A dögcédula története

Hivatalos elnevezése azonossági jegy, de csak dögcédulaként emlegetik azt az apró, fémből készült lapocskát, amely segítségével a harctéren elesett katona kétséget kizáróan beazonosítható.

A nemzetközi szakirodalom az amerikai polgárháború (1861–1865) idejére teszi az azonossági jegy (a dögcédula) megjelenését . Észak és Dél háborújában kezdett elterjedni az a szokás, hogy a katonák a személyes adataikat felírták egy papírdarabkára, amelyet aztán valamilyen fémkapszulába zárva a kabátzsebükbe rejtettek; mindezt azért tették, hogy azonosíthatók legyenek, ha bekövetkezne a legrosszabb, azaz elesnének a harcban. Élelmes kereskedők persze azonnal meglátták ebben az üzletet, és maguk is elkezdtek forgalmazni különböző azonosítókat. Ők azonban már eleve fémlemezre gravírozták vagy préselték az adatokat, s nemegyszer valamilyen díszítéssel is ellátták azt, így a veteránok számára ezek az azonosítók egyben háborús emlékként is szolgáltak.


Az azonossági jegy hamarosan Európában is megjelent: a poroszok a franciák ellen vívott 1870–71. évi háború idején kezdték alkalmazni. A katonák csak „Hundemarke” (kutyabárca) néven emlegették, állítólag azért, mert mutatott némi hasonlóságot a kutyák megjelölésére szolgáló fémtáblácskákkal, amelyet ugyanekkor vezettek be Berlinben. Angol nyelvterületen a „Hundemarke” tükörfordítása, a „dog tag” elnevezés vált általánossá, ám a legkifejezőbb csúfnév, a dögcédula a magyar bakáktól származik: ez egyértelműen, közérthetően és a fekete humort sem nélkülözve jelzi az azonossági jegy elsődleges funkcióját. A dögcédulák használata az első világháború idején már minden hadseregben általánossá vált, és szükségességük be is bizonyosodott: halott katonák tízezreit azonosították segítségükkel.

„A működő hadsereghez és a hadszínhely körletében levő erődített helyek védőőrségéhez tartozó minden havidíjas és legénységi állománybeli vagy polgári állású egyén köteles igazolvány-jeggyel ellátva lenni, és ezen jegyet a mozgósítás kezdetétől, a leszerelés befejeztéig magával hordani. Az igazolvány-jegy az ember azonosságának könnyebb megállapítására, a katonai élet viszontagságai között a háborúban segédeszközül és egyszersmind arra is szolgál, hogy a hátrahagyottak polgári jogainak érvényesítése megkönnyíttessék.” 1878. augusztus 24-én ezzel a szöveggel rendelte el a honvédelmi miniszter a papíralapú igazolványjegyek használatát a magyar királyi honvédségnél. Az igazolványjegyen az illető csapatteste, rendfokozata, vezeték- és keresztneve, avatási évfolyama, anyakönyvi lapszáma, lakhelye és születési éve szerepelt. Emellett arról is részletekbe menően rendelkeztek, hogy hol és hogyan kell tartani ezt az azonosításra szolgáló adatsort: „Az igazolvány-jegy réztokba rejtve tartatik. (…) A réztokba tett igazolvány-jegy a nadrágnak jobb zsebében belgazdászatilag készítendő kis zsebecskében hordozandó. A réztok – egy kincstári költségen beszerzendő erős gyapjúzsinórral – a nadrággombhoz erősítendő.”

A háború után önállóvá vált Magyarország haderejében az igazolványjegyek maradtak használatban, a tokra pedig egy sajátos, lyukasztós kódrendszerrel rögzítettek három adatot. Ez volt az 1936M azonossági jegy, melyet 1937 októberében rendszeresítettek. A leírás szerint az „alakja teljesen az eddigi igazolvány jegytok alakjának felel meg, alumíniumlemezből készül és egy 100 cm hosszú, vörösrézhuzal-bélésű gyapjúzsinórral van felszerelve.”

Az azonossági jegy mindkét külső oldalára a „HUNGARIA” felirat került, alá pedig egy 10×10-es osztású rácsozat. A rácsozatot két függőleges hullámvonal osztotta három részre. Az első oszlopba lyukasztott négy szám azt a járást jelölte, ahol a katonát anyakönyvezték, majd következett a születési év utolsó két, valamint a születési anyakönyvi kivonat utolsó négy számjegye.

Az 1936M azonossági jegy tokja továbbra is magában foglalta az illető személyes és katonai adatait rögzítő papírdarabot. Ez egyedülállónak számított, hiszen más hadseregek leginkább a klasszikus dögcédulát használták, amelynél az adatokat különböző formájú fémlemezekbe ütötték. A második világháború harcterein általános szokássá vált, hogy az azonossági jegy egyik felét a harcokban odaveszett katonával együtt eltemették, míg a másik felét leadták a veszteségi nyilvántartók részére. Ez az eljárás segítette az elesettek úgynevezett visszaazonosítását, akár több évtized távlatából is. A dögcédula épp ezért kulcsfontosságú a hadisír-kutatással foglalkozó szakemberek számára, ez az első, amit keresnek egy-egy katonai nyughely feltárása során.

Az 1950-es években a Magyar Néphadsereg is áttért a fémből préselt azonossági jegyek alkalmazására, jelentősen csökkent azonban az adattartalom: az 1950M azonossági jegyen már csak a katona alakulatának postafiókszáma és személyes sorszáma szerepelt. Az 1960-as évektől használt dögcédula formailag az 1936M azonossági jegyre hasonlított, de igazolványjegyet nem tartalmazott. Ezt váltotta fel 1978-ban – a személyi szám bevezetése után – az a jelenleg is használt, átlósan kettétörhető, tűzálló acélból készült lapocska, amelyen a „HUNGARIA” felirat mellett a katona személyi száma (és esetleg vércsoportja is) olvasható.

Forrás gazda: dr. Baczoni Tamás őrnagy archívuma

Forrás: Magyar Honvéd 2014. február