Pár évesen kötőhártyagyulladás következtében megvakult. Az örömlányok körülugrálták őt, és imádkoztak érte, mivel nekik nem lehetett saját gyermekük. Az egyik nap, elvitték a lisieux-i Szent Teréz sírjához, és állítólag visszanyerte látását. Ettől kezdve Edith védőszentje Szent Teréz lett. A későbbiekben mindig volt nála egy kép a táskájában róla, és annyira fontosnak tartotta, hogy a barátai vele temették el.

6 évesen iskolaköteles lett, ám a helyiek elítélték őt a lakhelye miatt, így nem járhatott iskolába. Gassion papa úgy gondolta már elég nagy a lánya, hogy dolgozzon. Elvitte hát magával.

Az utcán produkcióztak. Louis a gumiember számával aratott sikereket, Edith pedig az aprót gyűjtögette a földről. Később a közönség kíváncsi volt mit tud a kislány. Ekkor elénekelte a "Marseilles"-t, és mindenki oda volt érte. Annyi pénzt kapott egy produkciójáért, mint apja egy egész nap alatt. Ám hiába volt több a pénz, ugyanúgy az utcán aludtak, mivel Gassion papa szeretett "felönteni a garatra".

Amint Edith egyre nagyobb lett, már egyedül produkciózott, de a pénz nagy része apjánál kötött ki. Hiába énekelt órákat, hiába járkált egyik utcáról a másikra... 14 éves volt ekkor, és úgy döntött elhagyja édesapját.

Ekkortájt találkozott Simone Berteaut-val, aki féltestvérének állította magát. A két lány együtt rótta Beleville környékeit.

16 évesen ismerkedett meg első szerelmével, egy Louis Dupont nevű kifutófiúval. Szerelem volt első látásra. Míg Edith énekelt, a fiú a közönségből szemelte ki magának. Összeköltöztek, majd nemsokkal később született egy lányuk, Marcelle Dupont.

Az orvostudomány abban az időben nem volt még elég fejlett, így a kis Marcelle 2 évesen agyhártya gyulladásban elhunyt, és ezzel P'tite Louis-val (ahogy ő hívta) véget ért a kapcsolatuk.

"Sem P'tite Louis-nak, sem nekem nem volt annyi pénzünk, hogy koszorút vegyünk neki. Szónélkül elváltunk. (...) Nem volt miből kifizetnem a lányom temetését. De, amikor már minden haver, minden nő, ugyanolyan szegények mint én, odaadott mindent, amit tudott, láttam, hogy még tíz frank mindig hiányzik.

Hajnali négy óra volt. Földig érő, kopott kabátban kimentem az éjszakába. (...) Hirtelen egy hang szólalt meg mögöttem: "Mennyi veled egy menet, csöpi?"

Más esetben szitokáradattal, pofonnal feleltem volna. De ezen az éjszakán, végső szorultságomban, megborzadva attól, amit tenni készültem, azt mondtam az ismeretlennek: "Tíz frank." (...)

Egy szobában találtam magam a nagydarab pasassal, aki mosolyogva azt mondta: "Tessék, itt a tíz frankod."

(...) Az ismeretlen hideg szemmel nézett, és mondta: "Mi van? Mire vársz?

Zokogásba törtem ki, és elmeséltem neki szánalmas történetemet, a lányom halálát, a temetéshez hiányzó tíz frankot... Láttam, hogy megsajnál, és elenged, anélkül, hogy a járandóságot követelné."

(Részlet az "Életem" című könyvéből - 1989, Múzsák kiadó)

A férfi kifizette neki Marcelle temetését. Ekkor 18 éves volt.

A tragédia után még mindig az utcákon énekelt éveken keresztül. Voltak kisebb fellépései még abban az időben, mikor P'tite Louis-val volt együtt, de ezek nem nevezhetők nagy sikerű produkcióknak. A legelső ilyen "fellépése" 1933. december 9-én volt egy várkaszárnyában Clignancourt-ban.

2 évvel később, 1935 októberében, a Troyon utcánál énekelt, ahol a Gerny's nevű bár tulajdonosának, Louis Leplée-nek felkeltette a figyelmét Edith hangja. Bemutatkoztak egymásnak, és a férfi próbát ajánlott neki, majd egy ötfrankost nyomott a lány kezébe.

Edith először nem akart elmenni, de szerencsénkre meggondolta magát!

A meghallgatáson hatalmas sikere volt. Leplée habozás nélkül leszerződtette őt, ám a nevével nem volt megelégedve. Hosszas gondolkozás után elnevezte őt a Kis Piafnak (a piaf, a francia argóban verebet jelent), mivel egy kis verébre emlékeztette törékeny alkata.

Első nagyobb lélegzetű, párizsi fellépésének a premierje 1935. október 25-én volt. A próbán úgy egyeztek meg Leplée-vel, hogy Edith köt magának egy fellépőruhát... ám a fellépés napjára nem készült el. Egy ujja hiányzott. A problémát egy sállal oldották meg, ami ugyan a fellépés közben leesett, de a közönséget nem zavarta, mivel le voltak nyűgözve a fiatal, törékeny lány hangjától. Hatalmas sikere volt.

Jacques Canetti, a "Radio Cité" igazgatója leszerződtette őt, az újságokban írtak róla, és felénekelte legelső lemezét.

A lemezen a Les momes de la cloches és a L'étranger című dalok szerepeltek. Az utóbbit egy Anette Lajon nevű énekesnőtől lopta.

"A 'L'étranger (Az idegen) hosszú időre a műsoromon maradt. Anette Lajon néhány nappal később eljött, hogy meghallgasson. (...) Nagy kínban indultam üdvözlésére. Hidegen fogadott, de el kell ismernem, hogy ez igazán indokolt volt.

- Biztosan haragszik rám - mondtam.

Mosolygott.

-Egyáltalán nem! A L'étranger olyan szép, hogy nem tudom, nem így tettem volna-e én is a maga helyében...

Meg vagyok győződve róla, hogy Anette Lajon ebből egy szót sem gondolt komolyan."

(Részlet a "Nem bánok semmit sem" című könyvéből, 1970 - Gondolat kiadó)

E turné alkalmával ismerkedett meg, élete szerelmével, a világbajnok boxoló, Marcel Cerdannal. Kapcsolatuk 2 évig tartott, majd tragikusan ért véget. Az Edith-hez utazó Marcel gépe, lezuhant az Azori-szigeteknél. Piaf teljesen belebetegedett. Bánatát alkoholba fojtotta, melyből később függőség lett. Depressziós magányában levágta a haját, és asztalt táncoltatott.

A tragédia napján leakarták mondani a fellépését, de makacsul ellenkezett. Szerelme emlékéért akart énekelni. A Versailles nevű mulatóban zajlott az előadás, amikor az Hymne á l'amour című saját költeménye alatt (melyet Marcelnek írt) elájult a színpadon.

"Összedőlhet fenn a magas ég. / Leomolhat minden, ami épp / Egy a fontos, hogy te szeress. / Minden más csak semmiség / [...] És ha majd, a sorsunk szétszakít. / Meghalnál, hiába várlak én. / Nem gyötör többé a bánat. / Nélküled, én is meghalnék. / Örök életet élhetnél velem. / Várna ránk a kéklő végtelen. / Oda fenn, nincs már problémánk. / Örök boldogság vár majd ott ránk."

(Hymne á l'amour, 1950)

Miután szakítottak Eddie-vel, 1952-ben megismerkedett Lucienne Boyer volt férjével, Jacques Pills-lel, aki egy dallal hódította meg szívét. Je t'ai dans la peau. Később Edith beletette repertoárjába. 1952. szeptember 20-én, New Yorkban összeházasodtak. Kapcsolatuk négy évig tartott - élete leghosszabb kapcsolata volt, melyben örökös vita téma volt az alkohol és a morfium. Kialakult reumája miatt, méginkább kívánta szervezete a mérget, és egészségi állapota ellenére, 1954-ben egy 90 napos turnéra indult a Szuper Cirkusszal.

"Soha nem felejtem el [...] ezt a kilencvennapnyi kálváriát. [...] Induláskor a titkárnőm vonszolt a kocsihoz, és én azon nyomban kinyúltam. [...] Olyan állapotban voltam, hogy olykor összekevertem a dalok szövegét." (Részlet az "Életem" című könyvéből - 1989, Múzsák kiadó)

Hiába volt a nagy siker, a nagy visszatérés, egészségi állapota időről időre rosszabb lett. A kezelések mellett, ha tudott énekelt.

"Ha nem énekelhetek, inkább meghalok" - mondta az egyik vele készített interjúban.

1 évvel később, 1962-ben kétoldali tüdőgyulladást kapott, majd kórházba került. Itt ismerkedett meg második férjével, a 26 éves fodrász Theophanis Lamboukas-szal, akit Théo Sarapónak hívott. Edith ekkor 46 éves volt.

Mint mindig, szeretőiben látta a tehetséget, és felfedezte őket. Ez történt Theó-val is.

Esküvőjük 1962. október 9-én volt, majd később az Olympiában léptek fel együtt. A vélemények különbözőek voltak. Egyesek megvetették őket a korkülönbség miatt, mások örültek sikereiknek és boldogságuknak.

"Amikor kiléptem az ortodox templomból, ahol megeskedtek bennünket, a tömeg, az "én" közönségem azt kiáltotta: "Éljen Edith! Éljen Théo" -Ebben a pillanatban elszállt a jövőtől való félelmem, bármi történjék is velem." (Részlet az "Életem" című könyvéből - 1989, Múzsák kiadó)