A. Gergely András: Városrétegek, passzionátus perspektívák


Egy körvonal újravizsgálata


Az euro-amerikai típusú emberiség a 21. századra alighanem többségében „városlakóvá” vált…, értsünk akár ezen parttalan világvárost húszmillió lakossal, vagy három perc alatt átsétálható lengyel/litván/morva kisvárost, de nem a rurális térség meghatározó lakosai dominálnak, ha maga a város megjelenítéséről, imázsáról, összképéről van szó. Ebben a látszólag „átfogható” léptékben, melyben hol fővárosok, hol kikötő- vagy kereskedővárosok is meghatározó szerepre jutottak az évszázadok során, valahol mélyen jelen van a „városkép” mint tünemény, a városról vett mintázat víziója, az impresszió felszínes tükre is, mégpedig sűrűn, amikor épp kommunikálunk róla. A város mint lakhely, az utcák sora és kanyarulatai, tagoltsága és teresedései nemegyszer az „ismertség” látszatát kínálják, vagyis a fennkölt és öntelt képzetet, a fel- vagy ráismerés örömét is akár, de elsőképpen azt, hogy mintegy „kezelni” véljük tudni nagysága, holléte, lakossága, kereskedelme vagy fő tevékenységmódja alapján, s ebbe gyakorta belejátszik a történetiség, a megmaradás, az épülés és bővülés, a háborús rombolás vagy a mániákus építkezés, a piac vagy a kikötő, a vasút vagy a repülőtér, a kulturális örökség vagy a változásoknak kitettség minden nyűgje és bűvös hatása alapján. Helyek és nem-helyek, térbeliségek és élményfoszlányok, tudások és képzelmények…

Aztán legfeljebb tévedünk. Mégsem olyan (mint képzeljük), mégsem csak annyi (mint átláthattuk), nem úgy és nem mindenben értékes vagy ártalmas, máskor meg túlnő szerepén és funkcióján, elengedi a látszatokat, leköti a nyilvánosságot, becsapja a felszínes tekintet hasznosságra hajló bölcsességét. Épp ezért „a” városról írni csak az útikönyvek vagy térképek magasából szoktak igen gyakran – maguk a lakók sem okvetlen ismernének környezetükre a kínálkozó vizázsok láttán. Akkor hát milyen „a” város? Milyen „egy” város? És ha sok van – márpedig Rotterdamtól Jászvásárig, Breslautól Kalinyingrádig, Nagyváradtól Odesszáig annyiféle kép és képzet, imázs és vizázs tolong a térképre róva, hogy csak „amúgy széttekintve” szinte egyetlen fejmozdulattal átlátható a sűrűségük, kapcsolathálójuk, szerepük vagy körképük –, szinte elég sok lesz maga a benyomás mélysége és rétegzettsége is. Érdemes hát beljebb merészkedni, rétegeibe ereszkedni, akárha egynek, vagy hasonlításképp többnek is lakóközösségi szintjeiről megfogalmazni: milyen az, „lakni” egy várost, „használni”, átélni, „urbánus éberséggel” értékelni mindent, amit találhatunk, úszni benne vagy felé, röppenet közben leereszkedni is imitt-amott.

Erre kicsiny esélye van legtöbbünknek. Ezért hát nem fölösleges, ha alkalmanként akad valaki, aki a vélhető-rajzolható körvonalak között belép, körültekint, rápillant, elmesél, beavat, meghív a városlátás egy másik módjába, mint teszi azt Karl Schlögel az Európa-szigetcsoport – Városképek Berlin és Moszkva között kötetében, ahol alaptónus nem csupán a város kényelme vagy „szolgáltatásai”, helyzete vagy használhatósága, veszélyei vagy áldásai, múltja és öröksége lesz, hanem a városlét, a városban lét jelentőssége, valamiféle „új felelősségtudat”, és a városnak mint kultúrának, „a városnak mint kultúránk legsebezhetőbbjének önvédelme egy új ellenséggel szemben” (414. old.).1 A nagy metropoliszok és gigapoliszok elveszettsége, szemben a kis települések nagyok alá rendelődésének ártalmaival, de egyúttal maga a mindenkori átrendeződés (piaci, lakásépítési, közlekedési, zöldfelületi, igazgatási, civiltársadalmi, stb.) hatásai nemcsak a nagy összefüggések közepette, hanem az élhetőségi élmények zúzalékai között megmaradt emlékanyag újraösszeállításában, valamiféle újrakomponálásban, a nagy „európai várostengelyek” léte ellenére is túlélni képes életképekben kaphatnak talán új jövőt. Még mindig átélhető, sőt, az ellenhatások közötti állapotában még sokkalta szükségszerűbben átélendő, hogy az egyhelyben ülő tájékozódás, a világháló közelsége vagy a „világra nyíló ablakok” tágra tárása sem elegendő ahhoz, hogy a saját lét térbeli mozgatásával, virtuális kiterjesztésével mintegy a „megismerő” értelem képzetét dédelgessük. Bizonyos, hogy a történeti időkkel a korábbi ismeretanyag, gondolkodás, világlátás és élményközlés sok grádiccsal magasabbra, komplexebb összképre tört immár, de még mindig kétséges, hogy a mozgás maga, a diktatúráktól és határvédelmektől megszabadult földrajzi tájak kapcsolati kölcsönhatásai adnak-e életszerű élményt arról, ami köröttünk és bennünk zajlik. S ebben, ha voltak is „fordulatok”, „rendszerváltások”, átvezető időszakok, impériumváltások meg függőségváltozások, vajon a maradék nemzetállamok, államközösségek, közeledési és közlekedési folyosók, transznacionális mozgáspályák vagy újnemzeti öntudatosodások visszahatnak-e a térbeli történelem újabb korszakainak átélhetőségére. Schlögel erről szóló szentenciái oldalanként is kisugároznak a városjáró kötetből: „A provincia nem mindig provinciális”; „Vannak helyek, amelyek kihullottak az új Európából. Időt és erőt veszítettek … Európa-képünk sem volna teljes, sőt teljesen hamis volna, ha behunynánk a szemünket a ’fekete lyuk’ lehetősége, illetve megléte elől Európa közepén”; „Európa keleti felén számos centrumnak többféle múltja van. Ha az ember abban mozog, és próbálja kiismerni magát, két-három idősíkon kell mozognia és kiismernie magát”; „Az új Európa valami más és több, mint csupán Kelet- és Nyugat-Európa összeadódása”.

De vajon van-e esélyünk arra, hogy benne élve, belülről körülkémlelve is belássuk befogadásunk és megértésünk határait, a szűk horizont viszonylagos látképét, a tudás összehasonlításban kínálkozó „többletének” tévedés-határait? Válasza egyértelmű a kötet négyszáz oldalán, változó hangnemben, eligazodást kereső attitűddel, megértő módban, kutató hangnemben… A frankfurti tudóst lipcsei könyvvásáron elnyert nagydíj nyomán a Tagesspiegel jellemzi ekként: „Történész, nem antropológus, mégis úgy kell rá gondolni, mint terepmunkásra. Hallani akarja a városok hangját, érezni az illatukat, látni és tapintani sebeiket. Ilyenek pedig vannak bőven mindenütt, ahol Karl Schlögel kutat, Európa keleti felében, amely a nyugatiak számára már a Visztulánál kezdődik. Schlögel számára azonban Közép-Európa jóval keletebbre van – az elmúlt idők elfeledett Közép-Európája”.

Igen, itt a tájak, városok, környékek, funkciók, távolságok, használati módok és lepusztultságok más tartományai nyílnak meg. S ennek oka (nem véletlenül a nyugat-európai kultúrában is erőteljesen otthon lévő, de a kelet-európaira még tágasabban rálátó Karádi Éva a fordító-közvetítő-népszerűsítő…!!), hogy Schlögel ott érzi otthonosan magát, ahol az élmény közelsége még a rotterdami „világtengelyen” inneni áttekintést kínál. Ha nem is mindig a szociológiai életmintázatok nyomait feltárva, de a létmódok teljességében sokkal alaposabban megmártózva. Ott formál impressziót, ahol a városkép nem a turisztikai vagy gazdasági, közlekedési vagy világpolitikai, de ezek „alatt”, több rétegben is életvilágtól hangos és szagos…

„A városportré mint helyleírás egyben kordiagnózis is. A történelem nem légüres térben játszódik. Európa 1989-ben mindazon ’történelmi pillanatok’ színtere volt, amelyekben a 20. század véget ért, az a színpad, ahol az új Európa alakítói színre léptek. Európát kezdik újra megismerni, újra felmérni. A városok ebben különleges szerepet játszanak, mert bennük halmozódott fel az a kritikus tömeg, amely kiváltója és hordozója volt az Európában végbement forradalmi átalakulásnak. Tereik és utcáik a nyilvánosság terévé váltak, ahol a sokáig ismeretlen lény, a városi polgár, újra megjelent. Az ő érintkezésükből, a köztük folyó kölcsönös cseréből bontakozik ki az új Európa erőtere. Európát a tájai és városai teszik azzá, ami. Bennük kristályosodik ki a történelme, a kultúrája, a vitalitása. Róluk lehet a legjobban leolvasni, hogy mi történt Európával, és hol tart ma Európa. Alig van annál izgalmasabb, mint a városok szövegeit kisilabizálni. Annyi réteg rakódik ott egymásra, annyi dialektus és stílus fonódik ott össze, annyi perspektíva verseng ott egymással, annyi olvasat lehetséges. És mindenekelőtt: ez a szöveg íródik tovább” – szól a kötet ajánlója.

S ez a passzionátus csavargó-mód átélhető Európa, keletibb felén sok évszázada a nyugati változás felé leskelő, mintakereső és mintakövető habitus épp itt, a kötet lapjain visszaigazoltan egy új formációba, egy újrakomponált európai, s még inkább kelet-európai mintázatba invitálja a helyzetek városias mibenlétét nem ismerőket. Azokat is, akik semmit nem tudnak „amonnan” az emitt zajló változásokról, de azokat is, akiknek még valamely újrakomponált európaiság adja továbbra is a vágyakozás ívét és idejét. „A hidegháború Európája felbomlott. Egy valamikor homogén térségben – ahol ’Kelet’ és ’Nyugat’ volt – most töredékek, enklávék, szigetek találhatók. Egyesek számára ezek csupán mozaikok, de valójában ezek azok a részek, amelyekből az új Európa összeáll. A széthullás a megújulás egy formája, legalábbis egy pillanatra. Érdemesebb a töredékekre odafigyelni – ezek igaziak – mint az egészre, amely egyelőre csak ígéret. Ennek enged a hivatalos retorika is, amikor a fragmentáltságot, a szétesést pluralizálódásként, ’az egységen belüli sokféleségként’ ünnepli. A széthullás az illúzióvesztés, azaz a felvilágosodás pillanata. Ilyenkor megmutatkoznak azok az erők, amelyeket játékba kell hozni ahhoz, hogy valami új jöhessen létre” (9. old.).

Mert hát az illúziók ellen a rációk csak támadások, ám a belátások víziói már a rálátáson inneni esélyeket kínálják. Rotterdam: „Európának megvannak az önjelölt és a valódi fővárosai. Az önjelölt fővárosokban a hatalom inszcenírozásai folynak, az önmegjelenítés rituáléi. Onnan jön a sajtókonferenciák háttéranyaga, ahol a hatalmasok adják elő magukat. Az igazi fővárosokból nem jönnek sajtóközlemények. Azok a mindennapi ügyletekkel vannak elfoglalva, nem a fővárosi és állami akciókkal. Rotterdam is ilyen fővárosa Európának. Belőle él mindenki, de nem sokan vesznek róla tudomást. Rotterdamon át fordul Európa a világtengerek, a világ felé. A Schelde, a Maas és a Rajna deltájában a nyugati Európa legnagyobb folyama ömlik a tengerbe. Ezen a deltán át lép kapcsolatba a világ Európával. Valamennyi nagy európai közlekedési útvonal Rotterdamba vezet, Rotterdamból az utak elérnek mindenhova Európában, mindenekelőtt fölfelé a Rajnán: Ruhr-vidék, Köln, Frankfurt, Strassbourg, Basel, Lyon, Marseille, Barcelona, Milánó. Rotterdam a ’kék banán’ csücske, azé a nagyteljesítményű csúcsenergia-zónáé, amely Európa egyik legfőbb tengelyévé vált. Európának ezt a fővárosát a legjobban úgy lehet megismerni, ha teszünk egy körutazást a rotterdami kikötőben, egy hajón, amely végigsiklik a kikötő gerincén, a magasan megrakott konténertornyok ezrein keresztül, át ezeken az úszó városokon, amelyek állandó mozgásban vannak, időnként magasra szöknek, majd lerakják és máshova szállítják el őket. Még régi neveket viselnek, amelyek a régi, gyarmattartó Európáról mesélnek: Batáviáról, Szumátráról és más távoli tájakról. Aki kíváncsi rá, mi minden ér itt össze a hajókon és óceánjárókon, az figyelje a tengeri fuvarozó és szállítmányozó cégek neveit…” (9-10. old.).

De talán ez még a nyugati végek felőli határkeresés, a városrétegek körvonalainak „onnansó” aspektusa. Amint pedig közelebb jön, már a szimatminták is beleszólnak a részletfelvételekbe: „Fürdővendégek a budapesti Gellért Szálló termáluszodájában. A Gellértben, amelyet hamarosan átvesz egy erős részvénytársaság, még mindig úszkálnak a vendégek. Az ember éppúgy kilép a teraszra, ott vannak előtte a budai hegyek, a háta mögött a város, élvezi a termálfürdő meleg vizét, és mégis ott van egy nagyváros közepén. A fürdőközönség – télen-nyáron – idősebb urakból áll. A fiatalok jobban kedvelik az edzőtermeket és fitneszközpontokat. Akik a Gellért medencéjében úszkálnak, Ausztriából, Németországból, Hollandiából, Olaszországból jönnek. Ők haszonélvezői voltak az európai egyesülésnek már az EU-bővítés előtt, és legalább még addig, amíg a luxus-szanálás véget nem ér. A jól szituált vendégek, akik buszokkal érkeztek a városba, megtöltik a nagypolgári-feudális kulisszákat. A nyugdíjasok Európájának is megvannak a maga helyei. A Gellért termálfürdője, a Baleár-szigetek szállodaparkja, a török riviéra áttelelő-központja. De a valorizálás, amelyet a nyugdíjas egyelőre kihasznál, hamarosan véget fog vetni – vagy már véget is vetett – a nyugdíjas-nyaralásoknak. A nagyrészt Nyugatról érkező öregek fényűző társas élete nagyon is szóra érdemes. Európában nem mindegy, hogy valaki öreg vagy idős”. (11-12. old.)

Megy persze a távolabbi tájakra is, melyeknél még több a helyi s a megmaradt… „Kijev: a geográfia eltolódása. Európa peremén hirtelen aranykupolák bukkannak fel. Európa még mindig folyamatban van, nincs készen. A centrumából nemigen van áttekintésünk arról, hogy mi történik a széleken. Azt sem tudjuk, merre van a határ. Az a határ, ami már senkit se érdekel. És akkor egyszerűen megváltozik az egész térkép, máról holnapra. Mint egy földrengés, egy tektonikus eltolódás során, hirtelen megemelkedik a föld, és valami feljön az áradattal. Először csak a tévében hallani híradásokat holmi választási csalásokról valahol messze, aztán konfliktusok, beavatkozások, nehézségek körvonalazódnak. Összegyűlt a tömeg mindennap, minden éjjel a város legnagyobb terén, egy monumentális tér közepén, amilyen hatalmas, kör alakú teret csak egy olyan városban lehetett egy nagy háború után kialakítani, amelynek centrumát teljesen lerombolták. A tömeg jókedvű, az emberek szeme ragyog, a tömeg narancsszínt visel, nagyon találékony a régi korrupt hatalom ostromlásában, és tábortűz mellett tölti a bitangul hideg időt éjszakánként. Az egész város hordja nekik a teát, a forró innivalót, a szendvicseket. És egy idő múlva a tüntetőkről készült képek mögött feltűnnek a Szófia-katedrális és a Barlangkolostor aranykupolái. Ezek fölött messzire siklik a tekintet a Dnyeperen túli síkság felé. A városok városa megint itt van, pontosan ott, amerre több mint ezer éve ’a varégoktól a görögökhöz vezető út’ húzódott. Kijev visszatért Európa térképére” (14. old.).

A térképen lét persze még nem a lét térképén tájékozódás eszköze. Ennek most már nemcsak az utazás lehet eszköze, de a tudható tudása is részben, legalább az előképekkel terhes és élményképekkel dúsuló tájékozódás nyomán: „Tárcarovat.

A kulturális dolgok vonatkoztatási keretének előállítása új szakaszba lépett. A londoni, párizsi, New York-i, milánói kulturális eseményekről szóló beszámolók mellett megjelentek – hellyel-közzel legalábbis – a pétervári, moszkvai, budapesti, krakkói, thesszalonikibeli kulturális beszámolók. Minden kiállításmegnyitóval, amely bekerül a nagy európai újságok tárcarovataiba, eltolódnak az észlelés keretei, előbb csak egy pillanatra, és könnyen visszabillenően, de aztán már egy bizonyos folytonossággal és tartósan. Egy új kulturális tér van kialakulóban. És ebben vannak visszhangok. Európa egy nagy visszhangzó csarnok. Ebben most olyan sok hang szól, hogy az egyes hangokat nem könnyű meghallani. Fehér izzás. Ami egyszer új, sőt szenzációs volt, megszokottá válik. Valamihez hozzászokni, megszokottá válni, az integrálódás fokmérője. Az európai kultúrszcéna nap mint nap megjelenik. Diskurzusok végtelen szőnyegeként. Értesülünk a moszkvai színházi rendezésekről és a glyndenbourne-i fesztivál részleteiről, hogy milyen az idén Bayreuth, és milyen újdonságot kínál a Wagner-ház. Napról napra újraépül a kulturális tér. Európai művészeti tér, zenei tér, egy nagy kiállítóterem, és a tárcarovat egy nagy hajónapló, amely segít, hogy tájékozódni tudjunk benne” (15-16. old.).

S mert a tájékozódás is csak úgy hiteles, ha tanúság is egyben, ennek el- vagy megtalálni lehet és érdemes a közvetítő formáit, közlésalakzatait, szimbolikus értékeit is: „Harmadik nyelv. Lingua Franca. A harmadik nyelv, amely mindent összetart, az angol, a teljesen redukált angol, a szegényességig ökonomikus, de nélkülözhetetlen angol. Angolul mondják egymásnak az egymás nyelvét nem beszélő szomszédok a legszükségesebbeket. A harmadik nyelv segít nekik megértetni magukat, ha másképp nem megy. Bizonyos értelemben a kiirtott jiddis helyébe lép; a német helyébe, amelyet a német ’felsőbbrendűség’ megszállottai lejárattak, és amelyet emiatt kivontak a használatból; az orosz helyébe, amely Puskin és Tolsztoj dacára mégiscsak a megszállók nyelve volt. Az angol a latin helyébe lépett, amely a koraújkorig összefogta Európát. Az angol nyelv terjesztésén dolgoznak naponta, óránként, percről percre a CNN, a Moscow Times, a Baltic Independent, a Prague Post, a szállodák recepciói, a repülőtéri hangosbemondók, a biztonsági utasítások a repülőgépen, a pénzautomaták kijelzői. Az univerzum angolul beszél, az európai univerzum is” (21. old.).

Árnyalt „planétája”, város-sziluettjei, időjárástérképe, temetői hangulatai vagy berlini életvidámparkja egyaránt hordozzák a tapintható átalakulás, az önérvényesítő önmegfogalmazás, a mutatvány-értékű én-ségek mind sűrűbb és sűrűbb megjelenési módjait: „Évfordulók. Szinkronizálás. Európa öregszik. Európa együtt öregszik meg. A megosztott Európa egymás ellenében ünnepelte az évfordulóit, az 1989 utáni Európa együtt ünnepel. Évfordulók és jubileumok: Auschwitz felszabadulása, Sztálin halálának évfordulója, a keletnémet felkelés, a varsói felkelés, a szövetségesek partraszállása Omaha Beach-en, a háború kitörése, a háború vége. Ennél kellemesebb a nagy európaiak jubileumait ünnepelni: Mozart, Erasmus, Dvořak, Gombrowicz” (29. old.).2

A négyszáz oldal persze nem ily apróformán alakuló napló-töredékekből áll. De a hosszabb-rövidebb városportrék jobbára a belülről, s onnan a még bennebbről látás révén kerülnek a saját élménytérképre, s az új Európa vágyképére is. Schlögel írott Bukarestje, Jászvására, Nagyváradja, az északi, a lengyel, a litván, cseh, ukrán, orosz városok impressziói az 1988 és 2015 közötti kalandozásokból úgy állnak össze városvíziókká, ahogy azt barátilag Konrád György írja egy Schlögelnek szóló levelében kettejük rokon szemléletéről: „Passzióink is több tekintetben egybecsengenek. Például a gyarló szépségű városok szeretete: tudod látni őket (…) azzal az ízléssel, amely egyesült a térségről való történelmi tudással. Élvezem írásaidban, hogy milyen figyelme