakótársainkkal, munkatársainkkal, stb. A másik ehhez kapcsolódó jelenség, hogy a kezdeti közepes, korrekt semleges kapcsolat, az idővel nemhogy javulna, de elromlik. Pontosabban egy első időben némi javulást mutat, azután elromlik. Továbbá az a jelenség, hogy egyes lakótársainkat, munkatársainkat, stb. szeretjük, más egyeseket pedig gyűlöljük. A probléma szerintem az, hogy nem látjuk be hogy a konfliktusok jelentős része a munkakapcsolat szükségszerű velejárói. Sőt, az sem mondható, hogy a konfliktus szükségszerűen rossz jelenség. Gyakran jó, mert felszínre hozza a megoldandó problémákat. Ha belátnánk, hogy a konfliktus gyakran szükségszerű és végső soron jó jelenség, akkor a kritizáló, kritizáló maradna, és nem válna belőle gyűlölködő, a kritizáltból pedig szintén nem válna gyűlölködő. Ehhez kapcsolódik az a lélektani jelenség, hogy a hozzátartozóinkat, szeretteinket éppen azért, mert nem közömbösök, erősebben és gyakrabban kritizáljuk, mint a viszonylag idegeneket. Ezt is szükségszerű és végső soron jó jelenségnek kellene felfogni. Mindezeket egészítené ki a nyílt, átgondolt, udvarias kritizálás tudománya.

Többek között ezek a lélektani jelenségek az okai, annak, hogy az ismerőseinkkel megromlik a kapcsolat és nem szeretjük-tiszteljük őket eléggé. Ugyanakkor a barátainkat is egyre inkább szórakozó-társnak tekintjük és nem támogató-támogatandó társnak.

Valahogy a rendszerből (államkapitalista rendszerből) is sok csatornán az individualizmus árad. Valahogy sok minden (pl. a kapzsiságdeterminált piacgazdaság, a nagyfokú manipuláció, a bűnözés, a magántulajdon istenítése stb.) ezt sugallja: ne bízz meg senkiben, legyél magányos harcos, harc az élet nem együttműködés.

Talán ez egy másik jelentős ok: hiányzik, egyre inkább hiányzik a közösségi szellem az emberekből. Megfigyelhető, pl., hogy valaki családi házát állandóan abajgatja, sok pénzt, energiát fordít rá, ugyanaz az ember egy társasházba költözve megváltozik. Már nem érdekli a ház közös részeinek állapota, csak azért, mert az közös. Érdekes dolog ez, a globalizálódással egyre inkább a közösségi létre vagyunk kényszerítve, és lélektanilag ennek az ellenkezője történik. A politikától való elfordulás is e problémakörbe sorolható. Az igazi politizálás mikor a közös ügyekkel, adott esetben egy munkahely, egy lakóközösség, egy szellemi közösség közös konkrét ügyeivel foglakoznak, azokat megbeszélik az emberek.

Ha megértjük az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet elvét, és ezen belül azt, hogy az ismerősöket, mint egyfajta hozzátartozókat egy fokkal jobban kellene szeretni-tisztelni akkor talán  e tekintetben is javulna az emberi élet minősége.

Itt megint felvetődik a kérdés. Hogyan lehet a szeretet szabályozni, és hogyan lehet egyáltalán méricskélni. Igen körülményesen én fejezetben végig szeretetről-tiszteletről beszéltem, nem csupán szeretetről. A tiszteletet, amely alapvetően értelmi eredetű, igenis lehet szabályozni és méricskélni. A szabályozott tisztelet kiválthat egyfajta szeretetet is. Továbbá ezekhez kapcsolódik az adás, támogatás melyet nemcsak lehet, de kell is szabályozni és méricskélni.

Erkölcs és társadalom.

Egy ismerősöm egyszer azt mondta nincs rendszer, csak emberek vannak. Értettem, hogy mire gondolt. Hiába van valahol a messzeségben egy jó rendszer, ha az emberi kapcsolatok rosszak, ha a mikroközösségekben (családi, munkahelyi, lakótársi, stb.) közösségekben pocsék a hangulat. Hiába van jó rendszer, ha az emberek egyéni erkölcse csapnivaló. Részben egyetértek ezen ismerősömmel, részben nem. Azért a jó rendszer számos szálon jobb erkölcsöt, jobb emberi kapcsolatokat, jobb mikroközösségeket generál, mint egy rosszabb rendszer. Az oktatás, tájékoztatás, a rendszerből kiáramló szellemiség, és még folytathatnám. Annyiban viszont egyetértek, hogy fejlődésnek, a rendszeren kívül van egy másik lényeges frontja és ez az egyének, az egyéni erkölcsök az egyéni kapcsolatok frontja. Ezen a fronton főleg egyéni erkölcs javításával lehet harcolni. Tudom hogy ez a mai világban ez borzasztóan nevetséges, szégyellnivaló és visszatetsző. Miért alakult ez ki? Jó, hogy kialakult, vagy rossz? Ez is egy érdekes társadalmi problémakör. Gyakran hallom ezt: az értelmiség feladata hogy feltegyen kérdéseket. Vagy ezt: az értelmiség feladata, hogy megmutassa problémákat. Rendben van már összegyűlt sok ezer kérdés, már tele van a padlás, kérdéssel. Rendben van már összegyűlt sok ezer probléma, már tele van a padlás problémával. És ki válaszolja meg ezeket. Sajnos azt sem mondhatom, hogy senki. Ha a szerény értelmiségiek el is zárkóznak választól, akkor is, így vagy, úgy meg lesznek azok válaszolva. Pl. az is egy válasz, hogy nem érdemes ezzel foglalkozni. A válaszolók pedig a szerény értelmiségiek hiányában a felelőtlen emberek, a felelőtlen vezetők.

Néhány üzenet a távolabbi és közelebbi ismerősöknek.

Üzenet minden emberekkel foglalkozó, bizonyos társadalmi hatalommal rendelkező embernek, elsősorban az ügyintézőknek, de tanároknak, orvosoknak, és mindenkinek. Tudom hogy az ügyfél idegesítő alak, de talán a következőket nem kellene elfelejteni. Egyrészt mindannyian ügyfelek vagyunk, valamilyen minőségben. Másrészt, végső soron az ügyintéző az ügyfélből él. Igaz, hogy a cégétől kapja fizetését a cég viszont csak az ügyfél pénzét adja neki. Az állami ügyintéző pedig szintén, az adón keresztül az ügyfél pénzét kapja meg.

Harmadrészt, tudom, hogy gyakran az ügyintéző úgy érzi, hogy ő van kiszolgáltatva. Higgye el, hogy általában még mindig az ügyfél van kiszolgáltatottabb helyzetben.

Negyedrészt meg kellene érteni az ügyintéző felelősségét. Sok ügyintéző nem szereti a munkáját, szinte csak kényszerből vállalja. Mások pedig arra hivatkoznak, nyíltan vagy magukban: ez a törvény, ezt kívánja tőlem a vezetés, ilyenek a feltételek, nem rajtam múlnak a dolgok. Azt kell megérteni, hogy azzal hogy valaki elvállalt egy munkát, egyben annak a cégnek, vezetésnek, annak munkának a képviselője, és működtetője lett. Attól a ponttól kezdve, hogy az ügyféllel kerül szemben, el kell felejteni a kényszerhelyzetet. Ettől a pillanattól kezdve neki úgy kell gondolkodni, viselkedni mintha ő lenne a főnök, ö találta volna ki szabályokat, törvényeket. Most mi van? Az ügyfél reklamál, mire az ügyintéző rámordul: uram nem én találtam ki a szabályokat. Mire az ügyfél, károsodva (dolga végezetlenül) kisomfordál. Nem az ügyintéző találja ki a szabályokat, de ő alkalmazza és ez ugyanolyan felelősség, mintha ő találta volna ki. Az alkalmazó is egy csavar, a rossz rendszer fontos alkatrésze. Ez az ügyintézői felelősség röviden: akár tetszik akár nem, én képviselem, a céget.

Üzenet minden családtagnak, ismerősnek, kollégának, lakótársnak.  Erre kell elsősorban vigyázni. Soha ne alakuljon ki tartósan olyan légkör, hogy a közös konkrét ügyek ne legyenek nyíltan, őszintén megbeszélve.

Ez is fontos. A társnak soha nem lehet kevesebb tiszteletet adnom, mint egy amennyi adok egy olyan ismeretlen embernek, akitől az utcán megkérdezek valamit. Mindenkinek állandóan tudnia kell: mivel összetartozunk szeretni-tisztelni, kell, kellene a másikat.

A jó kommunikációs légkör feltételei.

Az elsőszámú beszélgetési téma a közösség (adott esetben ez a család) konkrét ügyei legyenek.

Az embereket elsősorban a közösség irányába végzett cselekvések, ill. a közösségi ügyekkel való kapcsolatuk, véleményük alapján kell megítélni. A magánügyeket, a magánszférát lehetőleg tiszteletben kell tartani.

A kritikát lehetőleg udvariasan, de nyíltan, őszintén és először az érintettel kell közölni. Viszont a kritikán nem szabad megsértődni.

Kishazánkban, általában pontosan ennek az ellenkezője történik. Mindenről beszélgetünk, csak arra vigyázunk, hogy az ne komoly dolog legyen. Ha komolyabb dolog kerül napirendre, már rögtön feszengünk. Sőt, aki ilyen témát felvet, azt kekeckedőnek, vagy unalmasnak, vagy elvont csodabogárnak tartjuk. Imádunk hát mögött kibeszélni, pletykálni, a magánügyek kibeszélése az igazi csemege. Nem tudjuk udvariasan, de őszintén közölni a kritikánkat. Vagy sunyin elhallgatjuk a kritikát, vagy durván odavágunk. Nem tudjuk kellőképpen fogadni a kritikát, megsértődünk. Csoda, hogy kishazánkban rossz a közösségi szellem?

A normális hazaszeretet és az arányos hozzátartozói szeretet-tisztelet.

Nemcsak az ismerősök támogatásával vannak problémák. Az arányos szeretet-tisztelet másik neuralgikus része a honfitársak és külföldiek arányos szeretete-tisztelete. Elvileg itt és kétféle aránytalanság jöhet létre. Amiből viszont mindig ki kell indulni,  a következő: van az önzőség, önzetlenség problémája és van az önzetlenek aránytalan szeretete-tisztelete. Ez két különböző problémakör, a kettőt nem szabad keverni. Az önző ember, aki elsősorban és főleg csak saját magát szereti-tiszteli az sem családtagjait, sem az ismerőseit, sem a honfitársait, sem a külföldieket, általában másik embert nem képes igazán szeretni-tisztelni.  A gyűlölködésből adódó rangsorolás nem szeretet-tisztelet. Harcol az ellenséggel, de közben a honfitársaival, a nemzetével szemben közömbös, viszont gyűlöli a külföldit, akkor nem beszélhetünk aránytalan szeretetről-tiszteletről, csak önzőségről. Akkor sem beszélhetünk önzetlenségről, ha a tevékenységét, akár harcát valamilyen egyéni haszonszerzés vezérli. A zsoldos katona általában nem hazaszerető. Persze mondhatja a katona, vagy bárki: én szeretem-tisztelem a hazámat, de azért meg is kell élnem. Miért ne lehetne a kettőt összekapcsolni. A hazámért munkálkodom, és ezt megfizetik, vagy jutalmazzák (megnevezés kérdése). A lényeg viszont az, hogy mi van a háttérben. Ha mindezt, állandóan a hasznot latolgatva teszi, vigyáz arra, hogy kizárólag nyereséges legyen a buli, akkor önző emberről van szó. Ha mindezt úgy teszi, hogy tisztában van vele, könnyen többet veszthet, mint amennyit nyerhet, akkor önzetlen emberről van szó. Egyébként az önző emberek ritkán mennek katonának, még ritkábban háborúba, inkább a szájukat jártatják. A túlzottan nacionalisták jelentős része egyszerűen önző, megjátszott hazaszerető, vagy éppen gyűlölködő. A túlzott nacionalista ellentéte (de csak formailag, lényegileg nem), az un. idegenszívű, aki nem a honfitársát, hazáját egy fokkal sem szereti-tiszteli jobban, mint a külföldeket, mint bármilyen más embert. Ezek jelentős része szintén önző ember.   Lehet, hogy a rövid távú érdeke nemzetellenes cselekvést vagy szólamot igényel, és mivel önző ezt meg is teszi. Egyébként az önzetlen embereknek van, (valahogy létrejön) un. erkölcsi érzékük, erkölcsi intelligenciájuk. Az erkölcsi érzék tartalmazza az arányos hozzátartozói szeretetet-tiszteletet.

Azt is megállapíthatjuk, hogy gyakorlatilag sokkal gyakoribb, hogy a külföldit, az emberiséget szinte egyáltalán nem szeretjük (nem tiszteljük, nem adunk neki) mint az ellenkezője. Tehát a túlzott nacionalizmus gyakorlatilag gyakoribb, mint az emberiség szeretete. Az önző rétegben alakul ki ez leginkább, ugyanakkor legkevésbé is. Ez egy érdekes ellentmondás, aminek az a feloldása, hogy még túlzott nacionalizmus és az idegenszívűség is megjátszott.  Valójában, egyik sem jöhet létre, mert az önzőkre pont az a jellemző, hogy sem az ismeretlen honfitársat, sem az ismeretlen külföldit nem szereti, ezek szeretete nem igazán kapcsolódik egyéni érdekekhez. A túlzott nacionalizmus, vagy az emberiség szeretetének megjátszása, viszont adott helyzetben érdekük lehet.  Az önzőkre jellemző, hogy nagy hangon hirdetik a nemzetszeretetüket, emberiségszeretetüket miközben e mögött nincs igazi érzés, nincsenek valódi tettek. Meg kell jegyezni, hogy a látszólagos szeretet nem mindig tudatos hazugság. Előfordulhat hogy az önző ember magát is becsapja. A megjátszott nemzetszeretet emberiségszeretet, legtöbbször saját érdekből (pl. karrierépítés, népszerűség, stb.) történik.

Ha valaki csak azért szurkol a magyar válogatottnak, mert győzelem esetén ő maga felsőbbrendűnek érzi magát, mint egy győztes közösség tagja, akkor az önzőség. Ha a szurkolásban benne van az is, hogy győzelem esetén nemcsak én vagyok boldog, hanem szinte az egész nemzet akkor az igazi nemzetszeretet. Ha valaki azért szorgalmazza a nagytőke erősödését áramlását, mert abból neki is haszna származik, akkor az nem igazi emberiségszeretet ill. nemzetszeretet, csak önzőség. Ha valaki azért híve ennek, mert önmagának nem származik semmilyen előnye, de úgy gondolja, hogy ez előnyős az emberiségnek a nemzetnek akkor ez az ember már önzetlen. Itt viszont előjön átgondolatlanság, felületesség problémája, ami csökkenti ezt az önzetlenséget. A fenti néhány példával próbáltam érzékeltetni, hogy mi az a látszólagos és megjátszott nemzetszeretet ill. emberiségszeretet.

Összegezésül elmondhatjuk, hogy az önzők rétegében kizárt, hogy valóságos nemzetszeretet ill. emberiségszeretet legyen.  Ezt esetleg feloszthatjuk úgy, hogy a látszólagos megjátszott szeretet a nemzetszeretet szimulálja, vagy az emberiségszeretet szimulálja.

Kétségkívül azonban e tekintetben is vannak (kevesen, összesen talán 5-6%) akik önzetlenek, mégis aránytalanul szeretik-tisztelik akár hazájukat az emberiség a külföld rovására, akár fordítva, az emberiséget a hazájuk rovására. Az önzetlen, de aránytalan szeretet-tisztelet mögött mindig valamilyen félreértés, hibás elmélet, hibás felfogás, világnézet áll. Én, ahelyett hogy találgatnék, vajon melyek lehetnek e hibás felfogások, és mik lehetnek ennek okai, megint csak az arányos szeretet-tisztelet előnyeit ecsetelgetném. Ezt is csak nagyon röviden, mert a túlzott nacionalizmusból eredő problémákkal egy másik fejezetben és több helyen részletesen foglakozom. Itt és most, megint csak a nagy egyensúlyra hivatkozom. Akkor tud létrejönni a világ egyensúlya, ha szeretjük-tiszteljük az emberiséget, minden külföldi embert, de ennél valamivel, de nem aránytalanul sokkal jobban szeretjük-tiszteljük a honfitársainkat.

Itt kitérnék egy olyan szempontra, amiről eddig még nem volt szó. Tulajdonképpen szabályozott igazságos korrekt verseny csak akkor tud létrejönni, ha arányosan szeretünk-tisztelünk. Aki elfogultan ész nélkül túlzottan szeret-tisztel, az harcolni akar. Aki pedig mindenkit közel egyformán szeret-tisztel, annak pedig nincs motivációja versenyzésre. Aki önző az pedig megcinkelt kártyával szeret játszani, nem igazán kedveli az igazságos versenyszabályokat.

Térjünk vissza oda, hogy az idegen szívűek, ill. a túlzott nacionalisták nagyobb része tulajdonképpen nem hazaszerető, nem emberiségszerető csak önző ember. Az elsődleges kategóriák, amivel foglalkozni kellene, az önzők és önzetlenek kategóriája. Manapság csak nevetnek ezen: maga önző ember – pedig ez lenne az igazi sértés.

Szerintem káros az általános gyakorlat, mely szerint állandóan a másodlagos kategóriákkal jönnek elő, ráadásul még azt is eltorzítják, mert csak kétfelé bontják: nacionalista, és idegenszívű. Ezt vagdossák egymás fejéhez, miközben vannak a normális nacionalisták (normális hazafiak, nemzetszeretők, patrióták.) és túlzott nacionalisták. Még nagyobb baj, hogy nem az elsődleges kategóriákkal foglakoznak az önzőséggel és önzetlenséggel. Nem foglakoznak a látszólagos megjátszott nemzetszeretettel, emberiségszeretettel sem. Két tábort (nacionalisták és idegenszívűek) uszítanak egymásnak az önzők. Eközben az egyes táborokban az önzetlenek összemosódnak az önzőkkel, holott az igazi ellentét köztük van.

Ha pedig ennek vége, akkor jöhet a másik trágya-keverés, gyűlölködés. Egyik oldalon a kommunistázás, a másik oldalon fasisztázás. És ha ennek esetleg vége lenne, akkor újabb címkéket keresnének, és találnának az önzők arra, hogy a másik tábor önzőit kicsinálják.

Erre persze azt is mondható ez az egész nem más: mint hatalmi harc. Ez igaz is, és el is fogadom, de két problémám mégis van. Az egyik, hogy közben a nép tönkremegy. A másik azon ostobaság, hogy nem látják be, hogy ezzel saját maguknak is ártanak. Sajnos engem az ostobaság még akkor is zavar, ha az önzőktől ered, és maguknak is ártanak azzal. De nemcsak ezért zavar az ostobaság, hanem azért mert az, rendben van, hogy magukat kikészítik az ostoba önzők, de közben a nép is tönkremegy.

Az arányos szeretet-tisztelet visszatérő problémája méricskélés.

Rendben van, szeressük-tiszteljük honfitársainkat jobban, mint külföldeket: de a külföldieket egyformán szeressük-tiszteljük?  Vagy: mennyire szeressük-tiszteljük a hazánkban élő nemzetiségieket? Arról, hogy szeretetet nem, de a tiszteletet lehet szabályozni, már szó volt. Azt gondolom, hogy a külföldieket illene egyenlően szeretni-tisztelni. A hazánkban élő nemzetiségieket pedig illő lenne egy fokkal jobban szeretni-tisztelni, mint a hazánkon kívüli népeket. Hiszen mégiscsak a hozzátartozói szeretetről-tiszteletről van szó és velünk együtt élő nemzetiséggel mégiscsak közelebbi kapcsolatban, vagyunk, mint más népekkel. Sőt a kapcsolat olyan szoros hogy el kell gondolkodni: egyáltalán tegyünk különbséget?  Ugyanakkor ez is kétoldalú dolog. Pl. tisztelhetjük a cigányságot, ha cigányság nem tiszteli a magyarságot. Mert nyilvánvalóan nem tiszteli, hiszen ha tisztelné, akkor betartaná a többség normáit. De az is igaz magyarság sem tiszteli cigányságot, de említhetnék itt más nemzetiséget.

Az arányos szeretet-tisztelet hosszabb távon kölcsönösségre alapul. Kezdeményezzük, és amíg lehet egyoldalúan is, tartsuk fenn, az arányos szeretetet-tiszteletet. De kétségkívül csak egy ideig lehet egyoldalúan fenntartani az arányos szeretetet-tiszteletet. Viszont addig, amíg lehet, egyoldalúan is gyakorolni kell az arányos szeretetet-tiszteletet.       

A hazánkon kívül élő honfitársainkat pedig illő volna ugyanúgy szeretni, mint a belföldi honfitársainkat.

Ellenben újfent megjegyzem: mindez csak az egy része az ítélkezésnek, a másik része a másnak hasznosság, másnak ártás értékelése. Ez viszont csak az egyének vonatkozásában (nemzetek, népek, nemzetiségiek vonatkozásban nem) jöhet szóba.

Ezzel zárnám e két fejezetet. Talán ez a két fejezet zagyvaléknak, nagyobb zagyvaléknak tűnt, mint a többi. A társadalomtudomány részben objektív, részben szubjektív, állandóan erkölcsi kérdésekbe ütköző tudomány. Ebből következően az erkölcstudományról, (a pszichológiáról, társadalompszichológiáról sem) sem lehet elmélkedni, anélkül, hogy az objektívabb (közgazdaságtan, történelem, stb.) társadalomtudományokat figyelmen kívül hagyjuk. Ezek az elmélkedések zagyvaléknak tűnhetnek.  A sűrített összefoglalás kényszeri miatt pedig egymáshoz nem igazán illeszkedő témák keveredtek egymás mellé.  Vettem a bátorságot, hogy némely erkölcsi kérdésben, szerintem a társadalmi szempontból legfontosabb erkölcsi kérdésekben, kifejtsem a véleményem. Másodsorban nem tagadom, az volt a célom, hogy egyféle lelki-fröccsöt adjak az olvasóknak. Elsősorban azonban éppen azon elv, gyakorlati bizonyítása, ez a két fejezet, miszerint erkölcsösödés, erkölcsi oktatás, erkölcstudomány nélkül nem lehetséges társadalmi fejlődés.

Az arányos szeretet-tisztelet elve akkor érvényesülhet, ha az emberi élet alapvető arányai nem torzak.

Azt gondolom, hogy a legtöbbünk tudat alatt, értelmileg is, de érzelmileg biztosan foglakozik ezekkel, a problémákkal. Én csak arra vállalkozom, hogy a teljesség igénye nélkül felszínre hozok néhány problémát. A megoldás még messze van de, az első lépés az, hogy a tudatos tartományba beemeljük a problémákat.

Az alapvető arányok tekintetében maradjunk ennél a felosztásnál. Az egyén (én magam), a család, a közeli hozzátartozók (szűk kisközösség), a távolabbi hozzátartozók (tágabb kisközösség), a nemzet, a világ. Ebben elsősorban emberek vannak, de azért tartalmaz állatokat, növényeket, tárgyakat.

A másik dimenziója az arányoknak.  A munkavégzés arányai (magamért, családomért, szűk kisközösségért, stb.). A munkavégzés mellett, a nehézségekkel való szembenézés, az aggódás arányai. Valójában nem a gépies munkavégzés az, ami leginkább megterhelő az ember számára, hanem a munkavégzés körüli aggodalom. Sikerül, nem sikerül, jól sikerül, rosszul sikerül, lehetne jobb is, mit tudok még tenni, stb. Tehát aggódás magamért, a családomért, a szűk kisközösségért, stb.

A munka, az aggódás önmagában egyfajta kellemetlenség, felvállalása. Ráadásul itt van a már említett elv, a konfliktusok elve, ami szintén kisebb küzdelmet, konfliktust, kellemetlenséget feltételez. Tehát munkáról, aggódásról és küzdelemről, konfliktusról, kellemetlenségről van szó.  

És végül a siker arányai. A munkavégzésnek, az aggódásnak akkor van értelme ha az sikerrel jár, vagyis érezni, látni lehet a munka, az aggódás eredményét. Másképpen: tapasztalható valamilyen fejlődést, az előzőnél jobb állapotot. Sikeres vagyok én, a család, a szűk kisközösség, a tágabb kisközösség, a nemzet, a világ. Az igazi siker a boldogság, vagyis az hogy az örömérzések aránya nő, a kellemetlen érzések aránya csökken.

A kérdés az, hogy a felsoroltak tekintetében mi lenne azon arány, ami általában átlagosan az emberek többségének (elméletben létező átlagos embernek) jó lenne, két szempontból. Az elméletben létező átlagos ember lelkivilágának, boldogságának a leginkább megfelelőbb. A társadalmi egyensúly szempontjából a leginkább megfelelőbb. Ez utóbbi egyenlő a többség viszonylag legnagyobb boldogságával. Ez a kettő nagy valószínűséggel egyezik. Az arányos szeretet, tisztelet erősen kapcsolódik a témához. Talán ott is megállapítható, hogy az optimális társadalmi egyensúly (arány), az azonos az átlagos egyén optimális egyensúlyával (arányával).

Mekkora legyen pl. a munkavégzés, (magamért, családért, nemzetért, stb.) aránya?

Itt rögtön beleütközünk abba problémába, hogy mit nevezhetünk magamért való munkavégzésnek, és mit nevezhetünk másokért való munkavégzésnek? Tulajdonképpen a munkamegosztásos rendszerben szinte mindenki „másokért” dolgozik. A fogkefegyártó, az ügyintéző, az útépítő, az orvos, a színész, a politikus és még hosszasan sorolhatnám, mindenki mások szükségleteit állítja elő. Előállít, pl. százezer fogkefét, de abból csak egy az övé tehát látszólag 99,99%-ban másokért dolgozik. Csak látszólag. Valójában ez nem más, mint munkamegosztás. Nyilvánvalóan jelentős részben saját magunkért, a saját jövedelmükért, saját megélhetésükért, saját sikerért dolgozunk.  Nagy félreértés, ha egyesek a munkamegosztásos munkavégzést, másokért való munkának tudják be. Én már megtettem a magamét másokért, mondja a felületesen gondolkodó, önző, fogkefegyártó, ügyintéző, útépítő, orvos, színész politikus, stb. Mit nevezhetünk másokért való munkavégzésnek? Az egyik szempont, hogy a betett munka és kivett fogyasztás milyen arányban áll. Az, aki többet vesz ki, mint amennyit betett, az nem dolgozik másokért, ellenkezőleg őérte dolgoznak. Aki egálban van, az sem dolgozik másokért. Az dolgozik másokért, aki többet tesz be, mint amennyit kivesz. Az is szempont, hogy milyen hasznos a munkája. És az, hogy azt a munkavégzést milyen hasznosan milyen jól végzi el. Elvileg egy orvos, egy politikus, stb. nagyon hasznos munkát végez, azonban ha azt rosszul végzi, akkor a kár is sokkal nagyobb. És az is szempont hogy az általa végzett munkát (mások iránt), milyen, mekkora aggódással, mekkora empátiával végzi. Valószínűleg, aki nagy aggódással, nagy empátiával végzi a munkáját, jóval inkább másokért dolgozik, mint aki ezek hiányában van. Vagyis nem mindegy, hogy pl. az ügyintéző, az orvos, a politikus, a tűzoltó, újságíró, stb., ezzel gondolattal kezd a munkájához: én csak a pénzért, vagyis magamért csinálom mindezt. Vagy ezzel: én valóban segíteni szeretnék másoknak, és persze az ezért járó igazságos jövedelmet elfogadom, igénylem (nekem is meg kell élnem), de nem ez a lényeg. A két munkavégzés között általában és hosszabb távon óriási különbség van. (Itt most erről a variációról nem beszélek, bár van ilyen: én utálom, megvetem az embereket, magasan felettük állok, pénzért, karrierért, és hatalomérzetért dolgozom. Az ilyen munkavégző nem egyszerűen felületesen dolgozik, hanem kicseszően, ártóan.)

Az első lépés nem ez: ugyan már emberek, legyetek olyan jók, hogy a második variációt választjátok. Hanem ez az első lépes: ismerjük fel, és el, hogy a két munkavégzés között jelentős különbség van.

Az első variációban a motiváció, az hogy a munkám a jövedelemosztók számára jó legyen, legalábbis jónak látszódjon. Én nem mondom, hogy ez bizonyos fokig nem ösztönzi jobb munkára az embereket. De sokkal kevésbé mind a második variációban, mert ott a motiváció, az „ügyfél” egyre jobb kiszolgálása. Ebben a variációban a látszatmunka szinte ki van zárva, és a tevékenység az „ügyfél” érdekére koncentrál.

A tevékenységek más részében viszonylag egyszerűbb megállapítani, hogy azt kiért végezzük. Ha pl. ebédet főzők magamnak, akkor azt magamért végzem, ha családomnak, akkor azt családért végzem, ha barátaimnak, akkor azt a szűk kisközösségért, stb.

Ugyanakkor pl. a szülő, aki a gyerekét gondozza, neveli, nemcsak családjáért tevékenykedik, hiszen ha jól végzi a „munkáját”, akkor egy hasznos kiváló emberrel bővül a nemzet és az emberiség is.

Általában felmerül a következő kérdés: igaza van annak, aki így gondolkodik? Én egyszerre dolgozom, magamért, családomért, a kisközösségért a nemzetért, az emberiségért.

Éppen erről elmélkedtem, amikor azt fejtegettem, hogy nem mindegy a betett és a kivett munka aránya. Tulajdonképpen megint eljutottam az arányos és igazságos jövedelemhez.

Egy másik átfedés: látszólag magamért ténykedem magamért aggódóm, de valójában közben hozzám hasonló sorsú embereken is segíteni akarok. Pl. X hivatalnak írok egy panaszos levelet. Ez munka és aggodalom.  Nem sok értelme van, hiszen valószínűleg, rá se hederítenék.  De mégis arra gondolva, hogy más is kerülhetett ilyen helyzetbe, és az én levelemmel talán értük is tehetek valamit, megírom a levelem. Ha öszinte a fenti szándékom, akkor azt mondhatom, ez esetben 90%-ban magamért dolgoztam, aggódtam, de 10%-ban másokért, elsősorban a nemzettársaimért dolgoztam, aggódtam.

A másik oldalon pedig eljutottam a jóindulat és az érzésmechanizmus (másvilági megítélés) problémájához, mert azt állítom: nem mindegy hogy kiért akarunk dolgozni, kiért aggódunk. Ez a szándék, ill. az aggodalom érzése hosszabb távon és általában tükröződik abban, hogy a munkám kinek az érdekét szolgálja.

Tehát én azt mondom, hogy léteznek ezek a kategóriák. Magamért dolgozom a családért, dolgozom, a kisközösségért dolgozom, a nemzetért dolgozom, stb. Léteznek ezek a kategóriák, még akkor is, ha a határokat pontosan nem lehet megállapítani, és valóban jelentős átfedések lehetnek.

Itt megint emlékeztetnék az elmosódó határvonalak problémájára. Az, hogy a Balatonba besétálva nem tudok egy adott pontot meghatározni, azért nem mindegy hogy éppen a kis vízben vagy a mélyvízben vagyok.   A gyakorlati életben általában fölösleges azon meditálni, hogy mikor hol léptem át határokat, de azt azért érzékelni kell: hűha, én már nemsokára mélyvízben leszek. Azt meg pláne érzékelni kell: hűha én már a mélyvízben vagyok.

A másik állandóan felmerülő probléma a „törekvés” problémája. Kétséges, hogy sikerül ezért meg sem próbálom. Csak a biztos dolgokkal foglalkozom, mert így érem el legjobb hatásfokot.  Az így gondolkodó abban téved, hogy nem veszi figyelembe: a jelenlegi tevékenysége eleve rossz hatásfokú. Tehát a pontos megfogalmazás így szólna: kétséges, hogy sikerül, ezért maradok a jelenlegi rossz állapotban. Aki a rossz állapotból, jobb állapot felé törekszik, annak jelentősen lecsökken az elpocsékolt energiája. Ha nincs törekvés, akkor eleve kizárt a változás. Ezért a fejlődés egyik mottója: meg kell próbálni, törekedni kell. „Ember küzdj és bízva, bízzál”

Ez az egész tanulmányrész pedig az erkölcsről szól, vagyis az önvizsgálatról szól. Ebben az esetben ez a következőt jelenti az ember, vagyis én leülök, és őszintén megpróbálok erre a kérdésre felelni: tulajdonképpen én kiért akarok dolgozni, tevékenykedni? Nyilván az a válasz jön ki, hogy magamért is, a családomért is, a kisközösségért (barátok, lakótársak, kollégák, stb.) is, a nemzetért is. Csakhogy ez nem elég, valamilyen szinten azért tisztázni kell az arányokat. Persze ehhez nagyjából tisztázni kell, most éppen kiért dolgozok, kiért aggódók. Mint mondtam elsősorban saját magam őszinte szándékát, kell tisztázni.

Nézzünk néhány arányt. Egy ember, embercsoport 20%-ban magukért dolgoznak és aggódnak. 20%-ban a családjukért dolgoznak és aggódnak. 20%-ban az ismerőseikért dolgoznak és aggódnak. 20%-ban a nemzettársaikért dolgoznak és aggódnak, 10%-ban az emberiségért dolgoznak és aggódnak. 10%-ban a növényekért, állatokért dolgoznak aggódnak. Azt gondolom ez az arány még elmegy.

Nézzünk egy másik arányt: 40%-ban magukért aggódnak dolgoznak. 40%-ban a családért dolgoznak aggódnak. 5%-ban az ismerőseikért dolgoznak aggodnak, 5%-ban a nemzettársaikért dolgoznak, aggódnak, 5%-ban az emberiségért dolgoznak, aggódnak, 5%-ban a növényekért, állatokért dolgoznak, aggódnak. Talán még ez az arány is elmegy. Most itt sok olyan arányt fel tudok sorolni, ami még elfogadható. Azonban azt is látni kell, hogy vannak elfogadhatatlan arányok is.

A siker arányairól még nem volt szó. Optimális esetben a munkánkat siker kíséri, méghozzá, kb. akkora siker, mint amekkora a munkánk és aggodalmunk volt. Optimális esetben ott kell jelentkezni a sikernek ahová munkát, aggodalmat tettünk be. Ezt azonban különböző rajtunk kívül álló tényezők erősen befolyásolják. Nagyon sok igazságtalanság van, és erre fel kell készülni. Ha másokért dolgozunk, aggódunk, akkor sokkal nagyobb a valószínűsége, annak hogy elmarad a siker, legalábbis rövid távon. Ha hosszabb távban és a másvilági létben gondolkodunk, akkor érdemes másokért dolgozni, aggódni. Persze itt felmerülhet: hogy lehet az érzéseinket, az aggodalmunkat irányítani?   Szerintem valamennyire lehet.

Elmélkedések a kritikáról, az emberi kapcsolatokról, a hétköznapi konfliktusokról és azok megoldásról.   

A kritika bevezetése.

Ez egy szerteágazó problémakör. Nem is kívánom teljesen feldolgozni, de azért az nem árt, ha néhány kategóriát felsorolok.

A „kritika” fogalma rokon értelmű, a „tanácsadás”, a „megbeszélés”, a „beleszólás”, a „vita”, a „reklamáció”, a „véleménynyilvánítás” fogalmával. Mindez lehet jóindulatú és normális és lehet rosszindulatú és elfajzott, szélsőséges. Bár az utóbbi esetekben érdemesebb lenne más szavakat (pl. harc) használni, azért is, hogy a kritika, a vita fogalmát ne járassuk le. 

A kritika és a társadalom.

A kritika, a vita lehetősége, a szólásszabadság. A reklamáció, jogorvoslat keresése is vita, kritika. Minden megítélés értékelés részben kritika, hiszen az értékelésben nemcsak jó van értékelve. Kritika, vita által fejlődik a tudomány.

A szabad kritizálás, vitatkozás, kritikus szellemiség a demokratikus társadalom fontos eleme. A demokrácia egyik értelmezése: minden közéleti dolgot, döntést a közélet szereplőivel meg kell vitatni. Mindezt nagyjából el is fogadják az emberek.

De mégis a kritika, a vita az emberi kommunikációnak egy zavaros ellentmondásos része. És ez főleg akkor jelenik meg, ha az egyének egymással vitatkoznak, ill. egymást értékelik. Ezt nevezem én hétköznapi kritikának.

És talán az is kijelenthető, hogy amíg nincs rendben az egyének közötti vita, értékelés, kritika, addig mindennek a társadalmi vonatkozása sem lehet teljesen rendben.

Mivel a társadalmi vonatkozásokról más fejezetekben beszéltem, ezért e fejezetben elsősorban az egyének egymás közötti kritikájáról gondolkodom. Ugyanakkor a vita az értékelés, a kritika társadalmi vonatkozása és a hétköznapi vonatkozása nem válaszható szét élesen.  Ezért az alábbi gondolatok jelentős része érvényes pl. a pártok, közszereplők, közéleti álláspontok közötti vitákra, kritikákra is.    

Bevezető gondolatok az egyének egymás közötti kritikájáról.

Fura ember, aki tart a kritikától, (a bírálattól), de hát mögötti kritikától nem tart. Mert kritika mindenképpen van, ha nem mondhatják a szemedbe, akkor a hátad mögött mondják. Vagy azt gondolja mindegy, mit mondanak, csak én ne halljam. Fura ember, aki tart a kritikától, mert az nem szereti, ha szeretik. Mert aki szeret, az kritizál is néha. Aki tart a kritikától, talán azt szeretné, ha közömbösök élnének a világon, akik alkalomadtán hagyják besétálni csapdába, akiktől nem kap komoly segítséget, vagy akik sunyin átverik. De ők még inkább megvetik a háta mögött. Inkább ilyenek vegyenek körül, csak ne kapjak a szemembe kritikát – gondolja az olyan ember, aki tart a kritikától.

Vagy azért nem bírja a kritikát, mert önmagát tökéletesnek gondolja.

Ha valaki megoldatlanul elkeni a konfliktusokat, akkor csak látszólagosan és időlegesen hoz létre békés, zavartalan működést, valójában rossz működés jön létre. Ráadásul a szőnyeg alá sepert szemét bármikor felrobbanhat.

A normális közösségben, családban folyamatos és mindennapos a megbeszélés és az ezzel járó kisebb vita. Nincs szőnyeg alá söprés.

A kevésbé normális közösségben, családban ritkábban, de nagyobb viták vannak. A szőnyeg alá söpört koszt néha kitakarítják.

A még kevésbé normális közösségben, családban még ritkábban még nagyobb viták vannak. A szőnyeg alá söpört kosz magától is kibukik.

Az ennél is kevésbé normális közösségben, családban nincsenek viták. A szőnyeg alá söpört koszt a lelkek szívják fel.

Nem tudunk megbeszélni, normálisan vitatkozni, normálisan kritizálni, kritikát fogadni, ezért vagy harcolunk, veszekszünk, balhézunk, vagy kussolunk.  Most már idősödve úgy tűnik, hogy vannak viták, csaták, küzdelmek, játszmák, amiket nem kerülhetünk el, amiket le kell játszani, amiket nem úszhatunk meg, ha az erőszakot, az elfajulást, az elhagyást el akarjuk kerülni.  Tehát vannak vértelen csaták küzdelmek, saját magunkkal szemben és szeretteinkkel, barátainkkal szemben, idegenekkel szemben, amiket le kell játszani. Le kell játszani, mert ha nem, ha kibújunk, akkor magunkba őrlődő kőemberekké válunk. Akkor megalkuvó elbújó csigákká válunk. Ráadásul a szőnyeg alá sepert szemét felrobban.

Jó lenne ezeket a csatákat szelíden megbeszéléssel tisztázni, de nem mindig sikerül. Néha, mikor a megbeszélés reménytelen, be kell vállalni, a kemény durva, esetleg fenyegető mondatokat is, de azért ennél tovább nem fajulhat az ügy.

Idevágó ismétlések.

A jelen rendszer, társadalom alapvető erkölcsi torzulása.

Az eredendő, a főbűn (a fő rossz), az önzés. A hét főbűn is végeredményben az önzés különböző megnyilvánulásai. Jézus is a szeretetről, az önzetlenségről ill., annak ellenkezőjéről, az önzőség elvetéséről tanított.

A jelen rendszer társadalom azonban éppen arról szól, arra motivál, arra „tanít”, hogy az önzőség nem bűn, az önzőség nem rossz. Fogyassz, valósítsd meg magad, a magántulajdon szentsége, bizonyos önző becstelenségek (érdemtelen vagyonszerzések) a jog szerint rendben vannak, stb. ez mind arról szól, hogy az önzés nem bűn, még csak nem is vétek.

Azért a rendszer, társadalom nem véletlenül lett ilyen. Az önző embereknek sikerült a maguk képére és hasznára formálni, a rendszert, társadalmat, ezt a sodrást alakították ki, de ez a sodrás már az önállótlanakat, a bizonytalanokat, a felületeseket is magával sodorja.

Az önzetlen ember szükségszerűen kifele, mások fele néz, mások életét is meg szeretné javítani. Az önzetlen szükségszerűen kritizál. Én nem mondom, hogy ennek nincs egy olyan határa, amelyen túl már zavaró, piszkálódó, kötekedő hatású lenne. Azonban ez a határ a jelen rendszerben, társadalomban igen alacsonyan van, a kelleténél, az optimálisnál jóval alacsonyabban van. Ezért jelenleg az önzetlen ember, általában gyakran zavaró, piszkálódó kötekedő embernek látszik. Az önző, a kifele közömbös, vagy sunyin ártó, pedig kellemes, jó, és sikeres, ügyes embernek látszik. (Ráadásul van önző szándékú zavarás, piszkálódás kötekedés is, de azért azt meg lehet különböztetni az önzetlen szándékútól. Kétségkívül meg kell tanulni a megkülönböztetést.)

És így válik a jóból rossz, a rosszból jó. Valójában sokkal kellemetlenebb egy ilyen (a jelenlegi) rendszerben, társdalomban élni, mint egy olyanban ahol az önzőség bűne a helyére kerül, ahol az önzetlenség és a piszkálódás, zavarás, kötekedés határa a megfelelő helyen van. Abban a rendszerben, társadalomban ahol az önzőség bűne a valós helyére kerül, jobban mennek a dolgok, dinamikusabb a fejlődés, kevesebb igazságtalanságot, sértést kell nyelni. De kétségkívül nehéz ezt konkrétan bizonyítani.

Néhány mondat a önzetlen a látszólagos zavarás piszkálódás, kötekedés és az önző szándékú zavarás, piszkálódás kötekedés megkülönböztetéséről. Van, amikor egyértelmű a szándék, amikor nem saját érdekről van szó, pl. amikor másokért vagy éppen a kritizált érdekében szólnak. Az is jó szándékú, ha az önös érdek mögött, legalább olyan erősen ott van mások érdeke is. Nem árt persze pontosítani: nemcsak magam érdekében szólók de a többi ügyfél érdekében is. Nemcsak magam érdekében szólók, de a többi lakó érdekében is szólók. Nemcsak nekem lenne jó ez, hanem neked is. De talán még könnyebb felismerni az önző érdekű megnyilvánulást, javaslatot, kritikát. Mert ez arról szól, hogy másoknak sem rövid távon sem hosszú távon nem lehet haszna a megnyilvánulásból, javaslatból, kritikából.

És mellékesen, de csak mellékesen ott van az udvariasság, mint tényező. Vagyis hogy goromba, sértő megnyilvánulás, javaslat, kritika, még ha az önzetlen is lenne, nem az. De az udvariatlanság határán is el kell gondolkodni, mivel az önzőség irányában eltorzult ember, az önzetlen beleszólást (megnyilvánulást, javaslatot, kritikát), az udvariatlanság ürügyével minősíti zavarásnak, piszkálódásnak, kötekedésnek.

Idézet az előző fejezetből. Az intelligens, erkölcsi érzékkel rendelkező egyén szét tudja választani (tudatosan szét akarja választani) az építő kritikát, a piszkálódást (kibabráló, kellemetlenkedő, rosszindulatot, antipátiát) és a bűnt.  Ha a másik fél részéről „csak” piszkálódást, antipátiát tapasztal, akkor az említett távolságtartó (a javulás reményét fenntartó, nem gyűlölködő és nem visszapiszkálódó) kapcsolatra törekszik. A bűn problémája egy más kérdés, abban az egyén, az elfogultsága miatt már egyedül nem hozhat szankciót, azt már csak a társadalommal együtt oldhatja meg. Így viselkedik az intelligens, erkölcsi érzékkel rendelkező ember, még akkor is, ha el akarják ragadni az indulatai.

Az építő kritikát tehát szét kell választani a piszkálódástól, és persze még inkább a bűntől.

Mindehhez hozzátenném: a tiszta lélekkel, jóindulatból, építően kritizálónak is tisztázni kell az érzelmeit, szándékait és kontrolálni kell a véleményét, cselekvéseit.  Mert ha az keveredik a piszkálódással, netán a gyűlölködéssel, akkor a másik fél előtt is jogosan kétségessé válik, az építő kritika megléte.

Mindkét fél önmagában is tisztázza és lehetőleg a másik előtt is tisztázza, a valós érzéseit, szándékait. E tisztázás mellett jöhetnek a felismerések. Felismerése annak, hogy a piszkálódás, a gyűlölködés értelmetlen. Felismerése annak, hogy a bűn megbüntetése egy másik kategória. Felismerése annak, hogy az építő kritika, nem rosszindulat, nem piszkálódás, nem bűn.

Kétségtelen mindez leegyszerűsítése a gyakorlati élet ezerféle kapcsolatának, amelyet ezerféle szempont alakít.  A normális emberben azért van egy olyan tulajdonság, hogy a fogadjisten szinte pontosan olyan, mint az adjonisten. Az erkölcsi cövekek leverése, betartása azért is szükséges, hogy „mindenki” egy kicsit alakítson, javítson a fogadjistenén és az adjonistenén, és ezáltal létrejöhet a kapcsolatok kölcsönös javulása.

Vannak versenyző-típusú jellemek. Nekik nem szabad elfelejteni, hogy versenynek nyíltnak, megbeszéltnek, önkéntesnek, szabályozottnak és igazságosnak kell lenni.

Néhány kisebb problémakör.

Jelentéktelen magánügyek (nincs másnak ártás) kritikája. (A kritika általában a jog alsó határa alatt van.) A magának ártó kritizálásának problémája. Kisebb dolgokért nem érdemes szólni - problémája. Nem rám tartozik – problémája. Önvédelmi kritika is van. Jelentős ügyek, közügyek (van másnak ártás) kritikája. (Ez már nem a csevegés kategóriája, itt már fegyelmezettnek kell lenni.)

Hétköznapi és társadalmi kritika.

Kinyilvánított egyetértés, dicséret. Hallgatólagos egyetértés. Elhallgatott kritika, megalkuvás. A kritika lehet, beszéljük meg – jellegű. Kritika, még nem határozott bírálat, inkább tanács.

Egyoldalú, elfogult torz kritika. Elfogulatlan kritika.

Jóindulatú, építő kritika. Rosszindulatú kritika. Udvarias kritika, és udvariatlan durva kritika. Stb..

Az elfogult egyoldalú (torz) kritika (piszkálódás, esetleg rágalmazás, bűn).

Valószínűleg elfogult egyoldalú a kritika, ha a pozitív (egyetértés, dicséret) és negatív kritika meghaladja a 80%-os, ill. 20%-os arányt, bármelyik irányban. A kritizált is lehet elfogult, ha 80%-on túl nem fogadja el, vagy szó nélkül elfogadja a kritikát. A jelenlegi magyar politikai életben (kormányzó pártok, ellenzék) pl. ez a helyzet. Vannak esetek, amikor egyértelmű a kritika aránya, ill. az elfogultság. Más esetekben közel sem egyértelmű.

A probléma tulajdonképpen az, hogy gyakran nem derül ki ez az arány. A fenti felsorolásból is kiderül, hogy vannak elhallgatott, dicséretek és kritikák.  A kritizált számára néha soknak, máskor kevésnek tűnhet a kritika ill. a dicséret. Illetve a másik fél részéről egyetértést gondolhat, miközben az ellenkezője az igaz, vagy éppen döntően szemben álló véleményt gondolhat, miközben az ellenkezője igaz.

Jó lenne nyilvánvalóvá tenni az arányokat és lehetővé tenni, pl. az alábbi kategóriák felállítását. A cél az, hogy csak rosszindulatú kritikán sértődjünk meg.

Valaki döntően jónak tartja a másik fél tetteit, közléseit, Ez valószínűleg elfogultság.

Valaki döntően rossznak tartja a másik fél teteit, közléseit, stb. Ez is valószínűleg elfogultság.

Ha elfogultsággal van dolgunk, akkor az egy másik kérdés, akkor a sértődés jogos. A nyalizást (80% felett van az egyetértés) pedig nem kell komolyan venni.  Viszont a két elfogultság között igen széles mezsgye van.  E mezsgyébe eső kritikákon nem szabad megsértődni, még akkor sem, ha valaki 75%-ban tartja rossznak tetteinket, közléseinket. 

Szükséges kritika mérése, hiába tűnik az gyerekségnek. Ugyanakkor a kritizálónak is vigyázni kell az említett arányokra, legalábbis, ha jóindulatú akar maradni. 

A kinyilvánított dicséret, egyetértés szerepe, értelme is az lenne, hogy ezt az arányt megmutassa. Mert abból a szempontból nem sok értelme van, hogy helybenhagyja a másik dolgait. Ne változtass így jó, ahogy csinálod - ez fölöslegesnek, tűnik. Ez a hiba változtatni kell – ez értelmesebb. De az arányok megállapítása miatt kétségkívül mégis van értelme. Ezzel együtt nehéz ügy az arányok pontos közlése és megállapítása, így az elfogult egyoldalú kritika megállapítása is nehéz. Ezzel együtt meg kell próbálni.  

Különbséget kell tenni a következő kommunikációs állapotok között: problémát látok, beszéljük meg, vitassuk meg, ill. jóindulatú tanács, figyelmeztetés (szűken értelmezett kritika), ill. határozott bírálat, ítélet, között.

Az emberek, sem a közlök, sem a fogadók (közlést fogadók), nem tudnak különbséget tenni, keverik a kommunikációs állapotokat, és ez nagy baj. Szerintem felére csökkenne az éles konfliktusok száma, ha az emberek különbséget tudnának tenni. A jóindulatú emberek között minimálisra csökkenne az éles konfliktusok száma.

A keveredés több irányú.  Keverheti a közlő és a fogadó is.  Keveredés úgy, hogy más a szándék és más sül ki belőle. Keveredés úgy, hogy másképpen értékeli a közlő és a fogadó. És keveredés úgy, hogy a helyzet az egyiket igényelné, de e helyett egy másikat használnak.

Nézzük meg a három állapot közötti különbséget.

Az elsőnél (beszéljük meg) a közlőnek nincs határozott, sőt nagyon is határozatlan a véleménye. Abban sem biztos, hogy ki a hibás, és mi a hiba. Csak a problémát látja azt is körvonalazva. Arra kéri a fogadót, hogy közösen tisztázzák, pontosítsák a problémát.

A másodiknál (szűken értelmezett jóindulatú kritika) már egy fokkal határozottabb a közlő véleménye. Persze itt is helye van megbeszélésnek, de azért ez már egy más szituáció, állapot.

A harmadiknál (határozott bírálat), már a közlőnek egészen határozott a véleménye. Optimális esetben okkal, jogosan átgondolva. Itt sincs kizárva, hogy megváltozzon a vélemény, de mégis ez egy más szituáció, állapot.    

A keveredések elkerülése miatt át kell gondolni, hogy mit igényel a helyzet. (Pl. okkal, jogosan határozottan bírálhatunk, vagy nem, csak a probléma körvonalazódik.) Át kell gondolni, mi szándékunk, mi a másik szándéka.   És fontos, hogy egyértelműen közöljük, tisztázzuk, melyik kommunikációs állapot a szándékunk. Szerintem nagyon gyorsan nem mehetünk át egyik állapotból a másikba, az adott állapotnak tisztázottnak kell lenni.    

Az önkritika és kritika.

Az öntelt (önkritika nélküli) lehet az akár közösség, rendszer, tudomány, vagy egyén, fejlődése korlátozott (nincs motiváció), sőt valószínűleg visszafejlődik. 

Az önkritika a lelkiismeret a felelősségtudat rokon fogalmak.

Az önkritikának két oldala van: a külső hatás nélküli önvizsgálat és önkritika, valamint a külső kritika hatására létrejövő önkritika. Másképpen: van az önkritika és a kritika fogadása.

A kritika, önkritika problémája a konfliktusok kapcsán merül fel. A konfliktusok pedig általában vitával járnak.

Az egyszerű példában X úr és Y asszony vitáját elemezzük. X úr akár én is lehetnék, semmivel sem vagyok különb, és azt gondolom, hogy az emberek többsége nagyon is hasonlít X úrra. Sőt Y asszony is lényegében azonos X úrral.

X úrról azt kell tudni, hogy saját magáról gyakran megállapítja: bizony én sem vagyok tökéletes. Visszagondolva  tíz-húsz évvel korábbi éveire gyakran felsóhajt: bizony mekkora baromságokat csináltam én akkoriban. Ha viszont felesége, vagy mások mondják, ugyanezt akkor már tiltakozna. Minél közelebbi időre gondol vissza, annál inkább halványul az önkritikája. Az elmúlt évét vizsgálva pedig szinte nem is talál komolyabb hibát. A közelmúlt maga által elkövetett hibáit, jelentéktelennek és megmagyarázhatóknak tartja.

X úr, mint mindenki más gyakran kerül konfliktusba, vitába. Konfliktusba, vitába keveredik a családjával, a szomszédival, az ügyintézőkkel, a hivatalokkal, eladókkal, kollégákkal, és még sorolhatnám. E vitáknak szinte mindig azonos lefolyása. X úr végiggondolva a vitáit a következő megállapításra jut. Kétségtelenül én is hibáztam kb. 10%-ban, viszont az ellenfél sokkal inkább hibás (legalább 90%-ban) sokkal többet vétet ellenem, és a közösség ellen, mint én. A legutolsó vitáját Y asszonnyal végiggondolva ugyanerre következtetésre jut. Meghallgatva Y asszony érvelését szinte elképed. Elképesztő ez az asszony micsoda jelentéktelen, logikátlan érveket hoz fel, ráadásul az én súlyos és logikus érveim pedig meg sem hallgatja. A megbeszélés, amelynek egyébként híve, nemhogy megnyugtatná, de még inkább felidegesíti. Ez az asszony, vagy buta, vagy rosszindulatú, vagy egyszerűen a saját önző érdekeit próbálja érvényesíteni. Hogy nem látja hogy az érvei jelentéktelenek, logikátlanok? Vagy nem is akarja látni, direkt piszkál engem. X úr megint átgondolja az egész konfliktust, szinte már örülne, ha kiderülne, hogy Y asszonynak igaza van. Egyfelől ezért örülne, mert így legalább értelmet kapna ez az őrület. Másfelől megnyugodna, hogy nem ő az ügyletes balek, akivel mindenki szórakozhat. Újra és újra végiggondol mindent, de mindig ugyanarra a következtetésre jut, neki van igaza, és megint baleknak nézik. Megint összefutottam, most már sok ezredik alkalommal, egy lehetetlen alakkal, egy ostoba, önző, sunyi emberrel.

A következőt ne felejtsük el. Amikor X úr, általánosságban kritizálja magát, akkor azért ennél nagyobb arányú hibázást is beismer. Amikor konkrét eseménysort gondol végig, akkor általában (eltekintve a kivételektől) szinte hibátlannak, gondolja magát, ill. az elkövetett hibáit, viszonylag jelentéktelennek és érthetőnek tartja.

Azt se felejtsük el, hogy Y asszony ugyanúgy gondolkodik, mint X úr. Y asszony X urat tartja ostoba piszkálódó rosszindulatú alaknak, aki nem akarja meglátni a nyilvánvaló igazságot. Márpedig valakinek igaza a másiknál igazabb van. Ha viszont szinte mindenki (emberek 80-90%-a) megállapítja, hogy szinte minden konfliktusban (80-90%-ban), szinte mindenben (80-90%-ban), neki van igaza, akkor az emberiség egyenlete nem jön ki.

Továbbá nem felejtem el, hogy én is ilyen vagyok, és szerintem még sokan mások, ha vitába keverednek. Próbáljuk meg jelenség hátterét felderíteni.

Az első ok, tényező az, hogy az ember szubjektív lény, a körülötte levő történéseket a következők szerint ítéli meg: ez kellemes, ez hasznos, ez igazságos, ez jó, ez szép, ez fontos, stb. Az igazság másodlagossá és szubjektívvá válik, hiszen csak arra ad választ, hogy ez valóban kellemes, ez valóban hasznos, stb.. Mivelhogy a kellemesség, hasznosság, igazságosság megítélése az érzelmekből fakad, ezért az igazság szubjektívvá, érzelmi alapúvá válik. „A kinek van igaza” kérdés  részben értelmetlenné válik. A lényeg az, hogy ugyanazt az eseményt, történést, helyzetet, stb. két ember egészen másképpen láthat, ítélhet meg. Ami az egyik embernek fontos az a másiknak lényegtelen és fordítva. A vita végső tárgya nem az igazság, hanem a kellemesség, a hasznosság, az igazságosság, stb., ezek pedig az egyén érzéseiből következnek. Itt persze felvetődik: azért az egyiknek szubjektív ítélete mégis közelebb jár az objektív kellemességhez, hasznossághoz, igazságossághoz, tehát az egyik álláspontja mégis közelebb áll az igazsághoz, mint a másik álláspontja. Ez valóban így van, de azt az igazságot igen nehéz kideríteni, és bizonyítani.  Tételezzük fel, hogy X úr és Y asszony szomszédok. Y asszonynak elsősorban a saját lakása, a saját családja a fontos, számára mondjuk a lépcsőház, a kert állapota mellékes, erre nem akar több pénzt, energiát fordítani. X úr viszont rosszul érzi magát egy elhanyagolt házban, ő több pénzt, energiát fordítana ház felújítására. Többek között ebből a különbségből, egy hosszú konfliktus, vita keletkezik. Kinek van igaza: ezt igen nehéz egyértelműen meghatározni. A vita tárgya, ugyanis az hogy lépcsőház, kert állapota megfelelő, megfelelően szép, vagy sem.

Ezzel összefüggő másik ok, tényező: a vitatkozó felek különböző világnézete, az alapvető elvek, felfogások eltérése. Az alapvető elvek felfogások is érzelmi alapú (ideiglenes) programok. Adott esetben például Y asszony valószínűleg egy egyéni, individualista, önző (túlzottan, saját magának, saját családjának adó) felfogást vall. X úr valószínűleg egy közösségi utat, többségi felfogást valló ember, akit nemcsak az zavar, hogy lepukkant házban lakik, hanem, Y asszony, és általában a ház lakóinak önző individualista felfogása, magatartása.

A lényeg, az hogy a vitatkozó felek egymás iránti értetlensége, a másik fél igazságának elvetése az eltérő világnézetből és az eltérő kultúrából is adódik.

Itt megjegyzem: a természeti népek azért kezelik jobban konfliktusokat (amennyiben jobban kezelik), mert a vitatkozó felek világnézete, kultúrája szinte azonos.

A következő ok, tényező az adott helyzet árnyaltsága.

Az előbb azt mondtam, hogy Y asszony valószínűleg ilyen, X úr valószínűleg olyan. Valószínűleg, de nem biztos. Mert mi van akkor, ha Y asszony nehezebb anyagi helyzetben van, Y asszony lakása, nem sokkal különb, mint a lépcsőház. Ekkor jogosan (nem önzőségből) azt gondolhatja, hogy előbb saját lakásom kellene rendbe hozni. X úr sokkal jobb anyagi helyzetben van, a lakása már gyönyörű. Tehát egyáltalán nem biztos, hogy X úr valóban önzetlenebb, (közösségibb felfogást vall), mint Y asszony. A lényeg az, hogy bármenyire is átgondolják felek a konfliktust mindig, lehetnek olyan elemek, momentumok, amelyekről nem tudnak, vagy amelyekre nem gondolnak. Persze ebben maguk a felek is hibásak, mert hiába érvelnek hosszan, az mégsem őszinte és teljes.

Következő ok, tényező, ami elmérgesítheti a vitát, a helytelen vitakultúra.

A következő tényező az objektív megítélés keretén belül az önhiba, ill. az ellenfél gondolkodását, meghatározó, környezet, rendszer figyelembe vétele.

A következő ok, tényező az, hogy általában az emberek önmagukkal szemben elfogultak. Jézus mondását én így értelmezem. Az ember hajlamos arra, hogy a más szemébe levő szálkát gerendának, míg saját szemébe levő gerendát szálkának lássa.  Ez a mondás az önkritikáról szól. Jézus tanításai is foglalkoznak ezzel a problémával.

Ebből a hosszúra sikerült elméleti fejtegetésből én a következő gyakorlati megoldásra jutottam. A helyes, megoldó gondolatmenet: egyfelől végiggondolva konfliktus, vita mechanizmusát megállapítom hogy az én érveim (bármelyik vitában) is nagyrészt szubjektívek, hiába gondolom őket igaznak, objektívnak. Emiatt és többi ok, tényező miatt azt mondom, hogy 20%-kal csökkentem saját igazam százalékát. Vagyis alaposan többször átgondolom a konfliktust, a vitát és kijön mondjuk, hogy 90%-ban nekem van igazam. Akkor azt gondolom, hogy csak 70%-ban van nekem igazam és az ellenfélnek 30%-ban van igaza. Ha az jön ki, hogy 80%-ban van nekem igazam akkor, azt gondolom, hogy csak 60%-ban van igazam, ha 70% jön ki, akkor már csak 50%-ban van igazam, és így tovább. Őszintén szólva 70%-nál kisebb arány nem nagyon jön ki, de szerintem már az is nagy eredmény, ha adott esetben elismerem a másik részigazságát. Továbbá, most már (a mechanizmus ismeretével), általában nem feltételezem a másikról (eltekintve a ritka kivételektől) a kimondott ostobaságot, a kimondott rosszindulatot, a kimondott önzőséget. Belátom hogy az ő számára saját érvei a fontosak logikusak, az én érveim számára jelentéktelenek és logikátlanok. Azért nem mentem fel a másik felet, de inkább érthető tévedésnek veszem a helytelen gondolkodását, magatartását, és nem kezdek el gyűlölködni, mint korábban.

Azt gondolom, ha sokan követnék a vázolt gondolkodást, akkor azért élhetőbb, kellemesebb lenne az élet.

Az előző rész az önkritikáról, ill. a kritika elfogadásáról szólt. Arról szólt, hogy soha nem leszünk abszolút saját magukat objektívan megítélő, optimális önkritikával rendelkező lények, de azért közelíthetünk e felé, bizonyos szint elérhető. Ugyanakkor a konfliktus, a vita nemcsak a kritika elfogadásából, az önkritikából áll, hanem a mi kritikánkból is áll. A kettő együtt jár a kettőnek összhangban, kell lenni. Csak akkor kritizálhatunk, ha el tudjuk viselni a kritikát. Az előző rész az elfogadásról szólt. A kritikusság egy alapvető emberi tulajdonság és mellesleg hasznos is. Az érvelés legyen objektivitásra törekvő, minden lényeges tényezőt felsorakoztató, legyen őszinte, de nem legyen durva, erőszakos. Tulajdonképpen két hibát követhetünk el. Ha megalkuvók vagyunk, lenyeljük a kritikánkat, ez is hiba. Ha felületesen, ok nélkül, kötekedésből, durván kritizálunk ez is hiba. A jó kritika indokolt esetű, építő szándékú és udvarias. A kritika egyfajta vélemény. A kritika egyfajta ítélkezés.

(Rossz, és feltehetően rosszindulatú azon kritika, amely törekszik a konkrét érvelésre, amelyik frázisszerűen kategorikusan ítélkezik.)

A kritika hasznos, bár az azonnali hatása az elég csekély, de van egy hosszabb távú hatása is, ami ennél erősebb.

A következőt még megjegyezném: az igazságosság szubjektivitását megsemmisítné a jog, amennyiben az, az igazságról szólna. A múltban és jelenleg, azonban nem véletlenül alakult ki ez a közfelfogás: a jog és az igazság két különböző dolog. Másfelől a jog nem képes minden konfliktust, minden vitát szabályozni. Az hogy „mindenki” (sokan) a saját igazát automatikusan 20%-kal leértékeli, a közerkölcs kérdése. 

A vitakultúrát szerintem már az általános iskolában kellene tanítani. Pl. a vitatkozó felek egyenlő idejű egyenlő arányú érvelése alapfeltétel. A türelmetlenség, letorkolás, az idő előtti elfordulás ez mind akadályozza a normális vitát.

A másik kérdés, hogy mi mint véleményezők, vitázók, milyen stílust vegyünk fel. Nyilván az optimális stílus függ az egyéniségünktől és helyzettől is. Néhány stílust azért felsorolnék. 

Szűkszavú, szigorú, lényegre törő, de igazságos stílus. (Nem kell mindenre reagálni, nem kell kedélyeskedni, nem kell, hogy szeressenek, az igazság a helyes út a lényeg.) (Modortalan.)

Durva, kemény stílus. (Az igazságnak, a helyes útnak, minél előbb ki kell derülni, és érvényesülni kell.) (Zsarnok, erőszakos, goromba.)

Kedélyeskedő, viccelődő, konfliktusokat simító stílus. (A konfliktus legjobb feloldása a humor, a jó hangulat.) (Bohóc, komolytalan.)

Keményen küzdő, az igazát végsőkig védő, bőbeszédű stílus.(A problémát ki kell beszélni, fel kell dolgozni.) (Akaratos, kötekedő, zaklató.)

Büszkén félrevonuló stílus. (Okos enged szamár, szenved. Bizonyos szint alá nem süllyedek.) (Sértődős, nagyképű.)

Fáradtan, szelíden, félrevonuló stílus. (A vita csak olaj a tűzre. A konfliktus magából a vitából keletkezik elsősorban.) (Megalkuvó, önző, tutyi-mutyi.)

Mint látjuk mindegyik stílusnak, van előnye, racionalitása és van hátránya. Az egyik alapkérdés, ha kedélyes, vagy félrevonuló vagyok, akkor nem lép fel „a szőnyeg alá söprés” problémája”? A kedélyeskedésből, a félrevonulásból, nem az következik, hogy egy békés időszak után egyszer csak kiborul a szőnyeg alá tett bili? Vannak aktív és passzív stílusok.

Természetesen, békés, szelíd, kedélyes vagyok mindaddig, amíg nincs semmi baj, konfliktus, ha minden rendben van. Azonban problémák, konfliktusok akkor is jöhetnek, ha én és a többség békés és kedélyes. Pl. a közösségbe, belép egy problémás ember. Pl. a szélvihar, elszakítja villanyvezetéket. Pl. az elöregedett vízcső, megreped. Pl. valaki, megbetegszik. Pl. a lépcsőház festése, elkopik, beszennyeződik.  Pl. az egyik ember ezerszer annyit keres, mint a másik, ez által a másik nyomorog. Nem sorolom tovább, pedig lehetne. Itt már előjön konfliktus és az érdekellentét. És akkor még nem is beszéltünk a megelőzésről. Miért kell megvárni, hogy megrepedjen a vízcső? Hogy valaki megbetegedjen? Hogy az egyik ember ezerszer annyit keressen, mint a másik?

Az említett stílusok, tulajdonképpen helyes közösségi viselkedésről legalábbis annak bizonyos vonatkozásáról szólnak. Már többször kifejtettem hogy én a közösségi aktivitás híve vagyok, igaz az ne lépje át a túlzott gorombaság, erőszak, zaklatás, határát. Továbbá ne legyen kötekedő, jelentéktelen hibákba belekötő.

Azt gondom, érdemes a konfliktusnak, a vitának ezt az oldalát, a stílus oldalát is átgondolni.

A környezet, a rendszer figyelembe vétele. Mint kritizáló véleményező, akkor lehetek objektív, minden tényezőt figyelembevevő, ha nem csak az egyént ítélem meg, hanem azt is, hogy került, milyen körülmények hatására került az adott állapotába. Ha viszont a körülményeket vizsgálom, akkor nem hagyhatom ki azt a rendszert, amiben élünk. Ezzel elérem azt, hogy valamennyire igazságosabban (az önhiba önérdem nagyságát is figyelembe veszem) tudom megítélni az illetőt. Másfelől ez közelebb visz az illető megértéséhez, a megértés pedig gyűlölködés a harag lecsendesítője. Magának konfliktus kialakulásának elemzésekor is megpróbálom a rendszer szerepét meghatározni. Ez is közelebb visz az ellenfél megértéséhez és az egész szituáció helyes értékeléséhez.

Talán ez a mondás mindent összefoglal. Szerintem a helyes felfogás: Önmagammal szemben kritikus vagyok. Másokkal szemben, amennyire lehet, megértő, de nem feloldozó vagyok. A rendszerrel szemben kritikus vagyok.

Kérdés hogy tudok a rendszerrel kritikus lenni, ha másokkal szemben megértő vagyok? A rendszerrel szemben miért nem vagyok megértő? Egyrészt azért nem vagyok megértő, mert úgy gondolom, hogy vezetésnek az átlagosnál nagyobb a felelőssége. Másrészt rendszer nemcsak emberekből, de intézményekből, mechanizmusokból, módszerekből, technikákból is áll, én ezeket is kritizálom. Többek között kritizálom az oktatást, az oktatási rendszert, melynek nagy része van abban, hogy én és ellenfelem ilyenek vagyunk.

A jövő demokratikus társadalmában a megfelelő önkritika, és kritika talán még az önzetlenségnél is fontosabb. Ha valaki nem képes elviselni kritikát, akkor azt sem tudja elviselni, hogy a többség, az ő véleményétől eltérő döntést hozhat. Az ilyen ember nem lesz demokrata, és ha sok ilyen ember van, akkor nem lesz demokrácia.

Nincsen külső gonoszság, és alig vannak azok, akik egyértelműen jók, vagy gonoszak. Bizonyos több-kevesebb jóság, gonoszság változóan mindenkiben van. Helyesebb talán, az enyhébb és időnkénti gonoszságot, tévedésnek helytelen gondolkodásnak, viselkedésnek, a helyes ismeretek hiányának nevezni.

Az emberi kapcsolatok furcsasága, hogy az emberi kapcsolatok elromolhatnak, de az elromlott kapcsolat szinte megjavíthatatlan. Pontosabban, az elromlott kapcsolat valamennyire normalizálható, de az eredeti jóság (barátság, szeretet, tisztelet) már nem áll vissza. Ezért arra kell törekedni, hogy ne romoljon el.

Nincs kritikus szellemiség, önkritikus szellemiség nélkül.

Itt térek ki arra, hogy azért a kritikának és önkritikának van egy határa, és ez a bűn határa. Tehát viszonylag csekély, közepes hibákról, vétségekről van szó, mert ezen felül már a bűn van, ami más kategória.

Mi az igazi, őszinte önkritika?

Erről nekem Gy. úr elhíresült öszödi beszéde jut eszembe, ami nem nevezhető, őszinte, igazi önkritikának. Eltekintve attól, hogy itt már gyaníthatóan bűnökről és nem hibákról, vétkekről volt szó, ez legfeljebb egy csoport belső önkritikájáról szólt. Az egyénnek és csoportnak is lehet önvizsgálatot tartani (belső önkritikát gyakorolni), de az igazi önkritika ennél több. Az igazi önkritika, amikor az egyén, vagy csoport a külvilág előtt tárja fel a hibáit, vétkeit. A belső önkritika csak félértékű önkritika. De más baj is volt ezzel az „önkritikával”. A nagyfőnök fogalmazott többes szám első személybe: mi ezt, meg azt csináltuk, nem csináltuk – miközben saját felelősségéről nem beszélt. Ez így nem más, mint a saját felelősségének átruházása a csoportra. Ha ezt a beszédet egy ötödrangú tag mondta volna el, és az MSZP okult volna belőle, akkor lehetne az MSZP belső önkritikájának nevezni, de még ennek az ötödrangú tagnak is illene a saját felelősségéről beszélni.

Ezek után megállapítható: az igazi őszinte önkritika a külvilág felé tárja fel a hibákat, vétkeket. Az igazi, őszinte önkritikában mindig hangsúlyosan megjelenik a személyes felelősség, ha egy vezető kritikájáról van szó.

A bűn az más kategória mint a kritika, önkritika, de nem szabad elfelejteni a kisebb hibák, vétségek vezetnek el a bűnhöz, ha ezek fel vannak tárva, és valamennyire orvosolva is vannak (kialakul a megváltozás, a hibákból való okulás), akkor sokkal kevésbé jut el az ember a bűnig.

Visszatérve az önkritika szellemiségéhez, ez is egy kellemes közérzetet ad, hiszen az ember őszintén feltárhatja az őt szorongató lelkiismeretét, amely az általa elkövetett hibák, vétségek miatt alakul ki. Ehhez viszont az szükséges, hogy az  önkritikával ne éljenek vissza: hiszen önmaga is bevallotta – jelszóval.

Egyszerűbben, kellemesebb egy olyan világban élni, amelyben nem kell a hibáinkat, vétkeinket titkolni.

Az önkritikát és az önkritika fogadását, sőt az önkritika fogadásának, fogadását is meg kell tanulni, tanítani szükséges. Azt gondolom, hogy normális embereknél a másik ember, csoport önkritikája pozitívumként hat, amely pozitívum persze nem adhat teljes feloldozást és megoldást. A hibából való okulás nemcsak belülről jöhet, de külső tanácsból is, tehát az önkritika egyfajta tanácskérés is.

A kritizálás, ill. a kritika fogadása az emberi kapcsolatok meghatározója.

Valljuk be, még a jóindulatú, bölcs ember sem képes a gyors és jelentős önkritikára. Ez persze természetes, ha belegondolunk, hogy épen azokat a cselekvéseinket, gondolatainkat kellene elvetni, amelyeket már sokszor átgondoltunk. Hiszen mielőtt cseleszünk, gondolatainkat közöljük, azelőtt azokat átgondoljuk.

Ha konfliktusba keveredünk egy másik emberrel, akkor ne csak azt az általános kérdést tegyük fel: hol hibáztam? Sokkal jobb, ha ezt a kérdést tesszük fel: vajon helyesen kritizáltam és helyesen fogadtam a kritikát? A konfliktusok jelentős része abból ered, hogy az ember vagy helytelenül kritizál, vagy helytelenül fogadja a kritikát. A helytelen kritikát persze nehéz jól fogadni, ezért a kettő összefügg.

A helyes kritizálás. A kritika ne legyen fölösleges, de ne legyen elhallgatott sem. Vagyis minden komolyabb esetben kritizáljunk, ne alkudjuk meg, ne legyünk gyávák gerinctelenek. Ellenben csak lényeges a fontos esetekben, általában a közügyek vonatkozásában kritizáljunk, ill. akkor, ha felfedezzük, hogy fennáll a másnak ártás lehetősége, állapota. Aki másnak árt, vagy nekünk árt, annak kijár a kritika. Ha pl. valaki a közügyekkel kapcsolatban szerintünk nagy butaságot mond, akkor jogos a kritika, mert a buta gondolatok károsak. 

Ugyanakkor a kritika legyen átgondolt, konkrét és udvarias. Ha nem eléggé átgondolt a kritika, csak egyfajta negatív érzésünk van, akkor inkább hallgassunk, persze nem is helyeseljünk.

Az általános (konkrétumok nélküli) kritikának nincs értelme. Te ilyen vagy, meg olyan vagy, te rosszul látod a dolgokat, stb., ennek nincs értelme. Konkrét a kritika, amikor konkrétan rámutatunk a konkrét hibára. Látod ez a gondolat ezért hibás. Ez cselekvés pedig ezért volt helytelen. Általánosságban soha ne akarjunk valakit, főleg felnőtt embert megnevelni.

Tulajdonképpen minden javaslat kritikával kezdődik, hiszen a javaslat azt mondja: a meglevő nem jó, ill. kevés ezért ezt hozzá kell tenni. Ugyanakkor itt meg kell különböztetni az önmagában levő kritikát: ez nem jó, ez kevés, valamit tenni kell. És a javaslattal összekötött kritikát. Ez utóbbi egy fokkal fejlettebb, konkrétabb, megalapozottabb kritika, mert jobb megoldás egyben azt is jelenti, hogy az eddigi nem jó. Vagyis a javaslat egyfajta konkrét bírálat. Illetve az első (csak kritizál javaslat nélkül) az bizony gyenge, megalapozatlan bírálat, mert lehetséges, hogy a kritizáltnál nincs jobb megoldás.

Az udvariasságot nem magyarázom, lényegében arról van szó, hogy a kritika ne legyen, otromba, sértő, hangos, trágár, pocskondiázó csúfolódó, gúnyolódó zsaroló, fenyegető, tettlegességgel övezett és lehetőleg minimálisan be legyen csomagolva. Becsomagolás alatt azt értem, hogy ehhez hasonló szavak kísérjék: elnézést, szerintem, stb. egyszerűbben a kritika ne legyen goromba és gúnyolódó. Ugyanakkor minden kritika viszonylag udvarias, elfogadható, amelyik nem udvariatlan.

Azt is tudni kell, hogy gyakran akkor is kritizálunk, ha nem is ez a célunk. Ezek, az un. piszkálódó megjegyzések. Ezekre vigyázni kell, ill., ha kritizálunk, akkor az legyen nyílt. Ha valami nyomja begyünk, akkor azt inkább nyíltan udvariasan mondjuk el (beszéljük meg) mintsem rejtetten kritizáljunk.

Persze amikor, kifejtjük a gondolatainkat, akkor azt is, részben nevelő célzattal tesszük, ezt nem kell tagadni. Ha ez nem egyezik hallgató véleményével, akkor az, akár egy udvarias kritikának is felfoghatja azt.  Ezzel nincs semmi baj, ha kritizált, helyesen fogadja kritikát. Ha valakinek nem fogadják el a kritikáját, akkor az egyszerre lesz kritizáló és kritizált. Ha vita alakul ki, akkor mindkét fél kritizáló és kritizált lesz. Ebben az esetben is érvényesek a helyes kritizálás és kritika-fogadás szabályai. A helyes vita egyik szabálya, hogy a felek maradjanak tárgynál, ill. végső soron a vita tárgyát próbálják tisztázni és lezárni. 

A helyes kritika-fogadás. A kritikát (a nem otromba, udvariatlan tanácsot, reklamációt, ellenvéleményt, stb.) vegyük természetesnek, ne sértődjünk meg rajta, sőt gondoljuk át. Még akkor is tegyünk így, ha első benyomásra nem értünk vele egyet. Az udvarias kritikát mindig udvariasan kell fogadni, még akkor is, ha nagy baromságnak tartjuk. Ugyanakkor minden kritikán el kell gondolkodni, ez is egy alapvető szabály. Soha nem szabad kizárni, hogy a kritika helytelen. Mindenkinek meg kell adni azt az általános tiszteletet, hogy gondolatain elgondolkodunk. Ha egy kicsit is érezzük hogy a kritika jogos, akkor jobb, ha nem folytatunk kiélezett vitát, hanem azt mondjuk: ezt átgondolom, de jó lenne újra átbeszélni azt a problémát. A lezáratlan viták károsak.

Valószínűleg mindez elég banálisnak tűnik, akárcsak ez: ne lopj, ne ölj. Azt gondolom, ha helyes kritizálás és kritika-fogadás olyan általános illemszabály, lesz, mint mondjuk a köszönés, olyan etikai elv lesz, mint „tilos lopni”, akkor az emberek közötti konfliktus jelentősen csökken.

A problémakör azonban nem ilyen egyszerű.

A kritikával kapcsolatos igazságok szerintem és a kritika kategorizálása.

Szerintem a kritika lehet a szeretet, az aggodalom jele. A kritika lehet építő, jóindulatú.

Tisztességesebb és hasznosabb a nyílt (négyszemközti) kritika, mint a sunyi, hát mögötti.

A nyílt és jóindulatú (más érdekében szóló, jóindulatú) az a legkevésbé kényelmes önző megoldás, tehát önzetlen megoldás.

A fenti igazságokra még visszatérek, előbb azonban kategorizáljuk a kritikát.

A kritika bizonyos kategorizálása és ellenmondásai.

A „nevelés” lehet: kritikus, szidalmazó, dicsérő, és kritikus-dicsérő.

Valamint közömbös.

A kritika lehet nyílt (szemtől szembeni) és sunyi, hát mögötti. Amikor nyílt kritikáról beszélek, akkor a négyszemközti kritikára gondolok. A mindenkinek elmondott, csak a kritizáltnak nem elmondott kritika, az éppen a sunyi kritika.

Ezen kívül még van, a kritizáltnak és ugyanakkor mindenkinek elmondott kritika, amelynek sunyiságát az adott helyzet határozza meg. Sunyi kritikának nevezhető a halkan, udvariasan, esetleg bájologva elmondott, de tartalmilag szíven szúró, igaztalan, csúsztató, megszégyenítő, aljaskodó, stb. kritika is.

A kritika lehet, jóindulatú és rosszindulatú, piszkálódó.

Lehet „ki az okosabb” versenyből fakadó.

A szóbeli kritika lehet udvarias és durva, gúnyolódó.

A kritika lehet szóbeli, figyelmeztető, lehet parancsoló tiltó, szankcionáló.

A kritika lehet kezdeményező és visszaválaszoló.

A kritika lehet a kritikusság kritikája is.

A kategóriák különböző dolgokról szólnak.  

A „nevelés” a kritika szempontjából.

A nevelést azért tettem idézőjelbe, mert minden emberrel, akivel közelebbi kapcsolatba kerülünk, szükségszerűen egyfajta nevelés viszony is kialakul. Nyilván direkt nevelési viszony, szülő fiatal gyerek, a tanár fiatal, gyerek vonatkozásban alakul ki. Indirekt nevelési viszony viszont szinte minden emberi kapcsolatban kialakul.

Állítólag végeztek olyan irányú kísérleteket, hogy mérték annak az osztálynak, közösségnek a teljesítményét melyben elsősorban dicséret, ösztönzés dominált. Illetve, a közösség teljesítményét, amely elsősorban szidást, kritikát kapott. Illetve, a közösség teljesítményét, amelyik felváltva szinte egyenlően kapott szidást, kritikát és dicséretet, ösztönzést.

Az egyik eredmény: annak a közösségnek volt a legjobb a teljesítménye, akit dicsértek, és annak volt a legrosszabb akit felváltva egyenlően dicsértek és kritizáltak. Szerintem több okból is, ez egy elpuskázott kísérlet.

Először is nem világos hogy szidásról, vagyis durva kritikáról van szó, vagy udvarias kritikáról. Nem mindegy. Az sem mindegy hogy kísérletben voltak e alapszabályok és milyenek voltak azok. Az alapszabályok nem mások, mint állandó tiltó, szankcionáló kritikák.  A másik probléma az, hogy ezek a kísérletek túlságosan rövid távúak voltak. Pár hetes, vagy egyhónapos időtartam alatt egészen más eredmény jön ki, mint több éves időtartam alatt.

Ellenben tegyük fel a kérdést: egyáltalán lehetséges e kritika nélkül nevelni?  Ha pl. a gyerekünk a szakadék (igazi, vagy jelképes szakadék, rossz út, rossz megoldás) felé halad, akkor nyilván szólunk neki, figyelmeztetjük, ami már egyféle kritika. Ha nem áll meg, akkor már erősebb kritikát kell alkalmazni, sőt tiltást, kell alkalmazni.

De nézzük a dicséret az ösztönzés problémáját. Pl., azt mondja nevelő: ez remek volt, ( ennél jobban nem lehet csinálni). Vagy, pl., azt mondja: ez remek volt, ha így haladunk, akkor a tartósan kiváló szintig is eljuthatunk. A második esetben már egy udvarias kritika bele van szőve a dicséretbe – ez még nem egészen a tartósan kiváló szint.  A második variáció eredményesebb, mint az első. Az első variációba  ugyanis nincs semmilyen ösztönzés: kijelenti, ennél jobban nem lehet csinálni, nem kell fejlődni.

A tanulság tehát az, hogy csak akkor alakul ki hasznos dicséret, ösztönzés, ha abba valamilyen fokon kritika is van.

A lényeg az, hogy hosszabb távon csak egyféle nevelés lehet: a váltakozó kritika, szidalmazás, szabályozás és a dicséret, ösztönzés.

A fenti kísérletek tehát eleve torzak, mert a valóságban nincs: csak dicsérő nevelés. Lehet viszont csak kritizáló, szidalmazó nevelés? Ez is kérdéses, mert ha pl. a kisinas nem kap a szigorú mestertől letolást, akkor azt ő, és mindenki, dicséretnek fogja fel. Azt mondhatjuk, hogy jellemzően, szükségszerűen minden nevelés felváltva kritikus, szidalmazó és dicsérő, ösztönző. Kétségkívül azért az arányokról, az arany középútról érdemes elgondolkodni.

Néhány gondolat a közömbösségről.

Szerencsére az ember általában nem tud közömbös lenni azzal, akivel közelebbi kapcsolatba kerül. Általában nem, csak egyes emberek képesek erre, ők viszont pszichésen, érzelmileg nincsenek teljesen rendben. Gyakori ellenben a szándékos közömbösség: a nem szólók bele, nem kritizálok, nem gerjesztek konfliktusokat - jelenség. Mivel ezek az emberek nem közömbösök, ezért kialakul a nyílt kritika helyett, a sunyi, hát mögötti kritika. Ez szerintem gusztustalan dolog, de nem ez a lényeg.

Milyen hátrányokkal jár az erőltetett közömbösség, a jóindulatú kritika hiánya.

Nem figyelmeztet a rossz út felé haladás felé. Lehetetlenné válik a hasznos ösztönzés. És lehetetlenné válik megbeszélés, az érdekegyeztetés. Ugyanis az érdekegyeztetés közben szükségszerű a kritika. Aki pedig elzárkózik a kritikától, a megbeszéléstől, az vagy kijelenti: ez az én érdekem és punktum. Vagy megalkuszik, és feltétel nélkül elfogadja a másik érdekét. Tehát a kritika nélküliség, még akkor is, ha az önkéntes, diktátor-szolga viszonyt hoz létre. Ha nem önkéntes, akkor természetesen azt hoz magával. Tehát különböző meggondolásokból ki lehet alakítani ezt a viszonyt: én nem kritizálok, nem keveredek konfliktusba – csak akkor a fenti ártalmakkal számolni kell. A fenti ártalmak miatt a nyílt kritika jobb megoldás, mint a sunyi hát mögötti kritika vagy a közömbösség.

A jóindulatú és a rosszindulatú kritika.

Természetesen e kettő között ég és föld a különbség. Még akkor is, ha a jóindulatú kritika is lehet félrevezető, rosszul ítélő, hamis. És lehet durva gunyoros, sértő. Ennek ellenére a legfontosabb, hogy kritizált megállapítsa hogy a jóindulatú (az ő hasznát néző emberről, kritikáról van szó), vagy nem erről, azaz rosszindulatú kritikáról van szó. Ennek kell a kiindulópontnak lenni.

Csak akkor sértődjünk, meg ha rosszindulatú a kritika. Ezt pedig (viszonylag gyorsan) a következőkből lehet lemérni.

A megállapítás viszonylag egyszerű.

Először is kritika tartalmát kell nézni. Kétségtelen ez alapján az ember gyakran nem képes eldönteni a jó ill. a rosszindulatot. 

Ha egy ember folyamatosan tanújelét adta hogy irányunkban jóindulatú, pl. többször segített nekünk, akkor nagy valószínűséggel jóindulatú a kritikája. Persze nincs kizárva, hogy a minket kedvelő, szerető ember egyik napról a másikra megváltozik, de ennek valószínűsége igen kicsi.

Ha pedig a kritizálótól általában és folyamatosan 80% felett csak kritikát kapunk, illetve szinte minden apró alkalmat megragad a kritikára, akkor feltételezhető, hogy rosszindulatú a kritikája, de ez sem biztos.

A kritika jellegéből is lehet következtetni a jóindulatra.

A sunyi, hát mögötti kritika nagyobb valószínűséggel rosszindulatú.

A nem konkrét és nem megoldó kritika (általában buta vagy, stb.) nagyobb valószínűséggel rosszindulatú kritika. Általános a kritika akkor is, ha a kritizált minden ténykedését, mondatát kritizáljuk. Itt viszont előjön a dicséret az ösztönzés szükségessége. Az általános kritika, ha nem is rosszindulatú, de mindenképpen káros.

Ha valaki csak egyesekkel kritikus, kivételezően kritikus, akkor az nagyobb valószínűséggel rosszabb indulatú, mintha valaki általában mindenkivel kritikus.  

Továbbá  a gúnyolódás ( kimért hideg gunyorosság) az nagyobb valószínűséggel  rosszabb indulatú, mint heves de talán durva érzelmi kitörés. Érdekes módón az indulatos kritika nagyobb eséllyel lehet jóindulatú, hiszen abban érzelmek vannak, vagyis hiányzik belőle a hideg kiszámított gonoszság.

 Rendszerint inkább arról van szó, hogy a nekünk hamisnak, sértőnek látszó kritikát eleve rosszindulatú kritikának fogjuk fel, és feltételezzük, hogy az ilyen kritizáló egyik napról a másikra megváltozott. Ez helytelen. Tulajdonképpen ilyenkor nem a kritizáló, hanem kritizált kezdi el a viszonyt a rossz irányba terelni. A kritizáló felelőssége még akkor is kisebb, ha ő jóindulatú, de részben hamis, átgondolatlan, illetve nem elég udvarias kritikát mondott. 

A jóindulatú kritikán (még ha azt hamisnak vagy sértőnek is tapasztaljuk) nem szabad megsértődni, azon legalább el kell gondolkodni, azt a kritizálóval meg kell beszélni.

A probléma azonban nem ilyen egyszerű, ha már egy elromló kapcsolatról van szó. Valóban előfordulhat (közvetlen családtagoknál jóval lassabban), hogy a szerető, szimpatikus jóindulatú kapcsolat lassan, vagy gyorsabban (semmi esetre sem egyik napról a másikra) átfordul egy rosszindulatú, antipatikus kapcsolatba. Ezért fontos, hogy a jóindulatú kapcsolatot nem hagyjuk elromolni. Nem romlik meg kapcsolat, ha jóindulatúan, nyíltan, de lehetőleg átgondoltan udvariasan, konkrétan kritizálunk és az ilyen kritikán, ill. az ennél sértőbb, de  a jóindulatú kritikán sem sértődünk meg.

Az talán született adottság hogy kinek mennyi szeretet fér el a lelkében, de talán ez nem jelent eleve születet rosszindulatot, gyűlöletet. Ugyanakkor a tisztelet (a kedvelés) tanulható. Az ember különböző apró jelekből, szavakból, mondatokból képes  a rosszindulatot kiolvasni. De képes rosszul is kiolvasni. Fontos hogy ezt ne értse félre. A jóindulatú kritika fontos, de a rosszindulatú kritika már káros, sőt sértés. Fontos hogy mind a kritizáló, mind a kritizált tudja hol a határ.

Mire irányul a kritika. Magamra vagy a kritizáltra, a kritizálttal összefüggő dolgokra, szinte magamtól függetlenül. Ezt gyakran félreértik. Furcsa módón, inkább a jóindulatú kritika, amely nem a kritizálótól független és ezért piszkálódásnak veszik.    Pl. egy vendégségben valaki megjegyzi, hogy ez bizony neki nem ízlik. Ezt kevésbé veszik piszkálódásnak. ha pl. valaki tanácsot ad a másiknak, hogy a megfőzendő vacsorát (amelyen ö nincs is jelen) hogyan készítse el, ill. milyen hibákat ne kövessel el. na ezt már hajlamosak rosszindulatú kritikának venni,  mit szól bele mi köze hozzá, csak piszkálódásból mondja. De ha belegondolunk akkor ez a jóindulatú, mert önérdek nélkül teszi. Mert a másiknak akar jobb eredményt.

Néhány kapcsolatos probléma. Az udvariasság csak egy jellemző, a sok közül. Az objektivitásra való törekvés. A dicséret. Az adás–kapás egyensúlya. A lenézés. Az önkritika. A bocsánatkérés.

Nagy kérdés hogy mit tegyen az, akit utálnak, akivel rosszindulatúak?

Kitérés a helyes vitakultúrára.

Érdemes első lépcsőben a másik mondanivalóját, álláspontját, életét, érzelmeit, stb. alaposan megismerni. (Természetesen kölcsönös megismerésről van szó.) Ezután mindezt elemezni kell és az elemzés után alakulhat ki a vitatéma, azon részek vitatása, amivel az elemzés után sem értünk egyet. A második lépcsőben érdemes lefolytatni a józan vitát. Feltehetően ez, az alapos megismerés és elemzés után már józan lesz.

Ebből eredően elég kultúrálatlan ama vita, amely a felületes megismerés után tele előítéletekkel, lényegében a vita kedvéért folyik.  Amelyik vita egymásnak eső, elkapkodott. És persze, (elnézést az ismétlésért) az elvtelen ráhagyás, kényelmes konfliktuskerülés is hiba, ez sem kultúrált vita.

A rejtett „ki az okosabb” verseny és a kritika.

Az emberek között általában, jellemzően igen gyakran folyik egy „ki az okosabb” verseny, amelynek van egy hatalmi harc, egy presztízsharc jellege is. Ez a verseny rejtett, szabályozatlan ezért a harc elnevezés is jó. Saját magát a legtöbb ember igen okosnak, a többségnél okosabbnak képzeli, akár beismeri ezt, akár nem. Az okok részben szükségszerűek.  Másfelől az emberek többségében rejtetten vagy nyíltan benne van a becsvágy, versenyszellem.

Úgy függ össze ez a kritikával, hogy a kritikát sokan, sokszor e verseny részének tekintik. A következő variációk lehetnek. A kritizáló, valóban azért kritizál, mert ő akar az okosabb lenni. A kritizált helyesen értékelve úgy veszi a kritikát, hogy a kritizáló akar az okosabb lenni, a kritizáló akarja megnyerni a versenyt.  A kritizált helytelenül úgy veszi a kritikát, hogy a kritizáló akar az okosabb lenni, a kritizáló akarja versenyt megnyerni.

Az nyilvánvaló hogy ezt a versenyt (mivel megszüntetni nem lehet) valahogy nyílttá, és valamennyire szabályozottá kell tenni.

Tulajdonképpen egyszerűen banálisan azt kellene elérni, hogy tisztázódjon: én most azért vitatkozom veled, mert meg akarom nyerni az okossági versenyt, be akarom bizonyítani, hogy okosabb vagyok nálad. Vagy én ezért kritizállak, mert valóban javadat akarom, vagy más emberek javát akarom, vagy egy ügy javát akarom. (Természetesen a kettő nem zárja ki egymást, lehetséges, hogy egy ember a kritizált java, és más emberek java azonos.)

A kérdés az, hogy az okossági versenyt (egyben presztízsharcot) szét lehet e választani az építő kritikától? Nem tudom, de azt gondolom, hogy annak felismerése, hogy ez a két dolog nem teljesen azonos, egy lépéssel közelebb visz a megoldáshoz. Az okossági verseny miatt kritizáló nem rosszindulatú, piszkálódó kritizáló, de nem is építően kritizáló. Az építően kritizálót talán (nem biztosan) onnan lehet megismerni, hogy ritkábban, fontosabb ügyekben kritizál, és a kritika célja valakinek, valakiknek a jelentős előrelépését (javát) szolgálja. Persze ez nem ilyen egyszerű, mert mindenkinek más a fontos ügy. És az hogy „valakinek javát szolgálja” szintén nem konkrét gyakorlati kategória. Ráadásul mindenki mondhatja: és csak a javadat akarom.

De azért érdemes egy gyakorlati példát megnézni, hogy ne csak a levegőbe beszéljek.

Adva van X ember, aki pl. 10x10 mondatot, közöl Y embernek. Y ember ezekkel, a közlésekkel kapcsolatban átlagosan 2 kritikát tesz, összesen 20 kritikát tesz. Ebben az esetben valószínűbb, hogy rosszindulatú, piszkálódó, illetve „én vagyok az okosabb”jellegű kritikáról van szó. Y ember szintén 10x10 mondatos közlést tesz, mire X ember minden közléssel kapcsolatban 1, vagy semmilyen kritikát tesz, összesen 4 kritikát tesz. Ebben az esetben valószínűbb, hogy építő kritikáról van szó. Ha X, vagy Y ember egy kritikát sem tesz, akkor valószínűleg közömbösségről, a szeretet, gondoskodás, önzetlenség hiányáról van szó. Vagy nyalizásról,  esetleg félelemről van szó.

Az ellentétek kiéleződése.

Ha az ember az érzelemire, (a született tulajdonságaira) hallgatva, vitatkozik, akkor az eltérő vélemények egyre távolodhatnak egymástól a konfliktus, éleződik, az ellenségeskedés nőhet. Normális, öszinte megbeszéléssel éppen az ellenkező tendenciának kellene létrejönni. Ha tudjuk, hogy ez a tendencia is létrejöhet, akkor nem szabad megsértődni, akkor tudatosan higgadtan kell vitázni.

Van itt egy törvényszerűség, amely általában érvényesül. Az egymástól eltérő, vitatkozó vélemények jellemzően eltérnek az objektív, igaz középtől, vagyis egymást tolják a szélsőséges és egyúttal a hamis irányba. És általában ez a tendencia fokozódik a vita folyamán. Illetve ez a tendencia (a vélemények távolodása egymástól és az igazságtól) és a vita erősödése, egymást gerjesztő kapcsolatban vannak. 

A magyarázat a támadás ellentámadás, erre reagáló ellentámadás mechanizmusában van. Mindegyik fél rákényszerül, hogy az igaztalan elvtelen támadásra ő egy fokkal még igaztalanabb, elvtelenebb támadással válaszoljon.

Valójában az eltérő szélsőséges véleményeknek egymást meg kellene győzni, egymást az objektív igaz közép felé kellene terelni. Ennek jellemzően az ellenkezője zajlik le.

A megoldás az lenne, ha ezzel a jelenséggel, törvényszerűséggel a vitatkozók, harcolok (minden fél) tisztában lennének, és tudatosan védekeznének ellene. Ezért kellene ezzel már gyerekkorban foglakozni.

A kritikus szellemiség. Volt szerencsém olyan baráti társaságban lenni, amelynek kritikus volt a szellemisége (légköre). Milyen is volt ez? Szinte mindennap, minden órában „lehülyéztük” egymást, de tudtuk hogy ez jóindulatú és ezért nem sértődtünk meg. Sőt a kritikán barátian elvitatkoztunk, és ezzel valamennyire el is fogadtuk. Tehát a kritikus szellemiség azon közösségekben jön létre ahol természetesen a jóindulatú, építő kritika dominál és az természetes, hétköznapi, gyakori jelenség. Ahol mindenki, mindenkivel általában, nyíltan (szemtől szembe) kritikus. Ez egyébként a jóindulatú kritika jele is.

A kritika élét tompítja, ha az gyakori, mindennapos jelenség. Bizonyos határon túl, kétségtelenül elveszhet a kritika éle. A legtöbb közösségben azonban, az ellenkezője a probléma, annyira ritka, különleges a kritika, hogy a legkisebb kritika is hatalmasnak látszik, kiéleződik.  A kritikus szellemiségben mi jól éreztük magunkat, ezért is voltunk szinte mindennap együtt. Igaz mi azért ösztönösen ismertük a kritika szabályait. Többek között azért érzi jól magát valaki a kritikus szellemiségben, mert egy őszinte, oldott, de mégis tanulságos légkörben van. Persze ez egyéniségfüggő is.

A kritikus szellemiség tehát egy kellemes légkör. Az emberek a nyílt, baráti, kritikus (építő és udvarias kritika, stb.) légkörben érzik jól magukat.

Az agressziót (agresszív légkört) ne keverjük a kritikával. A diktatúrát (uralmi légkört) ne keverjük a kritikával. Sőt a kritikus légkör és e légkörök szinte kizárják egymást.

Ugyanakkor a demokrácia egyik alapja is. A demokrácia a közös döntésről szól, de ez nem tud kritikus szellemiség nélkül kialakulni. A közösségek tagjainak tehát érdemes a kritikus szellemiség kialakulásra törekedni. 

A következő problémákra, ellentmondásokra azonban érdemes odafigyelni. Kétségtelenül az állandó, gyakori kritika egyre durvább sértőbb és átgondolatlanabb lehet. A másik, hogy ezzel párhuzamosan elveszítheti az élét, csak a  bunkó stílus marad meg.  A másik probléma az, hogy más egy baráti társaság és más egy munkaközösség. A társadalom, jellemzően munkaközösségekből áll, még család is részben munkaközösség. A munkaközösségekben egy fokkal jobban kell vigyázni a kritika ellenmondásaira. Tovább a közös döntést, azért ne azonosítsuk a kritikus szellemiséggel. A kritikus szellemiség nem pótolja a közös döntést. Tehát pontosan így fogalmaznék: törekedni kell a közösségekben a kritikus szellemiség megteremtésére, de tisztában kell lenni a kritika ellentmondásaival.

Szerintem a fentiek is bizonyították a korábban elmondott igazságokat. 

A kritika lehet a szeretet, az aggodalom jele. A kritika lehet építő, jóindulatú.

Tisztességesebb és hasznosabb a nyílt (négyszemközti) kritika, mint a sunyi, hát mögötti.

A nyílt és jóindulatú (más érdekében szóló, jóindulatú) kritika,  az a legkevésbé kényelmes önző megoldás, tehát önzetlen megoldás. A folyamatos lehetőleg udvarias kritika az együttélés, „nevelés” alapja. A folyamatos kritika jobb, mint a konfliktusrobbanás.

Az alábbi gondolatsort én a konfliktusok elvének nevezem.

A társadalmat, az emberi életet úgy kell kialakítani, hogy abban a lehető legkevesebb káros harc, konfliktus, kevés igazán erős kellemetlenség legyen. A jó verseny nem káros harc, konfliktus, nem igazán erős kellemetlenség. Ellenben, ha védekező harci helyzet, konfliktus, kellemetlenség áll elő azt az egyénnek fel kell vállalnia. A kulturált építő vélemény, a kulturált építő kritika, a kulturált vita, szintén nem káros harc, konfliktus, nem igazán erős kellemetlenség. Bár jelenleg még sokan annak tartják. Ezért jelenleg van egy igazán erős kellemetlenség, konfliktus jellege. Ezt is fel kell vállalnia az egyénnek, akárcsak a védekező harcot és a jó versenyt. A káros harcot, konfliktust, az igazán erős kellemetlenséget, éppen a védekező harc, a jó verseny, a kulturált kritika felvállalásával lehet csökkenteni, ill. kiváltani. Másképpen fogalmazva: a jó versennyel, valamint a kulturált kritikával járó kisebb küzdelmet, konfliktust, kellemetlenséget fel kell vállalni azért, hogy elkerüljük a dühödt, káros harcot, a nagy kellemetlenséget.  

Az erkölcs a társadalompszichológia másik oldala: az emberi kapcsolatrendszerek, információs rendszerek (kommunikációs rendszerek) vázlatosan.

Eddig csak az emberi jellemekre, ill. az elvekre koncentráltam. Valamilyen szinten meg kell említeni a másik oldalt is.  Ugyanakkor a leegyszerűsítés mellett meg kell említeni a bonyolultságot.

Az emberek közötti kapcsolatok egyféle kategorizálása.

A kritika (és bizalmasság) hiánya. Gyenge kritikusság (és bizalmasság) Közepes mértékű kritikusság (és bizalmasság). Folytonos sűrű kritikusság (és bizalmasság).

A közügyekről való megbeszélés legalább közepes kritikusságot igényel.

Az egyik végponton a villamoson együtt utazó embertárs áll, vele bájcsevegős kapcsolatban állunk.  A másik végponton mi magunk állunk, feltételezve, hogy saját magunkkal vagyunk a legkritikusabbak és legbizalmasabbak. Pl. a házaspári kapcsolat az erős bizalmasságot, és kritikusságot feltételez fel, a szülő gyermek kapcsolat talán egy fél fokkal gyengébbet. A barátok, a tágabb család és a közvetlen ismerősök, stb. milyen kritikusságot és bizalmasságot igényelnek? Ezeken sem árt elgondolkodni.

Egy másik kategorizálás:

A kritika hiánya, vagyis bájcsevegő kapcsolat. Anélkül hogy ennek mibenlétét elemezném a következőket, jegyezném meg. Végeredményben a bájcsevegős kapcsolat egy szinte semmitmondó, közömbös kapcsolat. Ilyen kapcsolatokból áll az emberi kapcsolatok legalább 80%-a.

A kritikák további kategorizálása.

(A kritika kritizálása is kritika.)

Van az alaptalan kritika, amely sértegetés, szidalmazás, gyanúsítgatás, zrikálás, a másik alacsonyabb-rendűségének a bizonyítása.

Van kritika, amely jóindulatú, de tartalmilag rossz, fölösleges okoskodás.

Van kritika, amely öszinte és jóindulatú, de tartalmilag rossz, téves felületes tanítás, aggódás.

Van kritika, amely valóban hasznos tanítás.

Több fejezetben azt bizonygattam, hogy a kritikus szellemiség jó dolog. Ezt fenntartva, azért hozzáteszem ez azért bonyolultabb probléma. Végeredményben a kritika nem más, mint személyes tanítás: ez a dolog, ez a viselkedés, gondolkodás,  cselekvés nem egészen jó. Vagy: ez nem jó és szerintem ez a jobb megoldás. Ez nem más, mint tanítás. Ha pedig az emberek nem tanítják egymást, akkor pedig kétséges a fejlődés. Ellenben a téves tanítás ártalmas. Az is biztos, hogy minden személyes kritikát nehéz elfogadni. Még akkor is, ha az udvarias és megmagyarázó. Ebben az esetben is okos tojásnak, észosztónak látszhat a kritizáló. Tehát van abban igazság, hogy a kritika mindenképpen konfliktusokat, harcokat, ellentéteteket szül, amelyek számos negatívummal járnak.

Tehát van ebben az okoskodásban valami: én nem kritizálok, csak bájcsevegő kapcsolatot tartok fenn, mert maga kritika attól függetlenül, hogy az hasznos és igaz, mindenképpen konfliktus-gerjesztő tehát kártékony. Ráadásul sem a  kritizáló, sem kritizált sem tudhatja pontosan, hogy a kritika hasznos, igaz, vagy sem. Aki így gondolkodik az szükségszerűen a következőre is hajlamos. Hajlamos minden kritizálót negatív figurának vélni. Hajlamos minden kritikát negatív dolognak vélni. Minderre azért hajlamos, mert magát kritikát negatív dolognak állítja be. Tehát itt van egy öngerjesztő folyamat. Minél több ilyen sértődékeny ember van, annál több konfliktus lesz, és azért a valóban egyre negatívabb hatású lesz a kritika, amely a kritika negatív mivoltát erősíti, egyre több ember gondolkodik „jogosan” így. 

Ellenben ha nincs kritika, akkor egyrészt nincs személyes tanítás, és nincs öszinte bizalmas kapcsolat. Vagyis egy semmitmondó kapcsolat van. Felvethetjük azt a kérdést is: az őszinte bizalmas kapcsolat az egy emberi szükséglet vagy sem? Számomra az, de általánosságban nem biztos.

Azt a vonalat is ki kellene bontani, hogy kritikusság és bizalmasság mennyiben függ össze. Lehetséges e  bizalmas kapcsolat, kritikusság nélkül, és fordítva? Az én sejtésem szerint nem nagyon lehet. Hogyan lehet bizalmas kapcsolat, úgy hogy szinte minden szóra vigyázni kell: jaj, nehogy megsértsem az illetőt.

Még azt is megjegyezném, hogy az emberek 90%-a tanítás céljából kritizál, azonban vagy azért mert ezt rosszul teszi, vagy azért mert a kritizált félreérti ebből a tanító (építő jellegű) szándékú kritikából legalább a fele másképpen (nem tanító jellegű) kritikaként hat. Itt megint felvetődik egy újabb problémakör: ahogy a felületes szeretet nem igazi szeretet, úgy a felületes kritika sem igazi tanítás.

Viszont a következő felvetődő vonal: mennyiben függ össze mindez azokkal a közösségekkel, (kapcsolatrendszerekkel), amelyekről már idáig beszéltem. Pl. a baráti közösség, ill. munkaközösség (pl. a család is bizonyos mértékben munkaközösség). Pl. a közvetlen család, a tágabb család, a közvetlen ismerősök, a tágabb ismerősök, a nemzet, az emberiség. Vagy pl. néhány kisközösség: lakóhelyi, munkahelyi, eszmei, baráti, hobbi, stb.. A kérdés az, hogy ezeknek mind megvan a maga optimális bizalmassága és a kritikus szellemisége?

Vannak e ingadozó kategóriák? Arra gondolok, hogy pl. az anyós, após, menny, vő kapcsolta az egy elég nehezen besorolható kapcsolat, főleg ha van unoka. De vannak más, határvonalon mozgó kapcsolatok is.  Vagy az ilyen kapcsolatoktól függetlenül, vannak baráti, és kevésbé baráti kapcsolatok?

Nem tudunk helyesen kritizálni és kritikát fogadni, de talán ez azzal is összefügg, hogy nem tudunk komoly témákról beszélgetni. Mert a kritika általában mélyebb rétegeket, komolyabb problémákat is érint.

Felületesen csevegünk, de ha valaki a mélyebb érzelmeiről beszél, vagy elkezd politizálni netán erkölcsről kezd elmélkedi, akkor sokan mások kínosan érzik magukat. És egyre többen. Én is már sokszor megkaptam: miért kell elrontani hangulatot. Vagy: miért mérgelődsz állandóan. Sőt, ezt is megkaptam: most miért velem veszekszel. Tehát sokan már a komoly témát azonosítják a veszekedéssel, haraggal, gyűlölködéssel.

És mi magunk is csak jószerivel magunkkal beszéljük meg a komoly dolgokat. Vagy már magunkkal sem?

Sajnos itt megint az rajzolódik ki, hogy korábban azért gyakrabban és természetesebben beszéltek az emberek a komolyabb témákról. Mintha visszafejlődnénk, újra elindultunk a locsogó fecsegő majomnépség irányába.

Ennek is köze lehet a központi táras kommunikációhoz.  Nem közvetlenül egymással beszélgetünk, hanem egy központi táron keresztül beszélgetünk egymással.

Már a költő is attól szenvedett: nem mondhatom el senkinek, ezért elmondom mindenkinek. De azóta romlott a helyzet.

Van azonban a problémának egy másik oldala. A központi táras tudatalakulás.

Megint néhány kategória.

Hogyan terjedhet a tanítás, az információ? Kezdetben ember-ember által. Aztán megszületett az első központi tár, a könyv és könyvnyomtatás. Majd fejlődött a könyvnyomtatás, vagyis a központi tár bővült, egyre több könyv és az írott sajtó. Aztán megjelent az elektromos sajtó, rádió, televízió, majd az internet. Tehát a központi tár egyre bővült, és napjainkban éppen egy rohamos tágulás korszakában vagyunk.

Mielőtt továbbmennénk meg kell említeni a másik két kategóriát: az állami oktatás, tájékoztatás általi állami hivatalos központi tárat. Valamint a nem állami elsősorban tájékoztatást, vagyis a nem hivatalos, állami központi tárat. Mindkettő fejlődött, de ennek a felosztásnak ez esetben nincs sok szerepe. Mert oda akarok kilyukadni, hogy az ember-ember általi terjedés így alakult át. Ember-központi tár (könyv, média, internet) – ember. Tehát a tendencia ez: egyre többen teszik be a tanításukat a központi tárba és abból egyre többen, még fokozottabban többen veszik ki. Vagyis növekszik a központi tár nagysága, ezzel egyre többen tehetik be oda tanításukat és egyre többen szinte mindenki, onnan veszi ki a tanítást.  Illetve, manapság ott tartunk, hogy mindenki a központi tárból veszi ki, csak az a kérdés, hogy a tanítás mekkora hányadát veszi ki. A két rendszer ember-ember által, és ember-központi tár által, összekapcsolódik. Egyfelől párhuzamosan működik egymás mellett, de a közvetlen ember-ember általi fokozatosan csökken, az ember-központi tár általi növekszik. Illetve az ember-ember általi is megváltozik, mert így áll össze egy ember tanítása: saját tapasztalat (személyes tanítás) és a központi tárból vett tudás. A lényeg az, hogy rohamosan nő a központi tárból vett tanítás és ezzel megváltozik a kritikáról való gondolkodás. Van itt egy másik érdekes jelenség: ha központi táron keresztül kapjuk a (tanítást), a kritikát akkor nem sértődünk meg rajta, legalábbis általában.  Egyszerűbb, ha most egy példával jövök elő.

Manapság pl. egy szülő azt mondja 12 éves gyermekének: fiam igyál sok tejet, mert az egészséges. Ugyanakkor ez a gyermek már a központi tárból kap 1000 információt a tejre vonatkozóan és ezek egy része azt mondja hogy tej ilyen meg olyan, pl. a tej nem egészséges, stb.. Ekkor gyermek, aki mondjuk kivételesen tiszteli a szüleit, a szüleitől kapott információt százszorosára növeli, de még így is ez százas értékű információ ( tanítás) áll szemben az 1000-es értékű külső (rádió, tv. iskola, internet, stb.)  információval. Ugyanez a régmúltban: a szülő 100-as értékű tanítása csak egy 50-es értékű külső tanítással állt szemben. A közelmúltban a szülő 100-as értékű tanítása csak egy 100-as értékű külső tanítással állt szemben. A jövőben a szülő százas értékű tanítása már 10.000 külső információval fog szembeállni. Tehát van egy olyan tendencia, hogy gyerekek egyre kevésbé fogadják el a szüleik tanításait. Általánosítva az egyik ember egyre kevésbé fogadja el a másik ember közvetlen tanítását, kritikáját. Ez a szülőnek trauma. Ugyanakkor a szülő elkezd erősködni és ezt a gyerek, mint sértegető kritikát fogja fel. (Ha központi tár erősködik, változik, azt nem fogja fel sértésnek, beleszólásnak. Ha központi tár téved, azt nem fogja fel rosszindulatnak, szidalmazásnak.) 

A lényeg a következő, az emberek egyre inkább a központi tár által tanulnak (ez lesz számukra a természetes) és minden személyes tanítást egyre inkább fölösleges, vagy sértegető kritikának fognak fel. Vagyis a személyes kritikát egyre inkább negatívumként fogják fel és egyre kevésbé igénylik, az öszinte, bizalmas, kritikus légkört. Akármennyire is furcsa, de még a bizalmasságot is pótolhatja a központi tár. Mivel a központi tárba adott véleményünket, gondolatainkat megfogalmazott érzéseinket nem veszik sértésnek, ezért a központi tár felé őszintébbek, bizalmasabbak vagyunk. Ahogy a költő fogalmazott: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

Fel kell tenni a kérdést: ez tendencia, jó tendencia e?

Néhány a kérdéssel kapcsolatos gondolataimból.

Itt megint felmerül bennem az információs szemétkupac problémája. Ugye a közös tár úgy növekszik, hogy az oda bekerülő nézetek, információk 90%-a téves, legalábbis értéktelen, és 10%-a, ami értékes. Tehát minél nagyobb ez halmazat, az ebből „okosodó” annál nagyobb valószínűséggel találkozik értéktelen nézettel, információval. Márpedig a halmazat exponenciálisan növekszik. Ha az okosodó szándékú szelekciója nem növekszik, és mitől is növekedne, akkor nem okosodik, sőt.

Azt is meg kell állapítani, hogy a központi tárat, ill. ezt a fajta tudatalakulást könnyebb manipulálni, mint a közvetlen ember-ember általi tudatalakulást.

A tudatalakulás valós mércéje, az emberek értelmesedése és erkölcsösödése lenne.    Én nem tudnám megmondani, hogy ennek átlaga, hogy alakul, de sejtem, remélem, hogy ennek a fejlődése nem rosszabb, mint korábban. Azt viszont érzékelem tapasztalom, hogy egyre szélsőségesebb nézetek, viselkedések, tulajdonságok jelennek meg. Talán ez betudható a tudatalakulás szabadságának növekedésével. A központi táras tudatalakulás is egy szabadabb tudatalakulás, mint a közvetlen ember-ember általi tudatalakulás. A szélsőséges vélemények, viselkedések tulajdonságok növekedése, azt is jelenti, hogy egyre több primitív, veszélyes, furcsa figura jelenik meg.

Én az eltérő egyéniségek, vélemények, híve vagyok, ezt több helyen kifejtettem. Ugyanakkor mégis fel kell tenni a kérdést: a túlzottan szélsőséges, a túlzottan egymástól eltérő véleményű, viselkedésű, a közös értékrendtől, világnézettől teljesen mentes emberek társadalma nem hordoz magában veszélyeket?

Tehát egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy ez pozitív tendencia. Pontosabban azt gondolom, hogy e tendenciába is valamilyen módón be kell avatkoznia a vezetésnek, a társadalomtudománynak, ahhoz, hogy ez a fajta tudatalakulás pozitív tendencia legyen.

Ezzel kapcsolatban persze megint az oktatás, az iskola ill. a közszolgálati média jut eszembe. Ezek gyengeségéről már elmondtam a véleményem.

Az érdemi (figyelembevett, de dirigálás nélküli) beleszólás, megbeszélés (az érdemi kritika) konkrét „szabályozási” helyzete. Kitérés a kiscsoportos, hétköznapi demokráciára.

Az érdemi kritikát azonosíthatjuk az érdemi beleszólással, az érdemi megbeszéléssel.

Az érdemi beleszólás természetesen nem lehet utasítás, parancsolás, uralkodás (dirigálás). Ugyanakkor, ha az érdemi beleszólás nem utasítás, parancsolás, uralkodás (dirigálás), akkor a kritizált és senki sem veheti annak.

Mégis szükséges konkretizálás.

Eddig pl. a bizalomra, hivatkoztam. Az érdemi beleszólás alapja a kölcsönös bizalom. Ha nincs meg a kölcsönös bizalom, akkor a kritikával kapcsolatban elmondottak érvénytelenek lesznek. Ha bízunk a másikban, akkor fontoljuk meg, és akkor vesszük figyelembe véleményét, kritikáját annyira, hogy az a gondolkodásunkat, cselekvésünket is megváltoztathatja.

A bizalom és a normális megbeszélés, kritika (beleértve a kritika fogadását is) között oda-vissza kapcsolat van. Bizalom szükséges a normális megbeszéléshez, kritikához, de az igazi bizalmat is csak normális megbeszélés, az építő kritika tudja felépíteni. Ez kettő tehát egymást támogatva fokozatosan épül fel, mint ahogy az ellenségeskedés a bizalmatlanság is fokozatosan alakul ki, többek között a normális megbeszélés, az építő kritika hiánya miatt.   

A bizalom azonban egy elvont fogalom, valahogy ezt a problémakört konkrétabb az értelem számára is értelmezhető (szabályozási) keretbe kellene tenni. Ezt kísérlem meg az alábbiakban. Igaz hogy ezt nem az állam szabályozná elsősorban, hanem a tudat, az erkölcs, amelyeket a rendszer szellemisége, az oktatás a tájékoztatás, a kultúra határoz meg.      

Kitérés a kiscsoportos ill. a hétköznapi demokráciára.

A hétköznapi demokrácia általában kisebb csoportban (gyakran a családon belül) alakul ki. Kiscsoportos demokráciáról beszélhetünk, mondjuk 10 főig.  A jövőben, amelyben a demokrácia lesz az egyik irányadó elv, a társadalom a rendszer, az oktatás, mindez a demokrácia szellemiségét sugározza, a hétköznapi emberi kapcsolatokban is ott lesznek ezen elvek szabályok. Persze a kiscsoportos hétköznapi demokrácia és társadalom demokratikus szintje több szálon függ össze, de ezekkel itt nem foglalkozom.

Alapjában véve három kapcsolat lehetséges ebből a szempontból.

Amikor világosan kirajzolódik demokratikus főnök (vezető) és demokratikus alárendelt viszony.  Erről egy másik fejezetrészben elmélkedem.

Amikor a felek döntéshozási helyzete szinte egyenlő.

És amikor a felek döntéshozási joga, helyzete nem egyenlő de nincs is akkora különbség, hogy főnök-alárendelt viszony alakuljon ki. Pl., ha az egyik fél a tulajdonjog, vagy, és a hozzáértés, vagy, és az érdekeltség (az adott ügy őt jobban érinti) alapján 70%-os döntési joggal rendelkezik a másik fél csak 30%-kos döntési joggal rendelkezik.

Amikor a felek döntéshozási joga, helyzete szinte egyenlő, akkor a legnagyobb probléma a szavazategyenlőség. Minél kisebb a csoport annál inkább előjön ez probléma, leginkább akkor, ha két ember egyezkedik, megbeszél, vitatkozik, egyik beleszól a másik ügyébe, ill. érdemben kritizál. De ha öt ember teszi ugyanezt, akkor is előjöhet a szavazategyenlőség problémája, hiszen az egyik tag pl., tartózkodik és kettőnek, ill. a másik kettőnek eltérő a véleménye.  Ha páros számú a tagok száma, akkor még inkább előjöhet. Mint arra utaltam a jövőben az emberek remélhetőleg minden megbeszélést, egyezkedést, beleszólást, érdemi kritikát tudatosan egyfajta demokratikus döntéshozásnak fognak fel. És a jövőben tudatosan azzal kezdik, hogy magukba, vagy megbeszélve besorolják felsorolt valamelyik kategóriába.

Tulajdonképpen jelenleg is valamilyen hasonlót tesznek az emberek, csak jelenleg mindez nem tudatos. És jelenleg nem mindig, nem jellemzően a demokrácia elvei, szabályai szerint zajlik mindez.

Pl. a feleség és férj azon „vitatkozik” hogy nyaralót, vagy nagyobb lakást vásároljanak.

Magukba, ha nem is tudatosan beazonosítják, hogy itt pl. egyenlő felekről van szó. És a vita, a megbeszélés (a normális vita, a normális kritika egyfajta megbeszélés) arról szól, hogy a két tag eltérően szavaz. Majd újra megpróbálják egymást meggyőzni, (ez az objektív tájékoztatás), majd újra szavaznak és ez egy darabig, folyatódhat. Az egyik félnek vagy sikerül a másik felet meggyőzni és kialakul a közös döntéshozás, vagy nem sikerül közös döntéshozást kialakítani. A jövőben, e férjben és e feleségben tudatosulhat, hogy lényegében egy demokratikus döntéshozásról van szó.

Ezért én inkább vázlatosan elemzem a kiscsoportos demokrácia problémáit.

A kiscsoportos demokrácia elvei lényegében megegyeznek a nagycsoportos (a szokványos, standard) demokrácia elveivel. Vagyis pl. mindenki az önálló elfogulatlan véleményével, legyen jelen. Megfélemlítésnek, zsarolásnak, stb. nem lehet helye. A világos kérdésfeltétel itt is fontos, vagyis a döntés tárgya világos és eldönthető legyen. Az objektív tájékoztatás problémája itt is jelentkezik: minden fél tájékozott legyen. Ezért a megbeszélőknek először a döntés előtt nyugodt hangon a döntés körülményeit kell tisztázni, és ez váljon el a döntéshozástól. És így tovább, ezért is érdemes a demokrácia elveit ismerni.

Ettől függetlenül gyakran kialakul a szavazategyenlőség problémája.

Ennek néhány megoldása.

Nem elégednek meg egy döntéshozással, hanem három-négy döntéshozást tűznek ki. Sikertelen szavazás, majd újabb megbeszélés, majd újabb szavazás, stb.

Az egyik fél lemond a teljes szavazati jogáról és bevállalja csökkentett szavazati jogát, mondjuk azzal a feltétellel, hogy legközelebbi hasonló esetben ő lesz teljes jogú tag és a másiknak kell lemondani.

Bevonnak egy harmadik független, elfogulatlan, hozzáértő tagot a döntéshozásba.

Nekem egyelőre ezek jutottak eszembe, illetve a többi ötletem átgondolva nem tűnik jónak.

Nehezebb a probléma akkor, ha az egyik vagy egyes tagoknak nagyobb más tagoknak kisebb a szavazati joga. Mint mondtam a szavazati jog, függhet az erősebb érdekeltségtől, nagyobb tudástól, a  nagyobb főnöki pozíciótól, stb..

Azért nehéz az ügy, mert nehéz megállapítani pontosan a szavazati jog nagyságát. Könnyebb azt mondani, hogy egyenlő felekről van szó.  Azért is nehéz ügy, mert hiába van valakinek pl. 30%-os szavazati joga, ez  adott esetben annyi mintha az nulla lenne, hiszen a 70%-os szavazatú döntése érvényesül.

Ezzel kapcsolatban egy megoldás jut eszembe. Először is tisztázni kell ezt a viszonyt, pl.: neked is van beleszólásod, de azért de azért én döntök. Illetve, nekem is van beleszólásom, de azért te döntesz. Illetve, ha ez a beleszólás túlmegy tanácsadáson (pl. 30%-os), akkor szerintem a nagyobb szavazati jogúnak, kvázi főnöknek fel kell állítani legalább két (öszinte, elfogadható) választási lehetőséget, hogy kisebb szavazati jogú abból választhasson. Ezzel megmarad a kvázi főnöki helyzet, hiszen ő jelöli ki az alternatívákat, de azért a beleszólás is megvalósul. (Esetleges megoldás lehet, hogy a nagyobb szavazati jogú két közös döntést dönthet el, a kisebb szavazati jogú eközben egy közös döntést dönthet el.)

Visszatárva példára, pl. a feleségnek, aki pl. nagyobb lakást, szeretne vásárolni, nagyobb a szavazati joga, azért mert főleg ő keresetéből (a férjnek jelentősen kisebb keresete) történne a vásárlás. Ekkor is végigmehet pl. a többszörös meggyőzés, de ez mondjuk sikertelenül, zárulna. Ha nagyon demokratikusak, akkor a független tag bevonása is megvalósulhat, de a példa szerint még így sem alakul ki közös döntés. Ekkor úgy egyeznek meg, hogy a lakásvásárlás marad, de úgy hogy feleség választja ki a szóba jöhető lakásokat, de abból a férj választhatja ki a végső lakást.

Az „öszinte elfogadható” alternatíva arról szól, ne legyen a következő taktikázás. Kiválaszt a feleség egy magának tetszőt és egy abszolút tré lakást, majd azt mondja: tessék választhatsz.

Mindez a jelen tudatunkkal nézve elég hidegnek és nem túl életszerűnek tűnik.

De itt abba kell belegondolni, hogy jelenleg is üzletelünk, egyezkedünk csak azt magunkban, nem nyíltan, és zavarosan tesszük.  A jövő emberének, akinek a tudatában ott lesz demokrácia szellemisége, neki mindez a természetes lesz, és ő nyíltan fog beszélni erről. És ő (a jövő embere) jobban fogja magát érezni, az ő emberi kapcsolatai békésebbek, igazságosabbak lesznek. Az érzelmek elsatnyulástól pedig nem kell félni, mert azok ettől nem satnyulnak el.

Amellett hogy a rendszer demokrácia szellemiségét sugározza, olyan oktatást, olyan kultúrát kell kialakítani, amelyik szintén a demokrácia, és a hétköznapi demokrácia szellemiségét és tudását sugározza. 

Visszatérnék, ahhoz, hogy az érdemi megbeszélést, az érdemi beleszólást, az érdemi kritikát, valahogy az értelem számára is konkretizálni kellene. És valahogy konkretizálni kellene a bizalom fogalmát. A fentiek erről a konkretizálásról szóltak.

Azért azt le kell szögezni, hogy minimális bizalomnak, vagyis hogy felek ne feltételezzék a másikról rosszindulatot, mindenképpen meg kell lenni. Tehát csak ésszerűséggel nem lehet jó emberi kapcsolatokat, jó döntéshozásokat kialakítani.  Az ésszerűesség, adott estben a demokrácia szabályai arra jók, hogy jóval nagyobb eséllyel alakulnak ki jó döntések, és jó emberi kapcsolatok. 

 A hétköznapi konfliktusok és a demokrácia, akkor, ha a főnök-alárendelt viszony kivehető.

Kezdjük néhány példával a problémakört. Ketten, (vagy többen) ülnek egy szobában, az egyik szerint áporodott, és meleg a levegő, ki kellene nyitni az ablakot. A másik szerint, a huzat az egy veszélyes jelenség, nem kell kinyitni az ablakot. Vagy: ketten (vagy többen) építenek egy közös házat, az egyik szerint sárgára kellene festeni a házat. A másik szerint, a sárga egy csúnya unalmas szín, kékre kell festeni a házat. Vagy: ketten (vagy többen) nevelnek egy gyereket, az egyik szerint minden nap legalább egy zöldséget vagy gyümölcsöt meg kellene enni gyereknek. A másik szerint ez nem fontos, nem kell erőltetni gyereket.

A példákat itt milliószámra folytathatnám. Valójában ehhez hasonló konfliktusok sokasága jelenik meg egy naponta, az életünk nehézségeit pedig ehhez hasonló konfliktusok milliói jelentik. Tulajdonképpen ezek a magánéleti problémák. Ennek ellenére azt állítom, ha társadalmi a gondolkodásunk, pl. a demokrácia ismeretünk magasabb szintű lenne, akkor ezekkel a hétköznapi konfliktusokkal is jobban megbirkóznánk. Konfliktus nélküli élet lehetetlen, hiszen az ember alapvetően érzésből, érzelemből áll, és ezeknek a jentős része szükségszerűen negatív kellemetlen érzés, érzelem. A hétköznapi konfliktusok, az „apróságuk” ellenére hihetetlen nagy érzelmi reakciókat képesek kiváltani. Adott esetben akár órákig is bosszankodhatunk: miért ilyen áporodott itt a levegő, milyen butaság ez, miért kell ezt nekem elviselni? Vagy: milyen huzat van itt, milyen butaság ez, miért kell ezt nekem elviselni. Ennél is rosszabb, ha még a bosszankodásunk is lefojtjuk, és a tudatalatti érzésvilágunk ezüsttálcáján keletkezik egy újabb karcolás. Viszonylag jobb megoldás, ha magunkban, még jobb, ha magunkban és nyíltan (társaságban) is feldolgozzuk a hétköznapi konfliktusokat.

Azt gondolom, hogy az értelem, az értelmi feldolgozás segíthet abban, hogy a negatív, kellemetlen érzéseink, érzelmeink csökkenjenek. Ha a megértjük a konfliktusok lényegét, ha átlátjuk a megoldásokat, akkor csökkenhetők a negatív érzések, érzelmek.

Azt gondolom, ha majd az általános iskolákban szó lesz a hétköznapi problémákról, vagy ha az emberek beszélgetése nem (mit hol lehet olcsón megkapni) témáról folyik, hanem pl. erről a problémáról, akkor ezek az értelmi feldolgozások, lefékezhetik kordába, terelhetik negatív érzéseinket, érzelmeinket.

Azért a hétköznapi konfliktusok problémakörét válasszuk el a társadalmi problémaköröktől. Én azt mondom ez egy jelentős problémakör, amelynek vannak társadalmi és egyéb összefüggései, de azért egy különálló problémakör.

A hétköznapi konfliktusok jelentős része nem igazán érdekellentétek. Nem oldja meg őket szeretet, a jóindulat. Hiszen az esetek többségében valójában közös a cél, közös az érdek. Pl., legyen jó és szép a házunk. Vagy, pl., legyen egészséges a gyermekünk. De még az ablakproblémánál is felfedezhetjük a közös célt és a jóindulatot. Mindkettőnek célja, hogy a szobában mindketten jól érezzük magunkat. Csak én a friss levegővel látom ezt biztosítottnak, a másik pedig a huzat elkerülésével látja biztosítottnak. Ebből következően nem jóindulat, szeretet és rosszindulat összecsapásáról van szó. A leggyakoribb konfliktusforrás a következő: a közös célt, a közös érdeket más módokon látják a felek elérhetőnek.

Ugyanakkor az első számú értelmi feladat: felmérni, hogy valóban a közös cél más módokon való elérésének szituációjáról van szó, vagy másról pl. a jóindulat (önzetlenség), és a rosszindulat (önzőség) összecsapásáról van szó.  Ezt nem könnyű felmérni, de meg kell próbálni objektívan az érzelmi kilengések kikapcsolásával felmérni. A konfliktusok legjobb felmérése az, ha felek őszintén és egy hullámhosszon (azonos logika mentén) tudják a problémát megbeszélni. Ehhez persze kellene egy általános közös pszichológiai műveltség, ami nincs.

A téma kapcsolódik a kritikus szellemiséghez, hiszen az eltérő álláspontok, akár kritikának is felfoghatók. A lényeg az, hogy az eltérő véleményeket, építő kritikákat, a felek ne feltétlen kötekedésnek, támadásnak, szidalmazásnak fogják fel.

A hétköznapi problémák egyik megoldása: keresd a kompromisszumot.

Pl. nyissuk ki tíz percig az ablakot, majd egy óra múlva megint tíz percig. Vagy nyissuk ki csak résnyire az ablakot. Vagy, fessük a házat (sárga és kék helyett) világoszöldre. Vagy, egyen gyerek minden másnap gyümölcsöt. Persze a kompromisszumhoz is szükség van megbeszélésre, a vélemények őszinte kifejtésére.

A kompromisszumok azonban nem adnak teljes megoldást.

A hétköznapi problémák egyik fő okozója: tudatosan és főleg közmegegyezéses tudatossággal nem látjuk át, ki a főnők. A probléma másik fele: csak a viszonylag jó, demokratikus főnök nevezhető főnöknek, az ettől eltérő, az zsarnok.

Először tisztázzuk, hogy jön ez az egész a hétköznapi konfliktusokhoz.

Az emberi közösségek általában munkaközösségek, még családok is azok. A munkaközösségekben pedig általában szükség van, már az operatív intézkedések miatt is egy irányítóra, azaz főnökre. Az emberek jogosan érzik azt, hogy csak úgy működnek jól a dolgok ha tisztázott, ki a főnők, ki az alárendelt. A mellérendeltségről később beszélek.

Egyszerűbben fogalmazva sok-sok hétköznapi szituációban is kialakul egy alá-fölé, vagy mellérendelt viszony. Ha ezeket a viszonyokat helyesen és egyformán értelmezik az emberek, akkor csökkennek a konfliktusok.

Másfelől: az embereket a képzetes tudás szintjén, ill. érzelmi szinten nagyon is izgatja ez fönökség probléma. Adott szituációban, tudat alatt, az emberek megpróbálják tisztázni a elérendelt ill. mellérendelt viszonyokat. Az a probléma, hogy ez nem tudatos, ez zavaros és ezért a következő félreértések lehetnek. Valaki főnöki helyzetben képzeli magát, de nincs abban. Valaki veszélyeztetve érzi a főnöki státuszát, de ok nélkül. Vagy valaki mellérendelt kapcsolatba képzeli magát, pedig alárendeltben van.És vannak még egyéb félreértések. Mindenesetre ezek a félreértések haragot, ellentéteket szülnek, amelyek konfliktusokhoz vezetnek.

A lényeg az, hogy jelentősen csökkennének a hétköznapi konfliktusok, ha az emberek tudatosan és azonos logikamentén tisztában lennének a „főnöki” viszonyokkal.

Mivel ez egy hatalmas téma ezért csak felsorolok néhány kategóriát. A példákat pedig családi viszonyokból merítem, megjegyezve, hogy családon kívül még sokféle közösség van.

Az alábbi viszonyok lehetnek állandóak és gyakran változóak, akár szituációként változóak. Pl. ebédnél az anya főnök, lefekvéskor az apa a főnök. Általában az ügyfél a főnök az ügyintéző a beosztott, de azért ez is megváltozhat egyes szituációkban. Mindenesetre jó, ha tudjuk, a szituációk megváltoztathatják a főnöki viszonyokat.

Van a főnök, alárendelt (pl. szülő gyermek) viszony.

Van: nincs főnök, (mellérendelt) viszony, ez az abszolút demokrácia, mindenki egyenlő arányban szavazhat. A mellérendelt viszonyról, vagyis az egyenlő felek, és a nem egyenlő, de erősen beleszóló helyzetűek (pl. 30, ill. 70%-os a „szavazati jog”) vitájáról, megegyezéséről az előző fejezetben beszéltem.

Van a megosztott főnöki viszony. Egyik szituációban (adott területen, vagy adott időben) X a főnök, más szituációkban Y a főnők. Vagy a főnöki megbeszélés szavazás dönt.

Ha pedig több tagú közösségről van szó, akkor: nagyfőnök, kisfőnök még kisebb főnök, stb. Másképpen van alárendelt viszony, többszörösen alárendelt viszony, és mellérendelt (többféle) viszony.  

Továbbá van: mindig ő (én) a főnők. Többnyire ő (én) a főnök, de nem mindig. Megosztott fönökség. És néha ö (én) a főnök. 

A főnök rendelkezhet az alárendelt cselekvései felett, amely rendelkezés akár olyan fokú is lehet, hogy az alárendelt felett rendelkezik. Pl. a szülő a kisebb gyereke felett rendelkezik: menj és moss fogat, ne ezt a nadrágot vedd fel, stb., ellenben a gyerek növekedésével változik ez a főnöki viszony. A kamasz gyerek már jogosan gondolhatja: egyes cselekvéseim felett rendelkezhet a szülő, de felettem már nem rendelkezhet. Tulajdonképpen a rendelkezés erősségéről van szó.

És hogy kapcsolódjak egy másik témához: a bájcsevegős kapcsolat szintén mellérendelt kapcsolat. Csakhogy a munkakapcsolat szükségszerűen túllép a bájcsevegős kapcsolaton. Tehát a munkaközösségekben, többek között a szűk családokban is más alárendelt és mellérendelt kapcsolatokban kell gondolkodni. Arról nem is beszélve, hogy aki valóban tenni akar valamit, annak túl kell lépni a bájcsevegős kapcsolaton. A mindentől tartózkodó, konfliktusokat kerülő bájcsevegős ember nagyon kellemes ember, csak éppen a közösség szempontjából haszontalan, tartalmatlan életet él, főleg akkor, ha a betett munkája annyi, vagy éppen kevesebb, mint a kivett a fogyasztása. Az ilyen ember nem vállalja fel azokat a konfliktusokat, nehézségeket, amelyek a közösség fejlődésével járnak. Ezen nehézségek csak egyik része az, hogy betett szellemi, vagy fizikai munka több mint a kivett fogyasztás. A másik fele,  az építő kritizálás és az azzal járó konfliktusok, viták, bevállalása. Ellenben a jóindulatú, közösségi embernek arról is gondolkodnia, és tennie kell, hogy ezek a szükségszerű konfliktusok a lehetőség szerinti minimálisra csökkenjenek.

Kétségtelenül ebből szempontból is  vannak határesetes kapcsolatok, nem is kevés. Pl. egy igazoltató rendőr és egy állampolgár viszonya. A rendőr végső soron egy ügyintéző, aki kiszolgálja az állampolgárt. De azért ez mégsem ennyire egyszerű viszony. Ebben az esetben pl. jó lenne egy  olyan közmegegyezés, hogy ez egy mellérendelt viszony. Ha viszont a rendőrt főnökként kezeljük, akkor is köteles ő demokratikus főnökként viselkedni.

Pl. egy serdülő fiatal és a családjának a viszonya ebből szempontból. A fiatal mindenképpen rendelkezik saját maga intimszférája felett, ott ő a főnök. A családi ügyekben, viszont csak alárendelt. Kérdés hogy a fiatal tanulása, munkája, életmódja, pályaválasztása, stb. felett ki rendelkezik, ki a főnök? De vannak mellérendelt kapcsolatok is, lehet hogy az előző kérdésekre is ez a válasz: nincs főnök, mellérendelt kapcsolat van. Meg kell tanulni, hogy vannak, sőt talán a leggyakoribbak, a mellérendelt kapcsolatok. Nem mindig alá-fölérendelt kapcsolatokban kell gondolkodni. Persze ezeket is fel kellene ismerni.

A felsorolást, a példákat még hosszasan lehetne folytatni, de talán ennyi is elég, ahhoz hogy kiderüljön, kb. milyen kategóriákban kell gondolkodni, ahhoz, hogy viszonyunkat meg tudjuk határozni. Mint mondtam, lépten-nyomon belekerülünk a felsorolt viszonyokba. Hiszen, ha belépünk egy üzletbe, ha vendég jön hozzánk, stb. már bele is kerültünk valamelyik viszonyba, a folyamatos (pl. családi) viszonyokról nem is beszélve.  Azt gondolom, ha tudatosan meg tudjuk határozni a viszonyunkat (ha ebben gondolkodunk), akkor kevesebb félreértés és kevesebb konfliktus alakul ki.

Pl. azért mert nem gurulunk dühbe ha a képzelt főnöki státuszunkat veszélyeztetve látjuk. Ennél is fontosabb, hogy képesek legyünk, jó, demokratikus főnökként viselkedni, ha már főnöki helyzetbe kerültünk. A jó demokratikus főnök, nem veszi sértésnek, meghallgatja, sőt igényli, és lehetőség szerint figyelembe veszi a panaszokat, javaslatokat, kritikákat, kéréseket. A demokratikus főnök keresi a kompromisszumot. A demokratikus főnök limitált, alternatívált szabályozást alkalmaz.  Ha a tiszta főnöki (alárendelt, mellérendelt) viszonyok mellett általában érvényesül a jó, demokratikus főnök fenti ismérvei, akkor még kevesebb lesz a hétköznapi konfliktus.

Az világos, hogy egy demokratikus társadalomban (ahol tanuljuk és tapasztaljuk a demokráciát) a tudatunk úgy formálódik, hogy szinte automatikusan demokratikus főnökként viselkedünk, ha főnöki szituációban kerülünk. Egy demokratikus társadalomban valószínűleg pontosabban fel tudjuk mérni az alá-fölé és mellérendelt viszonyokat. Azért ezzel a témával a társadalomtudománynak és az oktatásnak is foglalkoznia kell.

Mindez csak azokra vonatkozik, akiknek nincs valami defektje, eleve eltorzult gondolkodása a főnökösödéssel kapcsolatban. Szerencsére az emberek döntő többsége normális csak tudatosan nem gondolja végig a problémákat.

Mi a különbség az alá-fölérendelt és a mellérendelt kapcsolat között?

Az alá-fölérendelt kapcsolatban a demokratikus főnök szinte köteles meghallgatni a másik véleményét, kritikáját, de nem köteles azt elfogadni. A mellérendelt kapcsolatban nem is beszélhetünk kritikáról csak véleményről. Persze a vélemény sem lehet szidalmazó, piszkálódó.  Ha mellérendelt viszonyról van szó, akkor még fontosabb szinte kötelező a kompromisszum. Ha többen vannak mellérendelt kapcsolatban, akkor szinte kötelező egy kvázi szavazás. Természetesen nem lehet mindig szabályos szavazást lefolytatni, de meg lehet, és meg is kell kérdezni az összes (a lehető legtöbb) érintett a véleményét. Sokan úgy gondolják, hogy mellérendelt kapcsolatban kell bájcsevegős kapcsolatot kialakítani és nem kritikust. Mások pedig pont fordítva gondolják, csak a mellérendelt kapcsolatban lehet kritikus kapcsolatot kialakítani. Szerintem e tekintetben nincs különbség az alá-fölérendelt és a mellérendelt kapcsolat között. Mindkettőben el kell mondani véleményt, ha az fontos átgondolt, jóindulatú, építő.

A demokratikus társdalomban, az emberek nemcsak felismerik a mellérendelt viszonyt, de azt is tudják, hogyan kell viselkedni az ilyen viszonyban.

Röviden visszatérek a társadalmi konfliktus és a hétköznapi konfliktus közötti különbségre. A társadalmi konfliktust mindig tudományos kell elemezni. A hétköznapi konfliktusban erre nincs idő, mód.  Persze a hétköznapi vélemény is lehet hatalmas baromság, vagy ennél is rosszabb, az ártalmas cselekvés előfutára. Természetesen ezen esetekben nem lehet szó kompromisszumról. Általában azonban nincs szó hatalmas baromságról és nagy károsságról. A társadalmi konfliktus azért társadalmi, mert összesítve nagy, társadalmi méretű a lehetséges károkozás. A társadalmi konfliktusban kevésbé lehet káros kompromisszumot kötni, jobban át kell gondolni a kompromisszumkötést. A lehetséges nagy károkozás miatt a kompromisszumos megoldás viszonylag kisebb kára is nagyobb lehet a megengedhetőnél.

Visszatérnék a fejezet elején felhozott példákra. Pl. két ember egy szobába, az egyik ki szeretné nyitni az ablakot, a másik bezárt állapotot tartja jónak.  A kölcsönös jóindulatot fel kell tételezni. Persze van kimondott rosszindulat is, „csak azért is az ellenkezője”, ennek is megvannak a jelei, de megvannak a nagyfokú önzésnek is jelei. Ezeket a jeleket inkább tompítani kell, ez a jóindulat feltételezésének alapállása. Ezután a károsságot kell felmérni. Nincs nagy károkozási lehetőség. A gyors meggyőzésre sincs lehetőség. Tehát ezt a konfliktust a szobában levő emberek viszonya döntheti el.  Mindketten felmérik a viszonyt, és ha alá-fölé rendelt viszony van akkor bizony a „főnök” véleménye érvényesül, ezt az alárendeltnek el kell fogadnia.  Persze főnöknek demokratikus főnökként kell viselkednie. Ha pedig mellérendelt viszony van, akkor ennek szabályai szerint kell viselkedni. 

A növekvő és szinte természetes csalás, manipuláció, hazugság, mint az emberi kapcsolatok zavaró tényezője.

A bizalomhiány nem ok nélkül növekszik. Nem akarok elfogultan fogalmazni, de ez talán elfogadható: Ez a rendszer elfogadja, elnézi és részben gerjeszti a hazugságokat (tévedéseket), átveréseket, manipulációkat, csalásokat. Ezek az idő függvényében növekvő tendenciát mutatnak. A tendencia mértéke már kérdéses.   Mindezek következménye a növekvő bizalomhiány. Mindez rossz tendencia, meg kellene fordítani, talán ez sem túlzás. A makro-társadalmi hatásokkal már e tanulmányban foglalkoztam. Itt azonban az egyéni kapcsolatokról (mikro-társadalmi hatásokról) van szó. Enyhén szólva ezekre is rossz hatással van. A világ, az élet becstelensége, ill. azzá válása mindenkire más hatással van. Van, aki jól érzi magát benne. Van, aki kényszerűségből elfogadja.  Van, aki védekezik ellene. Pl. úgy, hogy elfogadja a balekságot. Van aki szenved mert tisztességtelen, de balek sem szeretne lenni. Van aki az állammal, a vezetéssel, a közélettel, a központi táras információval szemben lesz bizalmatlan, és nem a közvetlen emberi kapcsolatokban. Van aki, viszont éppen fordítva, a közvetlen emberi kapcsolatok vonatkozásában lesz bizalmatlan, és furcsa módón éppen abban  És van aki mindkettőben. Tehát sokféle a hatás ezért azt mondható, ez leginkább zavaró hatás. Ki lehet jelenteni, hogy amíg ilyen mértékű a hazudozás (tévedés), átverés, manipuláció, csalás és ebből eredő bizalomhiány (sőt mindez növekszik), addig sokkal kisebb az esély jó emberi kapcsolatok kiépítésére. Itt van pl. a jóindulatú kritizálás, kritikus szellemiség, ha bizalomhiány van, akkor persze nagyon is eltérő lehet ezek megítélése.

Az apró, de naggyá növő személyes konfliktusok megoldása.

Egy jóval korábbi fejezetben, a magánszféráról szóló fejezetben  már szóltam arról a házaspárról, akik elsősorban azért váltak el mert a férj cicceget, vagyis gyakran szívta fogát. Oda ugyanis a nagy rések miatt mindig beragadt valamilyen ételmaradék, és a következmény a feleséget nagyon idegesítette. A sokmillió apró konfliktusforrásból nem véletlenül választottam ki ezt. A példázat próbáljon meg a legegyszerűbb képletből kiindulni.  Először a legegyszerűbb problémát kell megoldani, e nélkül a bonyolultabb problémákat sem lehet megoldani.  Egyébként ezt a jóravaló házaspárt személyesen ismertem. Ugyanakkor a problémával érdemes foglakozni, mert ha nem is ciccegés, de nagyra növő „apró” konfliktusok problémája egy jelentős probléma.

A házaspár, akit ismertem végeredményben összességében szerette egymást és megértette egymást. Ez az egyik furcsaság, hogy mégis e banális dolog a ciccegés miatt (nem csak emiatt, de jelentősen emiatt) mégis elváltak. A másik furcsaság, hogy az életnek vannak valóban súlyos problémái, betegség, gyereknevelés, aztán ott vannak a társadalmi problémák, amelyek hatnak az egyénekre, akkor egy ilyen jelentéktelenség, hogyan nőhet a valóban nagy problémák fölé.

A férj így gondolkodott: ha feleségem szeret, akkor ezt az apróságot, a ciccegésem el tudja viselni. Ha nem tudja elviselni, akkor nem is szeret.

A feleség így gondolkodott: ha férjem szeret, akkor egy ilyen apróságról a ciccegésről le tud mondani. Ha nem tud lemondani, akkor nem is szeret.

Továbbá a férj így gondolkodott: ha ebben az apróságban engedek, már ciccegnem sem szabad, akkor mi lesz ennek a vége. Valószínűleg, az hogy mindenbe beleszól (már ebbe az apróságba is beleszól), akkor előbb-utóbb semmit nem tehetek szabadon. Egy önző alak lesz, és én leszek a szolgája.

 A feleség pedig így gondolkodott: ha ebben engedek, akkor mi lesz ennek a vége. Valószínűleg az, hogy azt csinál, amit akar (már egy ilyen apróságban sem szabályozza magát), csak a saját élete fogja érdekelni. Egy önző alak lesz, és én leszek a szolgája.

( Megjegyzem : felejtsük el hogy férjről,  feleségről, és ciccegésről van szó, csak emberekről és viszonylag  apró ellentétekről van szó.)

Kétféle sztereotip gondolatról van itt szó lényegében, mely gondolatok végeredményben a kis probléma megizmosodásához és a konfliktus elmérgesedéséhez vezettek. Az a gondolat, hogy nem szeret, például oda vezetett hogy, megromlott a szexuális életük. Ne felejtsük el, hogy eredetileg szerették egymást és nagyjából jól megvoltak. Le lehet vonni a következtetést: a problémát elsősorban, éppen, az előbb említett, csak részben igaz sztereotip  gondolatok (féligazságok) okozták. Félig igaz, mert ugyan a férj nem mondott le a ciccegésről, de ha kigyulladt volna ház, akkor valószínűleg akár élete árán is kimentette volna a feleségét. Az is téves gondolat, hogy mi lesz ennek vége. Mert ha pl. a férj lemondott volna ciccegésről, az nagy valószínűséggel, a feleséget nem ösztönözte volna arra, hogy mindenbe beleszóljon. Összességében azért hibásak ezek a gondolatok, mert lehetségest összekeverik a valószínűvel.

A megoldás tehát az, hogy el kell felejteni az ilyen félig igaz, sztereotip gondolatokat.

A másik megoldás a kölcsönös kompromisszum. Pl. a feleség, mondhatta volna: tudod mit fiam, te holnaptól fele ennyit fogsz ciccegni, és akkor én nem fogok érte szólni. Mire a férj bólinthatott volna. Persze a kölcsönös kompromisszum akkor jöhet létre, ha nincsenek sztereotip gondolatok, van viszont megbeszélő, azaz kritikus légkör.

A következő megoldás a kritikus légkör. Ugyanis ez esetben is tetézte a problémát az, hogy feleség, tűrt, hallgatott, tűrt, aztán ritkán kirobbant, de ez már igazi robbanás (ordítozás, tányércsapkodás, stb.) volt. Persze erre a férj is viszont robbant. Ennél az is jobb megoldás, ha mindennap odaszól férjnek: na már megint idegesítesz. Persze az igazi kritikus légkör ennél több, azt jelenti hogy képesek minden problémát, kisebb viták keretében megbeszélni. A kritikus légkör nem harcias, ellenséges légkör.

Összefoglalásszerűség. 

A kritikai szellemiség csúcsa, persze a: „kérlek, adj tanácsot” szellemisége lenne. Vagyis nem csupán a kritizálás és kritika elfogadása lenne természetes, hanem az is mindennapos és természetes lenne, hogy tanácsot kérünk. Ez megint az ideális jövő zenéje.  Jelenleg az emberek szinte soha nem kérnek tanácsot, sőt mint arról szó volt, minden apróságon megsértődnek. Az okok feltárása sem érdektelen, de talán fontosabb annak megértése, hogy a „kérlek, adj tanácsot” világa (az a világ, lét, amelyben ez a kérés természetes) mennyire békésebb, boldogabb lenne.

Versenytársak persze nem adhatnak egymásnak tanácsot, bár ki tudja. Mindenesetre fontos, hogy a versenyhelyzetet az emberek el tudják különíteni az együttműködési helyzettől.

A vitakultúra oktatását megint csak gyerekkorban kellene kezdeni.

Kritika nélkül nincs egyéniség. A másoktól eltérő gondolatait az ember részben kritika formájában közli.

Legyél jószívű, nagyvonalú, békés, de azért légy igazságos is, ítéld el a rosszat, az igazságtalan jutalmazást, büntetést. (Nyilvánvalóan itt egy (valahol az arany középúton) levő határvonal meghúzásról van szó. Azonban ezt a határvonalat erősen befolyásolja kritikai szellemiség, pontosabban az, hogy a jóindulatú kritikán nem kell megsértődni. Ha a jóindulatú, öszinte, nyílt, (de nem otromba) kritikán nem sértődnek meg az emberek, akkor ez a határvonal, az optimális helyére kerülhet, ha megsértődnek, akkor a határvonal elcsúszik a megalkuvás, a gerinctelenség irányába. Ez utóbbi esetben mindenki rosszul érzi magát. A megsértődős úgy érzi, hogy állandóan bántják. A másik fél pedig gúzsbakötve érzi magát a kényszerűen lenyelt véleményével, a magába fojtott jóindulatával.      

Az emberiség nagy tragédiája: a kritika szükségessége és elviselhetetlensége.

A kritika nemcsak szükséges de érthetően jóval több, mint az egyetértés a dicséret. Gyakran hallani: sok a kritika kevés a dicséret. Vagy: az a bajom vele, hogy nincs egyensúlyban kritika és a dicséret. Ez az ember állandóan kritizál.

Gondoljuk át a következőket. Egyetértés akkor is létrejön, ha nem szólunk semmit. Szokás mondani: hallgatás beleegyezés. És ez valóban logikailag is így van, hiszen a kritika jelezné azt, hogy nem értünk egyet, hogy másképpen gondoljuk, hogy kritizáltnak valamit meg kell változtatnia. A kritika hiánya pedig e jelzések hiánya, vagyis egyetértés. A hallgatás tehát egyfajta dicséret. Ugyanakkor persze direkt módón kifejezhetjük az egyetértésünket, dicséretünket. Csak ez szükségszerűen nagyon rövid lesz. Hiszen azon nincs mit magyarázni, ha azonos álláspontot képviselünk. Ez egy-két mondatban közölhető. Ha nagyon részletezni akarjuk, akkor felsorolhatjuk címszavakban, hogy mivel értünk egyet. Vagy kiragadhatunk egy-két lényeges dolgot, amivel különösen egyetértünk.  Annak nincs sok értelme, hogy elismételve az illető gondolatait, tetteit részletesen közöljük. Ez logikailag fölösleges, hiszen egyszer már elhangzott, megtörtént, elég utalni rá.

Egyébként a dicséret gyakori fajtája: egyetértek, de…. Ez már lényegében kritika.

A kritika a dicsérettel szemben viszonylag hosszú részletes, legalábbis a jó kritika ilyen. Tehát, ha valaki egyenlő számban egyetért, dicsér, ill. kritizál, akkor legalább háromszor olyan hosszú idejű lesz a kritikája, mint az egyetértése, dicsérete.

Szükséges a kritika, mert milyen lenne a csak egyetértésből álló világ? Ha csak egyetértés lenne, akkor kivel is értenénk egyet? Az egyetértés láncolat végén ki áll? Nem lehetne tudni. Azt ezért elfogadhatjuk, hogy az ember csak araszolgatva ismeri meg a világot, az igazságot. Nincs teljes tudású ember. Ha csak egyetértés lenne, akkor a vélemények, elméletek leragadnak egy szinten, nincs fejlődés. Építő kritika nélkül nem lenne fejlődés.

Az is elfogadható hogy mindenkinek van saját, másoktól eltérő véleménye, (és van önálló akarata is) és az nem baj. Sőt, nem lehetséges, hogy azt ne fejtse ki, akár szóban akár a tettei által. Az önálló, másoktól eltérő vélemény pedig már egyféle kritika.

Arról már nem is beszélek, hogy pont a szeretet jele az aggodalom és ennek jele pedig a kritika. 

A kritika megléte tehát akárhonnan közelítjük meg: szükséges.

Ugyanakkor az ember, mint érzelmi lény, és mint evolúciós lény nagyon nehezen visel minden kritikát. Jellemzően támadásnak fogja fel, vagy a támadás kezdetének, támadási szándéknak, vagy legalábbis piszkálódásnak. Ezt tudatosan, értelemmel lehet megváltoztatni.

A szörnyű az, hogy valóban van támadó, piszkálódó kritika. És nemcsak építő szándékú kritika van, hanem romboló szándékú. Sőt a jóindulatú, építő szándékú kritika is lehet téves és ezért akár ártó kritika is. Tehát érthető, hogy miért viseljük nehezen a kritikát. Egyfelől ösztönösen támadásnak, piszkálódásnak vesszük, másrészt tévedésnek, alaptalan kritikának gondoljuk.

A kritika tehát egyfelől szükséges, másfelől szinte elviselhetetlen.

Megfogalmazódhat a gondolat, hogy kell a kritika csak nem mindegy, hogy milyen az a kritika. De milyen kritikák lehetnek?

Lehet pl. igaz, jogos a kritika és hamis, alaptalan is lehet. De nem ilyen egyszerű, mert az igazság nem egymértékű.  Másrészt ki tudja az igazságot? Ráadásul az érzelmeknek, az igényeknek nincs igazságuk. Tehát a mindennapi életben nem tudjuk megállapítani a kritika igazságát, ill. igazságfokát. Általában azt mondjuk: jó, van benne valami, de azért összességében nem igaz. Nagyon jól tudunk magunknak kibúvókat keresni.

Logikailag talán levezethető hogy az állítások (beleértve a kritikát is) fele igaz, a másik fele nem igaz. Nem lehetnek csak igaz állítások, nem lehetnek csak hamis állítások. Miért lenne több az igaz állítás, mint hamis? Miért lenne a hamis állítás több mint az igaz?  Ezzel az okoskodással persze nem sokra megyünk. Az emberek döntő többsége meg van győződve arról, hogy az ő kritikája 80%-ban igaz, az őt ért kritika 80%-ban hamis.  Ez nagyszámokban persze nem lehetséges. Csak fele, fele arány lehetséges. Egyénekre lebontva azonban lehetséges. De ki tudja azt, hogy kik azok, akiknek többnyire igazuk van, és kik azok, akik többnyire tévednek. Nem az igazság miatt szükséges a kritika, hanem azért, mert az önvizsgálatra, a mi igazságunk újbóli átgondolására motivál. Nem elfogadni kell a kritikát, hanem el kell gondolkodni azon. De ha támadó, piszkálódó, akkor minek. De sajnos ezt sem tudjuk megállapítani. Ha udvarias becsomagolt, akkor talán kevésbé tűnik rosszindulatúnak, támadónak, rombolónak. Ugyanakkor hányszor gondoljuk: mit sunyisodik ez itt, mit köntörfalaz, ha valami baja van, akkor mondja meg nyíltan. Én az egyenes beszédet szeretem. Talán jobb is, ha nyílt egyenes, érthető a kritika. Azért ne legyen durva, sértő, és magalázó. Tehát a formájából nem tudunk következtetni sem az igazságtartalmára sem az építő ill. romboló szándékára.

Az állatok (szinte értelemszerűen) nem tudnak kritizálni, vitatkozni. Vagy békességben vannak, vagy marakodnak, rosszabb esetben harcolnak.  Hasonlóan a kisgyerekek sem tudnak, sajnos gyakran a felnőttek sem. Ez az emberi evolúciós örökség. A helyes kritizálás, vitatkozás nem született tulajdonság, képesség, ezt tudatosan meg kell tanulni. A fontosságát is fel kell ismerni.

Miközben itt hosszasan elmélkedem a kritikáról, majdnem kihagyom a lényeget.

A kritika szélesebb értelemben az igazság kimondása. A kritika legtöbbször nem a másik félről, hanem saját magunk védelméről ill. a más (a vitában nem szereplő emberek) emberek védelméről szó. Az igazság kimondása nemcsak hasznos, de a tisztességes ember kötelessége. Az igazság elhallgatása általában kárt okoz, ezért vétek. Érzéstanilag (másvilági megítélés) a nemtörődömség felületesség, önzés, kényelmes élet (nem vállalom a konfliktusokat) vétke.

Ezzel már nem kétséges: szükség van kritikára.

A hosszú elmélkedésnek néhány egyszerű konklúziója van.

Meg kell tanulni a kritikát elfogadni, kritikai szellemiségben élni, nem szabad megsértődni a kritikán. Minden normális kritikát jó szándékú kritikának kell feltételezni és így meg kell fontolni. Az elfogadást már a megfontolás határozza meg.

Meg kell tanulni nem sértőn, de világosan kritizálni.  Meg kell tanulni normálisan vitatkozni.

És még két lényeges kérdés bezárólag.

Mi a jobb, ha a társaink előttünk magukba fojtják, elhallgatják rólunk alkotott kritikus véleményéküket, és az rossz helyen jön ki, mögöttünk pletykálnak, szidnak, áskálódnak és rossz véleményük ártó tettekben nyilvánul meg, vagy az, ha  minél előbb megismerjük a véleményüket?

Ki szereti a másikat, aki a másikkal törődik, másikért aggódik, és aggódása kritikában is megnyilvánul, vagy aki közömbösen, kedélyesen hagyja, hogy romlásunk felé haladjunk? Mert addig, amíg nem jön a romlás, addig a kedélyes, kritika nélküli ember a kellemesebb. Csak két baj van, ő minket nem szeret, és valószínűleg eljön a romlás. 

Az emberi (családi, kisközösségi, másodsorban társadalmi és népek közötti) együttélés néhány fontos szabálya.

A legfontosabb a szeretet-tisztelet, az önzetlenség, a jóindulat.

A szemetet, a problémákat, a konfliktusokat nem lehet a szőnyeg alá seperni. Szükség van őszinte megbeszélésekre, a konfliktusok feltárására. Szükség van az építő kritikára, és arra hogy azon ne sértődjünk meg.

Bármilyen nehéz, fárasztó, és fölöslegesnek tűnő, szükség van az ésszerű meggyőzésre. Arra kell törekedni, hogy a megbeszélés lényege az ésszerű, a kölcsönös szereteten, tiszteleten, a kölcsönös érdekeken alapuló meggyőzés legyen.

Bizonyos határokig szükség van kompromisszumokra, olyan engedményekre, beleegyezésekre, együttműködésekre, melyekkel nem értünk teljesen egyet. Bizonyos határokig.

A bizalom légkörét érdemes fenntartani, főleg nem érdemes azt kisebb lopásokkal, csalásokkal, hazugságokkal, felelőtlenségekkel, tisztességtelenségekkel megtörni.

A konfliktusok elmérgesedését, az ellenségeskedést, harcot, stb., lehetőség szerint leginkább el kell kerülni.

Tisztában kell lenni a demokrácia szabályaival (mikor, ki lehet a demokratikus főnök, a demokratikus főnöknek, hogy kell viselkednie, lehetőleg a többség dönt, stb.).

Kapcsolódó egyéni tudat- közös tudat ábrák, C0-C20, ABC, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/egyeni-tudat-koezoes-tudat-tudomany

A teljesség igénye nélkül a családról és a gyereknevelésről. A gyereknevelés egyben önmagunk nevelése is.  Néhány további erkölccsel kapcsolatos probléma felvetése, ismétlése. C/11 ábra 

Bármilyen csodálatos dolog lehet a szex, ez a természeti, Isteni ajándék, csak heti 3-5 óra boldogságot adhat. De a hét legalább 140 órából áll. Bármilyen csodálatos dolog a szerelem, a férfi és a nő kapcsolatának, elsődleges természeti, Isteni célja az utódnemzés, és utódgondozás. Általában az ember egyik legfontosabb célja, az utódnemzés és utódgondozás, a legfőbb célból levezetve: minél több ember (és állat is) éljen egyre jobban, egészségesebben, igazságosabban, kellemesebben, stb.. Az utódnemzés, utódgondozás nem heti 3-5, de akár 100 óra boldogságot is adhat. 

Egyértelmű bizonyíték a „fejlett világ”, erkölcsi torzulásra, önzésére, hogy annyi gyereket sem vállalnak, mely fenntartaná az emberi életet. Hiányzik azon alapvető megértés és büszkeség, hogy mily hatalmas, fantasztikus, csodálatos, felemelő alkotás a gyerekek világráhozása és helyes felnevelése. Ugyanakkor a „fejlett világ” nem bízik a jövőben, abban, hogy gyermekei legalább olyan boldogan élhetnek, ahogy a szüleik. Ezért a „fejlett világ”, valójában, nem fejlett világ.

Ugyanakkor csak az neveljen gyereket, aki önmagát is képes nevelni. Életünk végéig nevelni kell magunkat, azaz tanulnunk kell másoktól, az élettől és magunktól.

A helyes neveléshez azért szükség van a rendezett családra is.

Elmélkedés családi kapcsolatokról a hála tisztelet vonatkozásában, valamint az adás (segítség) és beleszólás vonatkozásában. Nyilvánvalóan, mint szinte mindent ezt a problémakört is lehet terjeszteni.

Kezdjük a kiindulóponttal, a legfőbb, egyébként ősi, természeti, Isteni erkölcsi törvénnyel: minden szülő (akik lényegében vállalták, és világra hozták a gyermekük) kötelessége, hogy gyermekéről a legjobb, megfeszített akaratú képessége, ill. az áldozatvállalás az önérdek bizonyos szintű lemondása mellett kellőképp gondoskodjon a gyermekéről. Kellőképpen, vagyis gyermeke, legalább átlagos szélese értelmezett életszínvonalon éljen. A testi, lelki egészsége fejlődése legalább átlagos szinten biztosítva legyen.

Erkölcsileg még hozzátehetjük, hogy nem mindegy mekkora a szülő képessége, mekkora az áldozatvállalása, és ehhez képest mekkora gyermekéről való gondoskodás szintje.

De ennek az erkölcsi törvénynek a jogban is meg kell jelennie (jelenleg nem jelenik meg egyértelműen), hiszen aki nem gondoskodik a gyermekéről kellőképpen (legjobb képessége szerint), az árt a gyermekének, méghozzá nem is keveset. 

És hogyan ítéltessenek meg azok, akiknek módjukban állna, de nem vállalnak gyermeket? Ők hasonló elmarasztalást érdemelnek, mint azok, akik világra hozzák a gyerekük, de nem gondoskodnak kellőképpen a felnevelésükről. Viszont, akkor az erkölcsnek és jognak is meg kell határoznia, mi az: módjukban állna. Pl. az orvosi vizsgálatok alapján 95%-os valószínűsséggel egészséges gyermekük születne. Pl. természetes úton is (külön beavatkozás nélkül is) születhet gyermekük, viszonylag komplikáció-mentes szülés keretén belül. Pl. az életszínvonaluk, átlag feletti, átlagos, illetve átlag alatti, de nem tartoznak legalsó nyomorgó rétegbe. Ugyanakkor, aki nem akar gyermeket, azt nem lehet kényszeríteni, (belőle valószínűleg nem kellőképpen gondoskodó lesz), de el lehet marasztalni.

Itt is, és máshol is felmerül, a jó embereket, a helyesen viselkedőket jutalmazzuk, avagy a helytelenül viselkedőket büntessük? Ugyanakkor mégsem mindegy. Relatív szempontból, szinte mindegy, mert a különbség, az így is-úgy is egyforma lesz. A jutalom az is, ha társadalom az emberek nem fordulnak el az adott embertől nem rekesztik ki, a társadalom gondoskodó rendszerében hagyják élni. Büntetés az is, ha kirekesztik a társadalomból, adott végső esetben, börtönbe zárják. De nyilván a kirekesztésnek, befogadásnak vannak fokozatai, pl. az egyik embernek több adót, kell fizetni, mint a másiknak. Az hogy az adóengedményt, engedménynek, jutalomnak nevezzük, vagy normál adózásnak, vagy a nagyobb adót adóelvonásnak nevezzük vagy normál adózásnak, az már csak játék a szavakkal.

Szerintem pszichés (megjavító hatás) szempontból és praktikus társadalmi szempontból az is-is megoldás talán a legjobb. Vagyis az átlagnál jobb helyzet adása, az jutalom, és annak is van nevezve, az átlagnál rosszabb helyzet adása, az büntetés és annak is van nevezve. A csak jutalmazás, gyakorlatilag értelmetlen, mert így csak egy fiktív életszínvonalat lehet kialakítani. Ugyanis dicsérhetjük az embereket, de nem fognak többet termelni, okos, jó dolgokat kitalálni, másokkal tisztességesen viselkedni.

Kitérés az általános erkölcsi (jogi, társadalmi) kérdésre: a mikro-társadalmak (pl. a családok) és a makro-társadalmak is, a büntetés, az elvonás, a szigorúság alapján álljanak, vagy a jutalmazás, az adás, az engedékenység alapján álljanak.

Az irányadó elv, e tekintetben talán az igazságosság szellemében arányos büntetés, jutalmazás elve, melynek lényege, hogy az ártással hasonló nagyságrendű büntetést kapjon az ártó, és hasznosító, haszonnal hasonló jutalmat kapjon. Bár már itt megakadhatunk, mert ha a hasznosító kapja a hasznot, akkor mi abban a hasznosítás. Ha pedig nincs hasznosítás, jótétemény, akkor miért járna dicséret, jutalom. Vagyis a jutalom nem érheti el haszon nagyságát, csak azzal arányos, de kevesebb lehet. De érdekes a másik oldal is, a büntetés. Egyfelől az ártó, okoz egy kárt, ártást, másfelől ezt az ártást, kárt az ártóra is kiróják. Ugyanis, ha a károkozót megbüntetjük, akkor kétszeres kár jön létre, de az ő büntetése, és az is hogy kiesik a becsületes dolgozók közül megint egy másik kár. Sőt maga az igazságosság kiderítése is tetemes pénz, munka. Tehát az igazságosság fenntartása, pénzbe, primer szinten tripla kárral, ártással jár, de végső soron szükséges, tehát mégsem fölösleges értelmetlen. Ugyanakkor mindezt az eredeti ártónak lehet felróni, vagyis ő egy ártással, az ártás háromszorosát okozza, az egyiket a saját magának és akkor még a családok káráról nem is beszéltem.

Ez az okoskodás inkább arra utal, hogy a büntetés legyen szigorú, az arányosnál szigorúbb. De minél szigorúbb, annál inkább nő az ártás egy része.

Ugyanakkor, az hogy minden ártó, károkozó büntetést kapjon, fontosabb, mint a szigorúság. És hol vagyunk még ettől egy olyan világban ahol, a milliárdos spekulációk, a csalások jelentős részét nem is büntetik.

Ugyanakkor szükség van a rendre fegyelemre, ha másért nem a munkafegyelemre a hatékonyabb termelés a jó élet miatt.

Viszont a pl. szigorral, büntetéssel kikényszeríttet fegyelem, szinte semmit sem ér, csak az önkéntes fegyelem az igazi. És itt már megjelenik a másik oldal érve, legyünk jutalmazók, adakozók, engedékenyek. Vagyis ne legyünk bűntetők, elvonók, szigorúak.

Ne legyünk büntetők, mert szükség van az önrendelkezésre.

Ugyanakkor, ha túl jutalmazók, engedékenyek vagyunk, előállhat az elkényeztetés aspektusa.

Ugyanakkor a problémakörbe belép az alulszabályozás-túlszabályozás problémaköre.

Ugyanakkor legyünk jutalmazók, adók, engedékenyek, de az építő kritikára szükség van. Persze azon lehet vitatkozni, hogy a domináns dicséret, vagy domináns kritika, vagy a váltakozó, szinte egyenlő arányú dicséret és kritika adja a nagyobb motivációt. Szerintem a harmadik. Ugyanakkor az építő kritika nem rosszakarat, hanem jóakarat.

Belekeverjük e egyáltalán a jóakarat, és a rosszakarat problémáját, ha kiindulásunk az, hogy a büntetés, az elvonás, a szigorúság is a jóakarat szellemében történik? De tényleg annak szellemében történik, és nem a felsőbbrendűségünk szellemében?

Több meggondolás áll itt egymással szemben, de eddig talán egy fél fokkal büntetés, az elvonás, a szigorúság oldalára billent a mérleg nyelve.

Van itt azonban egy szinte gazdasági törvényszerűség, mely erősen visszabillenti. Ez pedig így szól: a jutalmazással, adással, nem tudjuk növelni az életszínvonalat, viszont a büntetéssel, elvonással, főleg ha az átlép egy határt, képesek vagyunk csökkenteni.

Azzal, hogy mindent jutalomnak adásnak nevezünk valójában nem lesz több semmi, ez csak játék a szavakkal.

Mert az életszínvonal (a szélesen értelmezett életszínvonalra gondolok általában) valóságosan csak lassan képes növekedni.

Viszont ennél gyorsabban és erősebben képes csökkeni, pl. egy háború esetében. Ez egy társadalmi, gazdasági törvényszerűség.

Ezért a csak büntetés, ill. a büntetés-adás dominancia, képes arra, hogy valóságosan is lehúzza az életszínvonalat. Ezért működnek rosszul a kizsákmányoló jellegű társadalmak.  Pontosabban a kizsákmányoló társadalmak, a rabszolgatartó, jobbágy, alulfizetett bérmunkás, stb. társadalmak azért nem tudták, tudják az elérhető szélesen értelmezett életszínvonalat hozni csak annál sokkal alacsonyabbat, mert büntető, elvonó, alapon álltak.

Hogyan tudunk olyan mikro és makro-társadalmakat szervezni, amelyek nem büntető, elvonó alapon állnak, de inkább a jutalmazás, az adás, a dicséret alapján, ill. az önkéntes munkafegyelem, az önkontroll alapján állnak, úgy hogy közben nem alakul ki elkényeztetés, megmarad az önrendelkezés, az építő kritika, és az arányos büntetés, jutalmazás? 

Ez az a kérdés, melyet minden szülőnek, vezetőnek és politikusnak fel kell tenni.

Egyfelől szükséges ehhez valamilyen szinte már-már művészi erkölcsi érzék, valamiféle arányérzék. A legtöbb embernek, többé-kevésbé, szinte ösztönösen ki is alakul eme arányérzéke. De azért nem árt a tényezőket, és a kérdéseket tudatosan felsorolni, tudatosan szembenézni a problémákkal.

Továbbá, hogyan tudunk, szerintem:

Másfelől, az őszinte meggyőzéssel, az erkölcsi neveléssel.

Helyes arányok pontos precíz méréssel, de inkább az adás az önzetlenség irányába való eltolódás. Semmiképpen ne történjen az elvonás, a büntetés irányába való torzulás.

Az erkölcsi szabály pedig így szól: soha nem szabad rombolással, taposással, könyökléssel, csalással, mások kárára sikert elérni. Nem lehet túlzott szigorral, megszorítással, elvonással sikert elérni. Az arányos büntetésre és általában a helyes arányokra azonban vigyázni kell, ezek torzulása, kvázi elvonást, kizsákmányolást stb. okozhat.

Visszatérek azonban család problémáira, bár eddig is erről (erről is) volt szó.

Rövid kitérés a családi fejlődésre.

Fejlődik e család, úgy, hogy közben másoknak nem árt? Hogyan dönthető el hogy másoknak nem árt?  A hétköznapi adok-kapok természetesek. Bármilyen nehéz a becsületes előrelépés vizsgálata, azért ezt is figyelembe kellene venni.

Talán érdemes négy generációt figyelni: dédszülők, nagyszülők, szülők, kis-gyermekek (unokák, dédunokák).  A fejlődés elemei. A család reprodukciója egy fontos tényező.

Továbbá, minden generáció (nem minden tag) egy kevéssel, boldogabb gyerekkort és boldogabb felnőttkort éljen át. Minden generáció egy kevéssel jobb anyagi körülmények között éljen.  Egy kevéssel tovább és egészségesebben éljen. Minden generáció egy kevéssel nagyobb tudású, tanultabb, egy kevéssel erkölcsösebb legyen, és az sem árt, ha a társadalmi pozíciókban, megbecsülésben is van előrelépés.

Mindez több szálon összefügg a társadalmi fejlődéssel. 

Érdemes minden nagyszülőnek, szülőnek vizsgálni a családi fejlődést. Mondjuk úgy hogy a családi fejlődés fenntartása, egyben gondoskodás a jövő generációiról, is egyfajta erkölcsi kötelesség.  

A családi kapcsolatok.

Az emberi konfliktusok jellemzően: van kettő rosszul kommunikáló, szélsőséges álláspontra helyezkedő ember (vagy embercsoport) amelyből azért az egyik önzetlenebb, és közelebb jár az igazsághoz és az igazságossághoz. (A másik önzőbb és messzebb jár az igaztól, és az igazságosságtól.) Viszont a rossz kommunikáció meggátolja, hogy kiderüljön, melyik az önzetlenebb, aki közelebb jár az igazsághoz és igazságossághoz.

Azért az is fontos lenne, hogy figyelembe vegyük, ki mire érzékeny.

A probléma itt az, hogy gyakran másik fél úgy gondolja, hogy ez az érzékenység, éppen ellentétes az ő érzékenységével, vagyis számára, sértő, jobb esetben fölösleges a másik érzékenysége.

Azért megjegyzésszerűen kitérek a párkapcsoltra, pontosabban a családi (gyermeknevelő) párkapcsolatra. Amit nevezhetünk házasságnak, vagy élettársi kapcsolatnak is.

A nő és férfi közötti párkapcsolat (házasság, élettársi kapcsolat) értelme, elsősorban általában: egy a gyermeknemzés és gyermeknevelés céljából létrehozott szexualitás, élet és gazdasági kapcsolat.

Tehát a jó házasságot feloszthatjuk így is:

Áll egy jó szexuális kapcsolatból. Áll egy jó baráti (nem ellenséges) életkapcsolatból. És áll egy jó gazdasági kapcsolatból a felek gazdaságilag egymást kiegészítik, pozitív kölcsönhatás és nem romboló kölcsönhatás jön létre. És nem utolsó sorban a házaspár, mint szülők egy jó nevelő csapatot alkotnak.

Már a párválasztásnál fontos lenne tisztázni a lényeges dolgokat, de ez jelenleg még nem jellemző.

Ha egy nő és egy férfi komolyabban hosszabb távra akarja összekötni az életét, akkor egy sereg lényeges tulajdonságot, felfogást, stb. kellene tisztázni, kiváltképp a gyermeknemzés előtt.  Amennyiben gyermektervezés van, akkor a tisztázatlanság nem kisebb hiba, hanem komoly hiba, bűn.

Általában azonban a fiatalok, a „majd kialakul” felfogást, ill. a „legfeljebb elválunk” felfogást vallják. Másfelől több okból, gyakran jóindulatból, szeretetből inkább elfedik azt a saját énjüket, tudatukat, amit hosszabb távon nem lehet elfedni. Illetve itt megjelenik az önismeret problémája: mik azok, amin én nem tudok, nem akarok hosszabb távon változtatni, és ez hogyan fog hatni a későbbiekben? Mik azok, amit hosszabb távon, nem, semmiképpen sem, tudok, akarok elviselni a másiktól? Ezeket a kérdésekre mindenképpen még a gyermeknemzés előtt kellene válaszolni, vagyis tisztázni kellene.

És persze a házasság célját is tisztázni kellene.

Nem működő, legalábbis a gyereket hátrányosan érintő cél: elsősorban mi legyünk meg jól, és mellesleg gyereket, gyerekeket is felnevelhetünk.

Kétféle elfogadható cél lehet. A célunk, hogy mi egymással jó meglegyünk, és nem kell gyerek.

Vagy: célunk a gyerek, gyerekek tisztességes felnevelése, útnak indítása és akkor másodlagos, de szükséges további cél, hogy mi is jól meglegyünk. Nyilvánvalóan a jó családi légkör, akkor tud kialakulni, ha a szülők is jól érzik magukat, a személyes ambíciójuk, igényeik, ki van elégítve. Tulajdonképpen itt arról van szó, hogy van kettő szinte teljesen egyenrangú cél, de mégis gyereknevelés szempontját, ha ez ütközik, a saját személyes jólétünk fölé kell helyezni. Az ellenkezője (saját személyes jólétünk az elsődleges), mint mondtam, rossz cél.

Másképpen az ellentmondás úgy oldható fel, ha szülök elsőszámú személyes ambíciója igénye a gyermeknevelés lesz. Jól érzik magukat gyereknevelés közben, azt nem lemondásnak, érzékelik.

Persze menet közben változhatnak a dolgok, a tulajdonságok, érzések, stb., csak ha előre van tisztázva, akkor sokkal kevésbé változhatnak.

És persze mindenhol elmondom, de itt sem hagyhatom ki: az őszinte megbeszélés, még akkor is, ha átmeneti konfliktussal jár sokkal jobb, mint a szőnyeg alá sepert szemét. 

A hosszabb távon is jó szexuális kapcsolat.

Tulajdonképpen ez a gyermeknemzés mellett azért fontos, hogy szülők jól érezzék magukat a családi kapcsolatban. Mivel az emberek döntő többségének fontos igénye a jó szexuális kapcsolat. Vagyis, rossz szexuális kapcsolatban valószínűleg általában tönkre mennek a házasságok is.

Általában mi szükséges a hosszabb távú jó szexuális kapcsolathoz? Lehet, hogy nevetségesnek tűnik, de itt is fejben dőlnek el a dolgok.

Véleményem szerint kétféle szerelem van, az egyik az „uralkodó, féltékeny szenvedélyes” szerelem. Sajnos ki kell mondani, hogy ez a szerelmi háttér nem nagyon alkalmas a gyereknevelésre és egyáltalán a hosszabb távú nyugis együttlétre. A másik a „nyugis, normális” szerelem, ez már alkalmas.

Szerintem fontos hogy a nő és férfi értelmileg is átlássa a dolgokat. Pl. hogy általában mi a különbség a nők és a férfiak között.

Véleményem szerint a szexualitás szempontjából kétféle alapvető különbség van általában.  Az egyik: a nők számára általában a szex elsősorban csak eszköz.

A másik: a nők számára általában az aktust megelőző szexuális rituálé, egy a férfi részéről történő, viszonylag hosszabb alkalmassági bizonyítás. De minimum egy-két órás rituálé, udvarlás, stb.. És ez minden látszat és átmeneti módosulás ellenére, általában így van. Még a prostituáltakat is, és az úrhölgyeket is ez a két jellemző vezérli. Átmenetileg egyes nők feladhatják e jellemzőiket, de hosszabb távon általában nem tudnak megváltozni.

A férfiak számára a szex általában elsősorban maga a cél. A férfiak általában nem kedvelik a hosszabb szexuális rituálét, durvábban a „zsupsz bele” módszert kedvelik. És persze a férfiak többsége sem tud hosszabb távon megváltozni, ill. ez a kényszerű változás, már számukra elviselhetetlen.

Kiemelném hogy az aktus előtti (és utáni) szexuális rituálé legalább olyan fontos, sőt fontosabb, mint maga az aktus. Ha nem alakul ki mindkét fél számára elfogadható, sőt kellemes és világos (nem zavaros, esetleges, bizonytalan) szexuális rituálé, akkor hosszabb távon tönkremegy a szex.

Tehát ezek a különbségek és anélkül hogy ebbe részletesen belemennék, itt az legfontosabb: ezeket mindkét fél, úgy fogadja el, mint kvázi genetikus, megváltoztathatatlan jellemzőket.  Tehát ezek miatt a nők és férfiak ne ócsárolják egymást, ne akarják megváltoztatni, vagyis bizonyos kompromisszumokra van szükség. Mert értelemszerűen mindkét nem jellemzői, bizonyos szempontokból ócsárolható, visszatetsző. De ez nem jó megközelítés ez esetben, hiszen a szex talán az egyetlen ősi természeti tulajdonsága az embernek.

A szexuális rituálé vonatkozásában talán a legegyszerűbb megoldás, ha a rituálék egyik fele ilyen, a másik fele olyan. Nagyon fontos hogy a szex vonatkozásban se legyenek önzők a felek, vagy csak bizonyos határig legyenek önzők, vagyis bizonyos határig képesek legyenek a saját igényeikről lemondani, a másikhoz alkalmazkodni.

Megjegyzem, itt a különbségekről beszéltem, de nagyon sok az egyezőség is.

A jó baráti életkapcsolat.

Ez azért több mint a külön élők baráti kapcsolata, ami azt jelenti, hogy a barátság (mint külön élők barátsága) az csak minimum.

Amint mondtam akkor jöhet létre a jó baráti kapcsolat, ha a felek alapvető igényei ( ezen nem tudok változtatni, ezt nem tudom elviselni) nem ellentétesek, összeilleszthetők. Illetve, ha kapcsolat célja jó és tisztázott. De ezeken kívül még sok tényező van.

Amit én kiemelnék, hogy mindkét fél találjon a másikban tisztelni való tulajdonságokat. És minél több és minél fontosabb tisztelni (és egyben szeretni való) való tulajdonságot találnak egymásban, annál barátibb lesz a kapcsolat. Ugyanakkor, felületesek, és a hosszabb együttélésre nem alkalmasak, azok a barátságok, melyek a kölcsönös ajnározáson alapulnak. Vagyis az őszinte, jó indulatú, lehetőleg udvarias kritikának itt is van jelentősége. A szőnyeg alá sepert szemét itt is büdösödik, és előbb-utóbb kiömlik. 

Mennyire legyen udvarias mértéktartó, kimért (nem közvetlen, meghitt, bensőséges) a családi hangvétel?  Ez is jó kérdés.

A családi kapcsolatok lényege.

A szerelem az egy különleges lelki állapot, ellenben racionálisan, kettő dolog létezik: az első, a jó szexuális kapcsolat (kvázi kémiai vonzódás). (Később pedig az összehangolt szexuális rituálék.)

A másik: a férfi és nő közötti barátság, mely szinte csak a szexuális kapcsolat mellett tud kialakulni, a barátság fokát vehetjük itt mértékegységnek. E barátságról egy külön könyvet lehetne írni.  Részben hasonlóak, részben, kiegészítik egymást. Hasonló szükségleti, érdeklődési karakter. A hasonló világnézeti karakter. A másik viselkedésének, személyiségének a szimpatikussága. Stb..

Idővel azonban változnak az emberek. Hogyan lehet ezt az időbeli változást megoldani. Az biztos, hogy őszinte megbeszélés nélkül nem sikerül.

A kettő, a szexualitás és a barátság egymásra hatása és ötvözete, a következő nagy téma.

Viszont ez idáig, csak kettő ember kapcsolatáról volt szó. De amint gyereket vállalnak, (vagy csak tervezik), már más dimenzióba helyeződik a kapcsolat, ugyanis a szoros kapcsolatba belép még egy, vagy kettő, stb.. ember (a gyerek is tisztelendő önálló személyiség), a párkapcsolat megszűnik, pusztán párkapcsolat lenni. A gyerek önálló személyiség egyenrangú családtag, ugyanakkor a szülők első számú felelőssége, feladata, az egészséges testű, lelkű, fiatalember kialakítása, és az ehhez szükséges anyagi és egyéb feltételek biztosítása. Tehát a gyerekkel megváltozik a főcél, ugyanakkor a jó párkapcsolatnak, mint másodlagos célnak meg kell maradnia.

Kérdés: a gyerek érdekében meddig kell erőltetni az elromlott párkapcsolatot? De az sem biztos, hogy a gyerek miatt fel kell áldozni a párkapcsolatot, gondolok itt arra, hogy azért a másodlagos célnak (a jó párkapcsolat fenntartása) meg kell maradnia. A párok egy része azon hibába esik, hogy a jó párkapcsolatot, ill. egyéni ambíciókat megtartja főcélként, a gyereknevelés lesz a másodlagos cél. A másik része azon hibába esik, hogy a gyereknevelés, mint elsődleges cél oly nagyon domináns, hogy minden másodlagos cél elveszik, elveszik a jó párkapcsolat fenntartásának célja is. Jó párkapcsolat mellett sokkal könnyebb, rossz párkapcsolat mellett sokkal nehezebb a főcélt megvalósítani.

Azért nem szabad elfelejteni, a természet, Isten főcélja, a szaporodás, a fejfenntartás, (kvázi fejlődés), ennek csak eszköze a szerelem, a szexualitás, a párkapcsolat. 

A világos, stabil és demokratikus családi struktúra.

Azt gondolom, hogy mindenkinek, de főleg gyermeknek jobb, ha egy világos és stabil családban nevelkedik. Itt én egy hagyományos családról (szülők gyermekek, nagyszülők, amennyiben viszonylag aktívan részt vesznek a családi életben) beszélek, de ha ez le is szűkül, a lényeg azért megmaradhat.

(De még a „csonka” családok esetében is arra kell törekedni, hogy a gyerek egy viszonylag tiszta, átlátható, stabil, demokratikus családi struktúrában éljen.)

Lehet, hogy ez az egész túlságosan technokrata (szív, azaz érzelem nélküli) elmélkedésnek, tűnik, de jobb az igazsággal szembenézni.

Kezdjük azzal, hogy a család, főleg a gyermek megszületése után, alapvetően munkaközösség. Alapjában kétféle kapcsolat kétféle közösség van, baráti, ismerősi közösség (kapcsolat), és munkaközösség (munkakapcsolat). A család egy olyan munkaközösség, amelyben a munkatársak mindenki másnál jobban szeretik, tisztelik egymást, de ettől még a feladatok sokasága és fontossága miatt munkaközösség. A munkaközösségben szükségszerűen sok a konfliktus, sokkal több, mint baráti, ismerősi közösségben. A családi közösségnek azért van egy baráti közösség aspektusa is, de azt is látni kell, hogy a munkaközösség és baráti közösség csak csikorogva tud egymás mellett működni.

A családi közösség (munkaközösség) jó esetben demokratikus főnökökből és demokratikus beosztottakból áll.

A demokratikus főnök az inkább szolgál, néha ő dolgozik a legtöbbet, és nem ő akar kiszolgált lenni. Figyelembe veszi, és ha lehet, kielégíti a beosztottak igényeit. Ez lényegében azt jelenti, hogy amikor lehet, kvázi szavazásos döntéshozást alkalmaz. Mert egy igény bejelentését, felfoghatjuk kritikának, javaslatnak, véleménynek is. Tehát nemcsak az igényekről van itt szó, hanem általában a véleményekről, kritikákról is szó van.

A demokratikus főnök természetesen jól tűri, sőt igényli a kritikát. Inkább azon van, hogy megjelenjenek, az igények, vélemények és kritikák, de semmiképpen nem akarja azokat elfojtani. A demokratikus főnök abból indul ki, hogy beosztott is mondhat hasznosat, igazat, még akkor is, ha az első látszatra bugyutának tűnik.   Egyébként a normális ember is ilyen, tehát nincs ez szorosan összekötve a főnökséggel. 

De akkor miből áll a főnöksége?  Ha kétemberes szavazásról van szó, akkor azért neki kell dönteni. Ha kb. egyenlő erők, vélemények állnak szemben akkor is neki kell dönteni. Sürgős esetben szintén neki kell dönteni.  A stratégiát leginkább ő határozza meg. Végeredményben ő hozza az utasításokat, rendeleteket. Stb..

A szavazásos döntéshozás nem mindig, sőt gyakran nem szabályos (kérdés kézfeltartás, szavazatszámlálás, stb.) döntéshozás. Hanem egyszerű megbeszélés, aminek mégis az a lényege, hogy többen elmondják a véleményüket, és ezután ezeket vélemények a lehetőség szerint leginkább beépülnek a tennivalókba. De nem árt tudni, hogy az alapmodell egy szabályos demokratikus szavazás.

A demokratikus beosztott pedig az, aki elismeri, hogy ő nem főnök, de elvárja hogy a főnök demokratikus legyen. Demokratikus beosztott, csak demokratikus főnök mellett létezhet. A demokratikus beosztott fenntartja magának a figyelembevett igénybejelentés, véleményezés, javaslattevés, udvarias kritizálás jogát. És persze nem húzza ki magát a munka alól, és általában betartja szabályokat. Általában minden beosztottnak megvannak saját feladatai, amelyeket el kell végeznie, de hogyanban már nem árt neki szabadságot adni.

A beosztottak egymás közötti viszonya egy külön probléma. Nem tartom szerencsének, ha egy katonai rangsor alakul ki, de a zavaros viszony sem jó.

Általában területi (tied ez a terület, övé a másik terület, stb.) felosztás, és a gyakori „szavazásos” (megbeszéléses) döntéshozások szerintem jobb módszerek. Ezek mellet viszonylag normálisabb viszony alakul ki, de munkaközösségben nincs konfliktusmentes viszony. Ezért érdemes lenne konfliktusok lezárásán is gondolkodni. Jobb megelőzni a konfliktust, vitát de azért az utólagos megbeszélés is jobb, mint a lezáratlanság.

A családi közösség (munkaközösség) struktúrája ezek szerint valahogy így nézhet ki.  Anya és az apa a demokratikus főnök, a gyerekek és a nagyszülők a demokratikus beosztottak. Talán nagyszülők főnöki pozíciója egy fokkal a gyerekek felett van, de a szülőkhöz képest ők is csak demokratikus beosztottak.

Kétségkívül problémát okozhat, hogy a korábbi főnökökből, a nagyszülőkből beosztottak lesznek, legkésőbb amint megszületik a gyermek. Előfordulhat, hogy a nagyszülők nem veszik tudomásul ezt a váltást, még mindig főnöknek érzik magukat. De az is előfordulhat, hogy nagyszülők tudomásul veszik a váltást, de azért a demokratikus beosztott jogaikhoz ragaszkodnak, viszont ezt a szülők mégis főnökösödésnek veszik.

Általában nem árt tisztázni e helyzeteket, viszonyokat ugyanis a figyelmetlenek azt gondolhatják a demokratikus jogaihoz ragaszkodó beosztottról (pl. gyerekről, nagyszülőről), hogy ő főnöki szerepre törekszik, miközben csak a véleménynyilvánító, javaslattevő, igénybejelentő jogaihoz ragaszkodik. A különbség az, hogy a főnök hozhat utasítást, rendeletet, a demokratikus beosztott nem hozhat ilyeneket, de beterjeszthet kérést, kérdést, javaslatot, kritikát, megbeszélés-kérést. Ettől még a demokratikus beosztott nem válik főnöki pozícióra törekvővé, csak akkor válik azzá, ha utasítást, rendeletet akar hozni.    

Az anya és az apa, a kettős főnökség, egy külön probléma. Ugyanis két ember nem hozhat szabályos demokratikus döntést, mert vagy az egyik álláspontja, vagy a másik álláspontja érvényesül. (Három ember már hozhat és egyébként minél többen szavaznak, annál jobb.) Az egyik módszer, ha két ember álláspontja eltérő, akkor addig vitatkoznak, érvelgetnek egymásnak, amíg valamelyik fél meggyőzött lesz, és így közös döntés születhet. De ez általában hosszadalmas és ennek ellenére gyakran sikertelen módszer. Azért meg kell próbálni, de azzal a tudással, hogy ez csak ritkán sikeres módszer. A területi felosztás, (az apa ezeket, a területeket vezeti és felelős értük, az anya pedig azokat a területeket vezeti és felelős értük) a megoldás része lehet. De itt megint felvetődik a kérdés: ki legyen a nevelési főnök?  Mert ez olyan terület, amely nem nagyon adható oda egyik félnek sem.

Van még egy megoldása a demokratikus döntéshozásnak, további személyek bevonása a döntéshozásba. Tehát ha az anya és az apa eltérő véleményen vannak, akkor be lehet vonni a döntéshozásba nagyszülőket és a gyerekeket. Vagyis az ő véleményüket is meg lehet kérdezni és figyelembe venni. Egyébként is jó, ha amikor csak lehet, indokolt, az egész család, (legalábbis többen) hozza a döntéseket, még akkor is, ha a főnökök véleménye azonos.

Külső véleményeket (gondozó, óvó néni, tanító, gyermekorvos, stb.) az adott szituációnak megfelelően is be kell vonni a családi döntéshozásba.

Azt gondolom, hogy már a kisgyerek is érzékeli, hogy ő egy zavaros, bizonytalan struktúrában van vagy egy stabil struktúrában, van és ez utóbbiban, jobban érzi magát. Az gondolom, hogy a gyereknek a demokratikus beosztott „státusz” a leginkább megfelelő.

És azt gondolom, hogy nemcsak stabilnak, demokratikusnak, kell lenni családi légkörnek, de a nyílt családi légkör nélkül sem lehetséges jó gyermeknevelés. Nyílt családi légkör, vagyis hogy dolgokat ki lehet beszélni a családban. Akár családon belüli problémákról, akár családon kívüli problémákról van szó. Nincsenek, legalábbis minimalizálva vannak a tabu témák. És a beszélőt, a kritizálót a mondandója következtében nem éri hátrány, büntetés, letorkolás, legalábbis értékelik őszinteségét. Fontos hogy családban kritikus légkör alakuljon ki, a szülök, se sértődjenek meg a kritikán. Persze kritikát is meg kell beszélni. Sőt, annál jobb, minél gyakrabban hangzik el a mondat: kíváncsi vagyok a véleményedre, megkérlek, hogy javasolj valamit.

A lényeges dolgokban (nevelési elvek, alapvető arányok, stb.) a szülőknek, nevelőknek meg kell egyezni, méghozzá a gyerek háta mögött. Szerény véleményem szerint azonban az nem baj, sőt elkerülhetetlen, hogy kisebb csendesebb, kulturált viták, ész-érvek ütközése a gyerek előtt zajlódjanak le. De ha már a gyerek előtt zajlódnak, akkor a gyereknek is lehet beleszólása, véleménye. A lényeg, hogy a kapkodó, ordítós, esztelen vitákat el kell kerülni. 

Lehetne folytatni még ezen elmélkedést, de én befejezem. Néhány gondolat a végére. Sokaknak talán banálisnak tűnhet mindez, de én ennek örülök, mert akkor nagyjából igaznak tartják.

Elismerem hogy mindez nem szokványos megközelítése a családnak, de azok akik  a szokatlansága miatt nem vetik sutba, tisztábban láthatják a családi életet és azok problémáit. Ha felvetődik a családban egy zavarosnak megoldhatatlannak tűnő probléma, akkor nem árt azt összevetni a fent elmondottakkal, mert kiderülhet a családi struktúrával, van probléma.

Érdekes, hogy e tanulmányrészben, amely döntően erkölcsről és az érzelmekről szól, mégis gyakran előjönnek az ilyen „társadalomtudományos” eszmefuttatások, mutatva, hogy minden, mindennel összefügg, a társadalomtudomány egy viszonylag egységes tudomány. Ez fejezetrész akár demokráciáról szóló fejezetbe vagy a döntéshozó mechanizmusról szóló fejezetbe is bekerülhetett volna. Viszont innen sem maradhatott ki. A család, a családi élet, a gyermeknevelés is része a társadalomnak. És vannak más összefüggések is amikre itt ki se térek.

Rátérek a konkrét (mire taníthatja a nevelő a gyereket) gyermeknevelés néhány problémájára.  És azzal kezdem, hogy minél kisebb a gyermek annál fontosabb a nevelés, gondoskodás, annál több időt, energiát, és gondolkodást kell a nevelésbe befektetni.

Néhány erkölcsi intelem a családdal, és a válással kapcsolatban.

Az ember (legyen az akár hídtervező, feltaláló, vezető beosztású ember legnagyobb alkotása gyereke, gyerekei. Aki önzésből (nincs komoly indok) nem vállal gyereket az lemond legnagyobb alkotásáról. A legfontosabb, hogy a legnagyobb alkotás jó legyen, vagyis gyereknevelés az egyik legfontosabb dolog a világon. De a gyerek a létrehozónak, a szülőnek a legnagyobb alkotása.

A gyerek rengeteg energiát, munkát igényel.

Mindez körvonalazza felelősséget.

Kapcsolatos, átgondolandó problémakörök. A felelőtlenül vállalt, ill. a nem várt gyerekek. A csonka családban (pl. egy szülő) vállalt gyerekek. A párkapcsolatok megromlása. Ha az egyik szülő, eleve hátráltatja a családot. Mi a rossz család, azon család, amely árt a gyereknek. Stb..

Valójában viszont azt az általános és elfogadott, divatosnak is nevezhető gyakorlatot szeretném itt elemezni, amelynek a lényege: amúgy rendes normális család voltunk, de most elválunk, no problem. Ha a válás békés normális, akkor nincs semmi gond, ez a mai közfelfogás. Sőt eleve úgy házasodnak össze az emberek, úgy vállalnak gyereket: ha baj van, ha elromlik, ha jobb, szebb akad, legfeljebb elválunk. Valakiknek, sőt sokaknak azért elemezni kellene, hogy ez az egész közfelfogás és gyakorlat baromira sántít. Az ostoba amerikai filmekben szinte vidám kedves eseményként ábrázolják e válásokat.

Ezt aláírom jobb elválni, mint egy rossz, mérgezett kapcsolatba, családi légkörben élni.  De, hogy az emberek nem tesznek eleget azért, hogy ne romoljon el párkapcsolat, ne legyen mérgezett a családi légkör, leginkább ezen felfogás a felelős: legfeljebb elválunk. Pontosabban, rendkívül felelőtlen erkölcstelen (bűnt követ el) alak, azon szülő, aki ilyen felfogással az agyában vállal gyereket: legfeljebb elválunk. És még erkölcstelenebbé válik, amikor realizálja a gondolatát, vagyis elválik. És az is erkölcstelen, aki ezt a felfogást propagálja, ill. nem ellenzi.

Minél kisebbek gyerekek, minél több gyerek van, annál nagyobb az erkölcstelenség. Pontosabban, akkor beszélhetünk bűnről, ha a kettő vagy annál több 5 éven aluli gyermeket hagy el, és ha a kapcsolat megjavítható lehetett volna, ill. a megjavítás érdekében nem tett komoly lépéseket a kilépő.

(Manapság az erkölcstelen szó sajnos nem mond semmit, ezért ilyen szavakat is használhatnák: aljas, szemét, köcsög, tetű, stb.. De én jól nevelt vagyok.)

Azt azért látni kell, hogy a válás, nem egy, egyszerű, vidám történet, hanem egy életre szóló pofon, az egyik félnek és a gyerekeknek mindenképpen az. A kultúra, a művészet az erkölcs a jog (ezek összefüggnek) baromi rossz irányba halad e szempontból is. Azért a művészek általában családból kilépő (elegem volt, találtam jobbat, szebbet) férfiak, nyilván nem szívesen kritizálják magukat.

Szóval maradjunk ennél leggyakoribb variációnál, az egyik fél, e gondolatokkal, kilép a családból: találtam szebbet, jobbat, amúgy is már elromlott a kapcsolat, amúgy is elegem volt. A másik oldalon pedig ott marad a másik fél (általában a nő) pl. két gyerekkel és… És majd megszakad a munkától, mert nemcsak a házi, gyereknevelési munka fele, de az egésze szinte ráhárul. Szinte egyedül kell szembenézni minden kisebb-nagyobb problémával. A másik fél megjelenik kényelmesen bizonyos napokon, ő jó, a kipihent a türelmes, az ajándékozó szülő, a másik fél az ideges, ingerült, az időhiányos, a robotoló, az éjjeli mosogatás után egyedül ágyba zuhanó szülő. Ugyanis a kilépő szülőnek hamar lesz párkapcsolata, a gyereknevelőnek, robotolónak alig van esélye erre. És nagy valószínűséggel gyerek is félreértelmezi: ki a jó szülő.

És talán azt is meg lehet érteni, hogy az anya, ha normális, ragaszkodik a gyerekeihez.

És azért arról se feledkezzünk meg, hogy azért vannak vagyoni viták, vannak lakásgondok, bármilyen békés és sima válás. Vagyis a gyereknevelő, ideges ingerült, időhiányos robotoló, fáradtan ágyba zuhanó szülő ráadásul még rosszabb és bizonytalanabb anyagi helyzetbe is kerül. És persze összességében gyerekek helyzete is romlik. Anyagilag is romlik, a rájuk szánt idő, energia is csökken, és nem utolsósorban ez az egész lelkileg is megviseli őket.  

Tulajdonképpen az történik, hogy a kilépő szülő életének megjavítása azon az áron jön létre, hogy bennmaradó szülő és a gyerekek élete elromlik.

Mondjuk ez enyhén szólva erkölcstelen. Bárki is volt hibás a kapcsolat elromlásában a kilépő szülő, aki a legnagyobb életre szóló pofont adja a családjának. És valószínűleg ő volt, aki ezzel a gondolattal vállalt gyereket: legfeljebb elválunk. E bűnökhöz képest ürügynek, zérónak számít ez az indoklás: hát mind a ketten hibásak voltunk, hogy ez így alakult.

Mind a ketten hibásak voltunk, de nagy pofont csak én adtam, az én életem megjavult az övé meg tönkrement – valójában ez a helyzet.

Bár mindezt nem nagyon érzékeli a kilépő szülő, főleg ha önző, empátia nélküli alak, márpedig valószínűleg az. Mindezt nem nagyon érzékeli, de hogy áll ezzel a gondolattal: az ember legnagyobb alkotása gyereke, gyerekei. És a legfontosabb, hogy az ember legnagyobb alkotása jó legyen. Valószínűleg nem ismeri ezt az igazságot sem. Nem ismeri, mert kvázi elhanyagolja legnagyobb alkotását, a gyerekét, gyerekeit, még akkor is elhanyagolja, ha rendszeresen látogatja, ha állandóan ajándékokkal tömködi. Elhanyagolja, mert a mindennapokban nincs vele. Mert mint mondtam, a gyerek, gyerekek életminősége sok szempontból romlik. De talán egyszer majd ráébred, és akkor elkezdi valami furdalni a lelkét. Vagy a másvilági mechanizmus furdalja a lelkét bármennyire is elfogadott mindez a közfelfogás szerint, a természet, Isten nem a közfelfogáshoz igazodik.

Elmélkedés a gyermeki szeretetről, háláról és ennek kapcsán az erkölcsről.

A szeretet, tiszteletet, jószívűséget, hálát nem lehet megkövetelni, nem erkölcsös kizsarolni, de az a kérdés: vajon lehet e tanítani? Lehet a az erkölcsösséget, direkt módón tanítani, van e direkt erkölcstudomány? Szerintem, lehet direkt módón tanítani, és van direkt erkölcstudomány.

Az élet szinte minden apró-cseprő mozzanatában, jöhet az a szülőtől, nevelőtől, társadalomtól, van valamilyen erkölcsi tanítás. Ez rakódik fel az alapvető, talán genetikus erkölcsi fogékonyságra, indítatásra.  Ezt úgysem tudják felülírni a direkt erkölcsi szabályok. És egyáltalán kétséges, hogy lehet e direkt erkölcsi szabályokat alkotni.

A jogi szabályok, is erkölcsi szabályok. Igen - jöhet az ellenérvelés - de pont itt van az erkölcs határa. Az erkölcs azon terület, ahol már nem lehet szabályokat hozni. Az embernek vagy kialakul valamilyen erkölcsi érzéke, fejlettebb erkölcsössége, vagy nem.

Na, de azt mégis az emberek, szülők, nevelők, a társadalom, a kultúra határozza meg, hogy milyen erkölcs rakodik a gyerekre, és később a felnőttre. Ezt bizonyítja az eltérő népek, eltérő kultúrájú népek, eltérő erkölcsi normái.

Pl., ha egy társadalomban azt hangoztatják, hogy tiszteld az időseket, segíts az időseknek, akkor ott az időseket jobban fogják tisztelni, több segítséget kapnak, mint abban a társadalomban ahol ez nem norma. A példákat ezer számra lehet hozni.

És azt is vitatom, hogy az erkölcs csak apró rárakódásokból állhat össze. Az apró rárakódásokon kívül miért ne épülhetne fel a személyes erkölcs nagyobb kövekből.

És az ember, gondolkodó lény, miért ne gondolkodhatna el az erkölcsi problémákon. Mert van itt min gondolkodni, ha elvetjük azt az alapállást: az erkölcsi problémákon nem lehet elgondolkodni.

Az érzelmeket nem lehet irányítani. De bizony, valamennyire lehet irányítani.

Konkrétabban és idevágóan: a szeretetet nem nagyon lehet irányítani, de tiszteletet, a hálát, a gondoskodást lehet irányítani.

Az erkölcs azon terület ahol valóban nehéz konkrét szabályokat hozni, de azért általános szabályokat lehet és kell is alkotni.

Az erkölcs területén sem uralkodhat káosz, butaság, itt is szükség van az értelemre, a rendezettségre.

Összegzésül elmondható, hogy a személyes erkölcsnek van egy taníthatatlan része és van egy tanítható része.

Más kérdés hogy az optimális erkölcsöt ki állapíthatja meg, de ez a probléma nemcsak az erkölccsel kapcsolatban merül fel. Én mindig a legfőbb célból indulok ki: minél több ember éljen egyre kellemesebben boldogobban, stb..

Ezek szerint az első erkölcsi szabály: ne tégy olyan dolgot másokkal, melyek neked is rosszul esnének. De az első szabály mögött rögtön ott van, szinte vele egyaránt fontos: de azért másokra, a társadalomra is gondolni kell. És azért a jövőre a hosszú távra is gondolni kell.

További megjegyzés: az rendben van, hogy „ne tégy olyant mással, ami neked se esne jól” –  de mi van ha olyan dologról van szó, amit még nem élt át. Vagyis egyszerűen nem tudja, hogy az, neki is rosszul esne.

Ezek után rátérnék a gyermeki szeretetre, tiszteletre, hálára.

Az alábbiakból kiderül, nem lehet olyan törvényt hozni, melynek címe pl.: rendelkezések a szülői kötelességekről. Vagy amelynek címe: rendelkezések a felnőtt gyermeki kötelességekről. Pontosabban lehet ilyen törvényeket hozni, csak mivel annak betartását nem lehet leellenőrizni így ezek látszat, azaz értelmetlen törvények lesznek. Esetleg lehet hozni néhány részletszabályt, mint jogszabályt, de ezek csak a probléma töredékét fedik le.

Itt jönnek viszont az erkölcsi szabályok. Az erkölcsi szabályok betartásának ellenőrzése lényegében ezen alapon történik: megszólják az emberek. Ezért is kétséges egy olyan társadalom kialakulása, melyben nem szólnak, szólhatnak meg az emberek másokat.

Ha már erkölcstudományról beszéltünk, akkor már illik viszonylag konkrét szabályokat megfogalmazni. Mert mit ér az olyan tudomány, melyben nincsenek konkrétumok? 

Elöljáróban megfogalmazok néhány a gyermeki szeretetre, tiszteletre, hálára vonatkozó erkölcsi szabályt:

Bizonyos fokú (minimális, nem óriási, inkább közepes szintű) tisztelet, hála jár a szülőnek, nevelőnek azért, ha átlagos szinten, vagy a lehetőségeihez mérten odaadóan, gondoskodik, felnevel egy gyermeket 18, vagy 24 éves koráig. És a felnőtt gyermeket átlagosan vagy lehetőségeihez mérten odaadóan ellátja szellemi és anyagi munícióval, amely a pályakezdéshez, életkezdéshez szükséges.

Mit jelent az, hogy „lehetőségéhez mérten odaadóan”. Azt, hogy a szülőnek bizonyos fokú áldozatot kell hozni. A gyerek javára le kell mondani saját szellemi és anyagi jólétének egy részéről. Másképpen, a saját magának adott idő, energia, törődés nem lehet több mint a gyermeknek adott idő, energia, törődés. Másképpen, gondoskodnia kell a gyermek szellemi, lelki és testi, egészségi állapotáról, előremenetekéről. Arról, hogy gyermeke másokhoz képest lehetőleg ne kezdje hátránnyal az életét.

Miből is áll ez a bizonyos fokú tisztelet, hála, amit a felnőtt gyermeknek kell adnia? Tulajdonképpen itt a felnevelés utáni időszakot fel kell osztani: laza, közepes és szoros kapcsolatra. De még a laza kapcsolatban is a felnőtt gyermek nem hagyhatja szenvedni, nyomorogni a szüleit. Nem hagyhatja, hogy megalázó helyzetbe kerüljön, ill. ő maga nem hozhatja megalázó helyzetbe. Elő kell segíteni, hogy a szülője lehetőleg viszonylag békés nyugodt, méltóságteljes, egészséges élet éljen, és ha ez bizonyos határ alá esik, akkor segítenie kell.

A minimális hála más, verbális oldalról: gyereknek nem kell szavakban, mondatokban hálálkodni, viszont az már egyértelmű hálátlanság (a minimális tisztelet, hála alá süllyed), ha olyan tartalmú közléseket mond, hogy ő nem hálás, ill. nincs oka a hálára. Másképpen ez még rendben van: bizonyos fokig hálás vagyok, tisztellek, de nem annyira hogy ezt mondogassam. Vagy, és ez már nincs rendben, amennyiben olyan szülőről van szó, aki eleget tett az alapvető szülői kötelességének: nem vagyok hálás, nem tisztellek, és ezt közlöm is.

Mindezen szabály arra vonatkozik, hogy a szülő felnevel egy gyermeket (természetesen ez lehet több gyerek, de minden egyes gyerekre érvényes), és azt útnak indítja.

A felnevelés utáni kapcsolatra már más erkölcsi szabályok vonatkozhatnak, amennyiben a nagy-családi közösségben különböző viszonyok alakulhatnak ki.

A további fő erkölcsi szabály:

Ha felnevelésen (és útnak indításon) túl, felnőtt korban is segít, gondoskodik a gyerekéről a szülő, ha ő is letesz pénzt, munkát család asztalára, akkor azért külön tisztelet, hála jár.

Ekkor már az ilyen tartalmú közlések nagyon nincsenek rendben: nem vagyok hálás, nem tisztellek, nincs miért hálásnak lennem, nincs miért tiszteljelek.

A szabályok indoklása, avagy a két szélsőséges felfogás között van az igazság.

Kétségtelenül van egy általános emberi hiba, ami itt is jelentkezik: a jót, jöjjön az bárkitől, az ember hajlamos természetesnek venni, elfelejteni, hajlamos arra, hogy csak a rosszat veszi észre.

Az egyik szélsőséges fél, általában a gyermekek, serdülőkorúak felnőtt gyerekek álláspontja:

Tulajdonképpen a szülő nem tett velem semmi jót, csak a kötelességét teljesítette, sőt én tettem vele jót, ő tartozik hálával. Ha már világra hoz egy gyermeket, egy szülő, akkor elemi kötelessége azt a gyereket tisztességesen felnevelni, és útnak indítani. Ez tehát nem valami jótétemény, hanem alapvető kötelesség. Én nem kértem, hogy megszülessem. Az én életem nem volt és most sem olyan rózsás, hogy azért hálálkodnom kellene. Nem volt kiváló szülő, legfeljebb átlagos, nem érdemel különösebb hálát, tiszteletet.

Tulajdonképpen a szülőm a saját boldogságára (ő akart gyereket) cselekedett, amikor világra hozott, inkább ő tartozik hálával. 

Tulajdonképpen nagyszülőknek mi adunk boldogságot és értelmes elfoglaltságot, amikor az unokákkal foglalkoznak, inkább ők tartoznak hálával.

A másik szélsőséges fél, általában a szülők, nagyszülők (de azért a gyerekek egy csoportjának is) álláspontja:

Azért megszületni és élni nagyszerű dolog, és én világra hoztam és felneveltem a gyerekem, gyerekeim. Azért a fél életem, mégis gyerekeimnek adtam, adom (az unokáknak adom) éjjel, nappal értük dolgoztam. Az ő érdekeik szerint alakítottam az életem. Ne tegyenek már azokkal egy sorba, akik nem vállalnak gyermeket, (nem nevelnek unokákat) hanem vígan élnek, magukkal törődnek, szórakoznak, utazgatnak. Márpedig a tisztelet a hála hiánya velük egy sorba tesz, sőt nekem még ezt a lelki fájdalmat is el kell viselnem. Az igaz, hogy ama szülő aki nem gondoskodik megfelelően gyerekéről elmarasztalást, netán büntetést érdemel. De ama szülő, aki megfelelően gondoskodik a gyermekéről jutalmat, dicséretet, ill. hálát és tiszteletet érdemel. Rengeteget adtam a gyerekeimnek, akkor annak egy részét, legalább felét visszavárhatom.

Igenis nagy hálát és tiszteletet érdemlek. 

Bár az ember élete során, biztosan lesz gyerek és gyakran szülő is, és sajnos az embertől nem idegen hogy minden konzekvencia, logika nélkül átfordulhat véleménye, attól függően, hogy milyen helyzetben van.

Valójában mindkettő egymásnak ütköző álláspontnak bizonyos fokig igaza van, ezért az igazságkeresés szabályai szerint: valahol kettő között van az igazság.

És itt eljutottam oda, hogy az általam említett erkölcsi szabályok nagyjából helytállóak. Talán annyit lehet hozzátenni, hogy ha felét nem is várhatja vissza a szülő az általa adott munkának, gondoskodásnak, törődésnek, de a harmadát, negyedét visszavárhatja. És jogosan sértődhet meg, ha gyerekei még ezt a töredéket sem hajlandóak megadni, amennyiben szüksége van rá.

Kitérés arra, hogy mennyiben számít az, hogy valaki önként szívélyesen, avagy morogva kelletlenül, gondoskodik, segít a családtagjain. Másképpen nehezére esik, és ezt érezteti is, az hogy valamit letesz a család közös asztalára, vagy önként szívesen teszi azt, netán, még ő maga kéri, hogy aktív részese legyen a közösségnek.

Ezt azért kell tisztázni, mert sokan így érvelnek: mivel neki magának is ez az igénye, szívesen teszi, ezért végeredményben nem ő segít, gondoskodik, ad, hanem azok segítenek, adnak, akik hagyják, hogy segítsen, adjon. Mindenképpen le kell szögezni, hogy ez egy kifacsart vélekedés. Sőt még inkább meg kellene becsülni a szívélyes adást, segítséget mivel ez sokkal többet ér, mint amit kelletlenül, szinte kényszerből adnak. De ha már nem is becsülik meg jobban, legalább ne becsüljék kevésbé.

Ugyanakkor kétségtelenül létezik a rátukmált, több hátránnyal, mint előnnyel járó adás, segítség. Szerintem viszonylag könnyű megállapítani, hogy normális adásról, segítségről, vagy rátukmált segítségről van szó. Ha kérik a segítséget, vagy azt ellenkezés nélkül elfogadják, akkor nem beszélhetünk rátukmálásról.

Persze e legegyszerűbb a rátukmált segítség nyílt elutasítása, de ez kétségtelenül sértő. De ha többször kifejezésre juttatják, hogy ez már kellemetlen, ebből már nem kérnek, ha udvariasan de egyértelműen elutasítják, de ebből sem ért a rátukmáló, akkor már rátukmált segítségről beszélhetünk.

Talán befejezésül még egy erkölcsi szabályt érdemes említeni: mivel a verbális közlések, hatalmas érzelmi fájdalmakat tudnak okozni, nagyon meg kell fontolni, hogy mit beszélünk.

Elmélkedés az adás (segítség) és a beleszólás viszonyáról.

Itt alapvető első szabály: a közösség, család ügyeibe való beleszólásnak egyenes arányban kell lenni azzal, hogy ki mennyit tesz le a közösség, család asztalára.

De azért itt is szükség van az árnyalásra.

Általában aki többet tesz le az asztalra, ő az okosabb, bölcsebb, ügyesebb, stb., tehát általában nem baj, ha ő a főnök.  De azért nem mindig van így.

A másik, hogy a főnöknek demokratikusnak kell lenni. Ez azt jelenti, hogy a vezettek véleményét, meghallgatja és át is gondolja (azt nem ostoba ember ostoba okvetetlenkedésének, kötekedésének veszi) és azután dönt.

Azért a gyereknek annál nagyobb önrendelkezést, ill. a közös ügyekbe való beleszólást kell adni, mint amennyit letesznek a közös asztalra. És minél nagyobbak, annál több önrendelkezést és beleszólást kell kapniuk. Általában persze a serdülő többet is segít, mint a kisgyerek.  Ez nemcsak a kialakuló önállóságuk miatt fontos, de azért is, hogy jól érezzék magukat a családban. A családot ezáltal, egy közösségnek, és ne olyan kényszertábornak érezzék, aminek a szabályait sunyin vagy nyíltan meg kell szegni. Ahonnan meg kell szabadulni.

Azért ez a gyakorlati életbe nem ilyen egyszerű. Mert azért a kisgyerek és a serdülő és az ifjú is általában még nagyobb, szinte a szülőkkel egyenlő önállóságra, beleszólásra vágyik.

Természetesen a probléma másik oldala, hogy osztódjon meg az anya és az apa beleszólása, ki legyen a nagyfőnök, ki legyen kisfőnök.  Persze nyilván család is felosztódik ágazatokra, az egyik ágazatban az anya, a másik ágazatban az apa a miniszter. De azért ez sem ilyen egyszerű. Az pl. általában vitaforrás, hogy ki legyen a nevelésügyi miniszter. És sok más olyan ügy van, amelybe való beleszólásra minden családtag igényt tart. És az is kérdés, ki mennyit tesz le a közös asztalra. De ezt sem könnyű kiszámolni. És nem mindig lehet, kell pontosan ragaszkodni az első szabályhoz. Azt tudom mondani, hogy azért az nem árt, ha család is egy demokratikus közösségként működik.

A probléma harmadik nagy oldala, a nagyszülők és a szülők beleszólásának aránya. Az első szabály azért itt is mérvadó. Az alapvető szülői kötelesség (a gyereket rendesen felneveli, és útnak indítja) nagyszülőt nem jogosítja fel önmagában a jelentős beleszólásra. Bár a helyes kiindulópont, hogy a jó szándékú tanácsot, ne adj isten, építő, udvarias kritikát még akkor is érdemes meghallgatni, ha az idegentől jön, ha pedig a nagyszülőtől, akkor pedig különösen. És a családon belül is igaz, a szőnyeg alá sepert szemét előbb-utóbb felrobban.

Itt azért már túllépve azon, hogy kinek, milyen véleményét érdemes meghallgatni, azon is el kell gondolkodni, hogy bizonyos véleményeket bizonyos mértékbe be is kell építeni a döntéshozásba. El kell gondolkodni valóságos aktív beleszólás lehetőségein.

Pl., építésügy, gépügy apa. Pénzügy anya és apa. Élelmezésügy anya és nagymama. Kertügy, nagypapa. Macskaügy, egyik gyerek. Kutyaügy, másik gyerek.  Nevelésügy, anya, apa kisebb mértékben nagymama, nagypapa, gyerekek. Matekügy apa. Irodalomügy, anya. Földrajzügy, nagymama. Történelemügy, nagypapa. Számítógép, informatikaügy egyik gyerek. Színház, moziügy másik gyerek.  Stb.. Vagy az időszakos beosztás, abban a tekintetben, hogy ki a főnök. 3x időszak anya. 3x időszak anya. 3x időszak anya és apa. 1x időszak nagymama. 1x időszak nagypapa, stb.. Vagy: 8 döntés apa. 8 döntés anya. 2 döntés nagymama. 2 döntés nagypapa. 1 döntés egyik gyerek. 1 döntés másik gyerek. Stb..

Ezek csak arra példázatok, hogy lehet valóságos hatalommegosztást beleszólás-megosztást kialakítani.

Visszatérek oda, hogy az még nagyszülőket nem jogosítja fel különösebb aktív beleszólásra, hogy annak idején felnevelték, és útnak indították valamelyik szülőt. Az azonban már feljogosítja a nagyszülőket a beleszólásra, ha a jelenben is, akár csak időszakosan, de letesznek akár pénzt, akár munkát a család közös asztalára. És olyan arányú beleszólást érdemelnek, mint amilyen arányban hozzájárulnak a közös javakhoz. Csakhogy itt azért nem lehet egyenes arányosság, mert azért azt is respektálni kell, hogy azért pl. a felelősség miatt is a család vezetői elsősorban az anya és az apa. De hát az sem erkölcsös, sőt attól nagyon mesze van, ha az anya, apa, vagy csak az anya, vagy csak az apa kvázi egyeduralmat alakít ki családban, mindenki másnak csak kötelességi vannak és egyébként, kuss van. Erkölcstelen, ha egyáltalán nem veszik figyelembe, ki mennyit tesz le a közös asztalra.

A nagyszülők általában pozitívan tesznek hozzá a gyerekneveléshez, még akkor is, ha ezt a szülők nem így látják. Pontosabban a gyereknevelés minősége az egyéntől és nem a kortól függ, hozzátéve, hogy nagyszülőnek e téren nagyobb tapasztalata van. Másfelől kétségtelenül kissé más szemszögből áll hozzá, és sokoldalúság, inkább előnyős mintsem hátrányos.

És egyébként az erkölcstelenség, a boldogtalanság, a rossz működés, édes testvérek.

Azt, hogy ki mennyit tett és tesz le a család közös asztalára, kétség kívül figyelembe kell venni a tekintetben, hogy ki mennyire szólhat bele a család közös ügyeibe és a gyereknevelésbe. A közös asztalt azonban egy kicsit szélesebben kell értelmezni: a családtagok a személyes ügyeiben is segítek.

Mindenkinél jobban (de nem aránytalanul jobban) szeretem tisztelem a családom, ezért sok mindenben (amivel nem értek egyet, de nem ellenzem, ami az ő ügye, amit idegeneknek nem tennék meg, stb.) adok, segítek nekik.

Egy kis idevágó ismétlés.

Van e mindennek (alkalmazkodás, akaratosság, sértődékenység) objektív emberi mérése? Van e az önzetlenségnek objektív emberi mérése?

Ki mennyit tesz le közös asztalra, és ehhez képest mennyit vesz ki, ha az önhiba fokát is beszámítjuk. Az önhiba fokának beszámítása: mivel sokan önhibájukon kívül nem tudnak eleget letenni a közös asztalra.

Ki mennyit tesz le a közös asztalra (pénzt, munkát, ötletet, segítséget), és ehhez képest mennyi, milyen fontos kérdésben, dönt, ha a természetes főnöki pozíciókat, az adott felelősséget is beszámítjuk.

Kétségtelenül sok mindent lehetne még mérni, a közösségi aktivitást, a jó szándékot, a közösség építő tevékenységet, stb., abból a szempontból, hogy ki mennyit tett le a közös asztalra. Csakhogy ezek objektív mérése önmagukban nehéz, elsősorban az elkészült produktumokon keresztül mérhető.

Talán ezek szerint lehet objektívan mérni az alkalmazkodást, akaratosságot, sértődékenységet, önzetlenséget. De kétségkívül a mindennapi életben nem olyan egyszerű ezek mérése. De ezért az sem megoldás hogy mindenki a másikról gondolja, hogy ő az, aki nem alkalmazkodik, ő az, aki akaratos, ő az, aki sértődékeny, ő az, aki önző.

Bele kellene e venni a mérésbe, hogy ki mennyire kellemes ember, jó e vele együtt élni, dolgozni? A népszerűséget, ha nem is egyszerűen, talán lehet mérni, azonban az is kérdés, miért népszerű valaki. A kérdés éppen az, hogy egy mikro-társadalomban mi alapján állapítsuk meg, ki mennyit tesz le az asztalra, vagyis ki mennyire hasznos, értékes tagja pl. a családnak.

Ugye én a szorosabb együttélésről, együttdolgozásról beszélek, amiben azért előjönnek a konfliktusok, amiben a kellemességnek azért megmutatkoznak az igazi rejtett oldalai is. A kérdés talán így merül fel: ő nem csinál semmit, csak fogyaszt, de nincs vele baj, jópofa, érdekes, humoros, kellemes ember. Mert aki sokat dolgozik és netán ehhez képest, kevesebbet fogyaszt, az nem nagyon tudja kikerülni a konfliktusokat. A kvázi ingyen élősködés lerontja a jópofaság báját.

Tulajdonképpen itt elméletileg ez a kérdés merül fel: laza könnyelmű, de szegényes életet, vagy konfliktusos, küzdő, de gazdagabb életet e a jobb? Csakhogy a problémát eldönti, hogy a szegényes élet előbb-utóbb átcsap konfliktusos, küzdelmes életbe. Hiszen az éhezés, a fázás, a betegség nem ismer pardont, nem igen lehetünk vidámak, boldogok ilyen helyzetben.

Ugyanakkor kétségtelenül fennállhat: igen, ő sokat dolgozik, de közben goromba, mint a pokróc, kellemetlen, akadékoskodó, netán parancsolgató ember, mégis inkább bosszúságot okoz. Tehát valamennyi „kellemes ember” aspektust mégis figyelembe kell venni, de véleményem szerint nem ez a fő mérlegelési szempont.

És mi legyen a sok-sok emberi tulajdonsággal: becsületesség, őszinteség, okosság, szépség, erősség, stb., stb.. A mérlegelés fő szempontja: ki mennyire hasznos, tevékeny tagja a mikro-társadalomnak, pl. a családnak. Az építő és romboló cselekvéseket, ill. azok mögött húzódó szándékot (ennek bizonytalanságával tisztában kell lenni) kell elsősorban értékelni. A testi, jóléti, és szellemi építést kell elsősorban figyelembe venni.

Vagyis szerintem fontos, hogy az ember önmagát is hideg fejjel mérlegelve, mérlegelje: ki mennyit tesz le közös asztalra és ehhez képest, mennyit vesz ki, ha az önhiba fokát is beszámítjuk. És hogy, ki mennyit tesz le a közös asztalra (pénzt, munkát, ötletet, tanítást, segítséget), és ehhez képest mennyi, milyen fontos kérdésben, dönt, ha a természetes főnöki pozíciókat, az adott felelősséget is beszámítjuk.

Mindez az önzőség, önzetlenség méréséről szólt, mely egyben az értékes ill. értéktelen ember mérése.

Érdekes azonban, hogy az erkölcsi, a mikro-társadalmi (család, kisközösség, munkaközösség, stb.) és makro-társadalmi (nemzet, stb.) mérés mennyire hasonló.

Ugyanakkor kérdés, hogy nemzeti szempontú értékelés, és család szempontú értékelés hogyan viszonyul egymáshoz.

Az első eset, egy hasznos munkát végző mérnök, aki elhanyagolja a családját.

A nemzet nem adhat neki 5-ös osztályzatot, mert a család elhanyagolásával is árt a nemzetnek, ezért 3-as, legfeljebb 3,5-ös osztályzatot adhat. A család pedig 1-es legfeljebb (ha figyelembe veszi a társadalmi hasznosságot) 1,5-ös osztályzatot adhat. Az összesített osztályzat elnézően kb. 2,5.

A második eset, egy bűnöző, aki viszont, példamutatóan bánik a családjával. A nemzet legfeljebb 1,5-ös osztályzatot adhat, mert csak kismértékben veheti figyelembe, hogy a családjával jól bánik. Mások kárára hasznosul a család. A család pedig, az erkölcs szabályai szerint, legfeljebb négyes, de inkább 3,5-ös osztályzatot adhat. Ha nem bukik le, akkor a kockáztatás, veszélyeztetés miatt. Ha pedig lebukik (veszteséges idő jön), akkor a család is nehéz helyzetbe kerül. Az összesített osztályzat, jó esetben, kb. 2,5. 

A jövő tudománya majd kialakít pontos méréseket, mert az ember hablatyol, de a mérés, a mért adatok, a tiszta beszéd.

A gyereknevelés. 

Előzetes összefoglalás.

A társadalmi torzulások okai, (egyben az elégtelen fejlődés okai), avagy a torzulások megszüntetése, a megfelelő társadalmi fejlődés biztosítása – én mindig ezzel kezdem a gondolkodást. Rendszer, vagyis nem lelki tudati oldalról is sok torzulás van, meg kell változtatni a döntéshozó mechanizmust, az intézményrendszert, a módszereket, mechanizmusokat, a törvényeket.  

Tudati oldalról viszont talán a következőket lehet kiemelni:

Javítás: csökkentés, korrekció, megszüntetés, stb..

1.  A vezetés szükségszerű negatívumai, ill. azok csökkentése.

2. A fiatalok erkölcsi és társadalomtudományos oktatásának elégtelensége, ill. ennek javítása.

3. A gyerekek, kisgyerekek erkölcsi nevelésének elégtelensége, ill. ennek javítása.

4. A profithajhászó tájékoztatás, szórakoztatás (média, film, újság, könyv, stb.) elégtelensége, ill. ennek javítása.

5. A szellemi termékek, vélemények értékszűrésének megoldatlansága, ill. megoldása.

6. Általában a tisztességtelen anyagi, hatalmi érvényesülés dominanciája, ill. ennek javítása.

7. A pontos statisztikai rendszer (tájékoztatás, értékelés) hiánya, ill. ennek javítása.

8. Az összesített népi, többségi vélemények pontos megjelenítésének, és érvényesítésének hiánya, ill. ennek javítása.

A gyerekek, kisgyerekek erkölcsi nevelésnek elégtelensége és annak javítása benne van a nyolc legfontosabb alapvető tudati tényezőben. Bizonyos szempontból még előkelőbb helyre kell sorolni, hiszen, ha a megfelelő gyerekkori nevelés következtében, tiszta erkölcsű, tiszta fejű felnőttek irányítanak, szervezik a társadalmat, akkor a többi problémát is meg lehet oldani.

Szinte minden erkölcsi, társadalomtudományos, problémáról lehet és kell is beszélni a kisgyerekeknek csak a maguk szintjén a megfelelő módón.

A kisgyerekkorban, gyerekkorban rögzült erkölcsi szabályok rögzülnek igazán. A kisgyerekkori, gyerekkori nevelés hatékonyságát nem pótolhatja a későbbi nevelés. Ha a gyerekkori erkölcsi és minden más nevelés, kiesik, akkor sokkal nagyobb eséllyel alakul ki torzult, részben torzult személyiség.

Rendben van azon tendencia, hogy a szigort, az erőszakot, a kényszert váltsa fel magyarázat, a meggyőzés. Csakhogy jelenleg a szigor, az erőszak, kényszer csökken, de azt nem váltja fel a magyarázat, a meggyőzés.

Talán rendben azon arány, hogy a gyerek idejének felét egy közösségben (óvoda, iskola) egy közösségi szervezésű közösségben, töltse, ott kapja a tanításának, nevelésének felét. Idejének másik felét a családban töltse, ott kapja a tanításának, nevelésének másik felét. A családi nevelés és a közösségi nevelés kiegészíti egymást, korrigálja egymást, mindkettő taníthat a jóra csak egy kicsit másképpen.  A legfontosabb azonban, hogy mindkettő a megfelelő módón a jóra tanítson, neveljen. 

A gyereknevelés néhány bevezető elmélkedése.

Egy kis ismétlés.

Az természetes hogy az embernek (az embereknek általában) sok-sok téveszméje van. De ezek közül számos téveszme rögzült téveszme, azaz rögeszme.

Mostanában ébredetem rá, hogy az emberi ostobaság, logikátlanság elsőszámú, legjelentősebb oka mégis a szélesen értelmezett mánia (fóbia, rögeszme, stb.).

Persze a mánia nemcsak a gondolkodásra, az értelemre hat ki, hanem az erkölcsre, a világnézetre, a jellemre.

A szélesebben értelmezett mánia egy beprogramozódott téves félelem, vágy, akarat, ragaszkodás egy elképzeléshez. Ha nem lenne önálló akarat, önálló stabil vágy, stabil egyéni  nézetvilág, akkor talán értelem sem lenne, de az biztos, hogy az értelmi fejlődés és ezzel a fejlődés is kétségessé válna. Lehet hogy itt csak egy szükséges jó, szükségszerű káros mellékhatásáról van szó. Lehet, de ez nem jelenti azt, hogy ez nem káros, rossz és hogy csökkenteni szükséges, lehetséges.

Egyébként, pedig e tanulmányban több helyen foglalkozom ezzel a problémával.

Szinte minden embernek vannak rögeszméi, rögzült téves nézetei szokásai, bizonyos szint alatt ez „normális”, de azért nem árt csökkenteni. A szélesebben értelmezett mánia sokkal elterjedtebb, sokkal inkább áthatja az emberi életet, gondolkodást, érzelmet, mint azt gondolnánk. De azért ez is gondolkodási, értelmi hiba. A rögeszme nem tartozik a klasszikus butaságok közé. Klasszikus butaság, pl. valamely ismerethiány, vagy téves ismeret, vagy valamely gondolkodási funkció gyengesége.  Lehet hogy a rögeszme ezekből eredt, de kialakult állapotban már másról szól. A rögeszmés ember nem buta, tisztában van hogy nézete mások számára téves.

A kiváló elmékre, a kreatív az új gondolatokkal bíró emberekre is általában ráfogják: rögeszmés.

Ettől még nem minden rögeszmés lesz kiváló elme. Ettől még a rögeszme gondolkodási hiba. Kétségtelenül jó lenne szétválasztani az igaz újítást a rögeszmétől.

A téveszmék nagyon sokfélék lehetnek.   Valamely dolog, jelenség, esemény, történés, vagy vágy jelentőségének eltúlzása, vagy éppen jelentőségének lebecsülése. Vagy egyszerűen egy téves nézet elmélet igaznak tartása. Vagy valamely fikció, (esemény, történés, stb.) valóságosnak gondolása. De a rossz, fölösleges, káros szokásokat is ide sorolhatjuk.

A tévhit azért természetes, mert az ember értelmileg alacsony szintről indult és bár fejlődik, de még mindig messze van a mindentudástól. A tévhit nem nagy probléma, ha az ember könnyen felismeri annak tévességét, és persze ezután korrigálja azt. Csakhogy a tévhit gyakran rögzül, miáltal az ember nem képes annak tévességét felismerni, és persze a korrekció is elmarad. Ez itt tehát a bökkenő, a rögeszme, vagyis ha az ember túlságosan programozottan, mereven és nem rugalmasan gondolkodik. Az ember még akkor sem ismeri fel a rögeszméjét, rögeszméit, amikor szinte nyilvánvalóan kiderül annak hamissága. Nem ismeri fel, mert kvázi benne van a gondolkodási, ítéleti, világnézeti programjában.

Kétségtelenül nehéz ügy ez a rögeszme (téves meggyőződés) probléma megoldása.

Azt gondolom, elkerülhetetlen, hogy a gondolkodás programszerűen történjen. Szükséges a gondolkodási program, a világnézeti program, mert nincs rendszer program nélkül. Ugyanakkor általában tényleg nem lehet biztosan tudni, ki a tévedő. A tévedő gyakran így is gondolkodhat: tudom, hogy az emberek többsége, és a tudomány ezt butaságnak tartja, de azt is tudom, hogy ennek ellenére, ez igaz. Ez az én saját igazságom, az én saját újításom. És valóban szükség van saját igazságokra, saját újításokra. A rögeszme azonban gondolkodási hiba, nem lehet természetesnek elfogadni.

Az gondolom hogy a következő felismerés is egy lépés megoldás felé: az embereknek általában és nekem is vannak rögeszméim.

A rögeszmés embert nem kell dühösen butának, bolondnak nevezni, de lemondóan legyinteni sem szabad. Itt jönne az őszinte megbeszélés, az építő kritika, a meggyőzés jelentősége. Ehhez azonban ki kell alakulnia a kritikus szellemiségnek, az udvarias kritika sértődésmentes elfogadásának.

További elmélkedés mániáról, pszichés eredetű „butaságról” és annak megoldásáról.

A mánia problémája, mely talán pszichológia egyik legfőbb területe gyakran felmerült e tanulmány során. Most egy kicsit mélyebben és konkrétabban térnék ki erre a területre.

A kisgyermekek nevelése során rájöttem, hogy szinte minden kisgyermeknek előjöttek bizonyos mániái. Talán az első dackorszak egyik tényezője a mániák megjelenése. Kérdés, hogy az állatoknak vannak e mániái?

De persze nemcsak gyermekeknek van mániái, néhány gyerekkori mánia megmarad, más mániák eltűnnek, és újak jönnek létre.

Pl. az egyik kisgyermek retteget attól, hogy evés közben megégeti a száját, ezért egy jó darabig, 10 percig soha nem is mert az ételhez nyúlni. Persze én, mint nevelő, ész érvekkel próbálkoztam meggyőzni, pl. hogy lehet megállapítani, hogy meleg az étel. Pl., hogy az nem baj, ha egy kicsit meleg, hogy az emberek nem félnek a meleg ételtől, stb.. Sok ész érvet, és egyéb módot próbáltam bevetni, de nem sikerült ezt az egyébként értelmes kisgyermeket erről a mániájáról (fóbiájáról) leszoktatni. Amikor megkérdeztem, hogy azért fél, mert már egyszer, vagy többször megégette a száját, azt válaszolta, hogy még nem égette meg. Ez esetben, és általában a mániával kapcsolatban fel kell figyelni két fontos momentumra. Az egyik hogy a kialakuláshoz nem szükséges közvetlen tapasztalat. A másik az, hogy ez nem a kellemesség megszerzésről szól, hiszen ez a gyerek egyáltalán nem élvezte ezt a helyzetet és hideg ételt sem kedvelte. Ez a két momentum arra utal, hogy a mánia az nem függ össze a primer logikával, ésszerűséggel.

Persze itt felvetődik a probléma, hogy lehetnek sokan, akik eredendően mazochisták, vagyis azt „élvezik”, ami kellemetlen a számukra. Pontosabban, ami mások számára kellemetlen és látszólag számukra is az, végeredményben mégis kellemes a számukra. Végeredményben szeretnek bánkódni, szeretnek félni, szeretnek szenvedni, stb.. Az ilyen embert, ha nem önző, akkor talán meg lehet azzal győzni, hogy a mások érdekében mondjon le a mániájáról. Ha viszont ráadásul önző is, akkor nem sokat lehet tenni. Ha valaki önző, mazochista és mániás akkor szinte nincs mit tenni. Ezért fontos, hogy kisgyermeket (és a felnőtteket is) az önzetlenségre tanítsuk, motiváljuk. És talán mazochizmust is lehet csökkenteni. 

Kitérek arra, hogy pl. ez egy ártalmatlan mánia volt. Sok ártalmatlan mánia van, de összességükben, összhatásukban ezek is komoly problémák. De vannak ártalmas mániák is: pl. valaki, azt képzeli, hogy az ő élete borzalmas.  Vagy, hogy ő komoly betegségben szenved és meg fog halni. Vagy, hogy őt üldözik az ufók. Vagy hogy szomszédja üldözi és meg kell védeni magát. Vagy hogy ő felsőbbrendű lény, akinek joga van ölni. Vagy ő felsőbbrendű és halál okos lény, akinek pl. joga van, egy nép nevében  jelentős hitelt felvenni. Vagy hogy a számára a boldogság egyetlen forrása az alkohol, a játék, stb.. és még lehetne sorolni.

Itt tulajdonképpen azt mondom, hogy a pszichés betegségek jelentős része, kvázi szélesen értelmezett mánia, rögeszme, tévképzet.

Ha modellezném a mániát, akkor a következő jut eszembe. A lélek mélyén nemcsak egy felsőbbrendű erkölcsi én lakozik, de egy konok vaskalapos én is lakozik. És ez a konok vaskalapos én ezt hajtogatja: minket (engem és téged kisgazdám) nem érdekelnek, hogy mit mondanak, mi tudjuk, hogy ez így van. Kérdés hogy ez vaskalapos konok én megindokolja, hogy miért nem érdekes hogy mások mit mondanak. Pl., mert az emberekben nem lehet bízni. Vagy ebben az emberben ezért nem lehet bízni, a másikban azért nem lehet bízni. De az sem biztos, hogy ez konok vaskalapos én, egyáltalán indokol.

Van akiben ez a vaskalapos konok én, erősebb, és van akiben gyengébb.

Erre a konok vaskalapos énre, az ész érvek nem hatnak.

Tulajdonképpen a gondolkodási hibák egyetlen ellenszere, a meggyőzés. Vagy másokat győzünk meg. Vagy magunkat győzzük meg. Vagy magunkat győzzük meg úgy, hogy hagyjuk magunkat mások által meggyőzni.

És nem árt szétválasztani a „mond fel a leckét” típusú tanítást, a meggyőzéstől, ha jól akarunk tanítani.

De a mániára csak igen kevéssé hat meggyőzés, főleg az ész érvek általi meggyőzés.

Pl. ilyen ész érvek. Meglátod neked is jobb lesz, neked sem jó ez helyzet. És sok szempontból lehet megvilágítani, hogy neki sem jó, és hogy jobb lehet.  Ha nem magad miatt, akkor mások miatt.  Csak egy kis akarat kell hozzá. Beszéljük meg, beszéld ki magadból a problémát. Stb..

A vaskalapos konok én csak azt hajtogatja: nem érdekel minket, hogy mit beszélnek, ne higgy nekik. Ők nem tudhatják, nem látnak belénk. Csak mi tudhatjuk.

Mi lehet a megoldás?

Egyrészt, bár alig hatnak az ész érvek azokkal nem szabad leállni. Újabb és újabb bevethető ész érveket kell kitalálni. Másrészt valahogy a normális ént kellene arra rábírni, hogy ő szálljon szembe vaskalapos konok énnel. Harmadrészt talán nem tartalmilag kell hatni a vaskalapos, konok énre, hanem pl. érzelmi lökéssel.  Inkább a meggyőzés formájával és nem a tartalmával kell foglalkozni. Az ellenmódszert is meg lehet próbálni: pl. kisfiam te legalább 10 percig nem nyúlhatsz az ételhez. A kényszer, az erőszak bevetése egy külön probléma. (Az sincs kizárva hogy szinte minden mániás másra reagál.)

Lehet, hogy nem is annak kell lenni célnak, hogy megszüntessük ezt a vaskalapos konok ént, és a mániát, csak annak, hogy az ártalmas mánia helyett inkább ártalmatlan, netán jó mánia alakuljon ki. Arra kell törekedni, hogy ezt a vaskalapos konok ént lekössük jó, legalábbis ártalmatlan mániákkal.

Van itt azonban még egy érdekesség amire érdemes kitérni.

A normális én, a konok, vaskalapos énnel egyetértésben a következőt mondja: sok mindenre megtaníthatsz, kioktathatsz, (mit hogyan neveznek, mi, mire való, stb.) de nehogy már te mond meg hogy ént mit gondolok magamról, én mit érzek, én mit tegyek. Ez a terület, mármint saját magam, az enyém, itt én vagyok az úr.

Nem véletlen hogy az önálló akarat az első dackorszak és kisgyermekkori mánia kialakulása összefügg.

Itt van egy olyan összefüggés is, hogy akinek a külső világról valamilyen okból nincs, nem lehet önálló véleménye, aki kvázi irányított, az erősebben ragaszkodik az önmaga irányításhoz.

Illetve az oktatásnak tanításnak két vonatkozása van. Jellemzően a külső világ oktatása, tanítása, amikor viszonylag hatékony ez a módszer: na kisfiam ez a lecke, mond fel.

És a belső világ pl. az ember erkölcsi lélektani tanítása, amikor az előbbi módszer kevésbé hatékony csak a tipikus meggyőzés, magyarázás lehet hatékony.

Mindenesetre érdekes és nem biztosan kudarcos kísérlet lenne, ha  az erkölcsöt és lélektant is úgy tanítanánk, mint más tantárgyat, ez tananyag, tessék vizsgázni belőle.

Ugyanis korábbi korokban ez működött. És mintha korunkba növekedne a pszichés deviancia. Illetve, érdekes kísérlet lenne ezt terápiás megoldásként alkalmazni. 

De az biztos, és ez is érdekes, hogy kisgyermekek másképpen reagálnak a lexikális tanításra (befogadják, ismétlik, stb.) mint azokra tanításokra amelyekben róluk van szó. Nevezhetjük ezeket lélektani és erkölcsi és viselkedési tanításoknak. Itt már nincs befogadás ismétlés, itt már ez az üzenet rajzolódik ki: nana, én önálló egyéniség, önálló akaratú akarok lenni.  A saját egyéniségem én akarom kialakítani. Az ember szükségszerűen a normálistól, átlagostól, szokásostól eltérő tulajdonságai, szokásai által alakítja ki az egyéniségét. Ha mindenki egyformán, normálisan gondolkodna viselkedne akkor  biológiai robotok lennénk. Tehát visszatértünk oda, hogy a mánia szükségszerű, elviselhető „tulajdonság”, amennyiben nem ártalmas. Viszont az ártalmasság határán nem árt elgondolkozni

Kapcsolódó egyéni tudat- közös tudat ábrák, C0-C20, ABC, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/egyeni-tudat-koezoes-tudat-tudomany

Az egyik legfontosabb problémával kezdem. Az C/11 ábrán a gyereknevelés némely problémája van vázolva. Mivel az ábrát nem akarom elismételni, ezért csak ezt fűzném hozzá. A gyereknevelés, az arany középutak megtalálása. A szigorúság és engedékenység arany középútjának megtalálása Az önállóság és az útmutatás arany középútjának megtalálása.

A gyereknevelés egyik problémája, hogy az idilli gyerekszobából el kell jutnia „kegyetlen” életig. Ha ez nem fokozatosan történik, és nem kisgyerekkorban kezdődik, akkor lelki törés, törések lesznek. Tulajdonképpen a kamaszkor nehézsége is ebből a lelki törésből ered.

Általában be kell tartani a fokozatosság elvét.

A felnőtteknek meg kell érteni a kisgyermekkori és gyerekkori ellenkezés, „nemezés” akaratfejlődési és egyéb vonatkozásait. Meg kell érteni, hogy ez nem valami ördögtől való dolog, hanem természetes jelenség, folyamat. Nem a fáradtság szempontjából kell ezt kezelni, mert kétségtelenül rendkívül fárasztó a nevelő szempontjából, hanem a helyes nevelés szempontjából. Rövid távon persze a legkényelmesebb megoldás, ha gyereknek nincs önálló akarata. Vagy azt teszi, amit mondanak neki (szófogadó), vagy a szülő csinál meg helyette mindent, tesz elé mindent. Egyik sem jó, mindkettő akaratfejlődési problémákat okoz. De az is kétségtelen, hogy a gyermeknek az együttműködést is meg kell tanítani. Tehát több vonatkozása is felmerül a problémának. Pl., ne legyen búra alatti, elzárt nevelés. Vinni kell, mutatni kell, a feladatokat kell végeztetni, az adódó feladatokat nem szabad helyette elvégezni, elég a segítségnyújtás. Az önálló akaratát, még ha az ellenkezésbe jelentkezik is, nem szabad teljesen elfojtani. Ugyanakkor az együttműködésre is meg kell tanítani. Pl. már kisgyerekkorban is lehetséges a szabadidő, és a „munkaidő” (szinte kötelező tevékenységek) szétválasztása. Pl. lehetséges a különböző kompromisszumok megkötése.  Pl., ezt csak akkor szabad, ha itt vagyok, ha együtt csináljuk. Ezt csak részben, ezekkel, a megkötésekkel (ha itt vagyok, csak ennyi ideig, ha így csinálod, stb.)  szabad. Amit a gyerek részben, vagy megkötésekkel megtehet különösebb probléma nélkül, azt ne tiltsuk, sőt inkább segítsük, motiváljuk.    Váltogatni kell az egészen laza szabályozást, a közepes szabályozást és a szigorú szabályozást az adott helyzettől, tevékenységtől függően. Ahol, és amikor lehet a laza, és közepes szabályozást kell alkalmazni, de persze azt is meg kell tanítani, hogy vannak helyzetek, esetek, tevékenységek, amelyben csak a szigorú szabályozás lehetséges.

Azt gondolom, hogy nemcsak az életszerű nevelés lehetséges, hanem a direkt értelemre ható meggyőzés is lehetséges már kisgyermekkorban (2-3-4-5-6 éves) is, persze az életkornak megfelelően.  Ez azt jelenti, hogy a fenti problémákról pl. mesét, lehet mondani (saját kreációt, vagy meglevőt) a gyermeknek.  Pl., hogyan jár a dacos kis-nyuszi. Vagy hogyan jár az elkényeztetett kismackó, stb., stb..

A legtöbb szülő, nevelő (én is ilyen voltam) azt gondolja, hogy gyereknevelés az csak úgy magától jön, arra nem kell energiát fordítani, azon nem kell gondolkodni, azt nem kell megtervezni. Szerintem ez tévedés. Ha legegyszerűbb munkákat is megtervezzük, akkor mért gondoljuk azt, hogy gyereknevelés, az egyik legmagasztosabb legbonyolultabb munka, csak úgy, valahogy magától kialakul. Én azt tanácsolom minden nevelőnek, szülőnek, hogy hosszasan, mélyen gondolkodjon el arról, mit akar a gyermekkel megértetni, mire akarja megtanítani, és azt ne restellje leírni. Sőt emellett az sem árt, ha magáról közlésről, a tanításról is (mikor, hogyan) tervet készít. Ez nem ciki, az óvodai, iskolai oktatás is tervszerűen zajlik.  Persze nem katonás rendre, fegyelemre kell törekedni. Egyszerűen azt kell elkerülni, hogy az ember jellemzően bambán bávatagon ül gyermeke mellett, vagy netán közhelyeket mond, majd  időnként felmerül benne, ezt is meg kellett volna beszélni, meg azt is. Igaz ez a jobbik eset, jellemzően viszont ilyesmiken bosszankodik, netán szomorkodik: ezt miért nem tudja az én gyerekem? Hogyan válhatott ilyenné az én gyerekem? A jó válasz: mert a nevelője (elsősorban a szülő) nem tanította meg neki. Vagy egyáltalán nem tanította, vagy rossz módszert erőltetve próbálta tanítani. Részben azért lett ilyen a gyermeked, mert te voltál a nevelője. Persze vannak „születetten” nehezebb gyerekek. A nevelő szempontjából ez elsősorban azt jelenti, hogy az ilyen gyerekkel többet kell foglalkozni.

A gyermeknevelésben is lehet hasznosítani e tanulmány több gondolatát fejezetét. Most itt csak a limitált, alternatívált szabályozást emelném ki.

Többek között két hibát követhet el a gyereknevelő, de érdekes módón e két hibát felváltva is, szinte egy időben is elkövetheti. Túlságosan rátelepedően foglalkozik a gyerekkel, vagy túl keveset foglalkozik a gyerekkel. Az is hiba, ha túlságosan rátelepedően foglalkozik a gyerekkel és nem az, ha túl sokat foglalkozik a gyerekkel. Vagyis a nevelőnek meg kell tanulni azon „művészetet”, hogy úgy foglalkozzon a gyerekkel, hogy az ne legyen rátelepedő, ne legyen erőszakos, ne legyen elkényeztető, és hogy az ne vegye el gyerek önállóságát. Ez az ott is vagyok, nevelek is, de mintha ott sem lennék művészete.

Ami pedig a túl kevés foglalkozást illeti. Ennek is sok kiterjedése van.

Pl. nem szabad némely féligazságot teljesen elfogadni, vagyis ezeket a helyén kell kezelni. Az a jó, ha rossz a gyerek. Az embereket a hibáiért szeretjük. Az unalmas tökéletes robotok senkinek sem kellenek.  Erős akaratú egyéniség és vagány legyen a gyerek, és ne stréber bábú.  Stb..

Az egyik probléma, ha ez a túl kevés foglalkozással akar a nevelő eredményt elérni, pontosabban, ekkor a kevés foglalkozásra, talál ürügyet a nevelő. Mert ha nem akarjuk, hogy átbillenjen gyerek a rossz határán, akkor mégis sokat kell vele foglalkozni. Mert, ha nevelő elmegy e szélsőség irányában (a vagányság, önállóság irányában), akkor már könnyen átbillenhet a gyerek, és erőszakos önző gátlástalan egyénieskedő alakká válhat. Az is igaz, hogy ezen irányba tolódott el (torzult el) a társadalmi értékrend. Vagyis itt már egy nagyobb erő (az eltorzult társadalmi értékrend) tolja nevelőt és gyereket is az önző gátlástalan irányba.

Az említett keskeny optimális útnak (arany középútnak) több vonatkozása van.

Pl. a gyerek (a felnőtt is) hajlamos arra, hogy bizonyos dolgokkal szemben túlságosan lezser, meggondolatlan, felületes, óvatlan, önmagának megengedő, gátlástalan viszonyt alakítson ki. Pl. bizonyos ételeket magába töm, mértéktelenül falánk, de sok példát lehet hozni. Egyszerűen nevezhetjük ezt mértéktelenségi mániáknak.

Más dolgokkal szemben túlságosan visszahúzódó, félénk, stb. Ezek akár félelem mániának, fóbiának, gátlásnak, komplexusnak is nevezhetők. Pl. más ételeket, pedig egyszerűen nem hajlandó a szájába sem bevenni. De itt is sok példa van, oktalanul sok mindentől félhet, szoronghat a gyerek.

Tehát nemcsak általánosságban szükséges bátornak, önbizakodónak, ill. meggondoltnak szerénynek mértékletesnek nevelni a gyereket, hanem ezen speciális mániákat komplexusokat kell ellensúlyozni, ill. feloldani.

Megint egy másik vonatkozás a rend és a fegyelem kérdése.  Nem biztos, hogy fegyelmezett gyerek hosszabb távon boldogtalanabb, mint fegyelmezetlen. De talán itt is meg kell találni az arany középutat. Illetve meg kell találni azon dolgokat, területeket, helyzeteket melyeknél a fegyelmezettségnek van helye (napirend, stb.) és azon területeket, ahol alig van helye a fegyelemnek (játék, ízlésbeli kérdések, stb.). Talán a helyes alapelv: amit csak lehet, engedjük meg, viszont a részbeni fegyelem érdekében szükséges kompromisszumokat (minél többet) kötni. És vannak olyan dolgok ahol a kompromisszumoknak, sincs helye, csak egyértelmű rend, és fegyelem lehetséges. Tehát megint nem generális módszereket kell alkalmazni, hanem az adott helyzethez illőt, és ez sok figyelmet, gondolkodást és rugalmasságot kíván a nevelőtől.

Tehát a foglalkozást, odafigyelést nem lehet megúszni, de ráadásul az nem lehet rátelepedő, megfojtó, önállóságot elvevő jellegű. Érdekes módón az idősebb gyerekeknek (bátyóknak és nővéreknek) sokszor nagyobb érzékük van az egyensúlyos gyerekneveléshez, mint a felnőtteknek. A felnőtt viszont amellett hogy kvázi idősebb testvérként viselkedik, tudatosan törekedhet arra, hogy gyerek eljusson az önfegyelem az önnevelés egyre magasabb szintjére. Vagyis a nevelés végső célja, hogy a gyerek egyre inkább képes legyen önmagát nevelni. És itt már előjön az erkölcsi nevelés fontossága. Csak úgy képes gyerek önmagát nevelni, ha az alapvető dolgokat, (mi a jó, mi a rossz) megérti.

Jó pedagógusnak lenni szinte művészet.

Az elkényeztetett ember, gyerek, aki mindent másoktól kap, nem lehet boldog, mert nem ismeri a jól elvégzett munka örömét, az önerőből elért siker örömét. Az elkényeztetett „nem tudja” (átélve nem tudja), hogy élet útja tele van gödrökkel, (nehézséggel, ínséggel, csalással, stb.). Amíg el van kényeztetve addig számára az átlagos a valótlan magasságban, van, és mivel ez az átlagos, minden borzalmas számára, ami valóságos földszinten van. És mi történik, ha belesik a gödörbe?

A lustaságból, gyávaságból való tétlenség nem azonos az óvatos cselekvéssel, mert ez utóbbinál ott van a szándék: akármi is van, ha óvatosan is, de megyek a cél felé. A cél pedig alapvetően kettős: a világ javítása, és önmagunk javítása.

A szerény, jószívű embernek talán időnként kevesebb jut az anyagi javakból, de sok jut neki a legboldogítóbb kincsből, a szeretetből. Mások szeretetéből is bőven kap, és saját szeretete is melegíti, ha megtanulja a szeretetet érezni.

Az a leggyávább, aki saját gyáva énjét egy kicsit sem tudja legyőzni.

Az él a legnagyobb rabságban, aki saját rosszabbik énjének fogságában él, aki nem tud a rosszabbik kellemetlenséget okozó énjén uralkodni.

Nemcsak velem, nemcsak a világgal van bajod kisfiam, hanem magaddal.

Természetesen be kell tartani a szigorúság arany középútját. Nem szabad túl szigorúnak, korlátozónak lenni, de a túlzott engedékenység sem jó.

Természetesen a büntetéseknek, jutalmazásoknak arányosnak, azaz igazságosnak kell lenni, mérlegelni kell a vétek súlyosságát (ill. a jótett hasznosságát) és ehhez kell mérni a büntetést, ill. a jutalmazást.

Természetesen nem szabad állandóan beváltás nélkül, üresen fenyegetődzni, és ígérgetni.

Mindezen hibák valamikor, valahogy megbosszulják magukat. Ebben a világban egy dolog szinte biztos: a gyereknevelés hibái valamikor, valahogy megbosszulják magukat.

Természetesen ehhez nem árt a jog és erkölcs alapvetéseit ismerni.

Ismételt fejezetrész.

Ahhoz, hogy megértsük az életet, meg kell érteni, hogy sokféle hatalom, ill. hatalomgyakorlás van. Kétségtelenül, hogy az erőszak, amelynek szintén több formája van, áll hatalomgyakorlási sor végén. De van rend, rendszer-meghatározási hatalom (hatalomgyakorlás). Van az ítélkezési, minősítési hatalom, ill. a kibeszélési hatalom. Van a kirekesztési hatalom. (Önmagában már az is büntetés, jutalmazás, ha jó vagy rossz véleménnyel vagyunk valakiről.) Van a jövedelem és igény elosztó hatalom. Van szidási, és a fenyegetési hatalom. Van a büntetési (de még nem erőszak) hatalom. Van monoton magyarázási (ezt most sokszor meg kell hallgatnod, ezt most sokszor el kell ismételned) hatalom. Van, az un. lelki zsarolás (nem szeretlek, elhagylak, nem érdekelsz, stb.) hatalma, annak is több formája. Van trükközési, átverési hatalom. Van a jutalmazás ill. a jutalmazás elmaradásának hatalma.

Tehát nemcsak az erőszak a hatalom, a hatalomgyakorlás, lehet valaki „szelídebb” módón is zsarnokoskodó.

Van ellenkezési hatalom, annak is több formája. Van a kinevetési megvetési, és bojkottálási, megszegési hatalom. Ez utóbbi kettő inkább védekező ellenhatalom.

De vajon hol kezdődik a hatalom, ill. mi van hatalmon kívül?

Ha egyenlő hatalommal rendelkező felek állnak egymással szemben, akkor nem beszélhetünk hatalomról. Hatalomról akkor beszélhetünk, ha felek között jelentős a hatalmi a különbség. Jelentős hatalmi különbség van pl. a szülő és gyerek között, még akkor is, ha gyerek maga módján él a lehetséges hatalmával, hatalmaival, elsősorban a védekező hatalmaival. Jelentős különbség van a főnök és beosztott között. Az ország-vezetés és a népréteg között.

Nem mindegy azonban hogy szülő, a főnök, az ország-vezetés mennyire demokratikus. Demokratikus főnök többek között, aki tisztában van sokféle hatalommal, tisztában van a saját hatalmának túlsúlyával, és azon önként próbál csökkenteni. Zsarnoki főnök, aki a hatalmának növelésre törekszik.

Talán az őszinte, szelíd meggyőzés, (a másik oldalról, az önkéntes, csakis a meggyőzés következtében való beleegyezés) ill. annak lehetősége, ami nem számít hatalomnak, hatalomgyakorlásnak.  Bár ez is kétséggel, hiszen az egyik félnek sokkal nagyobb lehet az őszinte szelíd meggyőzési lehetősége, mint a másiknak. Ha valaki csökkenteni akarja a hatalmi különbségeket, akkor egyrészt sokat alkalmazza az őszinte szelíd meggyőzés módszerét. Másrészt lehetőséget ad a másik félnek is az őszinte szelíd meggyőzésre, vagyis nem elbeszélgetést, hanem megbeszélést kezdeményez. Megbeszélést kezdeményez, amely, ha pontosan, egyértelműen csinálják, nem más, mint a közvetlen demokrácia, családon,  közösségen, munkahelyen, társadalmi rendszeren belüli érvényesítése.

Egyébként pedig vannak egyértelmű főnök beosztott szituációk, de az emberek nagyon sok szituációban kerülhetnek egymással szemben, kvázi (nem egyértelmű) főnök, beosztott szituációba. Nem árt, ha az emberek egyértelműen felismerik ezeket a kvázi főnök, beosztott szituációkat, avagy az egyenrangú szituációkat, és egyöntetűen határozzák meg azokat. Mert az nem megy: ha én vagyok az ügyintéző, akkor én vagyok a főnök, és ha én vagyok az ügyfél, akkor is én vagyok a főnök. Az embereknek el kell pl. dönteni, hogy mindig az ügyfél a főnök, vagy hogy ezek egyenrangú szituációk. Az biztos, hogy az ügyintéző nem főnök, legalábbis korunkban már nem az.

Kitérés korunk egyik jelentős torzulásra és gyereklélek-torzítására az időnkénti, anyagi, tárgyi elkényeztetésre.

Tulajdonképpen a probléma nemcsak a gyerekeket érinti, hanem a felnőtt társadalmat is.

Ugyanakkor vannak szegényebb nyomorgó gyerekek is, akik szinte soha nincsenek elkényeztetve. És vannak gazdag családdal bíró gyerekek, akik szinte mindig el vannak kényeztetve elsősorban anyagi, tárgyi vonatkozásban. Megjegyzem, a gazdagság nem jár szükségszerűen együtt az elkényeztetéssel. De azzal sem jár szükségszerűen, hogy gyereknek állandóan vigyázni kelljen a ruhájára, a bútorra, az illemre, ne élhetné a gyerekek „szabad” életét, azt amely  kreativitásra és önállóságra ösztönöz.

A többség esetében, a jóléti társadalomban azonban időnkénti anyagi tárgyi vonatkozású elkényeztetésről van szó. Egyszerűbben vannak bulik, amikor dúskálnak a játékba, rózsaszín pónilovakba, tortába, és mindenben, ami szem-szájnak ingere. És általában játéközön és ruhaözön zúdul a gyermekekre.

Ugyanakkor a gyerekek (a gyerekek is) keveset kapnak néhány lelki szükségletből, mint pl. komolyabb foglalkozás, beszélgetés, biztonság és a szeretetből, tiszteletből sem kapják meg a normális igényük szerinti adagot. És gyakran az önrendelkezésből sem. Ezért nem beszélhetünk általános elkényeztetésről.

Most itt nem akarok kitérni arra, hogy a kukoricával, vagy három kockával játszó gyerek sokszor kreatívabb lesz, mint a csodajátékok tulajdonosa, aki persze gyorsan megunva (mert kiértékeli a vödör vizet a tenger mellett) a sarokba dobja a játékát, legyen az bármilyen „csodálatos”.

Inkább azt hangsúlyoznám ki, hogy a csodajátékok és a tárgyözön (informatika virtuális világ, stb.) miatt bizonyos képességei elképesztően fejlődhetnek a gyereknek, de lelkileg jellembélileg lehet, hogy defektes lesz.

Volt szerencsém néhány ilyen eltúlzott gyerek-bulira elkísérni az unokáim, így kijelenthetem: ezek bizony kiakasztják a gyerekeket. De hosszabb távon is személyiségtorzítók.

A problémát úgy fogalmaznám meg, hogy nincs stabil, kiegyensúlyozott, rendszerezett, következetes élete a gyereknek. És ez a gyereket rövid távon, de hosszabb távon is kiakasztja, jellemét eltorzítja. Szeszélyes hektikus az élete mert bizonyos szükségletekből, foglalkozásokból túl keveset, másokból (ember és szülő jelenléte nélküli tárgyakból, javakból) túl sokat kap. És hektikus, mert azért a gyerek is, időnként megjárja poklot is. A gyerekek ugyanúgy megkapják maguk sértéseit, mint a felnőttek. A gyerekek is megbetegednek. A gyereket is éri fájdalom, igazságtalanság. Véleményem szerint a mai gyerekek igen nagy  kontrasztok között élnek, igen magas csúcsok és mélységek váltják egymást, és ez rövid távon, és hosszabb távon is kiakasztó. Ezért, ha jót akarunk gyerekeinknek, akkor nemcsak a mélységeket próbáljuk elkerülni, de csúcsokkal is óvatosak vagyunk, vagyis kiegyensúlyozott, nyugis, rendszerezett, következetes életet próbálunk biztosítani. A szülő, nevelő mindig tartsa szem előtt a mértékletesség elvét, még akkor is, ha telik a mértéktelenségre. Úgy is megfogalmazhatjuk a problémát, hogy a felnőtt-társadalom torzulásai az értékrend-torzulás, és biztonság hiánya, a hektikusság, a gyereknevelésbe is begyürüzik. Ha jót karunk a gyerekeinknek, akkor legalább őket mentesítjük a mi bajainktól.

Néhány megjegyzés a kisgyermekkorról.

Néhány év alatt kisgyerek minden szempontból többet fejlődik, mint az utána következő pl. 60 évben. Ne felejtsük el, hogy a kisgyermek szinte nulláról indul, szinte nulláról alakulnak ki az érzelmei, a gondolkodása (a beszéde), az igényei, az akarata. De ezek nemcsak kialakulnak, ezeket neki kvázi meg kell tanulnia. Kvázi meg kell tanulnia azt is, hogy mi a jó, a helyes, és mi a rossz a helytelen. És még sok mindent meg kell tanulnia. Tehát amikor mi felnőttek elfelejtvén a kisgyerekkorunkat, megvetően mondjuk: ugyan mi baja van, csak egész nap játszik. Semmi oka hisztire, az akaratoskodásra, örülnie kellene egész nap – ilyesmiket gondolunk, de nagyot tévedünk. Minden kornak megvan a nehézsége, de a kisgyerekkor az egyik legnehezebb kor. Ugyanakkor, mielőtt elkezdenénk sajnálni és kímélni a kisgyerekeket, azt is látni kell, hogy a tanulás nemcsak teher, de igény a gyerek számára, szinte élvezi a tanulást. A mai liberális elvű gyermekpszichológia alapelve szerintem ez: jaj szegény gyerek csak minimális terhelés, csak minimális szigor.  Természetesen ez is helytelen kiindulás.

Egy óvónő ismerődőm mondta: érzékelhetően évről, évre romlik a gyerekanyag. Nem tudom hogy igaza  van, de az tény, hogy bár rengeteg felmérés van, hiányzik az alapvető felmérés.

Ez pedig a következő lenne.

A gyerekek állapota romlik, vagy javul a következő szempontok szerint:

A gyerek (a gyerekek általában átlagosan) mennyire fegyelmezetlen mennyi gondot okoz a környezetének. Ennek alakulása pl. évente.

A gyerek örömérzései, boldogsága hogy alakul. Pl. évente mérve.

A gyerekből milyen felnőtt lesz, szintén fejlődésében.

Nekem van egy olyan sanda gyanúm, ha mindezt objektívan felmérnék, akkor az derülne ki, hogy a jelenleg inkább elkényeztetett gyerekek igen fegyelmezetlenek, sok problémát jelentenek a környezetüknek. Többet, mint a korábbi korokban élt gyerekek. Ugyanakkor, ezáltal nem lesznek boldogabbak. A mai gyerekek között több a pszichés eset, mint a korábban élt gyerekek között. Ugyanakkor talán mindez még rendben is volna, ha ez által kiválóbb felnőttekké válnának. Csakhogy ez sem következik be.

Mindebből pedig az következik, hogy egyes alapvetések még sem stimmelnek mai hivatalos (tankönyvekben, tudományban megjelenő, stb.) gyereknevelés körül.

A helyes kiindulás valami ilyesmi: elismerjük és méltányoljuk a kisgyerek hatalmas erőfeszítését, teljesítményét, de nem engedünk az alapvető és arányos követelményekből.

Szembenézés a hatalmas követelményrendszerrel.

Induljunk ki a probléma gyereknevelési vonatkozásból, bár nyilvánvaló ez nemcsak gyereknevelési ügy. Akár kimondjuk akár nem, akár szembenézünk vele, akár nem, lényegében ezt várjuk el a gyerekünktől.

Nézd gyermekem, neked a saját, valamint család, valamint a társadalom érdekében: tanultnak, műveltnek, kreatívnak, okosnak (ennek több kiterjedése van) kell lenned. Továbbá egészségesnek, egészségesen élőnek egészségesen táplálkozónak, tisztának, higiénikusnak, ápoltnak kell lenned. Továbbá ügyesnek, sportosnak, bátornak kell lenned. És ha nem is szépnek, de sportosnak, és önmagaddal foglalkozónak, igényesnek, ambiciózusnak kell lenned. Továbbá általában szorgalmasnak, kitartónak, de kiváltképp a munkában, tanulásban szorgalmasnak kell lenned. Továbbá rendesnek, rendszeretőnek, mértékletesnek, takarékosnak, óvatosnak, figyelmesnek, átgondoltnak, kell lenned. Továbbá szerénynek, kedvesnek, udvariasnak, jókedvűnek, önfegyelemmel bírónak, egészséges lelki világúnak, érzelmileg kiegyensúlyozottnak (nem lehetsz hisztis, sértődékeny, stb.) kell lenned. Továbbá önzetlennek, jóindulatúnak, jószívűnek, segítőkésznek kell lenned. Továbbá igazságosnak, becsületesnek, őszintének, egyenesnek kell lenned. Továbbá önállónak, határozottnak, akaraterősnek kell lenned, de azért szófogadónak (nem lehetsz öntelt, önfejű, makacs) és a társadalom normáit betartónak is kell lenned. Továbbá elvárjuk, hogy legyen egy-két átlagon felüli képességed. (Biztosan ki is maradt néhány elvárás.) És mindent meg kell tanulnod, ami a felsoroltakhoz szükséges.

E kb. 45 alapvető követelmény és tulajdonság.

Nevezzük a fentieket az alapvető követelményeknek, ill. tulajdonságoknak.

A kisgyermekre rászakad ez a követelményrendszer, ezt megérzi, (lejön neki) még akkor is, ha nem fogalmazza meg pontosan. (Külön probléma ennek hatása, pl. az első dackorszak, és ennek oldása.)

Az első gondolatom, hogy ez borzalmas, kibírhatatlan, ez már egy követelmény-rabság. A másik gondolatom viszont az, hogy ez így van (az átlagos szülő mindezt elvárja a gyermekétől, gyerekétől) és ha így van, akkor jobb szembenézi a problémával.

Bár lehet finomítani - na de ez nem egészen követelmény, na de nem egyszerre, na de nem mindent - de lényegében ezek az elvárások. Pontosabban az elvárás (amennyiben finomítunk, mérsékelünk), hogy a felsoroltak nagyobb része legalább átlagos legyen, negyede legyen átlagon felüli és legfeljebb néhányban lehetséges enyhén az átlagon alul maradni. Csak néhányban lehet enyhén az átlagon alul maradni, mert ha egyben is erősen az átlagon alul marad a gyerek (és felnőtt is), akkor az már egy hibás jellem.

Hibás jellem, átlagon aluli ember, selejtes, defektes, abnormális, megvetett, ellenérzést, viszolygást, lenézést kiváltó ember. Tulajdonképpen sok jelzőt használhatok, de egyik sem pontos. Lényegében arról van szó, amikor elgondolkodunk: na ez még normális ember, na de ez a másik már nem normális, ez már átlagon aluli ember.

Ez elég igazságtalannak tűnik, de ha gyerek (felnőtt) kimondottan gyáva, vagy kimondottan koszos, vagy kimondottan hebrencs, vagy kimondottan lusta, vagy kimondottan irigy (önző), stb., akkor az már hibás jellemet, hibás embert eredményez, még akkor is, ha a többi tulajdonsága átlagos és átlagon felüli. Nézzük pl. azt az erősen elhízott gyereket (felnőttet) aki csak sportosság, önmagával foglalkozás ill. az evési mértékletesség követelményében marad le, de mint elhízott gyerek (felnőtt) már a selejtesek, a megvetettek közé tartozik. Vagy azt a gyereket (felnőttet) aki többnyire goromba udvariatlan, rosszkedvű, (emberkerülő), önfejű. Ő szintén a kellemetlenek, a selejtesek, a megvetettek közé kerül, annak ellenére, hogy más tulajdonságaiban átlagos és jó. És még lehetne sorolni a példákat, nemsokára visszatérek még ide.

Jelentősen átlagon aluli tulajdonság (alapvető követelmény jelentős hiánya): azon tulajdonságok melyek már jelentős gondot, kellemetlenséget, bánatot, visszatetszést okoznak más embereknek. Természetesen nem mindegy, hogy ebben mekkora az önhiba. A problémakör egyik kihagyhatatlan elágazása az önhiba és az önálló akarat problémája. Az önhiba viszont általában az önzőséggel függ össze.

Persze itt fel lehet vetni, az emberi megítéléssel van baj, mert az nagyon könnyen besorolja az embereket a selejtesek, megvetettek közé. De már a gyerekek is szinte zsigerből, ösztönből (bár inkább az elfogadásra tanítják őket) megvetik kicsúfolják ezen gyerekeket (felnőtteket). Azt gondolom, hogy az emberi megítélés általában átlagosan rendben van. Azt gondolom, hogy korunk egyik (liberális frázisokból eredő) tévútja: legyünk elfogadók. Megjátszottan elfogadók, mert a lelkünk mélyén azért viszolygunk a „selejtes” emberektől. És egyébként hová vezet az elfogadás? És hol van az elfogadás határa, ha nem a természetes viszolygásnál? Hovatovább minden abnormális embert, legyen az akár aberrált bűnöző, el kell fogadni? És akkor az önmagunkkal szembeni követelményrendszer nem tűnik el? És ha ez is eltűnik, legalábbis alacsony mércére ereszkedik akkor nincs nagy baj?

Ennek ellenére, vagy emellett szükséges súlyozni, mi az, mik azok, amik még a többinél is fontosabbak.  Szerintem, amely tulajdonságok, követelmények még a többinél is talán negyedfokkal fontosabbak: az egészség az önzetlenség és a becsületesség. Korunk másik eltévelyedése, hogy az önzetlenség és a becsületesség, a legkevésbé fontos követelmények közé sorolódott be.

Az alapvető kiindulópont.

Az önzőség (a mások iránt érzett szeretet hiánya) szinte minden rossz tulajdonságban többé-kevésbé benne van. Az önzőség az eredendő, büntetendő, önhibás bűn.  A rossz tulajdonságban szenvedő önhibája, bűne a saját vonatkozású kisebb-nagyobb önzősége. A rossz tulajdonságokra nevelő (azok ellen nem tevő), legyen az, szülő, vagy embertárs, társadalmi tag, szintén a kisebb-nagyobb önzősége okán „nevel” rossz tulajdonságokra, és ez az eredendő bűne.  Csak így logikus, igazságos az általam vázolt másvilági ítélkezés, melynek alapja az önzőség mérése. A másvilági ítélkezés másik kiindulása, szinte minden testi-lelki szenvedés kiegyenlítésre kerül a másvilágon.

Nem árt e két lapvető kategóriát felállítani és azokon elgondolkodni.

Van másokkal szemben felállított követelményrendszer.

És az önmagunkkal szemben felállított követelményrendszer.

De visszatérnék ahhoz a problémához, hogy vajon túl szigorú ez a követelményrendszer? Azért ezek nem nehezen teljesíthető követelmények.  Pontosabban, azért ezekre ne tekintsünk úgy, mint nehezen teljesíthető követelményekre, mert a kiindulás: van az eredendően jó, nagyszerű gyerek. 

Oly annyira eredendően jó az ember, hogy a felsorolt tulajdonságok nemcsak követelmények, hanem igények (szükségletek). Az emberek igénylik a tudást, igénylik az egészséget, igénylik az igazságosságot, igénylik a szeretetet, a jóindulatot, igénylik a tisztességet és még lehet sorolni. Igénylik, hogy ilyen környezetbe éljenek, hogy mások ilyenek legyenek. De azt is igénylik, hogy lehetőségük legyen ilyenné válni. Márpedig az nem lehet borzalmas követelmény, amit igényelnek az emberek. És ha igénylik, akkor az önálló akaratot, a szabadságot sem korlátozza.

Az ember és a gyerek is ilyen furcsa lény, egy dolog tetszhet is neki, akarhatja is, de a következő percben ugyanazon dolog már terhes, ellenszenves lehet a számára.

A követelmények tehát nem borzalmasak, de mégis kirajzolódik egyfajta igazságtalansági vonatkozás.

Visszatérek oda, hogy mégis rendkívül igazságtalannak tűnik, hogy oly könnyen be lehet kerülni az átlagon aluli emberek közé.

Persze ez az igazságtalanság elenyészőnek tűnik ahhoz az igazságtalansághoz képest, hogy elég egy apró figyelmetlenség, pl. az ember körülnézés nélkül lelép a járdáról és elüti az autó, és már hatalmas baj történhet. És ez az igazságtalanság is kismiska ahhoz képest, ha az ember még apró figyelmetlenséget sem követ el, és mégis hatalmas baj éri, pl. a járdán üti el az autó.  Ezekről az igazságtalanságokról, (természet, Isten igazságtalanságairól van szó), máshol már elég sokat elmélkedtem. Egyrészt megállapítottam hogy ezek nem jellemzők, elenyészők az összes igazságtalansághoz mérve. Másrészt megállapítottam, hogy a rendszernek, a rendszerfejlődésnek igen sok köze van mindehhez. Harmadrészt megállapítottam, hogy a másvilági ítélkezés szerintem, kompenzálja ezen igazságtalanságokat. (Szinte minden szenvedés a másvilágon kompenzálódik.)

Merem remélni és lehetséges, hogy van másvilági ítélkezés, van olyan érzésmechanizmus, amely túlmegy a biológia élőlényen, és amely túlmegy a biológiai életen.  A kérdés ez miért rejtett? Erről is máshol gondolkodom.

Visszatérve, az átlagon aluli emberekre, egy másik szempontból.

Aki több évig bűnözik, vagy egy, de nagy bűnt követ le, az bűnöző, az átlagon aluli ember. Aki több évig prostituált, az is átlagon aluli ember. Aki több évig csöves munkakerülő, az is átlagon aluli ember. Aki több évig alkoholista, vagy kábítószerfüggő az is átlagos aluli ember. Aki több évig komolyabb pszichés betegségben (komolyabb függőségben, mániában, komplexusban, fóbiában) szenved, ill., aki elmebeteg az is átlagon aluli ember. Aki erősen elhízott, az is átlagon aluli ember. Aki állandóan koszos, büdös, ápolatlan az is átlagon aluli ember. És még lehetne folytatni. Persze a gyerekünket így is lehet nevelni, ez sem árt. Gyerekem meggyőzlek arról, hogy nem érdemes bűnözőnek lenned. Gyerekem meggyőzlek arról, hogy nem érdemes csövesnek lenned. Gyerekem meggyőzlek arról, hogy nem érdemes kábítószeresnek lenned. És így tovább.

Azonban minden visszavezethető az elején felsorolt tulajdonságokra, követelményekre. Ha gyerekünket egészségre, szorgalomra, munkára, kiegyensúlyozottságra, önfegyelemre, stb., de leginkább önzetlenségre neveljük, akkor már arra is neveltük, ne legyél bűnöző, ne legyél, csöves, kábítószeres, stb.. Ez a hatékonyabb nevelés.

Hogy jön az önzetlenség ide? Pl., ha nem is saját magad miatt, de mások miatt legyél szorgalmas, egészséges, tiszta, igazságos, becsületes, stb.. Ne okozz gondot, kellemetlenséget, bánatot másoknak. Mert ez az erkölcsös igazságos, mert visszakapod, stb.. Pl., ha elhízol, akkor az, ha másnak nem is, de a családodnak bánatot okoz.

Két vonatkozása van nevelésnek: a másoknak okozott kár kellemetlenség vázolása, helytelenségének magyarázata. És a magának (gyerekem te is rosszul jársz) okozott kár kellemetlenség vázolása, helytelenségének magyarázata. A másoknak okozott kár kellemetlenség függ össze elsősorban az önzetlenséggel, az önzetlenségre neveléssel.  De a két vonatkozás részben összemosódik.

És persze a másik két vonatkozás: a mások nevelése, és önmagunk nevelése.

Mindig meg kell jegyezni: önmagunk nevelése még egy fokkal fontosabb, mint mások nevelése. Ugyanakkor ez nem igaz: egy tökéletlen, vagy akár átlagon aluli ember nem kritizálhat, nem nevelhet más tökéletlen embert. Nevelhet, kritizálhat, még akkor is, ha az a másik nála viszonylag jobb ember. De csak akkor, ha közben párhuzamosan saját magát is kritizálja, neveli.

De megint visszatérek az igazságtalanságra, arra hogy oly könnyű bekerülni az átlagon aluli emberek közé. Elég ha a tulajdonságaink 20%-a jelentősen átlagon aluli, és bár a tulajdonságaink pl. 40%-a átlagos, másik 20%-a átlagon felüli, másik 20%-a jelentősen átlagon felüli, nem számít, a rossz 20% miatt átlagon aluli emberek leszünk.

Tudomásul kell venni ezt az igazságtalanságot is. Reménykedhetünk, hogy, mint a többi igazságtalanságot, ezt is kompenzálja a másvilági igazságszolgáltatás. Reménykedhetünk, de az biztos, hogy arra kell törekednünk, ne legyenek jelentősen átlagon aluli tulajdonságaink, a követelményeket legalább átlagosan teljesítsük. Illetve arra kell törekednünk, hogy a nevelésünk alatt állókat (elsősorban a gyerekünket) erre tanítsuk, neki se legyenek jelentősen átlagos alatti tulajdonságaik, ők is feleljenek meg legalább átlagosan az alapvető követelményeknek.

Minden önértékelőnek (a helyes önértékelés szükséges, fontos) újra figyelmébe ajánlom az igazságtalannak tűnő, de mégis szükségszerű tényt. Hiába vagyok átlagos, és átlagon felüli az alapvető tulajdonságok, követelmények 80%-ban, ha az alapvető tulajdonságok, követelmények 20%-ban, vagy akár 10%-ban önhibámból erősen átlagon aluli vagyok, ez elég ahhoz, hogy az átlagon aluli (selejtes, megvetett) emberek közé kerüljek.

Egyszerűbben: hiába teljesíti valaki az felsorolt 45 alapvető követelményekből 40-t átlagosan, sokat átlagon felül, elég ha 3-ban erősen átlagon aluli, és így az egész ember átlagon aluli lesz.

Az önálló akarat és az önzetlenség, jóindulat, szeretet.

Az önálló akarat szerteágazó problémakörét le lehet egyszerűsíteni, ha csak a önzetlenég, jóindulat vonatkozásából vizsgáljuk. Ugyanakkor az önzetlenség, jóindulat problémaköre erősen hiányos lesz, ha nem vizsgáljuk az önálló akarat vonatkozásából.

Az emberi tudat jellem három meghatározója.

A külső környezet tudatformáló hatása, másképpen a tanult dolgok, tulajdonságok.

A genetikus beállítottság.

Az önálló akarat.

A kérdés az, hogy a három meghatározó hogyan oszlik meg a különböző tulajdonságok vonatkozásában.

Néhány példa. Ha egy gyermeket bezárnak egy üres szobába, semmit sem tanítanak neki, akkor az a gyerek buta marad. De nem biztos, hogy abszolút rendetlen marad. És az sem biztos, hogyha felbukkan egy egér, akkor azt agyon akarja csapni, vagy azzal nem akar barátkozni, a maga módján. És még lehet sorolni, mi az ami nem biztos. Tehát pl. a tudás, az okosság az erősen, döntően a külső környezet tudatformáló hatásától függ. És a genetikus tényezőnek, valamint az önálló akaratnak alig van szerepe. De ez sem teljesen igaz, mert ha már kinyílik a tudás kapuja, akkor jönnek ez önálló gondolatok is. De lehet hogy ez (az ötletesség) meg a genetikus beállítottságtól függ.

Úgy is megközelíthető a probléma, ha valamely tulajdonságra a külső tudatformáló hatás kevéssé hat, akkor azt erősebben határozza meg a genetikus beállítottság és az önálló akarat.

A másik példa szóljon arról, hogy a katonák kényszerből (külső tudati hatásra) nagyon rendesek. Minden a helyén van, minden élre van hajtogatva, stb.. De mégis egyes katonák viszonylag rendesebbek, mások viszonylag rendetlenebbek. Tehát a viszonylag rendetlenebbeknél a külső hatás mellett megjelenik a genetikus beállítottság és az önálló akarat. De azt már nehéz lenne megmondani, hogy az egyes katonáknál (embereknél) a rendetlenség az inkább genetikus beállítottságból ered, vagy önálló akaratból ered. Illetve, ha megkérdeznénk a katonákat: miért vagy rendetlen - akkor, aki meghúzza vállát, „mit tudom én”, az valószínűleg genetikus beállítottságból rendetlen. Aki pedig kijelentené, hogy én direkt vagyok rendetlen, ezért, meg azért, az önálló akaratból rendetlen.

De mivel nehéz eldönteni elfogadható módszer, ha egyszerűen kettéosztjuk egyik fele genetikus beállítottság másik fele önálló akarat. Tehát három meghatározóból a külső tudatformáló hatás pl. 10-20-30-40-50-60-60-70-80-90%-ot határoz meg, a másik kettő (genetikus beállítottság és önálló akarat) pedig fele-fele arányban osztozik a maradékon.

Ki merem jelenteni a következőket: az önzetlenség, jóindulat,(ill. az önzőség, rosszindulat) az a tulajdonság melyet legkevésbé befolyásol a külső környezeti tudatformálás (legkevésbé tanítható, legkevésbé függ a kultúrától, a rendszertől, stb.. De azért függ.  És az önzetlenség, jóindulat, (ill. az önzőség, rosszindulat) talán az a tulajdonság, amelyet a genetikus beállítottság legkevésbé befolyásol, azon tulajdonságok közül melyeknél kicsike külső környezeti hatás. Pl. egy ember állandóan dührohamot kap, (eközben akaratossági rohamot is kap), mert nem képes az érzelmeit irányítani, akkor ő feltehetően nem önálló akaratból teszi ezt, hanem pl. azért, mert genetikusan gyenge idegzettel született.  Nem biztos, hogy az akaratos ember rendelkezik a legnagyobb önálló akarattal, mert ő nem tudja legyőzni a saját akaratosságát. A félelem legyőzésére elég nagy akaratra van szükség. És mekkora akarat kell a rosszindulat, az önzőség legyőzésére?

Viszont az önzetlenséget, jóindulatot annak ellenére, hogy arra kevésbé hat a külső hatás, mégis képes az ember, még a butább ember is „átgondolni” és az utat önállóan megválasztani.

Tehát az önzetlenség, jóindulat azon tulajdonság, amely leginkább az önálló akarattól függ. Vagyis az embereknek lehetőségük van eldönteni, hogy jóindulatúak, önzetlenek legyenek, vagy rosszindulatúak önzők legyenek. 

A jóindulattal, önzetlenséggel (ill. rosszindulattal, önzőséggel) kapcsolatba igen nehéz lenne kísérleteket végezni, mert ez az egyik legnehezebben mérhető tulajdonság. Pl. a rendességet, lehet mérni. A tudást, az okosságot is.

Pl. egy nevelőotthon tagjai közül ki a viszonylag jóindulatú, önzetlen és ki a viszonylag, rosszindulatú, önző? Különböző génekkel rendelkeznek, de egyforma nevelést kapnak, és sokat számít hogy az, mire nevel. Ha pl., ez jön le nevelésből, legyél önző, kegyetlen, zsarnokoskodó, ne bízz meg senkiben, akkor mindenki eltolódik az önzőség, a rosszindulat irányában. De mégis lesznek olyanok, akik szeretik az állatokat, akik azért önzetlenül is segítenek másoknak.  Ezeket talán lehet mérni, és így nagyjából meg lehet állapítani, hogy kik az önzetlenek jóindulatúak és kik az önzők, rosszindulatúak. Nem biztos, hogy a legjobb értelmi képességűek lesznek jóindulatúak önzetlenek, de nem is legbutábbak. Kik és miért lesznek jóindulatúak? Talán valamiféle lelkiismereti átgondoltság, az értelem és a szeretet szikrájának olyan találkozása szükséges ehhez, amelyet mégis mi magunk állítunk elő.

Talán ezek az önzetlenség, jóindulat (önzőség, rosszindulat) számai: 29%-ban a külső környezeti tudatalakító hatás, 20%-ban genetikus beállítottság és 51%-ban az önálló akarat határozza meg. Talán az egyetlen de a legfontosabb tulajdonság, amelyet az önálló akarat határoz meg.

Ha viszont egy közösségnek abban levő embereknek, gyerekeknek, sokat magyaráznak, arról hogy miért jár mindenki jobban, ha önzetlenek, jóindulatúak az emberek, akkor az a közösség a jóindulat, az önzetlenség irányába halad, még akkor is, ha a magyarázat egy külső környezeti tudatalakítás. Ez tehát a másik vonatkozás, a jézusi vonatkozás: nem kell foglalkozni az egyének önálló akaratával, csak azzal, hogy a közösség a jóindulat az önzetlenség a szeretet irányába haladjon.

De nem elég magyarázat, a rendszert (a külső tudatalakító környezetet) is át kell alakítani: mert önző, rosszindulatú rendszerben nem tudnak jóindulatúak, önzetlenek lenni az emberek.

Mire tanítsuk, neveljük a kisgyerekeket.

A gyereknevelés magas szintű elsősorban szellemi tevékenység, szinte művészet: egyensúlyozás az önállóság kifejlesztése (beleértve az önállóság szabad megnyilvánulását) és a szükséges normák megtanítása között. A gyermek nem kísérleti alany, óvatosság, kiszámítottság felelősségtudat, a fokozatosság elvének betartása, a hagyományok tisztelete azért szükséges.  

Nem jelenthető ki, hogy az igazságos szigor a jobb, vagy az engedékenység (mert függ a gyerek életkorától, a gyerek egyéniségétől, az adott szituációtól, stb.), csak az, hogy a kettő között kell egyensúlyozni. Ezen felül a gyereknek mindig érezni kell a szeretetet, a gondoskodást, a biztonságot, de mindez nem lehet rátelepedő jellegű.  A magas szintű gyerekneveléshez (a példán, a környezeten, a spontán foglalkozáson kívül), egy sokoldalú tervet kell készíteni: mire is akarjuk (elvek, normák, logika, tevékenységek, milyen a felnőttek világa, stb.) megtanítani a gyereket. A tanításnak lehetőleg játékosnak, érdekesnek kell lenni.

Gyakran merül fel e dilemma: ha most kisgyerekkorban nem tanulja meg, akkor soha nem tanulja meg, legalábbis később több energiával és kevésbé tanulja meg. Avagy, nem kell idegeskedni, mindent meg fog tanulni a gyerek, sőt a maga idejében könnyebben egyszerűbben tanulja meg. Mindkettő elgondolásban van igazság, de szerintem más kiindulásból kell megközelíteni a kérdést. Az én véleményem: mindent tanítsunk meg a kisgyereknek, amit könnyen, játékosan meg tud tanulni. Ugyanakkor, semmit sem szabad erőltetni, legalábbis bizonyos határ felett erőltetni, mert az erőltetés nem hatékony nevelési módszer. Ugyanakkor vannak dolgok (pl. szobatisztaság, pl. erősen átlag alatti tulajdonságokon való javítás, stb.) amiket bizonyos határig mégis erőltetni szükséges. De az erőltetés helyett ez esetekben is meg kell próbálkozni a türelmes, játékosabb tanítás valamilyen (sokféle) változatával. Vagyis a nevelőnek ki kellene találni mindenféle erőltetés nélküli tanítási módszert, melyek közül jó eséllyel az egyik csak beválik.  Igaz, hogy ehhez idő, gondolkodás és fantázia szükséges.  

A jó mesékben benne vannak az alapvető helyes elvek. Segítségért, segítséget kapsz. A jó (jóindulat, kitartás, bátorság, szerénység, stb.) elnyeri a jutalmát, és rossz is elnyeri a „jutalmát”. A jók, jóindulatúak és a rosszak, önzők, kegyetlenek küzdelméről is szólnak. A közösségben, az összefogásban van az erő. A gyengének látszó is lehet erős, sikeres. Vagy éppen arról szólnak (arról is) a jó mesék, hogy milyen furcsa néha kegyetlen a felnőttek világa. Vagy arról (arról is), hogy milyen sokoldalú érdekes a világ, az élet, az emberek. Mindez fontos, de talán az arányok is fontosak. Talán még a meséket sem árt megbeszélni.

A gyermeket sok mindenre meg kellene tanítani. Talán megfelelőbb a rávezetés, vagy a meggyőzés szó. Rá kellene vezetni a gyermeket a helyes értékrendre. Az arányos tiszteletre. A kölcsönös szeretet, tisztelet örömet okoz. Nemcsak saját örömünk a fontos, hanem mások öröme is. Az érdekes, hasznos munka örömet okoz. A hasznos szép alkotás örömet okoz. Csak a munkával, alkotással lehet kitűnni a többiek közül. Az egészség fontos. A puritán élet, egyben egészséges élet. A sport, a fizikai munka egészséges.  A tárgyak, a pénz csak mellékes eszközei az életnek. A pénzéhség, az anyagi javak imádata, (a hazugság is megalázkodás), a pozíció miatti talpnyalás, megalázó. Csak az ostoba ember adósodik el.  Ki az értékes és értéktelen ember. Mik nyomorítják meg az embereket, mik okoznak látszólagos rövid távú örömöket. A jó közösségi szellemiségekre (közösségi szellemiség, a közügyek fontossága érdekessége,  megújítási szellemiség, öszinte kritikai légkör, stb.).  A jó közmondások igazára. És még hosszasan lehetne sorolni.

Idevágó ismétlés.

Kitérés a kisgyerekkori önzésre.

De előtte meg kell jegyezni: az állatvilágban meglehetősen ádáz, vad harcok folynak, de ezek azért nem nevezhetők szabálytalan versenynek. És semmiképpen nem nevezhetők sunyi harcnak. Vagyis a legerősebb, legügyesebb győz.  Viszont az embernél az okosságnak, a bölcsességnek, a közösségnek való hasznosságnak is számítani kellene. Ezzel szemben az embervilágban még mindig a sunyi harcok dominálnak, melyekben nem mindig legerősebbek legügyesebbek, legokosabbak, legbölcsebbek, a közösség számára leghasznosabbak győznek.

Kétségtelenül a kisgyerekek kétharmada önző, irigy, nem szívesen adja oda játékát, ugyanakkor szereti elvenni más játékát, ugyanakkor inkább bizalmatlan, szinte ellenséges a másik gyerekkel szemben. És hát a féltékenységet se felejtsük ki, a kisgyerekek (és az állatok is) rendkívül féltékenyek. 

Talán egy egyharmad, aki rögtön befogadó, aki jószívű, aki kevésbé féltékeny, stb..  De az is érdekes, hogy ez az önzőség, (presztízsharc) két éves kor után kezd kialakulni, és aztán lassan mérséklődik. Valószínűleg, hogy bár leplezve de ez a kisgyerekkori önzés jelentős része felnőttkorra is megmarad. Ezt a gondolatot is érdemes folytatni.

Kitérés a kisgyerekek erkölcsi nevelésnek szükségességére, ami elsősorban nem más, mint sok-sok beszélgetés magyarázás, mesélés.

A kisgyerekkori állapotokkal és azzal hogyan neveljünk azért érdemes foglalkozni, mert primer, egyértelmű válaszokat követel.

Valahogyan nevelünk, még akkor is ráhagyjuk kisgyerekre, nem szólunk, nem magyarázunk, nem büntetünk. A ráhagyás, helyben hagyás, kvázi ezt mondjuk: ez rendben van, folytasd. (És itt mindjárt oda is kapcsolhatunk, hogy miért szükséges kritika, és adott esetben a büntetés.)

És még egy gondolat ehhez. A kisgyereket mindenképpen érik tudatalakító hatások. Ha mi azon az állásponton vagyunk, hogy majd kialakul gyerek tudata erkölcse, akkor lényegében azt mondjuk: hasson rá ezer zavaros hatás, de a mi hatásunk nélkül.

Előnybe kerül ama gyerek, akivel a szülei sokat foglalkoznak, vele sokat beszélgetnek, neki sok tanulságos mesét mondanak, azokkal szemben, akikkel a szülők nem foglalkoznak vagy csak ellátási szinten, ill. egészségügyi szinten foglalkoznak.

És végül, az emberek, emberiség erkölcsi szintje, és ezzel a szélesebben vett életszínvonala is jelentősen előrelépne, ha az emberek megtanulnák, helyesen nevelni, erkölcsileg is helyesen nevelni a gyerekeiket. 

Az embernek meg kell tanulnia a rossz tulajdonságait, rossz érzéseit levetkőzni, (az ember képes erre) még akkor is, ha azok kvázi veleszületett hajlamok. Meg kell tanulni az erkölcs az önzetlenség, a szeretet szűk ösvényein járni.

A szeretet az önzetlenség mégis arról szól, hogy önzetlenül szeretve adásra nyújtjuk a kezünk, miközben akár le is szúrhatnak. Kétségkívül kockázatos. Sok lelki fájdalom érheti az embert, de kétségkívül a legborzalmasabb, ha a szerettei csalják meg, verik át, ha azok ártanak neki.   

És kétségkívül valamennyire szükséges a méricskélése, ami kétségkívül nehezen megy, mert az érzések, érzelmek elragadnak minket.

Mit mondanék a kisgyereknek (és magamnak) a féltékenységgel kapcsolatban.

Az ember képes sok embert szeretni, tisztelni, igaz nem egyformán.  Mindenkinek jó, ha mindenki sok embert szeret, tisztel igaz, nem egyformán. Akkor hagyjuk, hogy mások is sok embert szeressenek, tiszteljenek. A kisebb csalódásokra nem kell odafigyelni, mert az a mi érzékenységünkből eredhet. Szét kell választani a fontos és kevésbé fontos dolgokat és ez a sérelmekre, bántásokra is vonatkozik. Nem lehetünk önzrikálóak, túlérzékenyek, mert az már önzőség és ostobaság.

És csak ismételhetem, amit a presztízsharccal kapcsolatban mondhatok, akár a gyerekeknek is. 

Törekedjen bárki a kiválóságra, az elsőségre, de igazságos, szabályozott verseny keretei között. Ha pedig így győzik le, akkor abba bele kell nyugodni, persze a - máskor másban majd én győzők - gondolattal.

Találja meg azon területet, részterületet, amelyben az első akar lenni, és egy kisközösség keretein belül se akarjon mindenben kiváló, első lenni. Az önzőség ott kezdődik, ha valaki mindig, mindenkivel szemben, minden eszközzel kiváló, első akar lenni, illetve ha így (mindig mindenkivel szemben, minden eszközzel) között védi az érdekeit. Pontosabban, ha ebben a vonatkozásban átlép egy határt.

Persze a kisgyerekeknek maguk szintjén kell mindezt és még sok mindent elmondani.

A kisgyermekek erkölcsi nevelése.

Az előző ismétlésben kitértem arra, hogy miért is szükséges a kisgyerekek erkölcsi nevelése. Az én álláspontom, szemben a jelenleg uralkodó állásponttal, hogy szinte mindent meg lehet beszélni a kisgyerekkel, csak a maga szintjén, a megfelelő módón. A kisgyerekek erkölcsi nevelése közvetlenül azért szükséges, mert a kisgyerek önzősödik, irigykedik, féltékenykedik, csúfolódik, verekszik, túlságosan dacoskodik, hisztizik, önmagára is veszélyes dolgokat cselekszik, és még hosszasan lehet sorolni. Az íróasztal mellett ülő pszichológus, pedagógus persze kijelentheti, hogy ez mind természetes, kvázi nem kell tenni semmit, de a gyakorló szülő tudja: ez így baromság. Illetve néhány szülő beszedi ezt a maszlagot, de szerintem ő és a gyermeke is ráfizet erre.

Azért is szükséges a kisgyerekkori erkölcsi nevelés, mert azt nem lehet később pótolni. Az alapvető készségek, képességek kisgyerekkorban alakulnak ki.

Tehát szerintem hibásak ezen álláspontok: majd kinövi. Mindent a maga idejében. Elég a példamutatás. Mint ahogy ezen álláspontok is hibásak: nyüstöljük, büntessük kisgyereket, már gyerekkorban „verjük” bele a helyes normákat. Szép kényelmesen, a gyerek számára is szórakoztatóan lehet nevelni, többek között erkölcsileg is lehet nevelni. Azt gondolom, hogy a felnőttek azért hoztak létre ilyen helytelen nézeteket, mert nem tudják megoldani, ezt a felnőtt és gyerek számára is szórakoztató nevelést.  Nem tudják megoldani, mert fantáziátlanok, elfoglaltak, idegesek, kényelmesek, stb..

Az erkölcsi nevelésben akár a közmondásokra is támaszkodhatunk.

Persze vannak azért pozitív magyar közmondások is (egy korábbi fejezetben a negatív közmondásokat soroltam), amelyekről mesélni kellene már az óvodában, sőt a bölcsödében is. A rest kétszer fárad.  Ki, mint vet, úgy arat. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Aki nem dolgozik az ne is egyék. (Csak az építésből lesz szép ház, csak a munkából lesz érték. A szorgalmas, a takarékos jó él, a lusta, a kölcsönkérő rosszul él.) Kölcsönkenyér visszajár. A kölcsönt kamatostul kell visszafizetni, ostobaság súlyosan eladósodni. Lassan (inkább tervezetten, egyenletesen, kitartóan) járj, tovább érsz. Dolgozni csak nyugodtan és szépen, ahogy a csillag megy az égen, csak úgy érdemes – igaz ezt már a költő mondta. És ezt is: a munka az élet anyja.

Mindenki először a saját portája előtt sepregessen. Na bíráld a másikat, a másik dolgait, a másik házát, amíg te házad (te, a te dolgaid) nem különbek, jobbak annál. Ha pedig a te, a te dolgod, házad másképpen, de végül is hasonlóan rossz, vagy még rosszabb, akkor végképp nem erkölcsös a bírálat.

Jó tett helyében, jót várj.

Amilyen az adjonisten olyan, a fogadjisten. Kölcsönkenyér visszajár. Aki másnak vermet ás, maga esik bele. A hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát. Aki a virágot szereti (és az állatokat is) rossz ember nem lehet. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Amit nem kívánsz magadnak, azt ne kívánd másnak. A harag rossz tanácsadó. (És az önzés is, és minden szélsőséges érzelem, szenvedély rossz tanácsadó.). Gyáva (megalkuvó, utánzó) népnek (és embernek) nincs hazája. Nem erőszak a disznótor.  (A habos torta, a szép ruha sem erőszak. A jó nem erőszak, sőt azt ki kell érdemelni.) Eszi, nem eszi, nem jut más. Az öndicséret büdös. (És egyébként az önteltség, az önzés, a kapzsiság, a hatalomvágy és még sok minden büdös.) Eszi a sárga irigység. (És egyébként az önzés, a féltékenység, a túlzott düh, bánat, félelem és minden eltúlzott szenvedély is eszi. Vagyis ezek is képesek felemészteni, eltorzítani egy embert.)

A pénz, vagyon (és a hatalom sem) nem boldogít. (A pénznél és a hatalomnál vannak fontosabb dolgok.)

A patkányok miatt az ember nem veszti el a jókedvét, egy kicsit undorodik, egy kicsit óvatosabbá válik, de jókedvét nem veszti el. A kutya ugat, a karaván halad, nem tér le a jó útról.

Vannak küzdelmek, viták melyek nem kerülhetők el, csak azon érdemes gondolkodni, hogyan mikor lehet ezeket a legbékésebben, a felek sérülése nélkül megvívni.  

Ezek a „tanítások” a gyerekek számára is tanítások, és nevelő feladata, hogy gyerek megkapja a testi, és a lelki fejlődéshez szükséges „táplálékot”.

(Érdemes lenne egyébként a közgazdasági és társadalmi alapelveket összevetni a hétköznapi elvekkel, közmondásokkal és kiderülne lényegében, ugyanarról szólnak. Jézus tanításai a keresztény szellemiség szintén lényegileg azonos. A gondolkodtató művészetek (irodalom, film, színház, stb.) mondanivalója is ezen egyszerű alapelvekhez lyukad ki. Azért a felsoroltak kibővítik az egyszerű gyermekek számára is érthető elveket. Hozzáteszik: azért nem olyan egyszerű.

Egyszerűsítve vagy bonyolultan nézzük a világot erkölcsi szempontból? Is-is, szerintem az ember nem is képes csak egyszer egyszerűsítve, máskor bonyolítva nézni a világot. Az viszont biztos, hogy egyirányúan, összeilleszkedően, logikusan kellene nézni a világot, akár azt egyszerűen, akár azt bonyolultan nézzük. Amin viszont érdemes elgondolkodni: ha elfogadom ezen irányú alapelveket, akkor nem fogadhatom el, az ezzel lényegileg ellentétes alapelveket.)

A gyermekek egyszerű direkt erkölcsi oktatása korábban és korunkban.

Korábban volt, napjainkban legalábbis ebben a társadalomban szinte nincs. Pl., megnézhetjük a népmesék, népi-közmondások tartalmát és a mai mesék, mai mondások tartalmát. Pl., ismerik a mai gyerekek, eme közmondásokat, mert a múltban élők ismerték. Vagy gondolhatunk a múltban jóval erősebb hitoktatásra. A mai, pőszmögö liberális értelmiség több okból nem tartja jónak a direkt erkölcsi oktatást. Többek között azért mert az nem éhérrtelmiségiíí stílusú.  A világ bonyolult, nincs jó meg, rossz, mindenkinek saját joga eldönteni, stb.. Mindez persze egy darabig igaz, de azért a felett van egyértelműen jó és rossz. Kérdés, hová tesszük ezt a határt. A lényeg viszont az, ha a gyermekek nem kapnak egyértelmű direkt erkölcsi elveket, akkor a jelen erkölcsi romlás, zavarosság tendenciája folytatódik.

Egyértelmű erkölcsi elvek a pozitív nép-közmondások, az igazságukat, persze mesékben, játékosan, el kell magyarázni. (Vannak erről szóló népmesék, mesék, ha nincsenek, akkor alkotni kell.)

Tulajdonképpen a közmondásokból is az derül ki, hogy legalább három okból érdemes jónak, jó tulajdonságokkal rendelkezőnek lenni. Az egyik: jótett helyébe jót várj. Ill. rossztett helyébe, rosszat kapsz. A másik: a rossz bűzlik, vagyis lehetsz látszólag sikeres, de az emberek nem fognak szeretni, sőt egyfajta undort éreznek. A harmadik, a rossz elemészt, megbetegít.

Azért már kisgyermekeket ( 3 – 4 – 5 - 6 évesen is) szembesíteni kell valamilyen szinten a bonyolultabb, ellentmondásos erkölcsi problémákkal. Persze ezt a csak akkor tudja a felnőtt megtenni, ha maga is világosan lát ezekben.

Néhány ezekből.

     Segíts másokon, az idegeneken, az ismeretleneken is, de azért legyél óvatos.

(Sajnos korunkban már az aranyhal, a kemence, és szinte mindenki átverhet.)

     Ne légy irigy, de tiszteld mások tulajdonát. Légy jószívű, de mások „önzőségét” tartsd tiszteletbe, legalábbis egy darabig. (A szeretet a jószívűség az önzetlen adásról szól, nem a kapásról és nem a cseréről.)

    Legyél jószívű, nagyvonalú, békés, de azért légy igazságos is, ítéld el a rosszat, az igazságtalan jutalmazást, büntetést. (Nyilvánvalóan itt egy (valahol az arany középúton) levő határvonal meghúzásról van szó. Azonban ezt a határvonalat erősen befolyásolja kritikai szellemiség, pontosabban az, hogy a jóindulatú kritikán nem kell megsértődni. Ha a jóindulatú, öszinte, nyílt, (de nem otromba) kritikán nem sértődnek meg az emberek, akkor ez a határvonal, az optimális helyére kerülhet, ha megsértődnek, akkor a határvonal elcsúszik a megalkuvás, a gerinctelenség irányába. Ez utóbbi esetben mindenki rosszul érzi magát. A megsértődős úgy érzi, hogy állandóan bántják. A másik fél pedig gúzsbakötve érzi magát a kényszerűen lenyelt véleményével, a magába fojtott jóindulatával.     

     Ne bánts másokat, de azért azt se hagyd, hogy téged bántsanak. Légy békés, szerény, de védd meg magad, ne hagyd, hogy bántsanak, kihasználjanak, a jogaidat csorbítsák.

     Legyél szorgalmas, de azért ésszel próbáld megoldani a problémákat. (Többet ésszel, mint erővel.)  A gondolkodás is egyfajta szorgalom.

    A rafináció, a hazugság nem azonos az okossággal.

    Legyél önálló, de ne legyél, akarhatnék.

    Különbség van az árulkodás és a felnőttekhez (szülőkhöz, tanítókhoz) való bizalom) között. A barátság, hűség csak addig mehet, amíg nem árt másoknak, és nem árt annak, akihez hű vagy. Legyél hű, lojális, ne legyél megalkuvó, áruló, árulkodó, de nem mindegy hogy kihez vagy hű, és ki van a mások oldalon.

    Elmegy, elmegyek, de lélekben veled marad, sokat gondol rád – problémája már 2-3 éves korban felvetődik. Kényszerűen messze vagyunk egymástól, de ha sokat és szeretve gondolunk egymásra, akkor nincs olyan messze, az a messze. És aztán milyen jó, újra és újra találkozni.

      Valaki azért nyafog, dühöng, mutogatja magát, stb. hogy szeressék, de éppen azért nem szeretik, mert, nyafog, dühöng, mutogatja magát, stb..

     A szeretet a viszonzatlan, de átgondolt adásról szól és nem a kapásról. Ez a jótett, amit visszakap az ember. (Jótett helyébe, jót kapsz.)

      A felületes szeretet, a hányaveti szeretet, nem igazi szeretet, az szeret, aki törődik a másikkal, aki áldozatot hoz érte.     

     Többeket, lehet egyformán szeretni – ezt is el kell magyarázni, mesélni már kisgyermekeknek is, hiszen jelentkezik a probléma.

      Ha több embert lehetséges egyformán szeretni, akkor mi a hűség?

Őszinteség és kitartás azon több ember mellett, akiket egyformán szeretünk.

     Az arányos szeretet-tiszteletet is fel lehet vázolni a kisgyermek előtt

     A zavarás, a tapintatlanság, (bunkóság), a segítség, a jóindulatú kritika - problémája.

    Legyél magabiztos, legyen önbizalmad, de ne légy nagyképű, beképzelt. A szerény embert kedvelik, a harsány, öntelt, nagyképű embert pedig ismerik, de nem kedvelik.

    Az öntelt, önző, irigy embernek lehet vagyona, hatalma, ismert is lehet, talpnyaló érdektársai is lehetnek, de nem lehet igazi barátja, nem lehet igazán népszerű, nem szeretik igazán. Aki igazi barátságot, népszerűséget, szeretetet akar az legyen őszintén önzetlen, segítőkész, jószívű, de  csak akkor lesz őszinte ha figyelmes (nem felületes, nem rátelepedő) az önzetlenség, segítőkészség, jószívűség.

    Mit tehetsz annak érdekében, hogy szeressenek, tiszteljenek. Te kit szeretsz, tisztelsz? A félelem nem szeretet, tisztelet.  Az biztos, hogy a nagyképű, parancsoló, okoskodó, kiabáló, öndicsérő, csúfolódó, árulkodós, erőszakos, önző embereket, gyerekeket, nem szeretik, tisztelik, legfeljebb tartanak, félnek tőlük.

    Ne lény nagyravágyó, de azért igénytelen se légy. Legyél mértékletes, megfontolt. Aki mértéktelen, az porul jár. Aki hebehurgya, az is porul jár (Lassan, kitartóan, tervezetten járj, tovább érsz.)

    Már a kisgyermeknek is valahogy el kell magyarázni (mesélni), hogy ki az, aki jót akar neki.  Az, aki törődik vele, aki aggódik az egészségéért, a tanulásáért, aki foglakozik vele, aki netán kritizálja, és nem az, aki nem törődik vele, de szabadságot ad. Ezt az egészet is talán azzal kell kezdeni, hogy csak a munkából lesz jó élet. És azzal, hogy a közösségben éléshez, a jó élethez, azért szükség van az együttműködésre, alkalmazkodásra. Vagyis, hogy a szabadságból nem lesz jó élet, de azért a szabadságra is szükség van.

    Mások, munkáját, fáradozását meg kell becsülni, ezt is meg kell értetni a gyerekkel, mert számára nem nyilvánvaló, hogy a javak nem csak úgy maguktól teremnek.

   A kritika problémáját is fel lehet vázolni, legalábbis alapfokon fel lehet vázolni a kisgyermek számára. Mi a jobb, ha a társaink előttünk magukba fojtják, elhallgatják rólunk alkotott kritikus véleményéküket, és az rossz helyen jön ki, mögöttünk pletykálnak, szidnak, áskálódnak és rossz véleményük ártó tettekben nyilvánul meg, vagy az, ha  minél előbb megismerjük a véleményüket?

    Sokféle ember van, és a jobb és rosszabb időszakok is váltogatják egymást, ezzel a témával is érdemes foglalkozni.

  Ki szereti a másikat, aki a másikkal törődik, másikért aggódik, és aggódása kritikában is megnyilvánul, vagy aki közömbösen, kedélyesen hagyja, hogy romlásunk felé haladjunk? Mert addig, amíg nem jön a romlás, addig a kedélyes, kritika nélküli ember a kellemesebb. Csak két baj van, ő minket nem szeret, és valószínűleg eljön a helyzet, amikor nem segít.

     Van azonban egy viszonylag egyszerű, megtanítható, elmagyarázható, (elmesélhető), de nagyon fontos elv: a jutalmazásban elégedj meg a kis különbséggel. Ill. ne fogadj el érdemtelen jutalmat. Mi a becsület? Ezt is el kell és lehet magyarázni.

   A pozitív vágyakra, és pozitív örömérzésekre (pl. a jól megérdemelt munka öröme, az alkotás öröme, a szeretet öröme, stb.) is meg kellene „tanítani” a gyermekeket.

    A kisgyerekeket is rá kell vezetni, bizonyos szinten, az érzelmek tudatos osztályozására, és kontrolljára. Ezt az érzelmet, félelmet, dühöt, sértődést, bánatot, féltékenységet, stb. miért érzem, mi az oka, van oka, vagy alig van oka.

   A világnézet (pl. az értékrend, a vágyak, igények prioritása, az igazságosság alapelvei, stb.) alapjait is le kellene fektetni már gyermekkorban.

Az értékrend elsajátítására, vajon az egészség, az igazság, a biztonság, szeretet, barátság, vagy a szép ruha a finom étel a fontosabb, 5-6-7 éves korban már alkalmas gyermek.

    És az úriemberi, nagyvonalú viselkedés, (pl. nem dicsőség a gyengébbet bántani, pl. nem dicsőség egyenlőtlen versenyben győzni) - elsajátítására is alkalmas a kisgyermek.

   Nem erős és bátor, (de gyáva), aki magánál gyengébbel küzd meg, aki nálánál gyengébbtől vesz el. A hazug, a tolvaj, a csaló is gyáva, mert titokban, sunnyogva, félve teszi, amit tesz. 

    Csak kicsit erős és bátor, aki magával hasonló erejűvel küzd meg. Az erős és bátor az, aki nálánál erősebbel küzd meg. Az igazán erős és bátor az, aki önmagát, önmaga gyengeségét, félelmét győzi le. A lehet igazán szabad, aki felett saját gyengesége, félelme, vágya sem uralkodik.

     Az önérdem, önhiba, az önhibán kívüliség problémáját sem árt vázolni. És azzal is foglalkozni kellene milyen ártások, bántások, károkozások vannak. (Ami téged bánt, neked árt, az másokat is bánt, az másoknak is árt.) Mi az igazságosság? Mindenki annyit kapjon, amennyit ad.

    Van a szeretet, és annak testvére az igazságosság. Nem azonosak, de testvérek. Az igazságosság, másképpen becsület.  A rossz oldal, az igazságtalanság és a rosszindulat, a közömbösség, felületesség, önzés. Ráadásul ott van a butaság is, mint különálló, de a butaságából adódóan általában a rosszakhoz csapódó szereplő.

    Ugyanakkor a butaság sem mindig ok nélküli. Van a lustaságból, felületességből, tanulatlanságból eredő butaság.  Van az önteltségből eredő butaság. Van az elvakultságból (érzések, vágyak, vakítnak leginkább), ill. az elfogultságból eredő butaság.  A tanulás, okulás, gondolkodás hiánya azonban mindig jelen van.

    Az egészséges önbizalommal, amely nem csap át önteltségbe, mások lenézésébe, akaratosságba, elbizakodottságba, óvatlanságba, de azért átlép a gyávaság, félénkség, mulyaság, tehetetlenség küszöbén, is foglalkozni kell.

Egyszerűen azért mert már kisgyerekkorban is tapasztalhatók ilyen jellegű eltolódások.

    És ezt sem árt kihagyni: nem mindig a legkönnyebbnek látszó megoldás a legkönnyebb.

    És már kisgyerekkorban is felmerül az akaraterő, az önmagunk leküzdése, problémája ezért ezzel is foglalkozni kell.

    Mindez pedig azzal jár, hogy a gyereknek fokozatosan meg kell ismerni bizonyos fogalmakat, egyre többet. (A meséknek akár adhatunk egy-egy fogalmat is, címnek.)

Három elvet azonban szem előtt kell tartani. Az egyik az, hogy ezek a nevelések lehetőleg indirektek legyenek a meggyőzésre, hassanak. A másik elv az, hogy figyelembe kell venni a gyerek személyiségét, vagyis nem a személyiség megfordításra kell törekedni, hanem a részbeni korrekcióra. A harmadik a fokozatosság elve, vagyis egyrészt az életkornak megfelelő legyen a nevelés másrészt folyamatos, lépésenkénti. Nem arról szól a nevelés, hogy ezt most letudom, és akkor jöhet a következő, nem ilyen egyszerű.

És persze annak az elvnek is érvényesülni kell, hogy oda húzzuk a határokat ahová feltétlen szükséges, de az ott levő határokat következetesen be kell tartani.

Valójában ezek viszonyát a nevelőnek kellene magában tisztázni.

A felsoroltakról sem ártana valamilyen mesét összehozni.

Mindezt már 2-3-4-5-6-7 éves korban el lehet magyarázni, mesélni.

Az alapelv tehát a következő: minden (többek között mindent, amit az egész fejezetben felsoroltam) erkölcsi, pszichés, együttélési problémát meg lehet, és meg is kell beszélni gyermekkel, ha azt saját korának megfelelően tesszük, vagyis ennek a meggyőzésnek, a gyermek számára érdekesnek, érthetőnek (nem szabad kényszeríttetnek lenni), az egyik legjobb módszer, a probléma mesében való feldolgozása. A mese egy valóságmodell. A mesének több formája van, bábjáték, szerepjáték, stb..

E fejezetből is kiderült, hogy rengetegmindent kellene megbeszélni, (ráadásul vannak egyéb tanulnivalók is), vagyis a nevelő a bőség zavarában szenved. Ez azt jelenti, hogy a gyerek befogadó képességéhez, feldolgozó képességéhez illeszkedően, ki kell használni a meglevő időt. Nem szabad a gyereket lerohanni, elárasztani, de ki kell használni az időt a nevelésre, méghozzá lehetőleg úgy, hogy azt a gyerek szabadidőnek érzékelje.

Szerintem azt is látni kell, hogy pl. az erkölcsi, együttélési normákat igazán csak kisgyerekkorban lehet megtanulni. Pontosabban arról van szó, hogy kisgyerekkorban mindenképp rögzül valami a gyerekben, mindenképpen kialakul valamilyen érzelmi, erkölcsi beállítódás, de ha ez nem pozitív, netán negatív, akkor azt később igen nehéz megváltoztatni. Vagyis a lexikális ismeretek, írás, számolás, éneklés, stb. elsajátítását valamennyire el lehet halasztani, de az erkölcsi nevelést nem. Tehát szerintem helytelen az felfogás, hogy tanuljon meg a gyerek beszélni, járni, mozogni (később az összetett mozgásokat), tanulja meg mit, hogyan neveznek, mi, miért történik, tanuljon meg számolni, tanuljon meg logikusan gondolkodni, tanuljon meg dalokat, verseket, stb., majd később ráér az erkölcsösséget, az együttélés szabályait megtanulni. Helytelen azon felfogás, hogy az erkölcsi az érzelmi, az együttélési problémák felnőtteknek való problémák. Már azért is, mert a kisgyerek is átéli ezeket a maga szintjén.  Normális gyerekeknél a felsoroltakat el lehet sajátítani később is, bár a nagyobb halasztás itt is problémákat okozhat.  (A felsorolásból nem hagyható ki az életviteli viselkedés elsajátítása, mely alatt pl. az önálló evést, ivást, öltözködést, tisztálkodást, bilizést, a napirendet, a közlekedést, stb. értem. Nyilvánvalóan ennek is van egy fejlődése, amelynek a vége: a magabiztos, kulturált felnőtt ember hétköznapi tervezett tevékenysége és munkavégzése.)  

A helyes felfogás, hogy az erkölcsi, együttélési normák elsajátítását is, már a többi felsorolttal együtt (mozgás, összetett mozgás, manuális mozgás, életviteli viselkedések, beszéd, a dolgok nevei, miért történnek a dolgok, logikus gondolkodás, muzikalitás, számolás, stb.) el kell kezdeni az élet elejétől, és a felsoroltakkal együtt fokozatosan növelni kell. Sőt az erkölcsi, együttélési normák elsajátítása az, amely legkevésbé maradhat ki, legkevésbé hanyagolódhat el kisgyerekkorban.  

Honnan közelítsük a „jót”?  Talán az sem baj, ha több oldalról közelítjük meg. De talán az sem baj, ha gyermek személyiségét is figyelembe vesszük.

A mese vége sok minden lehet, de közel sem végtelenek a variációk. Egyesek megtanulnak valamit, és azért megváltoznak, jobbá válnak. Egyesek megtanulnak valamit (vagy már tudnak valamit) és boldogan élnek, ha nem is életük végéig, de egy darabig. Mások nem tanulnak, nem okulnak, és porul járnak. A jók, jól járnak, örülnek, jól élnek, a rosszak szomorúak és rosszul, boldogtalanul élnek. A jó élet azonosítható az okossággal. Vagyis a gyermekmesék végső tanulsága: igazán okos csak az lehet, aki jóindulatú, jószívű, és becsületes.

A nagyobb gyerekeknek (a felnőttek is azok) szóló történetek vége gyakran az, hogy a jók elbuknak, de azért az elbukásuk nem hiábavaló.

Szerintem csak kisgyermekkorban kell, és lehet az erkölcsöt megalapozni. A stabil alap, predesztinálja a stabil felépítményt. Ha kisgyermekkorban nincsenek letéve az erkölcsi alapok, akkor később már csak ingatag alapozás lehet, aminek felépítménye is ingatag. Ingatag erkölcsű, és ingatag személyiségű, lelkületű ember alakulhat ki. De annak tudata is fontos, hogy ez alapozás, ami más, mint a felépítmény építése.

Egy hagyományos népmesében is benne vannak az erkölcsi tanítások, legalábbis egy részük. A királylány elveti gazdag kérőket, tehát a pénz, gazdagság nem elsődleges szempont. A királylány tudja, hogy ezek nem adnak boldogságot.  A szegény fiú különb lehet, mint hercegek, vagyis a hatalmi, vagyoni hierarchia igazságtalan, és nem is fontos. A szegény fiúnak vannak segítői, mert jóságát meghálálják. És általában inkább ésszel küzdi le az akadályokat, nem erővel. Megküzd a nálánál erősebb és egyébként gonosz sárkánnyal, tehát igazán bátor.  A gonosz király (vagy más) csapdát készít a szegény fiúnak, de végül ő esik bele (odaadhatja fele királyságát). És végül a jók boldogan élnek.

A jó, az érdekes történetek, nemcsak a mesék, az igaz erkölcsről szólnak. De azért az is fontos, mit emel ki a mesélő.

A sok erkölcsi, a gyereknek is megtanítandó igazság közül kiemelem: az igazságosság, a becsület és a logika szerint is, azt az embert kell becsülnöd a legjobban, aki téged leginkább szeret, aki leginkább gondoskodik rólad. És az érzelemnek is ezt kellene diktálnia (őt kellene leginkább szeretni), de lássuk be az érzelmeink, gyakran eltévednek ez ügyben.

A gondoskodó (aki szeret téged) azt akarja, hogy okos, ügyes, egészséges boldog ember váljon belőled, hogy jó életed legyen.

Először is azt kell megérteni, mi az a gondoskodás. A gondoskodás: munka. A gondoskodás, törődés. A törődés azon szándék, és ez irányú tett, hogy jó életed legyen, a jövőben is jó életed legyen. És akkor lehet jó életed, ha belőled egy okos, ügyes, egészséges, boldog ember lesz. 

Észre kell venni, fel kell ismerni, ki mennyit dolgozik rád. Aki minden nap mos, főz, takarít rád, ő sokat dolgozik rád. Aki a munkahelyén dolgozik, keresetének a nagyobb részét rád költi, ő sokat dolgozik rád. Aki a saját szórakozásáról lemondva, dolgozik rád, veled törődik, játszik és tanul veled, akinek az egyik szeme mindig rajtad van, aki ápol, ha beteg vagy, ő gondoskodik rólad.

A gondoskodás, a gondoskodónak (aki téged szeret) örömet is okoz, de azért fáradtság, lemondás is.

Mert azt is látnod kell, hogy a gondoskodó felnőttnek bizony mindez lemondással, fáradtsággal jár. Ugyan ezt a rendes felnőttek nem dörgölik gyerekek orra alá, mert az ember, a gyerek ezt is gondolhatja: én csak nyűg vagyok nyakadon. Ez az egész munka csak kényszerűség, nem szívesen teszed. Látod a gondoskodó, a szerető, még ettől a rossz érzéstől is kímélni akar téged. Nem vagy nyűg, szívesen gondoskodik rólad, aki téged szeret, de ez azért nem teljesen szünteti meg fáradtságot, és a saját szórakozásról való lemondást.

A szigorúság nemcsak rossz, de jó is. A jelen pillanatában talán rossz, de hosszabb távon jó. A jó gondoskodó nemcsak dolgozik rád, játszik veled, ápol, ha beteg vagy, de néha szigorú is.

A fegyelmezettség, a tanulás, az önállóság nemcsak rossz, de jó is. A jelen pillanatában talán rossz, de hosszabb távon jó.

Mitől lehet neked jó életed? Mitől válhatsz, te okos, ügyes, egészséges, boldog emberré?

Akkor lehet jó életed, ha belőled okos, egészséges, ügyes, boldog ember lesz.  És akkor lesz belőled okos, ügyes, egészséges, boldog ember, ha önálló leszel, ha sok mindent egyedül végzel el, ha fegyelmezett leszel, ha sokat tanulsz. A gondoskodó tehát ezt akarja: légy fegyelmezett és tanulj sokat.  És emiatt a gondoskodó, gyakran rád szól, sok mindent tilt, sok mindent követel, gyakran kritizál. Azért szól rád, azért követel, azért tanít, mert nem akarja, hogy beteg legyél, vagy hogy baleset érjen. És nem akarja, hogy buta maradjál. És nem akarja, hogy ügyetlen maradjál. Viszont azt akarja, hogy te magad is el tudjad kerülni a betegséget, balesetet. Azt akarja, hogy te magadat is tudjad tanítani. Azt akarja hogy kiismerd magad a világban és ezért jó életed legyen, de ne mások kárára.

A gondoskodó (aki téged szeret) nem kedvtelésből szigorú, sőt neki is kellemetlen, fáradtságos a szigorúság. A gondoskodó a te érdekedben szigorú, és nem azért, mert neki ez örömet okoz. A gondoskodónak (aki téged szeret) szigorúság inkább rossz érzés, mintsem jó.

Aki pedig csak keveset dolgozik rád, aki nem törődik azzal, hogy mit csinálsz, aki sok mindent megenged, és persze azzal sem törődik, hogy belőled okos, ügyes, egészséges, boldog ember legyen, az nem gondoskodik rólad.

A kedves, de mindent megengedő, semmiért nem szóló emberek nem szeretnek téged, hiába kedvesek. Őket nem érdekli, hogy jó életed legyen.

Ha baj van, csak gondoskodóra (aki téged szeret) számíthatsz.

Tehát a legfontosabb gyerekem hogy fel tudd mérni: ki a gondoskodó (aki sokat dolgozik rád, és aki törődik veled), és azt is lásd, ki az, aki alig törődik veled.

A gondoskodó megérdemli a hálánkat, a megbecsülésünket.

Most mindezt a kisgyermekeknél érdemes beleszőni a mesékbe. Fontos, hogy mindezt így-vagy úgy, de valahogy megértsék a gyerekek.

A kamaszoknál viszont már felmerülhet a gondolat: rendben van ő volt, aki leginkább gondoskodott rólam de ő sem eléggé, vagy ő sem jól gondoskodott rólam. És ez a gondolat is felmerülhet: rendben van ő volt az, aki leginkább gondoskodott rólam, de amúgy nem egy tiszteletreméltó, jó ember.

Nagyobb a baj azonban, ha ez a gondolat merül fel: a szülőm, nevelőm nem gondoskodott rólam, ezért nem lett jó életem. És talán még nagyobb baj, ha a kamasz, ill. felnőtt nem tudja helyesen megítélni az embereket, pl. azért, mert nem érti mi az a gondoskodás, miért kell megbecsülni a gondoskodót.

Visszatérek oda, hogy a mai szülők, nevelők ezt mondják: ugyan már, nem buta gyerek, minderre rájön magától. Ez az egész olyan banális erőltetett lelki szósz. De korábbi korokban nem mondták ezt a szülők, a nevelők. És a tapasztalat, az hogy egyre több a zavaros, eltévedt, saját magát és a társadalmat sem találó gyerek és felnőtt.

Valójában nem gyermekkel van a nagy baj, hanem az erkölcsi nevelővel. Pontosabban ezzel a problémával: jó, jó de a világ nem ilyen. Az én jó, erkölcsös gyermekem állandóan hátrányban lesz, éppen a jósága miatt.

Azért az erkölcsi nevelőnek is be kell látni, hogy itt negatív, vagy pozitív örvényekről van szó. A rossz örvény: nem tanítom a gyereket erkölcsre, és más sem, mindenki egyre erkölcstelenebb lesz, elvadul a világ, a gyermekem mégis károsodik. Nem tud annyira önző szemfüles, ügyeskedő, tanult, vagy éppen erőszakos lenni gyermekem, hogy ne legyenek nála önzőbbek, szemfülesebbek, erőszakosabbak, akik őt használják ki, alázzák meg. A jó örvény, ennek az ellenkezője.

És persze azzal is baj van, hogy a „nevelő” sincs teljesen tisztában a fenti hétköznapi, de közel sem egyszerű problémákkal. A lelkiismeretes gyermeknevelés, a nevelőt is neveli, kénytelen átgondolni a fenti problémákat, amennyiben nem akar hamisságokat, a gyermeknek is ártó nézeteket átadni gyermeknek.   Csak a lelkiismeretes (nem felületes, átgondolt, őszintén aggódó, szerető, felelősségteljes) nevelés ér valamit, vagyis a nevelőnek először ezt kell tisztázni magában: én valóban lelkiismeretes nevelő akarok lenni? Valóban szeretem annyira gyermekem és (valóban önzetlen vagyok annyira), hogy nemcsak pénzt, felületes könnyen adható dogokat adok neki, hanem igazi fáradozásra, lemondásra, gondolkodásra és tervezett nevelésre is képes vagyok érte?

Az önző emberből, láthatatlanul (apró jelek is vannak) árad az önzőség, amelyet a gyermeke megérez, még akkor is, ha a felszínen szereti, majmolja a gyermekét.   

A hiszti, és annak kezelése.

A hiszti előtt, és utána kell sokat magyarázni gyermeknek, a hiszti közben nincs sok értelme. A visszaordításnak még kevesebb értelme van.

Két hiba lehetséges. Nem magyarázok, úgysem tudja felfogni.

Úgy magyarázok, mintha felnőtt lenne, vagy legalábbis koránál jóval idősebb lenne.

A hisztinek általában van oka, még akkor is, ha oktalannak tűnik. Meg kell érteni az okokat.

Meg kell érteni a kisgyermek, és nagyobb gyerek érzelmi világát, gondolkodását. Mi felnőttek másképp érzünk, gondolkodunk, mint a gyermek. Elfelejtettük és igazán nem is tudtuk milyenek voltunk gyermekkorunkban, mindezért azt hisszük a gyermek, gyerek, olyan, mint egy buta felnőtt, ami téves kiindulás.

A kisgyermekekben éppen kialakul, illetve éppen tanulják érzelmeket, a félelmet, az aggódást, a szorongást, a dühöt, a bánatot, a szeretetet, az örömérzéseket, a vágyat, az akaratot, a tudatosságot, stb.. Mit jelent az, hogy ezek még nincsenek készen, éppen most alakulnak?

A másik megértendő: a kisgyermekekben összemosódnak, összeadódnak a kellemetlen érzések, érzelmek. Mit jelent ez?

Például, én, mint felnőtt adott órában, adott percben, pl. a következőket érzem. Egy kicsit fáj a fejem. Az átlagosnál kissé fáradtabb vagyok. Egy kicsit éhes vagyok. Van bennem egy kis aggódás, szorongás, mert pl. édesanyámmal nincs minden rendben. Van bennem egy kis düh, mert pl. a bátyám megígért valamit, és nem teljesítette. Van bennem egy kis feszültség, pl., mert tudom, hogy a következő napon fogorvoshoz kell mennem. Van bennem egy kis bánat, mert pl. a múlt héten elromlott a kedvenc órám. Ugyanakkor ebben a percben, órában, kevés öröm ért.

Bennem, mint felnőttben ezek az érzések, érzésvilágilag és a tudatomban is szelektálódnak.  Érzésvilágilag szelektálódnak, vagyis az egyik kellemetlen érzés, más érzés, mint a másik. Tudatomban is szelektálódnak, fel tudom sorolni ezeket az érzéseket, szét tudom választani őket. Mivel megállapítom, hogy önmagában egyik sem komoly probléma, nem szakad el cérna. (Bár gyakran a felnőtteknél is elszakad a cérna.)

A kisgyermek ehhez hasonló érzéseket szintén átél, pl. adott órában, adott percben. Csak nála ezek az érzések, sem érzésvilágilag, sem tudatosan nem szelektálódnak. Érzésvilágilag nem szelektálódnak, alig szelektálódnak, azt jelenti, hogy van egy általános kellemetlen érzés (utalhatok az ősérzésre) és mindegyik érzés, ahhoz hasonló. És az előzőből adódóan, valamint a tudat kialakulatlan állapota miatt, tudatosan sem szelektálódnak. Így ezek az érzések, összemosódnak, összeadódnak. A sok kicsiből lesz egy nagy erős általános kellemetlen érzés, közérzet és kitör a hiszti. (Persze van, amikor nem sok kicsiből lesz egy nagy, hanem egy-két nagyból lesz nagy. A kisgyermekeknél nagyobb problémákat is nehezen lehet kideríteni, de ki kell deríteni. Gyakran, talán gyakrabban viszont sok kicsi összeadódásáról van szó.)   A másik oldala az, hogy mivel gyermek maga sem tudja mi baja, de ha tudná, akkor is a kialakulatlan kommunikáció miatt  nehezen tudná elmondani, egyszerűen elkezd sírni, ordítani, ellenkezni, ami szintén egy összemosódott érzésreakció. Ebben a hisztiben összemosódik a fájdalom, a düh, a bánat, a feszültség, a félelem, stb.. Hiába kérdezzük a kisgyermeket hiszti alatt, vagy utána: most mi a bajod? Nem tud rá válaszolni, és nem azért nem tud rá válaszolni, mert nem volt annak oka, hanem azért mert összemosódtak, összeadódtak az érzések. Még azt is nehezen állapítja meg kisgyermek, ha pl. csak éhes, mert ez is egy általános kellemetlen érzés, még az érzésvilága, tudata nem oly fejlett, hogy megállapítsa: igen, most éhes vagyok. Pláne, ha egy ilyen összemosódott állapot van.

Mi a kezelés? A hisztinek döntően vannak okai, nem kezelhetjük ok nélkülinek. (Az más kérdés, hogy vannak kevésbé érzékeny és erősebben érzékeny gyermekek. Az érzékenységnek nemcsak rossz oldala van.) Nem árt kideríteni (és utána természetesen megoldani, csökkenteni), hogy mire érzékeny gyermek, de persze ezen nemcsak hiszti ideje alatt kell gondolkodni. Kicsit fejfájós, hasfájós, fáradékony, stb.. (Vagy nagyon.)

Megjegyzem, hogy fáradtság gyakran a kisgyermeknél nem bágyadtsággal jön ki, hanem túlpörgéssel, ezt sem árt tudni. Vagyis, ha túlpörög a gyermek, (izgága lesz, hiperaktív lesz), akkor az gyakran nem azt jelenti, hogy még sok benne az energia, hanem azt, hogy fáradt.

Visszatérve, az érzelmi problémák (félelem, aggódás, düh, bánat, feszültség, stb.) pedig szinte mindenkiben, minden gyermekben megvannak, ezeket inkább meg kell előzni. De nem úgy hogy játékot veszünk, majmoljuk a gyermeket, hanem úgy, hogy egy kiegyensúlyozott, biztonságos, nyugodt légkört teremtünk. Ennek sok oldala van, amibe itt nem megyek bele.  (A rövid távon legkönnyebb megoldás, hosszabb távon általában a legfáradtságosabb, legnehezebb megoldás, ez a gyermeknevelésre igaz.)  Persze a biztonságos, nyugis légkör nem vezethet információ-szegénységhez, elzártsághoz. És főleg sokat magyarázunk, mesélve magyarázunk, de nem a hiszti alatt. Itt összekapcsolódik az erkölcsi nevelés, a kisgyermek önismereti nevelésével. A magyarázatok, mesék jó esetben, nagyjából ezzel foglalkoznak: milyen a világ, milyenek vagyunk mi magunk (mármint a gyerekek, és az adott gyermek) és milyennek kellene lenni a világnak és magunknak (mármint a gyerekeknek és az adott gyermeknek).

Konkrétan pedig, ha már létrejött a hiszti, (a látszólag ok nélküli hisztiről van szó), akkor a hiszti első perceiben ne kapjuk fel gyermeket, de ne is kiabáljunk rá.  Egy idő után pedig próbáljuk meg megvigasztalni, megnyugtatni gyermeket, esetleg úgy, hogy eltereljük a figyelmét. (Később, a hiszti után pedig jöhet megbeszélés, magyarázat.) Hibás az a gondolat: hogy most egy óráig bőmből, akkor egy hétre kisírja magát. És az is hibás: meg kell tanulnia egy életre, aztán minden rendben lesz. Inkább az ellenkezője igaz. A kisgyermek, ha nem jól kezeljük az egyes hisztiket, beleeshet egy hosszabb, akár több éves hisztis időszakba (gyakran hisztizik), és valószínűleg ez az egész életére is negatívan hat valamennyire. Ugyanakkor elkényeztetni sem szabad gyermeket. Az arányos nevelésről (a jó nevelés nem más, mint a gyerekhez illő nagyon pontos arányok, a szigorúság, engedékenység, kötöttség, önállóság, stb. betartása) e fejezet elején elmélkedtem és az ábra is, erről szól.

Néhány további fontos mondás, amit a gyereknek meg kell tanulnia, ha nem is szó szerint, de ezek igazát meg kell értenie.

Sok gyerekben, gyakran jogosan kialakul az ellenérzés: hagyjatok engem békén jól megvagyok én itt, ne froclizattok állandóan. Ezen ellenérzés feloldására alkalmas: az egyik jó helyről elmegyünk egy másik jó helyre.

Mindennek megvan a jó helye, ideje, rendje.

Nem szabad a dolgokat erőltetni, viszont sokat lazán kell a dolgokat gyakorolni. Gyakorlat teszi a mestert. A mester jobban érzi magát, mint a tudatlan.

Jobban érzik magukat azok, akik elmondhatják: de legalább megpróbáltam.

Viszonylag egyszerű megérteni, talán legfontosabb megérteni:

Amit nem kívánsz magadnak, (ami neked rosszul esik, ami téged sért) azt ne kívánd másnak (azt a másikkal szemben, ne kövesd el).

És tévhit ez gondolat is: ha most nem tanulja meg, akkor soha. Ugyanis gyerek fokozatosan fejlődik, okosodik, erősödik, ügyesedik. Az viszont igaz, hogy ezt az okosodást, ügyesedést, erősödést segíteni kell.

És még egy fontos szabály: nemcsak akkor kell nevelni gyereket, amikor konfliktushelyzet van, elsősorban akkor kell nevelni, akkor kell mesélve magyarázni, amikor minden rendben van, amikor mindenki nyugodt és befogadó.

Nyugalom, türelem, igényesség, következetesség, sok foglalkozás, arányérzék – talán ezek a jó szülő tulajdonságai, azon kívül, hogy gyermeket nem tárgyként, hanem a korosztályának megfelelő élő, érző, gondolkodó emberként kezeli.

Az igazságosság lényegét, alapkérdéseit is érdemes elmesélni a kisgyerekeknek, érdemes megértetni a kisgyerekkel.

Miért nem kaphat meg valaki mindent, amit csak akar. Mindenért meg kell dolgozni, ez lehet tanulás, szellemi munka is. Csak amiért megdolgoztál, azt kaphatod meg. Egyébként pedig érdemes beosztóan „fogyasztani”.

Kinek van igaza egy vitában, veszekedésben netán verekedésben. Ki árt a másiknak, ki segít a másiknak. Ki érdemel büntetést, és mekkora legyen az a büntetés. Ki érdemel jutalmazást, és mekkora legyen az a jutalmazás.

Sokszor az élet maga intézi el a büntetést, jutalmazást. Egyébként erről szól a mesék többsége. Ez jó is, de azért egyoldalú. Mert a kisgyereknek azért azt is meg kell értenie, hogy vannak ember által adott igazságos büntetések, jutalmazások is.

Az elsődleges igazságossági elv semmiképpen sem maradhat ki a nevelésből, ez pedig valahogy így szól: ha vitád van, ha úgy érzed sérelem, igazságtalanság ért, mindig nézd meg az esetet annak szemével is, akire haragszol, aki téged szerinted bántott. Sőt nézd meg az esetet a kívülálló igazságos bíró szemével is. Hogy döntenél, ha te lennék az igazságos kívülálló bíró, vagy te lennél az igazságos óvó néni.

És persze a kisgyereknek segíteni kell ki találni, mit is gondolhat a másik, mi is vezérelte a másik cselekvéseit.

És azt is érdemes kisgyerekkel megértetni, hogy valamennyire meg kell bocsátani, el kell kerülni az örök-haragot, a gyűlölködést, az állandó veszekedést, harcot, lehetőleg ki kell békülni.

Megint arról, hogy a szegény gyereknek mi mindent kellene megérteni.

   Meg kell értetni gyerekkel: nem ellened haragszom, veszekszem, hanem érted.

   Azért a felnőttek élete sem könnyű – erről is lehet beszélni a kisgyerekeknek.

   Továbbá, meg kell tanulnia gyereknek, hogy a jótett és a rossztett, az ártás közötti különbséget? Sőt talán annak fokozatait is? Ez most nagyon okos volt, nagyon dicséretes volt. Ez most kicsit volt jó, kis dicséretet érdemelsz. Ez most kicsit rossz volt kisebb büntetést érdemelsz, ez most nagyon rossz volt, nagyobb büntetést érdemelsz. És legalább elméletileg: a nagyon, nagyon rosszat.

Méghozzá elméletileg két oldala van ennek. Te tetted, vagyis gyerek szempontjából: én tettem. A másik oldal: ezt velem tették.

És még további két oldala: elméletileg és gyakorlatilag. Az nem vitás, hogy sokat kell magyarázni, mesélni. A kérdés az, hogy szükséges e a gyerek gyakorlati tapasztalata? Sajnos azt kell erre válaszolni, hogy csak elméletileg minden tapasztalat nélkül, nem nagyon lehetséges általában a nevelés. Arra gondolok, hogy a gyerekek, emberek egy része oly fejlett erkölcsi érzékkel születik, hogy szinte tapasztalat nélkül is helyére tudja tenni a dolgokat, de csak egy része.

Mindez felveti a jutalmazási és büntetési rendszer kérdését. Ki kell szabadulni a liberális frázisokból, és helyére kell tenni ezt a problémakört. Válaszolnék a feltett kérdésekre. Szerintem szükséges hogy megismerje a gyermek és gyerek a jótett és rossztett fokozatait. Méghozzá fokozatosan elkezdve kisgyermekkortól.

És előbukkan még kettő alapvető kategória: külső jutalom, büntetés, és belső jutalom, büntetés. A belső jutalom, a jótett után érzett belső örömérzés. A belső büntetés, a rossztett után érzett lelkiismeret-furdalás. Azt gondolom, hogyha nem alakul ki a belső jutalmazás, büntetés akkor a külső jutalmazás, büntetés mit sem ér.

Egyfelől az a célunk hogy egy boldog, magabiztos, kiegyensúlyozott (nem depressziós, nem szorongásos), ugyanakkor másoknak is segítő (másoknak nem ártó) gyerek és felnőtt alakuljon ki. De ki tud e alakulni ez úgy, hogy nem ismeri fel a jótett és a rossztett fokozatait. Ugyanakkor az említett cél, azt jelenti, hogy szinte állandóan aktuális örömet szerezzünk a gyereknek. Ez a cél rendben van csakhogy e cél mellett sok mindent mérlegelni kell.

Az elkényeztetés aspektusa is benne van a problémába, pontosabban, hogy akinek természetessé válik a kapás, annak az lesz az átlagos a szokásos.  Vagyis, hogy már az átlagos közepes őt érő dolgokat (ingereket, őt érő mondatokat, cselekvéseket) sértőnek, ártónak fogja fel. 

(Az életbe úgyis csalódások érik, az élet nem olyan, mint a burokba nevelt gyermekkor. Aztán jön a kamaszkor, amikor is mindenkiről, a szülőről, a családról is lehull az aranyos lepel.)

És persze a fő kérdés? Hogyan tanulja meg a jótett, rossztett fokozatait.

Tehát kétségtelen itt egy nagyon kényes állandó figyelmet igénylő egyensúlyról van szó.

És van itt még egy nagy problémakör. Helyes, ha ez a világkép alakul ki: van a szerető, boldog és szinte tökéletes család és van a morcos külvilág, amely esetenként még gonosz is. Merthogy külvilágot is a szerető, boldog szinte tökéletes család tagjai teremtik. Sőt talán a külvilág azért lesz kelleténél morcosabb, gonoszabb, mert ez a kettős felfogás uralkodik benne. Vagyis a gyerekek, emberek a külvilágba érve, mivel az morcos, önző, ők is morcosan önzőn, fognak viselkedni. Kialakul egy önerősítő kör. Másképpen, az individualista, közösségi szellemiség nélküli társadalomról van szó.

Az anyagi jólét az ajándékozás kapcsán pedig felmerül a gyerek értékrend torzulása. Sajnos a szülőnek legalább egymással összefüggő három rendszert ki kell dolgoznia.

Napirendet, szokásrendet. Adás és követelményrendszert. Jutalmazási és büntetési rendszert.

A következő probléma viszont az, ha szülő ki is dolgoz egy adás és követelményrendszert, egy jutalmazási és büntetési rendszert, de gyerek más családok kapcsán nem lát ilyent, akkor a gyerekben kialakul: az én családom nem eléggé szerető család.

A következő probléma családon belüli szereposztás. Miért én legyek szigorú, miért én legyek a kevésbé örömadó, miért pont engem ne szeressen gyermek.

Mondja ezt minden családtag és ezért senki nem vállalja be ezt. De nem is lenne jó, ha ez egy emberre hárulna, sőt az sem lenne jó ha egyesek kivonnák ez alól magukat.

A következő probléma az adás és követelményrendszer, ill. a jutalmazási és büntetési rendszer konkrét kidolgozása, és ezen belül a testi fenyítés problémája.

Mert ugye jó lenne szeretve, játékosan örömtelien nevelni, de mennyiben lehetséges ez? 95%-ban Vagy csak 80%-ban. Vagy csak 60%-ban? Azt gondolom hogy ez 75-80%ban lehetséges. Talán ez 75-80% egy bűvös szám.

Meggyőzés, rávezetés, kérés, motiváció 80%-ban. 19%-ban, természetesen a súlyosabb esetekben rászólás, erélyes rászólás, szinte rákiabálás és büntetés.

És át kell gondolni a nagyon ritkán nagyon indokolt esetben lehetséges testi fenyítés problémáját. Úgy kellene átgondolni, hogy kilépünk a liberális frázisokból. Először is mi a testi fenyítés hol kezdődik? Másodszor is pedig a legvégső eszköz nélkül kvázi nincs büntetési rendszer, és ez nemcsak a gyerekekre vonatkozik.

És fel kell tenni a kérdést, hogy a korábbi korok gyerekei (nagyobb fegyelem, és testi fenyítés is volt) boldogtalanabbak és másoknak ártóbbak voltak, mint a mostaniak? A közömbösség a szeretetmegvonás lehet e büntetés?

Hiányos lesz a nevelés ha kisgyerek nem szembesül a maga szintjén a „legrosszabb” végletekkel.

Azzal kezdem, hogy azért itt is felmerül: de csak módjával, de csak fokozatosan.

Ez igaz, de azért mai világ zavaros áradata már ezt is elöntötte. Egyfelől a médiából mindenféle ráömlik gyerekre, másfelől a szülő: még Grimm mesét se, még a temetőbe se vigyük ki, és így tovább. Szerintem a kisgyermeknek a szülő magyarázata által kell először szembesülni az élet sötét oldalával. És az élet nem gyereknek való oldalával. De itt már vitatkoznék: mert szerintem nincs felnőtt és gyerek oldala az életnek. Továbbá, „mindent a maga idejében”, helyett, az én javaslatom: már egészen korán is, csak a saját szintjén (a hároméves a háromévesek szintjén, a négyéves, a négyévesek szintjén, az ötéves az ötévesek szintjén, stb.) szembesüljön a gyerek, az elmúlással, az igazságtalansággal, azzal, hogy a felnőttek is tévedhetnek, sőt gonoszkodhatnak, és még lehetne sorolni. És persze a párosodást, a szexualitást, bár ez nem az élet sötét oldala, is meg lehet, és meg is kell magyarázni, a kisgyereknek a saját szintjén. És általában az elmúlás halál (kivéve tragikus, agresszív, vagy fölösleges halálozásokat) sem tartozik a rosszhoz, a végső rosszhoz, a sötét oldalhoz, hiszen ami természetes, az természetes. És az elmúlásról is lehet beszélgetni, a megfelelő módón és szinten.

Mit értek én végső rossz alatt: Végső rossz, a magány (elárvultság szeretet és segítség nélküliség), az éhség, a fázás, a nyomor, a fájdalom, a betegség, a baleset, a szenvedés, a gonoszság, a verés, az agresszív, fölösleges halál.

És bár halál és a szexualitás nem rossz, de e témákat is sokan tabusítják, holott e témákról is a megfelelő szinten lehet és kell beszélgetni.

És azért az ember találkozik a gonosszal is a „gonosz” jelentősen ártó, természettel, és főleg a gonosz (jelentősen ártó) emberrel. 

Bár a fájdalom, szenvedés rosszabb, mint a halál, legalábbis vitatható. És vannak azért lelki szenvedések is.  És a büntetések (a jó megvonása, kellemetlenség fájdalom okozása) amelyek a végső rosszat utánozzák, azáltal érti meg és éli át az ember és gyerek a végső rosszat. A büntetések másik célja az okozott végső rossz egyféle visszaadása. A büntetést sem érti meg gyerek, ha nem érti meg a végső rosszat és annak elkerülésének szükségességét.

Az állat ösztönösen ismeri (fél) a végső rosszat, de az ember már nem bír ezzel a képességgel. Az embernek ezt is meg kell tanulnia. De azt is meg kell tanulnia, hogy gonoszság másik oldala, ha én vagyok a gonosz, a jelentősen ártó, az is a végső rosszak közé tartozik.

Van azonban itt néhány kérdés. A jóléti társadalomban az ember, főleg a gyerek ritkábban éli át a végső rosszat, ezért a végső rossz, mint lehetséges fikció jelenik meg, ami nem azonos az átéléssel. Milyen problémákat okoz ez, és mit lehet tenni?

A másik kérdés, hogy a jóléti társadalomban egyáltalán muszáj foglalkozni a fiktív végső rosszal? Vagy csak jó és rossz közötti különbséget kell ténylegesen megérteni. Pl. jobb, ha ajándékot kapok, mintha nem kapok. Jobb, ha finom ételt eszem, mintha rossz ételt ennék. Jobb adni, mint kapni.  Stb..

Azért a végső rosszat is meg kell érteni, és soha nem szabad a róla teljesen elfeledkezni. Pl. azért, hogy az ember elkerülje azon, egyébként igencsak pillanatok alatt megtörténő ostobaságokat, pl. baleseteket.

Ezzel párhuzamosan persze az sem árt, ha a gyerek a jóra, a jobbra törekszik.

A harmadik kérdés: az ember számára az itt felsorolt rosszaknál talán még rosszabb, (főleg ha ezek a rosszak lehetséges fikciók), ha idegesítő, számára kellemetlenséget okozó emberekkel kell élnie? Együtt kell élni önző, idegesítő, kellemetlen emberekkel. A kellemetlen munkákat is el kell végezni.

De visszatérnék oda, a jóléti társadalomban az ember, főleg a gyerek ritkábban éli át a végső rosszat, ezért a végső rossz, mint lehetséges fikció jelenik meg, ami nem azonos az átéléssel. Ha ritkábban is, de azért eljön az ideje, amikor mindenki átéli.

Tehát nem lehet úgy tenni, mintha nem lenne szenvedés, halál, betegség, stb..

Talán még az sem igaz, hogy jóléti társadalomban jóval kevesebb a rossz. Mert halál az értelemszerűen alig csökken. És a magány? Hány magányos ember van a nyüzsgő városban. Talán betegség és testi szenvedés kevesebb, na de nem úgy a lelki szenvedés. Az bizony inkább növekszik. Mert pl. a szorongás a félelem akkor is előjön, ha annak okait titkolják legalábbis véka alá rejtik. Az ember és főleg gyerek érzelmi antennái ennél sokkal érzékenyebbek.

Nem lehet úgy tenni, de mégis úgy teszünk. Korunk legerősebb vallása a liberális életfelfogás, életvitel, tudatformálás, úgy tesz, mintha nem lenne végső rossz. És főleg azt mondja: jujuj ezt aztán nem szabad a gyereknek megtudni. De egyszer, előbb-utóbb úgyis megtapasztalja. A lelki szenvedést, mindenképpen előbb. A többit, ha szerencséje van később. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a végső rossz megértése nélkül nem lehet teljes erkölcsi nevelés. Katarzis (jelképesen, vagy valóságosan átélt szenvedés és megtisztulás) nélkül nem jöhet létre egészséges lelkületű ember.

Már gyerekeknek is meg kellene mutatni valóságos világot, legalábbis úgy, hogy a maguk szintjén megértsék, és feldolgozzák.

De nézzük meg a régebbi idők és korunk meséit.  Akár népmeséket akár Grimm, Andersen, stb. meséit. A régebbi mesékben benne vannak a végső rosszak, a magány, a testi szenvedés, a gonoszság, stb.. És benne a végső jó is, ami nem más, mint a boldog családi élet. Mintha régiek tudták volna, hogy a gyereket nem lehet érzelem, rossz és konfliktusmentes világ látszatában felnevelni. Nem lehet, mert akkor érzelemszegény konfliktustűrés nélküli, a jót a rosszal összekeverő emberekké lesznek.  Nem mondom, hogy csak ilyen mesékre van szükség, de korunk meséiből jellemzően hiányzik minden mélyebb érzelem, és persze a végső rosszak is hiányoznak. Kedves szülök nagyszülők meseírók próbáljunk meg jó, érzelmeket kiváltó, erkölcsöt adó meséket kitalálni, ez az én javaslatom.   

Másfelől, szinte minden régebbi ismert mese a jó és a rossz küzdelméről szól. És egyben a magunkban levő rossz legyőzéséről. Mégis a kétféle rosszaság elleni küzdelemből, én az önmagunk rosszasága elleni küzdelmet találom egy fokkal fontosabbnak, a kisgyermekek vonatkozásában. És arról milyen rosszak vannak. Nagyon sokféle rossz van, de talán minden rosszaság az önzőségből ered.

De azért nem árt a rosszaságokat pontosítani.  De az eredendő rosszaságra sem árt utalni.

Jónak lenni annyi, mint az önmagunkban levő rosszat legyőzni, ehhez előbb rá kell arra ébredni. Ezek az eltévelyedések és magbánások meséi. És ezután a külső rossz ellen küzdeni.

Kétségkívül szükség van arra az alapvető hitre (amely talán több mint hit), hogy a gyermekek alapvetően eredendően jók.  Csak megtévedhetnek, vagy hagyják őket megtévedni.

És még sok-sok minden van amire rá kellene vezetni a gyereket, de úgy hogy az mesének, játéknak tűnve, számára észrevétlen legyen.

     Baj, probléma, ha hibázunk, ha rosszak vagyunk, de nagyobb baj, ha ezt letagadjuk, vagy egyszerűen nem ismerjük be, akár magunk előtt, akár mások előtt, ugyanis akkor legközelebb is elkövetjük, akkor nem tudunk magunkon javítani.    

     Soha nem szabad megfeledkezni erről sem: soha nem akarok önző lenni, soha nem akarok másoknak ártani. Nem szabad önzőnek lenni. Meg kell érteni az embereket. Jó tett helyébe jót várj.

    Magadnak, eszel, öltözködsz, magad miatt leszel szobatiszta, teszel rendet, stb.. Szinte mindent magad miatt, magadnak teszel és nem a szüleidnek, nem a felnőtteknek.

     Nem hiszek a felnőtteknek, azok be akarnak csapni. Rosszat akarnak nekem.

A felnőttek sem tökéletesek. Azért általában jót akarnak. És neked gyereknek akarnak jót, és kevésbé maguknak. És azért általában okosabbak.

Éppen azért szeretnek, mert tőrödnek veled.

     Sokat gondolunk egymásra, szeretjük egymást, ezért akkor sem szomorkodunk, ha távol vagyunk egymástól.

     Tíz jót tettünk egymásnak és csak egyszer vesztünk össze, akkor butaság összeveszni, akkor ki kell békülni, akkor bocsánatot kell kérni. Ha sok jót tettünk egymásnak, akkor bízni kell egymásba, akkor a jót kell egymásba látni.

A konfliktus a vitatkozás csak akkor komoly baj, ha nem békülünk ki.

De úgy is haragudhatunk egymásra, hogy nem veszünk össze, sőt azok haragudnak tartósan egymásra, akik magukba fojtják haragjukat.

Minderről lehet beszélni, mindezt mesébe is lehet foglalni. 

    És persze nem árt mesélni a rafinált ostobáról. Hú de jó, ez bizony haszon és nem veszi észre, hogy a másik oldalon többet veszít. Az ármánykodó, akitől végül is mindenki elfordul, aki magára marad.

    Mese arról, hogy az elrontott dolgot nehezebb megjavítani, mint elrontani, vigyázni.

    Továbbá, meg kell tanítani kisgyereket az önzetlen szeretetre.

    Az önkorlátozásra.

    És arra, hogy bizonyos határokat nem lépünk át. Pl. a játék, a móka, a verseny határait nem lépjük át: nem jöhet létre a másnak ártás.

    Beszélni, mesélni kell a kisgyerekeknek a viselkedési arany középutakról.

Pl. hogy kapkodás sem jó, de a lassúság a bambulás sem jó. A túlzott okoskodás, (mindent, mindenkinél jobban tudok) sem jó, de a másik véglet az önálló gondolkodás hiánya sem jó.

    Beszélni, mesélni kell a vetélkedésről, arról, hogy nem lehet mindenben elsőnek lenni. Arról hogy az ember néha veszít is, némely tekintetben csak sor közepén, vagy a sor végén kullog. Ugyanakkor pedig más tekintetben, más versenyekben mindenki, (te is) ott lehet a legjobbak között. De csak akkor lehet a legjobbak között, ha szorgalmas, ha gyakorol, ha szerény, ha alázatos. Ugyanakkor azt mégis el kellene kerülni, hogy bármibe is a legrosszabbak közé kerüljön, azért egy átlagos szintet mindenben érdemes elérni.  És persze a nevelőnek rá kell jönni, hogy gyerek miben tehetséges, ill. miben kevésbé tehetséges. Amiben, tehetséges abban fejleszteni kell, de abban is fejleszteni kell, amiben erősen átlagon aluli.

A kissé nagyobb gyerekeknek beszélni, mesélni kell a hasznos tevékenységről, gondolkodásról, tanulásról, munkáról. Arról hogy bár ez sokszor fölöslegesnek tűnik, de azért sok szempontból örömet okoz, örömet okozhat nekünk. Örömet okozhat a tevékenység művelése. Örömet okozhat az adás öröme, a jól elvégzett munka öröme. És az sem biztos, hogy később nem látjuk hasznát, nem kapjuk vissza valamilyen formában a fölöslegesnek látszó erőfeszítésünket.  

 És végül, de nem utolsósorban, azért az örömre is rá kell vezetni a gyereket.

És még sok mindenre rá kell vezetni gyereket, sok más dologról is beszélni, mesélni kell, nyilván én itt nem tudok mindent felsorolni. 

Átállás a szórakozásból (pihenésből), a munkába - problémaköre. A jól elvégzett munka öröme.

Ez szintén nemcsak a gyerekeket érintő problémakör, az embereknek általában az átállás nehezen megy. Ráadásul több szint van nemcsak kettő (szórakozás és munka). Először is, a szórakozásnak is, lehet az, bármilyen kötetlen, vannak határai, szabályai. (Hozzáteszem, szerintem a kisgyerekek katonás nevelése (pl. a szabad játék is túlzottan behatárolt) később visszaüt. Meg kellene találni a kényes, szűk, optimális határokat: ezt még szabad, ezt már nem szabad. Ráadásul úgy, hogy mindez illeszkedjen a tevékenység kötöttségi szintjéhez, hiszen pl. a szabad játékban többet szabad, mint pl. a lefekvéshez készülődés alatt. Egyébként a kisgyerekeknek az öltözés, a mosakodás, az evés, a rendrakás, stb.. kvázi munkának minősül.

Ami a különböző szinteket elválasztja egymástól, az talán a kötöttség a tevékenység szabályozottsága, a szabályok száma és szigora.

Néhány lehetséges szint:

Szabad (de nem határok, szabályok nélküli) szórakozás, szabad tevékenység. Alkotó szórakozás, melyben kvázi önkéntes munka folyik, de a munka egyfajta precizitást, kötöttséget igényel.

Társasjáték, melynek szintén vannak szabályai. Közösségi szabad-programok (van napirend, van cél, stb.). (Pl. utazás, kirándulás, stb..) A közösségi programokban is több a szabály, mint a szabad játékban.

Szórakoztató, de mégis kötelező munka. (Hozzátéve, hogy a szórakoztató jellege elsősorban abból ered, hogy a végzője annak érzi.)

Lazább jellegű, de mégis kötelező munka, tevékenység.

Feszesebb, szabályozottabb (és inkább kellemetlen) kötelező munka. 

Visszatérve az átállásra. Személyes tapasztalatom, hogyha már benne van az ember valamely tevékenységbe, szintbe, akkor az már nem akkora probléma (bár az elfáradás, elunás, belefásulás problémája jelentkezik), mint az átállás. Márpedig naponta többször sokszor, szinte percek alatt át kell állni sokszor, az egyik végletből a másikba. (Vége van a játéknak - kiáltja a nevelő - sorakozó.)

Itt jönne a megoldás, azaz hogyan tehetjük könnyebbé az átállást, amiről sok okosat nem tudok elmondani. Természetesen ezt is gyerekkorban kell megtanulni, ill. a gyerekeknek ez egy meglehetősen súlyos probléma. Talán nem árt, a lehetőségekhez képest valamilyen az egyéniséghez képest harmonikus ritmust kialakítani. Gondolok itt arra, hogy a munkába is be kell iktatni pihenést, szórakozást. Illetve, hogy a kötetlen szórakozás sem lehet nagyon hosszú idejű, érdemes beiktatni, szabályokhoz kötött játékot, programot.  Illetve, ha lehetséges kerüljük el a hirtelen végletes átállásokat, iktassunk be átmeneteket.  Kisgyerekeknél fontos a felkészítés: még öt percet játszhattok, de azután sorakozó. Az is kitetszik hogy az átmenetek, az alkotó szórakozás, a társasjáték, a közösségi programok, jó előkészítők a kötött munkára, ezért ezek, ezért is szükségesek a kisgyerek fejlődéseséhez.

Valójában azonban az átállás nehézségeit, döntően az egyénnek belülről, kell megoldani. Azonban bizonyos fokú megoldás, a megoldás kezdete, a probléma tudattusolása. Vagyis a gyerekkel beszélgetni kell, mesélni kell erről a problémáról. Arról hogy vannak a különböző szintek, minden szintnek vannak határai, szabályai, és hogy az átállást meg kell szokni, tanulni.

E beszélgetések (mesélések) során, persze érdemes kitérni a következőkre:

Miért szükséges a munka. Miért szükséges a sokszor kellemetlen, kényszerű munka. Miért szükségesek a szabályok. A szórakozás is lehet alkotó, tanuló tevékenység. Pontosabban hogy az alkotás (rajzolás, éneklés, torna, számolás, olvasás, házimunka, stb.) is lehet szórakoztató, ill., annak is vannak szórakoztató formái. Néhány szórakoztató formát szintén meg lehet „tanítani”. A munkát is lehet viszonylag jókedvvel végezni. De a határokat, pl. az időhatárokat, be kell tartani,

És persze a jól elvégzett munka örömét sem árt tudatosítani. (Milyen jó érzés végignézni az alkotáson: lám ezt én csináltam. Jó érzés tudni: én ezt is tudom, erre is képes vagyok. Büszke vagyok az alkotásomra, akkor is, ha nem kapok dicséretet érte.)

Szerintem a kisgyereket sokoldalú képességre érdemes nevelni. Vagyis ne legyen ez: jól sportol, akkor sportoljon, mozogjon, a többi nem érdekes. Vagy: jól énekel, akkor énekeljen, muzsikáljon a többi nem érdekes. Ügyesen rajzol, akkor rajzoljon, a többi nem érdekes. Stb.. Szerény véleményem szerint, az egyéni speciális képesség úgyis kibontakozik, persze a kibontakozást sem szabad gátolni. De a sokoldalú speciális tehetség, értékesebb ember, mint az egyoldalú speciális tehetség.

Az alábbiakról is beszélni, mesélni szükséges a gyereknek a maga szintjén.

Az egyik embernek (gyereknek) az egyik munka, tevékenység megy jobban, és a másik munka, tevékenység pedig nehezebben megy. A másik embernek, éppen fordítva, szóval ahány ember (gyerek) annyi variáció. Van, aki ezt szereti, azt meg utálja, a másik ember pedig megint más dolgokat szeret ill., utál. Ez egyfelől tehetség kérdése, azonban „indokolatlan” félelem, averzió, gátlás, mánia is közrejátszhat. Akárhogy is van a számunkra kellemetlen munkákat, tevékenységeket is el kell végezni, legalábbis a minimális szinten, sajnos ez elkerülhetetlen. Elkerülhetetlen, mert akár egy kirívó gyengeségünk leronthatja az egész megítélésünk. Elkerülhetetlen mert ez a munka, az élet velejárója, nem lenne értékelhető munka, élet, ha mindenki visszalépne. Pl. az oltást, sem lehet kikerülni, bár az sem kellemes.  És ebben segíthet az akarat, az elhatározás, a bátorság, önmagunk legyőzése, meggyőzése. Még az is kiderülhet, hogy a számunkra kellemetlen nehezen menő munka, tevékenység lesz a kedvencünk, ill. abban is tehetségesek vagyunk. Tehát, önmagunk meggyőzése, a kellemetlen bevállalása, akarat, szorgalom, gyakorlás, mindez szükséges, ha értékelhető munkát végző, ill. jól élő, ill. megbecsült emberek akarunk lenni.

A szerető nevelés, gondoskodás, amely nem azonos az engedékenységgel, az elkényeztetéssel, a műszeretettel.

Sajnos ez nem tanulható, mert a szeretet belülről fakad. És nem is nagyon magyarázható, mert ezt a kisgyerek, a gyerek érzi, függetlenül a szavaktól. Bizonyos fokig mégis tanulható, ha a nevelőben valójában megvan a szeretet, csak a kimutatással van baj. Ezért nevelőnek elsősorban önmagával kell szembenézni, fel kell tenni a kérdést: szeretem a nevelt gyereket? Nem árt ha önmagának naponta felel erre a kérdésre.

A kisgyerek, gyerek megérzi a műszeretet is, ezért nem érdemes, sem gyereknek, sem magunknak hazudni. Általában azért a válasz: igen, szeretem a nevelt gyereket – és ekkor már csak a kimutatással lehet a probléma. Arra talán nincs szükség, hogy naponta elmondjuk a gyereknek: szeretlek, vagy naponta megölelgessük, de azért időnként ezek is szükségesek. A beszélgetés, a gyerek problémáinak meghallgatása, mint a törődés még az ölelésnél is fontosabb. A beszélgetés legyen beszélgetés, meghallgatás, talán tanácsadás, és ne kioktatás.

Mint mondtam az elkényeztetés a tárgyi elhalmozás, lelki törődés nélkül, azért is rossz, mert a kisgyerek, gyerek műszeretetnek érzi, egyébként általában jogosan. A túlzott aggályoskodás, még ha szeretetből is adódik, szintén kellemetlen. Én csak azt tudom ajánlani a szülőknek, nevelőknek, hogy gyakran viselkedjenek úgy, mint egy szerető (és tudatos) báty, vagy nővér. Valójában néha, gyakran le kell menni a gyerekek, fiatalok szintjére. A jó pedagógus, aki viszonylag szigorú, de igazságos, következetes, és pozitív kisugárzású, a másik követendő minta. A két minta (összegyúrva vagy helyzethez illően szétválasztva) hiteles alkalmazását (hozzátéve egy kevés szülői ajnározást, aggódást) nevezhetjük pedagógiai érzéknek, de a belső szeretet elengedhetetlen. 

Újabb elmélkedés az arany középútról a gyereknevelés kapcsán.

A szabályos arc, a szabályos test a szép, a kellemes. Szabályos, azaz átlagos nincsenek rajta szélsőségek, túlzások. Szép kellemes, de talán egy kicsit unalmas. De mi a helyzet a jellemmel, a tulajdonságok egyvelegével. Valami hasonló. Nem jó, ha vakmerő, meggondolatlan vagy, de az sem jó ha gyáva, visszahúzódó vagy. Nem jó ha kapkodó vagy, de az sem jó ha túl lassú vagy. Nem jó, ha okoskodó vagy, de az sem jó, ha nincsenek önálló gondolataid. És még nagyon hosszan lehetne folytatni a sort. A szabályos, az átlagos és az arany középút rokon értelmű fogalmak. Kétségtelenül egyfelől a gyereket az arany középút, az átlagos felé kell terelni. Ugyanakkor az átlag is torzulhat. Ugyanakkor az átlagos, szabályos az egyben kissé szürke, jellegtelen is. Ugyanakkor a gyereknek van egy született egyénisége, bizonyos tulajdonságai, képességei születetten genetikusan eltérnek az átlagtól. És sem az egyén szempontjából, sem a társadalom szempontjából nem baj, ha vannak egyéniségek. Ugyanakkor az egyéniség mégis csak egy határig mehet, mert az átlagos a szabályos jellem a kellemes és általában ez a jó, a hatékony, az életrevaló. Mindezt összevetve egy nagyon kényes egyensúly jön ki, kirívó se legyen gyerek, de átlagos szürke sem, legyen egyénisége, érvényesüljenek a képességei is. Az átalagtól csak kissé bizonyos határig térjen el, a képességei a született tulajdonságai alapján predesztinálva.

És persze vannak zsenik is. De a szélsőséges kirívó képességgel, tulajdonsággal bírók többsége nem zseni, mert önmagának és másnak is ártalmas. Ugyanakkor sok esetben meg lehet, és meg is kell találni a szélsőség hasznosítását. De sok esetben nem lehet. Ezért általában mégsem lehet lemondani az arany középút felé terelésről. A kisgyereket tereljük az arany középút felé, tanulja meg mi az, tanulja meg önmagát kontrolálni, és ha ez rendben van, akkor még mindig ráér, már önmagát kontrolálva, elindulni a specializált kiválóságok irányába. Tereljük az átalagos az arany középút felé, de ezért a képességeit, tulajdonságait ne törjük le, ne törjük bele a gyereket az átlagba, ne törjük és töröljük el az egyéniségét. A minőségi gyereknevelés szinte művészet, de ezt már mondtam.

Szerény véleményem szerint az semmit sem ér, ha valaki egy valamiben kiváló, de sok mindenben az átlag alatt van. Ha valamiben kiváló, de a többiben sincs az átlag alatt, akkor rendben van. De ennél a zseninél semmivel sem értéktelenebb azon ember, aki semmiben sincs az átlag alatt, semmiben sem kiváló, de sok mindenben az átlag felett van. Ő reneszánsz, a sokoldalú ember, bár nincsenek aranyérmei, nem döntöget csúcsokat, de társadalom számára talán hasznosabb, mint a zseni. Az megint egy más kérdés, hogy korunkban ők nincsenek megbecsülve.

A parancs, és a szabadság közötti átmenetek problémája, ill. hogyan lehetünk egyszerre irányítók és barátok, játszótársak.

Ugyancsak olyan probléma, mely nemcsak a gyerekneveléssel kapcsolatban merül fel.

Fontos hogy mindkét fél, az irányító (pl. a szülő) és az irányított (pl. a gyerek) is tisztába legyen nagyjából a problémával. Természetesen a gyerek tanítása, szembesítése a problémával, ahogy más sokszor mondtam, mesén, példázaton, stb. keresztül hatásos. De mi is a probléma.

Miért van szükség, irányítóra - ez az egyik kérdés.

Meg kell „beszélni” a gyerekkel: szükség van irányítóra. Néha szükség van szigorúságra is.

Egy kis kategorizálás:

Van a parancs. A limitált parancs, választhat pl. két alternatíva között. A „fenyegető” ajánlás, ha elfogadod, segítek (jó néven veszem), ha nem, nem segítek (rossz néven veszem, vannak következményei).  Az ajánlás - de neked kell dönteni, és én az ajánló feltétlen elfogadom a döntésed. És van, a szabadság, - azt tehetsz, amit akarsz. (Persze teljes szabadság nincs.)

Kétségkívül, hogy a parancs, a limitált parancs, és fenyegető ajánlás között alig van különbség, egyik sem a szabadságról szól. Talán ezért van, hogy általában az ajánlásokat, a kritikát, még a jóindulatú kritikát is rossz néven veszi az ember, kvázi a szabadság korlátozásának érzi.

Ez jól hangzik: először szépen kérek, másodszor csúnyán kérek, harmadszor kiabálok, azután jön a büntetés. De valójában ez mind a parancsosztogatás különböző módja és erre az irányított is ráébred.

Ugyanakkor csupán háromféle elfogadás lehetséges, és ebből is a középső a jellemző: a parancs, ajánlás, stb. teljes elfogadása, viszonylag ritkán.

Ami jellemző: egy morgolódó, ellenálló, tessék-lássék módón végrehajtott elfogadás.

És ami szintén viszonylag ritka: a teljes ellenállás.

Kétségtelenül az irányító szempontjából (és a hatékonyság szempontjából) kellemetlen, időigényes, energiaigényes ez a morgolódó elfogadás, de talán bele kell nyugodni, ez is a nevelés része.

Szóval mindezt meg kell beszélni a gyerekekkel a maguk szintjén.   

Sok oldalról lehet és kell megközelíteni a megbeszélést.

Pl. a szabadidő, munkaidő, pl. a viszonylagos vészhelyzet (sürgős helyezet), normálhelyzet vonatkozásában, melyik felsorolt (parancs, limitált parancs, stb.) szükséges. (A gyerekeknek is van munkája, munkaideje, kötelessége.) Vagy, egyáltalán miért van szükség, munkára, irányításra, szigorúságra.

A probléma másik oldala, azon emberi és gyermeki tulajdonság, hogy az irányítónak egy kissé távol kell állni, felül kell állni, ekkor éri el a tiszteletet, akkor lesz tekintélye. Pl. a szülő, pl. játszik, bolondozik a gyermekével, de ezzel a tekintélyét is rombolja. Ugyanakkor mégis szükséges, hogy játsszon, bolondozzon a gyermekével. Jó kis idevágó mesével, mesékkel, történetekkel, szerintem, talán meg lehet oldani a problémát. A mese, a történet lényege, hogy a gyerek kívülről lássa a problémát, kívülről lássa a történetet, kvázi kívülről lássa saját magát.

A gyerekek erkölcsi nevelése, és nemcsak a szülői nevelésről van szó, a legfontosabb társadalmi feladatok közé tartozik. Ha gyerekkorban kap egy alapot (nem neki kell felépíteni), akkor valószínűleg, maga az ember ki tud magából építeni egy lelkileg egészséges, kiegyensúlyozott embert, ami jó magának, jó a szülőnek, és jó a társadalomnak. Ugyanis az ilyen ember, együttélésre alkalmas hasznos tagja lesz a társadalomnak. A rendszert, a törvényeket is az  emberek csinálják. 

Az erkölcsi oktatás talán a legfontosabb, de csak egyik része gyermekek nevelésének.

A mozgáskultúra, a manuális kultúra, és a fizikai munka szeretete szintén fokozatosan 2-7 éves korban.

És persze a szépet, művészeteket, a zenét is meg kell ismertetni gyermekkel.

A tudatos gondolkodás, a logika megtanítása szintén fokozatosan már kisgyermeki korban elkezdve. Nemcsak az építő játékokról, a logikai játékokról van szó, az egyszerű matematikáról, van szó, de a sokféle összehasonlítást, a következtetéseket is meg kellene tanítani már kisgyermekkortól kezdve. És fokozatosan mindazt, amiről a gondolkodástan tudománya szól.

Itt azért a másoktól való tanulást sem árt propagálni, szemben a beképzelt, dacos önállósodással, de azért a kreativitást, az önállóságot se égessük ki a gyermekből. (Ez egyben egy erkölcsi probléma, amely szintén megér egy mesét.) Miért? - kiabáltam sírva? Mire az öt évvel idősebb bátyám általában csak ennyit válaszolt – gondolkodjál, hogy miért. Azt hiszem ez sokat használt a értelmemnek.

És persze tanítani kell a beszédet, a nyelvet, mint a gondolkodás legfontosabb tényezőjét. Mit fejezünk ki, megállapítás, elmesélés, kérdés stb.. Egyszerű mondat, összetett mondat. Alany állítmány, tárgy, jelző, stb. Milyen gondolatsorok vannak, pl. cél szerint, pl. a téma szerint, pl. hosszúság szerint. 

6-7-8 éves korban pedig már meglehet tanítani az egyszerű gazdasági, társadalmi fogalmakat. Mi a munka, a termelés, a vásárlás, a pénz, a munkaelosztás stb. Mi a nemzet, a társadalom, a csoport, a réteg, az állam, a rendszer, stb.

Minden nevelést, legalábbis 5 éves kortól azzal kellene kezdeni, hogy elmondjuk, elmeséljük a téma fontosságát.

Továbbá természetesen meg kell ismerni gyerekünk jellemét, karakterét, gyengébb és jobb képességeit. A nevelést, tanítást az egyéni jellemhez, karakterhez szükséges illeszteni. Jó kérdés, hogy elsősorban a jó képességek, tulajdonságok tovább-fejlesztésével, vagy elsősorban a rosszabb (átlagon aluli) képességek, tulajdonságok kijavításával, kompenzálásával, átlagossá tételével kell foglalkozni. Úgy gondolom, hogy is-is. Mindkettőre közel egyformán, jelentős energiát kell fordítani. Ezek szerint rossz taktika, hogy gyerekünk mindenbe legyen jó. Meg kell elégedni, hogy sok képességben, tulajdonságban csak átlagos lesz, és inkább csak némely képességben, tulajdonságban legyen kiváló. Ugyanakkor ne legyen olyan képessége, tulajdonsága, amely jelentősen átlagon alul marad.

A serdülőkor (kamaszkor) az emberi élet egyik legnehezebb korszaka.

A teljesség igénye nélkül néhány megjegyzés ehhez a korszakhoz.

Ekkor jönnek ki a gyerekkori hibás, rossz nevelések hatásai. Ekkor jön ki pl. az elhanyagolás csúszása, a gondoskodás hiánya. Vagy éppen az elkényeztetés, az önállótlanság problémája. És még lehetne sorolni.

Már a gyerek is sejti, hogy a körülötte levő világ, beleértve a szülőket, ismerősöket, az intézményeket, az államot, nem éppen fenékig tejfel, de a kamasz döbben erre rá igazán tudatosan. A kisgyerek „én vagyok központ, a szülők, a világ gondoskodik rólam” alapállásból nézi a világot.  A kamasznak kinyílik a szeme, a rosszra, hibákra. A serdülő rájön, nem ő központ, és a világ nem gondoskodik róla. A serdülőnek át kell értékelnie a világot. Természetesen mindez megrázkódtatás a számára, sokszor az értékelése át is esik a ló másik oldalára, rosszabbnak látja világot, mint az valójában.

Ráadásul lehet egy korszak, amikor a külalakja, ügyessége, ereje (pattanások aránytalan növekedés, fáradékonyság, stb.) nem éppen előnyére alakul. A serdülő egy sokrétű, összességében hatalmas szükségszerű változást él át. Át kell neki értékelni a világot és önmagát. És újra el kell helyeznie magát a világban.

A serdülő egyébként egy abszolút bizonytalan helyzetben van, se nem felnőtt, se nem gyerek, nem önálló, de nem is irányított, a személyisége részben kialakulatlan, részben kialakult, stb..  Az általános bizonytalanság természetesen nyomasztó. Az igaz, hogy nem teljesen önálló, de a gyerekkorhoz képest ugrásszerűen megnő az önálló döntések igénye, még akkor is, ha az arany középutón, egyenletesen lett nevelve. A viszonylag sok önálló döntés pedig stresszel jár. Ez is visszájára fordulhat, egy túlzott lezserségbe: mi a túrót puposkodnak az emberek – felfogásba. Egyébként általában az ember idősödve egyre kevésbé lesz lezser, ezért a felelőtlen, kontra körülményes, vaskalapos vita egy állandó jellemző generációs vita. Azt se felejtsük ki, hogy a serdülőkor a nemiség fordulószakasza, amely szintén sok problémát vet fel.  Valószínűleg mindezek  és egyfajta genetikus életkor-program az oka, annak hogy a kamasz elfordul a szüleitől, a felnőttektől és saját korosztályában keres társakat, elkezd „bandázni”. A szülőtől, a felnőttektől való elfordulás és a „bandázás” természetes folyamat, de azért, mint természetes folyamatot, kezelni szükséges.

Kamaszkorban jellemzően megjelenik negatív példa jelensége: még nem tudom milyen akarok lenni de az biztos, hogy nem olyan, mint szüleim, vagy mint a X felnőtt ismerősöm, vagy mint Y tanárom. Ez a negatív tanulás, mert a kisgyerekre (kivéve az első dackorszakot) azért a jellemző, hogy utánozza a felnőtteket, ez pozitív tanulás. Ez megfordul, az a jó, azt kell „megtanulnom” hogy más legyek, mint a felnőttek, nincs kizárva, hogy ez genetikus program alapján történik.

Érdemes az ifjúval ezeket a problémákat megbeszélni (a mese korszaka már lejárt), de nem kioktatóan, mert arra duplán kényes.

(A módszerek: kisgyermek elsősorban mese, de azért megbeszélés is. Nagyobb gyerek, ifjúsági igényes irodalom és megbeszélés. Serdülő, elsősorban megbeszélés beszélgetés.)

A nem kioktató megbeszélés pedig úgy kezdődhet, hogy a kezdeményező először a saját problémáiról, kétségeiről beszél, de persze nem felejti el célt, a másik meghallgatását és az indirekt tanácsadást. Ez a tanulmány viszont kétségtelenül kioktató jellegű. 

E tanulmányrész befejező gondolatai.

A kisgyermekek szinte nem trükköznek, nem ravaszkodnak, nem hazudnak.

Ez egyszerű tapasztalat. A kisgyermekek (0-4 év) nem ritkán akaratosak, önfejűek, nem ritkán, agresszívak, nem ritkán irigyek (önzők), nem ritkán telhetetlenek, nyávogósak, nem ritkán mániások, és természetesen sok mindent nem tudnak, nem értenek, de szinte soha nem ravaszak, szinte soha nem trükköznek, szinte soha nem hazudnak. Legfeljebb huncutkodnak. Legfeljebb tévednek, képzelődnek. Tessék kérem megfigyelni, már akinek módjában áll, hogy amit elmondtam az igaz. Tessék kérem megfigyelni pl., hogyan bújócskázik egy kisgyermek. Előtoppan – itt vagyok – mert nem is érti mi az, hogy rejtőzködni, trükközni.

(Persze általában kisgyermekek azért belül maradnak az elfogadható akaratosság, irigység, stb. határán, vagy ha mégis túlmennek általában ez sem az ő hibájuk. Nagyon kevés gyermek van, aki született tulajdonságai miatt lépi túl az elfogadhatatlan akaratosságot, irigységet, stb..  Ellenben a ravaszság a trükközés, a hazugság, ami a legtávolabb áll a kisgyermekektől.

És még egy megjegyzés: az önzőség, irigység és a ravaszság az egyik oldalról (de csak az egyik oldalról) azért különböző tulajdonságok. Hiszen a kisgyermek is lehet őszintén irigy, önző, de ez természetesen nem ravaszság. Ellenben, ha valaki ravaszkodik, trükközik, hazudik, azt rendszerint önérdekből, önzőségből teszi. Vagy ha nem is abból teszi, de ravaszkodás, trükközés, hazugság jó eszköz az önzőség megvalósításra.

Visszatérek oda, hogy valahogy a kisgyermeki becsületesség, őszinteség egyszer csak, lassabban-gyorsabban eltűnik. De mitől? Szerintem az őszinteség eltűnésének, avagy a fiatalokban kialakuló hazugság, trükközés, ravaszság okai.

Hát mögötti beszéd (a kritika problémája).

A félelem viszi rá őket a hazugságra, csalásra. Félnek a szidástól, büntetéstől.  Félnek hogy lemaradnak versenyben, továbbá félnek hogy az igényeik vágyaik akartuk korlátozásra kerül.

Leveszik hogy milyen a társadalom, vagyis hogy a körülöttük levő világban általános elfogadott a trükközés, a sunyiság a ravaszkodás, és persze akkor ők is elfogadják, és alkalmazzák a trükközést, a ravaszságot, a hazugságot, a sunyiskodást.

A szülő nem akar balekot nevelni, vagyis kvázi ravaszságra, trükközésre, stb. neveli a gyerekét.

Kétségtelenül ez a tulajdonság (ez is) a nép a társadalom kultúrájától és rendszerétől is függ.

De mennyibe öröklött evolúciós tulajdonság, a ravaszság a trükközés?

Érdekes, mert végső soron arra a következetésre juthatunk, hogy az állatok (főleg ragadozó állatok) ha egyszerűen is, de trükköznek, ravaszkodnak. De ha ez a tulajdonság még sincs a kisgyermeki tulajdonságok között, akkor talán mégsem evolúciós tulajdonsággal állunk szemben.

Mindenesetre, ha tisztességesebb társadalmat akarunk, akkor a gyereknevelésnek egyik szempontja: maradjon őszinte, becsületes a gyermek. Persze ehhez minimálisan az szükséges, hogy a szülő is megértése, miért káros, ártalmas a ravaszság, a trükközés. De kétségkívül itt van a gondolat: én egy olyan balekot neveljek, akit mindenki kihasznál. És itt már elérkezetem a rendszer rosszaságának problémájához. Ha rendszer a trükközésre, a ravaszságra alapul, akkor szinte nincs mit tenni, illetve akkor elsősorban a rendszert kell megváltoztatni.

Ennek ellenére azért vázolom, mégis hogyan lehet elérni, hogy a gyermek megmaradjon őszintének. Kamaszkorban egyébként magára a szülőre is visszaüt, ha elveszik a gyerek őszintesége. Illetve a kamaszkor egyik problémája, az őszinteség elvesztése.

Jó lenne, ha az ember megőrizné az eredendő őszinteségét, becsületességét.

Természetesen először is ezt kell valahogy megoldani: én nem akarok balekot nevelni. Én nem tudok jobbat ajánlani csak ezt: nézd fiam a világ nem becsületes, nem önzetlen, de te azért a lehetőségekhez képest legyél őszinte becsületes önzetlen.

Továbbá, egyrészt családon belül is őszinte kritikus légkört kell kialakítani, akkor kevesebbet fog trükközni, hazudni a gyerek. Másrészt nem szabad félelemben, rettegésben tartani a gyermeket. Pl., hogy a követelményrendszer reális legyen. A szülőnek demokratikus főnöknek kell lenni.  Illetve a meggyőzésnek arra is kell hatnia, hogy trükközésnek, hazugságnak nincs értelme, mert gyakran kiderül, és így csak fokozza a félelmet. Illetve, hogy a tetteink következményét vállalni kell.  És mert a trükközés csalás, hazugság mindenki számára még a csaló, hazudó számára is megalázó. A rejtőzködés a sunyiság végeredményben félelem, kvázi gyávaság. Továbbá: aki másnak vermet ás, maga esik bele. Továbbá: aki gyakran farkast kiált, annak akkor sem segítenek, ha tényleg jön a farkas. Stb., stb..

Az állatok ravaszsága. A ragadozó pl. lopakodva közelíti meg zsákmányát, ez is egyfajta sunyiság. És még lehetne sorolni.

Másfelől, az állatok fölöslegesen nem ártanak másnak. És az állatok csak a szűk (az emberhez képest szűk igények) élet-igényeiket elégítik ki.

Egyébként felmerül a kérdés: az ember vajon a ragadozó, vagy a védekező állat tulajdonságait hordozza? De egyébként azért vannak védekező trükkök is, és növényevők is vívnak belső hatalmi harcot, de ezért az erőszak, az agresszió és ravaszság mégis ragadozók tulajdonságai.

A kérdést megkerülve azért ki lehet jelenteni általában az állatokban benne van a ravaszság, a trükközés képessége, ez egy genetikus tulajdonságuk.

Tehát talán az embernek is bizonyos fokig a vérében (génjeiben) van ez a hajlam, akárcsak az erőszak hajlama. Az egyszerű állati ravaszság az embernél azért átalakul, a magasabb értelem miatt még sunyibb, ravaszabb lesz. És a bővülő, az életszükségleteken túlmenő igények pedig azt jelentik, hogy minden igénykielégítő módszert, így ravaszság módszerét is intenzívebben kell alkalmazni. Ez rendben is van, csakhogy az ember nem állat. Ami azt jelenti, hogy az ember képes tudatosan felmérni, hogy hosszabb távon mi által jár jobban és rosszabbul és képes tudatosan e szerint cselekedni.

Tulajdonképpen az igazságosság az erkölcsösség az hosszabb távon és sokaknak (nem keveseknek) jobb életet jelent. Vagyis az igazságosság az erkölcsösség nemcsak egy érzelmi kategória.

Visszatérve az ember nem állat és képes tudatosan védekezi a rossz hajlamai ellen.

Talán a dafke (azért is az ellenkezőjét teszem) be van programozva az emberekbe. 

Talán a természet, Isten így oldja meg hogy az élőlényeknek, embereknek legyen önálló akarata. Szinte minden kisgyermekből többé-kevésbé előjön a dafke, tehát valószínűleg szinte programszerűen jelenik meg. És a felnőttekben is sokkal erősebben működik, mint azt sokan gondolják. A lényege ennek az, hogy az utánozott tanulás, nem alakít ki önálló akaratot. A tanulásszelekció legegyszerűbb programozott módja: bizonyos dolgokat elfogad, utánoz az élőlény, más dolgokat elvet. Pl., ha egy gépnek akarnánk önálló akaratot adni, akkor azt úgy lehetne megtenni, ha a gép az elé kerülő embereket, cselekvéseket, közfelfogásokat elfogadná, utánozná, de egy véletlengenerátor által kiválasztott emberek, cselekvések, közfelfogások esetében azt mondaná a program: ezt nem utánozom, ennek az ellenkezőjét teszem, elvetem.  Sok jel arra mutat, hogy az ember is így működik. Pl. az első, a 2-4 éves gyerekek dackorszaka is ilyen jel. Ha nem is véletlengenerátor, de valamilyen apró ellenszenv (a gép nem képes erre) már kiváltja az elvetést. De azért ez egy elég alacsonyrendű önálló akarat. A magasabb rendű tanulásszelekció, elvetés (önálló akarat), alapos átgondolás után jöhet létre, de ehhez alapos átgondolás szükséges. A kisgyermekek esetében érthető, de amint mondtam a serdülők és sajnos a felnőttek esetében is gyakori az itt vázolt alacsonyrendű önálló akarat.

Ez a gondolatsor beilleszthető, az élőlényi programokról szóló elmélkedésbe, vagy akár a kritikáról szóló elmélkedésbe is. 

A gyermeket valamilyen szinten rá kellene vezetni az emberek helyes megítélésére, értékelésére. Persze ez is elsősorban a felnőtt, a nevelő problémája.

Amit én tapasztaltam, hogy a gyerekek fiatalok és gyakran a felnőttek is többre értékelik, jobban felnéznek, inkább példaképnek tekintik a vidám, lezser, élni tudó, konfliktusokat ügyesen kikerülő embereket, akik akár nyugodt úriemberek benyomását is kelthetik. Mert ki áll az ellenponton, aki ellenszenves, akinek a látszólagos nyomorúságos, kicsinyes élete és stílusa visszatetsző, nem követhető. A sokat dolgozó, aprólékos, kicsinyesnek tűnő, sokat aggódó, bánkódó esetenként dühöngő, ritkábban vidám, de mégis érzelmes, mindenbe beleszóló, konfliktusokat nem kerülő ember. Mi értelme van így élni, állandóan dolgozva, aggódva, stb., és mi értelme van, ha mindenki így él, hol marad az emberi boldogság – vetődik fel részben jogosan a fiatalokban. De csak részben jogosan. (Ugye itt végeredményben megint az önző és az önzetlen ember problémájával állunk szemben.)

Mert fel kell tenni kérdéseket. Ki az, aki többnyire előállítja a testi-lelki igények kielégítéséhez, a primer boldogsághoz szükséges javakat? Ki az, akinek a segítségére, gondoskodásra számíthatunk? Mindez bizony ez általában, átlagosan, a sokat dolgozó, aggódó, aprólékos, stb. ember. És a lezser, vidám, kedves életművész (vagy az udvarias úriember), aki általában, átlagosan bizony önző, aki csak magáét állítja elő, vagy még azt sem, aki jellemzően közömbösen, de ügyesen odébbáll, ha segítségnyújtásról lenne szó.

Félig azonban valóban jogos a fiatalok ellenszenve de csak félig, vagyis inkább tévedés, mint igazság. Mert kétségtelenül, az aggódás, az aprólékosság, stb. is tud idegesítő, fárasztó ellenszenves és negatív lenni, ha azt túlzásba viszik. Pl. annyira aggódó, aprólékos, stb. az illető, hogy az már meggátolja abban is, hogy elegendően termeljen, gondoskodjon, dolgozzon. Vagy oly annyira, hogy az már valóban rátelepedő, terhes. De azért ezzel a megállapítással (határvonal-kitűzéssel) nagyon kell vigyázni, éppen erről szól ez az elmélkedés. Az is igaz, hogy a legkiválóbbak képesek úgy aggódni, úgy gondoskodni, úgy beleszólni, hogy az nem tűnik fel, de azért ez nem várható el mindenkitől.

Szóval jelenleg elsősorban a fiatalok körében (ez részben korosztályi jellemző is), van egy jellemző tévedés,  amennyiben az embereket hibásan, vagyis a rövid távú, felületes kellemességük alapján ítélik meg.

Miért alakul ki ez jellemző téves emberi értékelés, avagy róka fogta csuka, a csuka fogta róka helyzete.

Kezdjük onnan, hogy a kisgyermeket nem tanítják meg a felnőttek a nevelők a helyes értékítéletre, pedig maguk gyermeki szintjén, módján meg lehetne tanítani. De nem tanítják meg, mert felnőttek sem ismerik értik teljesen ezt a problémát. És aki felületesen tisztában is van ezzel, az sem gondolja, hogy kisgyereknek ezt és más erkölcsi problémákat meg kellene tanítani. Ne kell ill., nem lehet gondolják. És egyébként felnőtteknek is csak a kisebb része látja, érzi át (nem felületesen) a problémát. Ezért a társadalomból, a médiából, a filmekből, a mesékből, a könyvekből, stb. azon üzenet áramlik lezser, vidám, stb. életművészek a szimpatikus példaképek, és az ellenpont a sokat gürcölő, a aprólékos akadékoskodó, stb. az ellenszenvesek. Így érkezik el gyerek kamaszkorig, amikor is ezt a hibás emberi (ez esetben kamaszkori) értékelést tovább erősíti a dafke jelenség. Ugyanis a serdülő elsősorban a szülei, az idősebb emberek ellenpontja alapján alakítja ki önmagát. És mivel szülők, az idősebbek ezért egy fokkal mégis gürcölösebbek, aprólékosabbak, stb., mint a kamasz ideálja ezért még inkább a helytelen értékelés irányába fordul. Később egy kicsit visszafordul (egy sereg ráfaragás talán kicsit ráébreszti hogy ki a jó és a rossz ember),  de ez nem elég ahhoz, hogy ő maga is teljesen tisztán lásson, és a rábízott gyerekeket ennek szellemében nevelje.

És ez megy körbe. Vagyis az erkölcs és az emberi értékelés rossz, és egyébként körbeforgó, állandó állapotából a kisgyerekkori neveléssel lehetne kitörni. Viszont ez kvázi szinte lehetetlen, mert a nevelők erkölcsi állapota sem megfelelő, mert mitől lenne az. 

Egy kis idevágó ismétlés.

Az emberek nem oly bölcsek, okosak, mint amilyennek képzelik magukat, de ennél is nagyobb baj, hogy érzelmileg labilisak.

Az egyének többsége, tehát általában az emberek, vagy az illúzió, vagy valamely kellemetlen érzés (félelem, szorongás, düh, konfliktuskeresés, bánat, szégyen) rabságában (függőségében, komplexusában, mániájában) szenved. Vagy, és, valamely vágyának, (igényének, szükségletének, pl. hatalomvágy, kapzsiság, hiuság, önteltség, feltűnésvágy, fogyasztásvágy, játékvágy, alkohol, dohányzás, stb.) rabságában (függőségében, komplexusában, mániában) szenved. És még lehetne sorolni.

Hosszabb-rövidebb ideig, kisebb-nagyobb mértékben átléphetik ezek, a normálisság határát, vagyis túlmennek az indokoltság határán. Túlságosan kilengenek, nyitva marad a szelep.

Sok minden jut erről eszembe.

Talán a kisebb mérték és a rövidebb időszakok még normálisnak tekinthetők.

Az állat talán kiegyensúlyozottabb, tehát lehet egy negatív haladás. Rosszul van megszerkesztve az egyén érzésmechanizmusa. 

Ami még eszembe jut. A boldogságkiegyenlítő rendszer. A belső harmónia megteremtése. Védekezési módok a kellemetlen érzésekkel szemben.

A szükségletek arányos kielégítése, mint gazdasági, társadalmi cél.

Az önálló akarat, amennyiben a belső rabság is rabság. Az ész uralma az érzések felett. Mennyiben ítélhető el (emberi és másvilági megítélés) ezek miatt az egyén. A másvilági megítélés, pl. az önhergelt kellemetlen érzések megítélése.

De leginkább a következők. A bölcsességre és valóságra (igazságra) épülő jobb társadalom kialakításának, egyik vonulata: ne legyél ilyen, meg olyan mert az, magadnak és másoknak is árt. De azért ezt nem árt konkrétabban is bizonyítani. Azért a pszichének is vannak bonyolultabb szinte fizikai, matematikai jelenségei, folyamati. Azért a társadalomnak is vannak a pszichén „kívüli” fizikai, matematikai jelenségei, folyamatai. Ezeket sem árt bölcsen, okosan, az igazságnak megfelelően feltárni. De a címben felsoroltak talán felülírhatják, vagy befolyásolhatják, a bölcsességet, okosságot. Felülírhatják, vagy befolyásolhatják, nem mindegy. El kell fogadni, hogy csak befolyásolhatják.

A fő kérdés, hogy a címben felsoroltak, mennyiben függetlenek a külső körülményektől pl., a társadalomtól, pl. a szélesebben vett életszínvonaltól? El kell fogadni (és egyébként bizonyítani is lehet), hogy nem függetlenek. (Pl. eddig is labilis volt a lelki állapotom, de hogy kijött ez a rossz törvény, még rosszabbul érzem magam.) Igaz hogy az arányosság egyirányú, de felezett, negyedezett.  Vagyis egy egységnyi külső körülményjavulás, csak annak felével, negyedével javítja az ember közérzetét. És egy egységnyi külső körülményromlás csak annak felével, negyedével rontja az ember közérzetét. De javítja és rontja.  Tehát érdemes a jobb, igazságosabb, külső körülményekért, társadalomért tenni. 

Mit tanulhat a szülő, nevelő e tanulmányból.

Pl. a gondolkodástan fejezetből azon egyszerű gondolkodási funkciókat (összehasonlítás, egyszerű következtetés, stb.) melyekre már kisgyermek is megtanítható. Egyébként szinte miden tanítható kisgyermeknek csak a saját szintjén. Ez egyrészt játékos kevés tanítást jelent Másrészt leszűkített és egyszerű lexikális tudásból kell kiindulni. Persze ezt óvatosan lehet bővíteni de a lényeg mégis az alapok, az lapvető összefüggések tanítása gyermeki szinten.

Visszatérve a jó szülő pl. a szabályozástan tanulmányozása után feltehetően jobban, tudatosabban fogja a gyermekét szabályozni. Szinte minden fejezetből lehet valamit meríteni a kisgyermeki nevelés szempontjából. Ha pedig nagyobb gyerekről van szó, akkor persze a még többet lehet e tanulmányból kiválasztás, átalakítás után átadni a gyereknek.

Meggyőződésem hogy ama ember, aki elmerül a társadalomtudományos problémákban, kiváltképp a vezetés és a törvénykezés szabályozás problémáiban az nemcsak jobb vezető, de jobb szülő is lesz.

Mit sem ér a verbális gyereknevelés, ha a nevelő élete, erkölcse, viselkedése mást mutat. Igen - mondhatja nevelő - de, hát a környezet, hiába vagyok én jó.

A környezet csak egyharmad tényező, a nevelő példája egy második harmad, és konkrét nevelés harmadik harmad, vagyis rossz a környezetet (társadalmat, rendszert) nem szabad túlértékelni. Azt azért meg kell érteni, hogy világ megjavulásnak (és ez a gyerek érdeke is) talán legegyszerűbb módja, ha okos, jó embereket nevelünk, és ezt már kisgyermekkorban el kell kezdeni. A gyerek érdeke is mert a jelenlegi önző, becstelen és végeredményben rossz hatásfokú világban lehet, hogy gyerekünk bekerül a kiváltságos szűk rétegbe, a tojásba, de sokkal nagyobb valószínűsége, hogy a 90%-os, viszonylag szenvedő többségbe kerül be. Pontosabban 9-szer nagyobb a valószínűsége. Mire vezet, ha szinte minden nevelőt az a logika vezérel, hogy én majd olyan embert nevelek, aki az önző becstelen, rossz hatásfokú világban is képes bekerülni a szűk kiváltságos rétegbe? Az önzés, becstelenség, a rossz hatásfok megmarad, sőt fokozódik, és fokozódik bekerülés harca. A gyerekek (a majdani felnőttek) és köztük a mi gyerekünk esélye a bekerülésre, a jobb életre nem nő.

De ahhoz, hogy jó nevelők legyünk, először magunkat is meg kell nevelni valamennyire.

Néhány további erkölccsel kapcsolatos probléma. Erkölcsi, jogi paradoxonok (megoldhatatlan problémák). Mindazt, amit eddig elmondtam, átértékelik, de nem érvénytelenítik, a szinte megoldhatatlan problémák. 

Nem szeretnék a mindentudónak látszani, mert mint minden ember én is gyakran találkozom általam szinte megoldhatatlan egyszerű emberi, nem társadalmi problémával. Mégis azt gondolom, hogy e problémákon való elgondolkodás, önmagában, megoldás nélkül is egyfajta megnyugváshoz, bölcsebb viselkedéshez vezethet.

Az első kérdés máris felvetődik: van e olyan, hogy nem társadalmi, de egyéni, erkölcsi probléma? Ugyanis a jog, ha máshol nem is, de az alapvető jogelvek kapcsán nem kerülheti ki az erkölcsi problémákat.

A jog és az erkölcs kapcsolatáról, azonosságairól, különbségeiről, már elég sokat beszéltem, de e témában is állandóan felmerülnek bennem újabb gondolatok.

Erkölcs: olyan kisebb vétségek, amelyeket jogi úton nem lehet rendezni, mert nem lehet, nem érdemes ezeket bizonyítani, ill. a jogorvoslatuk bíróság hatóság előtti rendezése lehetetlen, hiszen akkor hússzor ekkora apparátusra, rendőrségre, bíróságra, stb. lenne szükség.

Egyes kisebb vétségek, pl. a rossz tanítások vétsége, a rossz példa mutatása, a zavarás, kisebb lopások, csalások, (hazugságok) testi sértések (pl. valaki véletlenül a másik lábára lép), és még hosszasan lehetne sorolni. Tehát az erkölcs egyik meghatározása: kisebb, jogilag nem kezelhető vétségek, másnak ártások, károsítások sokasága.

Ugyanakkor, az sem teljesen igaz, hogy az erkölcs csak a kisebb vétségekről szól. 

Ugyanis az adott társadalom világnézete határozza meg jelentős részben, hogy mi a kisebb vétség. Egyes társadalmakban igen szigorúan büntetik azon tetteket, melyeket más társadalmakban elintéznek egy fejcsóválással.  Itt most az asszonyi hűtlenség jut hirtelen eszembe, melyet régebben és bizonyos helyeken most is, igen szigorúan büntetnek, tehát a jog területéhez tartozik. De nyilván sok más példa is van. A hűtlenséget egyébként nem intézzük el fejcsóválással, mert igen erős lelki fájdalmat tud okozni. Viszont a jogegyenlőség miatt a férji, és mindenféle hűtlenséget is büntetni kellene. Ezt viszont már nem vállalta be a jogot készítő férfitársadalom, inkább az erkölcsi szférába száműzték e másnak ártást.

Ez felvethet egy másik meghatározást: az erkölcs nagyobb vétségekről, bűnökről is szólhat, csak ezt más megközelítésben teszi, mint a jog. Néhány tipikus erkölcs fogalom: hűtlenség, hálátlanság, becstelenség, önzőség, önteltség, hatalomvágy, kapzsiság stb. vagy ezek ellentéte. Ezekkel, a fogalmakkal a jog nem nagyon tud mit kezdeni. Olyan bűnökről, vétségekről szól az erkölcs, amelyeket nemcsak a kicsinységük miatt, de a bizonyíthatatlanságuk miatt képtelen kezelni, vagy nem akar kezelni a jog.

A jog az adott cselekedetet, ill. cselekvéstípust, esetleg az adott magatartást ítéli meg, azt is másnak ártás szempontjából, egyébként helyesen, mert ezt lehet viszonylag pontosan megítélni. Az erkölcs a tulajdonságot is megítéli, ez is szükséges. Ugyanakkor, erről már máshol is beszéltem a tulajdonság megítélése nemcsak azért pontatlan, mert egy ember lehet pl. adott esetben bátor, máskor meg gyáva is, hanem azért mert fokozottan szubjektív. Pl. gyáva, nem gyáva csak óvatos. Pl. bátor, nem bátor, hanem óvatlan. Pl. magabiztos, nem magabiztos, hanem öntelt. És még hosszasan lehet sorolni.

És persze az a meghatározás is igaz, amit már több helyen kifejtettem: minden jogi probléma egyben erkölcsi, igazságossági probléma is, de nem minden erkölcsi, igazságossági probléma, jogi probléma.

Az is kérdés hogy a harmadik láb, a pszichológia (lélektan) hogyan viszonyul az erkölcshöz és a joghoz. Ne feledkezzünk meg harmadik lábról, a pszichológiáról sem. A pszichológia nem ítélkezik, hanem feltár, leír és e kiindulásból keres megoldásokat. Egy hasonlattal, pl. nem emberről, hanem egy gépezetről beszélünk. Az erkölcs és jog megállapítja: ez a gépezet jó vagy rossz, ha jó, akkor meg kell dicsérni, többet kell belőle gyártani. Ha nagyon rossz, akkor nincs mit tenni, akkor meg kell büntetni, korlátozni kell.  Ha viszont csak kicsit rossz, akkor jöhet az apró javítások sorozata, ez nevezhető pszichológiának. A pszichológia nem ítélkezik, a részletekkel foglalkozik, és egy adott személy, javítási lehetőségeivel foglalkozik. Ez egy részterület.

A pszichológiának kicsi a társadalmi aspektusa, a társadalompszichológiának nagyobb, az erkölcsnek még nagyobb, a jognak hatalmas.

Egyébként nem ártana összhangba hozni a tudományokat, ugyanis a jog és az erkölcs is tudomány.

A jog annál jobb (magasabb színvonalú), minél pontosabb. Viszont az erkölcs feltételez bizonyos nagyvonalúságot, önzetlen adást.

Tulajdonképpen, amikor a jogi erkölcsi paradoxonokról, azaz, nehéz bonyolult problémákról beszélek, akkor felelősségre vonom a természetet, Istent, mondván: miért nem alkottál egyszerűbb jobb embert, miért nem alkottál egyszerűbb átláthatóbb életet, társadalmi, erkölcsi törvényszerűségeket.

Tulajdonképpen az emberi igazságosság, rend (társadalom, rendszer) alapja hogy az emberi életet ne a véletlen, a szerencse vezérelje, valamiféle logikus rend szabályrendszer vezérelje. Aminek az alapja, hogy vannak jó értékes emberek, és rosszabb értéktelenebb emberek és e szerint legyenek az emberek értékelve és ne a véletlen szerencse alapján.

Tehát az egyik alapkérdés: ki a jó az értékes ember és ki a rossz, értéktelen ember, ill. ezekben is vannak fokozatok.

És itt már számos probléma bonyolultság ellenmondás vetődik fel.

Pl., hogyan értékeljünk néhány cselekvést (ill. tulajdonságot).

Pl., hogyan értékeljük, ha valaki az igazságért, a jóért rossz, kemény eszközökkel harcol.

Pl., miért van az, hogy az ember általában, mint szemlélő érdekesebbnek tartja a borzalmat, a tragédiát, esetleg a karikatúrát, a viccet, mint a szinte „unalmas” helyes cselekvést, a helyes átgondolt szorgalmas életet.

Pl., mi az álszenteskedés?

Pl., mi betyárbecsület, és az vajon erkölcsös?

Az érvényesüléshez szükségesek bizonyos megalkuvások, stréberségek. Ez pozitív vagy negatív magatartás?

És még lehetne folytatni a fogas kérdéseket.

Ami állandóan felvetődik: rendben van, hogy vannak jó, és rossz emberek, de ezt csak az önhiba, önérdem figyelembevételével lehet igazságosan megállapítani. Márpedig ezt nem is olyan egyszerű megállapítani.

Ennek kapcsán az is állandóan felmerül, az rendben van, hogy vannak jó és rossz emberek, de nem lehetnek kiváltságos, eleve kategorizált jó, felsőbbrendű és rossz, alsóbbrendű emberek.

Ami szintén állandóan felmerül: a rövid távú hasznosulás, ill. haszon-okozás, hosszabb távon lehet károsulás, ill. károsítás és ennek a fordítottja is igaz. 

Ami szintén állandóan felmerül, hogy az emberi szükségletek (igények, vágyak, ízlések) egymásnak ellentmondók lehetnek, és ahány egyén szinte annyi szükséglet, vágy, igény, ízlés van.

Ami szintén állandóan felmerül, hogy mindez hogyan viszonyul az emberi szükséges és hasznos önrendelkezéshez.

Továbbá, állandóan felmerül, de ez megmagyarázható, tehát nem paradoxon: az egyéni és társadalmi érdek ütközése.

Visszatérek a bizonyos cselekvések (tulajdonságok) megítéléshez. Ezen belül is a figyelmetlenség megítéléshez. A figyelmetlenség mely eredhet, felületességből, lustaságból, önzésből, netán butaságból.

Az erdőben bóklászó állat súlyosan megfizethet a figyelmetlenségért, mert ham bekapja a ragadozó. De itt jön ama gondolat, hogy az ember olyan logikus világot akar teremteni, amelyben véletlennek, szerencsének alig van szerepe. Aki figyelmetlenül lelép a járdáról, azt elütheti az autó. Mindkét ember jóindulatú volt, mégis bekövetkezett az igazságtalan károsulás. Azért igazságtalan, mert a figyelmetlen egyfelől jóindulatú is lehet, másfelől akár meg is úszhatta volna, tehát a véletlen, szerencse, belépett, mint tényező. A szándékosság mellett a véletlen, szerencse nem domináló tényező, a figyelmetlenség mellett domináló tényező.

Lehet, hogy ez a példa csak arról szól, hogy véletlent, a szerencsét, mint egyfajta igazságtalanságot mégsem lehet teljesen kiűzni az emberi életből.  De lehet, hogy jelentős részt mégis ki lehet űzni.

Lehetséges olyan elv, hogy a károkozónak kell nagyon figyelnie, ő vonható felelősségre, a károsult eleve megkapja a büntetését. De akkor a károsultnak, ha figyelmetlen volt, nem jár kártérítés.

Lehet olyan elv, hogy a figyelmetlenség abból eredő károkozás az mégiscsak sokkal kisebb bűn, mint a szándékos károkozás.

A másik elv, figyeljen mindenki magára, a figyelmetlen károsult fizessen meg a figyelmetlenségéért. Na de ez visszatérés az állati léthez, egy állandó szorongásos csak a figyelemre, az önzésre koncentráló léthez.

Az ember, a jóindulatú ember is, úgy képzeli el a boldog létet, hogy szabadon semmitől sem félve jár, kel, szórakozik, dolgozik, gondolkodik és cselekszik a még szebb jövőért.

De van itt egy ellenmondás, ha valaki szabadon, lazán, jár, kel, dolgozik, akkor az bizony a figyelmetlensége lezsersége folytán nagy valószínűséggel kárt fog okozni másoknak. Lehet hogy csak kisebbeket, lehet hogy nagyobbakat. Mert, pl. azért az autóvezető is hibás lehet abban, hogy a járdáról lelépőt elüti. Pl., ha akkor ő is egy kicsit félrenézett, figyelmetlen volt. Vagyis, ha odafigyelt volna, meg tudott volna állni. Általában azonban a figyelmetlen csak megsérti a másikat, de azt szinte napi szinten teszi.

Tehát a jóindulatú, szabad „kötetlen”, mégis tevékeny élet álma csak álom marad. De azért mégsem adhatjuk fel a szabad, jó szándékú, önzetlen és tevékeny élet álmát, mert akkor visszatérünk az állati élethez: fizessen a figyelmetlen. Akkor azzal telik el az életünk, hogy saját meglevő életünk, pozíciónk védjük, óvjuk, a fejlődésért már nem tudunk tenni semmit.

A paradoxonok, a nehéz bonyolult problémák, megoldása talán az arany középút betartása. De hozzá kell tenni, az arany középút megtalálása is nehéz és bonyolult lehet, és az is csak egy viszonylag rossz, de talán kevésbé rossz megoldást hozhat.

Kicsit rátérnék a humorra, amiben szintén van egy jó adag paradoxon.

A humornak is van határa, mert nem hiszem, hogy a meghalt ember, vagy a korházban, súlyos állapotban fekvő, fájdalmakat átélő ember jót tudna nevetni.

Ráadásul itt van gúnyolódás problémája, mely már másnak ártás, sértés. Tehát a vidám, az örökké jókedvű élet álmát, „nevessünk a problémákon élet” álmát is el lehet vetni. De azért a humort nem kell kidobni az ablakon. 

Az egyik legjelentősebb erkölcsi, jogi paradoxon így szól: kedveskedően (ne sértően) viselkedjünk, avagy legyünk kissé keményebbek?

A konkrét elemzés előtt, azért néhány általánosság.

A paradoxon: megválaszolhatatlan kérdés. A paradoxon: szinte megoldhatatlan probléma. A paradoxon (a szinte megoldhatatlan probléma), jellemzően abból ered, hogy nem lehet megtalálni az optimális arányokat.

Ha vannak szinte megoldhatatlan, és ráadásul szinte mindennel összefüggő problémák, akkor kétségbe vonható mindaz, amit eddig leírtam. Akkor hiába játszom meg én (vagy bárki) a mindentudót, nem tudok, nem tudunk, nem tudhatunk semmit. Akkor arra vagyunk ítélve, hogy halálunkig kóvályogjunk, botorkáljunk az érzelmi viharok földjén, hiszen nincsenek, nem lehetnek vezérlő gondolati igazságok.

De a nehezen megoldható, alig megoldható problémák miatt valóban a szemétbe kell dobni, mindazt, amit elgondolunk az erkölcsről? Fölöslegesen elmélkedünk az erkölcsről? Nincs optimálishoz közeli erkölcs, igazságosság? Az én válaszom természetesen mindezen kérdésekre: nem.

Ugyanakkor keserű szájízzel megállapíthatjuk: nem vagyunk, nem lehetünk mindentudók. Nem vagyok tévedhetetlen, a tévedések sokasága ott lapul a napi és az egész életemben. Ugyanakkor mégsem adhatom fel a helyes viselkedésre, az erkölcsösségre való törekvésem, mert akkor nem ennyit, de sokkal többet tévednék. És nemcsak az én tévedéseim, tévelygéseim sokasodnak meg az erkölcs hiányában, hanem mindenkié, és akkor még rosszabb, még kellemetlenebb világban fogunk élni. 

A címben szereplő kérdés (kedveskedően, ne sértően viselkedjünk, avagy legyünk kissé keményebbek, és az önzőség, önzetlenség összefüggése:

A szurkálódó, álnok (valami ártó szándék, rosszindulat van a lelkünkben) kedveskedést most felejtsük el, nincs bennünk rosszindulat. De ez még nem jelenti azt, hogy a jóindulat, az önzetlenség vezérel minket.  Lehet úgy is kevesebb önzetlenség a lelkünkben, az érzéseinkben, hogy közben kedveskedők, udvariasak vagyunk, egy cseppet sem akarjuk a másikat megbántani, megsérteni. És úgy is lehet szeretet, önzetlenség a lelkünkben, érzéseinkben hogy a másikkal kicsit keményebben szigorúbban bánunk. Most vagyunk kemények, egy későbbi jobb állapot érdekében. Pl. kemények szigorúak, vagyunk a gyerekünkkel, de csak az Ő érdekében. De azért mégsem ilyen egyszerű a probléma. Egyrészt mert azért a kedvesség, kontra keménység még sem teljesen független a szeretettől, az önzetlenségtől. Na és az örök kérdés: de hol legyen a határvonal?

Ez csupán az etikett, az udvariasság problémájáról szól?  Tanuljunk meg, kellő mértékben, udvariasan keménynek lenni. Kétségtelenül nem ártana ezt megtanulni.

Az én (és feltehetően nemcsak én problémám) problémám, azonban így szól:

Arra törekszem, hogy másiknak adjak, a másiknak ne ártsak, a másik ember jól érezze magát, ne sértsem meg a másik embert.  Na de akkor:

Na, de akkor mi lesz az építő kritikával? Na, de akkor nem kell sokat nyelnem?

Na de akkor nem marad bennem a véleményem? És akkor hogyan alakul az arányos szeretet, tisztelet?

Na, de akkor nem lehet: szembe dicsérem, de ellene szavazok? (Ugyanis néha, de elkerülhetetlenül le kell valaki, valami mellé tenni a voksot, választani kell. Hiába szeretek a felszínen mindenki egyformán, ha választani kell, akkor már nem szerethetek egyformán.)

Talán ennél is fontosabb, hiába törekszem erre, (kedvességre, ne sértsek meg másokat) elkövethetek kisebb hibákat. Így, vagy úgy mégis megsérthetem a másikat. És akkor ráadásul, lelkiismeret furdalásom lesz, ez pedig számomra kellemetlen érzés. Vagyis az alapvető cél, miszerint minél több ember éljen egyre kellemesebben, azért sem teljesül, mert a lelkiismeret furdalások száma növekszik. És akkor állandóan méricskélhetek, vigyázhatok (ez sem kellemes állapot), de még így sem tudom elkerülni, hogy mindig mindenkivel teljesen becsületes, igazságos, kedves, udvarias legyek. Nem tudom elkerülni, hogy néha ne sértsek meg másokat.

De van itt más probléma is. Ha valaki a kedvességre törekszik, akkor ő jogosan várhat el másoktól is több kedvességet, vagyis ő érzékenyebb, sértődékenyebb lesz. Vagyis a sértődékenység növekedése miatt mégsem fogják (emiatt sem) az emberek jobban érezni magukat. Összesítve a lelkiismeret-furdalások és a sértődékenység (érzékenység), és a félelem (nehogy megsértsem a másikat) növekedése miatt nem fogják az emberek jobban érezni magukat, ugyanakkor kialakulhat az építő kritika, az önakarat, és egyebek hiánya.  Ugyanakkor, kérdés: valóban szükségszerűen növekedni kell az érzékenységnek, a sértődékenységnek?  Erre sem könnyű válaszolni. Elméletileg egy határig lehetséges: szeretni, adni, óvni másikat, úgy hogy azt nem várjuk el a másiktól. De csak egy határig.

Ismertem állandóan kedveskedő embereket és mégsem éreztem jól magam a társaságukban. Ismertem keményebb, szigorúbb, szókimondó (de igazságos, becsületes) embereket és mégsem éreztem rosszul magam a társaságukban. Ismertem goromba, kötekedő, önző embereket, akik társaságában rosszul éreztem magam.

(E fejezet is egyfelől arról szól, mi hogyan viselkedjünk, másfelől arról szól, hogy az előzővel összhangban, hogyan ítéljünk meg másokat.)

Vagy ne törekedjek erre, ne foglalkozzak azzal, hogy a másik mit érez, hogy megsértődik, legyek kemény, szigorú. Na de akkor:

Na, de akkor mégis egy önző, ellenségeskedő, háborúskodó világban fogok élni.   Na de ekkor is állandóan, bizalmatlan lehetek, állandóan félhetek, mert tudom hogy az emberek, akárcsak én nem feltétlen az én megsegítésemre törekednek. És nemcsak én vagyok ezzel így.  

Nyilvánvalóan valamiféle optimális arányt, középutat kellene keresni, de nem könnyű, sőt szinte lehetetlen. Na, de a paradoxonok éppen erről szólnak: állandóan vívódunk, keressük a jó megoldásokat, de nem nagyon találjuk, sőt gyakran tévedünk. De a keresgélő, vívódó ember mégis másnak hasznosabb, kevésbé önző ember lesz. A hasznosabb önzetlenebb emberek mégis egy kellemesebb világot hoznak létre. Bíznunk kell abban: az emberek többsége ugyanúgy vívódik, keresgél, és téved, ahogy mi. És ez a tudat, ez a bizalom már önmagában is adhat bizonyos megnyugvást. Nem csak mi emberek vagyunk tökéletlenek. Hiába akarunk, teljesen jók nem tudunk lenni.  Viszont vannak, akik nem is akarnak. Erkölcsre, és az erkölcsről való gondolkodásra szükség van. 

Hozzátéve: vívódjunk, keresgéljünk, de azért vegyük észre az élet szebb oldalát is. Vívódjunk, keresgéljünk, de azért ne legyünk önzrikálóak. És itt már beleakadunk egy újabb aránykeresésbe. 

Egy másik legjelentősebb erkölcsi, jogi paradoxon szerintem egyszerűen így szól: az igazságosság vonatkozásában is legyünk nagyvonalúak, adakozók, vagy itt bizony nagyon precíznek kicsinyesnek, méricskélőnek kell lenni.

Nagyvonalúak vagyunk, egyben azt is jelenti, hogy adakozók, segítőkészek vagyunk, és ezt nem méricskélve tesszük. Nagyvonalúság egyben önzetlen viszonzatlan adás, nagylelkűség, megbocsátás. De azt is jelenti, hogy elviselünk, bevállalunk bizonyos hátrányokat, károkat, hiszen amikor adunk, segítünk akkor ez bizonyos kár a számunkra.

Ez a problémakör összefügg, azzal az alapvető jogelvvel: a jóindulatú figyelmetlen megkárosítása szinte azonos a figyelmes megkárosításával. De ha figyelmetlenséget, felületességet megbocsátható vétségnek tekintjük a károsult vonatkozásában akkor a károkozó vonatkozásában is megbocsátható vétség. Márpedig ez vitatható.

Ha figyelmetlenséget elő lehet húzni a kalapból, mint enyhítő, vagy feloldozó körülményt akkor mindig lehet hivatkozni a figyelmetlenségre. A figyelmetlen károsuló is követelhet kártérítést. Valamilyen határt, mérést itt fel kell állítani. Mennyire legyen kicsinyes ez a mérés. Vagy legyünk nagyvonalúak, elnézőek, intézzük el: nem akarta, nem hibás – felkiáltással. 

Na de visszatérnék az igazságosság kicsinyes méréséhez, ill. nagyvonalú megközelítéséhez.

Nézzünk egy példát melyben valaki kölcsönad egy személyautót egy másik embernek. Visszaadáskor a személyautón egy kis karcolást fedez fel a tulajdonosa. Erre legyintsen, vagy pedig követeljen kártérítést. És most általánosítsunk, lépjünk be a társadalom nagy területébe és így tegyük fel a kérdést: társadalmilag mi a hasznosabb, ha az emberek többsége nagyvonalú, vagy ha pontosan méricskél.

A másik példa legyen egy 100 fős kolostor, ahol kvázi igazi kommunizmus van, mindenki a képessége, szorgalma szerint dolgozik és mindenki a szükséglete alapján fogyaszt. Ehhez is egy nagyfokú nagyvonalúság szükséges, mert nyilván a sokat dolgozónak, de viszonylag keveset fogyasztónak el kell nézni, hogy a másik kevesebbet dolgozik, de többet fogyaszt.

Az igazi kommunizmushoz nemcsak erős önkontroll szükséges, de a másik irányába egy nagyfokú elnézésre, megbocsátásra, talán akkorára, hogy az már nem fér bele a tisztességbe. 

Nézzük a kicsinyes méricskélés melletti érveket. Illetve e melletti érveket: fizessen, bűnhődjön a figyelmetlen, legyen az károsult, vagy károsító.

A természet, Isten is megbünteti figyelmetleneket, mert elég lelépni a járdáról és elüthet egy autó.

Ha méricskéljük az igazságot, akkor is kialakul egy legalább 15%-os igazságtalanság, ha pedig nem méricskélünk, megengedünk pl. 15%-os igazságtalanságot akkor már 30-40%-os igazságtalanság alakul ki és ez már elviselhetetlen fokú. Ha lazák, elnézőek vagyunk, akkor kialakulhat egy felelőtlen becstelen társadalom. Az elnéző, társadalomban szükségszerűen kialakul a tudatos haszonszerzők, ügyeskedők viszonylag széles rétege.

A kicsinyes pontos mérést egyébként sem lehet megúszni, mert valahol meg kell húzni a határvonalat. És ha már valahol meghúzzuk, pl. 15%-os igazságtalanságnál nem vagyunk hajlandók többet eltűrni, akkor ezt a határvonalat kell pontosan mérni. Mert mondhatjuk, azt hogy egy kis karcolásra legyintünk, de valahol van egy határ, amire nem legyintünk, és akkor e határátlépés miatt kell számolgatni. Vagyis azon érv, hogy a kicsinyes igazságosság számolás rengeteg energiát igényel nagyobb részt nem igaz.

Ha a 100 fős kolostorba csak két rosszindulatú bűnöző ember van, már akkor is pontos törvényeket kell alkotni.

Nézzük a nagyvonalúság melletti érveket. Illetve amelletti érveket, hogy a figyelmetlenséget ítéljük meg nagyvonalúan, a jóindulatú figyelmetlen károsult kapjon szinte teljes kártérítést és figyelmetlen károsítót is ítéljük meg enyhébben.

Először is kétségtelenül felettébb kellemetlen egy olyan társadalomban élni, amelyben mindent hétszeresen kell bezárni, ahol állandóan minden apróságra figyelni kell. Nemcsak kellemetlen, de nagyon sok energiaveszteség is. Igaz az előbb bebizonyítottam, hogy mégsem sokkal nagyobb mintha a határ két fokkal lezserebb, mert határnak akkor is lenni kell. De azért a kicsinyes méréssel mégis nő a kellemetlenség és nő a fölöslegesen nem hasznos munkával eltöltött idő és energia.

Itt viszont felvethetjük azt, ha a károsítókat szigorúan büntetik, akkor az visszafogja őket, és így mégis lezserebbül élhetünk. De meg lehet azt tenni, hogy egyébként mindenki nagyvonalúan adakozóan él, csak a károsítókat mérjük aprólékosan kicsinyesen precízen és csak náluk, nem nézzük el, a figyelmetlenséget. Mert ez a gondolat talán hibásan abból indul ki, hogy a károsítók azok egy különválasztható megszámolható embercsoport.   Na de talán az sem jó, ha az embereket besorolják jó meg rossz kategóriába, még akkor sem, ha ez a besorolás csak rövid távú, meghatározott idejű.

Visszatérve az előző gondolatokra, magát a figyelmetlenséget legyen az károsító, vagy károsult ítéljük el mint erkölcstelen cselekvést, akkor egyfelől nem mérhetünk kétféle mércével. Másfelől akkor az erkölcsös az lesz, aki figyelmesen, precízen védi, óvja a saját kis életét (igaz akkor másokét is így kell védenie) és a szabadon szárnyaló költő, forradalmár, újító, stb. akár erkölcstelennek is mondható.

Az egész szociális rendszer alapja a támogatásra szorulók, támogatása arról szól, hogy nagyvonalúak vagyunk. De ez sem teljesen igaz, mert jelentős részben csak arról szól, hogy amit igazságtalanul elvettek tőle, vagy el fognak venni, azt visszaadjuk.

Azt a kérdést is feltehetjük, melyiknek van nagyobb jó útra térítő nevelő hatása.

Hát ezt sem könnyű megmondani. Mert a kicsinyes mérés pontosabb igazságosabb képet ad, és nagyobb visszatartó erő, de ugyanakkor letörheti, nagyvonalúságot, az adakozást, az elnézést, a bizalmat.

Ha csak kicsinyes mérés van, akkor állandósul a veszekedés, a vita, pl. azért hogy még ez a mérés sem elég pontos. És hol van kicsinyes mérés határa? Tehát bizonyos fokú nagyvonalúságra mégis szükség van. És könnyen visszatérhetünk az állati léthez: az apróságokra való figyelés leköt minden időt, energiát, nincs időnk, energiánk az élet javítására és egy szabadabb életre.

Az egyik esetben talán egy szűkebb de tudatosabb, rosszindulatú bűnöző réteg alakul ki. A másik esetben egy szélesebb, de kevésbé tudatos kevésbé rosszindulatú bűnöző, inkább csak figyelmetlen réteg alakul ki.

És azt se felejtsük el, hogy az ember oly furcsa lény hogy a dafke hatás miatt minden átfordulhat ellenkező irányba: azért is különálló akarok lenni, azért is mást akarok. Kétségtelenül van egy genetikusan kódolt elutasítás.

Ha egyik sem jó, akkor jöjjön az arany középút, ami az én olvasatomban a következő: bizonyos határig mégis be kell vállalnunk, hogy adott esetben porul járhatunk, bizonyos fokig legyünk elnézőek, nagyvonalúak, megbocsátóak.  Személyes életünk során nem mehetünk el a kicsinyesség, kukacoskodás irányába, még akkor sem, ha ez az igazságosságkeresés és nem az önzés irányába történik. Mi személyesen legyünk másokkal bizonyos határig elnézők, jobban, mint magunkkal. De a társadalmi igazságtalanságokkal ne legyünk elnézők. 

Mert azért az sem járja, hogy kialakuljanak jelentős, tudatosan kizsákmányoló lehúzó rétegek, a becsületes jóindulatú nagyvonalú emberek pedig szívnak.

Azt gondolom, hogyha sokan, a többség így gondolkodik, akkor mégis egy élhetőbb világ alakul ki. Mert a nagyvonalúság, a megbocsátás talán kölcsönös lesz.

Ugyanakkor ez mégis egy erkölcsi, jogi paradoxon: hogyan ítéljük meg azokat, akik az igazságosságkeresés miatt vagy saját kis életük óvása miatt mégis kicsinyeskednek, kukacoskodnak? Mert ha mi nagyvonalúak vagyunk, akkor ezt is elnézzük nekik, azért is mert ez nem olyan nagy bűn, mint az önzőségből eredő másnak ártás. Viszont a határ nehezen állapítható meg.

Ahogy a figyelmetlen és az önző tudatos másnak ártó közötti határ is igen nehezen állapítható meg.

És az is vitaható, hogy magunkkal szigorúbbnak kell lenni, mint másokkal. De az nem vitatható, hogy magunkkal legalább olyan szigorúnak kell lenni, mint másokkal.

Ne de még az sem biztos, hogy az arany középút a legjobb megoldás. Nézzük csak, kölcsönadom az autómat, és visszakapom egy karcolással. Legyintek. Visszakapom két karcolással, legyintek. Visszakapom három karcolással az arany középút értelmében, nem legyintek. Előveszem a mérőszalagom, számolgatok, benyújtom a követelésem, idő megy rá. Konfliktus alakulhat ki. A másik megállapítja milyen kicsinyes ez az ember. Lehet, hogy az arany középúttal úgy ötvöztem a kicsinyes méricskélést és a nagyvonalúságot, hogy mindkettőből csak rossz jelent meg? Talán nem.

De mi is volt e fejezet címe: jogi erkölcsi paradoxonok, vagyis szinte megoldhatatlan problémák.

De  egy sereg kérdés számomra is megválaszolatlan marad.

Pl., hogy a figyelmetlen (tévedő, felületes, lusta, buta, stb.) károsító végül is, ha akkora kárt okoz, mint a szándékos, önző, akkor miért kellene sokkal kevésbé számon kérni. Legyünk másokkal elnézők, de az állam a hivatal, a nagyobb cég, vagy bizonyos foglalkozások károsításával azért sem lehetünk elnézőbbek, mert ők sok embert károsítanak meg. De ha a figyelmetlenséget, mint negatív cselekvést ítéljük meg, akkor mégsem lehet nagy különbségeket tenni. És akkor a figyelmetlen károsuló is megérdemli a károsulását. Na de akkor egy élhetetlen világban fogunk élni. Az elvonó, kizsákmányoló, büntető, megszorító romboló jellegű világ sokkal rosszabb életet képes biztosítani, mint a normális igazságos részben nagyvonalú világ.

Csak akkor tudunk valamennyire önzetlenek, nagyvonalúak, adakozók, megbocsátók lenni, ha pontosan mérjük az igazságosságot. Mert, ha rosszul van megítélve az igazságosság, akkor, amit önzetlenségnek, adásnak, megbocsátásnak hiszünk nem is adás, önzetlenség, megbocsátás. Tehát a pontos mérés ezért sem elkerülhető. És azért sem mert ha nem rólunk van szó, de olyan kívülálló felekről, melyek ügyében nekünk kell ítélkezni, akkor egyik féllel szemben sem lehetünk elfogulatlanok. És persze ha mi ügyünkben ítélkezik egy kívülálló, akkor is elvárhatjuk a pontos igazságosságot. Na de akkor mi van a nagyvonalúságunkkal?

A pontos precíz szinte kicsinyes mérést nem lehet elkerülni, de ehhez képest, mi magunk mégis legyünk valamennyire nagyvonalúak, önzetlenek, megbocsátóak.

De pontosan mekkora legyen ez a nagyvonalúság, egyoldalú önzetlenség, megbocsátás?

Az okoskodás (egyben az akaratosság, egyben a kompromisszum) ellentmondásai.

Minden ember szükségszerűen okosnak érzi magát és ez nem baj, mivel a gondolkodás pozitív cselekvés.

Szükség van az építő kritikára, és kritikus, önálló gondolkodás nélkül nincs fejlődés nincs önállóság.

A véleményünk ki kell mondani, nem szabad lapítani, nem szabad megalkudni.

Ugyanakkor: minél többet tanul, tapasztal egy ember, valószínűleg annál okosabb. Ugyanakkor: valószínűleg, de nem biztos.  Mindenki tévedhet.

Ugyanakkor:

A bölcs ember szerény, mert ő azt is tudja, hogy sok mindent nem tud.

Az okoskodás, az akaratosság, az önteltség az önzőség édestestvére.

Az okoskodó, az akadékoskodó ember nem szimpatikus. A stréberkedő még kevésbé szimpatikus.

Aki okosnak akar látszani, ill., aki el karja fogadtatni a véleményét, az már csak taktikából is, szerény, kisebb dolgokban elfogadó, udvarias. Udvarias: első körben javasol és kér.

Ahány ember annyiféle képesség, mindenki jó, okos valamiben, senki sem jó, okos mindenben. A sokféle vélemény kiegészíti egymást. Több szem, többet lát.

Ahány ember annyi vágy, akarat, annyi életút, megközelítés. Más okosságát véleményét is el kell fogadni. Mindez a demokrácia alapja.

A bölcs ember minden véleményen elgondolkodik, képes elismerni más igazát, a bölcs ember képes saját magát is kiigazítani, a bölcs embernek van önkritikája.

A bölcs ember a megbeszélések híve.

Jobb híján, megint az a fránya, már, már frázishatású „arany középút” jut eszembe. 

Kitérés a mikro és makro társadalmi rendszerekre. A mikro társadalmi rendszer nem más, mint az emberi kapcsolatok tendenciózusos rendezése.

Ugyanakkor a demokrácia (mint egyfajta mikro és makro társadalmi rendszer) nem a feltétlen engedelmességről, együttműködésről, csapatmunkáról, egyfajta egyenlőségről (de, azért a háttérben mégis valakik parancsolgatnak) szól. A megbeszélésről és a szavazásról szól. A katonatársadalom (mint egyfajta mikro és makro társadalmi rendszer) rossz. A parancsnok utasít, a többiek kérhetnek, javasolhatnak. A parancsnoknak is az első körben kérnie, javasolnia illene. A parancsnok leváltható legyen. Minimum ezért rossz a katonatársadalom. De ez még nem demokrácia. Nincs demokrácia anélkül, hogy a tagok, a felek lelkében ne legyen őszinte és tiszta törekvés a megegyezésre, az együttműködésre, a szerintük igaz, helyes vélemény érvényesítése mellett. Nem lehet demokrácia, úgy, hogy a tagok a felek, vagy azok egy része, más tagokat lenéz, megvet, netán utál.

A demokratikus módszereket: bizonyos kérdésekben én döntök, más kérdésben ő dönt, ill. a döntések részben az ő véleményét részben az én véleményem tartalmazzák, stb., az emberi kapcsolatok szintjén is lehet alkalmazni.

A legmagasabb, legjobb mikro és makro társadalmi rendszer, az emberi kapcsolatok optimalizálása, a demokrácia. Ennél rosszabb a katonatársadalom. És az anarchikus, ill. individualista mikro és makro társadalmi rendszer is rosszabb, mint a demokrácia.

Ugyanakkor demokrácia ide, tolerancia oda, azért bizonyos határokat nem lehet átlépni, tehát szükség van fegyelemre is, bizonyos fokig (pl. 15%-ig) katonatársadalomra (mikro és makro) van szükség.

Ugyanakkor a katonatársadalom és a demokrácia is egy fegyelmezett társadalom, de szükség van lazításra is, kötetlen baráti kapcsolatokra is, bizonyos fokig (pl. 10%-ig) anarchikus, individualista társadalomra (mikro és makro) társadalomra van szükség. Tehát az optimális mikro és makro társadalom, egy olyan társadalom, melyben a demokrácia dominál, de módjával vannak benne katonás jellemzők és anarchikus individualista jellemzők is.

 Az emberi konfliktusok jelentős része ezért alakul ki: sértően szóltál hozzám, sértően viselkedtél.

Holott talán a másiknak nem is volt szándékában megsérteni a másikat. Egyfelől lehet egyfajta figyelmetlenség, udvariatlanság. Másfelől lehet egyfajta túlérzékenység, ill. az aktuális közlés, viselkedés túlértékelése. Egyfajta ijedtség is lehet: hogyhogy most megváltozott, ez valami fordulat? Elfelejti az előzményeket, nem összesítve és nem a jó szándék értékelése szerint értékeli a másikat. Csakis az aktuális közlés, viselkedés alapján.

Jogos ez a gondolat?:  ha erre képes, akkor mindenre képes. Most kimutatta foga fehérjét.

Az esetek többségében nem igaz, csak egy időszakos figyelmetlenségről, udvariatlanságról, bunkóságról van szó. Az esetek kisebb részében igaz, de azért a tendenciát, a gyakoriságot, és az összesített viselkedést figyelembe kell venni.

 - Nem fogok állandóan csomagolni, stréberkedni, álszenteskedni, megmondom a magamét – gondolja gyakran a sértő. Ő csak egyenes akar lenni és nem rosszindulatú, ugyanakkor mégis sért. Ugyanakkor általában ő maga is megsértődik az egyenes, már faragatlan, rá vonatkozó közlések hallatán. Anélkül hogy közlésünk a lényegét elveszítse, mégis csomagolni, faragni szükséges.

 A többi az elején felsorolt jogi, erkölcsi paradoxonra nem térek ki részletesebben.  

A becsület, a bizalom, a megbízhatóság.

A bizalom problémája.

Az emberek látszólag joggal mondhatják. Ha leellenőrzöl, akkor nem bízol meg bennem, akkor azt gondolod, hogy nem tartom be az erkölcsöt és jogot. És ha ezt gondolod, hogy nem tartom be a törvényeket, ha amúgy sem bízol, meg bennem, akkor miért tartsam be. Miért ne legyek bűnöző, ha úgyis annak tartasz, még akkor is, ha rendes vagyok, hiszen akkor is ellenőrzöl.  Miért tartsam be, főleg ha az ellenőrzés ill. a szankció hiányos. De ha jobban megnézzük, akkor ez a törvényszegő szempontjából egy elég kitekeredett gondolat. Egyfelől a törvényszegő nem mérlegeli azt, hogy a törvény egyébként igazságos, logikus vagy nem az, csak érzelmi szempontok a sértődés alapján gondolkodik. A normálisan gondolkodó, erkölcsös ember nem az ellenőrzés vagy annak hiánya miatt tartja be a jó törvényeket, hanem azért mert tudja, hogy a jó törvények mindenki (kivéve a bűnözők szűk rétegét) számára, saját maga számára is hasznosak. Másrészt a munka, a tevékenység, cselekvés minőségi ellenőrzésére mindenképpen szükség van, szükség van a jó, hasznos és a kevésbé jó, esetleg káros munka, tevékenység, cselekvés megkülönböztetésére. Ettől függetlenül kétségtelenül van itt egy érzelmi aspektus, amit már gyerekkori oktatásban, meggyőzéssel ki lehet védeni.

Ugyanakkor nem szabadna 10 jó embernek, 1 gazemberhez igazítani az életét. Tíz emberből egy gazember van, de ez az egy miatt, e 10%-ék miatt, mindenki fél, mindenki, mindenkivel szemben gyanakvó. Ez talán azt indokolja, hogy a gazemberek nagyon szigorú büntetést kapjanak. De egyébként én erre az anomáliára nem tudok jó megoldást.

A bizalom és az ellenőrzés összeegyeztetése.

Fogalmazzunk úgy, hogy szükséges a bizalom, de a bizalom, nem azonos az ellenőrzés hiányával. Én megbízom benned, de mindenkinek lehetnek tévedései, megtévedései, még nekem is, ezért szükséges az ellenőrzés. Ezért szükséges általában az ellenőrzés én sem vagyok ez alól kivétel. Az ellenőrzés erőssége elsősorban nem erkölcsi kérdés, hanem hatékonysági kérdés. Egy bizonyos fok után az ellenőrzéshez szükséges idő, energia nagyobb kárt okoz, mint a viszonylag kisebb ellenőrzés melletti tévedések növekedése. A hatékonysági pont egybeesik azzal a lélektani ponttal, amikor a túlzott ellenőrzés szabadságkorlátozásnak érződik, és visszájára fordul. Tehát azt a pontot (arany középutat) kell megtalálni, amikor az ellenőrzés még több haszonnal jár, mint kárral. Az ellenőrzésnél fontosabb a meggyőzés, melynek fontos tényezője a közös döntéshozás. A meggyőzésnek e tekintetben azt kell elérni, hogy bizonyos pontig az ellenőrzést ne bizalmatlanságnak tekintsük, hanem, a lehetséges, saját tévedéseinkkel szemben való jóindulatú védelemnek tekintsük.

Ha a bizalom nem az ellenőrzés hiánya, akkor mi?  A bizalom a másik ember jelen jóindulatúságának (illetve egy alapvető, eredeti jóindulat) feltételezését jelenti, és nem azon feltételezést, hogy a másik ember örökre tévedhetetlen, és megtéveszthetetlen lesz.

A becsület, a bizalom, a megbízhatóság.

Aki már élt becsületes társadalomban csak az tudja, hogy mennyivel jobb élni, egy ilyen társadalomban, mint egy becstelen társadalomban. Hiába szidják a Kádár rendszert, a jelenlegi társadalomhoz képest az egy becsületes társadalom volt.

Hihetetlenül rossz érzés állandóan félve magunkat körülbástyázva, minden ajtót háromszorosan bezárva élni. Úgy, hogy állandóan azt kell lesni, ki mit lophat el, ki hogyan verhet át, ki támadhat meg. Mondom, a hatalmas minőségi különbséget, melyet nem kárpótol sem pénz, sem ház, sem autó, sem kaviár, sem más, csak az ismerheti, aki mindkét társadalomban élt. És ez itt a bökkenő, mert aki becstelen társadalomban  nőtt fel, annak számára a természetes, az nem is tudja értékelni a becsületességet a bizalmat, a megbízhatóságot. De ha nem tudja, akkor is rengeteget veszít. És gyerekeink unokáink is rengeteget veszítenek, ha a jelen helyzet nem javul, sőt a tendencia szerint csak romlik.

Pedig csak néhány egyszerű, banális szabályt kellene megtanítani gyerekeinknek, de azokat nekünk is felnőtteknek is be kellene tartani.

Pl. ami nem az enyém, az nem az enyém, azt nem veszem el. Az adott szót be kell tartani. Amit nem akarunk magunknak, ami nekünk is rosszul esne, azt másnak se akarjuk. Nem okozok másnak kárt, legyen az bármilyes csekély kár. Mert nem arról van szó, elveszek tőle egy ötven forintos öngyújtót vagy egy szál cigit, hanem arról, hogy ezzel elrontom a bizalom légkörét.

Korábban azt mondtam, hogy a bizalom légkörét az ellenőrzés nem ronthatja el. A részletes szerződés sem ronthatja el. Ellenben elronthatja az említett egyszerű szabályok betartásnak hiánya.

Úgy gondolom, hogy az összekarcolt ezüstálcát (a lélek ezüsttálcáját) egy darabig újra lehet polírozni, bizonyos határig helyre lehet állítani a bizalom légkörét. De csak bizonyos határig azon túl már nem. Ha nagyon sok és mély karcolás, akkor már megmaradnak a lélekben ezek a karcolások. Tehát mégis vigyázni kell, hogy a bizalom légkörét megőrizzük. De aki nem tudja, hogy milyen jó érzést jelent, pl. valamit elveszteni és aztán visszamenve megtalálni, mert azt nem tette senki zsebre, az nem érti, miről beszélek.

Jobb időben kijavítani a hibákat, tiszta lappal kezdeni, mint a helyrehozhatatlan helyzetig várni.

Tulajdonképpen azt kellene megértenünk, hogy elég, ha egy gazember van száz becsületes között, akkor már be kell zárni az ajtókat, akkor már ellenőrizni kell, akkor már részletes szerződést kell írni, stb.. De mindez nem jelenheti azt, hogy a 99 becsületes ember nem törekedjen arra, hogy közöttük fennmaradjon a bizalom légköre. A bizalom légkörét nem a szép szavak hozzák helyre, nem a szigorú mondatok rontják el, hanem a tettek.

Úgy tűnik, az emberi sors a hármas vívódás jegyében telik. Félni az igazi gazemberektől. A kényszeríttet tévedő „rosszakarók” karcolásainak fájdalmát elviselni. Leküzdve a karcolások, okozta sebeket, fájdalmakat, károkat mégis meg kell bocsátani és meg kell próbálni a kölcsönös tisztelet és bizalom alapjára helyezni a kapcsolatot. Ezt kell tenni, akkor is, ha közben félünk, ellenőrzünk: lehet, hogy mégis javíthatatlan gazemberrel állunk szembe. Benne a van a pakliban a fokozott ráfaragásunk, de az is, hogy sikerül a bizalom légkörét helyreállítani.

Ha nem így teszünk, tesznek általában az emberek, ha mindenki bezárkózik, ha mindenki magának él, akkor nem alakul ki a becsületes szerethető (jó benne élni) társadalom. Gyerekeink, unokáink sem tudják meg, mi a kellemes jó élet, bírhatnak bármilyen külsőséges javakkal. Ha mindenki magának él, akkor mi értelme az életnek? Benne van a pakliba a fokozott ráfaragás, de egy nagyon picit mégis hozzáteszünk az élhető élethez.

Néhány egyéb probléma és ismétlés. 

A társadalomtudomány, és a pszichológia eddig kifelejtett problémaköre: a túlvállalás problémaköre.

Az egy fő számára még kezelhető optimális vagyon, hatalom, fogyasztás, tárgyi technikai mennyiség problémája. Általában mi az, ami még egy fő számára kényelmesen, kisebb erőfeszítéssel (nem túlzott erőfeszítéssel), de átgondoltan kezelhető. És a kezelés örömet okoz és nem terhet. Ugyanis korunk embere mindenhez úgy áll hozzá, hogy az egyénnek szinte nincsenek korlátai.  Fejlődjünk, halmozzunk, legyen óriási házunk és sok-sok anyagi javunk, modern technikánk, dolgozzunk rengeteget, vegyünk részt mindenben, és még sorolhatnám. De vajon lehetséges mindez jóleső erőfeszítéssel, és átgondoltan? És vajon mindez fokozza a boldogságot? Tehát a növekedés, függetlenül annak mértékétől egyenes arányú a boldogsággal?  Vagy van egy optimális határ (az adott kor, az adott fejlettségű ember optimális határa), amelyen túl már minden szempontból visszájára fordulhat ez az egész. Már nem tudjuk a dolgokat jól kezelni. Már nem boldogságot, de boldogtalanságot ad a túlvállalás. Már arra sem marad időnk, energiánk, hogy átélve élvezzük a növekedést.

Sok mindenhez kapcsolódhat e problémakör. Mindenképpen kapcsolódik az arányos, igazságos hatalmi vagyoni hierarchiához.  Kapcsolódik a vezetés problémaköréhez, mivel a vezetők természetesen inkább a túlvállalók között vannak. És sok kapcsolódása van.

Minden jogi probléma egyben erkölcsi probléma, de nem minden erkölcsi probléma jogi probléma.

 Néhány egyéb legalább megemlítésre méltó erkölcsi probléma. 

Az erkölcs tárgyalása, hiányos lesz, a szembe hízelgő, de hát mögött lenéző, és a szembe kritikus de hát mögött tisztességes, hűséges gyerek példázata nélkül.

Volt egyszer egy bölcs, jóságos ember, és volt annak két legénysorba lépő gyereke. Az egyik gyerek mindig udvarias volt az apjával szemben, soha nem kritizálta mindig betartotta az apja utasításit, tanácsait, szabályait de csak akkor, ha azt az apja látta. Mert a háta mögött bizony szidta az apját, még másoknak is, az utasításait, tanácsait, szabályait lenézte, kinevette, és persze be sem tartotta. Sőt attól sem riadt vissza, hogy sunyiban ártson az apjának, előfordult az is hogy meglopta. A másik gyermeke annyira becsületes volt hogy még az ellenérzéseit, a kritikáját sem leplezte. Ö szembe nem volt udvarias, hízelgő. Viszont az apja háta nem szidta az apját, inkább dicsérte. Utasításit, tanácsait, szabályait, ha nem is tartotta be pontosan, de mindig szem előtt tartotta.  Kedvelem az öreget, összességében sok okosat mond, de azért nem mindenben értek egyet – mondogatta magában.  Mivel bölcs volt az apa, előbb-utóbb ki is derült számára, mit gondol, mit tesz a két gyerek valójában.  Melyik gyerekét tartotta kiválóbbnak, szerette, támogatta, jobban a bölcs apa? A válasz egyértelmű, a másodikat a tisztességest,  a kritikust.

A példázat banális látszik de az emberek sokszor, sőt talán általában nem bölcs apaként döntenek.  Persze nem csak gyerekükről kell ítélkezni, de vezetőtársukról is, utódukról is. Barátjukról, ismerősükről, embertársukról is.  És a bölcs vezető, vezetés, állam,  a kritikus, néha ellenkező, de végső soron tisztességes jó szándékú, hűséges   állampolgárt tarja kiválóbbnak, tiszteletre és támogatásra  méltónak.

De van egy másik oldala is a dolognak, hogyan ítéljük meg az apákat, kit tartsunk bölcs apának?  Ki tartsunk jó vezetőnek? Azt, aki a példázatban levő bölcs apaként dönt. 

Ha Isten (természet) bölcs, (csak a bölcs Istennek van értelme), akkor ő sem azokat szereti, támogatja, tartja kiválóbbnak, akik betartják vallási rituálékat, akik a felszínen nem kételkednek, de cselekvéseik (és legbelső érzéseik) nem bölcs apa szeretetét, tiszteletét mutatják. Hanem azokat, akik kételkednek, kritizálnak, nem tartják be rituálékat, de lelkük mélyén, és valódi cselekvéseikben, munkájukban tisztelik, szeretik az Istent, a természetet, az embereket.

Aki tisztességes jóindulatú, az szükségszerűen kritikus, kétkedő, de azért meggyőzhető is, de  mégis ő a tisztességes, jóindulatú, hasznos, hűséges.  Az önző szükségszerűen színlel, hízeleg, de ő az, aki megvet, lenéz, aki árt.

Az önámítás problémája.

Megint egyfajta tudatalattiságról van szó.  A tudatalattiság talán arról szól, hogy az ember nem ismeri a saját rendkívül bonyolult (szinte végtelen bonyolultságú) működését.  Tudatosság: valaminek kielemzése, megfogalmazása megértése. A nem tudatos, a tudatalatti ennek az ellentéte.

Eddig már sokfajta tudatalattiságról beszéltem. A kapkodó zavaros megfogalmazatlan mélyben zajló gondolkodásról. A mélyben levő zavaros átgondolatlan elvekről, világnézetről. A lélek mélyén lapuló érzésekről, érzelmekről, az igazi jellemről, amelyet a felettes erkölcs, értelmi én valamennyire szabályoz, de azért ott van a mélyben és hat.  Talán idetartozik az önámítás problémája. Szerintem szinte mindenki jelentősen önámító, de persze vannak különbségek. Önámítás, amikor valaki magának is hazudik és elhiszi az önmaga hazugságát.  Önámítás, amikor valakinek cselekvései a viselkedése más irányt mutat, mint amit mond.   Az önámítás egyfajta hazugság, és mint minden hazugság ez is előbb-útibb lelepleződik. De nem ez a fő baj, hanem az, hogy nemcsak magunknak hazudunk, de ezen közben másoknak is, ráadásul mivel mi is hiszünk benne, nagyon jól hazudunk. Nem árt elgondolkodni, hogy is lehetne az önámítást megszüntetni.

A vélt, vagy valós hálátlanság problémája.

Amikor a jóindulat önzetlenség rosszul sül el.  Félreértik, haragot, ellenérzést vált ki a jóindulat, önzetlenség, segítőkészség, vagy csak egyszerűen nem követi azt semmilyen köszönet hála. Persze pakliban az is benne van hogy felületes a segítség, valóban többet árt, mint használ.  De persze valós hálátlanság is van.  Azt gondolom, hogy valós hálátlanság egyfajta lenézés, rosszindulat. Nem árt elgondolkodni azon hogyan kerüljük el, hogy hálátlanok legyünk, de még inkább azon hogyan viseljük mit tegyünk,  ha minket súlyt a hálátlanság.

A közösségi érzést, mint pozitív érzést szét kell választani, az „én is a felsőbbrendű kasztba tartozom” negatív érzéstől. Én is felsőbbrendű kasztba tartozom megjelenési formája igen sokféle lehet. A nacionalizmus, a felsőbbrendű nemzet (túlzott nacionalizmus). A gazdagok, az irányítók kasztja. A tudósok, az okosak kasztja és még sorolhatnám. Ez tulajdonképpen egy közösségi érzéssel kevert felsőbbrendűségi érzés. Az igazi közösségi érzésben nincs felsőbbrendűségi érzés. A másik különbség az, hogy a „én is tagja vagyok kasztnak” érzés az aránytalan szeretetről, tiszteletről szól. Az adott közösséget (melynek ő is tagja)  aránytalanul erősebben tiszteli, mint minden más közösséget. Az arányos szeretet tisztelet felfogása, eleve nem enged meg nagy tiszteletbeli különbségeket.

Fontos hogy tudjunk a két érzésről, arról hogy a kettő könnyen összemosódik, és arról hogy ennek ellenére ez két különböző érzés.

 A kijelölt szélesebb út, ami azért nem olyan széles (pl. a rendszer, vagy pl. a született gyengébb képességek) kijelöl egy átlagszínvonalat. (A véletlen, a szerencse is a kijelölt szélesebb út része, az embertől, akarattól független tényező, bár látszólag azzal ellentétes. A véletlen szerencse a látszattal ellentétben csak általában 5-10%-ban határozza meg a sorsot.) A kiszorítás, a vagy-vagy elosztás, a rejtett kizsákmányolás miatt is, gyakorlatilag nem járhat mindenki az út jobbik oldalán. Elméletileg viszont járhat. Gyakorlatilag sokaknak az átlagszínvonalon, vagy az alatt „kell” járni.  A jobb, az élen haladó versenyzők hátrébb szorítják a rosszabb versenyzőket. A versenyben nem győzhet mindenki, sőt utolsónak is „kell” lenni. Az akarat nem korlátlan. Mit jelent mindez?

Azt jelenti, hogy másokat ítélj meg a helyzettől függően 5-20%-kal enyhébben. Nem jelenti azt, hogy eltűnik a hiba, a vétség, a bűn, a felelősség, csak azt jelenti: ezek határa egy kevéssel eltolódik. (Aki a szélesebb út átlagán halad az hibázik, aki az alatt halad, az vétkes, aki a rossz szélén halad az bűnös.)

Magadat azonban ne ítéld meg enyhébben. Önmagadat egy kevéssel (5-20%-kal) szigorúbban ítéld meg, mint másokat.

Azt is jelenti, hogy a szélesebb út, az átlagszínvonal javításával is foglalkozni kell (mindenkinek), méghozzá komolyan. Hibás lesz az is, aki a szélesebb út jobbik oldalán halad (bár ezzel emeli az átlagszínvonalat), ha direkt módón (és persze nagyon átgondoltan) nem tesz, (nem tesz eleget) a szélesebb út, az átlagszínvonal javításáért.

Nálunk a vezetők, emberek tudják (törvény nélkül is), hogy mi helyes gondolkodás, viselkedés. Hiába van törvény, ha az emberek nem tudják, akarják – így szól a féligazság.

Remélhetőleg azzal, hogy van megerősítő törvény is, még nem változik meg, a vezetők, emberek helyes gondolkodása, viselkedése. Egyébként pedig nem volt, és lehet, hogy nem lesz ez mindig így, mármint a törvény nélküli helyes gondolkodás, viselkedés. Az egyik a tudatalakítás, a másik rendszeralakítás, mindkettőre szükség van, és a kettő összefügg. És a tudatnak nem kell fejlődnie? És a „hű de rendben van minden” stagnálása nem üthet vissza?  És mi van a fejezetrész elején sorolt megállapításokkal? 

Vázlatosan a társadalom erkölcsi romlásáról.

A hiányos, hibás sztereotip gondolatoknak e negatív folyamatban is jelentős a szerepük.

Mivel engem igazságtalanul megkárosítanak, nekem fájdalmat, kárt okoznak, ezért nekem is meg lehet károsítani másokat, vétleneket. Mivel a környezetemben (szűkebb és tágabb környezetemben) gyakori a tisztességtelenség, az igazságtalanság én is lehetek tisztességtelen, igazságtalan. Mivel a környezetemben szinte természetes hazugság, a csalás, a meg nem adott tartozás, a másnak ártás, a károkozás, a testi, lelki sértés, ezért ezeket én is megtehetem. 

Sajnos az ember olyan ( én is), hogy ezeket a gondolatokat, valamilyen szinten hajlamos elfogadni.  Megmondom őszintén ez a gondolat már bennem is felmerült: miért pont én legyek a balek. Ez nem más, mint az előző gondolat: ha engem, károsítanak akkor én is károsíthatok – gondolat egyik változata.

Az ártás fogalma széles, egészen az apró bosszúságtól a gyilkosságig terjed. Háborúban szinte természetes lesz az emberölés. Persze számít a károkozás, az ártás súlyossága is. Ugyanakkor nem lehet erre hivatkozni: ugyan ez csak egy semmiség. Pl.: csak ezer forintról van szó, ennyivel nyugodtan átverhetem a másikat. Még az apró bosszúságok mérgét sem szabad másokon levezetni. Ezek is hozzájárulhatnak az erkölcsi romláshoz. Ráadásul egy apró ártás is okozhat nagy lelki fájdalmat.

Először is látni kell, hogy megkárosított kárát, fájdalmát nem csökkenti az, hogy engem kár ért, és az sem nagyon, hogy ilyen az általános helyzet. A másvilági negatív megítélés sem fog csökkeni, mert valamilyen szinten jelen van a rosszindulat érzése, az önzőség érzése. És a felületesség, pökhendiség  érzése is, amennyiben ezeket a gondolatokat részben igaznak tartva elfogadjuk. (Az érzésgyűrű duplán fog negatív irányba menni, mert a rosszindulatot tetézi a felületesség, és ezt csak félig kompenzálja a minket ért fájdalom.)

Van azonban egy másik oldala ennek, mégpedig az hogy részt veszünk egy negatív folyamatban. E gondolkodás általánossá válásával a teljes mélypontig süllyedhet az erkölcsi szint. A társdalom erkölcsi romlása hatalmas lesz. A társdalom erkölcsi romlásával pedig minket is egyre több kár, sértés, igazságtalanság, tisztességtelenség ér.

Érdemes egy kicsit megint elgondolkodni a kellemes és kellemetlen érzések egyensúlyán, ami egyben hasznosság, károsság egyensúlya is.

Van egy ilyen folyamat: nekem kárt okoznak, én kárt okozok egy másiknak, ő kárt okoz a harmadiknak, és így tovább. Pl. engem, megpofoznak, én megpofozok egy másikat, ö egy harmadikat és így tovább. Hol van ebben a kellemesség? Sehol. Vagy, nekem nem adják meg a tartozást, én sem adom meg a másiknak, ő egy harmadiknak, és így tovább. Ebben már van némi kellemesség, hiszen a meg nem adott tartozás kompenzálja az életszínvonalat. Ellenben nemcsak anyagi kárban kell gondolkodni. A meg nem adott tartozás lelki fájdalmat is okoz. Az hogy valaki nem adja meg a tartozását egészséges embernél nem okozhat örömet, inkább lelkiismeret furdalást. Azoknál, akinél ez örömet okoz a másvilági megítélésük lesz súlyosabb, mert ez már erős rosszindulatúság.

Megint más kérdés a károkozás „visszaadása” a feladónak. Ekkor már részben helyreáll, az egyensúly. (A jóvátétel öröme, ami nem azonos a kárörömmel, nem rosszindulatú öröm.) Másrészt az erkölcsi romlás ekkor nem terjed, erősödik, hanem szűkül, gyengül. Tehát nagyon nem mindegy: másnak adom vissza az engem ért kért, vagy a károsítónak adom vissza (rajta kérem számon) az engem ért kárt.

Ha van erkölcsi romlás, akkor van javuló folyamat is. Az emberek nem kárt okoznak, hanem segítenek egymásnak. Ez minden szempontból az ellentéte (igaz nem arányosan ellentétes) az előzőnek, vagyis pozitív folyamat. 

Persze az erkölcsi romlásért nemcsak az emberek a lakosság, és hibás gondolkodás tehető felelőssé. Sokat számít a vezetés, az elit példamutatása.

Továbbá az is igaz, hogy a gazdasági, pénzügyi, égészségi romlások hatnak egymásra illetve az erkölcsi romlásra.  Korábban más beszéltem arról, hogy gazdasági, a pénzügyi, az egészségügyi a háborús, valamint az erkölcsi válság összefügg. Többek között erre példa a sokat emlegetett 2006-ban kifejlődő  magyarországi pénzügyi, gazdasági válság, amellyel párhuzamosam egy erkölcsi válság is kialakult. Rendszeren keresztül ható vonatkozás az is, hogy a tisztességtelen gazdaságban csökken a termelés.

Ezek a fejezetek azonban nem rendszerről szólnak, hanem ez egyének tudatásról, erkölcséről.

Gondolatok.

Csendes nyugodt környéken élek, amolyan kertvárosban. Mégis szinte naponta hallok vészjósló hörgő, artikulátlan fenyegető, szinte őrült ordítozást, vagy női rikoltozást, ilyeneket.

Lemegyek és kitaposom beled. Húzz el innen gyorsan, te köcsög, mert  leverem a fejed. Letépem karod és lenyomom a torkodon. Megbaszlak te köcsög. Rohadjon el a beled te állat. Nem hallod, nem hallod odamegyek, de akkor neked annyi. Azt gondolom, kezd kialakulni egy idegbeteg, primitív réteg.

Mire gondolhat, mit érezhet egy kisbaba, vagy egy állat.  Nem tudnak beszélni, így aztán ezt nem tudhatom meg. Szegények, ki érti meg őket. Aztán felnőtt emberekkel találkozom és megkérdezem magamtól: vajon ez az ember mire gondolhat, mit érezhet?  Pedig ők tudnak beszélni.

A szellemi építkezés, a szellemi terméke szelekciójának megoldása, tekintettel a túl nagy választékbőségre.

A probléma a következő. A legnehezebb kérdés kétségtelenül a szellemi termékek előzetes szelekciója. Itt jelenleg egy ellentmondásos helyzet van. Egyfelől a hivatalos oktatás, tájékoztatás politika felől talán még mindig túl kicsi a választékbőség. Ezt a választékbőséget az állami oktatásban, tájékoztatásban hogyan lehet az optimális szám közelébe vinni erről szintén már beszéltem.

Másfelől viszont a minden máshonnan érkező információ, hír, elmélet, művészet, stb. választéka már túl nagy. Az egyén felé csak áramlik a sokmillió információ, szinte ideje sincs azokat érdemben átnézni, szelektálni. A rossz hamis elméletek, hírek információk, művészetek kiszorítják a jó az igaz az értékes információkat, híreket, elméleteket, műveket. Az egyén szellemi, lelki önképzése, építkezése így kétségessé válik. Félő viszont, hogy e nélkül nincs igazán fejlődés. Megmondom őszintén gőzöm, sincs, hogyan oldhatná meg ezt rendszer. Némely, kirívóan káros szellemi termékeket ( pl. akciófilmek, bugyuta műsorok, stb.)    minősíthetne az állam, pl. erősebben, adóztathatná. Ugyanakkor a szellemi termékek többségét nem képes senki objektívan szelektálni. Arról van némi elképzelésem, hogy az egyének hogyan oldhatnák meg (csak részben képesek megoldani) ezt a problémát.

E fejezet egyik fő témája Jézus tanításai voltak. Fel kell tenni a kérdést, hogy mai világban, helyzetben, ha megjelenne egy Jézushoz hasonló, hatalmas kaliberű gondolkodó, akkor tanításai elterjedhetnének, hasonlóan, ahogy az ókorban valóban elterjedtek? A válasz: nem, azaz nem valószínű, hogy ezek tanítások korunkban elterjednének. (E témát is feldolgozták irodalmi alkotások.)

Hozzáteszem: ki tudja hány Jézushoz hasonló gondolkodó tűnt már el.

Máshol ezt a problémát a szellemi szemétkupacban turkáláshoz hasonlítottam. Minél nagyobb a szemétkupac annál kevésbé találhatjuk meg benne az értéket.

Minél több információ, hír, elmélet művészet, szellemi termék, stb. áramlik felénk annál fontosabb belső szelekció. A belső szelekció egyik eleme az, hogy kategorizáljunk, vagyis különböztessük meg, azt hogy mit szelektálunk. A politikai programokat, politikai (politikai és gazdasági) tevékenységeket, törvényjavaslatokat, vezetőjelölteket szelektálunk.  Vagy tárgyi termékeket, szolgáltatásokat szelektálunk. Vagy szellemi termékeket szelektálunk.  Továbbá az sem árt, ha tudjuk most a könnyed szórakozásnak, hódolunk, vagy most éppen szellemileg építkezünk. Pl. a rossz értéktelen tv műsorokat, úgy szelektálhatjuk ha azokat nem nézzük.  Ugyanakkor a kevésbé rossz értéktelen tv műsorokat megnézhetjük de csak a könnyed szórakozás keretén belül. Azokból nem érdemes semmit megjegyezni. Egy értékes filmből, könyvből, tanulmányból, stb. viszont szellemileg, lelkileg építkezhetünk. Persze ezek elméleti átfedett (nem tiszta) kategóriák. Mégis jó ha tisztában vagyunk e kategóriákkal.

A legfontosabb azonban az, hogy hetente legalább hét órát szánjunk magányos minden eszköz nélküli töprengésre. Minden inputot ki kell kapcsolni, ahhoz hogy rendezni tudjuk a gondolatainkat. Ezen töprengések alkalmával kell többek között azt is megállapítani hogy mi az amit mi fontosnak tartunk, mi az amit keresünk. Pontosabban kétféle információ, hír elmélet, művészet, stb. beáramlást alakítunk ki. Az egyik a rendezetlen, ahogy esik, úgy puffan. A másik, amikor mi keressük a minket érdeklő, az általunk fontosnak tartott információt, hírt, elméletet, művészetet, stb. Ez az előzetesen rendezett, szelektált beengedés. Ha ez a fajta belső szelekció elég erős, akkor talán valahogy megoldódik a szellemi építkezés problémája. 

Gondolatok az új szellemi, eszmei közösségekről.

A történelmi fejlődést tulajdonképpen az új eszmei közösségek produkálták. Méghozzá ezek lényegében civil közösségek, civil szerveződések voltak, legalábbis kezdetben. Jobb esetben az állam nem törődött velük, jóval jellemzőbb, azonban az hogy az állam, ezeket az új eszmei közösségeket üldözte fel akarta számolni. A maga szempontjából érthető módón hiszen ezek az eszmék épen azért mert újak voltak, eltértek az állam hivatalos eszméitől. Később azonban szinte szükségszerűen elkorrodáltak ezek a eszmei közösségek. Egyfelől, azért mert a rafinált vezetés ( állam) kisajátította a népszerű eszmerendszert és szisztematikusan eltorzította, vagyis vezetés érdekének megfelelően átalakította. Másrészt azért, mert a viszonylag demokratikus eszmei közösségben kialakult túlzott hierarchia, és a diktatórikus rendszer megakadályozta az eszmerendszer folyamatos fejlődését. Egyébként is minden új igaz eszmerendszer eleve demokratikus irányzatú volt tehát, a túlzott hierarchiával egy ellentmondás lépett fel. A két folyamat egymással összefüggésben zajlott le, szinte minden jelentősebb új eszmerendszer (vallás, stb.) vonatkozásában. Visszatérnék azonban az elkorrodált, eltorzult eszmerendszerektől, az  új eszmerendszerhez.

Hiába lettek volna nagyszerű tanítók, ha azokat nem követik. És van itt még egy fontos tényező: a szervezet létrehozása. Úgy látszik, hogy nem elég ha egymástól távol levő emberek azonos eszmékben hisznek. Kell valamilyen szintű összetartozás, együttműködés, egymás közötti kommunikáció, kellenek közös cselekvések.  Minimálisan az szükséges hogy tagok kinyilvánítsák én ezekben az eszmékben hiszek, és elfogadjanak egy szervezeti elnevezést. És tudják hogy ők ennek az eszmerendszernek tagjai.  A történelem azt bizonyította, hogy csak az olyan eszmerendszerek maradtak fenn, ill. értek el hatást, amelyekben kialakult valamilyen szervezet.

Az új eszmerendszerben mindig csak hitről lehet szó. Pontosabban az új eszmék szükségszerűen nem racionálisak, rövid távon nem szolgálják a tagok érdekét. Továbbá a megvalósíthatóságuk, és az igazságuk is valamilyen szinten megkérdőjelezhető. Az igazi eszmék mindig hitek, de olyan hitek, amelyek valószínűleg igazak, legalábbis erősebben igazak, mint a régi hitek. Az igazi eszmék, valamilyen szinten mindig ideák. A történelem során minden jelentős fennmaradó eszmerendszer új korában hasonló alapeszmékre épült.  Pl. az igazságos és arányos hierarchiára. Ezért ezt a szót, hogy „új” idézőjelbe kell tenni. Nincs teljesen új eszmerendszer, csak jelentősen új eszmerendszer.

A továbbiakban csak válasz nélküli kérdéseket teszek fel.

Szükséges és lehetséges e korunkban új eszmerendszer, új szervezet (új vallás, új, egységes világnézet) kialakítása? Szükséges és lehetséges keresztény vallás új formációja, ill. reformációja? Szükséges és lehetséges más vallások, eszmerendszerek (pl. polgári, pl. marxizmus) új formációja, ill. új reformációja? Szükséges és lehetséges az igazságosság, demokrácia, tudomány alapú új eszmerendszer kialakítása? Szükséges és lehetséges az igazságosság, demokrácia, tudomány alapon reformálni a meglevő eszmerendszerek valamelyikét?  Milyen legyen az új eszmerendszer szervezete, ha nem akar elkorrodálni?

Válaszok helyett, csak néhány  gondolat.

Ha az új eszmerendszer egyik alapeszméje a demokrácia, akkor a szervezeti felépítésének, működésének egészen magas szinten, tudományosan, maximálisan kell demokratikusnak lenni. (Jelenleg nincs ilyen vallás, párt, jelentős közösség, társadalom.) Ha nem akarja hogy az állam, a hatalom eltorzítsa, akkor az államon, a hatalmi rendszeren kívül kell politizálnia (politika: a közügyek átgondolása, megbeszélése, rendezése.) ajánlatos a legmodernebb eszközökkel működnie. Számítógépen keresztüli kapcsolattartásra, megbeszélésre, szavazásra, stb. gondolok. Ha szükséges és lehetséges új eszmei közösség létrehozása, akkor el kell kezdeni.

Néhány gondolat a fejezetcsoport végére.

Ezzel befejezném a rendszertelen (rendszeren kívüli) elmélkedéseket, és egyben nevelést.  Nem mintha nem lenne több mondanivalóm, de egyszer be kell fejezni mindent. A téma, hogyan éljünk, viselkedjünk közösségben, tulajdonképpen végtelen.

Minden emberi élet, életút egy csodálatos, érdekes és egyedi regény. Minden életút a drámai és vígjátéki helyzetek, konfliktusok, problémák sajátságos és egyedi keveréke. A legjobb írók is csak megközelítőleg tudnak ilyen műveket produkálni. Nem kell attól tartani, hogy valaha is unalmas, problémamenetes lesz az élet. Nincsenek kész receptek, megoldások, csak megoldás töredékek lehetnek. Az elmélkedés tehát végtelen.

Azt gondolom, hogy az erről való elmélkedések is, bár érintőlegesen, de a társadalom problémái közé tartoznak. Azt gondolom, hogy az erről való elmélkedések hasznosak. Feltehető a kérdés: a jelenlegi rendszerben ilyen témájú, viszonylag színvonalas elmélkedésekhez vajon megfelelő mértékben jutnak hozzá az emberek? Nem tudom. Ha viszont így teszem fel a kérdést: az ilyen témájú elmélkedések aránya a semmitmondó, ostoba szövegekhez (Z „sztár” éppen, kivel mit csinált, ill. az 5600. szakácskönyv, stb.) képest megfelelő arányú? Akkor válasz egyértelműen: nem. Ugyancsak kétséges, hogy az oktatásban megfelelő arányú az ilyen irányú (erkölcsi, pszichológiai) oktatás. Mindezeket figyelembe véve eme a fejezetcsoport megjelenését is fontosnak tartom.

Ez az ember (mármint én) milyen alapon osztogatja az észt? - merülhet fel a kérdés sokakban. Van egy pár mentségem. Akár hiszik, akár nem, elsősorban, még eme irománnyal is, magamnak osztogatom az észt. Azt gondolom, mindenkinek elsősorban magának osztogathatja az észt. Amikor ilyen-olyan faladatokról beszélek vagy éppen a szabályozásról, vagy bármiről, nem feledkezek meg arról, hogy mindent magunkkal, azaz magammal kell kezdeni.

Leírtam ezt az irományt és az ötödik átírás után pontosabbá váltak a gondolataim. Illetve, beálltak egy fontossági sorrendbe. Mindenkinek ajánlom ezt a módszert. A demokrácia jegyében ezt az irományt nem vegyék osztogatásnak. Ajánlások ezek, javaslatok, tanácsok.. Csak remélni tudom, hogy nem a hatalmas szellemi szemétkupacot gazdagítja, hanem valahogy, valamennyire kiválik abból. 

Milyenek vagyunk mi magyarok? Erről egy külön könyvet lehetne írni. Azt gondolom, hogy ez a rendszerváltás utáni átlagában sakálvezetés, és az általuk teremtett harácsoló, hazudós közélet, közhangulat egy kissé eltorzított bennünket. Nem hiszek abban, hogy ez a Kádár rendszer hatása. Talán volt némi hatása annak is, de nagyobb részt, ez a rendszerváltás utáni közélet terméke. Nyilván az emberekre hat, ami felül történik. És az hat leginkább, ami a közelmúltban a jelenben történt, történik. Ezt bizonyítja az is, hogy a Kádár rendszer után, nem fokozatosan javul a lakosság hangulata, erkölcse, tudata, hanem inkább romlik. És a sok ezer legfelső történések egyike éppen ez: a folyamatos Kádár rendszer mizéria. Talán már ezt is abba kellene hagyni. Valahogy ezt is meg kellene tanulni: a jelen helyzet a kiindulópont, ebből kell a jövőt építeni. A múlt az nem ok, hanem tanulság: milyen hibákra kell vigyázni. Az értelem része az emlékezet, de csak akkor, ha azt elsősorban arra használjuk, hogy tanuljunk belőle. 

Sajnos erkölcsileg, tudatilag is egy csapatban focizunk, egy két csapnivaló játékos elronthatja az egész csapat teljesítményét. Van egy ismerősöm, aki minden évben külföldre utazik, általában társasutazás keretében. Ő mesélte hogy a kb. negyven tagú csoportban, mindig van három-négy-öt ember, aki  égeti a csoportot, aki égeti a magyarokat. Akik háromszor annyit tesznek a tányérjukra, mint amennyit meg tudnak enni, vagy a maradékot szatyrukba dugdossák. Mindig van pár ember, akik lekezelő nagyképűséggel viselkednek a külföldiekkel. Nem reklamálnak, hanem nagyképűsködnek. Nem mulatoznak, csak rosszkedvűen nagyképűsködnek. (Ráadásul, nincs mire.) Mindig van pár ember, aki elhozza szállodai törülközőt, és még ki tudja mit. Mindig van pár ember, aki az ingyen osztogatásnál ott tolong az első sorban. „Kaparj kurta, neked is lesz” – ez valahogy a vérükbe, vérünkbe szívódott.  Ők persze lejáratják az egész csoportot és egyben a nemzetet. A jelenlegi közélet is ezt erősíti: „kaparj kurta, neked is lesz.” A megfogalmazás viszonylag pontos, különbség van a:  „segíts magadon és az Isten is megsegít” és a „kaparj kurta neked is lesz” gondolkodás között. Talán még pontosabb lenne ez a megfogalmazás: tolakodj a közös vályúhoz kurta, és neked is lesz. Vagy ez: keveset adj, és sokat végy el, és neked is lesz. És ha más többet kapar, akkor irigykedhetsz. Ugyanis ez az alapeszme, tehát az, szóba (gondolatba) se jöhet, hogy a kaparást talán csökkenteni kellene. Az sem jöhet gondolatba hogy, ha ritkán is, de azért van igazságos érvényesülés, vannak kiváló emberek. Ha csak kaparás, tolakodás van, akkor szükségszerűen csak irigykedés, vagy erősebb tolakodás lehet.   Mikor fog ebből magyar nép egy jelentős része, ezzel az egész magyar nemzet (egy csapatba focizunk) kigyógyulni? Ki tudja. Talán ehhez az kellene, hogy a többiek ezt ne hagyják jóvá, ne nézzék el, ne csak otthon fintorogjanak.

Érdemes lenne még fejlődést, a rendszereket a durvaság, (eldurvulás) az emberi kapcsolatok alakulása szempontjából is elemezni. Ezt a hosszúsága miatt e tanulmányban nem teszem. Azt tanácsolom, hogy akinek kedve van, az végezze el ezt az elemzést, nem fölösleges.

Azért érdemes az XVII., XVIII., XIX század világán elgondolkodni. Akár a művészeteken. (A barokk, a rokokó, a szentimentális, a romantikus, stb. stílusokon.) Vagy azon hogy ez időben az egyszerű földműves is rózsának, galambnak, babának, stb. nevezte a szerelmét.

Számomra kirajzolódik egy görbe, amely mondjuk az ősközösségi rendszerben, vagy a rabszolgatartó rendszerben, egy meglehetősen durva életérzéssel, viselkedéssel, emberi kapcsolatokkal kezdődik, amely azután fokozatosan „javul” a viselkedés, életérzés, emberi kapcsolatok udvariasabbá, empatikusabbá, becsületesebbé, romantikusabbá, lovagiasabbá, finomabbá stb., válnak. A görbe a pozitív csúcspontját valahol a XIX. század fordulóján, elején éri el, legalábbis szerintem.  Ezután viszont a görbe fokozatosan lefelé, az eldurvulás (vissza-durvulás) felé halad és jelenleg is tart ez a folyamat, tendencia. Ha ez így van, akkor egy sereg  kérdés merül fel.

A durvaság az életszínvonal szempontjából mennyiben meghatározó tényező? A növekvő őszinteség, szabadság, szabatosság kompenzálhatja ezt a negatív tendenciát? A felsoroltak (udvarias, empatikus, becsületes, lovagias, romantikus, stb.) hogyan viszonyulnak jóindulathoz, az önzetlenséghez, a felületességhez, tisztelethez, szeretethez, stb.?   Ez a görbe miért nem illeszkedik a társadalmi fejlődéshez? Vagy illeszkedik? Mi lesz e tendencia következménye? Ha viszonylag lassan, egyenletesen romlik el valami, (valami olyan, aminek a konkrét mérése nehézkes), akkor e romlást, az ember képes érzékelni? Ha ez egy romló tendencia, akkor mik ennek az okai és a megoldásai? A társadalomtudománynak nem kellene e tekintetben is (e kérdésekre felelni) fejlődni?

Tulajdonképpen e tanulmány jelentős része fölösleges, hiszen olyan jellemzőket propagál, bizonygat, amelyek a világ nemzetei (90%-a) számára teljesen természetes: a fokozatos változtatást, a mértékletességet, az arányosságot, az egyensúlyt.  Az is igaz, hogy sok nemzet számára ez azért evidens, mert a „szegénység” által, kvázi rá van kényszerítve. Kétségtelen az emberiség korunkba jutott el oda, hogy akár középtávon is képes e jellemzőket elhanyagolni, elfelejteni képes a mértéktelenségre, az aránytalanságra, az egyensúlytalanságra, stb.. (Hosszabb távon mindenképpen megbosszulja magát.) A jövő egyik elsajátítandó ismerete: az ember megtanulja, akkor is e jellemzők szerint kell élnie, szervezni gazdaságát, pénzügyeit, ha a lehetséges kísértések másfelé csalogatnák.

A legtöbb nemzet számára a fokozatos változtatás, a mértékletesség, az arányosság, az egyensúly evidencia, de nem úgy a magyarok, főleg magyar vezetés számára.  Rájöttem, hogy mi a mi (magyarok) legnagyobb hibánk: rettegünk attól, hogy balekok, maflák, lúzerek, fajankók, kihasználtak legyünk, ezért mindent jó messzire elvetünk, amit ehhez kapcsolunk (becsület, szorgalom, mértékletesség, arányosság, stb.), így aztán végül, mégis mi leszünk a legnagyobb balekok, maflák, fajankók, kihasználtak.  Az eredendő ostobaságunk az, hogy rosszul kapcsoljuk össze a dolgokat.

Ismerjük be, hogy mi magyarok, főleg a vezetés, gazdaságilag, pénzügyileg, a világ legostobább tizedébe tartozunk, legalábbis eddig oda tartoztunk (azért ezen lehet változtatni). 

Amíg gyermek voltál azon keseregtél, hogy nem vigyáznak rád, ill. nem jól vigyáznak rád. Most már vigyázz magadra, és vigyázz a neves és névtelen gyermekeidre. Most, hogy felnőttél, megmutathatod – mondja az Úr.

Csapattag vagy  - mondja az Úr. Ebbe a csapatba kerültél, ide jutott neked hely. Nyugodj bele, ne piszkíts saját fészkedbe, inkább légy hasznos, hű tagja csapatodnak, nemzetednek.

Ha kell százszor is elmondom, nem lesz itt a földön békés, jó élet, igazi fejlődés, igazságos társadalom, amíg szinte mindegyikünk (a döntő többségnek)  fejében és lelkében nem gyökeresedik meg a gondolat. Nem igényelek és követelek, se többet, se kevesebbet, csak azt, hogy a társadalom 40 fokú elismertségi létráján én a megérdemelt fokon álljak, mindenki a megérdemelt fokon álljon, és az egy fokkal alattam levők, csak egy kicsit kevesebb, az egy fokkal fölöttem levők csak egy kicsit több elismerésben (anyagi, hatalmi, erkölcsi) részesüljenek. Ezután jöhet a gondolkodás-mi az érdem?

Néhány további probléma, amit a jövő erkölcs (igazságosság) és jogtudományának meg kell oldani. 

Az ember természetes kiválasztódását, a mennyiségi születésszabályozást, a születések rejtélyét csodáját, erkölcsi, jogi problémáját, mindhármat figyelembe véve, egymással összhangban a tudománynak kell megoldani először elméletileg, aztán gyakorlatilag.

Minden megfoganó élet, mint kvázi születés, nem lehet véletlen. Az ember kvázi igazságtalanul embert ölhet, ha elpusztítja a magzatot. A természet véletlen igazságtalanságát az embernek kell kompenzálni. Ezzel szemben, az életerős, egészséges, (pszichésen és fizikálisan is egészséges) jó, alkalmas környezetbe levő életet kell támogatni. A természetben is elpusztul azon magzat, utód, amelyik nem életerős, egészséges, vagy alkalmatlan környezetbe kerül. Ha az embernél nincs (éppen korunkban szűnik meg) a természetes kiválasztódás, akkor az, hosszabb távon beláthatatlan következményekkel jár. Korunkba jött el az határ, mikor probléma az ösztönös megoldásból átfordul (át kell, hogy forduljon) a tudatos megoldás szakaszába.

Azzal a téveszmével mindenképpen le kell számolni, hogy a szülök, vagy mások gyakran felelőtlen, bármilyen akarata döntheti el a születést, vagy a halált. Csak a felelős akarat döntheti el. Azt gondolom, hogy a problémából kimaradt egy erkölcsi, jogi lépcsőfok.  Erkölcsileg, jogilag nincs megállapítva, mi az a felelős gyermekvállalás. A felelőtlenség többoldalú. Felelőtlenség, ha valaki nem védekezik, sőt egyes esetekben még mesterséges segítséget is kér és kap, bár tudja hogy a gyereke viszonylag nagy eséllyel (pl. 5%-on felül) nem lesz egészséges, vagy tudja, hogy a környezet nem alkalmas az egészséges gyermek felnevelkedéséhez. Ekkor nem szabad a megszületésre törekedni, sőt védekezni kell a megszületés ellen.   De az is felelőtlenség, ha az „abortusz” olyan magzatot öl meg, amely egészséges ember kezdeménye, és a környezet is objektíve alkalmas. A probléma további tényezője a szülő pszichés alkalmassága.   Védekezni kell annak, aki nincs tisztában a gyermeknevelés alapvető szabályaival. És annak is, aki kényelemből, karrierből, stb., nem akar gyermeket. Mindkettő pszichésen alkalmatlan a gyermekneveléshez, a környezet legfontosabb tényezője a szülő alkalmassága hiányzik, mindkettő felelőtlen, ha nem védekezik. Az egy más kérdés hogy az ilyen szülő eleve erkölcsileg is vétkes, pontosabban önző amennyiben önző szempontok miatt nem vállalja fel a tehetségének, adottságának megfelelő feladatát, a gyermeknevelést. Ez azonban csak erkölcsi vétek és nem bűn. Bűn akkor lesz belőle, ha nem védekezik, és az egészséges magzatot kell „megölni”.

Azt gondolom, hogy a védekezés nem a természeti, Isteni törvények kijátszása. Hiszen az is védekezik, aki önmegtartóztató. Az állatoknál pedig az alkalmatlan szülőknek nem is nagyon születik utódjuk. (Talán feltételezhetjük, hogy a kijelölt lelkek mindenképpen megfogannak.  Tehát a sejtpusztulás és a magzatpusztulás között jelentős különbség van.)

(Persze a környezet alkalmatlanságát nagyon árnyaltan kell vizsgálni.)

Aki részt vesz ilyen felelőtlen megszületésbe ( a szülő és annak segítői), vagy éppen gyermekelvételbe az bűnös.  Azt kell látni, hogy mindez nem olyan ejnye-bejnye vétek, hanem komoly bűn (emberéletről van szó), amit szankcionálni szükséges. Az első lépcső talán az, hogy a társadalmi köztudatba mindez bűnként jelenjen meg. A második lépcső a jogi szabályozás. Emellett az állami intézkedések (oktatás, tájékoztatás, gyermekvédelmi, pszichés, genetikai, orvosi javaslat, gyermekvédelem, szülőoktatás, szociális rendszer, stb.) sokasága szükséges az árnyalt magoldáshoz.

A húsevés, állatölés problémája.

Az élet, a magzatvédelem problémája. Mi a születés, mikortól beszélhetünk életről.

Az eutanázia problémáját szintén meg kell oldani.

A halálbüntetés problémája szintén nincs lezárva.

Az orvosi kísérletezés, a tudományos haladás erkölcsi problémái.

Stb..

Mindezeket meg kell oldani, az erkölcsös embernek, a tudomány segítségével.

Az elmérgesedett konfliktusok fő felelőse. Szintén megoldásra vár.

Nemcsak egyének, de közösségek, népek, nemzetek közötti konfliktusokról is szó van. Jelenleg a helyzet, hogy megállapítják itt egy elmérgesedet konfliktus van, nem lehet tudni ki a fő felelős, tehát minden fél egyenlően felelős, talán az lenne legjobb, ha mindkét fél egyenlően engedne. Mindez nem logikus, nem igazságos, és kevés eséllyel jöhet létre, mert valójában van egy fő felelős, és egy kevésbé felelős. Vagyis a jelen „megoldás” nem megoldás, tehát jelenleg alacsony szinten állunk.  A jövő igazságosság és jogtudományának, bármennyire is bonyolult is, meg kell állapítania és szankcionálni kell az elmérgesedett konfliktusok fő felelősét.  Talán a következő szempontok szerint lehet elemezni, az elemzőnek elfogulatlan kívülálló testületnek kell lennie. (Persze az egyén is megpróbálhat elfogulatlan kívülálló testületként gondolkozni.)

Tehát szempontok felsorolása.

Jelenleg van e valamilyen eleve fennálló igazságtalan alaphelyzet. Ki kezdte a konfliktust és ki volt, aki egy viszonylag megbékélt helyzetben újra kezdte a konfliktust. Az is felelős, aki eredendően elkezdte és az is, aki egy viszonylag megbékélt helyzetben újra kezdte a konfliktust. Az ártalmak nagyságát is meg kell állapítani. (Nem mindegy hogy az egyik fél nagy pofonokat ad, a másik kis pofonokat ad vissza.)  A nagyobb „pofonokat” adó, a nagyobb felelős.  A jelen lehetséges gyakorlati megoldását és a fő felelős szankcióját kell összeilleszteni.

Az erkölcsi problémák (és egyébként jogi problémák is) felsorolása, szinte ömlesztve.

Ismétlés.

Önhiba, önérdem. Szándékosság, kényszerhelyzet. Direkt és indirekt kényszer. Belső és külső determináció. Önálló akaratszabadság. A másnak ártás határa, a bűnözés határa. A bűnözés határa és az élet kezdete. A normálisság határa. A zavarás. A veszélyeztetés. A veszélyeztetés megelőzése. Az önvédelem. A társadalmi veszélyesség. A bűnök és büntetések rangsorolása. Az arányos büntetés. A halálbüntetés problémája. A büntetés célja. Bűnök és erények. Az enyhítő és súlyosbító körülmények. A halmazati bűnök. A felületesség, gondatlanság. A tájékozatlanság. A szenvedélybetegségek és lelki betegségek. A lelki bántás. A verbális bűn.

A jog értelmezése. Egyéb jogi alapproblémák, állam, jogegyenlőség, összemosó jog, látszatjog, társadalmi veszélyesség, stb. Alapvető politikai és szociális jogok.

A háborúval kapcsolatos erkölcsi alapelvek, az agresszor megállapítása, a hódító, a védekező megállapítása, a katona megítélése, stb.. A terrorista és a partizán problémája. A terület védelme, tulajdon védelme, a függetlenség védelme, kontra a rossz megszüntetése, a jó érvényesítése, a gyengék, elnyomottak védelme. (A közösség, többség akaratának megállapítása, az azonnali kilépés biztosítása)  A népek és egyének megítélése. A közösségek jogai. Kollektív elmarasztalás, ill. érvényesülés. A kisebbségek jogai. Az autonómia problémája.  A túlzott nacionalizmus, a rasszizmus, az előítéletesség.

A forradalmár és a bajkeverő huligán problémája.

A büntetés célja, nagysága és módja. Az igazságos érvényesülés, a jutalmazás, dicséret, segélyezés. A bűnözők jogai. 

Az erkölcs értelmezése felosztása. Az erkölcs szerepe jelentősége.

A jog alsó határának problémája, a vétek, a kis bűn problémája, a zavarás problémája.

Az illem, illetve, ez a szokás problémája.

A bizalom és az ellenőrzés problémája.

Az érvényesülés, kiválóság jellemzői. Az igazságos arányos hierarchia problémája. Ha mindenki ezt csinálná felfogás. A rossz, aránytalan szeretet, rossz felületes jóindulat, segítség problémája. Jóindulat és rosszindulat. Az önzőség, önzetlenség problémája. Az erőszakos kicsinyes jóindulat problémája. Az arányos hozzátartozói szeretet problémája. A kritika, önkritika (felelősség, lelkiismeret) problémája. Nagyvonalúság vagy kicsinyesség, méricskélés.

Szelídség, tolerancia, engedékenység, vagy keménység, szigorúság. Szidás, kritika, dicséret. Gerincesség vagy kompromisszum. Konfliktus felvállalás, kritizálás, vagy simítás. Szőnyeg alá söprés. Konfliktus felvállalás vagy elbújás. Hatalom, vagy kiszolgálás. Túlzott, vagy egészséges sikervágy, becsvágy versenyszellem. Önbizalom, vagy nagyképűség.  

Emberi tulajdonságok és általános tulajdonságok, jó és rossz tulajdonságok igazságossági vonatkozásai. Az emberek megítélése.

A szexualitás, a szexuális bűnök, vétségek. Családi és párkapcsolati problémák, a hűség, a családon belüli önállóság, stb..

Az önártás. Az önfeláldozás. A gyengék védelme. Gyerekekkel, öregekkel, betegekkel való bánás. Az állatokkal való bánás. 

Az élet kezdete és vége erkölcsi szempontból. Az élet, az egészség, az önrendelkezés (szabadság), az igazságosság, és más szükségletek értéke, illetve ezek megsértésének büntetése. Öngyilkosság, eutanázia, abortusz.

A kollaboráció (megalkuvás) a beolvadás de kilógás, a belülről való reform, a rossz törvények megsértése. Kívülállóként (kirekesztve) hatástalanul reformálni, vagy belülről részben megalkudva reformálni.

A betyárhűség (a betyárbecsület) a beárulás problémaköre.

Az erőszak. A jó érdekében tett erőszak. A becstelenség, gerinctelenség, hazugság. A csalás és a csalás konzekvens kiterjesztése. A ravaszkodás, ügyeskedés, manipuláció, hazugság. Rafináció, spekuláció, csalás, avagy kalkuláció. A tévedés, a hiba, a szándékos tévedés, a trükk, a manipuláció.  

Az egyszerűsített rendszerfejlődés keretén belül felmerült hiányos szellemiségek, szintén erkölcsi problémaként is felfoghatók. Az igazságosság, az önrendelkezés, a közösségi, a változtatás szellemiségének, valamint az átgondoltságnak, és a vitakultúrának a hiánya.

A különböző (társadalmi) felelősségek: az elégtelen fejlődésért való általános felelősség, a hiba-felelősség. A rossz rendszert kiszolgáló felelősség. A vezetés (a hatalommal arányos) felelőssége.

Az akaratszabadság, az egyéniség, önállóság (függetlenség, szabadság), az igazság, igazságosság, a szükségletek (vágyak igények) problémái erkölcsi szempontból. A helyes, a demokráciához szükséges egyéni és társadalmi tudat erkölcsi szempontból. A köz-szellemiségek problémája.

És néhány aktuális problémakör kiemelve: A nem természetes gyerekszületés, problémája. Az emberi és állati kísérletek problémája. A természetóvás, mint erkölcsi probléma. A súlyos sérültek „életben tartásának” problémája. Az eutanázia problémája.

Azt gondolom, hogy még a bő felsorolás ellenére jó néhány erkölcsi probléma kimaradt.

Pusztán a jogi (igazságszolgáltatási rész) elvek felsorolása (ezek egyben erkölcsi, igazságossági) problémák is.

A másnak ártás (másnak károkozás, szenvedésokozás) a bűn, a másnak hasznosság, az erény - elv. A másnak ártásban beleszámít a lelki fájdalom okozása is - elve. A másnak ártásba az összesített ártást kell beszámítani, ha sokaknak való ártásról van szó - elve. És az áttételes ártást is figyelembe kell venni - elve.

A becsületes jóindulatú, de szükségszerűen néha szabálytalankodó, zavaró állampolgár egyértelmű szétválasztása bűnözőtől. Szét kell választani a kritizáló (feltehetően építően jobbító szándékkal kritizál, tiltakozik, stb.) állampolgárt, a bűnözőtől - elv.

Az önhiba-önérdem figyelembevétele - elv. Az igazság (igazságosság) kiderítése a cél, és azt csak alapos vizsgálattal lehet kideríteni - elv. A vétséggel, bűnnel (másnak ártással) arányos büntetés - elve.

Tilos a kínzással és erőszakkal kicsikart, a kényszeríttet vallomás. A jogegyenlőség elve. A jogorvoslat lehetőségének és egyenlőségének elve. Az ártatlanság vélelme - elv. A vádat kell bizonyítani - elv. A büntetés több irányú célja, az egyik mindenképpen: a bűnöző megjavulása - elv. A sértett kompenzációjának elve. Csak az ismertetett jog esetében érvényes: a nem ismeret, nem mentesít a büntetéstől - elv. A jognak érthetőnek és betarthatónak kell lenni - elv. A másnak ártást, az igazságosságot és önrendelkezést nem sértő eszközökkel, pl. meggyőzéssel, lehetőleg meg kell előzni - ez is egy alapelv.   Az erényt, a másnak hasznosságot is értékelnie kell a társadalomnak, államnak.

Talán az alábbi meghatározás, kategorizálás pontosabb.

Vannak jog alsó határa feletti jogi és egyben erkölcsi problémák. A jog alsó határa feletti bűnök, másnak ártások oly nagyok, hogy a társadalomnak, az államnak, a jognak kell azokat kezelni, ezek a jogi esetek.  A jog (a törvény a szankció) fizikailag, technikailag is csak viszonylag kevés embert tud kezelni, sok ember (a többség) jogsértő törekvésével nem tud mit kezdeni. Ezért a jog csak akkor érvényesül, ha az emberek többsége önként, belső meggyőződéséből, lelkiismeretéből is jogkövető. Az önkéntes, belső meggyőződésből, lelkiismeretből eredő igazságosság (jogkövetés) nem más, mint az erkölcs. Az önkéntességet, a belső meggyőződést, lelkiismeretet pedig elsősorban az oktatással, a neveléssel, a tájékoztatással lehet formálni. 

És vannak a jog alsó határa alatti erkölcsi, együttélései problémák. Másképpen, a jog alsó határa alatti „bűnök” csak vétkek (a másnak ártás csekély), ezek erkölcstelenségek. Ezekkel (ezekkel sem, szintén a sokaságuknál fogva) jog nem tud mit kezdeni, így marad az oktatás, a nevelés, a tájékoztatás.

A jognak igazságosnak kell lenni, ekkor lesz az igazságkövető ember, jogkövető. Ezért (ezért is) az igazságosságnak, az erkölcsnek, a jognak lényegileg azonosnak kell lenni. A három (igazságosság, erkölcs, igazságosság-jog) lényegileg azonos (baj keletkezik, ha lényegileg nem azonosak), de vékony, elmosódott, másodlagos határvonalakat mégis meg lehet határozni. (Mivel van szabályozó jog is, ezért kell megjelölni: igazságosság-jog.)

Az erkölcsnek, erkölcsösségnek ezek szerint több meghatározása is van. Az egyik szerint az erkölcsösség: az önkéntes, belső meggyőződésből, lelkiismeretből eredő igazságosság (jogkövetés). Egy másik meghatározás szerint: az erkölcsi érzék (erkölcsösség) egyben jogérzék, egy viszonylag fejlett és helyes igazságérzet (igazságosságérzet). Az igazságosságérzet részben az emberrel született tulajdonság (hajlam), részben tanult tulajdonság, az igazságosság egyben szükséglet is. A harmadik szerint az erkölcstelenségek: a kisebb bűnök, vétkek. A nagyobb bűnök, már jogtalanságok.   

A jog határát azonban a jognak állandóan vizsgálni kell, ezért az erkölcsi, együttélési problémákat is vizsgálnia kell.

Visszakanyarodás oda, hogy az erkölcs, az igazságosság nem különíthető el a rendszertől.

Ismétlés.

Néhány mondat az igazságossági szükséglet közvetlen kielégítéséről.

A megértéshez vegyünk egy konkrét példát, a halálbüntetés kérdését.

Jelenleg a megmondó emberek megmondják, hogy nem lehet halálbüntetés.

Ha népszavazást végeznének e kérdésben, mondjuk e kérdéssel: ön szerint, teljes bizonyítottság (99%-os) mellett és a legsúlyosabb esetekben (szándékos, aljas önző, indokból elkövetett, többszörös kegyetlen gyilkosság) legyen halálbüntetés? Akkor a népszavazás „igen” eredménnyel zárulna. Egyszerűbben a megmondó emberek azt mondják, hogy nem, a nép pedig mást akar. De az ilyen esetekben nemcsak arról van szó, hogy egy kérdés így, vagy úgy van eldöntve, hanem arról, hogy sérül az emberek, a többség igazságosság-szükséglete. A nép (népréteg) ezáltal egy picike fokkal rosszabbul érzi magát. De sok kicsi sokra megy, sok ilyesmi ügy van, és milliók érzik rosszabbul magukat. Rosszabbul érzi magát, tehát csökken az életszínvonala. Az emberek nemcsak amiatt érezhetik rosszabbul magukat, mert nem tudnak új ruhát, vagy új autót venni. Hál Istennek, az emberek egyelőre még más miatt is rosszabbul érezhetik magukat, bár ha sokáig megy a népbutítás, akkor már csak az új ruha, új autó, az anyagi fogyasztás marad. Ki kell jelenteni: életszínvonal-csökkenés, ha az emberek rosszabbul érzik magukat. (Az is igaz, hogy a „rosszabbul érzik magukat” és a valós statisztikai adatok nem mondhatnak ellent egymásnak.)

Ez (rosszabbul érzik magukat) tehát a közvetlen hatás, de azért vannak további hatások is. Pl., az hogy kialakul az emberekben: a jog nem azonos az igazságossággal, vagyis a jog részben fölösleges, netán káros dolog, a megszegése nem erkölcstelen. Tehát amikor bárki eldönti, pl. azt, hogy legyen halálbüntetés, vagy ne legyen, akkor a legyen oldalra a fenti meggondolásokat is hozzá kell adni.

A fenti példázat a demokrácia lényegét is megmutatta.

Az igazságtalan, aránytalan vagyoni, hatalmi különbségek miatt az emberek nemcsak picikét érzik magukat rosszabbul, hanem jelentősen, és a hatásai is jelentősek.

Sok helyre szóló ismétlés.

A politikai, gazdasági vezetés (beleértve nagytőkét) vezetés minden hibájának, rossz koncepciójának, a következménye, végül is a becsületes dolgozó réteg azok családja (akik jellemzően az alacsony és átlagos jövedelműek) szélesen értelmezett életszínvonal-csökkenése. Mivel végső soron csak két réteg van a becsületes dolgozó réteg, és az érdemtelenül hasznosuló, és mivel az utóbbi a neve szerint sem lehet porul járó, így marad a becsületes dolgozó réteg, mint károsuló.

Mégis hibás az a következtetés, hogy akkor nem érdemes becsületesen dolgozni, mert ha kialakul egy tisztességtelenségi verseny, akkor is a viszonylag becsületesek lesznek a nagyobb károsulók, csak akkor mindenki fokozottan károsul. Pl. az érdemtelenül hasznosulók egy fokkal, károsulnak, a viszonylag becsületesek (akik a természetüknél és hitüknél fogva nem tudják teljesen levetkőzni az önzetlenségüket, becsületességüket) három fokkal károsodnak.  Érdemes becsületesen dolgozni, de csak úgy érdemes igazán, ha közben a becsületes dolgozó egy jobb, igazságosabb rendszerért is küzd, tesz.

A becsületes munka, a becsületes tevékenység természetesen lehet szellemi munka is, de nem lehet a rossz rendszert direkt szolgáló munka. Természetesen, a magas jövedelmű, jól élő is lehet becsületes dolgozó (de ő is kevesebbet kap, mint amennyit ad) csak ez a múlt és jelen társadalmában nem jellemző. 

Tehát a normális, értelmes átlag ember (aki becsületes is) a saját valamint gyerekei, unokái érdekében és nemzet érdekében benyeli az érdemtelen károsulást, de közben fennmarad a reménye, mert tesz azért, hogy ez az érdemtelen károsulása csökken, ez az, amit ésszerűen tehet.

A jobb, igazságosabb rendszeren gondolkodni, mert ez a tevés első lépcsője, (ha nincs jó elképzelés, akkor a tevés is hibás), tehát a normális, becsületes embernek ésszerűségből, saját maga és családja érdekében is szükséges.

Kétségtelenül dilemma, hogy van e olyan pont, és hol van az pont, amikor a becsületes ember ésszerűen azt mondja: ez már annyira igazságtalan rossz helyzet hogy többet nem dolgozom becsületesen, csak a jobb, igazságosabb rendszerért küzdök.  

Ismétlés.

A társadalmi alapvető ellentmondásai és azok feloldása. Mi a helyes nézet, és ebből adódó cselekvés. A természettudományos igazságok, és a társadalomtudományos igazságok (a jó, kellemes, az igazságosság) igazságai, ezekből is társadalomtudományos alapigazságok.

Kezdjük onnan, hogy kétféle igazság van, az igaz, igazságai, és a jó a kellemes, az igazságosság igazságai. Az igaz, igazságait nevezhetjük az érzékelés az érzékszervek igazságainak is. (És nevezhetjük természettudományos igazságoknak is amennyiben az emberek kívüli világra jellemzőek.  A jó, a kellemes, az igazságosság (a hasznos a szép, stb.) igazságait, nevezhetjük az érzések, érzelmek igazságainak. (És nevezhetjük társadalomtudományos igazságoknak amennyiben azon világra jellemzőek, amelyben az ember áll a központban.)

Az érzékszervek igazságai (a műszerek mérése is végső soron az érzékszerveinken keresztül hatnak) bizonyíthatóbbak, konkrétabbak. Ez abból ered (abból is), hogy az érzékelés megfoghatóbb, konkrétabb és egységesebb, mint az érzése, érzelem.

Ebben a tanulmányban azt állítom, sok módón bizonyítom, hogy mindkét igazság a természet, Isten igazságai. Vagyis, hogy nem az ember hozza létre az igazságokat, az ember csak felfedezi, bizonyítja, alkalmazza az igazságokat.  Ugyanakkor itt egy másik állítást is teszek: a jó, a kellemes az igazságosság igazságai (főleg az alapigazságok) részben természeti Isteni igazságok (bizonyíthatók és bizonyítás erősségével arányosan igazságok), részben a többség elfogadása és ebből fakadó cselekvése határozza meg az igazságot.

Nézzünk pl. egy természettudományos igazságot: a föld gömbölyű és forog a tengelye körül.

Ezt viszonylag könnyű konkrétan bizonyítna. Pl. valaki kinéz egy űrhajóból, vagy onnan filmet készít. Vagy elindul egy hajóval, repülővel egy irányban és megérkezik oda, ahonnan elindult.  A közvetett bizonyítékok is elég konkrétak, így tehető össze a nap a hold, a csillagok, a bolygók mozgása logikusan. Ez az igazság, (a föld gömbölyű) akkor is gazság volt, amikor az emberek azt hitték, hogy nem gömbölyű. És akkor is igazság volt, amikor csak egy ember, vagy néhány ember gondolta azt, hogy gömbölyű. De fel kell tenni a kérdést, mit ér az igazság, anélkül, hogy az emberek felismerik, elfogadják és alkalmazzák? Sajnos azt kell erre válaszolni, hogy az emberi felismerés, elfogadás és alkalmazás nélkül az igazság értelmetlen haszontalan. Árnyaltabban fogalmazva: az igazság, felismerés, elfogadás és alkalmazás nélkül valamennyivel értelmetlenebb, haszontalanabb, mint felismeréssel, elfogadással, alkalmazással, kiváltképpen a társadalomtudományos igazságok vonatkozásában. Azt mondom, az igazságnak ezek szerint két kiterjedése van: ez egyik az igazságtartalma, beleesik az igazság 30%-os mezőjébe. Az ember számára hasznos igazságnak tartalmazni kell az előző kiterjedést, feltételt, és tartalmaznia kell azt is, hogy az emberek felismerjék, elfogadják és alkalmazzák. Az ember számára hasznos igazság, magasabb rendű igazság, mint az egyszerű igazság. 

Most felsorolok néhány társadalomtudományos alapigazságot. Ezek az én véleményem szerinti alapigazságok de ez sem biztos.

1. Az emberi élet legfőbb célja, hogy minél több ember, (beleértve magamat is) és állat is, éljen, egyre jobban, kellemesebben, egészségesen, igazságosabban, boldogabban. (Talán növény is.)

2. Az ember önakaratából képes egyre jobban, kellemesebben, egészségesebben, igazságosabban élni, van ilyen fejlődési lehetőség. Valószínűleg mindig is lesz ilyen fejlődési lehetőség, de jelenleg és még sokáig biztosan van ilyen fejlődési lehetőség.

3. A jó, kellemes, igazságos, stb. élet ellen hat az indokolatlan másnak ártás.  Ezért az indokolatlan másnak ártást meg kell szüntetni, el kell ítélni, meg kell büntetni. (Ne ölj, ne lopj, stb. a tízparancsolat egy része is erről szól, nem szabad másnak ártani.)

Indokolt másnak ártás, ami önvédelmi jellegű. A közösség szerve az állam elítél egy veszélyeztetőt, de csak akkor, ha veszélyeztetés igen erős, vagyis igen nagy valószínűséggel, másnak ártásba torkollik. Vagy elítél egy másnak ártót, amit végső soron önvédelemből tesz. (Egyrészt visszaszerzi a visszaszerezhetőt. Másrészt a valószínűleg erősen veszélyeztetőt semlegesíti. Harmadrészt a többiek számára példát mutat: nem ártsatok másnak.)

4. Az ember, a társadalom legfőbb rendezőelve az igazságosság melynek alapja az igazságos arányos emberek közötti különbség. Ennek alapjai padig a következők.

Az ember, szemben az állattal, védi az életet, az egészséget nem harcol, hanem igazságos szabályozott versenyekben dönti el a hierarchiát.

Az érvényesülést elsősorban nem az erő, a harc, hanem az értelem a bölcsesség és a társadalmi hasznosság dönti el.

Az ember, szemben az állattal, az önhibán kívül hátrányos képességűeket (gyerekeket, időseket, betegeket, stb.) védi, támogatja, a „természeti” igazságtalanságot kompenzálja.

Mindenki (kivéve az önhibán kívül hátrányos képességűeket) a másnak ártás, ill. a másnak hasznosság (társadalom számára hasznos munka) arányában éljen, ez határozza meg a büntetését, jutalmazását, a szélesen értelmezett életszínvonalát, a társadalmi, (anyagi, erkölcsi hatalmi) megbecsülését.

5. A jó, a kellemes az igazságosság igazságai (főleg az alapigazságok) részben természeti Isteni igazságok (bizonyíthatók és bizonyítás erősségével arányosan igazságok), részben a többség elfogadása és ebből fakadó cselekvése határozza meg az igazságot. Az igazság, felismerés, elfogadás és alkalmazás nélkül valamennyivel értelmetlenebb, haszontalanabb, mint felismeréssel, elfogadással, alkalmazással, kiváltképpen a társadalomtudományos igazságok vonatkozásában.

Azért ezeket, az igazságokat nehezebb konkrétan bizonyítani, mint pl. azt, hogy a föld gömbölyű.

 De itt elém, vagy az emberek, elé állhat, egy másik ember és azt mondhatja ezek a te igazságaid, de az én igazságaim egészen mások. Pl. ezek.

Nem minél több ember éljen egyre jobban, kellemesebben, egészségesebben, igazságosabban, stb. csak az emberek egy kiváltságos része csoportja (rétege, népe) éljen egyre jobban, kellemsebben egészségesebben, stb..– mondja a másik ember.

A második ponttal sem értek egyet, mert szerintem, az emberi fejlődés véges, pl. azért, mert egy bizonyos szint felett nem fokozható, a jobb, kellemesebb élet. És jelenleg már elértük ezt a szintet. És az önálló akarat sincs – mondja másik ember.

És egyébként nincs emberiségi többség. Az emberiség csoportokra, közösségekre, népekre, nemzetekre oszlik, ha van is „többség dönt” elv, akkor is csak ezen csoportok, közösségek, népeken nemzeteteken belül lehetséges.  A csoportoknak közösségeknek, népeknek, nemzeteknek pedig önrendelkezést kell adni, vagyis nekik kell eldönteni, (más nem szólhat bele) hogy többek között milyen társadalomtudományos alapigazságokat fogadnak el – mondja a másik ember.

A harmadik pont ezek szerint így módosul, Bizonyos emberek, csoportok, népek nemzetek pl. a felsőbbrendűségük miatt árthatnak másnak. Az indokolatlan másnak ártás nem mindig bűn – mondja a másik ember.

Tehát egy másik embernek ezek a nézetei. (Egy harmadik ember pedig azt mondja, egyiktőknek sincs igaza, mert ez, és ez az igazság. Egy negyedik ember pedig megint más, igazságokkal áll, elő és így tovább.)

Na akkor ezek a vitatkozó emberek, ha normálisak azt mondják: akkor érveljünk, bizonyítsunk, így döntsük el, kinek van igaza. És lehet is érvelni, bizonyítani még az ilyen elvont kérdésekben is. Vannak logikai érvelések, bizonyítások, vannak statisztikai érvelések bizonyítások, és talán egyebek is. De az is kétségtelen, hogy a konkrét bizonyításnak (itt a film, láthatod a saját szemeddel) alig van lehetősége.

6. Itt jön az én alapigazságom, amely az ötödik pontból ered: akkor mindenki mondja el a saját igazságát, annak bizonyítását és az igazság az lesz, amit elfogadnak az emberek, méghozzá amit, minél több ember elfogad.    Még pontosabban, az lesz az igazság (de ez elsősorban a társadalomtudományos, a jó, a kellemes, az igazságos alapigazságára vonatkozik), amit az emberek többsége elfogad és a többségen belül is, amit minél több ember elfogad, feltéve, ha a tájékoztatás egyenlő és egyenes, őszinte.

De miért is igazság, szerintem a fenti igazság. Valakinek, valakiknek el kell dönteni, hogy mi az igazság. Mert elmondnak kettő, vagy három, vagy négy, stb. igazságot, de ezek így önmagában csak elmondások lesznek. Ha senki nem fogadja el ezeket, akkor ezek csak üres szavak, pusztába kiáltott mondatok lesznek. Ha hatmilliárdból csak ketten-hárman fogadják el, annak sincs sok értelme. Ebből a logikából kiindulva: minél többen fogadják el, annál több értelme lesz az igazságnak, annál magasabb rendű lesz az igazság, amelynek azért van egy másik kiterjedése is: valóban a természeti, Isteni igazságot tartalmazza. Döntse el egy szűk (tudós, vagy más) csoport, melyik a nagyobb igazság – jöhet a felvetés. De ezzel csak egy újabb vitát nyitunk: kikből álljon ez a szűk csoport? Miért pont azokból és mi garantálja, hogy ilyen általános alapvető társadalomtudományos (a jó, kellemes igazságos igazságait) igazságokat bárki képes elfogulatlanul eldönteni. Ez a vita ugyanolyan eldönthetetlen lesz, mint az eredeti vita. Egyébként pedig mivel a kellemest, a jót kell eldönteni, tehát érzésekről, érzelmekről van szó, csak mindenki összesített érzése adhat ki egy átlagos általános egyben igaz megoldást.  Tehát marad az egyetlen megoldás a többség elfogadása, a többség döntése határozhatja meg az igazságot.

Tehát én előálltam ezzel a négy igazsággal, és e tanulmányban további ezer igazsággal, mások is álljanak elő, és aztán döntsön a többség.

7. Mielőtt tovább megyek, megint meg kell fogalmazni egy alapvető igazságot: a közvetlen demokrácia, a többség elfogadása, döntése, többek között egy alapvető igazság-meghatározó tényező. 

Az egy külön tanulmányt érdemel, hogy gyakorlatilag hogyan fogadhatja el, ill. fogadja el a többség az igazságot.  Mert itt a népszavazási rendszerről is szó van, az alkotmánymosósításról is szó van, és az emberi tudat alakulásáról is szó van.

A négy pontból a harmadikat tulajdonképpen már elfogadta az emberiség többsége.

Ismételt 3. pont. A jó, kellemes, igazságos, stb. élet ellen hat az indokolatlan másnak ártás.  Ezért az indokolatlan másnak ártást meg kell szüntetni, el kell ítélni, meg kell büntetni. (Ne ölj, ne lopj, stb. a tízparancsolat egy része is erről szól, nem szabad másnak ártani.)

Indokolt másnak ártás, ami önvédelmi jellegű. A közösség szerve az állam elítél egy veszélyeztetőt, de csak akkor, ha veszélyeztetés igen erős, vagyis igen nagy valószínűséggel másnak ártásba torkollik. Vagy elítél egy másnak ártót, amit végső soron önvédelemből tesz. (Egyrészt visszaszerzi a visszaszerezhetőt. Másrészt a valószínűleg erősen veszélyeztetőt semlegesíti. Harmadrészt a többiek számára példát mutat: nem ártsatok másnak.)

A másik három pontot nem egyértelműen fogadta el, csak részben esetleg jelentős részben. A harmadik pontot elfogadta az emberiség annak ellenére, hogy nem történt ez ügyben népszavazás, sok alkotmány nem is tartalmazza. És az emberiség fogadta el annak ellenére, hogy gyakorlatilag csoportok, közösségek, népek, nemzetek vannak. Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy lehetséges egy elfogadás, amely nem népszavazással történik, amelyik lassú és kanyargós, de mégis egyértelmű és az egész emberiségre vonatkozó elfogadás. Tehát létezik ilyen, nem lehetetlen. (Ugyankor én azt mondom, hogy fel is lehet gyorsítani az ilyen elfogadásokat, de erre itt nem térek ki.)

Ha a harmadik pont jelenleg el van fogadva, akkor már van legalább egyetlen biztos pont, amiből ki lehet indulni.

A következő „igazság: egyébként nincs emberiségi többség. Az emberiség csoportokra, közösségekre, népekre, nemzetekre oszlik, ha van is „többség dönt” elv, akkor is csak ezen csoportok, közösségek, népeken nemzeteteken belül lehetséges.  A csoportoknak közösségeknek, népeknek, nemzeteknek pedig önrendelkezést kell adni, vagyis nekik kell eldönteni, (más nem szólhat bele) hogy többek között milyen társadalomtudományos alapigazságokat fogadnak el – mondja a másik ember.

Ezt az igazságot én hajlandó vagyok elfogadni. De ha el is fogadom (bárki elfogadja) akkor is utána kell tenni az emberiség által elfogadott harmadik pontot, amely ez esetben így szól. Rendben van minden csoport, közösség, nép, nemzet maga határozza meg az alapvető igazságokat, de másnak, más csoportnak, közösségnek, népnek, nemzetnek, indokkatlanul nem árthat. Beleértve a jövő embereit, akik most gyerekek és talán azokat is, akik ezután fognak megszületni. És mit jelent ez.

Azt, hogy mégis eljutottunk az emberiségig. És azt is jelenti, hogy az első pont is valószínűleg igaz. Ha senki nem árthat másnak, akkor azt sem teheti, hogy a másikat akadályozza abban, hogy jobb, kellemesebb, egészségesebb, igazságosabb élete éljen. Minél több ember, a lehető legtöbb ember éljen jól kellemesen, egészségesen igazságosan, ez csak azzal lehet összhangban, hogy tilos a másnak ártás. Nem minden embernek kell jól, kellemesen, egészséges, igazságosan élni, csak az emberek egy részének - ez azt jelenti, hogy lehet ártani azoknak, akik nem tartoznak a kiváltságos emberek közé. Mert mit mond, és mit tesz ez az önző társaság. Mi nem vagyunk senki ellen mi csak saját érdekeinket, követjük. Ehhez mindenkinek joga van, a gyengéknek is meg van adva az esély erre. A tolvaj a rabló, a gyilkos is vallhatja ezen „igazságot”, mindenki rabolhat, lophat, gyilkolhat, tehát egyenlőség van. De az igazságossági alapelv, a harmadik pont, amelyet viszont már az emberiség többsége elfogadott, ezért igazság, kimondja: nem árthatsz másnak.

Viszont gyakorlatilag harmadik pont sem érvényesül teljesen, mert, pl. érdemtelen jövedelemszerzéssel jelenleg is, lehet ártani másnak. Pontosabban, amíg nincs pontosan tisztázva, értelmezve mit is jelent a „tilos indokolatlanul mának ártani”, amíg jogi alapelvek nincsenek tisztázva (betartva pedig még kevésbé) addig ezek az alapigazságok csak részben hasznosított (hasznos) igazságok. Pl., addig nem lehet a másnak ártást elméletileg megszüntetni, amíg nem tisztázott az arányosság. Mert másnak ártás létrejöhet úgy is, hogy valaki a közös tartályba betesz X mennyiségű hasznos munkát, terméket, de annak az ötszörösét veszi ki. És akkor a másiknak, könnyen kiszámolható, a hasznos munkájának csak az ötödrésze jut. Ha pedig a hasznos munkát szinte lehetetlen pontosan megállapítani, akkor az arányosságot kell pontosan megállapítani. Tehát elég sok mindent kell értelmezni azzal kapcsolatban: mikor jön létre a másnak ártás.  Ha helyesen van értelmezve a „tilos másnak ártani” akkor a már szinte minden társadalomtudományos alapigazság jelentős részben bizonyított.

Tehát az emberiség számára hasznos igazságok, magasabb rendű igazságok ezek szerint nem kettő, de három feltételhez vannak kötve. Egyrészt legyen magas az igazságtartalmuk. Másrészt a többség, minél több ember ismerje, fogadja el, és alkalmazza azokat. Harmadrészt, az alkalmazás legyen szinte teljes, vagyis az igazság legyen helyesen kibontva, értelmezve és ezek szerint legyen megvalósítva.

De kétségtelenül a második pont, amely jelenleg legkevésbé elfogadott.

Vagyis, hogy van fejlődési lehetőség, lehet sokkal jobb, kellemesebb, egészségesebb, igazságosabb életet élni, főleg ha a jelen állapotaiból indulunk ki.  Ugyanis jelenleg mást sem hallunk, mint azt, hogy ez már a szinte tökéletes rendszer. Mert ezen állítás azt mondja, hogy fejlődhet pl. az autó, a mosógép, a gyógyítás, stb. tehát ebben az irányban van némi fejlődés. De pl. az igazságszolgáltatás, nem fejlődhet, a társadalmi igazságtalanságok is fennmaradnak, vagyis azért nem mindenkinek jár majd a legmagasabb fokú egészség. A jelen igazságtalan háborúi is fennmaradnak, mint pl. az iraki háború. Fennmarad az is, hogy bizonyos problémák, (mint pl. a természetpusztítás) megoldatlan kardként lógnak az emberiség feje felett. És még sorolhatnám a rendszerből eredő azon problémákat, amelyek miatt a jelen és sokak szerint a jövő élete is, megreked egy viszonylag rossz, kellemetlen egészségtelen, igazságtalan szinten. De sajnos ettől sokkal veszélyesebb a helyzet. Mert fel kell tenni a kérdést: miért jöhetett létre az emberiség történelmében az 1910-1945-ig tartó szakasz (vagy 1910 -1953-ig tartó szakasz), amikor nemcsak megrekedt a fejlődés, de az átlagosnál mondjuk kétszáz millióval többen oktalanul szenvedtek, és ennek a negyede meg is halt. És sajnos meg kell állapítani, hogy nemcsak stagnálás van, de létezik válság-láncreakció is, mély hullámvölgy is van. Sőt világ-katarzis is lehetséges.

Az 1910-45-ig tartó szakasz azért jött létre, mert nem volt elégséges a fejlődés. 

Ekkora katarzis nem jöhetett véletlenül össze, és az sem indok hogy megszületett néhány diktátor. És az sem indok hogy az emberek egy része előítéletes, soviniszta, rasszista volt. És az sem indok, hogy a szélsőséges politikai erőket nem korlátozták eléggé. Illetve ezek csak résztényezők voltak, a sok között. Az indok: a társadalmi és erkölcsi fejlődés nem volt elégséges, már jó ideje nem volt elégséges, csak ebben az időszakaszban erjedtek meg a problémák  

A fejlődést is értelmezni kell. Mert az rendben van, hogy szükséges változás, de a változás lehet rossz irányú is. Merre van a jó irány, ez az egyik kérdés.

És másik kérdés: hogyan menjünk a jó irányban lassan békésen, vagy gyorsan, esetleg erőszakosan? Egyenletesen, vagy ha megérett helyzet?   

Mi jelent a szélsőségesség: erőszakos változtatást? Vagy csak gyors erőteljes, nagyarányú változtatást? Vagy rossz irányú változtatást? 

A jó irány arra van ahol a nagyobb, a magasabb rendű igazságok (célok) vannak.

Az előzőek értelmében, az a stratégiai jó irány, amit annak tart a nép.

„Döntsön a többség” elvnek azonban van egy feltétele, az egyenlő és öszinte (nem manipulatív) tájékoztatás. És ez sajnos jelenleg nincs meg. 

A nagyon lassú, békés változással az a baj, hogy az már stagnálás, amely nem tart lépést a természettudományos, technikai fejlődéssel, valamint az emberek igénynövekedésével. Jó példa erre: a természetrombolással nem tart lépést a természetrombolás rendszerbeli megállítása. Az államnak, a jelenleginél sokkal radikálisabb lépéseket, változásokat (anyagi fogyasztáscsökkentést, innovációs stratégiát, ez irányú oktatást, stb.) kellene tennie, hogy lépést tartson a fejlődés a szükséges fejlődéssel. Ugyanakkor a béke, a demokrácia, az igazságosság felé nem lehet erőszakkal haladni. A rossz irányú és az erőszakos változás: rossz változás. A nagyon lassú, békés változás: szintén rossz változás. A nagyon gyors, jelentős változás: rossz változás. Viszont ha lemaradás van, akkor sietni kell. Talán egyszer a társadalomtudomány meg tudja mondani, hogy milyen helyzetben mennyi kisebb törvényt, nagyobb törvényt kell meghozni, megváltoztatni, hogy az optimális fejlődés fennmaradjon.

Tehát a fejlődés alapigazságát is értelmezni kell, vagyis meg kell állapítani további fejlődési alapelveket.

Kitérés az alapvető társadalmi ellentmondásokra.

Pl., az előbb felvettetem, hogy majd a jövő társadalomtudományának kell megoldania, előtte viszont éppen a „többség döntése a jó” elvének fontosságát bizonygattam. Aztán a fejlődéssel kapcsolatos ellenmondásokat is felvetettem. Aztán ott van alapvető társadalmi igazságok és az önrendelkezés ellentmondása, melyet fel is oldottam. De hosszasan lehetne sorolni az ellentmondásokat is.

Tulajdonképpen a társadalmi ellentmondások döntő többsége nem feloldhatatlan ellentmondás, csupán egy nagyon kényes egyensúly. Vagy úgy is fogalmazhatok, hogy az optimális járható út, gyakran leszűkül egy nagyon keskeny, sok elemzést kívánó útra. Amely út szinte nincs (vagy az egyik szakadékba esünk bele, vagy a másikba), ha csak felületesen és elméletileg gondolja át a gondolkodó a problémát.

De kétségtelenül van egy alapvető ellentmondás, amelyen bármennyit gondolkodok, nem látok igazi megoldást. Ez pedig a következő: a vezetés egésze (többsége), amelynek meg kellene oldani az ellentmondásokat (a múltban és jelenleg csak ő van abban a helyzetben), nem tudja, és nem is akarja azokat megoldani.

Foglaljuk össze az eddig elmondottakat.

E fejezetben egyfelől az alapvető társadalmi igazságról elmélkedetem, másfelől az általam vélt igazságokat állapítottam meg és bizonygattam.  Hozzátéve, hogy ezen igazságok, igazát nem csak e fejezetben, hanem az egész tanulmányban bizonygatom.

Megállapítottam hogy négy, ill. hat igazság közül a harmadik, amely leginkább elfogadott, de itt is komoly értelmezési hibák vannak, ezért gyakorlatilag csak részbe realizálódik.  A többi igazság ennél is kevésbe elfogadott, és megvalósuló, kiváltképpen a második igazság.

Azt is hozzá kell tenni, hogy ezen alapvető igazságokból sok-sok igazság levezethető. Tehát az alapvető társadalmi igazságok nemcsak önmagukban levő igazságok, hanem kiindulópontok.

Az igazságról szóló elmélkedésem pedig azzal bővült, hogy megállapítottam ezzel kapcsolatosan két további igazságot, az ötödik, és a hatodik igazságot.

De két különálló egyfelől elmélkedés úgy kapcsolódik össze, hogy érdemes mindent az alapvetésektől kezdve elemezni, így tisztábban láthat az ember. Az én igazságaimat egészen az igazság elemzéséig vezetem vissza.

Másfelől úgy kapcsolódik össze, hogy ez a hat igazság (és a többi ezer) az én igazságom, és persze ezen kívül még sok-sok igazságnak vélt kijelentés létezik, de akkor döntsön (elfogadjon) a többség. Döntsön minden egyén, csoport, közösség, nép, nemzet külön-külön, de ezek a döntések is összegződnek, tehát dönthet az emberiség is.

Az adás (jóindulat szeretet, önzetlenség) a szervezett, fejlett társadalmi rendszerekben. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés. 

Ez az egyetlen elméleti rendszertényező, e tanulmányrészben, de mint a címből is kiderül ez már rendszerprobléma.

Ez fejezet (elméleti rendszertényező sok más helyre, témába is kerülhetett volna. Akár szociális rendszer témájába is bekerülhetett volna. Akár nagytőke, ill. az igazságtalan aránytalan különbségek témájába is bekerülhetett volna. Akár manipuláció témájába is bekerülhetett volna. Mégis úgy gondoltam, hogy egy hajszállal, de leginkább az erkölcs témakörébe illik ez a fejezet.

Ha elgondolkodunk a kérések-adások problémáján rájöhetünk, hogy alapvetően kétféle kérés-adás van.

Az egyiket én egyszerűen „baráti, önzetlen segítségnek” nevezem.

A másikat pedig egyszerűen „kolduló jellegű kérésnek-adásnak” nevezem.

Illetve van még egy „adakozás” a jogos követelés (egyben a társadalom, nagyközösség, állam, szervezett, állandó kompenzálási rendszere), de az már nem nevezhető adakozásnak. Erre még visszatérek.

A baráti és kolduló jellegű kérés-adás között nincs éles határvonal, kétségtelenül nem mindig könnyű a szétválasztás.

A normális erkölcsi érzékű ember azonban ösztönösen szétválasztja a kettőt és tudatosan, vagy tudat alatt megállapítja: ez a kérés-adás rendben van. Vagy tudatosan, vagy tudat alatt megállapítja: ez a kérés-adás erkölcsileg nincs rendben itt valami alapvetően bűzlik.  Tehát az ember erkölcsileg is úgy van felépítve, hogy különbséget tesz a kétféle kérés-adás között.

De felsorolom először a „baráti, önzetlen segítség” jellemzőt (egyben a másik fajtától való eltéréseit.).

A kérő nincs kiszolgáltatott helyzetben.

A kérése lényegében csak abból áll, hogy valahogy jelzi a rászorultságát.

Az adás, önkéntes és őszinte, hátsó szándék nélküli.

Az adó (aki ad) nem kér ellenszolgáltatást, különösebb elismerést (persze létezik a normális hála, de ez egy külön téma) az adásért.

(Megint csak egy külön téma, hogy az ilyen önzetlen adó, milyen formában kapjon elismerést. Ugyanis az elismerés akár el is ronthatja, meg is változtathatja a baráti, önzetlen segítséget.)

A baráti, önzetlen segítséget akár nevezhetjük, közösségi szellemiségnek.

A baráti önzetlen segítség, állandóan jelen van, benne van szellemi légkörben.

Ez az adás minden rendszerben szükséges, e nélkül nincs társadalomfejlődés, nincs rendszerfejlődés.

Ez az adás, segítség az önzetlenség, a szeretet, a jóindulat lényege, ez jó dolog, erre mindig szükség van.

Felsorolom a „kolduló jellegű kérés-adás” jellemzőt (egyben a másik fajtától való eltéréseit).

A kérő kiszolgáltatott helyzetben van.

A kérő kifejezetten konkrétan kér.

Az adás nem egészen önkéntes, van benne egy kényszer jelleg.

Az adás gyakran jellemzően, nem őszinte, mögötte hátsó szándék húzódik.

Az adásért az adó gyakran elismerést vár és kap is.

Az ilyen adás mivel kényszerű, és mivel nem teljesen őszinte végeredményben a normális erkölcsű adónak is megalázó. A kérőnek egyértelműen megalázó, mert az önhibán kívüli rászorultaknak jár a segítség, azoknak nem kell kérni.

A kolduló jellegű adakozás, jellemzően, esetleges, akciószerű.

A kolduló jellegű kérés-adás (segítség) mindenkinek megalázó, álszent és manipulatív. Az ilyen „segítség” valójában tudat és erkölcsromboló, káros dolog.

A kolduló jellegű kérés-adás össze tud kapcsolódni, és jellemzően össze is kapcsolódik ezzel: köszönöm nagyhatalmú, gazdag uraság, hogy segítettél. Valójában így szólna a mondat: köszönöm nagyhatalmú, gazdag uraság, hogy visszaadtad annak egy részét, amit tőlem elvettél.  Mert jellemzően ezen fajta segítség, erről szól: „a jótékony adakozó” csak visszaadja amit elvett, de persze nem egészen, a nagyobb részét azért megtartja. Annak ellenére, hogy valójában ő a kifosztó, így a felszínen a tudatokban mégis ő lesz a jótékony adakozó.

Ez is már egy ősi játék, csak szereplők körülmények, elnevezése változik.

Így összekapcsolódva a kolduló jellegű kérés-adás (adakozás) már duplán lesz magalázó, álszent, manipulatív. 

De a képzeletünknek nem árt konkrét példát adni.

Nemcsak az utcán álló koldusra kell gondolni, de mostanában egyre sűrűbb az adakozási akció. Hogy csak egyet említsek sok közül, nemrég egy az árvíz során tönkrement óvoda berendezésre gyűjtöttek a tévén keresztül. Látszólag ez teljesen rendben van, ez egy nemes, baráti adakozás. Közben viszont meghívtak a stúdióba olyan bankokat, multikat, akik nagyobb összeggel „segítettek”. És végül is ez jött le: köszönöm nagyhatalmú, gazdag uraság hogy segítettél, köszönjük, hogy ilyen jótékony vagy. És sajnos nem ez az üzenet rajzolódott ki: köszönjük nagyhatalmú, gazdag uraság hogy visszaadtad annak egy részét, amit elvettél. Nem is rajzolódhat ki ez, mert az ilyen „adományt” természetesen nem kell megköszönni.

Szóval ez a látszólag baráti, önzetlen segítség, több okból (volt rászorultság, nem volt őszinte az adás, elismerést kaszált be, stb.), mégis a kolduló jellegű kérés-adás kategóriájába tartozott. Úgyhogy nekem fel is fordult a gyomrom. És sok ilyen van, egyre több.

Ezek után szerintem nyilvánvaló a manipulációs szándék, nem is fejtem ki.

Jó-jó, de mi megoldás?

A problémát csak társadalmi, ill. rendszerszinten lehet megoldani.

Logikusan nem is lehet kolduló jellegű kérés-adás. Mert az önhibán kívüli rászorulóknak kvázi jár a segítség, azt nem kell kérniük. Aki pedig önhibából rászoruló, ő kétségesen rászoruló.

A fejlett szervezett társadalmakban minimalizálni szükséges a kolduló jellegű kéréseket-adásokat, mart azok megalázók, álszentek, manipulatívak.

A minimalizálás legfőbb módja, a sokat emlegetett igazságos és arányos hatalmi, vagyoni hierarchia. Az igazságos különbségek, az igazságos jövedelemelosztás. Mindez azt eredményezi, hogy erősen csökken az önhibán kívüli rászorultak száma. Sokkal kevesebb szükség lesz a kolduló jellegű kérésre-adásra.

Másrészt az államfejlődés egyik lényeges célja, hogy a közösség az állam segítse a rászorultakat, az önhiba figyelembe vételével. Ugyancsak azért, (többek között azért), hogy a megalázó, álszent, manipulatív kolduló jellegű kérés-adás csökkenjen.

Nem vonom kétségbe, hogy a „koldulóknak” adakozók (akciószerűen, esetlegesen adakozók) nagyobb része jóindulatból, önzetlenségből cselekszik. Szélesebb értelemben, ebben sok minden beleérthető, pl. az elmaradott országok nyomorgóinak esetleges támogatása is. Ugyanakkor, ez közel sem teljes értékű segítség. Nagyon elnézően számítva, ha valaki ad 1000 Ft-ot, és az el is jut a rászorultakhoz, akkor abból talán 100 Ft a hasznos segítség. De azt is látni kell, hogy aki csak adakozik, és nem küzd bizonyos társadalmi célokért, nem akarja megváltoztatni a rendszert, az csak konzerválja a meglevő rossz állapotokat.

Önzetlen, jóindulatú, valójában az, aki ezekért (arányos, igazságos különbségek, közösségi szervezett adakozás, stb.) a társadalmi célokért  is küzd.

De ha mindez nem megy, akkor legalább saját tudatunkban és közfelfogásban is tisztázzuk, miről van szó. Azért nem kell a jó szándékú népet félrevezetni.

És végezetül ismételjük el: a baráti, őszinte segítségnek (igazi adásnak, szeretetnek, jóindulatnak) a társadalomfejlődés miatt növekedni kell.

Természetesen bővíteni, jobbítani szükséges a társadalom, nagyközösség, állam, szervezett, állandó kompenzálási rendszerét.

A kolduló jellegű kérésnek-adásnak, amely szükségszerűen összekapcsolódik, az igazságtalan hatalom, vagyon ajnározásával, pedig a társadalomfejlődés miatt is csökkeni, kell. Ez utóbbi inkább az ellentéte, mintsem a kiegészítése az előző kettőnek.

A normális becsületes ember idejének, energiájának jelentős része azzal telik, hogy harcol az élősködő vírusok, baktériumuk, gombák, tetvek,  vagy éppen az élősködő emberek és azok élősködő gondolataival szemben. Ahelyett, hogy ezt az időt, energiáját is hasznos építő alkotásra netán a családjára, vagy éppen hasznos regeneráló szórakozásra fordítaná.

De e problémán is sokat lehet elmélkedni. A természet, Isten miért így, és egyáltalán jól van megalkotva?

Ki az élősködő? Az élősködő nem tartja magát élősködőnek. Az élősködők elleni harc is hasznos alkotás. De vajon az élősködők csökkennek?

Az elmélkedések helyett megállapítom: 

Bár igen dühítő, és szomorú, hogy ezek a jelentéktelennek tűnő élősködők megtámadnak, a becsületes ember legszívesebben ezt mondaná: nem vagyok hajlandó ezekkel harcolni, arra sem érdemesek, hogy foglalkozzam velük. De sajnos ekkor a becsületes ember megbetegszik, károsul, testi, lelki, anyagi értékcsökkenést szenved. A paraziták pedig virulnak. Ezért sajnos el kell fogadni: az élősködők ellen harcolni kell, ez az élet velejárója, bármilyen undorító, megalázó és energiarabló mindez.

De még parazitákkal szemben sem, az elpusztítás az elsődleges cél, hanem azok átalakítása.

Ugyanakkor, az valóban nem járja, hogy a becsületes, jó szándékú ember élete mással se teljen, mint a nem emberi és emberi paraziták elleni harccal. Másra is időt kell szakítani, időt kell szakítani az építőmunkára és a regeneráló szórakozásra. Ugyanakkor: ember küzdj és bízva, bízzál, bízzál a javulásban, bízzál a bizalomban.

Viszont el kell választani a parazitákat azoktól, akik jók, de másképpen akarják a jót. Ellenük nem harcolni kell, de küzdeni kell. Vitatkozni, érvelni, netán becsületes versenyben versenyezni kell velük.

A vagányság, talpraesettség, a büszkeség, az egészséges önbizalom és a kevélység (önteltség, felsőbbrendűségi érzés, stb.)

Minden ember időnként általában bizonyos fokig öntelt, beképzelt, de mégis megkülönböztethetünk normális önteltséget (vagányságot, büszkeséget, stb.) és abnormális, pszichopata, túlzott önteltséget. A különbség, hogy a normális önteltnek számít, hogy mit gondolnak róla más emberek, hogy szeretik, vagy utálják. Ez érdekli a normális embert, ezt megpróbálja objektíven értékelni. A normális önteltnek elég komoly kérdés, hogy vajon mennyire legyen vagány, büszke, önálló véleményű okoskodó, hol lépi át az öntelt, másokat lenéző, arrogáns viselkedésű, másoknak ártó határt. Az agya és az érzései, ha nem is direkt módón de sokszor fordulnak e kérdés irányába.

És az is érdekli a normális önteltet, hogy mások a társadalom számára nem okozzon kárt. Ezt is megpróbálja objektíven értékelni.

Az abnormális öntelteket, akik egyben önző, rossz emberek, akik általában károsítók, nem érdekli, sem az hogy őt szeretik, vagy utálják, illetve a károkozás sem. Ugyanis ő olyan szinten képzeli magát felsőbbrendűnek, hogy a külvilág, a kvázi férgek véleménye és a nekik okozott kár nem számít.

De mégis két abnormális pszichopata egyéniség van. Aki nem hazudik magának, aki önmagában tisztában van a hatalmas önteltségével.

És van, aki magának is hazudik. Ez utóbbi egy elég érdekes egyéniség és jelenség. A folyamat ugyanis a következő. Kialakul a túlzott, óriási önteltség, de ez valamilyen szinten mégis zavarja az illetőt. De annyira nem zavarja, hogy azt mondja: na akkor lejjebb veszek az arcomból, és viselkedésemből, hanem elkezd magának hazudni. Nagyon sokféle hazugságot mond magának, de általában ezeket: én lényegében tisztességes vagyok, én nem károsítok másokat. Én nem vagyok rosszabb, mint az átlag. És csak egy ravaszsági versenyben jó eredményt érek el. És csak megbüntetem a butákat, a figyelmetleneket, a rossz embereket. Lényegében én jót teszek a világnak. Ez is gyakori önhazugság: én jót teszek a világnak, csak vannak rosszindulatú emberek, ellenségek, akik vádaskodnak, akik tönkre karnak tenni.  

Feltételezhetjük, hogy a legaljasabb „férgek” is legalábbis azok nagyobb része (pl. Hitler, Sztálin, más sorozatgyilkosok, stb.) magát jó embernek tartotta, és tartja, mivel ez egy örök emberi hiba. Sajnos ezeket az „embereket” nem lehet meggyőzni, mert a saját hazugságuk sokkal érvényesebb számukra, mint a lenézett külvilág véleménye.

És egy utolsó megjegyzés. Nyilván ezek az emberek nem nagyon hisznek a másvilági objektív megítélésben, szankcióban, vagy jutalomban. Pedig az valószínűleg van, nem úgy hogy ördögök sütögetik az embereket, de van. És ezt a másvilági szankciót nem érdekli, hogy az ember mit hazudik magának. Ezt a másvilági szankciót, jutalmazást csak a hazugság mögötti, a lélek mélyén lakozó, valódi érzés és gondolat érdekli. És érdekes módón, az önmagának hazudás mögötti, valódi érzést, gondolatot a cselekvés tükrözi leginkább. Ezért a szövegeléstől függetlenül azt kell vizsgálni, hogy végső soron másoknak ártó károsító cselekvéseket, vagy másoknak hasznos cselekvéseket tesz valaki.

Az alapkérdés mégis az, vajon az emberiség élete „az idők végtelenségéig” a jók és a rosszak küzdelméről szól? Még a jóknak is unalmas, kellemetlen lenne a világ, ha nem küzdhetnének a rosszak ellen? Még a jók is csak ürügyet keresnek a küzdelemre?  Egy konfliktusmentes „csodálatos” másvilág mennyire, meddig lenne kellemes a jók számára?

Csak egy megjegyzésem lenne. A természet Isten megadta az embernek a csodálkozás örömét, mely független a konfliktustól, a küzdelemtől. A csodálkozás öröme mindenképpen megmarad az embernek.

Össze-vissza elmélkedések a munkával, a szakmunkával, a kreatív szakmunkával, az emberi alkotásokkal kapcsolatban. 

Egyfelől biztos vagyok benne, hogy ez egy olyan fontos téma, mely nem maradhat ki a világról, a társadalomról szóló elmélkedésből. Személyes életemben is fontos volt, és szerencsére én igencsak átlagos ember vagyok. Szóval rengeteg, a legtöbb energiánk a munkára megy el, valahogy viszonyulnom, viszonyulnunk kellene a munkához.

De hiába gondolkodom nem jelennek meg fejembe ez ügyben az egyértelmű igazságok, úgy látszik életem végéig ellentmondásosan, zavarosan viszonyulok a szakmunkához.

Igen sokféle szakmunka van. Aki becsületes és hasznos munkát végez az kvázi szakmunkát végez. A művész, a sportoló, is bizonyos értelemben szakmunkás.

Minden szakmunka szinte mérnöki, sőt művészi és egyben sportteljesítmény, hihetetlen gondolkodást, tervezést, kreativitást, összpontosítást, ugyanakkor mozgáskoordinációt, és fizikai teljesítményt igényel.

Igaz most, itt elsősorban a kreativitást igénylő, állandóan változó feladatok megoldását igénylő szakmunkáról beszélek elsősorban.

Az ember csak úgy juthat magasabb szintre, ha huzamosabb ideig végez valamilyen kreatív szakmunkát. A szakmunka ugyanakkor alázatra, szerénységre nevel, mert aki dolgozik, az hibázik is, az ember direkt módón szembesül a saját korlátaival.

Én csak olyan embert engednék a vezetői székbe, aki legalább két évig szakmunkát végzett.

Még sincs megbecsülve a munka és a szakmunka.

Nem véletlen, hogy Jézus apja, nevelője József ács volt és Jézus is feltehetően sokat segédkezett mellette, mondhatjuk Jézus életének egy szakaszában kreatív szakmunkát végzett.

Amit egész életemben csodáltam és csodálni fogok, az nem más, mint az emberi alkotás, de ez örömet, boldogságot adó csodálat. Micsoda épületek, micsoda városok, micsoda tárgyak készültek és nem egy, de millió, milliárd. Hogy lehetett a piramisokat, Velence városát, más városokat, a csodás templomokat, kastélyokat, a csodás szobrokat, faragványokat, és még lehet sorolni, elkészíteni? Hihetetlen és fantasztikus.

Elképesztő hihetetlen, és csodálatos, hogy az amúgy sokszor ostoba, az egyszerű igazságokat sem értő, és önző, munkakerülő ember erre képes.

És régebben nem volt gépesítés, tömegtermelés, igaz a gépek alkotása is alkotás.

Igaz sokmilliárd ember munkájáról van szó, hiszen apáink, őseink munkáját is csodálhatjuk. Viszont sokan nem is végeztek, végeznek érdemleges alkotó munkát. És rombolás is volt, van, nem is kevés.

Mindent összevetve mégis csodás és fantasztikus. Vannak fantasztikusan szorgalmas, ügyes, és sajnos névtelen, este a lócájukra fáradtan ledűlő szakmunkások, nem is kevesen, csak így jöhetett létre ez csoda. Sokan, de mégis az emberek egy töredéke, aki sokkal többet adott, mint kapott.  Köszönjük meg nekik és hajtsunk fejet előttük. Nemcsak az ismeretlen katona, de az ismeretlen szakmunkás sírját is meg kellene koszorúzni.

Mégis, nekem, mint átlagembernek kétségeim is vannak.

Én, mint átlagember, gyerekkoromban szerettem dolgozni, igaz a mai átlaggyerek talán kevésbé szeret. Szóval favágás, sóderrakás, stb. közben arra is gondoltam: izmos, erős leszek, minek kocogjak, súlyzózzak, amikor ez érdekesebb és hasznosabb. És versenyeztünk is a társaimmal, ki az erősebb, ügyesebb munkás. Aztán fiatalkoromban valami megváltozott, magam sem tudom honnan jött ez a gondolat: munka nélkül pénzt keresni, ez az igazi teljesítmény. Az életművészeket kezdtem el csodálni. Lehet hogy 20-30 éves koromban még ostoba voltam? Be kell ismernem: igencsak korlátolt voltam, bár okosnak hittem magam. És most? Most is okosnak hiszem magam. Minél kevesebb munkával minél több pénzt keresni. Honnan jön ez a vezérlő elv, bár hamis elv. Nyilván a társadalomból, a közszellemiségből is jön. Jó, jó fiatalkoromban én is sokszor csak viccelődtem, de a szavak tettekké, válnak. Mi viccelődtünk, a mai fiatalok pedig komolyan gondolják: munka nélkül pénzt keresni ez az igazi teljesítmény. De amit a pénzükért elfogyasztanak, azért mégis megdolgozott valaki. 

Manapság más kétségeim vannak a munkával, a szakmunkával kapcsolatban.

Úgy hozta sors, hogy mostanában többek között összetákoltam egy falépcsőt, hű mennyit szenvedtem, hű mennyit hibáztam. Állandóan keresgéltem a szerszámokat, rossz mozdulatokat tettem, kiöntöttem a festéket, és még sorolhatnám. De a munka közbeni belső hitemmel is baj volt.

Az egyik talán legkisebb problémakör, hogy mindig a pénzadó, a megrendelő a főnök, legalábbis manapság e közmegegyezés tűnik a legigazságosabbnak. Vagyis a munkás, a munkát végző az alárendelt, a kiszolgáló.

Talán fölösleges munkát végzek, ez már egy másik problémakör. Az embereknek nem szabad fölösleges munkát végezni – ez az egyik problémám, a saját és mások munkájával kapcsolatban. Az emberek (én is) rengeteg fölösleges munkát végeznek, rengeteg hibával, és átveréssel dolgoznak. 

A harmadik és talán a legnagyobb problémám, amit e tanulmányban is sokat emlegetek: manapság túl van értékelve az anyagi, tárgyi szükségletek kielégítése. Miközben a lehetőségeinkhez képest szuper házakat, szuper autókat, stb. készítünk, szerzünk, aközben elfelejtünk az egészségünkkel, a művelődésünkkel, a gyerekükkel, a családunkkal, a társadalmi problémákkal foglalkozni.  Ez is igazság, de akkor ez nem degradálja le a munkát, a szakmunkát?

Tulajdonképpen mindhárom felvetés arra utal, hogy a munka, a szakmunka mégsem csodálatos, fantasztikus.

Sokat, fáradtra és szinte betegre dolgoztam magam ezzel a falépcsővel, ráadásul mind a külalakjával, mind a tartósságával vannak, lesznek problémák, ügyetlen és lassú voltam. Ráadásul senki nem becsüli semmire, és lehet, hogy használva is alig lesz, szóval inkább rossz, mintsem jó érzésekkel nézek rá. Egyelőre így gondolom: nem vagyok büszke rá, semmi csodálatos nincs benne.

Nagy bölcsességek, megoldó igazságok nem jutnak eszembe, így csak néhány gondolatra szorítkozom.

Akár a saját lelki békém érdekében is szükséges valamilyen szinten tisztázni az ellentmondásokat.

Akár egy fordított alapállás is elképzelhető lehetne, a munkavégző diktál ő a főnök. Csakhogy akkor a fizető megrendelő, a diktáló munkástól nem rendelne munkát, olyant keresne, aki nem diktál. De azért azt feltételezhetjük, legalábbis a tisztességes gazdaságban, hogy a fizető megrendelő is munkával szerezte a pénzét, tehát csak munkacseréről van szó. Legyen tehát továbbra is a fizető megrendelő a főnök, de azért tisztelje a munkást, a munkát.

Az emberek úgysem becsülik a munkámat, fölöslegesen dolgozom, sokszor érzi ezt a munkás, és nem véletlenül. Talán nem véletlenül jött a gondolat: akkor Isten dicsőségére dolgozom. Én nem nagyon hiszek ebben, de semmittevésnél ez is jobb. Mennyi művész, bizony sok dolgozott az íróasztalfiókjának, látszólag fölöslegesen. Azért a reménynek nem szabad elveszni: mégis valakik, valamikor, valahogy használják, értékelik. És ha senki, akkor a saját dicsőségemre csinálom. És meggyőzöm magam és ez nem is nehéz: tulajdonképpen a munka szórakoztat, örömet ad, és a testi, lelki tornámról is gondoskodik.

Számos hibája lehet a munkának, szakmunkának. Lehet, hogy nem éppen a legjobb célt segíti elő, lehet, hogy túlzott szükségleteket elégít ki. Lehet, hogy fölösleges, kihasználatlan. Lehet, hogy lassú, rossz hatékonysággal, gyenge minőségben készül. De azért a munka, a szakmunka még mindig értékesebb, mint a henyélés, mint mások nyakán való élés, mint mások munkájából való élés. Ezért persze arra kell törekedni, hogy a munka szakmunka a felsorolt hibáktól mentes legyen, de ennél is fontosabb hogy büszkék lehetünk a munkánkra, még akkor is, ha több hibától csorbult, mert a másik alternatíva a henyélés, a mások nyakán való élés, az amit szégyellni kell.

Mindezért mostantól nem megvetéssel, de büszkén fogok a szerencsétlen falépcsőmre, és más munkámra tekinteni. És azt tanácsolom mindenkinek, ideje lenne visszafordulni, tisztelni, becsülni és szeretni a munkát, a szakmunkát, a magunk és mások munkáját is.

Mert manapság (bár a folyamat régóta tart, de most érte el a csúcspontját) teljesen eltorzult a közszellemiség: pénzt keresni dicsőség, dolgozni megalázó. Nem hiszem, hogy ez tetszik a természetnek, Istennek, mert ez tulajdonképpen önzés. Nem hiszem, hogy így sok jó várhat az emberiségre, gyerekeinkre, unokáinkra, hiszen nem lesz termelés.  Valójában dolgozni, értelmes hasznos munkát végezni, ez a dicsőség, a pénzkereset pedig a munka hozadéka, önmagában nem értékelhető.

Aki nem becsüli mások munkáját, ő egyben felszólít mindenkit: az én izzadságos keserves, életem idejét, energiáját elnyelő munkámat sem kell becsülni. 

És továbbra is csodálom az emberi alkotásokat, mögöttük az ismeretlen szakmunkásokat, a sok rossz mellett, azért ez erős jó, a mérleg másik serpenyőjében. De azért arra is törekedni kell, hogy a munka értelmes, hasznos legyen. Mindenkinek keresni kell, hol van azon határ, amikor a munka oly haszontalan, értelmetlen hogy belefogni sem érdemes. De amikor ezt a határt keresi, ne felejtse el: a másik alternatíva a semmittevés, mások nyakán való élés. És azt se felejtse el, az értelmes munka, a végzőjét is szórakoztatja és nemesíti.

És azt se felejtse el: azért mindig lehet értelmes, hasznos munkát találni.  

A jólét és a jólétben élő, specializálódott egyéniségű ember akkor fejlődhet, sőt maradhat fenn, ha az egyetemes (emberbaráti, jézusi) szeretet, az önzetlenség, a harmóniára törekvő önkontroll nem sorvad el, sőt nő. De ehhez az igazságosságnak és a biztonságnak is fenn kell maradni, sőt növekedni kell. 

Ettől még messze vagyunk, szoktam mondani. Általában valóban messze vagyunk, de részben már itt van a probléma a nyakunkon.

Az evolúciós társadalmi fejlődés során szükségszerűen egyre egyénibb egyéniségek alakulnak, ki, általában specializálódik az egyéniség. Vagyis az emberek furcsák rigolyásak lesznek, többek között az igényeik is különlegesek lesznek.

A következő, hanyatláshoz vezető veszélyek vannak:

Az egyéniségek specializálódása egyfajta önzőséget generál, amit ellensúlyozni szükséges.

Nő az együttműködés-képtelenség (a demokrácia problémája), nő a fegyelmezetlenség, nő az elkényelmesedés.

A közösségek felbomlanak, ez számos negatív következménnyel jár.

Nő az egyéni igényekből adódó fölösleges fogyasztás, termelés. A pazarló gazdaság összeomlik.

Az utóbbihoz egy példa.

Ezer egyéniség, ezer különböző házat, vagy inkább palotát épít. De alkalomadtán nem tudja eladni, üresen áll a ház. Ugyanis, igen kicsi az esélye annak, hogy a különleges házak találkozzanak a különleges igényekkel, hiszen a vevők is különleges igényekkel rendelkeznek. Másképpen a hasonló, közös igényhez közeli házakat sokkal könnyebb eladni, a hasonló (közös) igényekkel rendelkező vevőknek. Ez a probléma addig nem jelentkezik, amíg az „eszi, nem eszi, nem kap mást” helyzet áll fenn. De a jövőben és már részben a jelenben is, lehetséges az említett példa. Természetesen ezt a példát is ki kell terjeszteni, általánosítani kell, nemcsak házakról lehet szó.

Kétségtelenül a minőségi fejlődést viszont a különleges igények a gazdag emberek igényei generálják. (Mindenki lehet gazdag, nemcsak egy szűk réteg.) Vannak pozitív hozadékai is az egyéniségek specializálódásának, és a jólétnek. Arról nem beszélve, hogy a legfőbb cél is a jólétről szól. És úgy néz ki, hogy a jólét, és a szabadság, valamint az egyéniségek specializálódása között oksági (egyenes arányú) kapcsolat van. Egyébként pedig a fajokra bontódó evolúciós fejlődés átment egyéniség-fejlődésbe.  

A megoldás a címben szerepel. Vagyis belső erkölcsi (önzetlenségi) fejlődés nélkül nincs fejlődés. Belső erkölcsi (önzetlenségi) fejlődés nélkül a legfőbb cél is (egyre több ember éljen, egyre jobban kellemesebben…) csak üres frázis marad.

Folytassuk azzal, hogy az önzetlenséget, szeretetet nem lehet társadalmilag (rendszerben) biztosítani, bár az oktatás és még inkább a „ránevelés” lehetséges. Viszont az igazságosságot és a biztonságot, pont fordítva, elsősorban csak társadalmilag (rendszerben) lehet biztosítani. De miért is szükséges például az igazságosság? Tételezzük fel, hogy az emberek 95% jóindulatú, önzetlen szeretetteljes, stb. de bizony az 5% ott marad, aljasul. És ez az 5% kihasználja helyzetet. Szóval így, vagy, úgy de már 5%-nyi aljas ember is képes lerontani az egész erkölcsi építményt, tehát szükség van a rendszerben biztosított igazságosságra. És a rendszerben biztosított biztonságra is.

Ha nincs biztonság, vagyis nincs jövő, nincs remény, akkor az emberek nem vállalnak gyereket.  Ha nincs biztonság, vagyis nincs jövő, nincs remény, akkor a mának élésből következően erkölcs és belső igazságosság sincs.

Mekkora áldozatot hozzunk a jó úton haladás érdekében, feltéve, hogy ráfaragunk, ha nem állunk be a rosszak közé. Mekkora áldozatot tehetünk a ránk bízott emberekre. A nemzetérdek problémája. Azért az önzetlen, lelkiismeretes vezetésnek nincs könnyű dolga. Elmélet rendszertényező, de inkább elmélkedés. 

A társadalmi problémákat (pl. a nemzetérdek képviselete) sokszor csak erkölcs- filozófiai szempontból lehet megfejteni. 

Egy másik kérdés, melyről már szóltam: a jó út érdekében lehetünk e erőszakosak, vagy más rosszaságokhoz?

A közös a címben levő problémához az, hogy először is tudni kellene: valóban ismerjük a jó utat?

Ott is, itt is, ez az önzetlen, és a jó utat ismerő emberek problémája. Ez tanulmány az általam elgondolt, bizonyított jó útról, utakról szól. A jó, az igaz utat nem ismerheti senki, ez talán így túlzás. Azért vannak erősebben bizonyított igazságok. Azért az egyértelműen rosszat nem nehéz felismerni. Azért megállapítható: a legfontosabb a jó út keresése, megtalálása. Aki nem ismeri a jót, a rosszat gondolja jónak, az hiába akar hasznos,  erkölcsös lenni.

De térjünk vissza a címbe szereplő problémára és tételezzük fel, hogy önzetlen lelkiismeretes, és a jót ismerő emberekről van szó.

Egy egyszerű sarkított példa.

A szülő azt tapasztalja, hogy mindennaposak, a lopások, csalások, rablások, erőszakoskodások, tehát a környezet a világ rossz úton halad. Azt tapasztalja, ha ő nem áll be a rosszak sorába, nem lop, nem csal, nem rabol, nem erőszakoskodik, akkor nemcsak ő, de a gyerekei is ráfaragnak.

Mi van akkor, ha a rossz nem mindennapos csak előfordul? Mi van ha, a rossz csak ritkán fordul elő?

Elemzés.

A lopás, a csalás, a rablás, erőszakoskodás talán egyértelműen rossz, de a világon milliószámra vannak dolgok melyek, jók, rosszak lehetnek, és nem ennyire egyértelmű eldönteni. Illetve van egy átmeneti, köztes tartomány is.

Ráadásul, nemcsak a jót kell ismerni, a jó utat kell ismerni, de azt is fel kell ismerni, hogy a környezet, a világ alapjában még a jó úton, vagy a köztes úton, vagy már a rossz úton halad. Mert ugyanis ha pl. ez a szülő indokolatlanul, gondolja, hogy a környezet a világ rossz úton halad, mert az még a jó, vagy a köztes úton halad, akkor a rosszaságával éppen ahhoz járul hozzá, hogy a környezet a világ a rossz út felé forduljon.

Azt is megállapítom: a jó és még inkább a köztes úton (ezen jár a környezet, a világ), a jó képviselete gyakran átmeneti áldozatokkal jár.  Átmeneti áldozatokkal jár, vagyis ekkor még hosszabb távon jó „üzlet”, a jó képviselete, mert az a jó út felé tereli a környeztet, a világot. Viszont ha rátért a világ a rossza útra, akkor nagy áldozattal kis eredményt lehet elérni. Itt már, de csak itt felléphet a dilemma: mekkora áldozatot, esetleges fölösleges áldozatot hozzak a jó út, a jó ügy érdekében? És egyáltalán ismerem a jó utat? Az viszont biztos, ha a világ, a jó, a köztes, vagy az enyhén rossz úton halad, ill. az áldozat nem túl nagy, akkor a jó érdekében átmeneti áldozatot kell hozni, legalábbis ha önzetlenek és erkölcsösek akarunk lenni.

De mi van, ha tetteink, nemcsak magunk, de a ránk bízott emberek életét is befolyásolja, ha vezetők vagyunk, ha „gyerekeink” vannak. Ebben az esetben ilyen nagyvonalúan bánhatunk azokkal az áldozatokkal, melyek nemcsak a mi, de a „gyerekeink” életét keseríti meg? 

De itt már gondoljunk az ország-vezetőkre is a nemzet vezetőire is.

Először is általában gyerekek (a nép) nem olyan kicsik, hogy nem lehetne velük őszintén beszélni, nem lehetne kikérni a véleményüket.

Ugyanakkor azt is meg lehet állapítani: bizony-bizony a ránk bízottak áldozatával, óvatosabban kell bánni, mint a magunk áldozatával. Kevésbé kockáztathatunk.

Sajnos, ha a ránk bízottak érdeke azt kívánja egy fokkal hamarabb, kell megalkudni a rosszal, a rossz úton haladókkal. De azért ez az egész, két rossz között kell választani, ill. a szakadék felé tartó út, egyelőre biztonságosabb, ill., aki nem áll be, azt megverik, kiközösítik, óriási dilemma, főleg, ha nemcsak magunkért vagyunk felelősek - amely az ország-vezetéseket is utolérheti.

Figyelem a nagy tanulmány (Társadalomfejlődés, Társadalomkritika, Társadalomismeret)  7. 8. 11. 12. 14. 15. tanulmányrészei itt találhatók: https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/