A francia forradalom századik évfordulójára épült monumentális acéltorony négy rácsos lába közé Emíliáék a reszketéstől fogvacogva merészkedtek be. De nem azért remegtek, mert a történelmi látvány Andrisban felidézte volna egy guillotine halk suhhanását, egy éles penge és egy fej tompa puffanását, de nem is azért, mert attól tartottak, hogy a tízezer és egyszáz tonnás, háromszáz méter magas vasszerkezet rájuk omlana.

Holott ez akár fel is vetődhetett volna gondolataikban, hiszen az 1889-es világkiállítás fő attrakciójaként a rendezvény kapujaként is szolgáló, alig több, mint két év alatt összekalapált építményt az eredeti tervek szerint húsz év után le kellett volna bontani. Akkoriban sokan utálták, neves párizsi művészek már a megépítése ellen is tiltakoztak mert órmótlanul rusnyának tartották, végül mégsem bontották le. Negyven éven keresztül a világ legmagasabb épületének titulusával büszkélkedhetett, sőt Emíliáék ottjártakor már 130 éve állt, bőven túlszárnyalva tervezett élettartamát. Először az új tudomány, a rádiózás mentette meg attól, hogy ócskavasként megszabaduljanak tőle. Építője, Gustave Eiffel sikerrel lobbizott azért, hogy a csúcsán egy antennát helyezzenek el, és rádiójelekkel kísérletezzenek. Mára pedig már annyira megszokták a Párizsiak, hogy senki sem akarja lebontani.

De kár is lett volna reszketni attól, hogy összeomlik, hiszen hét évente ötven szorgos munkás újrapingálja a vas teljes, 250.000 m2 felületét, így védve azt a rozsdától és az enyészettől. Egy átfestéskor 60 tonna barnás árnyalatú festéket kennek fel három árnyalatban: alul sötétebb, felül világosabb. A szín tulajdonképpen nem számít, lehetne akár piros is, sőt 1892 és 1898 között az Eiffel torony élénk sárgában pompázott.

Emíliáék dideregtek, mert hideg tél volt és fáztak. De csak addig fagyoskodtak, amíg el nem kezdtek felfelé caplatni a 114 méter magasan épült kilátóig. A 674. lépcsőfok után már egészen kimelegedtek.