Több, mint ezerszer hullatta már lombját s bontott újra friss rügyeket Long Compton erdeje azóta, hogy a hódító dán király, kinek neve már a feledés ködös homályába vész, zord vitézei kíséretében e tájon portyázott és rótta a zölden hullámzó angol vidéket. Az egész napos meneteléstől fáradt katonáinak a király rövid pihenőt engedélyezett, mielőtt lerohanják és kifosztják a közeli hegygerinc mögött megbúvó, estebédhez készülődő Long Compton faluját. Ismerték már a vidéket, hisz jártak erre már korábban is. Táborhelyüket ezért úgy választották meg, hogy a dombtető még rejtse őket a falubeliek gyanútlan szemei elől.

Mikor a röpke brunyaszünet után épp fegyvereiket készítették elő, hogy a lemenő nap utolsó sugaraival együtt karddal, buzogánnyal, bárddal, dárdával és egyéb szúró, vágó és ütőszerszámokkal fessék véres vörösre a mit sem sejtő falu házainak falait, senki meg nem mondhatója, hogy honnan, honnan nem, egy vasorrú bába lépett a király színe elé, rozsdás bibírcsókkal orrán, rakás rőzsével a hátán. A boszorkány reszelős hangon szólította meg a királyt: „Ha e helyről hetet lépve a tornyot látod Long Comptonban, király leszel azon nyomban a hatalmas angol honban. Azonban ha tornyot nem látsz, kővé dermedsz seregeddel. Jobban teszed, hogyha maradsz, e tanácsot ne feledd el!”

A király gyerekkori olvasmányaiból és a rímes beszédből rögtön felismerte, hogy varázshatalommal áll szemben, amivel halandó, jobb ha nem húz ujjat, és azt is tudta, hogy hét jókora lépéssel simán felér a gerincre, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a falu templomára. Azonnal nekilendült, szinte szökellt hatszor. Ám a hetedik lépésnél, mielőtt még megpillanthatta volna a hegy túloldala mögött húzódó völgyet, abban Long Comptont, Long Comptonban pedig a templomtornyot, sátáni kacaj rázta meg a tájat. Érezte, hogy a sikolyszerű, az idegszálakat görcsbe rántó nevetéstől megremeg lába előtt a talaj, majd orra előtt a föld megemelkedik, kitakarva a völgyet látómezejéből. A velőtrázó hahotából még a következő szavak jutottak el füléig: „Mivel tornyot nem láthatsz, így királlyá sem válhatsz. Kővé lésztek mind egy szálig, te és barbár katonáid.” Aztán hirtelen csönd lett. 

A kövek még most is ott állnak kört formázva mozdulatlanul, éppen úgy ahogy a katonák közrefogták királyukat, a király kissé arébb magányosan, előtte földhányás. Vagy mégsem mozdulatlanok? Hiszen akárhogy számolja is az ember újra és újra, hogy hányan lehettek, háromszor egymás után soha nem jön ki ugyanaz a szám. Ha nem is mozdulatlanok, mozdíthatatlanok. Évszázadokkal később, az egyik nagyobb kődarabra szemet vetettek a környékbeli lakosok, hogy hidat építsenek belőle. 24 ló kellett ahhoz, hogy a hegyről levontassák, és egy embert halálos baleset is ért a szállítás során. Végül feladták, és úgy határoztak, visszaviszik eredeti helyére. Csodák csodája! Egyetlen ló elég volt ahhoz, hogy visszahúzzák a hegytetőre. 

De az is lehet, hogy mindez csak mese, és a Rollright Stones mindössze egy, a Stonehengehez hasonló neolitikus temetkezési hely.