Réges régen, az 5. században egy ír szerzetes, Szent Govan, tévedt erre a vidékre tanítóját, Szent Dávid apátot keresve. A sziklás tengerparot járva egyszercsak vérszomjas útonállók támadtak rá napi betevőjét és életét követelve. Szerencsére a szerzetes időben észrevette támadóit és sikerült elinalnia. Azonban a kalózok sem voltak restek. A köveken szökellve nyomába eredtek, és már-már nyakon csípték, amikor csodák csodája, a szikla a szent mellett megnyílt, ő pedig gyorsan a keskeny nyílásba surrant. Üldözői mindebből mitsem vettek észre, és még hosszú órákon át kutatták a parot az eltűnt szökevény után. A repedésnek is alig mondható búvóhely annyira szűk volt, hogy a menekvő levegőt venni is nehezen tudott a hideg szikla szorításában. Állítólag még ma is kitapintható bordáinak lenyomata a kemény kőfalon.

Csodálatos menekülése után a szerzetes elhatározta, hogy az isteni akarattal neki rendelt sziklamélyedés lesz ezentúl otthona, szomját a közeli forrás hűs vizével, éhét pedig a tenger által adott friss hallal csillapítja majd. Külön előny, hogy a partot is szemmel tarthatja, ha esetleg újból kalózok kötnének ki a vidéken és harangjával riaszthatja a környékbeli lakosokat. A kalózok, azonban kiszimatolták St Govan tervét, és csodálatos harangját alattomos fondorlattal ellopták. Bár ne tették vola. Az isteni igazságszolgáltatás lecsapott a rablókra és hajójukat egy ménköves viharral ripityára zúzta. Ekkor angyalok szálltak le az égből, a harangot kiemelték a háborgó habok alól és a parton egy halandó által soha el nem mozdítható kősziklába zárták. Ha St Govan bármikor is megkondította a követ, hangja százszor és ezerszer erősebb és csengőbb volt, mint az eredeti harangé.

A szent szerzetes csöppnyi barlangja zarándokhellyé vált, a mélyedésre a 13. században apró kápolnát építettek, amelyet a part vadregényes mészkő sziklafalai vesznek körül. A legenda szering St Govan a kápolna oltára alatt nyugszik, a víz közelében a harang-szikla ma is megtekinthető.