“A láncnak láttára és csörgése hangjára igen megijedtem, s majd az eszméletemet vesztve menekülésről gondolkoztam, azt hivén hogy most végem van. Valóban hibámat oly igen megbántam, hogy soha többé az iskolát el nem mulasztom.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Diáktársak!
Mi diákok talán nem is gondolnánk, hogy iskolánk névadójától, Dugonics Andrástól idéztünk. Mikor szó esik a nagy poéta tudósról, ritkán említik, hogy egy időben bizony ő maga is elmaradt az iskolából. Apja javaslatára, tanítója érdekes büntetést szabott ki rá, melynek hatására örökre elment a kedve az iskolából való elmaradástól, olyannyira, hogy végül kora egyik meghatározó alakja lett.
Hiába lehet érdekes ez az anekdota, valójában Dugonics szorgalmasan tanult, így figyeltek fel rá a szegedi piaristák. Szülei már fiatal korában vallásosságra tanították, és 16 évesen ő maga is belépett a kegyes rendbe, azóta példaképként áll a szegedi piaristák előtt. De mit is tett, amivel kiérdemelte az utókor tiszteletét?
„Tiszteltem nagy tudós! Ennyi érdemedet” – írta Csokonai Dugonics Andráshoz, és mi is igazat adhatunk neki abban, hogy Dugonics a matematika tudósaként is megállta a helyét. A Tudákosság tankönyv, magyar nyelvű, matematika szaknyelvet alkotott. Talán legtöbben már azt is tudjuk róla, hogy neki köszönhetjük azokat a magyarra fordított matematikai kifejezéseket, mint az egyenlet, a gömb, a véges, a végtelen, a számtan, a mértan és még sorolhatnánk.
„Aki jó matematikus, az jó poéta is.” Dugonics nem csupán a tudományok terén alkotott maradandót. Elég feltekintenünk az előttünk magasodó szoborra, melyen egy komoly tekintetű, gondolkodó egyénként, magyaros öltözetben láthatjuk Dugonicsot, aki kezében az ország első magyar nyelvű regényét, az Etelkát tartja. A nyelvújításból is jócskán kivette a részét; itt, Szegeden, büszkén mondhatjuk, hogy kis híján elérte, hogy a szegedi ö-ző nyelvjárás váljon irodalmi nyelvvé, azaz a Kazinczy által megújított magyar nyelvújítás riválisa volt. Olyannyira komolyan vette a magyar nyelv ügyét, hogy az általa írt Tudákosság könyveiben egyetlen idegen szakszó van, azaz csak magyar kifejezések szerepelnek benne. Saját állítása szerint: „nincs a világon semmi, amit magyarul ki ne lehessen mondani csak ésszel, és tudománnyal forgolódgyon az ember.”
Megtévesztő, hogy a portrékon és szobrokon általában szigorú arccal ábrázolták Dugonicsot. A volt diákjai visszaemlékezéseiből kiderül, hogy valójában nem csak kiváló előadónak, de remek társaságnak is bizonyult a fiatalok körében. Élvezték hallgatni egyetemi professzoruk gyerekkori csínytevéseiről szóló történeteit, szegedi szólásait. Mások meg is vádolták azzal, hogy világi ruhában látogatja a helyi színházakat és kávéházakat, amire ő csak azt válaszolta, hogy egyetemi tanárként feladata diákjait ezekről a helyekről elijeszteni. Persze gondolhatjuk, hogy ilyesmi nem állt szándékában. Engedékeny volt, mikor az akkori törvények tiltották a diákok színházlátogatását, többek között ezért is vált tanítványai nagy kedvencévé.
Iskolánk nemcsak a nevet, hanem a közvetlenségét is Dugonicstól kapta. Az általa teremtett nyitott, befogadó közeg a későbbi nemzedékekben is megmaradt, és róla példát véve áll össze a szegedi piaristák megértő, diákokat és tanárokat összekovácsoló közössége. A piarista iskolák a település nevét vették fel iskolanévként, egyedül Szegeden van személynév is benne. Mondjuk ki a jubileumi számot, hiszen épp 100 éve hívják Dugonicsról is a szegedi piarista iskolát.
Mindenkinek köszönjük, hogy ezen az őszi délutánon időt szánt, és részt vett Dugonics András szobrának koszorúzásán. Legyünk akár szegediek, akár piaristák, vagy piarista öregdiákok, a tudós író élete mindannyiunk számára példa lehet a kitartásról, a nyitottságról és a tanár elkötelezettségéről.
Írta: Juhász Ágnes, Szőllősi Anna
Előadta: Szendrényi Borbála
