Jókai és Trump

Jókai az egyik kedvenc íróm. Sok lektűr mellett jó néhány komoly regény szerzője. Én még abban a korban nőttem fel, amikor a mai gyerekeknek unalmas tájleírások a képzelőerőm üzemanyagául szolgáltak. Szerettem elképzelni, hol, hogyan játszódik le a cselekmény – ma ezzel nem kell fáradni, a szépirodalom megnézhető 8K-ban, Netflix sorozatként feldolgozva. Akiből meg nem lesz sorozat, az mehet a süllyesztőbe – Jókai is.

Az utóvédharc még zajlik, s erre némi figyelmet terel Jókai születésének bicentenáriuma. Idén több szó esik róla, de nincsenek illúzióim: Jókai, aki egyszerű falusi embert nagyszüleim egyik kedvence volt, ma legfeljebb az humán érdeklődésű értelmiségen belül is csak egy szűk körnek jelent valamit.

A minap Jókairól mondta az egyik miniszterelnöki főtanácsadó: „Jókai üzenete (az) lehet a 21. század számára, (…) hogy a küzdelmek csak úgy végződhetnek, hogy végül a jó győzedelmeskedik.”

Tiszteletre méltó naivitás vagy politikusi semmitmondás, nem tudom eldönteni. Mindenesetre nem igaz, legalábbis földi fogalmakkal, földi időléptékben biztosan nem. Világlátástól függően hihetünk az isteni igazságban, de nincs olyan komolyan vehető vallás, amely azt mondaná, hogy a földi küzdelmekben mindig a jó győz.

Sokszor nem is olyan könnyű eldönteni, ki a jó. Jókai romantikus világában igen, ott tiszta lelkű hősök küzdöttek a gonosszal. A valóság azonban sokkal bonyolultabb: nem a fekete küzd a fehérrel, hanem többnyire hanem a szürke a szürkével. És hogy kit látunk kevésbé szürkének, az azon múlik, kinek szurkolunk.

A szürkék birkózása minden szinten zajlik, de legnagyobb tétje talán a politikusok küzdelmének van. A politikusok között nagyon kevés a szent (azt nem mondanám, hogy nincs, mert tudományosan nem lenne megalapozott), világosszürke, sötétszürke, majdnem fekete annál több. Az ő birkózásukat nézzük, erről vitatkozunk személyesen és a közösségi médiában. Ezek az emberek, és a mögöttük álló hatalmas gépezetek azon dolgoznak, hogy őket minél fehérebbnek lássuk, a többieket meg minél feketébbnek. Nekem úgy tűnik, ez a munka elég sikeres, olyannyira, hogy értelmes párbeszédre, vitára általában esély sincs. Ha megpróbálod kifejteni a véleményed egy erkölcsi, művészeti, szakpolitikai (vagy bármilyen) kérdésről, a veled szemben ülő fejében azonnal beindul egy mechanizmus, amely alapján megpróbál beletuszkolni egy olyan fiókba, amelynek címkéjén valamelyik politikus neve szerepel.

Nincs bűntelen ember, ergo nincs tökéletes politikus. Valószínűleg már ez a mondat is sokak érzékenységét sérti, s ők kapásból beletettek az ellenoldal fiókjába. A másik vád, ami ilyenkor elhangozhat, az az, hogy ez az állítás egy kalap alá vesz jót és rosszat, kisebb és nagyobb bűnöst, azaz relativizál.

A relativizálás önmagában nem bűn, sőt, szerintem általában közelebb visz a világ megértéséhez. A relativizálás azonban nem jelentheti azt, hogy minden mindennel egyenlő, hogy csak egyenlőségjelek léteznek. Vannak olyan mondatok, tettek, amelyek erkölcsi szempontból nehezen kategorizálhatóak, de a cselekedetek és az állítások értéke és hatása közé általában kitehető valamilyen relációjel. Kérdés, ezeket a relációjeleket milyen alapon tesszük ki: szurkolóként, vagy valamilyen kiérlelt erkölcsi értékrend alapján.

A mondat, a tett nem azonos az emberrel. Minden politikusnak lehetnek jó és rossz mondata, kártékony és hasznos tettei. Persze, fontosak az arányok, s még fontosabb, hogy minden szó és cselekedet önmagában és másokéhoz képest is megmérhető, s az értéket nem a múltbeli tapasztalatok, hanem az önértéknek kell meghatároznia.

Aki 2025. február 28-án végignézte Trump amerikai és Zelenszkij ukrán elnök sajtótájékoztatóját, megrázó élményben lehetett része. Egyenes adásban pillanthattunk bele a függöny mögötti politikai alkuk világába, vagy valami még iszonytatóbba. Nem fehér és fekete ült egymással szemben, de az, hogy képesek vagyunk-e látni az árnyalatokat, az hosszú távon meghatározhatja, milyen irányba halad a világ. Ma Trump és Zelenszkij ül ott, holnap bármelyikük lecserélhető valaki másra. Nem az a kérdés, hogy őket milyennek látjuk, hanem az, hogy akarjuk-e egyáltalán látni őket, vagy elég, ha elképzeljük őket feketének és fehérnek.

2025. február 28.