Kasza Béla versei

 
APRÓ MOSOLY, MINDENSÉG

 
A reggeli rigózás
bírót huncutoló jókedvvel
csavarodik rá a meztelen
fényű levegőre, széllel
csókolózó friss öröme
ragyog bokroknak és fáknak.
-
Szívem minden dobbanása
valóság-álmot énekel,
gyengéd gyöngyei pedig
színes táncot járnak.
-
Így vagyok szerelmese
a legapróbb mosolyok
és a mindenség
alázattal bíró hatalmának.


SZÉPSÉGES MAGÁNY

Odakint az eső, kipp-kopp,

kézen fogtunk édes titkot.

Megmosdattál, megmostalak,

öleltük az őszi tavaszt.

 

Szíveinket ölbe vettük,

az éjszakát átszerettük,

szétrugdostunk ócska szabályt,

együtt töltöttük a magányt.

*

SZÍVTÉPŐ

Most jöjjön, ki engem akar,

minden mosoly szívig kavar!

Igenekkel tele vagyok,

messze még, hogy elporladok.

 

Porlasszatok édes kéjjel,

vadvirágos szenvedéllyel,

szenvedélyes vadvirággal,

csók-igenlő lázas vággyal!

 

Tegyünk próbát őrülettel,

adom magam, de ha nem kell

madárlátta szédült vérem -

szép szívemet széjjeltépem!


*

CSAK KÁROGÁS TÉLNEK VARJAIN

Egyszer hazudtam, azóta nem vagyok szabad ember,

mit kezdjek magammal, s az egyre messzebb szerelemmel.

Hordozom szakadtas, szelíden tétova magányom,

kuporgok szívemben, mint fagy-lábú verebek az ágon.

Telnek-múlnak az évek, nem vagyok éhemen hatalom,

ami szép volt a múltban, újrázni csakis azt akarom.

Állatként élek már, léptem távol a lábomtól,

hiába remélek, valóság foszt meg az álomtól.

És üzent József Attila, nekem szólt ez ügyben egyedül,

ha kitépik a tücsök szívét, akkor is húzza a hegedűn.

Nem vagyok fényes tücsök, csak károgás télnek varjain,

így hallgatnom kellene, hisz semmit sem érnek szavaim.

Itt az utolsó este, az elvadult végzetes éjjel,

karját nyújtja a halál és megcsókol dermesztő kéjjel.

*

ÚJ BÖLCSŐ

A magány, mely hétköznapokon sok-sok

féléjszakán át kíméletlen kínzóm,

nagy ünnepekkor, amikor legjobban fáj a lét,

szívemet megkímélve szövetségre lép a sötét éjjel,

s hogy megtaláljam helyem, medve-álomra

hajtja fejem s mint valami édés-bús dalban,

szinte kéjjel találom meg nyugalmam.

 

Ott, akkor, a rozoga ágy önfűtéses melegében

már boldogít az öntudatlanság, a nem érzékelés

korántsem barbár kegyelmében részesíti

összsejtjeim koronás halmát.

 

Isten pedig, a szeretet-szorgalmas mester

új bölcsőt farag nekem, az ringasson el,

ne csak képzelt csókok és szavak álomvilága,

újjászülethessek, mert a teremtés értelme,

vágya, hogy a teremtett mindenségben

az én lelkemnek is legyen hazája!

*

SZÍV A SZÍVVEL


Hideg most az őszi magány,

egyébként is fázom,

szeretőből nagyon kéne

talán huszonhárom.

 

Esetleg csak egyetlenegy,

de szerelmes szívű,

kinek tavasz minden csókja,

barackvirágízű.

 

Kéz a kézben a szép öröm

átjárja az embert,

nem igényel vad alkoholt,

füstöt, füvet, kendert.

 

Dédelgetett édes álmok

arcod mosolyában,

megkereslek, megtalállak

a legtisztább vágyban.

 

Ölelésben, csókmámorban

ragyognak a titkok,

nem tudhatom, mi a jövő,

hogy a holnap mit hoz;

 

de elbűvöl, amit érzek,

mi szemedben látszik,

érintésben, remegésben

szív a szívvel játszik.

*

ÁTFAGYOK ÉS ÁTMELEGSZEM

Csak az fog meg, ami akar.

Eggyé válok vele hamar.

Örök-várandós a lelkem,

átfagyok vagy átmelegszem.

 

Csak az fog meg, ami akar.

Langyos eső, hűs zivatar,

forró zuhany, hóförgeteg,

jégverés, fény, képzelet.

 

Kikeletnek virág-keble,

rügyfakadás táncot lejtve,

szelíd napfény május-kedve,

finomkodva, édeskedve.

 

Csókos, buja tüze nyárnak,

fasorok, mik szalutálnak,

kéklő szőlő, szilva álma,

őszi avar színes ágya.

 

Biztatása reménységnek,

zengő hárfa, gyermekének,

akáctüske, játszi felhő,

homokföveny, csalán, szeplő.

 

Talpam alatt hó, ropogva,

óvodások kézen fogva,

fatalicskák, kocsik, szánok,

sérült csiga, mit megszánok.

 

Melegítő, vörös parázs,

zsenge tyúkhúr, apró varázs,

őzek barna ijedtsége,

látók, vakok szeme fénye.

 

Dalos madár, hogyha árva,

széna, zápor illat-láza,

tölgyfagubacs, vízcsobogás,

szent szónoklat, kín-dadogás.

 

Döngicsélő mézes kaptár,

szabad szellem, szolga, hapták,

egyenes és görbe utak,

vízforrások, szomjak, kutak.

 

Száraz hinta nyikorgása,

fogak éles csikorgása,

futó vadnak torpanása,

íj-feszültség feloldása.

 

Szomorú és vidám sóhaj,

kopott kereszt, szó, dal, óhaj,

ága, törzse égő fáknak,

mibenléte igazságnak.

 

Hit, amikor elhord hegyet,

nem lankadó tűz-élvezet,

gyengédségek, ölelések,

törvényekben hibák, rések.

 

Kézfogások keménysége,

ököl csapta asztal széle,

apák bére, fiak éhe,

anyák könnye, reszketése.

 

Farkasok közt testvérharcok,

véres szájak, szemek, arcok,

egyenruhás fém-fegyelem,

nyírfa-tiszta, szép szerelem.

 

Kövér mosoly, hamis, álnok,

bűnözön, mi lesújt rátok,

ima-öröm, áldás, átok,

némaságok, kiáltások.

 

Érintése az erénynek,

lüktetése tágas égnek,

csillag-küldte üzenetek,

Krisztusba vert durva szegek.

 

Istennek összes szentsége,

békeharcok veresége,

ártatlanok kifolyt vére,

zászlók megtépett szegélye.

 

Szél, borzongás, bazaltszikla,

naplemente, titkok titka,

víznek tükre, bár fénytelen,

szívdobbantó, mély végtelen.

 

Szédülés, ha engem illet,

a váratlan, ha kibillent,

az is, ami fejem veszi,

ördög asztalára teszi.

 

Gyertyalángnyi szabad élet,

adom magam, dehogy félek.

Csak az fog meg, ami akar.

Rideg föld is, ha betakar.

*

ENNYIT TUDOK TENNI



Aki voltam mindig, hová lett a gyermek?

Hová tűnt a világ, az édes, élhető?

Simogatás helyett manapság megvernek,

öreg bögrém üres, felettem nincs tető.

 

Keringőt táncolok kétes hírű széllel,

kopogóst és csárdást csakazértis bájjal,

tarisznyámban álom, el nem dalolt ének,

csillagok ölében tűz-szerelem vár majd.

 

Néha futni kezdek miközben csak állok,

elmarad mögöttem rakéta, gyorsvonat.

Mi lesz a szívemből, vajon mivé válok?

Leszek a legárvább isteni gondolat.

 

Ártatlan mosolyom pirosa a vérnek,

nem is kell soha más, nem kell egyéb semmi.

Én magam vagyok e szentséges szép végzet.

Ezért a világért ennyit tudok tenni.

*
RÉTI FÜZÉNY

Az ártérről hoztam tavaly a gyökerét,

sárba ragadt akkor a biciklikerék.

Hallgatag volt, kedves, esetlenül görbe,

elültettem otthon egy árva gödörbe.

 

Aztán ősz majd tél jött, és én elfeledtem,

ordas vérű fagytól naponta remegtem.

Kizöldült a tavasz, kinőtt a virágom,

nincsen nála szebb mosoly ezen a nyáron.

*

GONDOLATOK A FŰZ ALATT

Akad bennem lélek, fájdul is rendre,

ha gondolok kenyérre, szerelemre,

és a tény, hogy fáj, bizonyító erő,

csakis az fájhat így, ami létező.

 

De ami nincsen, az nem vérzik soha,

nem kell reá gyógyír, hűsítő moha.

A lélek dalol, néha pedig hallgat,

nem ismerek nála nagyobb hatalmat.

 

Becézi szívem délutáni szellő,

édesebb e csók, mint hogyha egy delnő

vinné magányom lázas kárhozatba.

 

Fűzfa alatt pihen béke, nyugalom,

velük ücsörgök, dúdolom új dalom,

aprócska öröm, mégis nyom a latban.

*

NAPI HŐSÉG, NAPI VÁGY


Hol vagytok, ti fagyok, jegek, havak?

A világ most nagy, tüzes kemence.

Hápog rice-ruca, vén vadkacsa,

szikkad, tikkad kukorica-derce.

 

És én magam nem tudom mostan,

mi végre vagyok fazékban halmaz.

Talán a múltban szíveket loptam,

pokollal a vad sors így jutalmaz.

 

De nem árt a nyár, a tél sem ártott,

tekinthetem ezt kegyelmi jelnek.

Kérhetek? Nem arany elefántot.

Szívemre zúduló szép szerelmet!

*

SZERETŐ KERESTETIK

Behordom a szénát, vasvilla a párom,

télen sosem teszem, csak ilyenkor, nyáron.

Szeretőt akarok, ragyogását, fényét,

nem kazlat és boglyát, kupacot meg kévét.

 

Legyen karcsú, kedves, piros a ruhája,

délelőtt, délután odaadó vágya.

Tűzből való csókja, selymes édessége,

szemében, szívében további szépsége.

 

Nem tudom, hogy hová rejtette az Isten,

hiába keresem, nem lelem e kincsem.

Bár a villa karcsú, széna-szoknya rajta,

hiába fogdosom, nem szeretőfajta.

*

A KOCKA EL VAN VETVE

Vékony, árva árnyék mentén

múló idő lépte csendes,

gondolatom szőkesége

egy csöppet sem veszedelmes.

Inkább szelíd, mint a hajnal

elsőszülött napsugara,

és álmodó és gyógyító,

mint az Isten tiszta szava.

 

Meggörbít a vad valóság,

szívem táján ingem fodros,

bazalt-édes Szent György-hegynek

zöld ösvénye fás meg bokros.

Ott baktat a bűbájos vágy,

lábaimnak fürge kedve,

csak felfelé, le nem jövök,

ez a kocka el van vetve.

 

Szabad vagyok a hegytetőn,

nem létezik, ami zavar,

csókért könyörg szél mámora,

nyomatékul vihart kavar.

Lendületes végső táncom,

fényes csókom neki adom,

s hogy a halál megkívánjon,

ruháimat leszaggatom.

 *

ANGYALTALAN

Szilaj szélben egyedül vagyok,

nem ölelnek védőn angyalok.

Magamat ölelem sután és bénán,

mígnem megölel a halál is némán.

*

EGY EMBER IS ELÉG


Szalmabálák gurigái

hevernek a nyárban,

ragyog a nap,

nem adom meg

magam a halálnak.

 

Élni fogok, amíg az ég

s amíg a föld nevet,

mindaddig, míg

van egy ember,

aki szívből szeret.

*

PIPACSBÓL ÉS VÉRBŐL

Koloncos tegnapom naponta elkísér,

hittelen reményem semmi jót sem ígér.

Holnapot tervezek álmatlanul,

vékony a gondolat, szavakra hull.

 

Fogyaték vagyok, képzelt ragyogás,

teljesség helyett pusztán csak homály.

Ha szürke tükrömben gyönyörködök,

visszabámulnak mind a könny-ködök.

 

Apámtól, anyámtól tanultam szeretni,

minden vagyok tehát, ugyanakkor semmi.

Dübögnek fejemben agytépő dobok,

meghasadt szép szívem vad szélben lobog.

 

Lobogjál bátran, szent vagy és lator,

tépett virágú fénnyel illatolj,

ölelj meg tisztákat, gyermeki jókat,

a kedvükért szeresd, dalold a szókat!

 

Énekelj madarat, álmot meg vágyat,

napfényre csókokat, ötvenet, százat,

és ha a halálod előtör a mélyből,

fess hajnalt az égre, pipacsból és vérből!

*

SZÍV

Vagyunk a világon

nyitott szívvel,

fogadni golyót,

mérgező nyilat.

Naponta tévedünk

naiv hittel,

amikor szívhez

építünk hidat.

*

HA A CSÖND ÖLEL

Fájdalom-gyönyörnek,

mosolynak születtem,

hogy remegjek kéjjel,

mert vernek, szeretnek.

 

Porszem vagyok, tiszta,

felhő leszek szélben,

szél vagyok magam is,

csók a csillag-éjben;

 

csillag leszek, szédült,

megigéz egy ének,

dal vagyok s köröttem

táncolnak a fények.

 

Tánc leszek meg tűzfény,

szabadság és álom,

de ha a csönd ölel,

többre nem is vágyom.

*

HEGEDŰS LESZEK

Nem lenne jó koporsóban,

rémes, hideg serlegben.

Nem hallanám szél zúgását

hegyoldali fenyvesben.

 

Szabadsággal ölelkezem,

búcsújajt se szóljatok!

Fényes vizek, erdők fölé,

hegyek közé szórjatok!

 

Én piroslok, ha eljönnek

alkonyok és hajnalok,

pipacsarcú búzamezőn

sápadt kalászt ringatok.

 

Repülök rőt falevélen,

felhők csúcsára ülök,

vízpart sáros illatában

csendet én hegedülök.

*

ŐSZ LESZEK

Kérdezem magamtól, mi szeretnék lenni,

professzor-direktor vagy bambuló csősz?

Ó, bárcsak lehetnék alázat-szerényen

hegyoldal homlokán a sárguló ősz!

*

RAGYOGÁS LESZEK

Amikor meghalok,

köszöntenek az egek.

Felhőölben jégkristály,

esőcsepp leszek.

Hegyek között völgy és szél,

madártorokban ének,

álmot szövő ragyogása

a csillagos éjnek.

*

HA VÉR LENNÉL

Ha vér lennél, nem gondolat,

bár imával sosem kértem,

vágynám lázas homlokodat,

kitenném a lelkem érted.

 

Ha vér lennél, nem csak álom,

veled égnék gyönyör lángján.

Csók zenélne tűz-hárfádon,

édes öled virág-száján.

 

Ha vér lennél, nem képzelet,

beragyognád kopott szobám.

Elringatna szép szerelem,

mint lagúna a gondolát.

 

Legyél hát vér, örökös vágy,

szórjál csillagot és napot!

Öntözz gyönyört, vad muzsikát,

nem baj, hogyha belehalok!

*

NINCS EGYEBEM

Nincs egyebem, csak a tünet,

vér-üdvözlő lét-lendület.

Ereimben vágyak, dalok,

élni, igen, azt akarok!

 

Nem vicsorral, mint egy bősz kan,

megnyugvással, merthogy ősz van,

nap tüzével nyár esetén,

szerelemmel tavasz egén.

 

Télen pedig csók a fagynak,

zordon dolgok így olvadnak,

hiába az ördög-hideg,

mégis hévvel dobog szívem.

 

És kitárul, tágul egyre,

szárnyak viszik fel a hegyre,

kolonc nem fojthat meg álmot!

Megölelem a világot!

*

ÁRNYÉK LESZEK

Mardos szürke

hidege a kínnak,

eljött az idő,

meghalni hívnak.

Sejtjeim szívét

falja már a végzet,

árnyéka leszek

a legcsillogóbb

fénynek.

*


Comments