Az USA egyik legtöbbet látogatott és egyik legmagasabban – 2400 és 4400 m között – fekfő nemzeti parkja. 1915-ben alapították és több mint ezer négyzetkilométerre kiterjedő hegyvidéket foglal magába a Sziklás Hegységben. Az összesen 570 km kijelölt útvonalból kedvére válogathat magának a családdal érkező, a vadregényes sziklákkal övezett hegyi tavakat, a 4000 méteres magasságokat kedvelő vagy az amerikai vízválasztó vonalon átlépni igyekvő túrázó. Több mint 60 emlős– és 280 madárfajnak, illetve számos egyéb állatnak ad otthont.

Bár három napot voltunk itt, ebből végül csak kettőt sikerült kirándulással tölteni. Mindkétszer hegyi tavas útvonalakat jártunk be, és mindkétszer követett minket egy kékes-tollas szajkómadár. Bár a szajkó lehet, hogy nem is egyetlen madár volt, hanem több hasonló, akik még csak ránk sem hederítettek, mégis úgy tűnt, mintha állandóan a nyomunkban lenne egyikük.

Egy mókus kifejezetten pimasz volt, amikor az egyik pihenőnknél megtámadta anyát, mert valami ínyencséget szimatolt a hátizsákjában. Félelelmérzet nélkül, bátran megpróbált kitúrni valamit a nála sokkal nagyobb, ijedező főemlős ölében lévő csomagból, ami végül nem sikerült, mert tilos a nemzeti parkban az állatokat etetni vagy magukat megetetni hagyni. Itt végre láttunk fán ücsörgő hódot is, és hosszú perceket kellett várnunk, hogy a nagy agancsos, bőgő vezérszarvast követő jávorszarvascsorda átkeljen a túristaösvényünkön.

Emília pedig első nap végigkóstolta, nyalogatta az összes keze ügyébe került fehéresebb színű kavicsot, hogy hátha sós (mamának volt otthon egy sókristálya, innen jött az ötlet). Végül egyik sem volt igazán sós, de másnap lelombozva, tök fáradtan, néha nyafogósan, de kitartóan járta be a kiszemelt útvonalat. Harmadnapra meg hányt és fosott. Akkor már nem túráztnuk.