Semper reformanda

Ma van a reformáció emléknapja. Nincs jobb alkalom ennél, hogy reformátusként emlékeztessem magam arra, hogy mit ünneplünk - s mit nem.

Azt ünnepeljük, hogy sok száz évvel ezelőtt a reformátorok őszinte indulatból szerették volna az egyházat visszaalakítani olyanná, ahogy Krisztus tanítványai elkezdték. A reformáció nemcsak új egyházak létrejöttéhez vezetett, hanem a katolikus egyházra is hatással volt. A mából nézve, a reformáció elindulásához vezető folyamatokat is figyelembe véve ez a hatás egyértelműen pozitívnak tűnik, s talán nem csak református szemmel.

A reformáció egyik fő gyümölcse, hogy az isteni kegyelem a hit(vallás) fókuszába került. Az önmegváltást szolgáló rituálék, haszonelvű jócselekedetek, pénzadományok mellett újra hangsúlyt kapott az eredeti tanítás, s a Biblia anyanyelvű ismerete.

A reformáció ünnepe nem jó alkalom a vallások közötti versenyfutás eredményhirdetésére. Nem apropó arra, hogy a protestánsok ezen a napon kicsit különbnek érezzék magukat. Emlékezni lehet, kell, ünnepelni magunkat nincs ok. A "halogéntől" vagy a tökfaragástól való facebookos elhatárolódás sem visz igazán előre.

Az emlékezés legfőbb célja az lehet, hogy megvizsgáljuk: tulajdonképpen mi is a mi identitásunk gyökere? Mitől vagyunk keresztények, s azon belül mitől vagyunk reformátusok? Ha ez az önvizsgálat elmarad, akkor a vallás nem lehet igazodási pont, akkor a hovatartozás nem más, mint címke. Akkor kulturálisan ugyan lehetünk keresztények, de lényegileg nem. S akkor lehet, hogy „reklámemberként” többet ártunk, mint használunk. Az elmélyülésre és a szembenézésre nemcsak idő kell, hanem elszántság is, ugyanis az identitás definiálása azzal a veszéllyel járhat, hogy rájövünk, reformálni kell. Nem az egyházban, hanem a saját életünkben, s mindig ez a legnehezebb.

Én születésemtől (keresztelésemtől) fogva református vagyok, de tudatos hovatartozásom fiatalkori döntés eredménye. Református hitem egy olyan igazodás pont az életemben, amelyet mindig igyekszem szem előtt tartani. Vannak persze gyengébb pillanataim, amikor nem ez sugárzik a szavaimból, tetteimből – de a törekvés mindig megvan. Az, amilyen vagyok, jelentős részben református hovatartozásomból és értékrendemből következik.

Tudománnyal foglalkozókkal kapcsolatban gyakran felmerül a hit és a ráció ellentmondásainak kérdése. Szerintem ez az ellentmondás nem létezik. A tudomány számomra eszköz a világ megismerésére, a hit pedig a spiritualizmus része. Az ember spirituális lény, a kérdés az, hogy ezt mennyire mélyen és tudatosan képes megélni.

Azoknak, akik egyházon kívüliként próbálnak képet alkotni az egyházakról, azt tudom javasolni, hogy ne a politikusi megnyilatkozások, ne a sajtóhírek és ne az egyház nevével visszaélők bűnei alapján tegyék. Biztosan van a közelükben olyan barát, rokon, aki szíve mélyéig református, katolikus vagy más vallású – az ő életüket figyelve jutnak közelebb a válaszhoz.