Vojtina jegyzete 2011. november 14., hétfő

Nem állították helyre a szabad-blogomat, áthelyeztem hát székhelyemet ide.

Nincs szabadság, még blogolásban se!

Ülj mellém, Uram!

Most kel a Nap: bágyadt még, kora-téli,

de fénye szétárad, simogat. Ünnepi,

mint templomi zene, színház-esti fény.

Két könnyű felhő lebeg csak az égen,

e hajnalparki előadás kezdetén.

És Nap felé károgó varjúsereg,

bús feketében szállongva ellebeg.

És a parknak padjai fölragyognak,

mint ha megannyi sáron-rózsa volna,

pedig az éjsötétben csak padok voltak.

Rokokó-ecset festett ily hajnalokat.

Kelő nap-kéz könnyű érintésére

csöndes, reményrügy-dalra fakad

néhány aranyvessző meg a rekettye.

És nem tudom, hogy miképpen: de

valahogyan mindebben jelen van az

egek Ura: erre van a Teremtő.

Benne ragyog vagy fölötte lebeg,

nem tudom: de e hajnalban itt van Ő.

Megint egy új napnak kora reggele,

megint egy új, megint egy jó esély,

hogy keressem és sose leljem

e bokrokra-hulló kelő fényben

Istent. De ha nem lelem, hát nem.

Fontos, kellő csak maga a keresés.

Persze szép lenne, ha még ma meglelném,

és megszólíthatnám csendesen Őt:

„Uram! ketten maradtunk ládd e parkban,

nézzük együtt a Napot, a felkelőt!

És - bár nem vagyok méltó tekintetedre -,

ülj meg mellettem kicsit e fénypadon!

Nem szólok, nem kérek semmit: hallgatok.”

Ahamgítá*

Sarlós Boldogasszony napján születtem,

21 915 kemény nappal ezelőtt.

Ki tudja? Lehet talán a „karma”,

de való: rólad álmodtam már

anyaméhen belül és

születés-éjszaka: meg ma.

E nap továbbá arról híres-nevezetes,

hogy Mária (a Jézustól „nehezült”)

útra kelt, és a hegyek közé sietett,

Júda egy apró falvába igyekezve ment.

Hogy Zakariás házába érkezett,

szépen köszöntötte Erzsébetet,

kinek méhében – megérezve, ki „érkezend” –

fölujjongott magzata, és fölszólott Erzsébet:

„Áldottabb vagy Te minden asszonynál,

és áldott a te méhednek gyümölcse!”

E napon születtem, éppen ezen.

És mert aratásnak is ideje volt,

a mezőkön szerte Júdea kicsiny

szántóvetői kis ünnepet ünnepeltek.

Még az is e napon történt, hogy Anna,

negyedik Béla király második lánya

(az ismertebb persze Margit, a Szent volt),

a királyi kincstár jelentős részével

kincses Prága városába futott,

mongol-tatár elől menekülve.

E napon

Salon-de Provence-ban lehunyta szemét

Michel de Nostredame – Nostredamus -

a nagy, jeles látnok.

És 1778-ban,

Ermenonville-ben meghalt Rousseau

- a sötétet teremtő Világosság

különös gyermeke -, elmúlott, lehullt.

Ama napon születtem én - hatvan

csontkemény évvel ezelőtt -, hogy éppen

kíváncsi szemek százai néztek az égre,

várakozással telve Friedrichshafenben

(ezer és kilencszáz év volt éppen),

hogy Ferdinand von Zeppelin átrepüljön

fura gépezetével a bodeni tó fölött:

ez is születésnapomra esett.

És Hemingway is július másodikán,

1961-ben lett öngyilkos.

Vagy baleset volt?

Avagy mégsem?

Imetten voltam kisgyerek,

karnyújtásra az első szerelem,

az óvoda, az iskola:

pedig hatvan évem elszelelt,

és annyi minden úszott el

vele.

Azóta jöttek és mentek az évek.

Mit vettetek el, mit adtatok vad századok,

mióta Mária és Erzsébet, ti -

Júdea földjén, kis faluban - születésem napján

találkoztatok?

* aham = én, magam; gítá=dal, ének (szanszkrit)

Genezis és exodus

Csak az éj, csak az éj, csak az este.

Kezdetben egyszerűen megszülettem -

genetika, anyagvilág, biológia kevéske -,

és sokáig kietlen és pusztaság volt

lelkem: aztán eljöttél, fogtad a kezem,

és szóltál: „Legyen világosság!” És világosság

lőn nekem és bennem. És egy kevés időig

drága Lelked lobogott-lebegett, pörgött

és kerengett velem és felettem. Elválasztottad

a világosságot a setétségtől, és én lelkes

állattá lettem.

Nem mondhatod most hirtelen:

„Legyen mennyezet köztem és közted,

a mely elválaszszon minket!”

Most majd lőn este, és sohasem reggel?

Nem jön el a második nap nekem és neked?

Újra az éj, csak az éj, csak az este?

Áldó ének

Áldott légy

tavaszi hangodért,

tózöldszín szemedért,

tekintetedért,

minden lágy csókodért

légy áldott!

Áldott légy!

Áldott légy,

hogy voltál, hogy lettél,

jártál énfelém, és

talán szerettél;

minden szép csókodért

légy áldott!

Áldott légy!

Áldott légy,

sok, éji duruzsolásért,

karod ölelő melegéért,

tisztességedért,

hajadnak szellős röptéért

légy áldott!

Áldott légy!

Ballada a Bohócról, kit mindenki kacagott

- Villon úr modorában -

Rivaldafényben, holdvilágban, festett

arccal állok: dermedő magam körül

kivert kutyamagány csaholva üget.

Hajam deresedik, így a szép leányok

másnak tárják föl gyönyörű keblüket.

Nézőtérről kicsi tapsban van részem

fények hunytával. Most, hogy vége:

ugyan, ki bocsátana meg nekem?

Nemzedékek fognak jőni s tűnni,

de már nekem nem lesz szavam, dalom.

Elkísér bitang sors, mely mit sem ad enni,

és betont hord szájamba a hatalom.

Akár a baromnak kint a vágóhídon,

oly csekély, sekély az esély én lelkem.

Majd víg sírások tesznek sírba vígon,

és ugyan: ki bocsáthatna meg nekem?

Sárt – és egyebet is – raktak rám évek,

mikor úgy-ahogy fejemre szállt az álom.

Míg minden arcom átadtam tinéktek,

egyre csak kísért, kísértett halálom.

Sosem féltem én a haláltól, sosem:

azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem.

Nincs rémület bennem: holnap meghalok,

és ugyan: ki bocsáthatna meg nekem?

Ajánlás

Verjétek nehéz vasbunkókkal szarrá,

kedvetekért jól kimázolt képemet!

Nyári eső lemossa majd a véremet.

Amúgy pedig Maróti György volt nevem,

és senki ne bocsásson meg nekem!