Embedded Files
2016. 06. 18. – 20. Vajda Zoltán beszámolója a Badwater Ultramarathon - ról
2016. 06. 18. – 20. Vajda Zoltán beszámolója a Badwater Ultramarathon - ról
Sziasztok! Újra itthon! Elkészült a beszámoló!
Sziasztok! Újra itthon! Elkészült a beszámoló!
Badwater 2016
Badwater 2016
Mint minden verseny, számomra ez sem a rajtvonalnál kezdődött. 2011-ben, amikor sikeresen befejeztem az első ultra versenyemet (Ultrabalaton), nem gondoltam volna, hogy 5 év múlva a világ legnehezebbjének tartott országúti ultra versenyén fogok indulni. Akkor még a célba érés volt minden vágyam, de később engem is elkapott a lendület és egyre jobban és még jobban szerettem volna teljesíteni.
Mint minden verseny, számomra ez sem a rajtvonalnál kezdődött. 2011-ben, amikor sikeresen befejeztem az első ultra versenyemet (Ultrabalaton), nem gondoltam volna, hogy 5 év múlva a világ legnehezebbjének tartott országúti ultra versenyén fogok indulni. Akkor még a célba érés volt minden vágyam, de később engem is elkapott a lendület és egyre jobban és még jobban szerettem volna teljesíteni.
Ha az ember a harmincas éveiben jár, ez megy is, ha megdolgozik érte, de amikor olyanokat olvastam, hogy ötven éves kor felett jó, ha tudja tartani a futó az előző évi teljesítményét, akkor ez nem túl szívderítő. Szorgalmasan róttam a kilométereket (heti 100 - 160), és tűztem ki újabb és újabb célokat: Ultrabalaton, 6 órás és 12 órás, 100 km-es versenyek, majd jöttek a Spartathlonok, ahol egyre jobban teljesítettem (31 óra 59 perc, 29 óra 46 perc, 29 óra 08 perc). Ez a verseny folyamatosan biztosította számomra a következő évi célt, mert eddig még nem sikerült az általam megálmodott 29 órán belüli célba érés.
Ha az ember a harmincas éveiben jár, ez megy is, ha megdolgozik érte, de amikor olyanokat olvastam, hogy ötven éves kor felett jó, ha tudja tartani a futó az előző évi teljesítményét, akkor ez nem túl szívderítő. Szorgalmasan róttam a kilométereket (heti 100 - 160), és tűztem ki újabb és újabb célokat: Ultrabalaton, 6 órás és 12 órás, 100 km-es versenyek, majd jöttek a Spartathlonok, ahol egyre jobban teljesítettem (31 óra 59 perc, 29 óra 46 perc, 29 óra 08 perc). Ez a verseny folyamatosan biztosította számomra a következő évi célt, mert eddig még nem sikerült az általam megálmodott 29 órán belüli célba érés.
Ha megnézi valaki az általam teljesített versenyek listáját, láthatja, hogy elég kevés versenyen indulok. Nem az a típus vagyok, aki szereti csak kipipálni a versenyt, hogy „Itt is voltam”. Ha elindulok egy versenyen, akkor ott előre megvan a fejemben a teljesíteni kívánt szintidő vagy távolság. Természetesen egy ultraversenyen ezt sok minden felülírhatja, mint azt az idei év is megmutatta. Tavaly a családi vízitúrán a Los Angelesben élő unokatestvérem hozta fel a témát, hogy nem szeretnék-e elindulni a Badwateren. Természetesen hallottam már a versenyről, tudtam Kónya Ákos fantasztikus eredményeiről, de tekintettel a magas nevezési díjra (1400 dollár) és az egyéb járulékos költségekre, gondolni sem mertem arra, hogy ezen a versenyen én valaha rajthoz állhatok. Zoli meggyőzött arról, hogy vágjunk bele, ők majd megelőlegezik a nevezési díjat, és közben elindított egy adománygyűjtő támogatói oldalt az interneten.
Ha megnézi valaki az általam teljesített versenyek listáját, láthatja, hogy elég kevés versenyen indulok. Nem az a típus vagyok, aki szereti csak kipipálni a versenyt, hogy „Itt is voltam”. Ha elindulok egy versenyen, akkor ott előre megvan a fejemben a teljesíteni kívánt szintidő vagy távolság. Természetesen egy ultraversenyen ezt sok minden felülírhatja, mint azt az idei év is megmutatta. Tavaly a családi vízitúrán a Los Angelesben élő unokatestvérem hozta fel a témát, hogy nem szeretnék-e elindulni a Badwateren. Természetesen hallottam már a versenyről, tudtam Kónya Ákos fantasztikus eredményeiről, de tekintettel a magas nevezési díjra (1400 dollár) és az egyéb járulékos költségekre, gondolni sem mertem arra, hogy ezen a versenyen én valaha rajthoz állhatok. Zoli meggyőzött arról, hogy vágjunk bele, ők majd megelőlegezik a nevezési díjat, és közben elindított egy adománygyűjtő támogatói oldalt az interneten.
A 2015-ös Spartathlon teljesítésével megvolt a kívánatos három 100 mérföldnél hosszabb verseny a nevezéshez, a többi már a szervezőkön múlt, hogy beválogatnak-e. A téli időszak kemény felkészüléssel telt, heti futott távjaim 120 és 160 kilométer között ingadoztak. Februárban leadtam a nevezésemet, és izgatottan vártam a visszajelzést. Rövidesen meg is érkezett a válasz: azon szerencsés kiválasztott 100 futó között vagyok a világon, aki rajthoz állhat 2016-ban. További papírmunka és a nevezési díj befizetése után megkaptam a rajtszámomat: 97. Nekem a rajtszám mindig fontos, mert a versenyek 90%-ában valamilyen matematikai művelettel ki tudom belőle hozni a majdani helyezésemet. De ne szaladjuk ennyire előre.
A 2015-ös Spartathlon teljesítésével megvolt a kívánatos három 100 mérföldnél hosszabb verseny a nevezéshez, a többi már a szervezőkön múlt, hogy beválogatnak-e. A téli időszak kemény felkészüléssel telt, heti futott távjaim 120 és 160 kilométer között ingadoztak. Februárban leadtam a nevezésemet, és izgatottan vártam a visszajelzést. Rövidesen meg is érkezett a válasz: azon szerencsés kiválasztott 100 futó között vagyok a világon, aki rajthoz állhat 2016-ban. További papírmunka és a nevezési díj befizetése után megkaptam a rajtszámomat: 97. Nekem a rajtszám mindig fontos, mert a versenyek 90%-ában valamilyen matematikai művelettel ki tudom belőle hozni a majdani helyezésemet. De ne szaladjuk ennyire előre.
Tavaszra beterveztem egy 6 órás versenyt edzésként, majd az Európa leghosszabb ultrafutóversenyét az UltraMilanoSanremo-t (270 km). Sajnos a hat órás előtt összeszedtem egy izomhúzódást a vádlimban, próbáltam kipihenni, gyógyítgatni, sajnos nem sikerült maradéktalanul, de ez már csak a verseny alatt derült ki, így is sikerült 30 méter híján 77 kilométert futni, ami biztató előjel volt. Újabb három hét kihagyás következett, ez nem volt túl jó az UltraMilanoSanremo előtt. Április elején megvolt ez a verseny is, sokat tanultam belőle, többek közt a verseny alatti étkezésről. Rájöttem, hogy egyetlen megoldás van: a könnyen emészthető folyékony üzemanyag. Ki is találtam, hogy a május végi Kinizsi 100-on fogom tesztelni, igaz, hogy nem lesz 24+ óra, de egy próbának megfelelő. Jól is működött, nem volt gyomorproblémám, csak egy kicsit korgott a gyomrom, mert mást nem igazán ettem. Sajnos a 33. Kinizsim alatt olyan történt, ami még soha. Úgy 45 kilométernél annyira elkezdett fájni a bal lábamban valami ínszalag, hogy a feladás is megfordult a fejemben. Elbicegtem 50 kilométerig, majd mérgemben megittam egy sört, és pihentem kb. 10 percet. A rövid pihenő után úgy döntöttem, hogy tovább megyek. És láss csodát, elmúlt a fájdalom! Tudtam, hogy ez csak időleges, és meglesz ennek még a böjtje, de tovább mentem. Annak rendje módja szerint be is fejeztem a túrát 15 óra alatt. Másnap megbosszulta magát a makacsságom: ínhüvelygyulladás. Fekete nadálytöves kezelés ment három hétig, futás nélkül.
Tavaszra beterveztem egy 6 órás versenyt edzésként, majd az Európa leghosszabb ultrafutóversenyét az UltraMilanoSanremo-t (270 km). Sajnos a hat órás előtt összeszedtem egy izomhúzódást a vádlimban, próbáltam kipihenni, gyógyítgatni, sajnos nem sikerült maradéktalanul, de ez már csak a verseny alatt derült ki, így is sikerült 30 méter híján 77 kilométert futni, ami biztató előjel volt. Újabb három hét kihagyás következett, ez nem volt túl jó az UltraMilanoSanremo előtt. Április elején megvolt ez a verseny is, sokat tanultam belőle, többek közt a verseny alatti étkezésről. Rájöttem, hogy egyetlen megoldás van: a könnyen emészthető folyékony üzemanyag. Ki is találtam, hogy a május végi Kinizsi 100-on fogom tesztelni, igaz, hogy nem lesz 24+ óra, de egy próbának megfelelő. Jól is működött, nem volt gyomorproblémám, csak egy kicsit korgott a gyomrom, mert mást nem igazán ettem. Sajnos a 33. Kinizsim alatt olyan történt, ami még soha. Úgy 45 kilométernél annyira elkezdett fájni a bal lábamban valami ínszalag, hogy a feladás is megfordult a fejemben. Elbicegtem 50 kilométerig, majd mérgemben megittam egy sört, és pihentem kb. 10 percet. A rövid pihenő után úgy döntöttem, hogy tovább megyek. És láss csodát, elmúlt a fájdalom! Tudtam, hogy ez csak időleges, és meglesz ennek még a böjtje, de tovább mentem. Annak rendje módja szerint be is fejeztem a túrát 15 óra alatt. Másnap megbosszulta magát a makacsságom: ínhüvelygyulladás. Fekete nadálytöves kezelés ment három hétig, futás nélkül.
Már csak alig több mint egy hónap volt a versenyig, amikor újra elkezdtem futni. Innen már felgyorsultak az események! Szerveződött a kísérő csapat, ami kötelező, illetve elengedhetetlen feltétele a verseny teljesítésének. Két amerikai futó jelentkezett a Facebookon (Craig, Michael) önkéntesnek, hozzájuk kapcsolódott Balázs barátom és természetesen unokatesóm, Zoli. Szépen lassan beszereztük a kötelező felszereléseket: megfelelő kategóriájú fényvisszaverős mellény, hűtőládák, villogók, székek, WC zacskók, stb. Nem is tudom kinti rokon vagy ismerős nélkül ezt hogy lehet megoldani. A szervezés és a futások mellett próbáltam készülni a hőségre is: jártam infraszaunába, és ha tudtam, délben futottam. Ennek is meg lett az eredménye, a futóórám két héttel az indulás előtt bepárásodott és felmondta a szolgálatot. A verseny előtti napok már rohamléptekben teltek. Pakolás, utazás! Szombaton már teljes volt a csapat, megtartottuk a technikai értekezletet. A tervem a következő volt: 30 órán belül befejezni a versenyt. Frissítéseket a következő módon terveztem: óránként 2 liter folyadékot kell meginni, mellette elfogyasztani minimum 5060 gramm szénhidrátot óránként folyékony formában, valamint enni némi banánt és datolyát. A versenyen kötelező a gépkocsis kíséret, de a gépkocsinak mindig előre kell menni, így az volt az elképzelés, hogy minden 2. mérföldnél találkozunk. Minden találkozóig megittam 2 dl folyékony kaját és fél liter vizet. Ez nagyjából kiadta az óránkénti 2 liter folyadékot.
Már csak alig több mint egy hónap volt a versenyig, amikor újra elkezdtem futni. Innen már felgyorsultak az események! Szerveződött a kísérő csapat, ami kötelező, illetve elengedhetetlen feltétele a verseny teljesítésének. Két amerikai futó jelentkezett a Facebookon (Craig, Michael) önkéntesnek, hozzájuk kapcsolódott Balázs barátom és természetesen unokatesóm, Zoli. Szépen lassan beszereztük a kötelező felszereléseket: megfelelő kategóriájú fényvisszaverős mellény, hűtőládák, villogók, székek, WC zacskók, stb. Nem is tudom kinti rokon vagy ismerős nélkül ezt hogy lehet megoldani. A szervezés és a futások mellett próbáltam készülni a hőségre is: jártam infraszaunába, és ha tudtam, délben futottam. Ennek is meg lett az eredménye, a futóórám két héttel az indulás előtt bepárásodott és felmondta a szolgálatot. A verseny előtti napok már rohamléptekben teltek. Pakolás, utazás! Szombaton már teljes volt a csapat, megtartottuk a technikai értekezletet. A tervem a következő volt: 30 órán belül befejezni a versenyt. Frissítéseket a következő módon terveztem: óránként 2 liter folyadékot kell meginni, mellette elfogyasztani minimum 5060 gramm szénhidrátot óránként folyékony formában, valamint enni némi banánt és datolyát. A versenyen kötelező a gépkocsis kíséret, de a gépkocsinak mindig előre kell menni, így az volt az elképzelés, hogy minden 2. mérföldnél találkozunk. Minden találkozóig megittam 2 dl folyékony kaját és fél liter vizet. Ez nagyjából kiadta az óránkénti 2 liter folyadékot.
Vasárnap indultunk a verseny színhelyére. Ahogy közeledtünk a sivataghoz, a hőmérséklet úgy emelkedett. Egyik tankolásnál megállapítottuk, hogy nincs is nagyon meleg, csak 36 fok van. A szállásunkra vezető út egyben a verseny útvonala is volt, így volt lehetőségem megismerkedni a három nagy emelkedőből kettővel. Itt már láttam, hogy nem lesz egyszerű verseny! A következő megállónknál már megmutatta, hogy mit is tud a sivatag, ha akar: levegő 42 fok, a beton 69, de itt még csak dél volt, az igazán meleg délután 3 óra körül van. Megérkeztünk Furnace Creekbe, ahol a szállásunk volt, itt már bedurvult az idő, viharosnak mondható 45-50 kilométeres szél, 48 fok. Ha valaki át akarja érezni milyen ez, üljön le egy felfűtött légkeveréses sütő nyitott ajtaja elé, és megtudja. Égette a szememet és a fülemet a forróság. Nem túl bíztató előjelek, bár a hőmérséklet kevesebb, mint 50 fok volt. Délután átvettük a rajtszámot, bemutattuk a kötelező felszereléseket, majd fürödtünk egyet a medencében. Itt összefutottam Nagy Katival, aki Aly Venti (a későbbi női győztes) kísérője volt. A medence partján majdnem lesérültem. Mezítláb léptem a napégette betonra, azonnal a vízbe szökkentem, így nem égett meg a talpam!
Vasárnap indultunk a verseny színhelyére. Ahogy közeledtünk a sivataghoz, a hőmérséklet úgy emelkedett. Egyik tankolásnál megállapítottuk, hogy nincs is nagyon meleg, csak 36 fok van. A szállásunkra vezető út egyben a verseny útvonala is volt, így volt lehetőségem megismerkedni a három nagy emelkedőből kettővel. Itt már láttam, hogy nem lesz egyszerű verseny! A következő megállónknál már megmutatta, hogy mit is tud a sivatag, ha akar: levegő 42 fok, a beton 69, de itt még csak dél volt, az igazán meleg délután 3 óra körül van. Megérkeztünk Furnace Creekbe, ahol a szállásunk volt, itt már bedurvult az idő, viharosnak mondható 45-50 kilométeres szél, 48 fok. Ha valaki át akarja érezni milyen ez, üljön le egy felfűtött légkeveréses sütő nyitott ajtaja elé, és megtudja. Égette a szememet és a fülemet a forróság. Nem túl bíztató előjelek, bár a hőmérséklet kevesebb, mint 50 fok volt. Délután átvettük a rajtszámot, bemutattuk a kötelező felszereléseket, majd fürödtünk egyet a medencében. Itt összefutottam Nagy Katival, aki Aly Venti (a későbbi női győztes) kísérője volt. A medence partján majdnem lesérültem. Mezítláb léptem a napégette betonra, azonnal a vízbe szökkentem, így nem égett meg a talpam!
A verseny hétfőn este indult, így délelőtt volt idő végignézni a környék természeti csodáit, és szokni a hőséget. A tapasztalatom az, hogy az infraszauna nem igazán ér semmit, a legjobb, ha az ember megteheti, hogy néhány nappal előtte már odamegy a verseny színhelyére és sok időt tölt a napon. A rajt három hullámban volt (33-33-31 fő), hogy jobban széthúzódjanak a kísérő autók: 20, 21 óra 30, és 23 óra. Én a tervezett 30 órás időmmel a harmadik, "elit" csoportba kerültem, de nem igazán éreztem odavalónak magam. Olyan nevek álltak mellettem, mint Pete Kostelnick, Harwey Lewis, Carlos Sa, Oswaldo Lopez, Dan Lawson, Michele Graglia, Mohamad Ahansal, Ali Venti, Nikki Wind és még további huszonegynehány nagy neve az ultrafutásnak. Lezajlott a szokásos ceremónia: mérlegelés, GPS jeladók átvétele, futók bemutatása, USA himnuszának eléneklése, közös fotók, majd visszaszámlálás. Az esti "hűvösben" (46 fok) és elég erős hátszélben megkezdődött a világ legkeményebb ultrafutó versenye. A tervem az volt, hogy a pulzusszámom nem lehet több 135-nél, illetve a sebességem nem lehet gyorsabb 5 perc 30 mp / kilométernél. Ezt sikerült is tartani végig. Sajnos a sivatag egyik csodáját, a csillagos eget nem igazán láttuk, mert telihold volt, de ez legalább szépen bevilágította a tájat. Minden a terv szerint ment, találkoztunk két mérföldenként, mindig elfogyott a kikalkulált a víz és a kaja is, pisiltem is rendszeresen, megfelelő színűt. Bocs, hogy ilyet írok, de ez az egyetlen biztos módszer arra, hogy az ember megállapítsa, hogy eleget ivott-e.
A verseny hétfőn este indult, így délelőtt volt idő végignézni a környék természeti csodáit, és szokni a hőséget. A tapasztalatom az, hogy az infraszauna nem igazán ér semmit, a legjobb, ha az ember megteheti, hogy néhány nappal előtte már odamegy a verseny színhelyére és sok időt tölt a napon. A rajt három hullámban volt (33-33-31 fő), hogy jobban széthúzódjanak a kísérő autók: 20, 21 óra 30, és 23 óra. Én a tervezett 30 órás időmmel a harmadik, "elit" csoportba kerültem, de nem igazán éreztem odavalónak magam. Olyan nevek álltak mellettem, mint Pete Kostelnick, Harwey Lewis, Carlos Sa, Oswaldo Lopez, Dan Lawson, Michele Graglia, Mohamad Ahansal, Ali Venti, Nikki Wind és még további huszonegynehány nagy neve az ultrafutásnak. Lezajlott a szokásos ceremónia: mérlegelés, GPS jeladók átvétele, futók bemutatása, USA himnuszának eléneklése, közös fotók, majd visszaszámlálás. Az esti "hűvösben" (46 fok) és elég erős hátszélben megkezdődött a világ legkeményebb ultrafutó versenye. A tervem az volt, hogy a pulzusszámom nem lehet több 135-nél, illetve a sebességem nem lehet gyorsabb 5 perc 30 mp / kilométernél. Ezt sikerült is tartani végig. Sajnos a sivatag egyik csodáját, a csillagos eget nem igazán láttuk, mert telihold volt, de ez legalább szépen bevilágította a tájat. Minden a terv szerint ment, találkoztunk két mérföldenként, mindig elfogyott a kikalkulált a víz és a kaja is, pisiltem is rendszeresen, megfelelő színűt. Bocs, hogy ilyet írok, de ez az egyetlen biztos módszer arra, hogy az ember megállapítsa, hogy eleget ivott-e.
Éjszakára nem terveztem extra hűtést, de szerencsére a rajt előtt unokatesóm rám rakott egy zselés hűtősálat, ami jó ötletnek bizonyult, ezt cserélgettük a verseny alatt folyamatosan. A hűtésem olyannyira jól sikerült, hogy éjszaka voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy fázok, pedig 30 fok fölött volt a hőmérséklet. Lehet, hogy csak érzéki csalódás volt? A verseny a Badwater völgyben futó szakasza nem túl változatos, hosszú egyenesek, néhány kanyar és egy-két kisebb emelkedő. Lassan kezdett kivilágosodni, amikor már látszott a második ellenőrző pont: Stovepipe Wells (67 km). Gyors frissítés, és elkezdődött az első komoly emelkedő. A tengerszint alól néhány méterről kellett felmenni közel 5000 láb magasra, ami úgy 1500 méter. Az emelkedő nagyon hosszú volt (24 km), tudtam, hogy fele még futható, a végén kell belegyalogolni. Kétharmadát sikerült lazán futva teljesíteni, de utána úgy döntöttem, hogy inkább pihenek és gyalogolok. Jó döntés volt, mert az előttem futók sem tudtak eltávolodni tőlem, egyre közelebb kerültek. Elérve a Townes Pass hágót jött egy több mint 15 kilométeres 9%-os lejtő. Nem sok jót vártam tőle, de csak rosszat kaptam. Aki nem tud lejtőt futni, mint én, az csak szenved. Meg kellene találni azt a sebességet, ahol nem terheli az ember a combizmait fékezéssel. Nekem nem nagyon sikerült. Leérve a Panamint-völgybe már a meleg is beköszönt. Szerencsére, még csak dél körül volt, így nem volt több 45-48 foknál. Mondták, hogy nem itt lesz a legmelegebb, hanem az ezt követő emelkedőn. A Panamint Springsi ellenőrző pontnál (116 km) felvettem a hosszú fehér felsőt és a légiós sapkát, de a nadrágot nem, annak ellenére, hogy egy veterán Badwater-es mondta, hogy égetni fogja a vádlimat a sugárzó hő. Nyűgös voltam, nem akartam letenni a cipőt, nem igazán hittem el, amit mondott, hiba volt. Alig tettem meg néhány száz métert, perzselő forróságot éreztem a lábamon. Az aszfalt lökte ki magából a hőt és égetett. Hallgassatok a veteránokra, ők tudják mit beszélnek! Ez az emelkedő még magasabb és sokkal melegebb volt, mint az előző, itt 5300 lábra, vagyis 1600 méterre kellet felgyalogolni 20 kilométer alatt. Futásról részemről itt már szó sem volt. Mint utólag megtudtam, a győztes is gyalogolta a felét. Már majdnem felértem az emelkedő tetejére, amikor két fekete autó jött szembe, és az ablakon kihajolók kiabálták, hogy: "Hajrá Zoli!" Nagyon jól esett, nem tudtam kik voltak ők, de utólag kiderült, hogy meglátták a rám váró kísérőautó feliratát, megálltak és érdeklődtek, hogy kik vagyunk.
Éjszakára nem terveztem extra hűtést, de szerencsére a rajt előtt unokatesóm rám rakott egy zselés hűtősálat, ami jó ötletnek bizonyult, ezt cserélgettük a verseny alatt folyamatosan. A hűtésem olyannyira jól sikerült, hogy éjszaka voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy fázok, pedig 30 fok fölött volt a hőmérséklet. Lehet, hogy csak érzéki csalódás volt? A verseny a Badwater völgyben futó szakasza nem túl változatos, hosszú egyenesek, néhány kanyar és egy-két kisebb emelkedő. Lassan kezdett kivilágosodni, amikor már látszott a második ellenőrző pont: Stovepipe Wells (67 km). Gyors frissítés, és elkezdődött az első komoly emelkedő. A tengerszint alól néhány méterről kellett felmenni közel 5000 láb magasra, ami úgy 1500 méter. Az emelkedő nagyon hosszú volt (24 km), tudtam, hogy fele még futható, a végén kell belegyalogolni. Kétharmadát sikerült lazán futva teljesíteni, de utána úgy döntöttem, hogy inkább pihenek és gyalogolok. Jó döntés volt, mert az előttem futók sem tudtak eltávolodni tőlem, egyre közelebb kerültek. Elérve a Townes Pass hágót jött egy több mint 15 kilométeres 9%-os lejtő. Nem sok jót vártam tőle, de csak rosszat kaptam. Aki nem tud lejtőt futni, mint én, az csak szenved. Meg kellene találni azt a sebességet, ahol nem terheli az ember a combizmait fékezéssel. Nekem nem nagyon sikerült. Leérve a Panamint-völgybe már a meleg is beköszönt. Szerencsére, még csak dél körül volt, így nem volt több 45-48 foknál. Mondták, hogy nem itt lesz a legmelegebb, hanem az ezt követő emelkedőn. A Panamint Springsi ellenőrző pontnál (116 km) felvettem a hosszú fehér felsőt és a légiós sapkát, de a nadrágot nem, annak ellenére, hogy egy veterán Badwater-es mondta, hogy égetni fogja a vádlimat a sugárzó hő. Nyűgös voltam, nem akartam letenni a cipőt, nem igazán hittem el, amit mondott, hiba volt. Alig tettem meg néhány száz métert, perzselő forróságot éreztem a lábamon. Az aszfalt lökte ki magából a hőt és égetett. Hallgassatok a veteránokra, ők tudják mit beszélnek! Ez az emelkedő még magasabb és sokkal melegebb volt, mint az előző, itt 5300 lábra, vagyis 1600 méterre kellet felgyalogolni 20 kilométer alatt. Futásról részemről itt már szó sem volt. Mint utólag megtudtam, a győztes is gyalogolta a felét. Már majdnem felértem az emelkedő tetejére, amikor két fekete autó jött szembe, és az ablakon kihajolók kiabálták, hogy: "Hajrá Zoli!" Nagyon jól esett, nem tudtam kik voltak ők, de utólag kiderült, hogy meglátták a rám váró kísérőautó feliratát, megálltak és érdeklődtek, hogy kik vagyunk.
Elérve a Panamint-hágót, jó volt tudni, hogy túl vagyok két nagy emelkedőn, de még egy hátra volt. Innen a táj megváltozott, egy darabig hullámzó úton futottunk, majd jött a Darwini ellenőrző pont 145 kilométernél, ami csak egy sátor volt a semmi közepén. Az elkövetkező Lone Pine-ig tartó szakaszról írta Dave Krupski, hogy aki végig bírja futni 6 perces kilóméterekkel, az megnyeri a versenyt, aki lassabban, de futva teljesíti, az benne lehet az első tízben. Először nem igazán értettem miért írja ezt. 160 kilométer után az ember még vígan fut, főleg ha lejtős a terep, illetve sík. Hát nem így lett. Az első kb. 16 kilométert még megfutottam, nagyon lelkendeztek is az amerikai kísérőim, hogy sikerült behúznom egy közel 20 órás 100 mérföldet, ami szerintük nagyon jó ezen a versenyen. Ezután jött a fekete leves. Utólag visszagondolva több dolog is összeadódott: mindenekelőtt nem edzettem hegyekben, így a combizmom teljesen kikészült a sok fel és lemenettől, mondták, hogy a meleg, ha nem is üt ki, fokozatosan lelassít, és összeadódik a hatása, illetve ekkor már a második ébren töltött éjszakába mentünk bele. A következő pihenőnél, amit itt már másfél mérföldre volt, kísérőim legnagyobb megdöbbenésére leültem a székbe és átgondoltam a helyzetemet. Fájdalomcsillapítót nem voltam hajlandó bevenni, időm még bőven volt (több, mint 24 óra), gyalogolni bírtam, így a feladás helyett ezt választottam. Ezután következett a verseny amúgy is legunalmasabb szakasza: hosszú egyenes út, ami soha nem akart véget érni. De ha csinálja az ember, akkor egyszer csak elfogy. Ekkor lélekben már lemondtam, a 30 órán belüli teljesítésről, a célba érés vette át a helyét. Hosszú órák után elértem Lone Pine települést, a következő ellenőrző pontot (196 km). Itt mondták, hogy simán benne lehetek az első 20-ban, ha szedem a lábam. Tudtam, hogy az utolsó szakasz nem futható, ez egy kb. 20 kilométeres folyamatos emelkedő, ahol 1500 méter szintkülönbséget kell letudni. Nem javította a közérzetemet az sem, hogy a szakasz elején javították az utat és büdös aszfalt szagban kellett bandukolni felfelé.
Elérve a Panamint-hágót, jó volt tudni, hogy túl vagyok két nagy emelkedőn, de még egy hátra volt. Innen a táj megváltozott, egy darabig hullámzó úton futottunk, majd jött a Darwini ellenőrző pont 145 kilométernél, ami csak egy sátor volt a semmi közepén. Az elkövetkező Lone Pine-ig tartó szakaszról írta Dave Krupski, hogy aki végig bírja futni 6 perces kilóméterekkel, az megnyeri a versenyt, aki lassabban, de futva teljesíti, az benne lehet az első tízben. Először nem igazán értettem miért írja ezt. 160 kilométer után az ember még vígan fut, főleg ha lejtős a terep, illetve sík. Hát nem így lett. Az első kb. 16 kilométert még megfutottam, nagyon lelkendeztek is az amerikai kísérőim, hogy sikerült behúznom egy közel 20 órás 100 mérföldet, ami szerintük nagyon jó ezen a versenyen. Ezután jött a fekete leves. Utólag visszagondolva több dolog is összeadódott: mindenekelőtt nem edzettem hegyekben, így a combizmom teljesen kikészült a sok fel és lemenettől, mondták, hogy a meleg, ha nem is üt ki, fokozatosan lelassít, és összeadódik a hatása, illetve ekkor már a második ébren töltött éjszakába mentünk bele. A következő pihenőnél, amit itt már másfél mérföldre volt, kísérőim legnagyobb megdöbbenésére leültem a székbe és átgondoltam a helyzetemet. Fájdalomcsillapítót nem voltam hajlandó bevenni, időm még bőven volt (több, mint 24 óra), gyalogolni bírtam, így a feladás helyett ezt választottam. Ezután következett a verseny amúgy is legunalmasabb szakasza: hosszú egyenes út, ami soha nem akart véget érni. De ha csinálja az ember, akkor egyszer csak elfogy. Ekkor lélekben már lemondtam, a 30 órán belüli teljesítésről, a célba érés vette át a helyét. Hosszú órák után elértem Lone Pine települést, a következő ellenőrző pontot (196 km). Itt mondták, hogy simán benne lehetek az első 20-ban, ha szedem a lábam. Tudtam, hogy az utolsó szakasz nem futható, ez egy kb. 20 kilométeres folyamatos emelkedő, ahol 1500 méter szintkülönbséget kell letudni. Nem javította a közérzetemet az sem, hogy a szakasz elején javították az utat és büdös aszfalt szagban kellett bandukolni felfelé.
Itt ért bennünket a verseny második hajnala, de tudtuk, hogy a meleg már nem okoz gondot, mert a magasság miatt itt már hűvös van. Végtelen emelkedők, hosszú kanyarok követték egymást. Először még érdeklődtem, hogy mennyi van még hátra, de olyan elkeserítő számokat mondtak a fiúk, hogy inkább nem kérdeztem semmit. Az utolsó kanyar után elkértem a magyar zászlót, kísérőim beálltak mellém, és együtt futottunk be a célba. Ünneplő tömeg nem várt bennünket, csak három rendező és két japán (A japánok mindenütt ott vannak!). Póló, övcsat átvétele, fotók készítése és irány a szállás. Mindenki nagyon fáradt volt, nem csak én. A kísérőimnek sem volt sokkal könnyebb az elmúlt 32 óra. Néhány óra alvás után elmentünk a pizza partyra és az eredményhirdetésre. Nagyon jó hangulatú összejövetel volt, mindenki örült a teljesítésnek. A verseny érdekessége, hogy a győztesek semmilyen extra díjazásban sem részesülnek, még egy kupát sem kapnak. Minden teljesítőt kiszólítottak név szerint a pódiumra, és megtapsolták őket.
Itt ért bennünket a verseny második hajnala, de tudtuk, hogy a meleg már nem okoz gondot, mert a magasság miatt itt már hűvös van. Végtelen emelkedők, hosszú kanyarok követték egymást. Először még érdeklődtem, hogy mennyi van még hátra, de olyan elkeserítő számokat mondtak a fiúk, hogy inkább nem kérdeztem semmit. Az utolsó kanyar után elkértem a magyar zászlót, kísérőim beálltak mellém, és együtt futottunk be a célba. Ünneplő tömeg nem várt bennünket, csak három rendező és két japán (A japánok mindenütt ott vannak!). Póló, övcsat átvétele, fotók készítése és irány a szállás. Mindenki nagyon fáradt volt, nem csak én. A kísérőimnek sem volt sokkal könnyebb az elmúlt 32 óra. Néhány óra alvás után elmentünk a pizza partyra és az eredményhirdetésre. Nagyon jó hangulatú összejövetel volt, mindenki örült a teljesítésnek. A verseny érdekessége, hogy a győztesek semmilyen extra díjazásban sem részesülnek, még egy kupát sem kapnak. Minden teljesítőt kiszólítottak név szerint a pódiumra, és megtapsolták őket.
Megvolt, teljesítettem, ha nem is úgy, ahogy terveztem, de ez sem rossz: 31 óra 51 perc 41 másodperc: abszolút 18., férfiak között a 14. hely. A 97 indulóból 84-en értek célba idén a 48 órás szintidőn belül. Ezt a versenyt eddig 1375 alkalommal teljesítették, természetesen nem ennyien, mert van sok többszörös teljesítő is. Az én időeredményem az örök ranglistán az első kétszázban van, ha a korosztályom kb. 180 teljesítését nézzük, ott az első húszban vagyok. A rajtszámomból hogy jön ki a helyezésem? Ez nem volt egy egyszerű verseny, így a képlet sem egyszerű: 97-ből kivonom visszafelé a rajtszámomat, az egyenlő 18!!
Megvolt, teljesítettem, ha nem is úgy, ahogy terveztem, de ez sem rossz: 31 óra 51 perc 41 másodperc: abszolút 18., férfiak között a 14. hely. A 97 indulóból 84-en értek célba idén a 48 órás szintidőn belül. Ezt a versenyt eddig 1375 alkalommal teljesítették, természetesen nem ennyien, mert van sok többszörös teljesítő is. Az én időeredményem az örök ranglistán az első kétszázban van, ha a korosztályom kb. 180 teljesítését nézzük, ott az első húszban vagyok. A rajtszámomból hogy jön ki a helyezésem? Ez nem volt egy egyszerű verseny, így a képlet sem egyszerű: 97-ből kivonom visszafelé a rajtszámomat, az egyenlő 18!!
Jövőre változik a verseny: a szintidő az idei 48 órával szemben 44 óra lesz, illetve kötelező lesz a GPS jeladó viselése a futóknak. A klíma az biztos nem fog változni.
Jövőre változik a verseny: a szintidő az idei 48 órával szemben 44 óra lesz, illetve kötelező lesz a GPS jeladó viselése a futóknak. A klíma az biztos nem fog változni.
Akik nélkül ez nem sikerült volna:
Akik nélkül ez nem sikerült volna:
Mindenekelőtt unokatestvérem és felesége: Sarkadi Zoltán és Kécskei Krisztina.
Mindenekelőtt unokatestvérem és felesége: Sarkadi Zoltán és Kécskei Krisztina.
A kísérő csapatom tagjai: Meretei Balázs, Craig Foster, Michael Linscott.
A kísérő csapatom tagjai: Meretei Balázs, Craig Foster, Michael Linscott.
A támogató szervezetek:
A támogató szervezetek:
Reményik Sándor Keresztyén Iskola, Los Angeles, Alarmnet
Reményik Sándor Keresztyén Iskola, Los Angeles, Alarmnet
Támogató magán személyek abc sorrendben:
Támogató magán személyek abc sorrendben:
Aron Kannas, Agnes Pechy, Agnes Vajda, Bee Beaton, Clara Berta, Eva Fodor, Gherardi Family ,György Mora ,Isvan Kovanyecz, Jakabbfy Family, Judit Kelemen, Katona Family, Krisztina Quick, Larissa Benedek, Maria Janossy, Milosevic Family, Szilárd Veres, Tibor Bodolai, Zoltan Lesi, Zoltán Tamás Vajda
Aron Kannas, Agnes Pechy, Agnes Vajda, Bee Beaton, Clara Berta, Eva Fodor, Gherardi Family ,György Mora ,Isvan Kovanyecz, Jakabbfy Family, Judit Kelemen, Katona Family, Krisztina Quick, Larissa Benedek, Maria Janossy, Milosevic Family, Szilárd Veres, Tibor Bodolai, Zoltan Lesi, Zoltán Tamás Vajda
és természetesen a rokonságom, és a feleségem, Varga Ágnes, aki tudósította a versenyt.
és természetesen a rokonságom, és a feleségem, Varga Ágnes, aki tudósította a versenyt.
Google Sites
Report abuse