Az alábbi bemutatkozást 2019-ben írtam, és ennél jobban most sem tudnám megfogalmazni:

Rólam

1958-ban születtem, és az akkor rettegett betegséget, a gyermekbénulást az utolsó járvány idején elkaptam. A bal lábam részlegesen bénult meg, szerencsém volt a szerencsétlenségben. Tíz éves koromtól 35 éven keresztül segédeszközök nélkül tudtam járni, igaz bicegve. Talán emiatt, talán az alaptermészetemnek köszönhetően zárkózott, nem kifejezetten társasági ember vált vált belőlem.

Már gyerekként addig könyörögtem, amíg megkaptam életem első fényképezőgépét, egy Etüd nevű műanyag dobozt. Később lecseréltem egy komolyabb masinára, amikor arra lehetőségem volt. Alkalmanként fotóztam, majd évekig, évtizedekig nem. A változás akkor következett be, amikor Kiskunlacházára, pontosabban a Lacházi-Dunapartra költöztem. Elbűvölt a táj, a víz, a vízi élőlények, azaz a természet szépsége, és ismét fényképezőgépet ragadtam. Egy helyi fotópályázatra jelentkeztem 2003-ban, és ekkor kaptam az első nem hozzám közel álló embertől olyan visszajelzést, hogy amit csinálok az nem rossz, érdemes foglalkozni vele. Eltérő jellegű, és tudású masinákkal azóta is ezt teszem, igaz egyre ritkábban. Az utóbbi években időnként sorstársi, és egyéb rendezvényeken fotózok. Állapotom drasztikusan romlik, így kerekesszékbe ülök ilyenkor. A tájak, a természet szépségei legtöbbször már csak a korábbi képeimen köszönnek vissza.

Sokszor látok meg valami szokatlant, nem teljesen hétköznapit, meghökkentőt, rendhagyót olyan esetben is, amikor már sokszor látott dologra rácsodálkozok. Ha van nálam fotózásra alkalmas eszköz, akkor le is fotózom.

Egy tavaszi délelőtt a kertben valami megcsillant a tujabokor ágai között. Egy pókháló volt, ami a nap sugarait szivárványszínekben verte vissza. Műtét után, kezelések előtt voltam, eléggé elanyátlanodott állapotban. De a látvány megfogott, és nekiálltam fotózni. Ott, akkor kezdtem el igazán gyógyulni.