Szövetkezetek

Hangya szövetkezet 1

Gábor Hamvas, 2010. máj. 16. 13:48

A Hangya szövetkezeti mozgalom egykor, és a mai szövetkezési lehetőségek

A Hangya szövetkezeti mozgalom egykor és a mai szövetkezési lehetőségek

(Németh István)

A Hangya Termelő- Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezet, a Magyar Gazdaszövetség Szövetkezeti Központja fennállásának 25. évfordulójára (1923-ban) kiadott emlékkönyv szolgál az akkori viszonyok és önvédelmi akciók bemutatására. A mai helyzetet és lehetőségeket saját ismeretanyagunk alapján állítjuk össze. Nagyon tanulságos, ha párhuzamot vonunk a 100-125 évvel ezelőtti és a mai helyzet között és áttekintjük, hogy mintegy száz éve mire volt képes a magyar társadalom és ma mire kellene képesnek lennie.

A XIX. sz. végi, XX. század eleji állapotokat és akciókat kissé beljebb ugratva és dőlt betűvel jelenítjük meg. Ennek során a fent idézett, a Hangya Házinyomdában készült kiadványra támaszkodunk, és idézeteink innen származnak.

A helyzet a XIX. sz. utolsó negyedében

A jobbágyság alól épp, hogy felszabadult földművelő népnek nagyon korán szakadt a nyakába az amerikai verseny okozta agrárválság. A tengerentúli gabona- és kukorica behozatal gazdaságtalanná tette a hazai termelést. „Tetőzte a bajt, hogy az ország irányításában a gazdasági liberalizmus jutott uralomra, mely a gazdasági életbe való beavatkozástól tartózkodott, még akkor is, ha a gyengébbeket kellett volna megvédeni a kizsákmányolás ellen. Széchenyit, aki a nemzeti vagyonosodást hirdette, félremagyarázták s megindult a kíméletlen harc az egyéni vagyonosodásért az eszközök válogatása nélkül.”

Ez gyökeresen átalakította az osztályszerkezetet és tulajdonviszonyokat: létrejött az ipari nagytőke, „s ennek nyomában új társadalmi felső osztály alakult ki: a plutokrácia.” A középbirtokos osztály tönkrement. „Míg a 70-es esztendőkben még 6 és félmillió kat. hold volt a magyar középbirtok területe, negyedszázad múlva már csak 3 millió 900 ezer hold volt a magyar középbirtokosságé.”

„A középbirtokosság földjének mozgósítása után a kisbirtokos osztálynak szegezte tőrét az uzsoráskodó spekuláció, melyet az akkori Magyarországban üzleti szellemnek neveztek. A közgazdasági szabadság pompásan csillogó leple alatt sorvasztó folyamatindult meg s egész vidékeket ítélt halálra. Az üzérszellem hitel formájában adta be mérgét a falu népének, mely a mezőgazdasági bajok közepette kapva-kapott a halálos segítség után. Országszerte merészen tombolt a hiteluzsora. A hegyvidékeken, a rutén (ruszin) földön és az erdélyi részeken minden falunak megvolt a maga bankárja, aki batyuval és síppal érkezett a faluba s rövidesen a korcsmajog birtokába jutott. Italmérések, a pálinkabodegák jobbára idegen, a galíciai határon át bevándorolt elemek kezébe kerültek. Ezek készítették elő a védtelen földmíves nép csődjét. A szorulthelyzetbe került falusi gazdák előre eladták termésüket a falubeli uzsorásnak, aki gyakran váltót vett s az így kiszolgáltatott adós feje fölött hamarosan megüttette a dobot. A kényszerárverések járványszerűen terjedtek.”

Ahogy kihalt a középbirtokos osztály, úgy kezdtek hajléktalanná válni egykori jobbágyaik is. Erre az időszakra vonatkozik az a mondás, hogy kitántorgott Amerikába hárommillió koldusunk. „A törvényhozás sem a föld népét, sem a föld termését nem védte a külföldi verseny megsemmisítő támadásával szemben. Galíciát nem zárhatta el, mert a bécsi politika nem tűrt sorompókat a monarchia két állama között, de a mezőgazdasági vámvédelemről sem lehetett szó, mert az osztrák iparnak ez nem volt érdeke. Az uzsora ellen s a kereskedelmi leleményesség (gépmegrendelések, részletfizetéses rendelések gyűjtése, váltókkal való visszaélések) sokféle fajtája ellen védhette volna ugyan a törvényhozás a falusi népet, de ki gondolt erre az „állami beavatkozásra” a közgazdasági liberalizmus mézes heteiben?!”

Az amerikai és orosz gabona versenyéhez járultak az egymásután következő rossz termések. 1873-ra komoly gazdasági válság alakult ki. A gazdák hitelre szorultak, de tisztességes kölcsönhöz sehol sem jutottak. A pénzuzsora általánossá vált s megjelent a gabona-elővételi üzlet. „Hiteléletünk, vámpolitikánk teljesen kommerciális irányban haladt, agrárpolitikánk nem volt; a falu, amely 1848-ban fölszabadult a jobbágyság alól és utolsó támaszát, tanácsadóját is elvesztette a földesurában, az uzsora rabja lett.”

Ilyen körülmények közt tűnik fel a közélet porondján Károlyi Sándor gróf, aki valósággal Széchenyi István gróf hivatását veszi át s az Országos Gazdasági Egyesület1879. évi közgyűlésén indítványozza azt, hogy tanácskozzanak a mezőgazdaság hanyatlásának okairól és a hanyatlást orvosló eszközökről. Ettől kezdve megyei és vidéki gazdasági egyesületek alakulnak, szövetségbe lépnek, s ezen szövetség mellett „ az agráriusok személyes érintkezésének élénkítésére 1881-ben lép életbe a Gazdakör, melynek lelke és mozgatója gróf Károlyi Sándor lett. Ez a Gazdakör volt sokáig közérdekű tevékenységének központja s ebben került szőnyegre – a magyar szövetkezeti eszme.”

A Gazdakörben segítőtársai voltak Dessewffy Aurél gróf, Gaál Jenő és György Endre. Ez a vezérkar élénk munkát fejtett ki. Ennek eredménye volt, hogy az első nemzetközi kongresszust a világ gazdatársadalmi vezetői Budapesten tartották 1885-ben. A kongresszus elnöke Károlyi Sándor gróf lett, „aki itt bontotta ki első ízben a szövetkezeti eszme lobogóját. Mikor a következő évben, 1886-ban, a Pestmegyei Gazdasági Egyesület meghívja elnöki székébe, ezt Károlyi Sándor gróf azzal a kikötéssel fogadta csak el, hogy az egyesület indítson mozgalmat a megyei gazdák hitelviszonyainak a javítása érdekében. Ezzel biztosítva volt a később nagyra nőtt magyar szövetkezeti mozgalom megindulása, amely első éveiben Pest vármegyében vert gyökeret.”

„Mikor Károlyi Sándor gróf a hitelszövetkezeteket szervező mozgalom élére állott, a falusi közállapotok valóban szomorú képet mutattak. A középbirtokos osztály csak roncsaiban élt. Legnagyobbrészt elhagyta kúriáit, hogy az új földesuraknak adjon helyet. Akik megmaradtak helyükön, fásultan küzdöttek az ősi birtoktöredékével és a sok adóssággal. A falu elvesztette természetes vezető rétegét. A falvak értelmisége, a tanítók és lelkészek kara tájékozatlan volt s nem ismerte fel akkor még azt a hivatást, amely a népjóléti munka terén várt reá. A jegyzők a központi hatalom szemöldökmozgását figyelték, mely egyáltalán nem kedvezett a sokak által lekicsinyelt, sokaknál idegenkedéssel találkozó antiliberális „fészkelődéseknek”. A faluban a legnagyobb befolyása a szatócsnak volt, aki bankárja, korcsmárosa, magtárosa s első virilistája lett a községnek.”

Károlyi Sándor gróf György Endrével és Hajós Józseffel felkeresték az elhagyott falvakat és bennük az új, lelkes vezetőket toborozták. Lassan, de fokozatosan haladt előre az úttörő munka. Sorra alakultak a községi hitelszövetkezetek, s 1887. év végén már 14 szövetkezet, 1889. év végén pedig 60 szövetkezet működött a pest megyei központ kötelékében. És megkezdődött a falvak vezetőkarának a kialakítása is.

„A népmentő munka azonban olyan akadályokra talált a plutokratikus befolyás alatt álló sajtó és politikai közigazgatás magatartásában, amelyek Károlyi Sándor grófot arra ösztönözték, hogy a szövetkezeti eszméért a parlamentben is felvegye a harcot. 1881-ben szabadelvű-párti programmal lépett fel, de 1884. év elején már kivált a kormánypártból, mert hiába várta a liberális kormánytól az ország közgazdasági és társadalmi bajainak orvoslását. Kilépését megokoló beszéde valóságos program volt, melyben először bontakozott ki az agrárpolitika tervszerű és rendszeres átgondolásban. 1888. január hó 31-én a nemzeti párt padsoraiból tartott beszédével vezette be a magyar országgyűlés első szövetkezeti vitáját. „Részemről ma egyebet a szövetkezetek terjesztése érdekében nem kérnék a kormánytól, - mondá – mint erkölcsi támogatást, mely abból állana, hogy a kormány a Pestmegyéhez hasonló eljárást ajánlja a vármegyéknek. A szövetkezetek – mint a gazdasági nehézségekkel küzdő kisemberek népjóléti intézményei – erkölcsi támogatást joggal elvárhattak s várhatnak az államtól, amely minden népjóléti törekvést támogat”. A vita során Dessewffy Aurél gróf, Gaál Jenő, Polónyi Géza és Tisza István képviselők szólaltak fel a szövetkezetek mellett.”

Miután a Károlyiék által képviselt törekvések a sajtóban alig juthattak szóhoz, Apponyi Albert gróf már 1884-ben javasolta szövetkezeti szaklap megindítását. Ez végül 1890-ben született meg „Szövetkezés” címmel, amelynek szerkesztője Bernát István lett, aki ettől fogva a nemes gróf egyik leghűségesebb munkatársa és bizalmasa lett. „A Szövetkezés hasábjain megjelent szociológiai tanulmányok mintegy évtizeddel megelőzték azokat, akik a huszadik század zavaros éveiben társadalombontó célzattal maguknak akarták lefoglalni a szociálpolitikát. A szövetkezeti eszme és az agrárpolitika harcias sajtóorgánumaként indult meg a Hazánk című napilap is, melynek hasábjain különösen Bernát István, Baross Károly és Buday Barna fejtettek ki lelkes publicisztikai működést.”

A hitelszövetkezeti mozgalom váltakozó sikerrel talál támogatókat és ellenzőket az aktuális kormányokban. A Szapáry-kabinetben a földművelésügy külön tárcát kap Bethlen András gróf vezetésével. A következő Wekerle-kormány alatt – miközben egyházpolitikai viták dúlnak – tetőpontjára ér a mezőgazdasági válság. A gazdák potom áron voltak kénytelenek eladni terményüket. A balkáni és orosz behozatal versenye szabadon támadta a magyar mezőgazdaságot, mert agrárvédelem egyáltalán nem volt.

Ilyen körülmények között jött el az 1896-os képviselőválasztás. A képviselőválasztások küszöbén, 1896. év derekán, megszületik az első magyar agrárprogram, az agrárius mozgalom megerősödik. A kormány még egy kísérletet tesz az agráriusok letörésére és az Országos Magyar Gazdasági Egyesületben leszavaztatja a nagy népszerűségnek örvendő agrárius vezért: Dessewffy Aurél grófot. Bár néhány hétre rá az új közgyűlésen szinte diadalünnepléssel ültették újból az elnöki székbe Dessewffy Aurél grófot, a felajzott gazdatársadalom elhatározta, hogy megalakítja a „független gazdák” harcos táborát s így jött létre 1896-ban a Magyar Gazdaszövetség Károlyi Sándor gróf elnöklete alatt.

Az ezredfordulóra örvendetes módon új erőre kapott a magyar földért folyó nemes mozgalom. A kormányzat részéről is megtörik a jég és Károlyi gróf legbensőbb barátja Darányi Ignác lett a földművelésügyi miniszter.

A hitelszövetkezeti mozgalom egyre jobban kibontakozik. A Hazai Szövetkezetek Központi Hitelintézete Károlyi Sándor gróf elnöklete alatt már négyszáznál több szövetkezetet számlál. A parlament törvényt hoz az Országos Központi Hitelszövetkezet megalakulásáról. A kereskedelmi miniszter kiadja első türelmi rendeletét, hogy hatóságok ne gördítsenek akadályokat a szövetkezeti mozgalom elé.

Miközben egyre erőteljesebben bontakozik ki egyik oldalon a népjóléti mozgalom, folytatódik az uzsora romboló hatása is. Megjelennek a szocialista agitátorok, nem csak a főváros külső részein, hanem az alföldi rónákon is. „A földosztás, a vagyonelosztás és az „urak” elleni lázítás csábító jelszavaival buzdítják gyújtogatásra és vérontásra a bajokkal küzdő föld népét a „népapostolok”.

„A falvakat fenyegető veszedelmekkel szemben a hitelszövetkezetek egymagukban elégtelen védőgátaknak bizonyultak, annál inkább, mert a sarokba szorított pénzuzsora most már áruuzsorává alakult át. A nyerészkedő szellem tűrhetetlen üzleti sarcot vetett ki a falu népére akkor, mikor szükségleteit beszerezte és terményeit eladta. Munkájának haszna ilyenformán jó részében élősdi egzisztenciák zsebébe vándorolt s a kizsákmányoltságnak ez az állapota megkönnyítette azoknak a munkáját, akik a népet a felsőbb osztályok és a jogrend ellen izgatták. A hiteluzsora leküzdését célzó mozgalom folytatásaként most már az áru uzsora ellen kellett a népnek védelmet biztosítani. Mert hiába ad a hitelszövetkezet kölcsönt, ha az áru uzsorások szipolyozzák a népet…Károlyi Sándor gróf a kezdetektől fogva átlátta, hogy a sorrend és szükség szerint következő feladat a fogyasztási szövetkezetek megszervezése,”

A fogyasztási szövetkezeti mozgalom hatalmas ellenszélben kezdte meg kibontakozását: a merkantilizmus rendezett csatasoraival találta szembe magát. A felébresztett gazdatársadalom hadat üzen a kartelleknek és a trösztöknek. Széchenyi Imre gróf vezérlete alatt terményeinek értékesítését kezébe akarja venni és megalakítja a Mezőgazdák Szövetkezetét. A biztosító társaságok túlkapásaira hadüzenettel felel s életre kel a Gazdák Biztosító Szövetkezete. Ebben a környezetben jön létre a Hangya.

„Mi adott Károlyi Sándor grófnak lelket és erőt ahhoz az elhatározásához, hogy életének nyugalomra hívó korszakában (majdnem hetven évesen) életcélját fogyasztási szövetkezetek alapításának munkakörében igyekezzék megtalálni? Károlyi Sándor nemcsak azért alapította a szövetkezeteit, hogy néhány falusi zugbankárt és szatócsot sarokba szorítson, hanem alapította a nemzeti társadalom egységének megmentésére.”

Alapvetően azt tartotta küldetésének, hogy a felsőbb osztályok segítő közreműködésével, a gazdasági kultúrájában megerősítendő nép minél hamarabb felküldhesse fiait a középosztályba és egészséges véranyagával pótolja a kidőlt vezetők helyét.

Azért választotta a szövetkezeteket társadalompolitikájának eszközéül, mert a szövetkezetnél nincs tökéletesebb eszköze a nép szervezésének és megerősítésének. „A szó nemes értelmében vett szövetkezet megteremti azt a keretet, melyen belül az emberek legszegényebbjei tömörülhetnek és ellenálló képességüket a gazdasági versenyben alig sejtett mértékben fokozhatják. Ez a szervezet önkormányzatra tanít, megszabadít az elszigeteltség és elhagyottság árvaságától; súlyt ad az odáig figyelembe sem vett egyénnek; megteremti az összetartozás érzését és kifejleszti az élelmesség szunnyadó képességeit. Lassan a szövetkezet élelmesebbjeiből vezető erő alakul ki, mely minden vonatkozásban érvényesül. Idővel pedig a kiépítendő szövetkezeti rendszer a népek millióit magához ölelvén, gazdasági érdekszálakkal segít összekapcsolni és egységessé tenni a nemzeti társadalmat.”

A 25. évfordulón, 1923-ban mintegy kétezer szövetkezet léte (a csonka Magyarországon) bizonyította ennek a koncepciónak létjogosultságát. A Hangya-központ, mint vékony gallyacska hatalmas szálfává szökkent.

A helyzet ma

Az ötvenes évek kolhozosítási törekvései, majd a kényszer tsz-esítés olyan mértékben lejáratta a szövetkezeti eszmét (amely jó száz évvel ezelőtt a Hangya szövetkezetek révén még nemzetmentő volt), hogy a magyar gazdák számára a szövetkezet inkább szitokszó, mint mozgósító erő.

Ha párhuzamot vonunk a múlt század eleje és e század eleje között, akkor meglepően kevés különbséget találunk, hacsak azt nem, hogy a liberalizmus, a tőke, munkaerő, szolgáltatások és a pénz szabad áramlását biztosító rendszer messze kifejlettebb állapotban van jelen.

A szocializmus látszat biztonságából kiszabadult magyar gazdaság minden tanulás, megerősítés nélkül sokkszerűen kerül a messze fejlettebb nyugati tőke karmai közé. A 90-es évek elejére a legvadabb formájában vált uralkodóvá a világgazdaságban a neoliberalizmus. Ez az új gyarmatosítás legrafináltabb módszere, mely a demokrácia terjesztésének ürügyén a pénz, a nemzetközi egyezmények (Világkereskedelmi Szervezet, Európai Unió) szellemében kialakított jog, valamint a kizárólagosan liberális eszméket propagáló, az erkölcsöt, a „régi” nemzeti összetartozást lejárató, szétromboló média diktatúráját hozta ránk, valamint a forszírozott privatizáción keresztül gazdaságilag kulcspozícióba jutott multinacionális vállalatok által ránk kényszerített beszállítói szerepet.

Éppúgy működik a pénzuzsora, az áru uzsora. Hatalmas méretű mind az intézmények (állam és önkormányzatok, közintézmények), a vállalatok, valamint a lakosság eladósodottsága. Az egész ország hitelcsapdában vergődik. A pénzcsapokat viszont tudatosan elzárják: hitelt magyar vállalat vagy személy szinte nem is kaphat. A banki betéteket és az ide utalt forrásokat kellemesebb a Nemzeti Bankba befizetni a magas kamatért vagy a nagy és biztos hozamot garantáló rövid lejáratú kincstárjegyekért. A bedőlt hitelek után pedig elindítani a felszámolásokat és a végrehajtásokat.

Csak a párhuzam kedvéért álljon itt egy 1920-ból származó értékelés a Hangya emlékkönyvből:

A magyar nemzetgazdaság egyetlen hitelforrása: az Állami Jegyintézet, csak bankok útján juttathatta el a hitelt a termelőkhöz, iparosokhoz, kereskedőkhöz. A valuta áresése a bankoknak a tőzsdén olyan nyerészkedési lehetőséget kínált, amely az Állami Jegyintézet által rendelkezésre bocsátott hitel nagy részét a tőzsdei spekuláció csatornáiba vezette. A bankok ezenkívül csakis az érdekkörükhöz tartozó vállalatok hiteléről gondoskodtak. Így fokozódott mesterségesen is a pénzszükség és a Hangya elől valamennyi régi hitelforrás elzárkózott.

A gazdasági kiegyensúlyozást és a felzárkózást segíteni hivatott EU-támogatásokat is úgy igyekeznek a bennfentes „zöld bárók”, illetve a külföldi ügyeskedők megcsapolni, hogy a földek minél nagyobb hányadát szerezhessék meg oly módon, hogy ellehetetlenítik a gazdákat és azokat a földtől való „megszabadulásra” kényszerítsék. A felvásárlások (az idegen kézben lévő vállalatokon keresztül) irreálisan alacsony áron történnek (a „piacra” hivatkozva), ugyanakkor a boltban nyugat-európai árak vannak. A termelők 25%-kal az önköltségi ár alatt adhatják el termékeiket, tönkre mennek, ugyanakkor a boltokba szinte ellenőrzés nélkül akármilyen „szemét” a polcokra kerülhet, mondván: az egységes piacon már csak „jó” minőségű árualap van. Sorra buknak le az „átcímkézők”, a hamisítók (pl. méz), a tiltott növény-védőszert, mérget tartalmazó élelmiszerek, de még a forgalomba hozót sem hajlandók megnevezni sokszor. A hatalom a nép ellen működik, akárcsak 100 éve. De amíg akkor volt egy Károlyi Sándor gróf és voltak elkötelezett harcostársai, ma ilyen formátumú gazdagok nincsenek, akikben a magyarság megmaradása, a falu megtartó képességének a biztosítása, saját létfenntartásunk, megmaradásunk kérdése komolyan felvetődne és ezért áldozatokra is hajlandók lennének.

Az agrárium, ha így folytatódik a jövő, halálra van ítélve, legalábbis a nép önfenntartása szempontjából. Nincs értelme semmilyen alapanyagot előállítani (sem terményt, sem húst, sem tojást, sem tejterméket). Az állattenyésztés visszaszorításával a szerves trágya előállításának képessége és egy sor ipari nyersanyag előállítása szűnik meg, azon felül, hogy olyan élelmiszerekből szorulunk rosszabb minőségű importra, amiből 20 évvel ezelőtt még exportáltunk, akár az Amerikai Egyesült Államokba is. Ugyanez vonatkozik a növénytermesztésre is. Kár lenne az értékes magyar földet hagyni olyan rablógazdálkodók kezére jutni, akik génkezelt növények termesztésére szolgáló hatalmas földbirtokokat kívánnak szerezni, illetve energia-növényeket, repcét stb. kívánnak termeszteni és tönkretenni a föld természetes gazdagságát, ugyanakkor rabszolgaként dolgoztatni a parasztot, már aki vidéken marad. De a városba özönlő bérmunkás seregre sem vár jobb sors: korlátozott számban ők is dolgozhatnak „rabszolgaként” néhány külföldi tulajdonú összeszerelő üzemben, de a többség munkanélküli lesz, mert keletebbre olcsóbb a munkaerő.

Ha valamikor, akkor most még nagyobb szükség lenne a nemzet létfenntartását biztosító önszerveződésre, a hitel- és fogyasztási szövetkezeti modell újjáélesztésére, mint 100 évvel ezelőtt. Az, hogy a gazdaság újjáéled ott, ahol a teljes lebénulás, kihalás fenyeget, ösztönzőleg hatna egy sor olyan tevékenységre, amely az agrárium hátországa, szolgáltatási háttere. Nem kell mindenben világszínvonalon „versenyezni”, mert a helyi érvényesülés, azzal hogy munkahelyet teremt, önálló egzisztenciát biztosít, messze többet ér, mint hogy ha valamiben nem lennénk az elsők, azzal ne is foglalkozzunk. Nemzetgazdasági szempontból olcsóbb megoldás látszólag többet költeni a hazai termék megvásárlására, mint az olcsóbb importot megvenni, miközben egyre többen válnak munkanélkülivé és hajléktalanná (mert a hitelcsapdában mindenüket elveszítik), és amíg erre a költségvetésben van fedezet, segélyre várni, utána pedig gazdasági menekültként próbálni szerencsét valahol a nagyvilágban. Csak most már nincs Amerika, a korlátlan lehetőségek hazája (amely még 125 évvel ezelőtt sok menekültet be tudott fogadni). Ma már csak a halál, a megsemmisülés vár arra a nemzetre, amelyik a saját földjén nem tudja kivívni a fennmaradását!

Ezért érdekes és tanulságos áttekinteni, hogyan is épült ki a Hangya szövetkezeti rendszer:

Fel kellett ismerni, hogy a gazdákat szervezni, tanítani kell, hogy hatásos önvédelemre tehessenek szert (Magyar Gazdaszövetség, Szövetkezés c. folyóirat, Hazánk c. napilap)
Fel kellett ismerni, hogy a pénzuzsora kivédésére helyi összefogással hitelszövetkezeteket kell létrehozni, amelyek messze méltányosabb feltételekkel biztosítottak pénzt a gazdák számára, mint az akkori bankok és az uzsorások. Ezzel meg lehetett akadályozni a hitelcsapda kialakulását és a tömeges árveréseket (a Hazai Szövetkezetek Központi Hitelintézete, majd az Országos Központi Hitelszövetkezet).
Fel kellett ismerni, hogy az áruuzsora kivédésére helyi összefogással fogyasztási szövetkezeteket kell létrehozni, amelyek a megtermelt javakat méltányos áron juttatták el végső fogyasztókhoz, kiiktatva a közbeékelődő élősködőket (Mezőgazdák Szövetkezete. majd a Hangya Szövetkezeti Központ és a Hangya kötelékébe tartozó vidéki és városi szövetkezetek)
Fel kellett ismerni, hogy a gazdatársadalomnak szüksége van saját biztosító társaságra, mert a pénzhatalom biztosító társaságai éppúgy kiszolgáltatott helyzetbe szorították, mint a pénz- és áruuzsora (Gazdák Biztosító Szövetkezete).
Ez azt jelenti, hogy a liberális környezet ellenére volt elég erő a hazafias nemességben és a gazdákban, hogy saját érdekeik védelmében párhuzamos gazdasági rendszert építsenek ki, amely mind a finanszírozásban, mind a termék utak hatásos megszervezésében, mind az agrártermelést fenyegető kockázatok kivédésében biztonságot adott.

Tekintsük át, hogy mi a helyzet az előbbi négy alapvető felismerés terén.

Az agráriumban való érvényesülés presztízse nagyon alacsony, kevesen vállalják azt, hogy élethivatásszerűen itt tevékenykedjenek. Egyre több gazdálkodó megy csődbe, hagy fel a mezőgazdasági termeléssel, élelmiszeripari feldolgozással. A középfokú képzés szinte megszűnt, felsőfokon sem népszerű az agrárszakma. Gazdaságszervezési ismeretei a gazdáknak nincsenek, könnyen az ügyeskedők áldozataivá válhatnak. Idegenkednek az összefogástól, mert bizalmatlanok. Egyedül viszont kiszolgáltatottak.

A TÉSZ-ek, amelyek a gazdák kiszolgáltatottságát lennének hivatottak csökkenteni, az esetek többségében épp olyan hatalmaskodó, „nepper” szerepet próbálnak betölteni, mint a régi tsz-ek. Ugyanakkor béna kacsák: nincs saját értékesítési hálózatuk (bolthálózatuk), nincsenek feldolgozó üzemeik (kevés kivételtől eltekintve). Tőlük épp úgy nyomott áron veszik át az árut, mint a gazdáktól, ők is sorban mennek tönkre.

A vidéki élet biztonsága nemcsak gazdaságilag kritikán aluli. A lopások, a rablások, a garázdaság, a gyilkosságok teljesen reménytelen helyzetet teremtenek: a közbiztonság elemeiben sem létezik.

A falu egyre inkább kihal, elöregszik, a mezőgazdasági termelés leáll (nincs, aki reális áron megvegye, illetve mindent ellopnak, amire szemet vetnek és nincs mód ez ellen védekezni). A földek parlagon hevernek, életjáradékért a földalapba (vagy zsebszerződéssel külföldiek kezére) kerülnek.

Az élelmiszerből történő nemzetgazdasági önellátás léte kerül végveszélybe.

Nincs olyan politikai erő, amely ennek kimondását nyíltan felvállalná, és átgondolt agrárprogrammal lépne fel. Az interneten kívül nincs média felület, ahol ezt szóba lehetne hozni. Nincs civil összefogás ennek a tudatosítására, fiatal gazdák képzésére, pályára kerülésük támogatására.
A gazdáknak (vagy egy részüknek) van érdekvédelmi szervezete: a MAGOSZ. Ez a maga módján tisztességgel küzd a gazdákért, de kevés sikerrel: a nemzetközi főiránynak (a neoliberalizmusnak) minden szempontból maximálisan megfelelni kívánó magyar államigazgatás éppúgy meghiúsít minden önvédelmi akciót, mint 100 évvel ezelőtt. Valószínűleg sok olyan egyénileg gazdálkodó vagy családi gazdaság is van, aki nem MAGOSZ tag (mert a kisgazda mozgalom szétverése óta nem hisznek egyetlen politikai erőnek sem). A gazdatársadalomnak ez a megosztottsága pedig fokozza a kiszolgáltatottságot.

Jó iránynak tűnik a MAGOSZ szociális bolthálózati koncepciója, de ez még kezdeti stádiumban van. Néhány éve elindult egy MAGOR mozgalom (ennek is voltak boltjai), de ez is elakadt. Elvileg a CBA bolthálózat a kiskereskedelmi forgalom 25%-át képviseli, és magyar kézben van (a legnagyobb multival: a TESCO-val azonos a piaci részesedése). Mégsem látszik üzletpolitikáján az, hogy a magyar árut előnyben részesítené.

Az ország mind nagyobb részét a nyomor szintje felé kényszerítő gazdasági sodródás (amely fontosabbnak tartja az adósságtörlesztést és a vagyonok ügyes kisíbolását, a vagyonosok adóelkerülését, mint azoknak a biztonságos megélhetésének a biztosítását, akik valójában a nemzetet alkotják és munkájukkal ezt az országot építették, gazdagították) következtésben általánossá válik az „árérzékenység”: egyre többen kényszerülnek a multi láncok csábításának bedőlni: az ő hasznukat növelve egyre silányabb értékű táplálékot vásárolni. Ezzel pedig még inkább elősegítik annak a nemzet megsemmisítő célnak a megvalósítását, hogy az önfenntartást biztosító magyar agrárium megszűnjön, és a magyar föld ügyeskedő kufárok kezébe kerüljön.

Nincs annyi nemzeti öntudat a magyarok többségében (szemben az olaszokkal vagy a spanyolokkal), hogy tudatos vásárlói magatartással kényszerítsék ki a hazai áru tisztességes áron történő felvásárlását és akár bojkottálják is azokat a multikat, akik piaci erejükkel visszaélve teszik tönkre a gazdákat. Pedig az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még a magyar agrárium megmenthető a magyarság érdekében! Ha rövid időtávon belül nem sikerül egészséges osztozkodási arányok mellett a termelés-logisztika-feldolgozás-áruterítés-értékesítés vertikumot rendbe hozni, a hazai termelés megszűnik! Ezt kell tudatosítani.
A pénz monopóliuma a mai formájában az egész világgazdaságot romba dönti. Ennek alapvető oka az, hogy a pénz, mint egyenértéket mérő eszköz szerepe, amelyekért reáljavakat lehet eladni és venni, háttérbe szorult a vagyonképző szerephez viszonyítva. E vagyongyarapítási éhség miatt olyan virtuális javak „forgalmazására” fordítódik a világ pénzforgalmának 98%-a, amelyhez nem fűződik valós teljesítmény. Az itt elért irreális jövedelmezőség meggátolja a reálszférába történő „befektetések” többségét. A pénz kibocsátás monopóliumának magánbankok részéről történő birtoklása ezen felül csak olyan gazdasági törekvések valóra váltását segíti, amely a monopólium birtokosainak (a nagy bankárdinasztiáknak) az érdekeit szolgálja. Ez a pénzügyi hatalmi túlsúly minden megvehető szakembert, céget, egyetemet, intézményt, médiát megvesz, amelyen keresztül egyeduralmát mind jobban kiteljesíti. Ezzel a mindent beszövő polippal kellene a küzdelmet felvenni, hogy a „végeken”, a lokalitásokban is élhető maradjon az élet, ne csak a kevés gazdag élvezze a globalizáció kiváltságait (ti. hogy minden haszon az övék, és minden veszteség a hatalmuktól megfosztott államoké, akiknek még „kötelességük” is az elégedetlenség levezetése vagy elfojtása).

A pénz ilyen eltorzult diktatúrájával történő szakítás gondolata már a múlt század elején is felmerült. Silvio Gesell (német-argentin kereskedő) 1919-ben jelentette meg a természetes gazdasági rendről szóló könyvét, amelyben szabad pénznek nevezte azt a pénzt, amely valóságos értékmérőként tisztességgel szolgálja a gazdaság egészséges és fenntartható fejlődését. Ezt a korszakalkotó művét Siklaky István 2004-ben lefordította magyarra is. A geselli gondolat a valóságban több helyen is bizonyította létjogosultságát. Az első világháborút követő nehéz években, Bajorországban, majd a nagy világgazdasági válság idején (1932-ben) az ausztriai Wörgl-ben. Mindkét esetben a pénzügyi körök féltékenysége miatt rendeletileg tiltották be ezen szabad (helyi) pénzek használatát, pedig a régió gazdasági fellendülési bizonyított volt.

A geselli gondolat a múlt század utolsó negyedében nagyon sok helyen felbukkant világszerte (USA, Kanada, Ausztrália, Távol-Kelet, Dél-Amerika, de Európa számos államában így Nagy-Britanniában, Németországban, a skandináv államokban stb.). Ma már több mint 5000 régióban használnak helyi pénzt, amelyet a hatóságok eltűrnek. A helyi pénz használata (és nem egyszer a mögötte lévő cserekörök mozgalma) válságenyhítő hatású, az elmérgesedő helyzetre feszültség levezető gyógyír. Elvileg nálunk is lehetséges lenne helyi pénz bevezetése (mert lehetőség van elektronikus pénzhasználatra), de eddig ezen a téren áttörő sikert még senki sem ért el.

A gazdaságnak kétféle szerepben van szüksége pénzre: értékmérőként, azaz csereeszközként, illetve fejlesztések megvalósításához hitelként. A pénz akkor tudja megőrizni értékmérő szerepét, ha kiiktatjuk vagyongyarapítási szerepét (amely pénzkivonásra ösztönöz a gazdaság olajozása helyett). Ezt a geselli koncepció a pénz értékcsökkenésével éri el: a pénz meghatározott időszakonként (havonta, negyedévente) valamennyit (1-2 %-ot) veszít az értékéből, ami arra ösztönöz mindenkit, hogy vagy minél előtt elköltse (vegyen érte valamit), vagy olyan célra kösse le, amihez a közösségnek érdeke fűződik (ekkor megtartja értékét és ebből a lekötött pénzből lehet a fejlesztéseket finanszírozni).

A helyi pénz könnyen védhető az inflációtól, mert nagyon hamar nyilvánvalóvá válik a pénzfelesleg (ami elértéktelenedik). A befektetett pénz a gazdaságot fejleszti, ami újabb lehetőségeket teremt a pénz gyorsabb forgatására (tehát értékének megőrzésére). A helyi pénz védhető az ellen, hogy mások érdekeinek megfelelően kikerüljön a körforgalomból (ahogyan ma a megkapott fizetést szinte egy mozdulattal ki is adjuk hazai kézből, mert a multinál történő vásárlással, a külföldiek kezében lévő közüzemek díjainak a kifizetésével, a bankköltségekkel, a biztosítási díjakkal, a magánnyugdíj pénztári befizetéssel stb.) a külföldiek profitját növeljük és saját fennmaradásunkat szolgáló célra semmit sem kapunk (még uzsorakamat szintű hitelt sem)! Ha nincs a gazdaság vérkeringését biztosító pénzáramlás, akkor a gazdaság leáll! Létérdekünk a gazdaság újjáélesztése oly módon, hogy a pénz minél tovább és minél nagyobb hányadban országon belül áramoljon, és ne hagyja el azonnal az országot.

Ennek a reformnak a megvalósítása a gyakorlatban szinte a tyúk-tojás probléma megoldásával azonos. Amíg nincs pénz a gazdaság olyan újjászervezésére, amelyik tovább saját körforgásban tudja tartani a pénzt, addig a pénz stabil csereérték-teremtő funkcióját sem tudjuk megvalósítani. A helyi pénzek bevezetése elképzelhető kisközösségekben és az itt véletlenszerűen megjelenő feleslegekből el lehet kezdeni a tisztességes hitelezést, de ez túl lassú folyamat lenne. A mai „pilótajáték-világban”, amikor hatalmas haszon beígérésével szívnak ki minden elérhető pénzt az országból, illetve a gazdagok részéről tömeges az „off-shore”-ozás, nem reális azt elvárni, hogy valakik „nemzetmentő” szándékkal pénzt adnának ehhez a fordulathoz.

A Hangya mozgalom elindítása előtt, a pénzuzsora kivédésére hitelszövetkezetek alakultak a helyi közösségekben. Ez a szegények bankjához hasonlóan működhetett: a helyi ismeretségekre támaszkodva viszonylag biztonságosan lehetett pénzt kihelyezni úgy, hogy annak visszafizetése nagyon valószínű legyen (különösen, ha reális és elfogadható volt a kamat). Ez a helyi „felesleges” pénzvagyon olyan közös célú forgatását jelentette, amely védelmet nyújtott a helyi közösségnek az egyénenkénti csődbejutás ellen. Mai szóhasználattal úgy is felfoghatnánk, hogy egy kölcsönös biztosítási pénztárt (CASCO-t, életbiztosítást) hoztak létre reális adminisztrációval, reális önköltséggel, non-profit alapon.

Az 1800-es évek végén voltak olyan nagylelkű gazdagok, akik saját magánvagyonukból adományoztak erre a célra. Kérdés: ma lennének-e ilyen magyarok? Márpedig a tisztességes, közösségi célok érdekében történő hitelezés előfeltételeinek megteremtése nélkül nehéz lesz a fordulatot elindítani. A hitelezést kiválthatja bizonyos stratégiai szövetségek kötése (pl. a CBA üzletlánc megnyerése, tisztességes logisztikai rendszer megszervezése), amely a legszükségesebb gazdaságélénkítő lépések megtételét lehetővé teszi, majd az elért eredményekből fokozatosan fejleszteni a termékvertikumokat a nemzet érdekében (amit az elmúlt húsz évben „elprivatizáltak” és leállítottak). Ennek ellenére meg kellene próbálni legalább egy patrióta banki funkciót betöltő hitelszövetkezetet létrehozni, amely a helyi pénz központi elszámoló háza is lehetne.

A hitelszövetkezeti mozgalom beindításával külön projektként kell foglalkozni.
Az áruuzsora kivédésére száz éve még elég volt egy fogyasztási szövetkezeti mozgalmat (Hangya) elindítani és a vidéki életvitel legfontosabb feltételein könnyíteni lehetett.

A Hangya Szövetkezet megszervezésének célja – szemben a fejlettebb államokban már évtizedek óta működő szövetkezetekkel, melyek az élet olcsóbbá tételére törekedtek – a fogyasztók olcsó és becsületes kiszolgálása mellett a falusi népnek a modern üzleti élethez való hozzánevelése, hiányzó kereskedelmi érzékének kifejlesztése s ekként minden kizsákmányoló szándékkal szembeni védekező képességének a megteremtése volt.

A szervezés felülről indult a Hangya-központ kiépítésével, hogy innen a szervezendő vidéki szövetkezetek már kezdettől fogva megfelelő irányító és betanító-ellenőrző segítséget kapjanak.

Az alapszabályban amellett döntöttek, hogy nem kötelezik a szövetkezeti tagságot a szövetkezeti boltban történő vásárlásra. Noha a Magyar Gazdaszövetség nagyon sokat tett a szövetkezeti mozgalomért („a gondolat bölcsőjét ringatta”), a szövetkezetet mégsem kényszerítették arra, hogy tiszta jövedelmének bizonyos hányadát alapszabályszerűen a Magyar Gazdaszövetség céljaira fordítsák, hanem a szövetkezet vezetőire bízták, hogy lehetőségeihez és tehetségéhez képest mekkora támogatást ad a Hangya a Gazdaszövetségnek.

Az alaptőke jegyzése igen nehéz feladat volt. Károlyi Sándor gróf könnyedén előteremthette volna saját vagyonából az alaptőkét, de ő inkább szélesebb érdekközösségre kívánta alapozni a szövetkezetet. Az anyagi hozzájárulások megszerzése azonban nehezen ment. A kevés aláíró is inkább a gróf köztisztelt egyénisége iránti figyelemből, mint a jó ügy sikerébe vetett bizalom alapján jegyzett üzletrészt. Mindössze 17.000,- korona névértékű üzletrészt jegyeztek. Az így jegyzett összeget Károlyi Sándor gróf 50.000,- koronára egészített ki.

A Hangya Szövetkezet 1898. január 28-án 50.000,- korona alaptőkével alakult meg. A megfelelő vezető (Balogh Elemér) kiválasztása után elkezdte működését.

A munka súlypontja kezdetben a propagandára esett: nagyon fontos volt a közöny megtörése és az előítéletek, valamint a bizalmatlanság letörése. A szövetkezeti eszmét ui. már a Hangya megalakulását megelőzően avatatlan és lelkiismeretlen kísérletek kompromittálták. A kormány hűvös tartózkodással, sőt bizalmatlansággal nézte az első szárnypróbálgatásokat, a közigazgatási hatóságok pedig szinte ellenségesen álltak hozzá. Az indulás valóságos vesszőfutás volt a mostoha körülmények között.

Az alapítás évének végére mindössze 17 szövetkezetet sikerült alakítani, de ezek közül is csak 3-4 kezdte meg a működését. Ebben az időben a Hangya alig tudott szövetkezeteinek valamilyen előnyt biztosítani. Személyzete, raktára nem volt, mindenütt bizalmatlansággal találkozott s alig akadt kereskedő, aki hajlandó volt még jó drágán is részére árut szállítani.

Az első üzleti „évet” 1899. év végén zárta (21 hónap eredménye). Az áruforgalom 512.000,- korona volt, amelyet a központ 70 szövetkezettel bonyolított le. A mérleg 12.000,- korona vesztességgel zárult. Balogh Elemért bántotta ez, mert rontotta a szövetkezet hitelképességét és Károlyi Sándor grófhoz fordult, hogy a 12.000,- korona deficitet térítse meg magánpénztárából. „A gróf néhány pillanatig szótlanul szegezte rá acélkék szemeit, végre kurucosan ezt dörmögte: Butaság… de megteszem”.

Nemsokára a Hangya a Gazdaszövetséggel közösen bérelt négy szobás lakást irodahelyiségül és ugyanebben a házban egy tágas pincehelyiség volt a raktár.

Ám ezzel még nem szűntek meg a nehézségek. Az egyre szaporodó szövetkezetek többet követeltek a Hangyától, mint amire képes volt. Tőkéjének csekély volta miatt hitelt nem adhatott és az áruszállítás és ellenőrzés is sok kívánni valót hagyott maga után. A legtöbb szövetkezet nem volt hajlandó áldozni a szebb jövő reményében. Ezért az igazgatóság tagjai egy budapesti pénzintézetnél 160.000,- korona kölcsönt szereztek egyéni jótállással.

Egyidejűleg felkérték Meskó Pált, hogy vegye kezébe a fogyasztási szövetkezetek szervezését. Megelőzően a Nyitra-vármegyei gazdasági egyesület titkára volt, aki már jó hírnévre tett szert a népies mozgalmak szervezésében és pompás szónok volt. Közreműködésével 1900-ban már 100 szövetkezet működött, 1905-ben 500, 1911. március 15-én pedig az 1000-ik Hangya-szövetkezet nyílt meg Dömsödön.

A vidéki szövetkezetek gyors fejlődése folytán a Hangya-központ is nagyobb lépésekkel haladhatott előre. Fellépett azonban a hitelszükséglet és egyre érezhetőbbé vált egy jól felszerelt áruraktár és a megfelelő tisztviselői kar hiánya.

1900 tavaszán felkérték a Magyar Általános Hitelbank alelnökét, Pallavicini Ede őrgrófot, hogy szakszerűen értékelje (auditálja) a Hangya helyzetét, amit ő életképesnek talált. A javasolt intézkedések végrehajthatósága érdekében Károlyi Sándor gróf 200.000,- koronát bocsátott a Hangya rendelkezésére. Pallavicini Ede őrgróf is belépett az igazgatóságba ügyvezető igazgatóként. Bővült az iroda, újabb raktárt béreltek. Bővült a tisztviselői kar, többek között két ellenőrrel (ezek a vidéki szövetkezetek munkáját segítették tanáccsal, illetve ellenőrizték a munka szakszerűségét).

1901-től megreformálták a vidéki szövetkezetek szervezését és irányítását is. Az igazgatóság kimondta, hogy ezentúl csak befizetett tőkével rendez be szövetkezetet. Szabályozta egyúttal a hitelezés kérdését is.

Az újítások életbe léptetésétől kezdve rohamosan javult a helyzet, javultak az üzleti eredmények, amit a pénzintézetek is méltányoltak. Ettől fogva az igazgatósági tagok kezességi nyilatkozata nélkül is annyi hitelt élvez a Hangya, amennyire csak szüksége van.

1901-ben Károlyi Sándor gróf újabb 270.000,- koronát bocsátott a Hangya rendelkezésére. 1903-ban módosult az alapszabály: a rendes 100 koronás üzletrészeken kívül 1.000 koronás elsőbbségi üzletrészek jegyzése is lehetővé vált. Károlyi gróf összesen 470.000,- koronás befektetése ezekbe az új típusú elsőbbségi üzletrészekbe került s ezekből az értékpapírokból nagyobb alapítványokat tett. Az alapítványlevelekben kifejezett korlátozás a fent nevezett összeget a Hangyának minden eshetőségre biztosítja. A Hangya alaptőkéje 126.000 koronáról 600.000 koronára nőtt.

1904-ben elhatározták egy központi áruház létesítését, amely 1906-ra a Közraktár utcában meg is épült. Sajnos a megnyitást Károlyi Sándor gróf már nem érhette meg, mert 1906 tavaszán meghalt. Helyét Pallavicini Ede őrgróf foglalta el az elnöki székben.

1907-ben pénzügyileg konszolidálódott a Hangya szövetkezetcsoport az alaptőke felemelése és a legszűkebb belső (szövetkezetek felé történő) hitelezés következtében. Az Osztrák-Magyar Bank befogadta a Hangya váltóit. A Központ kedvező mérlege lehetővé tette, hogy a Központ 25.000 koronát térítsen vissza azoknak a szövetkezeteknek, amelyek áruforgalmuk több mint 50%-át a Központnál bonyolították le. Ellenőrzési kerületek létesültek megfelelő ellenőri létszámmal.

1908: a községek tömegesen kérik a szövetkezetek alakítását, de ez csak kellően alapos vizsgálat után történik meg (az anyagi és erkölcsi feltételek megléte esetén). Megkezdődnek a vidéki kerületi szövetkezeti értekezletek szervezése, évkönyv jelenik meg. Az áruforgalom 14 millió korona, külön engedmény címén 20.000 korona vásárlási visszatérítés kerül szétosztásra.

1909: Emelkedik a forgalom. Új kirendeltség létesül Balassagyarmaton. Budafokon nagyméretű pincebérleten saját kezelésbe kerül a bor-és szeszüzlet. Létrejön a kézműáru osztály. Kidolgozzák a vidéki boltvezetők nyugdíjintézetének alapszabály-tervezetét. Az évi forgalom 16 millió korona, a vásárlási visszatérítés 20.000 korona.

1910: Bővül az iroda és raktár. Kávépörkölő, kötélverő-, asztalos- és lakatosműhely épül, ládagyárat, só-, cukor- és fűszerőrlő telepet állítanak fel. Munkáslakásról, étkezdéről és fürdőhelyiségről gondoskodnak. A rövidáru osztály kiegészül kézműárukkal. Az évi forgalom 19 millió korona, a vásárlási visszatérítés 25.000 korona.

1911: Megalakul az 1000. szövetkezet Dömsödön. Létrehozzák az értékesítő alosztályt. Központi kezelésbe kerül a tűz és betörés-biztosítás. Az éves forgalom 24 millió korona, a vásárlási visszatérítés 30.000 korona.

1912: Elkészül a nagyenyedi és sátoraljaújhelyi áruraktár iparvágánnyal és modern felszereléssel. Az újonnan berendezett szövetkezetekhez kísérletképpen, egy-két hetes időtartamra ellenőröket küldenek ki, akik az üzleti gyakorlatban még járatlan szövetkezeti vezetőket az első útbaigazításokkal ellátták. A nagyobb forgalmú szövetkezetek helyes üzletvezetésének biztosítására képzettebb kereskedői alkalmazottakat küldenek boltvezetőnek. Életbe léptetik a boltoshiány-biztosítást.

Folytathatnánk a krónikát, a háborús évekbeli helytállás és a megcsonkított ország gazdaságának újra indításában betöltött dicső szerep bemutatásával, de ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogyan szökkent szárba az a mag, amelyet az 1800-as évek végén vetettek el fanatikus, haza és népszerető emberek.

Érdemes azonban áttekinteni a Hangya-központ pénz-és hitelügyleteinek alakulását.

Említettük már az 50.000,- koronás induló üzletrésztőkét, amely 100 koronás üzletrészekből állt és az üzletrészjegyzők a jegyzett érték ötszöröséig vállaltak felelősséget. Habár az üzletrész-jegyzési mozgalom az akkor már érezhető nehéz pénzügyi viszonyok ellenére is szép eredményeket mutat (1903-ban 126.000,- korona az üzletrésztőke), nyilvánvalóvá vált, hogy ez a tőke nem elégséges az egyre emelkedő forgalom lebonyolítására. Ezért vezetik be 1904-ben az alapítványi 1.000 koronás üzletrészeket. Az újítás az első évben fél millió korona tőkét hoz a Hangyának, melynek legnagyobb részét gróf Károlyi Sándor jegyzi le jótékony célú alapítványokra. A világháború elején már 2,5 millió korona tőke áll rendelkezésre. A jegyzés oly arányban halad előre, hogy1918-ban 16, 1919-ben 100, 1920-ban 231, 1922-ben pedig már 611 millióra emelkedik az üzletrésztőke.

A Hangya forgótőkéjét üzletrésztőkéjén kívül a rendelkezésre álló hitelforrásokból merítette. Ez kezdetben kizárólag váltóhitel volt és csak két pénzintézet (MOKTÁR és a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület) voltak hajlandók hitelezni. 1910-ben az Osztrák-Magyar Bank is hajlandónak mutatkozott a Hangya váltóinak az elfogadására és ettől kezdve egy csapásra megváltozott a pénzvilág hozzáállása a Hangya hiteligényeihez.

A tanácsköztársaság és a román megszállás után ismét nagyon nehéz idők következtek: a valuta megállíthatatlan romlása és a folyamatosan emelkedő árak, valamint a valuta-ingadozások súlyosan érintették a kereskedelmi vállalatokat.

A falusi szövetkezetek tőkegyűjtése a rohamosan emelkedő árakkal nem tarthatott lépést. Ezért megengedte a központ a Hangya erkölcsi felelőssége mellett azt, hogy a falusi fogyasztási szövetkezetek tagjaiktól áruelőlegeket gyűjtsenek s ezt forgótőke gyanánt felhasználhassák. Ez kezdetben szép eredményekkel járt (néhány hónap alatt 400 millió korona), de a pénzügyi tanács az áruelőleget betéteknek minősítette és egy 1920-as törvénycikk életbe léptetése után ezt meg kellett szűntetni. A szövetkezetek forgótőkével való ellátása a Hangya-központra hárult.

A magyar nemzetgazdaság egyetlen hitelforrása: az Állami Jegyintézet, csak bankok útján juttathatta el a hitelt a termelőkhöz, iparosokhoz, kereskedőkhöz. A valuta áresése a bankoknak a tőzsdén olyan nyerészkedési lehetőséget kínált, amely az Állami Jegyintézet által rendelkezésre bocsátott hitel nagy részét a tőzsdei spekuláció csatornáiba vezette. A bankok ezenkívül csakis az érdekkörükhöz tartozó vállalatok hiteléről gondoskodtak. Így fokozódott mesterségesen is a pénzszükség és a Hangya elől valamennyi régi hitelforrás elzárkózott.

Ilyen körülmények között a Hangya kénytelen volt a pénzügyi kormányzathoz fordulni, hogy az elkerülhetetlenül szükséges forgótőkét rendelkezésre bocsássa.

1921. év őszén megállapodásra jutott a Hangya Hegedüs Lóránt pénzügyminiszterrel, amelynek értelmében az állam 100 millió korona névértékű üzletrészt jegyez, továbbá 50 millió korona kölcsönt nyújt a Hangyának a kötelékén kívül álló, válsággal küzdő szövetkezetek szanálására. Továbbá 250 millió korona erejéig elvállalta az állami garanciát egy, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület vezetése alatt álló pénzügyi csoporttal szemben a Hangyának nyújtandó hitelért, és kieszközli az Állami Jegyintézetnél, hogy ezt az összeget a pénzintézet rendes hitelén kívül folyósítsa.

Ezzel a megoldással a Hangya fél évig képes volt tovább működni. Ámde a korona árfolyama 1922-ben ismét nagyot zuhant és megint állami segítséget kért. Kállay Tibor pénzügyminiszter külön törvényjavaslatban teszi lehetővé, hogy a Hangya-központ korlátolt összeg erejéig saját céljaira áruelőlegeket gyűjtsön. Amíg ennek eredménye megmutatkozik, a kormány 300 millió korona hitelt bocsátott a Pénzintézeti Központ révén, továbbá 95 millió koronát a nagyobb fővárosi szövetkezetek (Háztartás, Pannónia, Centrum stb.) és a Hangya-Ipar rt. számár, mert ezek épp úgy ki vannak zárva a bankok hitelközvetítéséből, mint maga a Hangya (tehát ezeknek a hiteléről is Hangyának kell gondoskodnia). Emellett 500 millió korona garanciát is vállalt.

Az üzletrészek 1902-ig 4%-kal, azóta pedig 5%-kal kamatoztak. A vásárlási visszatérítés címén a szövetkezeteknek visszatérített összeg 25.000 koronát tesz ki, 1917-ben ez 1,5 millió, 1920-ban 21 millió volt. 1921-ben nem volt visszatérítés, mert a nyereségét és árutartalékainak nagy részét lekötötték azok a veszteségek, amelyeket az olcsósági hullám idézett elő. Ez igen válságos időszak volt nemcsak az iparra és kereskedelemre, hanem a szövetkezetekre, amelyek boltjaikat nem csukhatták be, kénytelenek voltak a drágán megvett árukészletüket olcsó napi áron forgalomba hozni. Ámde ezt a válságot a Hangya túlélte.

A vidéki szövetkezetek is hasonlóan dolgoztak, vásárlóiknak szintén fizettek vásárlási visszatérítést és ezzel fokozták a kis egzisztenciák gazdasági megerősödését.

A Hangya-központ jelentő szerepet vállalt abban, hogy a szövetkezetek adóztatása méltányos és igazságos legyen. Jogi téren is elévülhetetlen érdemeket szerzett a Hangya ügyésze, Dömötör László dr. Elérte, hogy a bírósági ítélkezési gyakorlatban véget lehetett vetni a gabonauzsorának. (A gabonakereskedők kora tavasszal. amikor a gazdának rendszerint a legkevesebb a pénze és legtöbb a kiadása, potom pénzért összevásárolták a kevésbé tehetős földművesektől a reménybeli termést, és ha a tényleges termés elmaradt a várt és eladott mennyiségtől, nem a gazdának korábban kifizetett árat, hanem a magasabb piaci árat követelte vissza.) Ezt a magyar állam nem akadályozta meg. Sőt még törvénymódosítást sem terjesztettek a törvényhozás elé, csak bíróság józan belátásának köszönhetően megváltozott ítélkezési gyakorlat változtatott ezen!

Hasonlóan kemény küzdelem folyt a kiegyezés utáni szabadelvű politizálás „eredményeként” erőltetett gyorsított kereskedelemfejlesztés visszásságainak a kivédése érdekében. Olyan törvény volt hatályban, hogy a kereskedő jogainak érvényesítése tekintetében olyan privilégiummal rendelkezett, amivel egyetlen tagállamban sem. Eszerint ui. a kereskedelmi ügyletekből támasztott, vélt vagy valóságos követelésének érvényesítésére a kerekedő nem volt kénytelen valóságos vagy vélelmezett adósa után ennek bírósága elé menni, hanem azt az ország minden részéből saját bírósága elé idézhette. Ezt az előjogot kevésbé lelkiismeretes kereskedők arra használták fel, hogy részint maguk, részint ügynökeik útján a falu népét teljesen szükségtelen és rossz árukkal árasztották el s a vételárat saját bíróságuk előtt peresítették, arra számítva, hogy az alperes messze földről úgy sem fog megjelenni védekezésre. Hatalmas politikai küzdelemben végül sikerült ezt a privilégiumot eltörölni a törvényhozásban.

A Hangya szövetkezeti rendszer kiépülésének következményei rendkívül örvendetesek voltak. Megszűnt a vidéki áruuzsora és a nagyvárosokban is csökkent ennek mértéke. Megváltozott a falu képe. A tagok kifizették adósságaikat, hozzászoktak a készpénzen történő vásárláshoz, megtakarításokat értek el. Házuk tájékát rendbe hozták, nagyobb gondot fordítottak a földművelésre, az ifjúság pedig kiszabadult a kocsmai légkör züllesztő hatása alól. A szalmatetős házak helyett csinos külsejű, takaros cserepes házak épültek. Ezalatt a szatócsok, kocsmárosok kénytelenek voltak házukat, kocsmájukat gyakran a szövetkezetnek eladni és más községbe vagy városba vándorolni, mert a faluban nem volt már mit keresniük.

A Hangya sokakat hozzásegített ahhoz, hogy általános gazdasági és kereskedelmi ismereteket szerezzenek. Egyszerű falusi emberekből hosszas, kitartó munkával szakképzett könyvelőket, pénztárnokokat képeztek ki. Tanfolyamokon szövetkezeti ügyvezetőket és boltosokat képeztek ki. A szövetkezeti tagok részére kongresszusokat rendeztek, a szövetkezeti vezetők részére kerületi értekezleteket tartottak és minden alkalmat megragadtak a tanításra. A munka és tanulási kedv fokozására 1916-ban a kiváló szövetkezeti vezetők részére 100.000 koronás alapítványt részesítettek, amit a következő évben 300.000 koronára egészítettek ki. Ösztöndíjakat is alapítottak. A falu kultúrájának a fejlesztése érdekében könyvosztályt állítottak fel a Hangyában (a Hangya családi könyvtárak igen népszerűek voltak országszerte). Legkiválóbb íróink munkáit terjesztették olcsón, ugyanakkor a selejtes, mételyes irodalmat kiszorították. A könyveket úgy válogatták össze, hogy azok az okszerű gazdálkodás mellett szórakoztató olvasmányokkal is szolgáljanak, emellett nemesítőleg hassanak a falusi lakosság erkölcseire.

A Hangya igyekezett minden rendelkezésére álló eszközt a hazai mezőgazdaság fejlesztésére megmozgatni. Mezőgazdasági géposztályt rendeztek be a központban. Szövetkezeteikben bizományi gépraktárakat létesítettek. Vetőmag-osztályt hoztak létre, a műtrágya behozatalára érdekeltséget szerveztek. A hazai és külföldi legkiválóbb szakírók tanulmányait fillérekért terjesztették tagjaik között és sajtóorgánumaik (Szövetkezés, Barázda, Hangya) útján. 1900 óta javasolták a közgazdasági egyetem megalapítását, amely célra 1917-ben 1 millió koronás alapítványt tettek, és ami csak a tanácsköztársaság bukása után jött létre. Mennyivel másképpen alakult volna a helyzet, ha a Közgazdasági Egyetem a század elején létesül és az első világháborút követő idők közgazdasága megfelelően szakképzett, tág látókörű szakemberekkel rendelkezett volna.

Az intenzívebb termelő munka támogatása érdekében az értékesítés megszervezéséhez is hozzáláttak.

Első lépésük a Háztartás szövetkezet létrehozása volt a fővárosban. Ez a vidéki szövetkezetekkel összeköttetésbe lépve megszervezte a tojás, baromfi, gyümölcs és méz értékesítését.

A Futura szövetkezet nemcsak termények és a gyapjú, valamint a gyógynövény bel-és külkereskedelmével foglalkozott, hanem gyűjtötte az ún. hulladéktermékeket (a tollat, ócskavasat, rongyot stb.) is.

Voltak további fővárosi szövetkezetek is (különösen a trianoni országcsonkítás után): Pannónia, KÉVE, stb.

Fontos szerepet töltött be a gazdaság patrióta megszervezésében a Hangya-Ipar rt. Ez az iparágak széles körét ölelte át (bor, szesz, vegyészeti gyár, szappangyár, túrógyár, cukorkaáru gyár, kötélárugyár, acélárugyár, kefeáraugyár, seprűgyár, gyufagyár, mustárgyár, hengermalom).

A Hangya központ emellett számtalan kulturális és szociális támogatást is nyújtott (pl. 21 ágyas hadikórház, a háború által sújtott szövetkezeti vezetők és családjaik segítése, a Magyar Tudományos Akadémia támogatása, népfőiskolák támogatása, átképzések támogatása stb.).

A Hangya-központ szervezete:
- Igazgatóság
- Felügyelő Bizottság
- Központi igazgatás
- Ügyosztályok
--Főtitkárság
--Ügyviteli ellenőrzési főosztály
-- Pénzügyi főosztály
-- Áru főosztályok.

A Hangya tevékenysége: szövetkezeteket alapít, azokat berendezi, állandóan ellenőrzi, és áruforgalmukat lebonyolítja. 1922-ben a központban 1142 tisztviselő dolgozik. Ezek közül 95 ellenőrzési teendőket lát el. Az ellenőrök folyton úton vannak, egyik szövetkezettől a másikba utaznak, hogy a könyveket megrovancsolják, leltárakat vegyenek fel, elkészítsék a szövetkezetek mérlegeit s megadják a szövetkezeti vezetőknek a szükséges kereskedelmi irányítást.

A Hangya eleinte csak a legszükségesebb fogyasztási cikkeket hozta forgalomba és csak később, fokozatosan terjesztette ki üzletkörét mindazokra a fogyasztási szükségleti cikkekre, továbbá gazdasági anyagokra, mezőgazdasági gépekre, ruházati cikkekre, amelyekre a szövetkezeti tagoknak szükségük volt.

Az áruosztály hamarosan két főosztállyá alakult: egyike az élelmi, fogyasztási szükségleti, gazdasági cikkekkel, mezőgazdasági gépekkel, vasárukkal, papiros- és bőrárukkal foglalkozott (Áruosztály), a másik pedig ruházati cikkekkel, rövidáru, kézműáruval, készruhával, készcipővel foglalkozott (Ruházati osztály). A főosztályokon belül bevásárlási szempontból szakosodás történt. Az értékesítésnél az ország különböző gócpontjain jól felszerelt raktárakkal kirendeltségeket hoztak létre. 1922-es állapot szerint egy budapesti központi áruraktáron és fiókraktárakon kívül 15 kirendeltségi és 3 tranzit raktár működött. A 15 kirendeltségi raktárnak önálló adminisztrációja volt, ők vezették a körzetükbe tartozó szövetkezetek folyószámláját is, míg a tranzit raktárakból kiszolgáltatott árukat az a kirendeltség számlázta, amelyikhez a tranzit raktár tartozott.

A bevásárló-szakosztályok feladata volt gondoskodni arról, hogy a központ és a kirendeltségek raktáraiban mindig elegendő és a szükségletnek megfelelő áru álljon rendelkezésre. Az eladási osztálynak Budapesten és a kirendeltségeknek a vidéki körzetekben pedig a körzetükhöz tartozó szövetkezetek áruval való ellátás volt a feladata.

Mai szemlélettel a Hangya-mozgalom patrióta és tisztességes belső osztozási viszonyokon alapuló holdingot hozott létre, amely mind falun, mind a városokban a legfontosabb szükségletek kielégítésén fáradozott és kiiktatta a pénzuzsora és áruuzsora romboló hatását, valamint javította a nemzet létfenntartási képességét és élhetőbb élethez segítette hozzá nemcsak gazdasági, hanem kulturális-morális téren is. A meglévő – egyébként liberális – gazdasági környezetben képes volt olyan párhuzamos gazdaság kiépítésére, amely az állam tudatos védelme helyett megteremtette a nép önszerveződő védekező képességét. Ehhez voltak bőkezű és patrióta érzelmű gazdagok és néhány esetben voltak olyan állami vezetők (pénzügyminiszterek), akik nyitottak voltak a valódi gondok megértésére és legalább átmeneti segítség nyújtására.

A nagy kérdés, amelyre adott válasz döntően befolyásolja a magyar nemzet fennmaradását, hogy ma vajon sikerül-e a globalizmus minden kényszere ellenére olyan párhuzamos gazdaságot kiépíteni, amely az emberhez méltó élet tartós feltételeit biztosítani tudják a magyarság számára.

Valószínűleg a 100 évvel ezelőtti Hangya kiépülés nem másolható le. De a cél azonos. A mai körülmények között kell megtalálni egy emberarcú párhuzamos gazdaság kiépítésének a lehetőségeit.

A feladat az, hogy a még meglévő teljesítménynyújtási hajlandóságot, a tisztességes létfenntartási körülmények iránti jogos igényt, az összefogás szükségességének a felismerését, a helyi pénz által nyújtott lehetőségeket kihasználva, helyi szerveződésekre alapozva képesek vagyunk-e ezt a párhuzamos gazdaságot virtuális holdingként létrehozni.

E párhuzamos gazdaságot kiépítő holding szervezet létrehozása külön projekt témája.
A létfenntartási biztonság sajnos az államtól ma már nem várható el. Törekedni kell arra, hogy kölcsönös szolidaritáson alapuló módon részben ezt a közösségek oldják meg. Ezt gazdasági téren a kiépülő holding egyre nagyobb mértékben fogja biztosítani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a gazdasági tevékenységeknek, létfenntartásnak egyéni, egyedi kockázatai nem lennének. Erre a gazdaságfejlesztés mellett szintén gondolni kell. Ennek a koncepcionális megalapozására is projektet kell szervezni.

Hangya szövetkezet 2

Gábor Hamvas, 2010. máj. 16. 13:43

A Hangya szövetkezeti mozgalom egykor és a mai szövetkezési lehetőségek (2. rész)

Gazdaságélénkítés a létfenntartási piac helyi pénzzel segített visszaszerzésével
(Németh István)

ALAPOK

Az 1. részben (http://lmv.hu/node/4267) áttekintettük a Hangya szövetkezeti rendszer kiépülésének a folyamatát és levontuk a legfontosabb tanulságokat:

1. Fel kellett ismerni, hogy a gazdákat szervezni, tanítani kell, hogy hatásos önvédelemre tehessenek szert (Magyar Gazdaszövetség, Szövetkezés c. folyóirat, Hazánk c. napilap)
2. Fel kellett ismerni, hogy a pénzuzsora kivédésére helyi összefogással hitelszövetkezeteket kell létrehozni, amelyek messze méltányosabb feltételekkel biztosítottak pénzt a gazdák számára, mint az akkori bankok és az uzsorások. Ezzel meg lehetett akadályozni a hitelcsapda kialakulását és a tömeges árveréseket (a Hazai Szövetkezetek Központi Hitelintézete, majd az Országos Központi Hitelszövetkezet).
3. Fel kellett ismerni, hogy az áruuzsora kivédésére helyi összefogással fogyasztási szövetkezeteket kell létrehozni, amelyek a megtermelt javakat méltányos áron juttatták el végső fogyasztókhoz, kiiktatva a közbeékelődő élősködőket (Mezőgazdák Szövetkezete. majd a Hangya Szövetkezeti Központ és a Hangya kötelékébe tartozó vidéki és városi szövetkezetek)
4. Fel kellett ismerni, hogy a gazdatársadalomnak szüksége van saját biztosító társaságra, mert a pénzhatalom biztosító társaságai éppúgy kiszolgáltatott helyzetbe szorították, mint a pénz- és áruuzsora (Gazdák Biztosító Szövetkezete).
Ezekre a felismerésekre alapozva, - mai szóval hatásos változásmenedzsment keretei között - önfeláldozó segítőkészségre támaszkodva sikerült egy nemzetmentő párhuzamos gazdasági struktúrát létrehozni (Hangya-központ, hitelszövetkezetek, termelő-értékesítő-fogyasztási szövetkezetek, kapcsolt ipari rt. és értékesítő szövetkezetek). Ez a szövetkezeti hálózat hatékony holdingként működött, az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnagyobb vállalatává nőtte ki magát. Ebben a holdingban tisztességes belső osztozkodási viszonyok voltak és a hasznot az üzletrészek után járó osztalék („kamat”) felett még vásárlási visszatérítések formájában is felosztották, már ami maradt a közösen elhatározott fejlesztések és támogatások finanszírozásán felül. A Hangya szövetkezeti rendszer a tisztességes munkán és szolidaritáson alapuló élhető élet kialakításának öntevékeny megszervezésére egyedülálló példa. Ma is nagy szükség lenne egy ilyen mozgalom sikeres szervezésére.
A Hangya-mozgalom „felülről” szervezve, gazdag mecénás bőkezű támogatásával, kiváló szakemberek megnyerésével, néhány Pest-megyei mintapélda alapján, hatalmas szervező-agitációs munka eredményeképpen, az elégséges finanszírozási (hitelezési) háttér megteremtésével mintegy tíz év alatt érte el azt az átbillenési pontot, amikor tömeges igény jelentkezett a szövetkezet alapításra országszerte. Végeredményben „egyszerű” dolgot oldott meg: reális (olcsó) áron juttatta el a falusi megélhetéshez szükséges javakat a tagoknak (és a vásárlóknak, mert nemcsak szövetkezeti tagok vásárolhattak a Hangya boltokban).

A PROBLÉMA

A mai probléma sajnos jóval összetettebb:
1. Általános létfenntartási válsághelyzet alakult ki, amelyben az ország lakosságának egyre nagyobb része egyre kisebb mértékben képes az önfenntartásra. Ennek alapvető oka a szinte mindenre kiterjedő függés folyamatos erősödése.
2. Az atomizált társadalomban, ahol már a családok összetartása is kérdéses, a média és a lezüllesztett közoktatás tudatmanipulációja következtében a többség kollektív védekezésre képtelen (legalábbis nem ismeri fel ennek szükségességét).
3. A nemzeti vagyon utolsó (de alapvető fontosságú) morzsáinak a kiárusítása előtt állunk (földvagyon, vízkészlet, egészségügy stb.)
4. Az alapvető problémákról nincs társadalmi párbeszéd (már a problémák megemlítése is „bűn”, aki felveti, azt meg kell bélyegezni, ki kell rekeszteni, mint a demokrácia ellenségét)
5. Nincs tíz évünk arra, hogy az önvédelmi akciót győzelemre vigyük
Változtatásra van szükség!

A sikeres változtatás kulcsa az, hogy
a. létezzen Elégedetlenség a fennálló helyzettel szemben
b. legyen világos Jövőkép az elérendő állapotról
c. legyen világos elképzelés a megteendő Lépésekről
d. mindezt elfogadható Ráfordítások mellett, illetve a meglévő szervezeti Tehetetlenség (visszahúzó erők) ellenében lehessen megtenni.
Nyilvánvaló, hogy többféle változtatásmenedzselési megközelítés is lehetséges.
A jelenlegi helyzettel szembeni elégedetlenség megvan. Az elérendő jövőképben azonban nincs egyetértés. Ezért megfogalmazhatatlan a változás megvalósítási programja, a megteendő lépések sorozata. A jelenlegi helyzettel szembeni elégedetlenséget olyan szemszögből kell bemutatni és tudatosítani, hogy az elérendő jövőkép elfogadott és kívánatos legyen.

STRATÉGIA

Lehetséges változtatási stratégiák:
a. Kedvezményeket kilátásba helyező stratégia (pl. gazdasági előnyök nyújtása)
b. Átnevelő stratégia (kultúra-, értékrend-változtatás)
c. Meggyőző stratégia (nem értékrendet, hanem egy adott ügyről alkotott véleményt megváltoztató stratégia, amely az értékrendet nem érinti)
d. Hatalmi stratégia (parancsba adja a változtatást, kényszert, alkalmaz az ellenállókkal szemben)
Véleményem szerint az első két stratégia kombinációját érdemes alkalmazni. Értékrend és kultúra váltás nélkül nem sikerülhet a létfenntartási feltételek érdemi javítása, bármilyen ösztönzőket, kedvezményeket is helyezünk kilátásba. A meggyőzés konkrét ügyekben azért lenne eredménytelen, mert az ellenagitáció (demagógia) ezt könnyen hatástalanítja (ma is ez történik, ennek az eredménye
az atomizált, „konzumidiótává” nevelt társadalom). A hatalmi stratégia érvényesült a bolsevik uralom alatt. Azon túl, hogy ez lejáratott megközelítés, a szükséges hatalom sincs meg hozzá.
A változásmenedzsment kulcsa olyan jövőkép kialakítása, amely belátható időn belül meg is valósítható. A jelenlegi helyzetet pedig úgy kell bemutatni, hogy törekvést, elkötelezettséget alakítsunk ki a jövőkép elérésére, elhitessük, hogy a jelenlegi helyzettel szembeni elégedetlenségünkre megoldás a célként kitűzött jövőkép.

A kívánatos jövőkép

Először azt kell tézisszerűen összeszedni, mi zavar minket alapvetően a jelenlegi helyzetben:
1. A hitelpénz egyeduralma a gazdaság, a társadalom, az erkölcs, a természettel való kapcsolatrendszer felett. A Magyar Nemzeti Banknak 1991 óta nincs joga kamatmentes saját pénzkibocsátásra. Csak külföldi bankoktól felvett devizahitel forintra átszámolt összegét dobhatja piacra, amelyet inflációval elértéktelenítve lehet használni és irreálisan magas kamatszinten kell visszafizetni. Erről a tőkeszivattyúról tanulmányok sokasága készült, így erre csak utalok. Ezért nevezem a hivatalos magyar forintot hitelpénznek. „Színvakság”: mindennek az értelmét a hitelpénz mennyiségének a rövid távú gyarapodásán keresztül kell értékelnünk (az uralkodó főáramú szemlélet szerint). A pénzügyileg rövidtávon nem értékelhető hatások figyelmen kívül hagyása, aminek következtében leépül a társadalom (atomizálódik, szemléletében torzul, roncsolódik), a természeti környezet visszafordíthatatlanul károsodik, a hatások értékelése hiányos és félrevezető (csak egyesek hitelpénz-gyarapodását szolgálja). A minden áron való hitelpénz-gyarapítás iránti vágy kiszívja a pénzt a reálgazdaságból és azt a virtuális (származékos) javak „piacán”, helyesebben mondva „szerencsejáték termeiben” kívánja pilótajáték formájában szaporítani, amíg a rendszeres válságok hatására a pénzügyi oligarchia át nem hárítja a társadalmakra a pilótajáték veszteségeit. A hitelpénz mechanizmusa (a kamatos kamaton keresztül) bénítja a gazdaságot ott is, ahol a reálszférát finanszírozza, mert mesterségesen magas megtérülést vár el a hitel igénybevételével vállalkozótól.

2. A pénzügyileg erősebb cégek (általában multinacionális vállalatok) mindent elkövetnek, hogy a hitelpénz egyeduralmának logikájában minél nagyobb piaci részesedést szerezzenek. Ezt gyakran manipulatív marketinggel, „termelékenyebb” technológiákkal, gyakran rejtett minőségrontással (élelmiszeripar, fogyasztási cikkek rövidebb élettartama) érik el, aminek gyakran egészségromlás a következménye („termelékenységet” fokozó élelmiszeradalékok, kozmetikai cikkek, műanyagok, növény védőszerek, génmanipuláció stb.). De az egészségromlás is kedvező a számukra, mert a gyógyszeripar a világ egyik legjövedelmezőbb iparága, ami folyamatosan drágítja az egészségügyi ellátást.

3. Nem méltányos a termékpálya mentén megtermelődő haszonból való osztozkodás. A multinacionális vállalatok a termék utak azon szakaszait birtokolják, amely monopol helyzetbe hozza őket a termékpálya mentén megtermelődő haszon döntő hányadának a megszerzésében (felvásárlás/beszerzés, feldolgozás, értékesítés). Versenyeztetik a beszállítókat, ezzel leszorítják a beszerzési árakat, ugyanakkor hatalmas haszonnal értékesítik a készterméket. A kizsigerelt beszállítók és a multik munkavállalói ugyanakkor olyan kevés jövedelemhez jutnak, amely fennmaradásukat is alig (vagy egyáltalán nem) biztosítja. Gondoljunk csak arra a rombolásra, amit a gyümölcs, zöldség, mezőgazdasági termények, a hús-, tojás-, tejtermelőkkel tesznek. De a multiknál foglalkoztatottak bére is mintegy a harmada-ötöde az anyaországi béreknek, miközben a megélhetés költségei „világszínvonalúak”.

4. Az ország lakosságának döntő többsége számára (százezres nagyságrendű kollaboránstól és néhány valóban tehetséges vállalkozótól, alkotótól eltekintve) egyre nehezebb a létfenntartás elemi feltételeinek a biztosítása, a lakosság közel fele létminimumon vagy az alatt él (nagyon sokan mélyszegénységben). A közszolgáltatások színvonala egyre romlik, a közbiztonság nem létezik. A nagyobb jövedelműek (főleg a kollaboránsok) elég „ügyesek” ahhoz, hogy különféle adóelkerülési technikákkal kivonják magukat az adózáson keresztüli közteherviselés alól. Az elvonások, az adók az amúgy is kiszipolyozottakat terhelik. A multik évente 1.000 milliárd forint nagyságrendű adókedvezményben részesülnek. Hatalmas az az adókiesés is, amit a speciális célú vállalatok (a magyarországi off-shore cégek „új” neve az EU-ba való belépés óta) nem fizetnek be a költségvetésbe. A döntően külföldi tulajdonban lévő bankokat sem lehet jövedelemarányosan megadóztatni (mert az rontaná csúcsnyereségességüket, amit egyetlen másik országban sem tudnak realizálni). Nem történik kísérlet sem az illegális kínai kereskedelem megvámolására. A költségvetésen keresztül (hogy fennmaradjon a nemzeti jövedelem adósságtörlesztés formájában történő kiszivattyúzása) leépül a szociális védőháló, csőd felé tartanak az önkormányzatok, az egészségügyi intézmények, a közoktatás, nincs kutatás-fejlesztés, nincs fejlesztési forrás a megújulásra. Soha nem látott méretűre dagad a korrupció, az állami és EU-s pénzek trükkös lenyúlása.
A gazdaság romokban hever és nagyon előnytelen szerkezetű, túlprivatizált: alapvetően a jövedelem kiszivattyúzását szolgálja.
A bárhol megjelenő jövedelem szinte egy mozdulattal külföldiek kezébe kerül, amint elköltjük a bevásárló központban, kifizetjük az áram-, gáz-, víz/csatornadíjat, a biztosítást, kényszerűségből bankba utaltatott fizetésünk, nyugdíjunk után felszámított kezelési költség révén stb.
A külföldi tulajdonú cégek alig vásárolnak magyar árut, azt is nyomott áron. Az ipari beszállítóknak gyakran előírják, hogy honnan (általában saját érdekeltségű cégektől előírt áron) szerezhetik be anyag-alkatrész szükségletüket, ezzel gyakorlatilag bérmunkára redukálódik tevékenységük. Így a pénzáramnak csak nagyon kis hányada marad országon belül.
A katasztrofális közbiztonság kockázatossá teszi a vidéki termelést (még az önellátást is), mert bármit retorzió nélkül ellophatnak. Ez nagyon megnehezíti a vidéki életet.
A városban annyival rosszabb a helyzet, hogy az önellátásnak még a lehetősége sincs meg. A városi létfenntartás még inkább olyan tényezőktől függ, aminek a megváltoztatására az ott lakóknak nincs lehetősége (drágul a lakhatás, silány az élelmiszer, nő a munkanélküliség, kevés a bér a megélhetéshez, növekszik a hajléktalanok száma). Fel kellene végre ismerni, hogy a jelenleg járt út a teljes megsemmisüléshez vezet. Újjá kell építeni a magyar gazdaságot, újjá kell szervezni a társadalmi kapcsolati rendszert.

A gazdaságot nem az országot kiszipolyozó multik érdekében kell megszervezni, hanem a lakosság emberhez méltó életkörülményeinek a biztosítása érdekében.
Egy elfogadható jövőképben
- az értéket előállítók produktumaira fizetőképes kereslet is van (a kínálat és a kereslet nagyjából egyensúlyban van)
- az egyéni fogyasztásra szánt termékek/szolgáltatások árát az egyének saját jövedelmükből vagy ellátmányukból meg is tudják fizetni
- az egyéni fogyasztást szolgáló termékek nem ártalmasak az egészségre, előállításuk nem károsítja a természetet
- a vállalkozások által igényelt termékek/szolgáltatások árát a vállalkozások a fenntartható gazdálkodás keretei között képesek is megfizetni
- az egyének lehetőséget kapnak arra, hogy képességeiket fejlesszék és azt a keresletnek megfelelően hasznosíthassák, ezzel jövedelemre tehessenek szert
- a termeléstől a végső felhasználásig (illetve az újrahasznosításig) terjedő vertikum mentén senki sem élvez monopolhelyzetet, amelyben erőfölényével mások kárára visszaélhet
- a gazdaság normálisabb működése érdekében szükséges stratégiai változásokat finanszírozni lehet (pl. vertikumok kiépítése a monopolhelyzetek kiiktatására)
- van annyi tartalék jövedelem a gazdaságban, hogy stratégiai célokra (a születésszám emelésére, a színvonalas gyermeknevelésre, a képzésre, az egészségmegőrzésre stb.), valamint a „termelni nem képesek” részére is biztosítsák az emberhez és korábbi teljesítményükhöz méltó megélhetést
- a fizetőképes keresletet nem csökkenti a hitelpénz mesterséges (manipulált) kivonása a gazdaságból, mert az igényelt áru/szolgáltatásfedezet erejéig helyi pénzen is lehet biztosítani a forgalmat, gazdaság működését.

Nyilvánvaló, hogy a Hangya-mozgalomhoz hasonlóan párhuzamos struktúra kiépítése a járható út, amely az összes érintett számára fokozatosan javítja a létfenntartás feltételeit. Nem lehet a pénzuralmat kiiktatni, csak káros hatásait lehet valamelyest csökkenteni. Amilyen mértékben nő a tömegbázisa a jövőképben megfogalmazott kultúrának, értékrendnek, és amilyen mértékben képes ez az egyre bővülő közösség saját fennmaradása érdekében a megfogalmazott célokat mind teljesebben megvalósítani, úgy fog ez a párhuzamos gazdaság biztonságot nyújtani mind több honfitársunknak (ahogy ez 60-80 évvel ezelőtt már megtörtént).

LÉTFENNTARTÁS HELYI PÉNZZEL TÁMOGATVA

A gazdaság újjáépítésének kulcsa: a létfenntartás feltételeinek a biztosítása érdekében megnyilvánuló egyetlen hazai törekvésnek se szabjon gátat
- a mesterségesen visszaszorított fizetőképes kereslet, illetve
- az extraprofit learatására törekvő nepperek közbeékelődése,
hanem az méltányos módon önfenntartó jövedelemszerzés forrása lehessen. Ez azt jelenti, hogy a létfenntartási piacot mind nagyobb mértékben magyar kezekbe kell visszaszerezni, mert a mai katasztrofális munkanélküliséget ez hatékonyan csökkenteni képes.
A fizetőképes kereslet kiegészítő fenntartására alkalmas eszköz a helyi (regionális) pénz. Ennek számos formája, technikai megoldása létezik. Erre most nem térnék ki. Viszont a helyi pénz gazdaságélénkítő hatásáról érdemes szólni.
Már korábban említettük, hogy a gazdaságot a nemzet érdekében kell újjáépíteni. A gazdaságélénkítésnek is ezt a célt, alapvetően a létfenntartás, a fennmaradás célját kell szolgálnia. Ez azt jelenti, hogy nem mindegy, hogy mire költjük a pénzt, vagyis meddig tartjuk a pénzt hazai körforgásban. (Ma a kézhez kapott pénz döntő hányada azonnal külföldi érdekeltségek kezébe kerül, amelyből nagyon keveset fordítanak arra, hogy más magyar érdekeltségű cégektől vásároljanak, vagyis hozzájáruljanak a hazai gazdaság fenntartásához. A kiadott „éhbér” sokkal inkább a külföldi – az esetek többségében silány beltartalmú, de vonzó árú és megjelenésű – élelmiszer fizetőképes keresletének ideig-óráig történő biztosítását, vagyis a külföldi érdekeltségek piacszerzését szolgálja. Biológiai hasonlattal élve érszűkületet okoznak, hogy minél kevesebb vér jusson a szervekhez, ami előbb-utóbb azok elhalását okozza.)

A helyi pénz alkalmas arra, hogy kontrolláljuk vele azt, mire költi felhasználója, amennyiben kikötjük, hogy csak valóban magyar eredetű áru/szolgáltatás vásárlására használható. A külföldi eredetű áru vásárlását a hagyományos hitelpénzből lehet megoldani. A helyi pénz tehát nem szorítja ki a hitelpénzt. A helyi pénz bármikor átváltható hitelpénzre és hitelpénzből bármikor helyi pénz vásárolható. A helyi pénz használata elkötelezettséget képvisel: birtokosa a magyar gazdaság újjáépítéséhez kíván hozzájárulni.

Az, hogy a helyi pénz meddig marad körforgásban, alapvetően attól függ, hogy
- az eladott termék/nyújtott szolgáltatás, vagyis az eladott érték elég vonzó-e a vásárló számára, hogy azt megvegye (minősége, ára, megbízhatósága, értékesítési feltételei megfelelők-e)
- a termék/szolgáltatás előállítása érdekében milyen forrásból biztosítjuk a szükségleteket (milyen hányadban lehet helyi pénzben fizetni érte)
- milyen mértékben lehet helyi pénzben fizetni a béreket, az adókat, a közüzemi díjakat stb.
- milyen hányadban jönnek a segélyek, támogatások helyi pénzben (pl. helyi pénz egyszerűsített formájának tekinthető az étkezési utalvány vagy az üdülési csekk, csupán az a kérdés, kinek a forgalmát növelik ezek a kedvezmények?)
- hogyan tudjuk garantálni, hogy a helyi pénzt valóban arra költsék, amire elterveztük:
o a boltok elszámolásaiból világosan derüljön ki: a helyi pénzt csak legálisan elszámolható cikkekre fogadták be
o a boltoknak ne legyen joga a vásárlótól kapott helyi pénzt hitelpénzre átváltani, viszont helyi pénzért vásárolhatnak
o azt a helyi pénzmennyiséget azonban, amelyet ők vásároltak maguknak hitelpénzből, bármikor átválthatják hitelpénzre
- a helyi pénzállomány nem csökken olyan alacsony mértékűre, hogy az összeomlás elkerülhetetlen (nincs elég megfelelő mennyiségű és árú kínálat, nincs elég elkötelezettség, hogy a magyar gazdaságot fellendítsük stb.)

Mindebből világosan kitűnik, hogy a helyi pénz bevezetése önmagában még nem oldja meg a gazdaság újjászervezését, viszont kedvezőbb működési feltételeket teremt.
A gazdaság újjáépítése, újjászervezése, mint önálló feladat, tehát nem kerülhető meg. A gazdaság helyi pénzzel támogatott újjáépítésére van szükség.
A legnagyobb tömegbázis a létfenntartási piac „visszafoglalásán” alapuló gazdasági újjáépítésre teremthető meg. Ebben ui. majdnem minden magyar állampolgár érdekelt.

Mik a létfenntartás legfontosabb elemei:
1. Egészséges élelemhez való hozzájutás
2. Évszaknak megfelelő öltözettel való rendelkezés
3. Lakhatás
a. Víz, fűtési-főzési képesség, villany
b. Szolidáris, nem deviáns szomszédság
c. Elfogadható és megfizethető közüzemi szolgáltatások, közlekedés, kommunikáció
4. Egészségmegőrzés, alapvető egészségügyi ellátás
5. Az elesettekről való gondoskodás
6. Az érvényesüléshez szükséges tudás megszerzése
7. Közbiztonság

Éghajlati és földrajzi adottságaink, (sajnos mára már leépülő, de csíráiban még mindig meglévő) agrárkultúránk lakosságunknál ötször nagyobb népesség egészséges élelemmel való ellátására is képessé tesz minket. Az egészséges élelemhez való hozzájutás (az egészséges ivóvizet is beleértve) tehát nem jelenthetne problémát, ha nem hagynánk, hogy külföldi érdekből megsemmisítsék a hazai agrárágazatot. Itt kell tehát kezdeni a gazdasági újjászervezést.
Az agrárágazat talpra állítása minimálisan az önellátás érdekében azt kívánja meg, hogy
- legyen termelés
o a termelés szükségletei reális áron beszerezhetők legyenek
o a termelés szakszerű, gazdaságos, ellenőrzött (vagyis megbízható) legyen
- a termékek/termények reális áron eladhatók legyenek
- megoldott legyen reális áron a termékek végső fogyasztóig való eljuttatása
- a végső fogyasztók jó áron, jó minőségű és megbízható áruhoz jussanak tartósan működőképes bolthálózatban
- a végső fogyasztók tudatosan és megelégedettséggel vásárolják a hazai agrártermékeket
Ha biztosított az önellátás, lesznek termékek, amelyek exportálhatók is. Az elsődleges cél az önellátás terén való minél nagyobb piaci részesedés szerzése.
A feladat komplex: a termeléstől (termelési szükségletek beszerzésétől) kezdve a végső felhasználásig, illetve a hulladék hasznosításáig egy egész vertikumot kell működtetni. Nem elég egy-egy szakaszra koncentrálni, mert a le nem fedett részen vissza fognak élni az ott tevékenykedő „nepperek” erőfölényükkel.

Teljes vertikumot kisközösségben (néhány falu, egy mezőváros környezete) lehet a legkönnyebben kiépíteni. Itt sem egyszerű a helyzet. Az ország számos pontján ott vannak az olcsóságukkal operáló multik (Lidl, Aldi, Penny Market, Tesco, Spar, Auchan, Cora). Ez persze csalóka olcsóság: a több ezer (nem egyszer tízezres nagyságrendű) áruból néhány tucatot „akciósan” olcsóbban adnak, mint a versenytársak, ugyanakkor a többi árun behozzák ezt az árbevétel kiesést, mert a vevő nemcsak az akciós árut veszi meg, hanem mást is, ha már itt van (utólag már nem ellenőrzi le, hogy 25 km-rel távolabbi másik bevásárló központban ezt olcsóbban kapta volna-e). Ma már ott tartunk, hogy a német vagy osztrák vaj olcsóbb, mint a magyar. Lassan a magyar áru eltűnik a polcokról.
A sajtok ára ma már szinte megfizethetetlen, a magyar sajtok ára (amelyet külföldi érdekeltségű, de magyarokat foglalkoztató cégek gyártanak) az elmúlt egy évben 60-80%-kal emelkedett. Igaz ez mindenre: tejre, tejtermékre, gyümölcsre, zöldségre, stb. A MAGOSZ szervezte „szociális” bolthálózat néhány gyümölcsféle, zöldség, méz, esetleg tej, tejtermék esetében versenyképes alternatíva a multikkal szemben, de ez a mozgalom még kezdeti stádiumban van.

A Hangya boltok nagyobbak voltak és áruválasztékuk is szélesebb volt.
Ha minden faluban lenne szociális bolt, amely alapvetően helyi (közvetlen környezetből származó, megbízható körülmények között termelt) árut értékesítene, netán főként helyi pénzért, akkor bizonyos alaptermékekből a vertikum helyi kiépítése megtörténne. Itt is kérdés a hűtés, tárolás, szállítás, de feltételezhető, hogy ez helyi összefogással biztosítható.
Gond azonban a technológiát igénylő termékek (tej és tejtermékek, vágóhíd és húsfeldolgozás, tartósítás, konzervgyártás, cukorgyártás, gabonatárolás és őrlés stb.) előállítása. Ezek a technológiák vagy külföldi kézben vannak, vagy hiányoznak. A külföldi tulajdonos által leállított üzemekben nem egy esetben még a gépeket, berendezéseket is felaprították lángvágóval, nehogy könnyen újraindítható legyen a termelés. Az új létesítések sokba kerülnek hitelpénzben és rengeteg bürokratikus előírást kell teljesíteni (amivel a konkurens külföldiek: az olaszok, spanyolok, franciák, osztrákok nem nagyon törődnek, mert már régóta működnek). Ez a kiszolgáltatott helyzet kompromisszumra késztet: a tudatos vásárlásnak alapanyagokra és egyszerű technológiákkal előállítható termékekre (aszalt termékek, lekvárok, sűrítmények, füstölt húsáruk, mélyhűtött áruk stb.) kell koncentrálnia: a beltartalmi értéket kell figyelni, nem a csinos csomagolást és a „vegyipari” csúcsteljesítményeket (amely fűrészporból a legrafináltabb ízeket állítja elő és a beltartalom nélküli szemetet „ízletessé” teszi). Nem tudjuk, mi van egy virsliben, gépsonkában, kenőmájban, de tudjuk, mi van egy füstölt parasztsonkában, ami egyben van. Ezen a téren „népnevelésre” van szükség: minden élelmiszeripari „termelékenységet” fokozó álságos technológiát, elsősorban az „ízipart” és nem élelmiszer-alapanyagból előállított élelmiszer kinézetű terméket előállító módszert be kell mutatni és le kell járatni
(http://www.hetivalasz.hu/cikk/0905/megetetett_tarsadalom).

A kistérségi önellátás azonban nem oldja meg az elmúlt 50-60 évben városokba kényszerített többség gondjait. Ehhez a kistérségi termelésnek önellátáson felüli méretűnek kell lennie és a városokban is ki kell építeni az értékesítési hálózatot, illetve meg kell szervezni a szállítást-tárolást. Ez a városi „terjeszkedés” történhet stratégiai szövetségen keresztül (ahogy a szociális boltok leszerződnek a MAGOSZ által ajánlott termelőkkel, szállítókkal, vagy magyar bolthálózatokkal, üzletláncokkal megegyezve: CBA, Coop, Reál stb.). Ezek a boltok városon belül vannak (nem a külvárosban), tehát közel a potenciális vásárlóhoz. A vevő időt és benzint takaríthat meg, ha átszokik az itteni vásárlásra. Erre már a TESCO is rájött és sorra vásárolja fel a kisebb városi üzleteket és TESCO Express boltot nyit. Miért nem éri meg a CBA-nak, hogy olyan áruválasztéka, olyan árai legyenek, amelyekkel versenyezni képes pl. a TESCO-val? A CBA éves forgalma nagyjából megegyezik a TESCO-éval. Miért kell a CBA-nak drágábbnak lennie? Miért nem tudja a CBA garantálni, hogy döntően magyar élelmiszert árusítson? Ha javítana az élelmiszerminőség-ellenőrzési gyakorlatán, akkor kevesebb kétes eredetű termék jelenne meg a polcain. Ez pedig komoly versenyelőnyt jelentene.

Az agrárium felélesztésének csak egyik csatornája a termelőtől a vevőig kiépülő termékút racionális és méltányos működtetése. Fontos a termékút szükségleteinek is minél racionálisabb, méltányosabb biztosítása (alapanyag, vetőmag, gép, szerves- és műtrágya, növény-védőszer, energiaellátása, a szállítás, tárolás biztosítása). Ezekkel a képességekkel kevés termelő rendelkezik. Minél diverzifikáltabb egy gazdaság (növénytermesztés, állattartás, elemi tárolás, feldolgozás), annál több belül termelődő „hulladék” hasznosítható (a megtermelt takarmányt eszi az állat, a trágya jó földekre, bioenergia termelhető stb.) Ismerek olyan biokertészt, akitől szinte nem képződik hulladék: a gyümölcsöt eladja, gyümölcslevet vagy szörpöt készít belőle, a magból olajat sajtol vagy őrleményt készít, aszal. Ezt a szemléletet érdemes más területeken is követni. Ahol szakosodott gazdák vannak, ott kistérségi alapon virtuálisan kell létrehozni a kellően diverzifikált gazdaságot (szövetkezéssel, szabályozott együttműködéssel).

A Hangya szövetkezeti rendszer sem egyetlen vállalat (szövetkezet) volt, hanem több ezer önállóan gazdálkodó szövetkezet, üzem, vállalkozás jól koordinált együttese. Ezt a szervezési modellt érdemes ma is követni.
A virtuális vállalat úgy jön létre sok önállóan gazdálkodó egységből, hogy méltányos együttműködési szabályokkal koordinált a működés. Ez tanítást, képzést, fegyelmet, átláthatóságot és ellenőrzést, valamint a hasznon való méltányos osztozkodást jelent.
A virtuális vállalat létrejöttéhez azokat a funkciókat kell a koordináló szervezetbe telepíteni, amelyek az önállóan gazdálkodó egységeket arra kényszerítik, hogy a teljes termék utak racionálisan és méltányos együttműködés alapján valósulhassanak meg. Lesznek régiónként koordinálandó feladatok (pl. szállítás, tárolás), de lesznek valóban egy központból végrehajtandó koordinációs feladatok (pl. központi beszerzés, nagyberuházások, hitellel való ellátás, az egymásnak nyújtott teljesítmények elszámolása, minőségellenőrzés).

PÉNZKEZELÉS

Felvetődhet a kérdés, hogy annyi helyi pénzt vezessünk-e be, ahány kistérségi közösség létesül vagy egyetlen központi helyi pénz elszámoló rendszert állítsunk-e fel? Véleményem szerint a közös helyi pénzkezelés az előnyösebb. Ez lényegében azt jelentené, hogy a helyi pénzzel élénkített, újjászervezet gazdaságban ez a közös helyi pénz egyfajta új devizanemnek fogható fel. Az ebben bonyolított forgalom hozzáadódik a hagyományos, hitelpénzben realizált forgalomhoz. Arra kell vigyázni – ahogy erről korábban már szóltam – hogy a helyi pénzt csak a helyi pénz elszámolását végző pénzintézetben lehet átváltani hitelpénzre.
Milyen legyen a helyi pénz elszámoló központ? Ennek hitelszövetkezetnek kell lennie: a tagok részjegyet jegyeznek hitelpénz befizetésével. A részjegy-vásárlás mértéke maximalizálható. Így alaphelyzetben minden helyi pénzegység mögött azonos összegű hitelpénz van. A részjegy jegyzés folyamán még nem jut helyi pénzhez a hitelszövetkezeti tag. Helyi pénz vásárlásához új hitelpénz befizetésre van szükség. Ez egy-egyben váltható be. A részjegy után részesedés (osztalék) fizethető.

A gazdaság élénkítésére azonban többletforrást is találni kell a helyi pénztömeg növelése érdekében. Ennek a fedezete a munkateljesítmény (amely a teljesítő részéről egyfajta hitelnyújtásnak tekinthető). Ezt a hitelét később fizetésre is felhasználhatja (vásárolhat érte). Ilyenkor csökken a beváltható hitelkerete (helyi pénzmennyisége). Elképzelhető az is, hogy valamelyik hitelszövetkezeti tag úgy vásárol hitelre, hogy erre nincs helyi pénzfedezete. Bizonyos összeghatárig ez tolerálható, de meghatározott időintervallumon belül ezt a hiányt valamilyen teljesítményért kapott ellenértékkel meg kell szűntetnie. (Ez forgóeszköz hitelezésnek fogható fel.)
Többletforrás teremhető úgy is, hogy a fizetésemelést a szervezetek (az önkormányzatok, állami szervek is, nemcsak a vállalatok) helyi pénzben adják. A segélyeket is érdemes helyi pénzben folyósítani (ahogy erre egyre több kísérlet történik). A helyi pénzben történő fizetésemelést úgy kell felfogni, mintha az hitelpénzben történne (ugyanúgy kell adózni utána). Az ilyen csatornán keresztül kibocsátott helyi pénz többlet fizetőképes keresletet teremt helyi termékek vagy szolgáltatások iránt.

A helyi pénz bármely időpillanatban egyenértékű a hitelpénzzel. A helyi pénz azt biztosítja, hogy a pénz hiánya ne korlátozza az igényelt és hasznos tevékenységek eladhatóságát. Ha túl sok a forgalomban lévő helyi pénz (vagyis nem költhető el meghatározott időintervallumon belül), akkor azt vagy le kell kötni a hitelszövetkezetben, vagy be kell váltani hitelpénzre (egy az egyben), különben veszít az értékéből. Az eredeti (Silvio Gesell szabadpénz elmélete szerinti) helyi pénz naptári hónaponként veszített meghatározott értéket. A mai informatikával támogatott világban megoldható, hogy az egyes jóváírt pénzadagok ténylegesen 30 nap múlva veszítsenek valamennyit az értékükből (FIFO-elv), így igazságosabb lehet a rendszer, mert bármikor kapott bevételt 30 napon belül kellene elkölteni. Egyébként a helyi pénz nem kamatozik, a lekötött helyi pénz is névértékben jár vissza a lekötési időszak végén. A lekötött helyi pénz forrást biztosít a hitelezéshez. Az értékvesztés azt a cél szolgálja, hogy a helyi pénz forgásban tartására ösztönözzön (pörgesse a gazdaságot, illetve a lekötéssel olcsó hitelforrást biztosítson).
A méltányos árképzés sarkalatos kérdés. A hitelpénzben megjelenő árak gyakran manipuláltak. Felvásárlásnál, beszállítás elszámolásánál nyomottak, értékesítésnél magasak (hogy extraprofitot biztosítsanak a monopolhelyzetben lévő szereplőknek).
A méltányosan működő gazdaságban minden szereplő biztonságosan megélhet, ha mások számára hasznos teljesítményt nyújt. Racionálisan kell végezni a tevékenységeket és az önköltség felett valamennyi hasznot is realizálni kell. Alaphelyzetben rá lehet bízni a szereplőkre, hogy ők mondják meg, mennyiért adják teljesítményüket. Ez lenne a helyi pénzben kifejezett ár. Ha a termékút végén olyan eladási ár jönne létre, amely nem versenyképes (irreálisan magas), akkor nem lesz fizetőképes kereslet annak megvételére, tehát korrekcióra szorul az egyes teljesítmények ára. Ezt le lehet szimulálni és már kezdetben olyan normatív közbenső árakat lehet megállapítani, amely elfogadható végső árhoz vezet.
Helyi pénzen vásárolt árut a boltban bárki megveheti, akár hitelpénzért is. Viszont hitelpénzért vásárolt árut csak hitelpénzért lehet megvenni. A bolt a forgalmának tervezésekor csak részben támaszkodhat a múltra, a szokásokra. Valamennyi tartalékkészletének is lennie kell, ha váratlan vásárlások történnek. Ugyanakkor előfordulhat, hogy agrárágazatról lévén szó, nincs annyi termék helyben, amennyire igény lenne. Értelmesen kezelni kell tudni az árufelesleg és pillanatnyi helyi áruhiány kérdését. A helyi pénzben vásárlók (szövetkezeti tagok) elvárhatják, hogy őket biztonságosan kiszolgálja a helyi bolt. Ezért vásárlási igényüket érdemes előre jelezniük, hogy a bolt vagy saját készletéből vagy egy regionális elosztó központ közreműködésével az igény teljesítésére fel is tudjon készülni. Ehhez a boltnak koordinálnia kell a beszállítókat, illetve rendelést kell feladnia a regionális elosztó központ felé. A beszállító (termelő) elsősorban a helyi boltnak szállít és csak a felesleget adja le a regionális elosztó központban. (A felvásárlási ár ugyanannyi mindkét esetben, ha a szállítás a vásárlót terheli.) A regionális elosztó központot érintő szállítási költség a koordináló szövetkezet rezsiköltsége. Ha az egyes vállalkozók kevesebbet vagy többet kérnek a szállításért, a betervezett rezsi költségtömeggel szemben kell elszámolni. A koordináció (amely nemcsak a szállításban testesül meg), évente tervezendő, és a koordináció érdekében az év végén jelentkező haszon vagy veszteség szabályszerűen felosztandó a szövetkezettel együttműködő vállalkozások között.
Élelmiszerek esetén van egy felhasználhatósági vagy fogyaszthatósági határnap (lejárati idő). Ezt követően az élelmiszer „hulladékká” válik. Ausztriában például azt a megoldást követik, hogy a szociálisan rászorultak (akik az önkormányzattól erre kártyát kapnak), a lejárat napján fél áron vásárolhatják meg a termékeket. Sőt a frissen lejárt határidejű termékeket ingyen is ki lehet tenni a bolt elé, hogy a rászorulók elvigyék, ahelyett hogy a szemétbe kerülne.

SZOLIDARITÁS

Komolyan kell venni a rászorulókat, a mélyszegénységben élőket. Mindenki élni akar. Ha valaki nem szégyell lopni ezért, az lopni fog. Sajnos a közelmúltban arra volt példa, hogy egy 53 éves munkásasszony inkább éhen halt a munkahelyén, mert négy napig nem evett és szégyellte bevallani bárkinek, hogy milyen reménytelen helyzetben van (fizette az albérletét, törlesztette az adósságát). Sajnos nem ez az egyetlen eset, csak nem tud mindenről a sajtó. Egy civilizált országban senkinek sem lenne szabad éhen halnia vagy megfagynia!
Ha egy kisközösség nem közömbös rászoruló tagjaival szemben, hanem legalább napi étkezést és a tüzelőt biztosítja számukra, akkor joggal várhatja el, hogy ne lopják meg a terményeit, javuljon a közbiztonság. Ez a „befektetés” mindenképpen megéri, mert világossá teszi, hogy nem tolerálható a „megélhetési bűnözés”, mert nincs rá szükség. Ebben az önkormányzatoknak is komoly szerepük lenne, akár egy szolidaritási alap összehozásával és tisztességes felhasználásával. Az étkeztetést és a tüzelő biztosítást természetben kell nyújtani, nem hitelpénzben támogatást adni. A munkaképes munkanélküliektől ellenértékként közhasznú munka elvárható.

Olaszországban például nagyon komoly erőfeszítéseket tettek a hajléktalanság visszaszorítására. Nem lehet az utcán, híd alatt élni. Regisztráltatni kell a hajléktalannal magát, akinek valamilyen hajléktalan szállóra kell kerülnie, ahol tisztálkodhat, rendben tarthatja öltözetét, minimális étkezést biztosítanak számára, ha munkanélküli. Nincs kizárva a munkaerő piacról, ha dolgozni akar és talál munkát. Hazánkban is van számtalan nem használt ingatlan (elhagyott laktanya, iparépület), ahol a hajléktalanok ellátása minimális többlet befektetéssel megoldható lenne. Az ide befogadott hajléktalanoknak nem kellene elveszniük a munka társadalma számára, hozzá lehetne őket segíteni közhasznú munkához.
Az évszaknak megfelelő öltözet biztosítása is komoly létfenntartási probléma. Ehhez nem elegendő, hogy „second-hand” boltok nyíljanak a nagyobb városokban. Szervezetten be kell gyűjteni a használt és felesleges ruhát, cipőt, hogy ne csak a lomtanításkor guberáljanak a rászorulók (vagy a kukásedényekben turkáljanak). Felélesztendő a ruhajavítás-alakítás, cipőjavítás, ami szinte megszűnt.

Ugyanígy felélesztendő számos háztartási kisjavító szakma, az elromlott háztartási gépek olcsó javítása (a márkaszervizek olyan drágán dolgoznak, hogy szinte érdemes új gépet venni a javíttatás helyett, pedig egyszerűen utángyártható elemi egységekkel olcsó javításra is mód nyílna, nem beszélve az utángyártás munkahelyteremtő hatásáról).
Rengeteg olyan háztartáshoz kapcsolódó szolgáltatásra is mód nyílna, amelyre ma nincs fizetőképes kereslet, mert kevés a hitelpénz. Emlékezzünk arra a szlogenre, hogy a posztmodern társadalomban a nemzeti jövedelem termelése egyre nagyobb arányban a szolgáltatási szférában realizálódik. Nos, ha így folytatódik a hitelpénz kivonása a gazdaságból, akkor a teljes szolgáltatási szektor összeomlik (kivéve persze a bankokat és a biztosítókat). A házi gondozás, a gyerekfelügyelet, a házvezetés, takarítás, kertgondozás, a házi oktatás, a „telekocsi” mozgalom (ha valaki kocsival megy valahová, szerezzen maga mellé utast, ha ugyanaz az úti célja), stb. mind helyi pénzzel finanszírozható potenciális munkalehetőség.
Folytathatnánk még az ötletelést, de gondolatébresztésre ennyi elég.

ÖSSZEGZÉS

A létfenntartás feltételeinek a javításához hozzájárulhat egy modern Hangya-szövetkezeti rendszer
- kistérségi (városi) szövetkezetek, amelyeknek helyi boltjai vannak,
- regionális koordináló szövetkezetek, amelyekkel a helyi boltok szerződésben állnak,
- központi koordináló szövetkezet (amely az egész szövetkezeti hálózatot összefogja, a nagybani beszerzést, a nagyberuházásokat, a képzést koordinálja, fejlesztési projekteket dolgoz ki, az informatikai hátteret üzemelteti, ellenőrzi és tanácsaival segíti a koordinált szövetkezeteket, könyvelési szolgáltatást nyújt)
- központi hitelszövetkezet (amely a helyi pénz elszámolását, a helyi pénz beváltását, illetve megvásárlását, a helyi pénz lekötését, a hitelnyújtást és elszámoltatást végzi, biztosítási szolgáltatást nyújt, osztalékot fizet)
Ugyanakkor a vásárlóerő növelése érdekében meg kell próbálni a helyi pénz használatát minél tágabb körben előmozdítani (a fizetésemelést érdemes helyi pénzben adni, ami csupán egy jóváírás a központi hitelszövetkezeti elszámolásban). Az önkormányzati alkalmazottak, az egészségügyi dolgozók, a tanárok és tanítók fizetésemelése nagyon indokolt. Ez önkormányzati hatáskörben megoldható. Ugyancsak önkormányzati hatáskörbe tartozhat olyan munkalehetőségek megteremtése (és helyi pénzben történő fizetése), amelyekről a korábbiakban szóltam (háztartási és közösségi szolgáltatások.
Egy önkormányzat területén felélénkülő gazdaság többlet adóbevétellel is jár, amiből további fejlesztések és a létfenntartást elősegítő szolgáltatások indíthatók.
Az önkormányzat is alakíthat „létfenntartási” szövetkezetet. Ebbe beleszervezhet egy sor létfenntartást támogató funkciót. Ez a szövetkezet, mint koordináló szervezet foglalkoztathat egy sor egyéni vállalkozót, alkalmi munkavállalót, de munkaviszonyt is létesíthet. Esetileg kell eldönteni, mi a legmegfelelőbb struktúra.

Ha a Hangya szövetkezeti mozgalomba az agráriumban nemcsak közvetlenül érintettek is bekapcsolódnak oly módon, hogy központi hitelszövetkezetbe belépnek, és helyi pénzt igényelnek, illetve munkáltatójukkal megegyeznek abban, hogy fizetésüket részben helyi pénzben kapják, akkor van esély arra, hogy a közüzemi szolgáltatásokért (pl. villany, gáz, víz, közlekedés), üzemanyagért stb. helyi pénzben is lehessen fizetni.

A kulcs az, ami a boltoknál: a kapott helyi pénzt nem lehet hitelpénzre átváltással kivonni a forgalomból. Minél jobban terjed a helyi pénz használata, annál biztonságosabbá válik a megélhetés.

Néhány szót még kell szólni az adózásról. A jelenlegi szabályok szerint minden önállóan gazdálkodónak (a gazdának, a vállalkozónak, a gazdasági társaságnak, a szövetkezetnek) pénzügyi beszámolót („mérleget”) kell készítenie és önállóan kell adóznia. Azok a köztes szervezetek, amelyek egyesületként, közös vállalatként működnek, szintén önállóan adóznak és készítenek beszámolót.
ÁFA elszámolás tekintetében van esély arra, ha egy központi Hangya szövetkezeti rendszer létrejön, akkor csoportos ÁFA alanyiság szerezhető meg. Ez nagy könnyebbséget jelentene a részvevők számára.
A jövedelemmel kapcsolatos adókat minden gazdálkodónak önállóan kell bevallania és befizetnie. Ezt hitelpénzben kell teljesíteni, mert az Államkincstár valószínűleg nem fogadja el a helyi pénzt. A kérdés az, hogy minden egyes gazdálkodónak kell-e rendelkeznie annyi hitelpénzzel, ami adókötelezettségének teljesítéséhez elégséges, vagy pedig a központi hitelszövetkezet, amely a bankszámláikat kezeli, kiegyenlítő és folyószámla hitelező funkciót is betölthet az adófizetés könnyítése érdekében. Egyszerűsítené az egyes gazdálkodó egységek életét, ha lehetőség lenne erre folyószámlahitelezésre.
A szövetkezetek dolgozói jövedelmüket előre bejelentett arányban kapják helyi pénzben és hitelpénzben, amit így elkülönítve tart nyilván a hitelszövetkezet. Mind a helyi pénzről, mind a hitelpénzről kártyát kapnak. A boltban mindkét kártyával fizethetnek (a helyi pénzzel azonban csak kijelölt termékekért).
A boltoknak kötelező az áttekinthető és ellenőrizhető nyilvántartás beszerzéseikről, eladásaikról, bevételeikről, készletalakulásukról, hiányaikról. (Ez a régi Hangya szövetkezetnél is így volt, rendszeres volt a havi leltárellenőrzés, rovancsolás, volt bolti hiánybiztosítás). A mai elnagyolt nyilvántartás, ami számos visszaélésre ad lehetőséget, megszüntetendő. Az a boltos, aki ezt nem vállalja fel, nem lehet az új Hangya szövetkezeti rendszer tagja.

Ugyanígy tiszta, áttekinthető nyilvántartást kell vezetni valamennyi Hangya beszállítónak. Egyébként a jogos árviták nem lennének elbírálhatók. Ezt is ellenőrizni jogosult a szövetkezeti központ. Aki ezt nem vállalja fel, az nem lehet az új Hangya szövetkezeti rendszer tagja.
Azok a Hangya szövetkezeti rendszeren kívüli szervek, pl. önkormányzatok, iskolák, kórházak, rendelőintézetek, szociális intézmények, egyéb vállalatok, akik a fizetés egy részét helyi pénzben fizetik, szerződést kell kössenek a hitelszövetkezettel, mert itt íródnak jóvá a helyi pénzben számolt bevételek és kiadások. A helyi pénzben történő utalást a kifizetőnek a hitelszövetkezet felé kell teljesítenie, a helyi pénzben fizetett munkavállalók pedig kártyát kapnak, amivel ehhez a pénzhez hozzáférhetnek.

A megújuló Hangya szövetkezeti rendszer és az önkormányzati létfenntartási üzemek együttműködő hálózata olyan egészséges fellendülést hozhat, amely reális keresletre alapozott gazdasági fejlődést, megélénkülést teremt. Ez persze nem korlátlan fejlődés, de a pillanatnyi leépüléssel szemben egy igen ígéretes kiutat biztosít. Az ember számára amúgy sem az általa csak megnyomorodásként érzékelhető „fejlődés” a kulcskérdés, hanem az emberhez méltó, biztonságos és örömteli megélhetés. A cél ennek megteremtése és megőrzése. Az, hogy emellett milyen mértékű a fejlődés, a kialakuló hálózat teljesítőképességén és a belső és külső fizetőképes kereslet egyensúlyán fog múlni, nem pedig a hitelpénz tulajdonosainak mérhetetlen gazdagodási vágyán.

Ezt a cikksorozatot gondolatébresztőnek szánom. Szeretném, ha a problémát felismerők minél szélesebb körben nyilvánítanának véleményt és járulnának hozzá a sikeres változtatáshoz.

Szociális szövetkezetek szövetsége

Gábor Hamvas, 2010. ápr. 14. 11:11


Mondragon

Gábor Hamvas, 2010. márc. 19. 10:18   [ 2010. márc. 19. 11:06 frissítve ]

Szociális gazdaság: Mondragon szövetkezet - Spanyolország PDF Nyomtatás E-mail

A Mondragon Szövetkezeti Vállalat (Mondragon Corporacion Cooperativa - MCC) 1956-ban Mondragon városában kezdte működését, amikor egy 5 fiatal mérnökből álló csoport – akiket szocialista plébánosuk, Jose Maria Arizmediarrieta atya bátorított – megalapított egy szövetkezetet olajtüzelésű kályhák gyártására. Arizmediarrieta atya vízióját követve az öt fiatal hallgató mára megteremtette az MCC pénzügyi bázisát. Már 1959-ben ők alapították meg a Caja Laboral Populart (CLP), a Dolgozó Emberek bankját, amely nem pusztán a szövetkezetek bankja, hanem maga is szövetkezetként működik. Az MCC negyvenévi működése alatt nagyra nőtt, egyesítve 160 munkavállalói tulajdonú szövetkezetet, bevonva a 23 000 tulajdonos társat, miközben a termelési érték 1991-re 3 milliárd dollárt ért. A Mondragon Szövetkezeti Egyesülés fő célja a tulajdonos-alkalmazotti munkahelyek létrehozása, lehetőséget teremtve az emberek számára a gazdaságba való bekapcsolódásra. A statisztikák azt mutatják, hogy a Mondragon szövetkezetek jövedelmezősége kétszer akkora, mint a spanyol vállalatok átlaga, a munkavállalók termelékenysége meghaladja minden más spanyol szervezetét. Mindezt a közös sikerre, az emberek bevonására és a vállalati demokráciára alapozzák.

Az MCC növekedése során a tizenkét legnagyobb spanyol vállalat egyike lett (jelenleg 7.), és a legnagyobb Baszkföldön. Az MCC számos közösséget és munkavállalókra épített programot foglal magába, olyan gazdasági szervezeteket amelyek az egészségügy, lakásügy, szociális biztonság, alap- és felsőoktatás, képzés és átképzés és munkanélküli biztosítás terén működnek. A program meghatározó eleme fokozott erőfeszítések megtétele nyugdíjazással, átképzéssel azon munkavállalók esetében, akikre a világgazdaságban bekövetkező változások jelentős hatással vannak. Az általuk megvalósított oktatási rendszerhez több mint negyven iskola és kollégium tartozik. Van diákszövetkezet is, amely lehetővé teszi a dolgozó hallgatók számára, hogy saját továbbtanulásuk tandíját és megélhetési költségeiket a saját szövetkezetükben kifejtett tevékenységgel fedezzék.

Az MCC úgy tekint a tőkére, mint egy adott eredményhez szükséges erőforrásra. A végső cél egy boldog és termékeny munkakörnyezet, a tőke csupán ennek eléréséhez szükséges eszköz. Az éves tiszta profit tíz százalékát jótékonysági célokra fordítják, 40 százalékát visszaforgatják egy közös belső számlára. Ez a belső számla, mint a profit része, közös tulajdonú és a közös jószágok kezelésére szolgál; ha a szövetkezet valaha megszűnne, a profit ezen részét jótékony célra fordítanák. A maradék 50 százalékot szabadon felhasználhatják a tulajdonos munkavállalók. Használható kölcsönfedezetként is egy-két százalékponttal magasabb haszonkulcsért a fölött a hat százalék fölött, amennyit jövedelmez, a szövetkezetnek ugyanakkor a tőke haszna mégis megvan.

Az MCC egy további különös vonása az a mód, ahogyan a szövetkezet az új társaságok alapításával és az adósság törlesztéssel foglalkozik. A Coop mindig egy baráti csoporttal kezd egy új vállalkozásba, sohasem egyetlen személlyel. A barátság természetes kötelékét olyan alapnak tekinti, amelyre egy sikeres vállalkozást építeni lehet.

Az új vállalkozás és az MCC bank megállapodnak abban, hogy mindaddig együtt működnek, ameddig a vállalkozás nyereségessé nem válik. Az új csoportok tagjai a többiek által befektetett tőke kétszeresét fizetik be tagsági díjként. A további szükséges tőkét a bank hitelezi a szokásos kamatráta mellett. Ha a vállalkozás bajba kerül, a bank további tőkehitelt nyújt, durván az eredeti kamatráta feléért. Ha a társaságnak továbbra is pénzügyi nehézségei vannak, a kamatráta egészen nullára csökken, és ha még további segítségre lenne szükség, a bank tőkét adományozhat a cégnek. Végül is, még ha a társaságnak jelentős változásokon kell is átmennie, mint például vezetőváltás, új termékek bevezetése, a cég sikeressé válik. Így képes lesz visszafizetni a hitel nagy részét, habár a bank is felhasználja időről időre nyereségének egy részét, hogy csökkentse a hitelek mértékét az összes szövetkezeti cégnél.

(forrás: http://www.iisd.org/50comm/commdb/desc/d13.htm)

Kapcsolódó tanulmány: ICA tanulmány: Nemzetközi együttműködések

Lásd még: Az MCC honlapja





A Mondragon szövetkezeti csoport története

A spanyolországi baszk régióban épült ki a második világháború
után a Mondragon szövetkezeti csoport, amely többnyire
ipari tevékenységet folytató szövetkezetekbõl áll. Nemzetközi elismertsége
annak köszönhetõ, hogy a világ legnagyobb ipari szövetkezeti
csoportosulása (taglétszám, teljesítmény), s talán még
ennél is fontosabb modellértékû vállalatvezetési és szerkezeti
sajátossága.
A spanyol polgárháború és a II. világháború véres eseményei
után, a kezdõdõ francói diktatúra alatt új alternatív gazdaságés
társadalomszervezési modelleket tanulmányoztak, valamilyen
középutat az államszocializmus és a nagyvállalati kapitalizmus
között. 1956-ban megalakul az elsõ kisiparosszövetkezet.
Az 1960-ban alapított saját bank (Caja Laboral Popular)
finanszírozza a szövetkezetek alapítását és növekedését. Alapítása
óta a Caja a baszk régió vezetõ bankintézményei közé tartozik,
150 fiókszervezetével és egyedülálló vállalkozásfejlesztési
részlegével, amely szövetkezetalapításban segít kisebb
közösségeket, embercsoportokat, valamint technikai és pénzügyi
támogatást nyújt létezõ szövetkezetek fejlesztésére vagy
megmentésére. A társadalombiztosítási szövetkezet (Lagun-Aro)
eredetileg a Caja egyik részlegeként indult, mely 1967-ben önállósult.
Különösen az 1980-as években vált fontossá a növekvõ
munkanélküliség kezelésében, de ezenkívül a biztosítási ágazatban
is tért hódított. Önálló nyugdíjbiztosítási rendszert dolgoztak
ki még akkor, amikor a kormány rendelete kirekesztette
a szövetkezeteket a nemzeti társadalombiztosítási
rendszerbõl. Fontos az 1961-ben alapított Lana farmerszövetkezet,
amely a legnagyobb tejtermék- és bútorgyártó-forgalmazó.
Az 1961-ben induló Eroski a vezetõ szövetkezeti áruházlánc
Baszkföldön. 1965-ben alakul az Alecop diákszövetkezet, amely
a hallgatóknak közvetít munkát és többletkeresetet tanulmányaik
és megélhetésük költségeinek kiegészítésére. Az intenzív
iparosodással egy idõben meg kellett oldani a régóta krónikus
lakáshiányt is: a lakóház-építési feladatot az építkezõ és lakásszövetkezetek
vállalták. A csoport vállalatainak közös menedzselésére
és közös piaci tevékenységeik irányítására és költségeinek
kezelésére alakult 1965-ben az ULARCO mint közös szolgáltató a
skála-gazdaság optimalizálására, megtartva ugyanakkor az egyes
szövetkezetek belsõ autonómiáját. Ebbõl az elsõ csoportosulásból
fejlõdött ki a Mondragon-konszern.
Az oktatási-kutatási intézmények is kiépültek. Az 1943-ban indított
Escuela Politecnica Profesional az alapító halála óta a Jose
K Ö Z G A Z D Á S Z F Ó R U M 7

A Mondragon gazdasági sikerét a következõ mutatók illusztrálják:
Foglalkoztatás:
1956: 23 foglalkoztatott egyetlen szövetkezetben.
1987: 21 000, több mint 100 alapszövetkezetben.
1997: 23 000, 150 szövetkezetben és a másodfokú ernyõszervezetben.
Munkanélküliség:
A Mondragon-szövetkezetek tagjai között: 0,6%. A baszk tartományokban: 25%, Spanyolországban: 20%.
A szövetkezeti vállalatok életképessége: 1956–1986: 103 szövetkezet közül csak 3 zárt be.
Exportált termék: 1976: 10%, 1986: 30%

1997-ben már 150 szövetkezet volt tagja a Mondragon-csoportnak, amely Spanyolország tizenötödik legnagyobb
magáncége, jelenleg 23 000 személyt foglalkoztat. A csoport szövetkezeteinek nagy része ipari termékeket állít
elõ (közöttük van Spanyolország legnagyobb hûtõgépgyártója). A nagykereskedelmi Eroski baszk fogyasztási
szövetkezeti áruházlánc 9000 személyt foglalkoztat, s ezenkívül több mint 250 000 fogyasztó-taggal rendelkezik,
akiknek többsége az autonóm Baszkföld lakosa.
Maria Arizmendiarrieta nevét viseli, és hároméves mûszaki fõiskolai
képzést nyújt. A Spanyolország vezetõ kutatóintézetei között
szereplõ Ikerlant az Escuela tanárai indították 1968-ban,
amelynek új kutatási programjai 1976-ban már új épületben
indulnak – automatizálás, robotika, mikroelektronika, számítástechnika,
távközlés és egyéb területeken.
A Mondragon-csoport minden vállalata szövetkezeti formában
mûködik. Egyrészt gazdasági értelemben: minden alkalmazott
egy személyben szövetkezeti társult tag is, tehát üzletrészes
(rész)tulajdonos (nincs külsõ üzletrész-tulajdonlás, -
alkalmazott). Társadalmilag pedig: minden szövetkezet irányítása/
ügyvezetése egy komplex rendszer (képviseleti és direkt demokrácia)
által ellenõrzött. A legmagasabb (ernyõszervezeti)
szinten a csoportot a szövetkezeteket arányosan képviselõ (évente
ülésezõ) Szövetkezeti Kongresszus irányítja. A napi ügyvezetést
és piaci képviseletet/irányítást a Kongresszuson választott vezetõtestület
végzi, az ügyvezetõ tisztviselõi funkcióval rendelkezõ elnök
irányításával. Minden egyes szövetkezet hosszabb távú stratégiáját
évente összeülõ közgyûlése határozza meg. A
közgyûlésben minden tagnak/alkalmazottnak közvetlen hozzászólási
és döntési joga van az egy személy – egy szavazat elve alapján.
A Közgyûlésben választják a mindennapi ügyeket lebonyolító
Irányító Bizottságot, valamint a Szociális Bizottságot, amely a
humán erõforrásokért felel (munkabiztonság, egészség- és társadalombiztosítás,
kompenzációk), s egyúttal Felügyelõ Bizottságként
is mûködik, bár hatásköre csak javaslat- és tanácsadásra
terjed ki. Nagyobb szövetkezetekben létezik még Menedzsment
Bizottság is, amelynek tagjait részben kinevezik, részben választják,
vezetõje pedig a szövetkezet menedzsere.
A szövetkezetek a jövedelmet sajátos módon osztják fel: a profit
70%-a a tag-tulajdonosok egyéni számláján jelenik meg tõkerészesedésként
és jövedelemként; kb. 20%-ot újra
befektetnek, 10% pedig közösségi programokra jut (elsõsorban
baszk nyelvû iskoláknak, de más humanitárius akciókra). Amikor
a Franco-kormányzat beszüntette a baszk nyelv és kultúra
elleni repressziós kampányát, a szövetkezetek által addig törvényellenesen
mûködtetett baszk iskolák (Ikastolas) elnyerték
nyilvánossági jogukat. E szövetkezeti iskolák ezután gyorsan elterjedtek,
elemi oktatást nyújtva spanyol és Euskera (baszk)
nyelven egyaránt.
Az elõbbi közösségi/kulturális támogatáson kívül a

Szolidaritás

Mondragon-csoport sajátossága a baszk szolidaritás, ami konkrétan
a következõkben nyilvánul meg:

1) Fenntartható munkahely: ha valamely vállalat átmenetileg
problémákkal küszködik, és emiatt munkaerõ-elbocsátásra szorulna,
a Mondragon-csoporton belül a többi vállalathoz – ezek
beleegyezésével – „kölcsönadja” munkásait.

2) Szövetkezetek közötti kölcsönös támogatás: valamely szövetkezet
önhibáján kívül bekövetkezett veszteségeit a csoport magára
vállalja, így a veszteség elosztódik; a kölcsönösség a munkáskezek
ideiglenes átvállalásában is megnyilvánul.


3) A fizetések méltányossága: csoportszinten irányelvként érvényesül;
a kezdeti maximális 3:1 (vezetõ beosztott-munkás) fizetések
közötti arány – a külsõ piaci nyomások hatására –
4,5:1, majd 6:1-re nõtt, bár itt meg kell jegyezni, hogy ha az
adózást ebbõl leszámítjuk, az arány valójában 4:1 marad. Összehasonlításként:
a legnagyobb amerikai vállalatoknál e jövedelmi
index jelenleg 200:1 és 300:1 között mozog, és nincs jel e
szakadék szûkülésére.


Erikai kódex

E kézzelfogható kulturális és szociális eredmények fenntartható
biztosítása végett a Mondragon-csoport üzleti etikája 10
alapszabályszerû irányelvet érvényesít következetesen:

 1) nyitott tagság;
2) demokratikus szerkezet;
 3) a munka szuverenitása;
4) a tõke eszközjellege, alárendelt szerepe;
5) részvétel a vállalatok vezetésében;
6) jövedelmi szolidaritás;
7) kooperáció (a szövetkezeteken belül és között); 8) szociális biztonság;
9) egyetemes jelleg;
10) oktatás és képzés támogatása és megszervezése.

Az sem mondható, hogy a baszk régió fogékonyabb a szövetkezetalakításra,
hiszen Spanyolország más területein is elég gyakori
a szövetkezeti vállalati forma (a szövetségi alkotmányban
külön paragrafus szól a szövetkezetekrõl). Másfelõl az 1970–80-
as években több baszk ipari szövetkezet volt a Mondragonon kívül,
mint belül. Ám egyedül a Mondragon-csoport alakított ki a
szövetkezetek között egy integrált rendszert saját fenntartó szövetkezeti
(hitel-, szociális és oktatási) intézményekkel.

Mondragón – a világ leghíresebb szövetkezete

Nyomtatható verzió Küldd el ismerőseidnek

2007.07.20. | Ethical Consumer

A Fagor márkájú mosógépet egy olyan szövetkezet munkásai készítik, amely tagja az észak-spanyolországi Mondragónban alapított Mondragón Szövetkezeti Vállalatnak.

A várost alaposan megtépázta a spanyol polgárháború, tömeges volt a munkanélküliség, amikor az ifjú José María Arizmendiarrieta atya 1941-ben Mondragónba érkezett. A háború előtt számos szövetkezet és önsegítő szervezet működött a baszk régióban, ezért José atya Mondragón gazdasági felemelkedését szövetkezeti formában gondolta megvalósítani. 1943-ban demokratikus alapokon működő politechnikumot alapított, amely később kulcsszerepet játszott a szövetkezeti mozgalom kiépítésében.

Az 1956-ban alapított Fagor a Mondragón Szövetkezeti Vállalat (Mondragón Co-operatives Corp, MCC) elsőként létrejött, és mára legnagyobb szövetkezete. Eredetileg benzinnel működő vízmelegítőket és tűzhelyeket gyártott. Később megalakult egy hitelszövetkezet is, amely először különböző pénzügyi szolgáltatásokat tett elérhetővé a szövetkezet tagjai számára, később kezdő tőkét nyújtott új vállalkozások beindításához.

Az MCC ma már a világ legnagyobb dolgozói szövetkezete, Baszkföld legnagyobb vállalata, a hetedik legnagyobb cég Spanyolországban. Működési területe három irányban oszlik meg: pénzügy, ipar termelés és disztribúció, és olyan tevékenységeket foglal magába, mint a banküzlet, társadalmi jólét, biztosítás, gyártás, elosztás és mezőgazdasági-élelmiszeripari vállalkozások. Kutató- és továbbképző központokkal rendelkezik, sőt van saját egyeteme is, 4000 diákkal. Az MCC körülbelül 210 céget foglal magába, ezek közel fele szövetkezeti formában működik.

2004 végén az MCC 70 884 embert foglalkoztatott, ennek 49%-át Baszkföldön, 39%-át Spanyolország egyéb területein, míg 12%-ot külföldön.

Az MCC döntéshozó testülete a 650 tagot számláló szövetkezeti kongresszus, amelynek tagjai a különböző szövetkezetekből kerülnek megválasztásra. Az éves közgyűlés választja meg a kormányzótestületet, amely felelős a mindennapos működésért és a felsővezetők kinevezéséért. Minden egyes üzlet rendelkezik ezenkívül egy munkahelyi tanáccsal, amelynek megválasztott elnöke együtt irányítja a céget annak vezetőjével, a dolgozók képviseletében.

A csoport vállalatai a japán ipari csoportosulásokhoz (keiretsu) hasonlóan működnek, beszerzéseikkor előnyben részesítve a szövetkezet többi tagjának termékeit. A szövetkezet tagjai a hitelszövetkezeten keresztül intézik pénzügyeiket, a Lagun Aro-nál kötik egészség-, és nyugdíjbiztosításukat, kedvezményesen vásárolnak az Eroski bevásárlóközpontokban, és olcsóbban juthatnak Fagor készülékekhez. Az Eroski boltokba a szövetkezet teherautói szállítanak, és könnyen lehet, hogy a dolgozók a Mondragón Egyetemen végeztek.

Ha egy szövetkezetnek anyagi gondjai támadnak, az alkalmazottak fizetéscsökkentést kapnak felmondólevél helyett. Ha a helyzet tovább romlik, az elbocsátottak számíthatnak arra, hogy állást kapnak a csoport egy másik vállalatánál.

A folyamatos bővülés miatt az MCC komoly problémával szembesült: hogyan lehet egyszerre piacképes nemzetközi nagyvállalat és a hagyományos szövetkezeti értékek képviselője. Hogy képesek legyenek felvenni a versenyt a hasonló termékeket gyártó multinacionális cégekkel, a Mondragón irányítói egy központi döntéshozó szervet emeltek az egyes szövetkezetek fölé, így alakult meg a Mondragón Szövetkezeti Vállalat az 1980-as években.

Jelenleg az MCC dolgozóinak valamivel több mint fele nem szövetkezeti tag. Ezek a „külsősök" többnyire a Baszkföldön kívüli ipari illetve elosztási szektorban tevékenykednek, Spanyolország egyéb területein vagy külföldön. (A Mondragón saját gyárakkal rendelkezik olyan alacsony gyártási költségű országokban, mint Marokkó, Mexikó, Tájföld vagy Kína.)

E probléma megoldására, a szövetkezeti kongresszus 2003 májusában elfogadott egy határozatot a tagság bővítéséről, amely lehetővé teszi a nem tag dolgozók számára, hogy részt vegyenek cégük tulajdonlásában és irányításában, a szövetkezeti modellhez hasonlóan.

A Mondragón saját szociális tanácsain keresztül intézi az olyan hagyományos munkaügyeket, mint a bérek, a munkaidő vagy a munkakörülmények. Ezek a tanácsok olykor képesek sikeresen érvényesíteni a dolgozók jogait, kritikusok szerint azonban egyre kevésbé tudják felvenni a versenyt az egyre agresszívabb „kapitalista" vezetéssel. A Mondragón dolgozóiban már felmerült a szakszervezet-alapítás gondolata, a szakszervezetek viszont az Eroskinál szakszervezet-ellenes hozzáállásról panaszkodnak.

Újabb feszültségekhez vezetett, hogy a menedzsment a vezetők és a dolgozók fizetése közti különbségeket szabályozó előírásokat is elkezdte egyre lazábban kezelni, hogy magasan képzett szakembereket csábítsanak a céghez. Az utóbbi években néhány szövetkezet kilépett az MCC-ből, hogy visszatérjen egy személyesebb, dolgozóbarátabb légkörhöz.

A problémák láttán felmerül a kérdés, lehetséges-e egy, a globális piacon működő nagy szövetkezetnek megtartania demokratikus jellegét, vagy ahogy a Mondragón szociális tanácsának egy tagja fogalmazott, képtelenség „szövetkezeti szigetként boldogulni egy kapitalista világban"? Mindenesetre sokan szívesen látnák, ha az MCC átalakítaná tengerentúli gyárait szövetkezetekké, és talán érdemes lenne tanulnia az olasz szövetkezeti mozgalomtól, amely még a baszkföldinél is kiterjedtebb. Ahogy a legnagyobb olasz szövetkezeti szövetség egy tisztviselője mondta: „Nem csupán a méret számít, hanem az is, miként szerveződnek a számok".


1-4 of 4