Solymár

Aki sikerrel fordított hátat a multiknak

Gábor Hamvas, 2010. ápr. 13. 21:47

Aki sikerrel fordított hátat a multiknak

SzLenke, 2010, február 1 - 09:49

Nemrég nyitotta meg negyedik üzletét, s már a továbbiakat tervezi az a szürkemarha-tenyésztőből lett vállalkozó, aki a multinacionális láncoknak hátat fordítva forgalmaz minőségi, magyar termékeket. Megyesi Zoltánnal solymári üzletében az egészséges élelmiszerekről, a multik selejtes áruiról és arról beszélgettünk, hogy Magyarhonban miért nem a magyar árut részesítjük előnyben.

– Jól gondolom, hogy sosem akart boltot nyitni?
– Valóban nem voltak ilyen terveim. Észak-Borsodban tenyésztek szürkemarhát, négyszázötven tenyészállatom van, a szaporulattal nagyjából ezres az állomány. Mégsem tudtam értékesíteni a jó minőségű húst.

–   Sehol nem kellett a jó minőség?
–   Naivul azt gondoltam, a nagy áruházláncok örülnek majd, hogy kiváló magyar húst kapnak. Ám idővel rá kellett jönnöm, tesznek rá, mit adnak el. Csak a profit a vezérelv. Minél olcsóbb vacakot felvásárolni, majd azt minél drágábban eladni.

– Ennyire sematikus az üzlet-politikájuk?
– A multik egymást figyelik árgus szemmel. Ha egyiküknél 990 forint a „hús” kilója, akkor a másik olyan beszállítót keres, amelyikkel legalább nullára kihozhatja, 980-ért árulva. Vagy amikor nyolcvan forint körüli a görögdinnye piaci ára, s a multi ötvenért adja kilóját, nem érdekli, hogy a görögdinnyebiznisszel bukik egymilliót, mert sok vevőt a dinnyével csalogat be. Ők, ha már arra járnak, megveszik a színes tévét meg a frottírzoknit is. Így a sokszorosa bejön annak az egymilliónak. Az átlagvásárló csodálatosan meg van vezetve. Azt hiszi, a görögdinnye húsz forint. Innentől nem a multit, hanem a „szemét” dinnyeárust szidja, akinek „van pofája drágán árusítani”. Abba kevesen gondolnak bele, hogy a dinnyetermesztésnek vannak költségei.

– Mivel van tele a sok áruházlánc, ha a magyar áru csak mutatóba kell?
– Rengeteg olcsó szeméttel, amelyet olyan országokból hoznak, ahol a mezőgazdaságot közvetetten támogatják. Ők azért fizetnek az áruházláncnak, hogy a rosszabb minőségű hazai árut vigyék és adják el más országban.

– Máshol miért működik ez másképp?
– Többek közt azért, mert van egy erős, potens kormányuk. Áldoznak az agrármarketingre, s felnyitják az emberek szemét. Nálunk abban sem lehetünk biztosak, hogy a magyar tejfeldolgozó-üzemből származó tej valóban magyar. Benne van a pakliban, hogy több hektoliteres konténerekben behozott, itt dobozolt, külföldi tejről van szó, amely lám-lám, magyar tejjé válik a csomagolással.

– Ön mikor fordult el az áruházláncoktól?
– Hiába adtam az önköltségi ár alatt a húst, ha a legtöbb helyen kitették rá a kettes szorzót. Így 3000-3200 forintért került a pultba, s ez nyilván drága. Több százezer forintnyi polcpénzt, belistázási díjat, marketing-hozzájárulást fizettem. De csak sok év pofára esését követően láttam át, hogy mi azért vagyunk ott, hogy a Távol-Keletről idehurcolt tartós fogyasztási cikkeket, iparcikkeket négyszeres-ötszörös árréssel el tudják adni. Ehhez a gyomrán keresztül kell becsalogatni a vevőt. Nem is olyan rég 99 forintos olasz tejet reklámozó óriásplakátokkal árasztotta el az országot az egyik nagy lánc. Ha ezt Olaszországban megteszik, s ilyen áron magyar tejet reklámoznak, a feldühödött olasz gazdák felgyújtották volna a vállalat összes ottani áruházát.

– Mi adta a végső lökést ahhoz, hogy saját boltot nyisson?
– Egy sokadik hátba szúrás.
Az egyik szupermarketlánc egyoldalúan emelte a belistázási árát, nekem viszont akkor már két éve nem voltak hajlandók nyolcszázalékos áremelést aláírni és kifizetni. A számláimat egyszerűen visszaküldték. Azt mondtam, így nem fogok tovább szállítani.

– Könnyen ment a szakítás?
– Persze akadtak nehézségek. Végül ez a solymári üzletünk lett a zászlóshajó. Megnéztük, életképes-e a dolog, s volt rá igény. A termékért felelősséget vállalunk, lehet velünk beszélgetni, nem úgy, mint egy szupermarketben, ahol a huszadik alkalmazottat megkérdezve sincs halvány fogalmunk, milyen élelmiszer áll a polcon. Én szinte minden beszállítót személy szerint ismerek. Ennél biztonságosabb nem lehet a rendszer.

– Solymárról egyenes volt az út?
– Amikor kialakult egy kisebb kör az ismerősökből, több beszállítónak mondtam, mi lenne, ha összeállnánk, s közösen próbálnánk újabb boltokat alapítani. Kiderült, hatalmas az érdeklődés. Nemsokára Budaörsön nyitjuk az ötödik boltot, aztán jövőre a hatodikat, mert szükség lesz egy logisztikai központra, ahol raktározni tudjuk a termékeket.

– Nem kerülnek sokba ezek a minőségi termékek?
– Néhány tévhitet el kell oszlatni. Ha a tej önköltségi ára ma nyolcvan forint, és pasztörizáljuk, csomagoljuk, leszállítjuk, akkor az érte kért kétszáz forint feletti fogyasztói ár teljesen reális. Az árakat a multik manipulálják. Ha náluk a magyar tej kétszázötven forint, akkor mi lehet az a váladék, amit százhúszért adnak? Tetra Pak dobozban, amelyből szobahőmérsékleten tárolva két hét után is ugyanolyan állagú italt töltünk ki. Valamit, ami nem tej. A mi tejünk tegnap még a tehénben volt, és ha kitöltöm, akkor holnapra aludttej lesz belőle.

– Vagyis az az olcsó, ami nem is tej vagy nem is hús?
– A mi kilóáron 1600-1800 forintos, hatvan százalék biológiai tartásból származó szürkemarhából és negyven százalék sertésaprólékból, valamint mangalicaszalonnából előállított virslink drága? A mi párizsinktól nem kap az ember gyomorrákot tíz év múlva. A sokféle adalékanyagot, amellyel elárasztanak minket, patkányokon tesztelik. Mit akartok, ez biztonságos? – mondják. De a patkány nem él addig, ameddig az ember. Rajta nem lehet kimutatni, hogy a káros anyagok felhalmozódásával, kölcsönhatásával mi történik a szervezetében tizenöt év alatt. Miért jelentek meg olyan új betegségek, amelyekről száz évvel ezelőtt azt sem tudták, mi fán teremnek? A szalámit foszfáttal tömik tele, mert az tartja a vizet. A gond csupán az, hogy az emberben is megtartja.
A szaláminak szép tömött, telt állaga lesz ugyan, nem szárad tovább, nem úgy néz ki, mint a mi szikkadt, foszfát nélküli „vackaink”. De az italgyártókon kívül kinek jó az, hogy a foszfátos szalámis szendvicset az ember egy vödör vízzel vagy három-négy üveg sörrel küldené le? Az UHT tejből minden zsírt, minden tápértéket kivonnak. Az ipari hulladéknak számító tejsavóba kis szójával meg állagjavítóval valamit belevarázsolnak, hogy az a váladék úgy nézzen ki, mint a tej. Igen, ez olcsó. De hova tűntek a zsírban oldódó vitaminok? Az ásványi anyagok és a nyomelemek? A termelői friss tej fogyasztóinak nem kell orvosra és mindenféle kezelésekre költeniük. Viszonyítani kell, mi a drága.
A mi kiskereskedelmi árrésünk például csak harminc százalék körüli.

– Mit tehetne a kormány, hogy ne a multik uralják a piacot?
– A kormány nemhogy minket védene, inkább a multikat támogatja. Különböző adókedvezményekkel idejöhettek, körbe vannak ajnározva, és büntetlenül végezhetik aljas tevékenységüket. Letarolják a természetet, és idedobnak egy nagy „dobozt” mondjuk Solymárra. Azt mondják, száz munkahelyet teremtettek. De arról már nem beszélnek, milyen áron. Mert ez a száz munkahely valójában kétezer felszámolásával járt korábban. A munka pedig az importtermékek kipakolását jelenti. Ha megnézzük, az egyik lánc kínálatában nemcsak a tejek, hanem a friss marhahús is nagy arányban lengyel eredetű, lengyelországi vágóhídról érkezik. A lecsomagolt lengyel hús itt virít a polcokon. Le a kalappal a lengyel kormány és a lengyel agrármarketing előtt, ezt így kell csinálni. De halkan megkérdezem: nincs nekünk elég marhahúsunk, nincs nekünk elég sertéshúsunk, hogy dömpingszerűen be kelljen hozni?

– Hogyan látja, milyen lenne az ilyen boltok fogadtatása országos szinten?
– Ha az ilyen és ehhez hasonló próbálkozások, ötletek, kisvállalkozá-sok tartósan, esetleg kormányzati támogatással megvalósulhatnának, jó eséllyel változtathatnánk a jelenlegi rendszeren. Mi nem a tévéspotban és a szlogenben teszünk meg mindent a vevőért. Mindenki szeretné egészségesen felnevelni a gyermekét, vagy a saját egészségét megőrizni, megóvni. Ebben a válságos helyzetben a magyar vállalkozásokat, a magyar munkaerőt kellene megtartani. Mi nagyjából százan dolgozunk a boltjainkban, Magyarországon viszont mintegy háromezer mikrocég van az élelmiszerpiacon. Ha ez a potenciál egyszer összeállna, reszkethetnének a multik! Persze ez utópia, de ha legalább egy részük összefogna, már az is nagy dolog lenne. A körülöttem felvert por miatt ma is naponta öt-tíz jelentkező van. Januárban nagyobb szabású termelői találkozót tervezek. Akár el is kezdődhetnek az egyeztetések, hogy milyen is egy hazai üzletlánc.

– Nem támadják önt a magyar színek és a Koppány név miatt?
– A németek, osztrákok és hollandok már évtizedek óta sulykolják a lakosságba, hogy a hazait kell fogyasztani. Egy öntudatos német polgár nem vesz magyar árut. Néha legurít egy-két pohár egri bikavért, de marad a rajnai bornál akkor is, ha az másfélszer többe kerül. Nálunk ezt a felfogást rögtön nacionalizmussal vádolják. Engem azért támadnak, mert túl sok a piros-fehér-zöld. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy a jó minőségű, magyar termékeinkkel vissza akarjuk kapni a saját piacunkat. Ahogy Koppány annak idején a nyugatnak akart hátat fordítani, úgy mi a nagy multinacionális láncoknak intünk búcsút.

Pintér Balázs
Forrás: Magyar Hírlap

1-1 of 1