Lehetséges, hogy a Karácsony és Újév közötti néhány napot választva nem a legideálisabb időszakban látogatták meg Emíliáék Párizst, mert bárhová mentek, bárhol jártak, bármit is akartak megnézni, a decemberi zimankó ellenére mindenhol valóságos turistaseregen kellett átverekedni magunkat. Átverekedni? Hiszen ők is e sereg egy kisebb alakulata voltak. A hős katona pedig bajtársait, még ha nem is ismeri őket, nem csépelheti péppé csak azért, hogy bejusson egy múzeumba, egy templomba vagy fellépcsőzzön egy vasszerkezet tetejére. A harc így sorbanállásból, türelmes várakozásból, egyes esetekben – mint a Notre Dame előtt kígyózó sorok látványára – az adott nevezetesség fontosságának a „feltétlenül megnézendő”-ről a „majd másnap korán kelünk és megnézzük”-re vagy a „majd megnézzük máskor, de most mégsem”-re, esetleg a „megnézzük otthon a neten, ha lesz kedvünk”-re való lefokozásából állt.

Hasonlóan jártak a Montmartre hegy tetején fehér kupoláival méltósággal a város fölé emelkedő Sacre Coeur Bazilika látogatáskor is. A templom annyira telis de teli volt hatalmas folyamként megállíthatatlanul áramló embertömeggel, hogy levegőt is alig lehetett venni. Bár bátor tengerészként magukat az árba vetették, néhány, az embert magába szippantó mocsárban való tehetetlen karcsapással felérő lépés után, attól is tartva, hogy Andris elsodródik vagy a merev fémkeretes háti hordozó magasságából harciasan fejbe kólint valakit, inkább feladták.

Érdekesebb volt a festők tere, ahol piktorok százai készítenek az oda vetődő turistákról portrét karikatúrát, abszrakt festményt vagy egyszerűen csak eladásra kínálják elkészült mesterműveiket