Magyarnak lenni büntetés, ezért vagyunk mi a legkiválóbbak?

A magyar nemzetkarakterológia dinamikusan változik, hiszen a nemzet jellegzetes vonásai nem függetlenek a történelmi hatásoktól. Ezzel együtt változik külső megítélésünk is - nem biztos, hogy azt látják rólunk, amilyenek valóban vagyunk. A külvilág megítélése is befolyással van a sorsunkra, de az, hogy mi milyennek látjuk magunkat, hogyan vélekedünk történelmi sorsunkkal és szerepünkkel kapcsolatban, nagyobb hatású. Ahogy egyéni szinten is az önismeret az egyik alappillére (de persze nem garanciája) a boldog és kiegyensúlyozott, sikeres életnek, úgy a társdalom, a nemzet szintjén is érvényes ugyanez.

Nemzeti önképünk egyik torzulása, amikor a magyar nemzetet áldozati pózban látjuk, amely nem tehet semmiről (kibabráltak velünk, belesodródtunk, belekevertek, balsors akit régen tép, megbűnhödte más stb.), vagy éppenséggel úgy érezzük, alávalóbbak vagyunk másoknál. Máskor pedig szeretjük azt hinni, hogy mi vagyunk a legkiválóbbak, a kiválasztottak (dicső múltba révedés, őstörténeti túlzások stb.). A magyar nemzetre jellemző bipolaritás nemcsak hamis önképet eredményez, hanem haladásunk gátja is lehet.

Az áldozatiság érzése természetesen nem alaptalan. Történelmi traumáink egy része nem a mi, vagy nem elsősorban a mi hibáink következménye. Nem kell messzire visszamennünk az időben: a trianoni békediktátum transzgenerációs traumaként máig velünk él. Az alacsonyabbrendűség érzése szintén megmagyarázható a történelmi előzményekkel. Ugyanakkor nem béníthatja meg a cselekvést az, ami a múltban történt velünk. Nem adhat felmentést jelenkori vagy jövőbeli bűneink alól (pedig milyen átéléssel énekeljük a Himnuszban!). Nem mondhatunk le nemzeti és személyes autonómiánkról a tehetetlenség érzése miatt, a cselekvőképességet vagy az abba vetett hitet nem szünthetheti meg a kisebbrendűségi komplexus. Ha mégis ez történik, akkor önként adjuk fel a történelmünk formálásának jogát is. Merünk kicsik lenni. Ha így történik, akkor hitelesítjük azt a paternalisztikus működési mintát, amit, a magyar néplelket ismerve már évtizedek-századodok óta fejlesztenek a közélet formálói. 

A magyar nemzet kiválósága tény - mint ahogy az is igaz, hogy más népek is sok mindenben kiválóak. Sok tehetséges sportoló, művész, tudós született és alkotott itt, akikre büszkék lehetünk. S még nagyobb siker, hogy sok, ma már eltűnt néppel ellentétben a magyarság több mint ezer éve itt él a Kárpát-medencében. De nem elég, ha kiválóságaink teljesítménye alapján érezzük sikeresnek magunkat. Ez ugyanúgy bénító, mint az áldozatiság érzése. Büszkék lehetünk a sikeres magyarokra, tudósokra és sportolókra, de ettől a GDP és a lakosság egészségi állapota nem lesz jobb. Ha magunkat kiválóbbnak tartjuk más népeknél, annál keserűbb, amikor egy lesajnált ország teljesítménye valamilyen mutatóban leköröz minket. Akkor javulunk, ha a példaképek, a kiváló magyarok cselekvésre ösztönöznek, nem csak a büszkeségünket táplálják. Akkor lesz sikeres az ország, ha nem csak a kiemelt és kiemelten támogatott sportolók sikeresek, hanem milliók válnak hobbisportolóvá; ha nem a kiemelkedő teljesítmények bűvöletében vagy irigységében élünk, hanem a saját területünkön próbálunk egyre jobbak lenni. 

A nemzeti önismeretünk korrekcióra szorul. Nem mi vagyunk a világ legszerencsétlenebb népe, de a legtehetségesebb sem. Nem vagyunk rosszabbak vagy jobbak, s valószínűleg még abban sem vagyunk egyediek, hogy ilyen ambivalens módon tekintünk önmagunkra. Különlegesek vagyunk, mert a sorsunk, a történelmünk azzá tett. Ahhoz, hogy sikeresek legyünk, elemeznünk kellene múltbeli sikereink okait, körülményeit - például hogy milyen oktatási rendszerből nőttek ki a múlt század elején Nobel-díjasaink; hogy milyen politikai stratégia, szövetségi politika vitte előre az országot és így tovább. De az sem árt, ha másoktól tanulunk, hiszen oly sok jó és rossz példa alapján alkotható nemzeti stratégia az oktatás, az egészségügy, a kultúra stb. fejlesztésére. Nem szabad hallgatni az áldozati pózba taszító vagy a kiválasztottság áfiumával csábító szirénhangokra.

"Csak egyfajta igazi hazafiság van: ha valaki ott, ahol éppen van, teljes hűséggel és feltétlen erőkifejtéssel helytáll a munkájában. Ennek visszaható ereje van a hazára. Minden más csak vásári mutogatás és tányérozás." Márai Sándor

2025. január 25.