Tisztelt Ünneplő Közösség!
Tisztelt Füzesabonyiak!
Kedves Vendégeink!

Van valami különös az út menti keresztekben…

Nem templomok falai között állnak. Nincs körülöttük boltozat, amely megvédené őket az esőtől, nincs tető fölöttük, amely felfogná a havat. Ott állnak a szabad ég alatt. Tűző napsütésben és fagyban, szélben és zivatarban.

És közben múlnak mellettük az emberek.

Gyalogosok, szekerek, lovas kocsik, majd kerékpárok, autók nemzedékei haladtak el előttük. Emberek születtek, éltek, dolgoztak és meghaltak. Megváltoztak országok, határok, rendszerek és politikai formációk.

A kereszt pedig maradt.

Ezért egy út menti kereszt sohasem egyszerűen kő. Tanú.

Tanúja azoknak, akik felállították. Tanúja azoknak, akik előtte kalapot emeltek, keresztet vetettek, egy pillanatra megálltak, vagy csak rápillantottak munkába menet és hazafelé jövet.

És tanúja annak is, hogyan változott körülötte a világ.

Ma egy ilyen tanú előtt állunk.

Több mint két évszázad választ el bennünket 1807-től, (más forrásban 1816) amikor Koncz András abonyi molnár hálaadó keresztet állíttatott ezen a helyen.

Nem tudhatjuk pontosan, mi járthatott akkor a fejében. Milyen személyes hála, milyen fogadalom, milyen élethelyzet vezette arra, hogy maradandó jelet hagyjon maga után.

De azt tudjuk, hogy amit állított, túlélte őt.

Túlélte gyermekeinek, unokáinak és dédunokáinak nemzedékét. Látta a XIX. századot, végigélte a XX. század viharait, és elérkezett velünk a XXI. századba.

Ez önmagában üzenet.

Füzesabony évszázadokon át olyan település volt, amelynek élete szorosan kötődött a földhöz. Parasztemberek, gazdák, cselédek, iparosok, molnárok éltek itt, és itt működött az egri érsekség egyik uradalmi majorjának központja is.

Az ember számára akkoriban a természet nem háttér volt, hanem maga az élet.

Az eső jelenthette a kenyeret. Az aszály jelenthette az ínséget. A víz hajtotta a malmot. A föld adta a termést. Az ember pedig pontosan tudta, hogy bármennyit dolgozik is, az életnek vannak nála nagyobb erői.

Talán ezért is állítottak eleink kereszteket.

Állítottak Szent Vendel-szobrot. Temetői keresztet. Út menti hálaadó kereszteket.

Bizonyára volt ebben társadalmi rang, büszkeség és annak megmutatása is, hogy ki mire jutott munkájával. De volt benne valami más is:

A hála.

Annak felismerése, hogy amit kaptunk, azért valamiképpen köszönetet kell mondanunk.

A vallásos buzgóság formái azóta sokat változtak. Talán kevesebben állnak meg keresztet vetni az út menti feszület előtt. Talán másképpen gondolkodunk hitről, hagyományról, közösségről, mint kétszáz évvel ezelőtt.

De van valami, aminek nem szabad változnia: a tiszteletnek.

A tiszteletnek az előttünk járók iránt.

Mert egy közösség múltja nem valamely politikai rendszer tulajdona. Nem lehet egyik korszakban fontos, a másikban fölösleges.

A történelem mindannyiunk öröksége.

A tiszteletnek minden korban, minden társadalmi és politikai formációban meg kell maradnia.

Nem azért, mert minden, amit elődeink tettek, tökéletes volt. Hanem azért, mert nélkülük mi sem állnánk ma itt.

És talán ezért különösen szép, ami most Füzesabonyban történik.

Régi értékeink sorra kapnak új életet.

Megújult a telepi, Szihalmi úti kápolna. Megújult a pusztaszikszói kápolna. És most újjászületik városunk egyik legrégebbi hálaadó keresztje is.

Más-más kezdeményezések, más-más közreműködők – de ugyanaz a gondolat kapcsolja össze őket:

amit elődeink ránk bíztak, azért mi vagyunk felelősek.

A régi Koncz-kereszt azonban elérkezett fizikai létének határához. Az idő megtette a magáét. A kő, amely több mint kétszáz esztendőn át ellenállt esőnek, fagynak és szélnek, veszélyessé vált.

De ma nem azt mondjuk, hogy a régi kereszt eltűnt. Éppen ellenkezőleg.

Azt mondjuk: tovább él.

Tovább él ebben az új keresztben.

Tovább él az eredeti, feliratos kődarabban, amelyet itt, mellette megőrzünk. Tovább él a korpuszban, amely Jézus hitének és erkölcsi igazságának hirdetője az INRI – Jézus Nazaretus Rex Judea felirattal.

Tovább él a régi fényképekben és dokumentumokban, amelyeket a mellettünk álló tábla QR-kódján keresztül bárki előhívhat a telefonján.

Milyen különös találkozása ez két évszázadnak!

Egy 1807-ben (1816-ban) állított kereszt történetét a XXI. század embere egyetlen mozdulattal megnyithatja a tenyerében tartott telefonon.

Ez nem ellentmondás.

Ez a hagyományőrzés egyik legszebb mai formája.

Mert a hagyományőrzés nem azt jelenti, hogy megpróbáljuk megállítani az időt.

Az időt nem lehet megállítani.

A hagyományőrzés azt jelenti, hogy ami érték volt a múltban, annak megtaláljuk a helyét a jelenben, hogy továbbadhassuk a jövőnek.

És ebben segít bennünket maga a kereszt formája is.

Nézzünk rá úgy egy pillanatra, mint egy fára.

Az emberiség egyik legősibb jelképe a fa. Gyökere a múlt. Törzse a jelen. Lombja a jövő.

A gyökér nem látszik. Mégis abból él minden.

Így van ez egy közösséggel is. A legtöbb ember, akinek munkájából Füzesabony felépült, már nincs közöttünk. Nevüket sokszor nem is ismerjük. Nem tudjuk, ki ásta az árkot, ki vetette el a gabonát, ki építette a házat, ki zsákolta a malmot, ki ültette az első fát.

Ők a gyökerek. És mi vagyunk a törzs. A jelen nemzedéke.

Mi kaptuk örökül mindazt, amit ők létrehoztak. És nekünk kell eldöntenünk, hogy ebből az örökségből mi jut el azokhoz, akik utánunk következnek.

Mert a gyökér önmagában nem elég.

A törzsnek tovább kell vezetnie az életet a lombkorona felé.

A jövő felé. Gyermekeink és unokáink felé.

Ezért olyan pontos az új kereszt felirata:

„Kezedben az erő, szívedben a jövő, megmaradunk, mert összefogunk!”

Három rövid sor. De valójában egy közösségi program.

Kezedben az erő. - Vagyis ne várd mindig mástól a cselekvést.

Ha látsz egy pusztuló értéket, tegyél érte. Ha van egy gondolatod, mondd el. Ha tudsz segíteni, segíts.

Szívedben a jövő. - Vagyis ne csak magadért dolgozz. Gondolj azokra is, akik majd húsz, ötven vagy száz év múlva élnek itt.

És végül:

Megmaradunk, mert összefogunk.

Talán ez a legfontosabb.

Hiszen ez a kereszt sem születhetett volna újjá egyetlen ember akaratából.

Kellett hozzá kezdeményezés. Kellett hozzá Szabó Sándor képviselő elhatározása. Kellett hozzá az önkormányzat támogatása. Kellett hozzá az egyház, a helyi közösség, a múlt emlékeit őrzők és mindazok munkája, akik valamilyen formában hozzátettek ehhez az ügyhöz.

És amikor ezek találkoznak, akkor történik valami különleges:

az egyéni szándékból közösségi érték lesz.

Talán ez az igazi üzenete a mai napnak.

Nem az a dolgunk, hogy vissza vágyódjunk a 19. sz. elejére.

Nem tudunk, és nem is kell úgy élnünk, mint Koncz András molnár korában.

De meg kell értenünk, miért tartotta fontosnak, hogy valami maradandót hagyjon maga után.

És nekünk is fel kell tennünk ugyanezt a kérdést:

Mi mit hagyunk magunk után?

Milyen Füzesabonyt adunk tovább?

Olyat, ahol a múlt emlékei lassan eltűnnek?

Vagy olyat, ahol egy kétszáz éves kődarabot felemelünk a földről, megtisztítunk, megőrzünk, történetét feltárjuk, és azt mondjuk a következő nemzedéknek: nézd, ez a tiéd is. Vigyázz rá!

A kereszt kétezer éve a kereszténység legfontosabb jelképe.

De itt, ezen a helyen ma ennél is több jelentés találkozik benne:

Hit. Hála.  Emlékezet. Áldozat. Megmaradás. És közösség.

Ha pedig faként tekintünk rá, akkor gyökerei mélyen kapaszkodnak Füzesabony múltjába, törzse itt áll közöttünk a jelenben, lombja pedig már azok fölé hajlik, akik talán még meg sem születtek.

Ezért a mai napon nem egyszerűen egy keresztet avatunk.

Kapcsolatot teremtünk múlt, jelen és jövő között.

És amikor majd véget ér ez az ünnepség, hazamegyünk, és ez a kereszt újra itt marad az út mellett.

Jön majd ősz.  Tél. Tavasz. Nyár.

Emberek mennek el előtte.

Talán lesz, aki keresztet vet. Lesz, aki megáll. Lesz, aki a QR-kódot beolvassa, és kíváncsi lesz arra, ki volt Koncz András molnár, Bóta Károly malomtulajdonos, hogy milyen lehetett a malom, itt az egykor oly bővizű Eger-csatorna mellett?

És lesz talán egy gyermek, aki megkérdezi: Miért áll itt ez a kereszt?

Ha ez a kérdés elhangzik, akkor már nem dolgoztunk hiába.

Mert valaki majd elmeséli neki.

És amíg van, aki kérdez, és van, aki elmeséli, addig él a közösség emlékezete.

A múltat ugyanis nem elég őrizni. Meg kell élni a jelenben. Tovább kell vinni. És át kell adni.

Ezt tették elődeink. Ezt tesszük ma mi is. És ezt kérjük azoktól, akik utánunk jönnek.

Hogy legyenek büszkék arra, amit örököltek. Legyen erejük megőrizni. Legyen bátorságuk hozzátenni a magukét. És legyen bölcsességük továbbadni.

Mert a kő egyszer elkophat. Az épület egyszer megroppanhat. A keresztet egyszer újra kell faragni.

De amíg a közösség emlékezik, addig az örökség nem pusztul el.

Legyen hát ez az újjászületett kereszt egyszerre hálaadás elődeinknek, üzenet nekünk és fogadalom az utánunk következőknek.

És hirdesse sokáig azt, amit ma mi is vallunk:

Kezedben az erő. Szívedben a jövő. Megmaradunk, mert összefogunk!

Sipos Attila üzenete az új keresztavatóhoz, Füzesabony, 2026.09.19.