- ahogy egy újabb rendhagyó könyvből előtűnnek

A könyv címe: Transilvania, o provincie in cautarea unui centru, 1892-1918 (Centrul de resurse pentru diversitate etnoculturala, Kolozsvár, 2007). Szerzője dr. Sabina Fati, a forradalom után, éveken át a Szabad Európa Rádió bukaresti hírmagyarázója, akit többek között a budapesti Beszélőben és a kolozsvári Provinciában megjelent tanulmányaiból ismerünk. A sovén-nacionalizmus elleni következetes állásfoglalása okán gyakori célpontja a Romania Mare szélsőséges hetilapnak. Feltehetően ezzel a könyvével is kiteszi magát támadásoknak, kiváltképpen, hogy az előszóban elismert román szaktekintélyek mellett olyan magyaroknak is megköszöni a segítségét, mint Ádám Gábor, Molnár Gusztáv, Salat Levente.

Sabina Fati műve a mai román történetírás újabb, kimagasló eredménye, amely beleilleszkedik Lucian Boia, Alexandru Zub, Neagu Djuvara, Sorin Mitu és eszmetársaik koncepciójába: a köldöknéző nacionalista délibábok helyébe a levéltári kutatások eredményeit helyezi akkor is, ha azok cáfolják a letűnt rendszerben hivatalossá avatott téziseket, különös tekintettel Erdélyre és általában a nemzeti kisebbségekre vonatkozóan.

Erdély etnikai arculatának történetét az Ilie Ceaușescu nevével fémjelzett, 1990 előtt kötelező, egyetlen recept szerint Francisc Pacurariu „örökítette meg az utókornak”. Romani si maghiari de-a lungul veacurilor című könyve (Bukarest, 1988) azért tekinthető hivatkozási alapnak, mert nem történész, hanem író műve, ilyen minőségében a korabeli hivatalos román történetírás elismert szószólóinak a pártpropaganda által diktált kinyilatkoztatásait foglalja kompillációba. Már bevezetőjében is görög sorstragédiákra emlékeztető hangnemben ecseteli, hogy az erdélyi románok ezer éven át milyen súlyos elnyomásnak voltak kitéve a magyarok által. Ez a helyzet azonban mégsem akadályozta meg örökös vágyálmukért folytatott harcukban, hogy egyesüljenek az anyaországgal, e törekvésükben mindig is Bukarest volt reménységük megtestesítője. 1916-ban is Románia azért lépett be a világháborúba, hogy Erdélyt felszabadítsa az osztrák–magyar elnyomás alól. Igaz, itt a szerző nagyvonalúan átsiklik az apró mozzanaton: a háború kitörését követően Románia két éven át mérlegelte, kinek a pártjára álljon, győzelem esetén honnan remélhet többet, és – jól választott, lásd Trianont. Ami Erdély hovatartozásának vitáját illeti, a szerző mindegyre visszatérő érve a románság számbeli többsége. Erre hivatkozva minősíti paradoxonnak, hogy évszázadokon át, az „ideiglenes megszállás" alatt a magyar kisebbség uralkodott a román többség fölött. Nyilván, erre a szerző egyetlen forrást sem idéz, noha levéltárakban rendelkezésére álltak volna többek között letűnt évszázadok adóösszeírásai. Dehát, ezeket kötelező volt figyelmen kívül hagyni, mert például a tények nyelvén kimutatják, hogy a XV. század végén Erdély 850 ezer főnyi lakosságából 250 ezer volt a magyar és csak 100 ezer a román. A sokat hangoztatott, szörnyű üldözöttség, erőszakos elmagyarosí-ás ellenére, 1910-ig a románság részaránya 54 százalékra nőtt. A múlt tényei tehát zavaróak lehetnek, ezért Pacurariu is, akárcsak eszményképe, Ilie Ceaușescu, a mai helyzetből ítél, ennek alapján fogalmazza meg nagy tudálékosan szentenciáját: „Egyetlen tényező, amely az igazság és a nemzetközi jog alapján eldöntheti egy terület hovatartozását: a többségi lakosság. Erdélyben – bárki bármiről álmodozzék – ezt a többséget döntő mértékben a román nép képviseli." De mikor a magyarság volt többségben? – erről nincs szó a könyvben, arról sem, hogy akkor hogyan állunk Transnistriával, ahol több az orosz, mint a román lakos? A könyvben arról sem esik szó, ami a bukaresti Dimineata 2004. március 11-i számában nagy meglepetésünkre írva áll: „Az erdélyi románok első említése 1291. március 11-én, II. Endre magyar király oklevelében történt." A könyv többi része a dák-római kontinuitás hangoztatása, és újra meg újra: Erdély románságának évszázadokon át vívott szüntelen harca, hogy a magyar elnyomás alól felszabaduljon, és egyesüljön az anyaországgal, amelyet számára Bukarest testesített meg. A harc hevében mellékesen a középkori Erdély „román nemessége" is szóba kerül....

Az előzményekből témánkba vág Onisifor Ghibu önéletírása is: Pe baricadele vietii (Bukarest,' 1981). Külön érdekessége, hogy tartalmazza azt is, amit szerzője nem vall be. Az 1883-ban kezdődött életpálya mindegyre ismétlődő siráma az erdélyi románok könyörtelen elnyomása. Ezzel szemben kiderül az is, hogy Onisifor Ghibu és számtalan más, elnyomott erdélyi román társa a magyar állam ösztöndíjából híres nyugati egyetemeken tanult, többek között majdani felesége, Veturia is Bécsben és Párizsban szerzett diplomát. Az elnyomás sajátos voltára utal az a tény is, hogy a magyarországi románok Lupta című, legradikálisabb, soviniszta lapja Budapesten jelent meg, és Onisifor Ghibu zavartalanul szerkeszthette. A szintén sokat emlegetett erőszakos elmagyarosításról mindennél többet mond a szerzőnek egy mellékes megjegyzése: 1875 és 1918 között a szebeni gimnáziumban több ezer román diák végzett, de az állami iskolarendszernek egyetlenegyet sem sikerült elmagyarosítania közülük. Ennek a könyvnek is java része arról szól, hogy az erdélyi románok a magyarországi elnyomatásból milyen sóvárogva tekintettek a Kárpátokon túlra, Bukarest felé, és várták az egyesülést. Ami 1918-ban be is következett, ettől kezdve Onisifor Ghibunak, a volt nemzetiségi élharcosnak, most mint Nagy-Románia oktatási államtitkárának legfőbb gondja volt a magyar közoktatás felszámolása, a magyar gyermekek elrománosítása, és a magyar egyházi javak kisajátítása. És ezt könyvében hazafias büszkeséggel, leplezetlenül részletezi…

Új hang

Mindehhez viszonyítva, Sabina Fati most megjelent könyve kész szentségtörés, amely könyörtelenül leszámol a megszépítő fantáziálással. Kimutatja, hogy Erdély románjai számára 1918-ig Bukarest mintha nem is létezett volna, sorsuk jobbulását Bécstől, személy szerint a magyar királytól várták. Az illúziórombolás odáig megy, hogy Sabina Fati kimutatja: a trón iránti, rajongó hűség Nagy-Románia megszületésének momentumában is jelen volt, de ezt a mai fennkölt emlékbeszédek természetesen elhallgatják.

Akárcsak a kolozsvári Sorin Mitu (Transilvania mea című, szintén rendhagyó monográfiáját bemutattuk lapunk 2005. július 26-i számában), Sabina Fati is azzal indítja művét, hogy általa űrt kíván betölteni a történészek vitájában, amelyre „gyakorta vetnek árnyékot előítéletek, ködösítések és mítoszok." Ezeket az árnyékokat a román nacionalista ideológia mindig igyekezett propagandaeszköznek használni, ahogy a kommunista rendszer is tette. Ilyen körülmények között, a szerző tisztában van azzal, hogy az erdélyi román elit politikai-szociális mozgalmai nem mindig az eddig hangoztatott, hősi színekben tűnnek fel. Hogy kimutassa a reális képet, szakszerű, aprólékos elemzés alá veti Erdély 1892-1918 között megjelent, legtekintélyesebb román lapjait. A Tribuna, Gazeta Transilvaniei és a Telegraful román kollekcióiból azonban távolról sem a románság Ghibu-Pacurariu-féle, Bukarest-centrikus, öntudatos patriotizmusa tűnik elő, hanem inkább a Habsburg-trón iránti lojalitás, valamint a Budapesttel való viszony politikai pragmatizmusa. A lojalitás hagyományához tartozik, hogy amikor az 1848-as balázsfalvi nagygyűlés kinyilvánította az erdélyi román nemzet egyenjogúságát, résztvevői a 16 pontba foglalt programot kiegészítették a Habsburg-ház iránti hűségesküvel.

Mindez nem jelenti azt, hogy a román elit lemondott volna nemzeti törekvéseiről, csak nem mindig úgy történt, ahogy Ilie Ceaușescu szellemében, követői máig hatóan fantáziálnak. Sabina Fati nyomon követi a korabeli sajtóban ezt a harcot is, amelyben három irányvonalat mutat ki. 1. nemzeti autonómia Magyarország határain belül; 2. esetleges egyesülés Romániával, de ez az erdélyi román sajtóban „nagyon visszafogott, alig kimutatható törekvés"; 3. föderalizáció Mazzini elképzelt egyesült Európájában, de az erdélyi románság ezen belül is a Habsburg Birodalom részeként kívánt volna tovább élni, úgy, ahogy Andrei Saguna báró, Erdély ortodox püspöke meghatározta: „nemzetként, Ausztria jogara alatt." (Saguna eddig kevésbé ismert, ellentmondásos megítélésének részleteiről bővebben ír Liviu Maior 1848-1849 - romani si unguri című, 1998-ban megjelent monográfiájában).

Sabina Fati ezek után méltán jelenti ki, hogy az erdélyi románok többsége számára a mindenkori osztrák császár és magyar király Isten földi helytartója volt, ezzel magyarázható, hogy a balázsfalvi Unirea 1918. november 23-án, az egyesülés előestéjén így kesergett: „Az utolsó Habsburg bukása román fajtánk számára örökre szóló, szomorú emlék marad", de hasonló érzelmekkel dicsőítette a Habsburgokat Ioan Slavici is. Az egyesülés után sokáig úgy tűnt, a próféta beszélt belőlük, ugyanis „Nagy-Románia kebelében Bukarest Erdély számára a periféria alárendelt szerepét szánta" – állapítja meg Sabina Fati.

Lágy cenzúra

A bevezetőben vázolt alapállásból a könyv fejezetei az említett három újság tükrében rendre bemutatják az erdélyi román értelmiség politikai arculatát, a nemzeti megmaradásért folytatott küzdelmeit, viszonyát Bécshez, Budapesthez és Bukaresthez, autonómia- és föderalizációs terveit, nacionalizmusának jellegzetességeit, bővebben a Memorandum-mozgalmat. Mindezen belül, ízelítőül a könyvnek néhány olyan részletére térünk ki, amelyek merőben eltérnek a letűnt rendszerből örökölt, megkövesedett, hivatalos román történelemszemlélettől. Ennek egyik jellemző megnyilvánulása volt, hogy Ion Iliescu elnök 1995. szeptember 15-én, a tanévnyitó alkalmából, Nagyváradon személyesen avatta fel Onisifor Ghibu, a román sovinizmus élharcosának szobrát, és keresztelt el róla liceumot.

A könyvnek már kiindulópontja is cáfolata Francisc Pactirariu öntudatos román harcosoktól zsúfolt krónikájának. Az erdélyi román értelmiség a XIX. század elején számbelileg olyan csekély volt, hogy Magyarország gazdasági-politikai életében nemigen juthatott szerephez. Ezt a szerző számadatokkal bizonyítja: például az 1869-es népszámlálás szerint az erdélyi román értelmiség az összlakosság alig 1,1 százalékát tette ki. Nagyobb nehézséget okozott, hogy a tárgyalt időszakban nem akadt olyan kimagasló személyisége, aki a nemzeti mozgalmat irányítsa. Ezt a szerepet a román sajtó töltötte be, a vizsgált három legfontosabb lapból szűrhetők ki a politikai küzdelmek, úgymint: követelések (a magyarosítás megakadályozása, román nyelvű oktatás stb.); bűnbakkeresések (magyarok, zsidók, mérsékelt románok); megoldások (petíciók, passzivizmus) – mindennek a könyv külön-külön alfejezeteket szentel, beleértve a nemzeti elnyomás járma alatt szenvedő románok antiszemitizmusát, mint sajátos erdélyi színfoltot.

Arra a szintén rendhagyó tételére, miszerint a korabeli magyar cenzúra ördöge nem volt éppen olyan fekete, mint ahogy szokás festeni, Sabina Fati idézi a Tribuna 1903. február 14-i számából: „A magyarországi nemzetiségek harca mind ez ideig a következő téma körül forgott: meggyőzni a magyar kormányt, hogy a nem magyarok nem akarnak államot az államban, nem akarják feldarabolni és felforgatni Magyarországot, hanem inkább a megerősítését és fölemelését azáltal, hogy minden nemzetiségnek biztosítva és tisztelve legyenek nemzeti jogai. Hogy meggyőzzék a trónt arról, hogy a nem magyar népek lojalitása ma is olyan őszinte és mély, mint volt a múltban, de Magyarország soviniszta kormányának magyarosítási törekvéseit nem lehet eltűrni. A szerbeknek és románoknak a határokon túl is vannak testvéreik, akikhez kritikus pillanatokban segítségért folyamodhatunk. Mi, románok, ellenzünk mindenfajta beavatkozást belügyeinkbe. Ugyanakkor fel akarjuk hívni a magyarok figyelmét a mindenki által ismert tényre, hogy Magyarország nemzetiségei adott kritikus pillanatban segítséget kaphatnak határon túli testvéreiktől, egyedül a magyarok árvák Európában." Az ilyen hangok ellenére – állapítja meg Sabina Ftri –, a Bukarestre építő remények utópiának tűntek az erdélyi román elit számára. Harcát csakis Magyarországon belül képzelte el, épp ezért 1893-ban a Tribuna hasábjain különösen fontos hangsúlyt kapott az „Erdély gyarmatosítása" elleni tiltakozás. Arról volt szó, hogy a budapesti kormány magyar értelmiségieket nevezett ki a románok közé, hogy megbontsa egységüket, e célból mindenféle kedvezményekkel (birtokokkal jövedelmekkel, előnyös bankhitelekkel stb.) kötötte helyhez őket. (Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Anghelescu oktatási miniszter hírhedt kultúrzónái Trianon után innen kapták az ötletet, csak most a magyarok egységét kellett megtörni.) Az erdélyi románok központja, amelyre felnéztek, és amelytől minden téren segitséget vártak, Bécs volt, és ez az elemzett három újságjukból is kitűnik. Számukra Bécs volt a világ közepe, azon belül a császár és király, aki soha nem téved, aki bölcs határozatokat hoz népei számára - a Telegraful roman így mítizálja a trónt, dicsőíti a monarchiát. Ezzel szemben Budapest felelős az erdélyi románok minden kudarcáért, mostoha sorsukért, nála nagyobb bűnösök csak a zsidók. Bukarest nagyon távol van az erdélyi románok számára; különösen kegyvesztetté vált 1917 elején, amikor a Telegraful roman Ferdinánd királynak szemére hányja, hogy megszegte nagybátyja, I. Károlynak tett esküjét, miszerint a Hohenzollern családi hagyományok szellemében hű marad Ausztriához, Magyarországhoz és Németországhoz, most mégis hadat üzent nekik, és ezzel Románia vesztét okozza. A Gazeta Transilvaniei 1917. január 5-én tovább megy azzal, hogy Románia német megszállását a hadműveletek kezdetén így üdvözli: „Szerencsére, hadseregeink igazságot szolgáltattak. A magyarországi román szereti hazáját és tiszteletben tartja szeretett királyának tett hűségesküjét. A magyarországi románok nem szenvednek mindenféle ragályos betegségektől, mint Románia szegény parasztjai. Mi, magyarországi románok nem rabok, hanem szabad emberek vagyunk, műveltebbek, mint a romániaiak, ahol a lakosság 85 százaléka írástudatlan. A román kultúra nem a Kárpátoktól túlról jön, az ócskaságnak nincs helye nálunk. Az igazi román kultúra mindig Erdélyből indult ki." A lap végkövetkeztetése a háborúra vonatkozóan: „Romániának nem az erdélyi románság fáj, hanem Erdély kell neki", ezért nem kérünk az ilyen „felszabadítókból".

A hadüzenet hatására tehát Erdély románsága megtagadja Romániát! - hol van akkor az egyesülés évezredes vágya, amelyet Ilie Ceaușescu követői ma is hangoztatnak!? Milyen másfajta nézeteket tett közzé 1915. december 15-én a Telegraful roman!: „Akik most el akarják venni Erdélyt, legyenek tőlünk elmenekültek, avagy a Román Királyság élvonalbeli politikusai, azok semmi jót nem tesznek nekünk, erdélyieknek, sőt csak megnehezítik helyzetünket."

Sabina Fati végkövetkeztetése a Bukarestnek szentelt fejezet végén: „Az erdélyi románság vezetőinek hivatalos retorikájából a háború alatt teljesen hiányzik bármely utalás Romániára, elsősorban óvatosságból, nehogy az államhatalom aláásásának vádja illesse őket. De ez a téma a nem hivatalos foglalatosságok rendjén, levelezésben, emlékiratokban sem szerepel, mert az erdélyi román élharcosokat jobban érdekelte a románság helyzetének rendezése törvényes eszközökkel, a Monarchián belül."

Az autonómia örök réme

Könyve írása közben Sabina Fatiban időnként előtérbe került a vérbeli újságíró, politikai elemző. A 101. lapon például az RMDSZ dokumentumai, Markó Béla beszédei alapján kimutatja, hogy a XXI. század erdélyi magyarjainak gondjai ugyanazok, mint a XIX. századi erdélyi románok dilemmái és vágyai voltak: az egyazon nemzethez tartozás, az autonómia, de mindenekelőtt az egység, amelyet nem bonthat meg senki, sem referendumokkal, sem más úton-módon. Az autonómia mindegyre helyet kap az erdélyi románság küzdelmeiben. Figyelemre méltó számunkra a Tribuna vélekedése 1895. március l-jén: „Az autonómia szó rémületet vált ki Magyarország fővárosának szigorú centralistáiból. A nemzetiségeknek autonómiát adni annyit jelent számukra, mint Magyarországot föderalizálni, márpedig ezt vissza kell utasítani. Teendőnk meggyőzni őket, hogy az autonómia modern elképzelés, amely minden téren megmentés számunkra, és megerősíti felelősségérzetünket." Az elképzelésekhez Sabina Fati azt a megjegyzést fűzi, hogy 1918 után az erdélyi románság főemberei a bukaresti parlamentben hosszú ideig megtagadták a magyaroktól mindazokat a jogokat, amelyeket azelőtt ők sem kaptak meg a magyar politikusoktól. (Erre bőven szolgáltat példát Mikó Imre Huszonkét év, 1918-1940 című könyve, de akár a mában is szétnézhetünk, lásd autonómia, állami magyar egyetem, kisebbségi törvény hiánya stb.) Olvasóinknak, akiknek erős a gyomruk és idegrendszerük, figyelmébe ajánljuk a könyv két színgazdag fejezetét is: hogyan látták a románok a magyarokat, illetőleg hogyan látták a magyarok a románokat. A korabeli sajtóból vett bő idézetek, a kölcsönös demonizálás, az „ők a barbárok, mi az ártatlan áldozatok" képlet sajnos az unalomig ismerősnek hat, nem csoda, hogy példáival a szerző eljut a máig, részletesebben az RMDSZ-re zúduló szüntelen támadásokig, gyanúsítgatásokig, inszinuálásokig, amelyek oda csúcsosodnak ki, hogy Erdélyt az autonómia révén el akarja csatolni a nemzetállam testéből. A sok barbárság közepette, a vizsgált román lapokban a magyar király fényes személyisége testesíti meg a reményt alattvalói számára. Ioan Slavici felidézi egy gyermekkori emlékét, amikor szülőfaluja, Világos egyik nemzetiségi összetűzésének orvoslására a jóságos király elrendelte, hogy a községnek legyen két polgármestere, egyik a románok, másik a magyarok ügyeinek intézésére. Ezzel a szép emlékkel zárjuk mondandónkat Sabina Fati bátor, szókimondó könyvéről. Befejezésként a téma iránt érdeklődő olvasóink figyelmébe ajánljuk a gazdag bibliográfiát, benne számos magyar szerzővel is. Sabina Fati az 1918-as évvel zárja elemzését, akit a folytatás érdekel, annak rendelkezésére áll Irina Livezeanu amerikai egyetemi tanár Cultura si nationalism in Romania Mare, 1918-1930 című könyve (Humanitas, Bukarest, 1998).

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2007. április 25, 5-6. old.