1915. december 19-én született Párizsban. A "legenda" szerint az utcán, ám anyakönyvi kivonata megcáfolja ezt. A valós történet, hogy a Tenon kórházban látta meg a napvilágot Edith Giovanna Gassion néven. Nem is gondolná az ember, milyen hánytatott gyerekkora volt.
Anyját Anita Maillard-nak hívták, aki Line Marsa néven járta az utcákat, és énekelt a betevő falatért... vagy éppen a napi "adagjáért"... Így nem csoda, hogy a kis Edith hamarosan anyai nagyanyjához került, aki szintén alkoholista volt, és elég szegényes környezetben élt. Amint artista édesapját, Louis Gassion-t leszerelték, lányáért sietett, hogy kiszabadítsa a nyomorból. A kis Edith apai nagyanyjánál lyukadt ki, egy normandiai bordélyházban.
Plakát Edith édesanyjáról.
Normandiában, kb. 3 évesen.
Pár évesen kötőhártyagyulladás következtében megvakult. Az örömlányok körülugrálták őt, és imádkoztak érte, mivel nekik nem lehetett saját gyermekük. Az egyik nap, elvitték a lisieux-i Szent Teréz sírjához, és állítólag visszanyerte látását. Ettől kezdve Edith védőszentje Szent Teréz lett. A későbbiekben mindig volt nála egy kép a táskájában róla, és annyira fontosnak tartotta, hogy a barátai vele temették el.
6 évesen iskolaköteles lett, ám a helyiek elítélték őt a lakhelye miatt, így nem járhatott iskolába. Gassion papa úgy gondolta már elég nagy a lánya, hogy dolgozzon. Elvitte hát magával.
Az utcán produkcióztak. Louis a gumiember számával aratott sikereket, Edith pedig az aprót gyűjtögette a földről. Később a közönség kíváncsi volt mit tud a kislány. Ekkor elénekelte a "Marseilles"-t, és mindenki oda volt érte. Annyi pénzt kapott egy produkciójáért, mint apja egy egész nap alatt. Ám hiába volt több a pénz, ugyanúgy az utcán aludtak, mivel Gassion papa szeretett "felönteni a garatra".
Amint Edith egyre nagyobb lett, már egyedül produkciózott, de a pénz nagy része apjánál kötött ki. Hiába énekelt órákat, hiába járkált egyik utcáról a másikra... 14 éves volt ekkor, és úgy döntött elhagyja édesapját.
Ekkortájt találkozott Simone Berteaut-val, aki féltestvérének állította magát. A két lány együtt rótta Beleville környékeit.
16 évesen ismerkedett meg első szerelmével, egy Louis Dupont nevű kifutófiúval. Szerelem volt első látásra. Míg Edith énekelt, a fiú a közönségből szemelte ki magának. Összeköltöztek, majd nemsokkal később született egy lányuk, Marcelle Dupont.
Az orvostudomány abban az időben nem volt még elég fejlett, így a kis Marcelle 2 évesen agyhártya gyulladásban elhunyt, és ezzel P'tite Louis-val (ahogy ő hívta) véget ért a kapcsolatuk.
"Sem P'tite Louis-nak, sem nekem nem volt annyi pénzünk, hogy koszorút vegyünk neki. Szónélkül elváltunk. (...) Nem volt miből kifizetnem a lányom temetését. De, amikor már minden haver, minden nő, ugyanolyan szegények mint én, odaadott mindent, amit tudott, láttam, hogy még tíz frank mindig hiányzik.
Hajnali négy óra volt. Földig érő, kopott kabátban kimentem az éjszakába. (...) Hirtelen egy hang szólalt meg mögöttem: "Mennyi veled egy menet, csöpi?"
Más esetben szitokáradattal, pofonnal feleltem volna. De ezen az éjszakán, végső szorultságomban, megborzadva attól, amit tenni készültem, azt mondtam az ismeretlennek: "Tíz frank." (...)
Egy szobában találtam magam a nagydarab pasassal, aki mosolyogva azt mondta: "Tessék, itt a tíz frankod."
(...) Az ismeretlen hideg szemmel nézett, és mondta: "Mi van? Mire vársz?
Zokogásba törtem ki, és elmeséltem neki szánalmas történetemet, a lányom halálát, a temetéshez hiányzó tíz frankot... Láttam, hogy megsajnál, és elenged, anélkül, hogy a járandóságot követelné."
(Részlet az "Életem" című könyvéből - 1989, Múzsák kiadó)
A férfi kifizette neki Marcelle temetését. Ekkor 18 éves volt.
Gassion papa plakátja
A kis Marcelle
18 évesen, a clignancourt-i fellépésén
A tragédia után még mindig az utcákon énekelt éveken keresztül. Voltak kisebb fellépései még abban az időben, mikor P'tite Louis-val volt együtt, de ezek nem nevezhetők nagy sikerű produkcióknak. A legelső ilyen "fellépése" 1933. december 9-én volt egy várkaszárnyában Clignancourt-ban.
2 évvel később, 1935 októberében, a Troyon utcánál énekelt, ahol a Gerny's nevű bár tulajdonosának, Louis Leplée-nek felkeltette a figyelmét Edith hangja. Bemutatkoztak egymásnak, és a férfi próbát ajánlott neki, majd egy ötfrankost nyomott a lány kezébe.
Edith először nem akart elmenni, de szerencsénkre meggondolta magát!
A meghallgatáson hatalmas sikere volt. Leplée habozás nélkül leszerződtette őt, ám a nevével nem volt megelégedve. Hosszas gondolkozás után elnevezte őt a Kis Piafnak (a piaf, a francia argóban verebet jelent), mivel egy kis verébre emlékeztette törékeny alkata.
Első nagyobb lélegzetű, párizsi fellépésének a premierje 1935. október 25-én volt. A próbán úgy egyeztek meg Leplée-vel, hogy Edith köt magának egy fellépőruhát... ám a fellépés napjára nem készült el. Egy ujja hiányzott. A problémát egy sállal oldották meg, ami ugyan a fellépés közben leesett, de a közönséget nem zavarta, mivel le voltak nyűgözve a fiatal, törékeny lány hangjától. Hatalmas sikere volt.
Jacques Canetti, a "Radio Cité" igazgatója leszerződtette őt, az újságokban írtak róla, és felénekelte legelső lemezét.
A lemezen a Les momes de la cloches és a L'étranger című dalok szerepeltek. Az utóbbit egy Anette Lajon nevű énekesnőtől lopta.
"A 'L'étranger (Az idegen) hosszú időre a műsoromon maradt. Anette Lajon néhány nappal később eljött, hogy meghallgasson. (...) Nagy kínban indultam üdvözlésére. Hidegen fogadott, de el kell ismernem, hogy ez igazán indokolt volt.
- Biztosan haragszik rám - mondtam.
Mosolygott.
-Egyáltalán nem! A L'étranger olyan szép, hogy nem tudom, nem így tettem volna-e én is a maga helyében...
Meg vagyok győződve róla, hogy Anette Lajon ebből egy szót sem gondolt komolyan."
(Részlet a "Nem bánok semmit sem" című könyvéből, 1970 - Gondolat kiadó)
Leplée ölében
Sikert halmozott siker után, ám a sors beleszólt az életébe, mint oly sokszor a 47 év alatt... 1936. április 6-án a felfedezőt, Louis Leplée-t meggyilkolták. Piafot is gyanúsították és kihallgatták. Hosszas vallatás után kiderült ártatlansága, de a felfelé ívelő karrierje romokban volt. Az emberek nagy része úgy vélte, hogy valójában Edith ölte meg Leplée-t. Segítségére Raymond Asso sietett, akivel már ismerték egymást a történtek előttről. Ő volt a megmentője.
Piaf és Asso
Nehéz évek vártak rá, ugyanis új pártfogója szigorúbb volt Leplée-nél. De megérte minden perc. Amellett, hogy szeretőjévé vált, felléptette őt a párizsi előkelők előtt 1937. áprilisán az ABC revüben. Hatalmas sikerek, turnék következtek, és 1939-ben a II. világháború is... Assót besorozták, és véget ért kapcsolatuk. Időközben életre szóló barátságot kötött Jean Cocteau-val, aki egy színdarabot is írt számára. A világ egyre jobban kezdte megismerni tehetségét és nagyságát.
A fogolytáborokban is nagy hírnévnek örvendhetett, ugyanis előszeretettel énekelt a foglyoknak. Rendkívül háború ellenes volt, több dala cenzúra alá került (Mon légionnaire, L'accordéoniste, Oú-sont ils, mes petits copains, stb... - utóbbinak ő írta a szövegét).
Foglyok társaságában a háborúban
1944-ben megismerkedett Yves Montand-nal, majd egymásba szerettek. Kapcsolatuk nem tartott sokáig, néhány közös fellépést, rengetek újságcikket, és egy közös filmet (Étoile sans lumiére - Fénytelen csillag) eredményezett. Viszont, ha akkor nem találkoznak, talán Montand nem örvendhetett volna ekkora nemzetközi sikernek, ugyanis Piaf volt, aki segítette őt.
A háború után megírta, egyik legsikeresebb sanzonját, a La vie en rose-t, mellyel később az Egyesült Államokat is meghódította (lsd. később). Ekkor találkozott a 9 fiúból álló Les compagnons de la chanson társulattal, akikkel 2 évig közösen léptek fel Európa szerte, majd 1947-ben neki vágtak első amerikai turnéjuknak.
Az Étoile sans lumiére c. filmben, 1946
Les Compagnons de la chanson
A kezdet bukással végződött. Az amerikaiaknak idegen volt a francia chanson műfaja, és Edith megjelenése. Azonban egy neves kritikus, Virgil Thompson cikke megváltoztatta a közvéleményt. Szépen lassan elismerték, majd rajongtak érte. Az újságok kiváló kritikákat írtak, még hazánkban is:
"[...]Nem csillogó hollywoodi démon, hanem a párizsi kisembernek, a párizsi midinette-nek, a Quartier Latin romantikus diákjának, a munkásnak az álmát énekli bele a közönség szívébe. Nem szép, és nem is csúnya, titka csupán az, hogy ember."
(Részlet az 1947.12.04-i Haladás című magyar lapból)
E turné alkalmával ismerkedett meg, élete szerelmével, a világbajnok boxoló, Marcel Cerdannal. Kapcsolatuk 2 évig tartott, majd tragikusan ért véget. Az Edith-hez utazó Marcel gépe, lezuhant az Azori-szigeteknél. Piaf teljesen belebetegedett. Bánatát alkoholba fojtotta, melyből később függőség lett. Depressziós magányában levágta a haját, és asztalt táncoltatott.
A tragédia napján leakarták mondani a fellépését, de makacsul ellenkezett. Szerelme emlékéért akart énekelni. A Versailles nevű mulatóban zajlott az előadás, amikor az Hymne á l'amour című saját költeménye alatt (melyet Marcelnek írt) elájult a színpadon.
"Összedőlhet fenn a magas ég. / Leomolhat minden, ami épp / Egy a fontos, hogy te szeress. / Minden más csak semmiség / [...] És ha majd, a sorsunk szétszakít. / Meghalnál, hiába várlak én. / Nem gyötör többé a bánat. / Nélküled, én is meghalnék. / Örök életet élhetnél velem. / Várna ránk a kéklő végtelen. / Oda fenn, nincs már problémánk. / Örök boldogság vár majd ott ránk."
(Hymne á l'amour, 1950)
Edith és Marcel
Eddie-vel a La p'tite Liliben, 1951
1950-ben visszatért Párizsba, ahol két új felfedezett várta őt. Az örmény származású, Charles Aznavour, és a lelki támasz, szerető, Eddie Constantin.
Alkohol problémái folytatódtak, még karrierje felfelé ívelt. 1951. március 3-án az ABC színpadán szerepelt, a "La p'tite Lili" című színdarab premierjén, szerelmével a főszerepben. Rendkívüli sikerre tettek szert, és akkora volt az érdeklődés, hogy turnéra indultak. Az egyik este autóbalesetet szenvedtek. A súlyos sérülések miatt, hatalmas fájdalmakat szenvedett meg, így az orvosok morfiummal próbálták elmulasztani a kínt... Teste rászokott a fájdalomcsillapítónak nevezett kábítószerre. Alkoholfüggősége drogfüggőséggel párosult. Ezen felül a pár hónappal későbbi újabb baleset nehezítette a leszokásról. Eltört a felkarja.
Miután szakítottak Eddie-vel, 1952-ben megismerkedett Lucienne Boyer volt férjével, Jacques Pills-lel, aki egy dallal hódította meg szívét. Je t'ai dans la peau. Később Edith beletette repertoárjába. 1952. szeptember 20-én, New Yorkban összeházasodtak. Kapcsolatuk négy évig tartott - élete leghosszabb kapcsolata volt, melyben örökös vita téma volt az alkohol és a morfium. Kialakult reumája miatt, méginkább kívánta szervezete a mérget, és egészségi állapota ellenére, 1954-ben egy 90 napos turnéra indult a Szuper Cirkusszal.
"Soha nem felejtem el [...] ezt a kilencvennapnyi kálváriát. [...] Induláskor a titkárnőm vonszolt a kocsihoz, és én azon nyomban kinyúltam. [...] Olyan állapotban voltam, hogy olykor összekevertem a dalok szövegét." (Részlet az "Életem" című könyvéből - 1989, Múzsák kiadó)
Edith és Jacques esküvője
Maurice Seymour fotója, 1955
1955-ben a párizsi Olympia újra megnyitotta kapuit, Bruno Coquatrix igazgatása alatt. Piaf első hatalmas párizsi diadala volt ez. Január 25-től február 15-ig énekelt mindennapos teltház előtt. Minden egyes fellépésével meghódította Párizst. Ez az időszak hozta élete legnagyobb sikereit.
1956-ban ismét az USÁ-ba indult, ahol már az amerikaiak imádták. A szívek királynője becenevet adták neki, azonban hírneve még nem nőtte teljesen ki magát ekkor. 1956. januárjában fellépett a Carnegie Hall-ban, amely megszilárdította amerikai hírnevét. A csillogás mögött, szerelmi csalódás állt. Elváltak férjével. De Párizs kárpótolta őt. Amint haza tért, újra az Olympia színpada várta teltházas sikerekkel.
A következő évben ismét tarolt a Carnegie Hall-ban, és folyamatosan turnézott, és elvonó kúrákon vett részt, melyek meggyógyították.
Carnegie Hall, 1957
1958-ban az Olympiába készült, immár harmadik alkalommal. Később egy zeneszerző lépett az életébe, Georges Moustaki.
A férfi dalszövegíró, zeneszerző, és énekes volt. Kedvesének számos dalt írt, melyek közül a legjelentősebb a Milord.
Együtt indultak az utolsó amerikai turnéra, ahol az ottani rajongók hallhatták először a sanzont. Az utazás előtt azonban autóbalesetet szenvedtek...
Moustakival, 1959
Az öngyilkos turnén, 1959
1959. február 5-én indultak az USÁ-ba. A Waldorf Astória közönsége várta őt, ahol összeesett a színpadon, gyomorfekély következtében. A kórházi ápolás miatt rengeteg fellépést le kellett mondani.
Amint haza tért újabb autóbalesetet szenvedett. Törött bordákkal, lesoványodva állt ki a színpadra a tilalmak ellenére.
1959. november 20-án elindult egy turnéra, melyet a közönsége "Öngyilkos turnénak" hívott. Többször lett rosszul fellépés közben, és esett össze a színpadon. A koncertsorozat végén kórházban kezelték.
Az 1960-as év első fele kórházból kórházba szaladgálás volt. El is tűnt a közönség elől. betegségei alatt visszatérését tervezgette, de túl gyengének találta magát, hogy újra neki vágjon a munkának.
Októberben két férfi, Michel Vaucaire és Charles Dumont keresték fel őt. Egy dalt mutattak be neki. A címe, Non, je ne regrette rien, vagyis Nem, nem bánok semmit sem. Oly annyira tudott azonosulni a dallal, amely hatalmas energiát adott neki, hogy 2 hónap után ismét az Olympiában lépett fel, de nem is akárhogyan! Az eddigi elsöprő sikerei ellenére a neves hangversenyteremben élete legnagyobb fellépését adta elő. Karrierje csúcspontja volt a nagy visszatérés.
Az "Olympiák olympiáján", 1960
Théo-val a Bobinoban, 1963
Hiába volt a nagy siker, a nagy visszatérés, egészségi állapota időről időre rosszabb lett. A kezelések mellett, ha tudott énekelt.
"Ha nem énekelhetek, inkább meghalok" - mondta az egyik vele készített interjúban.
1 évvel később, 1962-ben kétoldali tüdőgyulladást kapott, majd kórházba került. Itt ismerkedett meg második férjével, a 26 éves fodrász Theophanis Lamboukas-szal, akit Théo Sarapónak hívott. Edith ekkor 46 éves volt.
Mint mindig, szeretőiben látta a tehetséget, és felfedezte őket. Ez történt Theó-val is.
Esküvőjük 1962. október 9-én volt, majd később az Olympiában léptek fel együtt. A vélemények különbözőek voltak. Egyesek megvetették őket a korkülönbség miatt, mások örültek sikereiknek és boldogságuknak.
"Amikor kiléptem az ortodox templomból, ahol megeskedtek bennünket, a tömeg, az "én" közönségem azt kiáltotta: "Éljen Edith! Éljen Théo" -Ebben a pillanatban elszállt a jövőtől való félelmem, bármi történjék is velem." (Részlet az "Életem" című könyvéből - 1989, Múzsák kiadó)
Utolsó fellépése 1963. március 31-én, a Lille-i Operában volt. Férjével vonultak vissza vidékre, Plascassier-re, ám a visszatérés reményében. Utolsó 6 és fél hónapját itt töltötte, állandó felügyelet, ápolónő mellett.
Új fellépéseit tervezgette, és egy következő amerikai turnét. Kennedy elnöknek akart énekelni a Fehér Házban.
Az utolsó nap csak feküdt erőtlenül, és Simone Margantin-nal, az ápolónővel beszélgetett. Egy dalt szeretett volna írni, és elmesélte neki a terveit. Azt is megemlítette, hogy a házasságát tévedésnek minősíti. Théo túl fiatal volt hozzá.
Az ápolónő utolsó emléke, a még élő Edith-ről, hogy imádkozni akart, térden állva. Amint ezt megtette (segítséggel), lefeküdt aludni... és többé nem kelt fel... Álmában belső vérzése lett, több óráig tartó kómában volt, de már nem lehetett megmenteni. 1963. október 10-én, 47 évesen meghalt.
Halála előtt 5 nappal. Az utolsó kép, amin mosolyog
1963. október 14. - az utolsó hatalmas "siker"
4 nappal később temetésén több mint kétmillióan vettek részt, és ebből csupán negyvenezren fértek be a temetőbe, köztük hírességek is, mint például Marlene Dietrich, Charles Aznavour, Gilbert Bécaud, Yves Montand, Jacques Pills, és még sokan mások.
Azonban hangja, és több száz dala, melyet ránk hagyott örökké őrzik emlékét egy törékeny nőnek, aki talán az egyik legerősebb kis veréb volt a XX. században...