2020. június 4-én többnapos programsorozattal emlékezett volna meg Tata Város Önkormányzata a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulójáról. Mint annyi minden mást, e megemlékezések megrendezését is ellehetetlenítette a koronavírus járvány. A sors nem adott arra lehetőséget, hogy mi, tataiak, ahogy terveztük, határon túli testvértelepüléseink képviselőivel együtt idézzük fel azt a keserves napot és az utána következő, hasonlóképpen keserves száz esztendő megpróbáltatásait. Nem tudtunk kezet fogni velük, átölelni őket és a viszontlátás örömével mégiscsak rájuk mosolyogni ezen a gyásznapon: íme, száz év eltelt, de mi azért nem veszítettük szem elől egymást, továbbra is egyazon nyelven beszélünk, értjük egymást, itt vagyunk, együtt vagyunk, egyek vagyunk!...

A személyes találkozás tehát elmaradt, de hogy a száz éves évforduló alkalmából mégiscsak szót ejtsünk arról, ami minket összeköt, azaz a magyar mivoltunkról – ennek nem szabhatott gátat holmi határzár és szociális távolságtartás. A modern technika nyújtotta lehetőségeket kihasználva közös interjúra kértem fel három régi jó ismerősömet, munkatársamat, barátomat – a felvidéki Szőgyénből, az erdélyi Szovátáról és a délvidéki Magyarkanizsáról. 

Távbeszélgetésünk fő kérdése: mit jelent számukra magyarnak lenni – száz évvel Trianon után.

Nelli! Tatán szinte mindig olyan verseket hallunk tőled, amelyek a magyarsággal kapcsolatosak. Azt gondoljuk, hogy nagyon erősen foglalkoztat téged a nemzeti identitásod, az anyanyelved. Mennyire határozza meg személyes életedet az, hogy magyarnak születtél – Csehszlovákiában?

B.K.: Gyermekkori emlékeim meghatározója az az élmény, amikor Magyarországra utaztunk a kitelepített családtagokhoz. Jól emlékszem a határon történt procedúrákra, nagyszüleim, szüleim izgalmára. Nem értettem, mért kell nekünk, magyaroknak, Magyarországra ilyen körülményesen átjutni, és azt sem, miért neveznek cseszkóinak és cseheknek bennünket. Az volt a legmeglepőbb, amikor megkérdezték, hogyan beszélhetek – én, cseszkói létemre – tökéletes magyarsággal? Azt sem értettem, ők miért nem értik meg, hogy én magyar vagyok, magyar iskolába járok, magyarul gondolkodom és magyarul álmodom.  Gyermekként sokszor hallottam otthon azt a kifejezést, hogy „a magyarok alatt”, ami rejtelmesen hangzott és nem értettem igazán, hisz az iskolai tananyag sem tükrözte a valóságot. Nagyszüleim beszélgetése alapján felmerült számomra valami távoli kép, ami szépet és jót sejtetett, és azt, hogy sajnálni kell, mert elenyészett.   

Mégis, elmondhatom, hogy a magyar alapiskola nyújtotta számomra az első eszmélést a nemzeti hovatartozásomra, mert voltak olyan tanítóim, akik az előírt tananyagba becsempészték mindazt, ami nélkül ma, talán más ember lennék. Később, ahogy kinyílt ismeretem a világra, már tudatosan kerestem az igazságot. Amit a történelem órákon nem tanítottak meg velünk, azt mi a könyvekből, a tiltott irodalomból szemezgettük. Nagy kedvencem volt mindig az olvasás, a magyar írók és költők nyújtotta irodalom. Köztük Jókai regényei, amelyek felébresztették bennem a hajdani honleányok érzéseit. Olvasmányaim, versköteteket is tartalmaztak, így már fiatalként a versek olvasása, közvetítése volt az egyik kedvenc időtöltésem. Annál is inkább, mert édesanyám korai halála miatt, anyai nagyszüleimnél nevelkedtem, ahol nem volt televízió, és a rádiót is csak a nagypapa hallgathatta. A 19. századi költők is lenyűgöztek, verseikben megtaláltam azt a hangulatot, ami kamaszként lelkesített nemzetem szeretete iránt. Emlékszem, barátnőimmel jegyzetet vezettünk olvasmányainkról, sorolva köztük a Jókai regényeket, és azon versek címeit, amelyeket megtanultunk, idézgettünk.

Mint mindenütt, a Felvidéken is csupán a változásokat követő években lehetett nemzeti és történelmi emlékezéseket tartani. A Csemadok berkeiben kovácsolódtunk egységgé és a szőgyéni Miért Kisszínpad égisze alatt számtalan történelmi évforduló kapcsán emlékeztünk nagyjainkra. A cserkészet szellemisége is sokat hozzátett mindehhez. Már felnőtt fejjel ismerkedtem meg a cserkészeszmékkel, leginkább azért, hogy a fiatalokat erre az útra vezessem. Arról a színes palettáról, amit a cserkészet nyújtott, elsőként a magyarságismeret szólította meg lelkemet.  Sík Sándor papköltő, cserkészüzenete örökre rabul ejtett, mely arra bíztatott, neveljünk „emberebb embert és magyarabb magyart”.  Elmondhatom, hogy én magam is, a cserkészetben azonosultam sok történelmi ténnyel.

Kultúrosként dolgoztam a szőgyéni önkormányzatnál, amikor zöld utat kapott Tata és Szőgyén testvérisége. Amit ez a kapcsolat nyújtott nekünk, szőgyénieknek, még inkább megerősítette a nemzeti hovatartozásomat. Ma, a Szőgyén Öröksége Társulás berkeiben igyekszünk nemzeti és hagyományápoló rendezvényeket megvalósítani. Nagy öröm számunkra, ha a községi és iskolai rendezvények mellett a civil szervezetek programjaira is érkeznek tatai vendégek. Az, hogy Tata városán keresztül úgynevezett unokatestvéreket kaptunk Szováta és Magyarkanizsa személyében, külön nagy ajándék számomra. Így, a négy ország helyszínén már több alkalommal együtt lehettünk, ami számomra olyan érzést ajándékoz, ami megerősíti bennem azt a bizonyosságot, hogy ezeket a helyszíneket hazámnak vallhatom.

Feri! Az ünnepi beszédek, még a tőled megszokott szubjektív hangvételűek is, szükségszerűen nem egyetlen embert, hanem egy egész közösséget képviselnek. Ennek a „távbeszélgetésnek” a keretében viszont arra lennénk kíváncsiak, hogy hogyan tekintesz vissza eddigi életedre: nyertél-e, vesztettél-e valamit, és ha igen, mit – azzal, hogy egy Romániában kisebbségi nyelvet, a magyart tudhatod anyanyelvednek?

M.F.: Jó-e kisebbséginek lenni? Hát nem jó. Semmilyen kisebbségnek nem, különösen nemzeti kisebbségnek. Annak, szerintem, sehol sem igazán jó, Romániában meg hatványozottan nem.

El tudjuk viselni a kisebbségi létet. Elviselni, de nem elfogadni. Elviselem: tehát nem menekülök belőle máshová – más országba vagy végső esetben a nemlétbe. Nem fogadom el: tehát küzdök ellene a magam eszközeivel. Példamutatással, de a szó erejével is. Erősnek érzem magam, s úgy vélem, másokat is erősítenem kell.

Meggyőződésem, hogy a magyar nyelvvel mindenki mindenhol nyert. Isteni ajándék ez nekünk. A logikai rendszerét és gazdagságát szokták méltatni. Játékosságát, hajlékonyságát. Azt, hogy minden másiknál jobban őrzi a múltat, mert nem adja fel önmagát. Ezért érezhetjük Balassi sorait maiaknak.

Nem kétséges, hogy román identitással és román nyelvvel Romániában sokkal jobban lehet érvényesülni, de én az enyémet nem cserélném fel. Így aztán azt sem méricskélem, hogy más hozzáállással hol tarthatnék. Egyetlen dolgot érzek veszteségnek: a trianoni veszteséget. Nagyszüleim a 19. század utolsó évtizedében még Magyarországon születtek, a szüleim pedig a 20. század húszas évei elején már Romániában. Mindannyian ugyanabban a faluban, Korondon. Mondhatni, onnan ki sem tették a lábukat, mégis más országba kerültek. Magam is ott születtem, teljesen magyar környezetben, ám ha ki kellett lépnem Sóvidékről, Székelyföldről, már nagyon is éreztem Trianon minden átkát.

Veszteség az, hogy ellopják a múltunkat és ellopják a jövőnket. Szomorú ezt látni. Új lakók jönnek, új cégért tesznek ki.

Anita! Hogyan jut el valaki egy kis faluból, Oromról a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács alelnöki posztjáig? Milyen akadályokkal kellett megküzdenie egy délvidéki magyar kislánynak ahhoz, hogy diplomát szerezzen Magyarországon – és mi vezette a fiatal értelmiségit arra, hogy szülőföldjére visszatérjen, majd egyszer csak politikusi pályára adja a fejét?

Ny.L.A.: Bármilyen cél eléréséhez alázat, munkabírás és kitartás vezet. Viszont az út sosem egyenes, rengeteg buktató kövezi ki. A magyarországi felsőfokú tanulmányaimat két dolog nagyban befolyásolta. A 90-es évek közepén már zajlottak a balkáni háborúk, a másik motiváló tényező az volt, hogy anyanyelvemen tanuljak. Ám a budapesti egyetemen sem volt könnyű megkapaszkodni, úgy, hogy más alaptudással érkeztem a tantervek eltérése miatt, és a nyelv, melyet beszéltem „vajdasági magyar” volt. Jövevényszavakat használtam, melyet a körülöttünk élő nemzetiségektől vettünk át. Az évfolyamtársaim közül többen nem értették, hogy honnan érkeztem, de buzdításként dicsértek, hogy azért szépen beszélek magyarul. Befogadtak. Ám amikor várandós lettem, meghoztam a legjobb döntést, hazamentem Vajdaságba. Családot akartam, igazit, teljest. Gyermeket, férjet, a gyerekünknek nagyszülőt, dédszülőt.  Sikerült!  Majd ahogy a kislányom, Sára kicsit nőtt, befejeztem egyetemet. Dolgoztam, aktív tagja lettem közösségünknek. Azonban sosem készültem politikusnak. A hazatérésem után kerestem olyan érdekvédelmi szervezetet, mely a vajdasági magyarságot gerincesen és hatékonyan képviseli. Így lettem a Vajdasági Magyar Szövetség tagja. Ezen párt képviselőjeként kerültem többször tisztségbe. Ezért teljes szívemből hálás is vagyok.

Ismét Berényi Kornéliát kérdezem. A felmérések azt mutatják, hogy a határon túl élő, magyar anyanyelvű fiatalok egyre inkább ahhoz a régióhoz kötik identitásukat, ahol élnek, és egyre kevésbé úgy általában a „magyarsághoz”. Te hogy vagy ezzel? Mennyire fontos számodra, hogy nemzetiséged megnevezése előtt a „felvidéki” jelző is szerepeljen?

B.K.: Ahogy fény derült számomra azokra a történelmi igazságokra, amiről addig nem lehetett beszélni, egyre érzékenyebb lettem arra, hogy ne csehszlovákiaiként, és ma, ne szlovákiaiként tartsanak számon. Szlovák állampolgár vagyok, de ebben az országban nincsenek egyenlő jogaim az itt élőkkel, és gyakorta szembesülök a kisebbségi léttel. Ezért felvidékinek vallom magamat. A Kárpát-medence és a Kárpát-haza, nekünk, akik az elszakított országrészekben élünk, ugyanazt jelenti. A történelmi Magyarországot, azt a földet, ami a Hazánk. Nekünk, a felvidéki jelző egyértelműen a szlovákiai magyarságot jelenti.

Következő kérdésemet Molnos Ferenchez intézem. Feri, ha már a magyarságodról beszélünk, kikerülhetetlen az a kérdés is, hogy Szováta város polgáraként hogyan határozod meg identitásodat? Magyarként? Romániai magyarként? Erdélyi magyarként? Székelyként?

M.F.:  A hovatartozás tudatossága – és érzése – a családban kezdődött, azzal, hogy én annak a családnak vagyok a tagja. Ez a kiinduló pont. Aztán az utca, a falurész, a falu, a kisebb, majd nagyobb térség következett. Hát ezek a koordináta rendszerem alappontjai. Mindez adatott, ebben nem volt választásom. És nem volt választásom abban sem, hogy a magyar nemzet tagja vagyok. Ezen belül, persze, adott esetben vagyok székely, vagyok romániai magyar, illetve erdélyi magyar is. Ami a lényeg: székely vagyok és magyar vagyok, s nem a magyar ellenében vagyok székely, mint ahogyan nem a székely ellenében vagyok magyar. Bennem ez a kettő összetartozik. A kisebb egység a székely, a nagyobb a magyar.

Hát ez az én önazonosságom. Abban már van választásom, hogy ragaszkodom hozzá, nem adom fel. Hiszek Kós Károly ezen megállapításában: „Az ember kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Aki ez alól kihúzza magát, az a népe árulója.”

Nyilas Leonov Anitához szól a következő kérdésem. Kedves Anita, sokunk számára emlékezetes, hogy a magyar állampolgársági esküt családtagjaiddal együtt Tatán tetted. Miért volt olyan fontos számotokra, hogy magyar állampolgárok legyetek?

Ny.L.A.: Hálás vagyok a sorsnak, hogy 2012 júliusában családommal Tatán tettük az állampolgársági esküt. Gyönyörű városban, tatai kedves barátaink jelenlétében. A mi eskütételünk különlegesen szép és ünnepélyes volt, mivel Tata és Magyarkanizsa e napon kötött testvértelepülési szerződést, melyet Michl József polgármester úr és jómagam írtunk alá.  Soha olyan szépnek nem tűnt még nekem a magyar Himnusz, mint akkor, az eskü perceiben. Akkor nem csak én kaptam magyar állampolgárságot, hanem lélekben drága nagyszüleim is, akik életük végéig várták a sokat emlegetett „magyar időket”. 

A magyar állampolgárság megadta számomra, hogy nemcsak lélekben, hanem eskü által is az egységes magyar nemzet része lettem. Sok külhoni számára az állampolgárság lelki kárpótlás, hiszen 100 éve nem kerestek maguknak új hazát, nem akartak másik országban élni. Sorsukat az úgynevezett győztesek írták, és az új országukban megszenvedték százszor, ezerszer a vesztesek sanyarú sorsát. Ebbe beletartozott vagyonuk és életük elkobzása is. A Délvidéken is tragédiák kövezték nemzedékek útját.

Nellihez fordulok ismét. Ha már szó esett a fiatalokról: te hogyan látod az utánad következő generációk, akár éppen a saját gyermekeid, unokáid viszonyulását a magyarságukhoz? Van-e esély arra, hogy az egymást követő nemzedékek magyar öntudata ne enyésszen el a Felvidéken – a folyamatos asszimilációs nyomás és a globalizálódó világ csábításai ellenére sem?

B.K.: Nekem természetes volt, hogy a gyermekeim magyar iskolába járjanak. Úgy érzem, a tanulmányaik és azok a közösségek, ahová tartoztak, biztosították számukra az identitás megalapozását. Unokáim szintén magyar nyelven tanulnak. A felvidéki magyar cserkészet – ahová a szőgyéni csapat is tartozik – egyik legfőbb küldetése a nemzeti identitás erősítése és megtartása. Nem csak a kárpát-medencei országokban működő cserkészszövetségekkel, de a tengeren túl működő magyar cserkészekkel is közösen eggyé kovácsolja a nemzetet. A felvidéki magyar iskolák mindent megtesznek annak érdekében, hogy az ifjúság lelkében erősítsék a nemzeti hovatartozás érzését, az anyanyelvhez való hűséget. A párkányi régióban a magyar alapiskolák száma kilencre zsugorodott, hét alapiskola és két alsó tagozatos kisiskola működik, ahol anyanyelvükön szólnak a gyermekekhez. Figyelemmel kísérve munkájukat, elmondhatom, hogy a tananyag mellett számtalan rendezvény keretében ápolják a magyar nemzethez való tartozás erősítését, sokszor minden nehézség és megpróbáltatás ellenére is.

A fiatalok közül sokan választanak magyarországi egyetemet. Ő közülük, sajnos kevesen jönnek vissza a szülőföldre. Szlovákia déli régiója, ahol mi élünk, a legelhagyatottabb része az országnak. Sokan járnak a határon túlra dolgozni, legtöbben a magyarországi üzemekbe, mivel az országnak ezt a részét nem fejlesztik, talán éppen az ott élő magyarság miatt.

A Beneš-i dekrétumok is élnek még, aminek értelmében, én háborús bűnös vagyok. A kettős állampolgárság engedélyezése végtelen történetnek tűnik és még sokáig várat magára. Előszeretettel meghamisítják a történelmünket és kisajátítják nagyjainkat. Az iskolákban tanított hazug történelem tovább gerjeszti a magyarság elleni gyűlöletet. A szlovákiai múzeumokban csak szlovák, angol és német feliratok találhatóak, miközben a magyar nemzet értékeit mutogatják sajátjukként.  

Molnos Ferencet illeti a következő kérdés. Feri, köztudott, hogy Romániából és így Erdélyből is a fiatalok tömegei vándorolnak el „napnyugatra”, hogy könnyebb megélhetéshez jussanak. Hogy látod, milyenek így az esélyei a megmaradásra annak a közösségnek, amelyet száz évvel Trianon után is egy markáns, elütő színű folt jelez Románia népességi térképének kellős közepén? 

M.F.: Ha tanulni mennek, ismereteket, tapasztalatokat, meg egy kis anyagi alapot gyűjtenek, s majd mindazzal gazdagodva hazatérnek, s itt találnak megélhetést, akkor nincs baj. Én is észak-nyugatra vándoroltam fiatalon. Húsz kilométernyit, Szovátáig. Aztán ott ragadtam. Talán ez is meghatározza, hogy nem ítélkezem szigorúan a nyughatatlanság láttán. De arra gondolok, vajon hányan térnek meg közülük, ha már látták a világot. Tény, hogy minden elmenővel kisebbednek az itt maradottak kilátásai, hogy megtartsák magyarnak a szülőföldet.

Bízom abban, hogy az elvándorlási láz idővel alábbhagy, illetve abban, hogy a „világlátás” után egyre többen érzik úgy, hogy mégis csak itt van a helyük, és visszatérnek. Már jó néhány példát láttam arra, hogy mindazzal, amit nyugaton tanult, itt, a magafélék között tud a legjobban érvényesülni, illetve itt várja őt az a kulturális, szellemi és érzelmi háttér, amelyben teljesnek érezheti az életét.

Kedves Anita! Több olyan délvidéki fiatalt is megismertünk általad, aki akár már a középfokú tanulmányait is Magyarországon végezte, vagy – akárcsak te magad – a diplomáját is itt, az anyaországban szerezte meg. Vajon van-e számukra visszaút a szülőföldjükre, vagy inkább Magyarországon, netán valahol máshol a nagyvilágban célszerű keresniük a boldogulás lehetőségét?

Ny.L.A.: Az oktatás helyét és fajtáját mindenki szabadon választja. Ahogy jelen pillanatban engem is az motivál, hogy a lányom ősztől az egyik legnevesebb anyaországi egyetemen tanuljon. Így esett a választásunk a budapesti ELTE-re. Ma az egyetemi oktatás nemcsak kapu a tudásra, hanem egyben kapu a világra is. A külföldi egyetemek részképzései, az Erasmus programok, a Nemzetpolitikai Államtitkárság Kőrösi és Petőfi ösztöndíjas programjai mind ezt igazolják. A nagyvilág csábító, munka-, és élettapasztalatot ad, mely bárhol kamatoztatható. Igen, éppen olyan esély van Vajdaságban is érvényesülni anyaországi diplomával, mint bárhol. A közösségünk örül minden fiatalnak, aki visszatér szülőföldjére és tudását ott kamatoztatja! 

És igen, térnek vissza anyaországban végzett szakemberek. A Magyar Nemzeti Tanács minden évben  pályázatot ír ki a külföldön szerzett oklevelek Szerbiában történő honosítási költségeire. A pályázók száma magas. Ebből is látszik, hogy a fiataljainknak fontos a honosítás, a szerzett képzettségi szint elismertetése.  Az érvényesüléshez viszont elengedhetetlen az állam nyelvének ismerete. 

Kedves Nelli, amint már említettük, a tataiak elsősorban versmondóként ismernek téged, de mi azt is tudjuk rólad, hogy a kezdetek óta lelkes szervezője vagy a Szőgyén-Tata testvértelepülési kapcsolat különféle programjainak. Szerinted az ilyen és ehhez hasonló, határon átnyúló együttműködések, vagy éppen a Magyarországról érkező támogatások milyen hatással vannak a felvidéki magyarok életére?

B.K.: Nagy hálával tartozom a Gondviselésnek, hogy ott lehettem a Szőgyén-Tata testvértelepülési kapcsolat bölcsőjénél, és azért, hogy az elmúlt – most már 23 év alatt – részese, szemlélője lehetek annak a számtalan rendezvénynek, mely számunkra a nemzeti összetartozást jelképezi. Hosszú volna felsorolni mindazt, amit az elmúlt évek alatt Tata város nyújtott Szőgyénnek. A rendezvények közül külön kiemelném a gyermekeknek és a fiataloknak nyújtott szellemi táplálékot. Köztük a nagy népszerűségnek örvendő Anyanyelvi vetélkedőt, melyet a tatai önkormányzat hoz el évente a Csongrády Lajos Alapiskolába, és aminek ebben az évben huszadik születésnapja van. A vírus okozta zárlat miatt ugyan elmaradt az áprilisi hónapra tervezett vetélkedő, de bízunk abban, hogy még az új tanévben pótolható lesz. Elmarad a tanévzáró kiértékelés is, amit szintén a tatai önkormányzat nyújt mindazon diákok számára, akik a tanévben a magyar nyelv és a magyar történelem ápolásában jeleskedtek. A tavalyi év őszén, éppen tizedik alkalommal nyújtott támogatást a testvérváros a Rákóczi Szövetség iskolaválasztási programjához. Ez a támogatás Tata önkormányzata részéről minden évben akkora, hogy a szőgyéni Csongrády Lajos Alapiskola elsősei közül mindenki részesülhetett belőle. Az elmúlt évek alatt ily módon 157 szőgyéni kisdiák részesült a testvérváros támogatásában.

A vírus miatt nem találkozhattak a tatai és szőgyéni diákok a hagyományos közös sportnap alkalmából sem, és nagy űrt hagy maga után a Nemzeti Összetartozás Napjára tervezett közös emlékezés, melyet a száz éves évfordulóra való tekintettel már koratavasszal kezdtünk előkészíteni. Csak bizakodni tudok, hogy alkalom adódik és méltóképpen, közösen emlékezhetünk a nemzetünket ért tragédiára.

A Tatai Tehetséggondozó Művészeti Tábor az idén tizenhetedik alkalommal szerveződött, a négy ország testvértelepülései – Tata, Szőgyén, Szováta, Magyarkanizsa – fiataljainak részére. A nyaranta megrendezett táborban, az egyazon nyelvet beszélő, egy nemzethez tartozó gyermekek és fiatalok alkotnak a művészetek berkeiben, miközben életre szóló barátságok születnek, gyermekek és foglalkoztatók között. Hasonló népszerűségnek örvend a Szőgyén-Tata, Tata-Szőgyén kerékpártúra, ami 7. alkalommal vár megrendezésre, június elején. Félő, hogy ezeket a találkozásokat szintén meghiúsítja a vírus okozta zárlat. 

A Felvidék.ma internetes újság tudósítójaként figyelemmel kísérhetem és sok esetben tudósítóként számolhatok be azokról a támogatásokról, melyek a nemzeti identitás megerősítése céljából érkeznek az anyaországból a Felvidékre. A Bethlen Gábor Alap, a Rákóczi Szövetség és számos pályázat segíti a nemzet egyesítését a közös rendezvények megvalósításával. A testvértelepülések által nyújtott, így a szőgyéniek számára a Tatáról érkező segítség, megerősítésként szolgál minden korosztály számára – a kultúra, az oktatás, a művelődés, a sport és az egyházi élet területén – abban a nemes értelemben, hogy mi, akiket erőszakkal szétszakítottak, valóban összetartozunk.

Molnos Ferenc 2008 óta évről-évre visszatérő vendég Tatán, ha a helyzet úgy hozza, egy „szezonban” akár több ízben is. A tataiak szovátai látogatásai során soha nem hiányzik a vendéglátók soraiból. Feri, miért tartod fontosnak azt, hogy ilyen aktívan részt vegyél, a határ mindkét oldalán, ezekben a vendégjárásokban – általánosabban fogalmazva: miért vállalsz szerepet a testvérvárosi kapcsolatban?

M.F.: Szívesen megyek oda, ahol jól érzem magam, ahol számomra kedves a környezet és baráti a fogadtatás, és szívesen fogadom viszont azokat az embereket, akikkel talál a szó. Azt hiszem, hogy ez másoknak is jó: örülök annak, ha látom, hogy a szovátaiak számára mekkora élmény Tatára látogatni, illetve, ha tataiak újabb és újabb csoportjainak a Medve-tó partján mondhatom el, hogy milyen kedves számomra az Öreg-tó, a Cseke-tó, meg az Angolkert, hogy szeretek végigsétálni a Fazekas utcán, ülni egy padon az Esterházy-kastély előtt vagy az öreg platánnál. De, persze, nekik sósziklát, további sóstavakat szoktam mutatni, bolyongani velük egy kicsit a tavak körüli erdőkben, illetve a fürdőtelepen. Hátha megszeretik Szovátát, szép emlékekkel térnek haza, mesélnek otthon majd a barátaiknak, szeretteiknek az itt látottakról. Hátha ajánlani fogják nekik, hogy jöjjenek el városunkba, nézzék meg a sóvidéki tájat, ismerkedjenek az itteni emberekkel.

Tatán barátaim vannak, akikkel ott és itt szívesen találkozom. Örülök, ha itteni és ottani barátaim is találkoznak, ismerkednek, barátkoznak egymással, ha ez a baráti kör egyre növekedik.

Két dologért járunk egymáshoz: a másságért és az azonosságért. A másság csábít, érdekel, kíváncsivá tesz, de ha nem találunk benne bár egy csipetnyit abból, amiből mi jöttünk, amik mi vagyunk, hamar megunjuk és idegennek érezzük. Tata és Szováta viszonylatában ezeket megtaláljuk. A másik településen járva van másságérzetünk, és van azonosságérzetünk is. Ezért járunk egymáshoz szívesen, s ott ezért érezzük otthonosan magunkat.

Az utolsó kérdést Nyilas Leonov Anitának teszem fel. Kedves Anita, 2013 óta, a mindenkori magyarkanizsai csapat vezetőjeként magad is részt veszel a nyári Tatai Tehetséggondozó Művészeti Táborban. Talán elsősorban az itt kötött ismeretségeknek és barátságoknak köszönhető, hogy az utóbbi években megsokasodtak a magyarkanizsaiak, tataiak, szőgyéniek és szovátaiak közös rendezvényei. Te is kezdeményezője és szervezője voltál nem egy ilyen alkalomnak. Szerinted mivel gazdagíthatja egy-egy ilyen „össz-kárpát-medencei” találkozás a résztvevőket?

Ny.L.A.: Egy-egy rendezvény nemcsak a kapcsolatokat erősíti, hanem a személyes barátságokat, megbecsülést teszi mind szilárdabbá. Össze tudunk kötni egyesületeket, sportolókat, iskolákat, gyermekeket. Minél több a kapcsolódási pont, annál biztosabb és hosszú távú együttműködést tudunk kialakítani. A működtetés komoly és felelősségteljes feladat, melyhez elszánt, nemzetben gondolkodó emberek kellenek. A találkozások a nemzettudatot, a közös gondolkodást erősítik. A találkozások lebontják az országhatárokat. Ez a cél, nincs közöttünk különbség, 

nincs magyar és magyarabb. 

Összetartozunk!