A velemi malom története

Savanyú Jóska és a molnár lányai

A velemi malomról szóló első írásos emlék 1568-ból származik. A malom ekkor a Batthyányaké volt. 1715-ben a malom a rohonci Sibrik-uradalomnak lett a része. 1828-ban egy ellenőrzés működés közben találta a malmot, mely  "...kétfalu határában, egy kis patakon van." Ugyancsak hagyomány, hogy Savanyú Jóska (1845-1907) híres bakonyi betyár, az egyik, pandúroktól szorongatott helyzetében, a ma is meglévő borospince zsúpfödeles padlásán talált menedéket. A molnár lányai hordtak neki élelmet. Arról nem szól a fáma, mivel próbálták még elviselhetőbbé tenni a betyár életét.

A régi malom, mely a mai épület helyén egykoron állt, zsúpfedeles, boronafalú volt. Két vizeskerék hajtotta a malmot, amely feltehetően két őrlőkővel működött. Az egyikben őröltek, a másikon daráltak. A szitát lenfonalakból szőtték. Csaknem valamennyi malomrészt fenyőfából készítették. Vasszeget alig használtak az építés során. A régi malmot 1913-ban lebontották. A következő évben - Velem és Szerdahely lakosai által odaszekerezett kőből - megépítették a malom vízfejét, valamint az épület földszintjét és magasított padlásterét. Az első világháború idején is dolgozott, majd a háború után további módosításokat hajtottak végre rajta. A malmot hajtó vizeskerékre kőből kirakott, betonozott kis csatornában vezették a vizet. A mennyiséget a csatorna végén lévő zsilippel szabályozták. A molnárok ezt az építményt a szabályozó zsilippel nevezték a malom vízfejének.


A mai arculat

A velemi vízimalom felújítást megelőző mai arculatát 1919-ben nyerte el, amikor még egy emeletet húztak az épületre. Az őrléshez szükséges energiát az alig ároknyi mederben csörgedező Szerdahelyi-patak vize adja. A szokatlanul kedvező terepviszonyoknak köszönhetően, valamikor a két világháború között a malom betonozott vízgyűjtőt kapott. Ennek következtében még vízszegény időben is mód nyílott a vízfej bizonyos mérvű használatára. Nagyobb mennyiségű csapadék esetén a felesleges vizet a szabadzúgón keresztül vezeti el a malmot megkerülő malomárok.

A nagy átépítést követően a malom új, Wohanka - féle motort kapott, így lehetővé vált a  vízhiányos időszakban is a malom működtetése.
1950-ben államosították a malmot. Rövidesen be is zárták. Az a veszély fenyegette, hogy lebontják. Ám a Vas Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat kezdeményezésére a velemi Réti malmot végül is ipari műemlékké nyilvánították és 1980-ban megkezdődött a helyreállítása. Az elkorhadt vízikerék helyett egyedi terv alapján újat kellett készíteni. Ez tölgyfából és vörösfenyőből készült. A felülcsapó vízikerék 5,2 m átmérőjű, szélessége 0,8 m. A malomépület és a hozzá tartozó járulékos épületek – molnárház, pajta, istálló – nagyon elhasználódott állapotban voltak, ezeket teljesen újjá kellett építeni. A tervezők és építők szándéka az volt, hogy a malom és környezete maradjon olyannak, amilyennek az egykori molnárok építették.

A malom ma is teljesen üzemképes  -  a látogatók kedvéért néhanap be is indítják.
A termést a garatba öntötték, - ha nem volt elég víz, gőzgéppel hajtották - a garatból a  kanalas szállítószalag , mint afféle liftecske, a harmadik emeleti tisztítóba vitte a búza vagy rozsszemeket. Ezt követően az őrlendő visszacsúszott a földszinten lévő vashengerekre, ahol elkezdődött az őrlés. A munkafolyamat a szitákban folytatódott, majd a hengerszékben végződött, ahol lisztté vált.

Az írásos emlékek a következő változatokat őrizték meg a nevéről : Riti malom, Rétyi malom, Réti malom, Schulter - vagy Sulter -malom. A környékbeliek napjainkban Réti malomként emlegetik.
(A museum.hu és Turista magazin  írása alapján)
Comments