CHUCK SMITH - A Golgota gyülekezetek sajátosságai

Bevezető: A szolgálatra történő elhívás

„Senki sem szerezheti meg azonban önmagának ezt a tisztességet, csak az, akit az Isten hív el.” Zsidók 5:4

Mielőtt megnéznénk, mit is nevezünk a Golgota gyülekezetek sajátosságainak, először vegyük fontolóra a szolgálati elhívásunkkal és odaszánásunkkal kapcsolatos alapvető dolgokat.

Ha van egy olyan jellemvonás, ami teljesen elengedhetetlen a hatékony szolgálathoz, akkor az az, hogy először is rendelkeznünk kell egy elhívástudattal, vagyis egy meggyőződéssel a szívünkben afelől, hogy Isten kiválasztott és elhívott minket az Ő szolgálatára. A Biblia felszólít minket arra, hogy igyekezzünk erőssé tenni elhívatásunkat és kiválasztottságunkat. Meg vagy győződve arról, hogy Isten kiválasztott téged a szolgálatra? Ez nagyon fontos, mert a szolgálat nem egy szabadon választható hívatás. Ez Isten elhívása. Hogyan tudhatjuk, hogy el vagyunk hívva? A szolgálat azok számára, akik el vannak hívva, nem egy lehetőség, hanem kényszerűség. Ahogy Pál ezt kifejezte:

„Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” 1Korinthus 9:16

Jeremiás eldöntötte, hogy többé nem akar prédikálni, mert emiatt már annyi bajba került. Börtönbe dobták és élete veszélyben forgott. Ezért így döntött: „Na, én befejeztem, kiszállok!” Majd ezt mondta:

„Nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” Jeremiás 20:9

Ez kell ehhez a fajta elhíváshoz, mert a szolgálat nem gyerekjáték. Vannak szélsőségesen nehéz idők. Ahogy Péter is írta:

„Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket.” 1Péter 4:12

Meg kell, hogy értsük azt, hogy még ha Isten hívott is el téged a szolgálatra, az az elhívás igen kemény próbáknak lesz kitéve. Mennyire is vagy biztos abban, hogy Isten hívott el téged az Ő szolgálatára?

Amikor először éreztem magamat elhívva a szolgálatra, elmentem iskolába, hogy felkészüljek. Nehézségeim voltak az iskolában, mert azt éreztem, ki kell innen kerülnöm és el kell kezdenem a szolgálatot. Azt gondoltam, „Ott van kint ez a Jézus nélkül haldokló világ és én meg itt ülök egy tanteremben a tankönyv fölött.” Biztos voltam abban, hogy a világ csak rám vár. Ezért amikor elvégeztem az iskolát, és megkaptam az első megbízásomat, el tudod képzelni azt a megrázkódtatást, ami ért, amikor rájöttem, hogy a világ nem is várt rám. Ezután jöttek a próbák. Anyagilag és lelkileg is nehéz volt. Nem láttam a gyümölcsöt, amiről reméltem pedig, hogy a szolgálatban meg fogom látni. Azokat az azonnali eredményeket és izgalmakat.

És ott voltak a hatalmas anyagi nyomások is, amelyek szükségessé tették, hogy elvállaljak egy világi munkát annak érdekében, hogy családomat is el tudjam látni és a szolgálatban is meg tudjak maradni. Rá kellett döbbennem, hogy a szolgálatban nem támogattak. Így első tizenhét évemben a gyülekezeten kívül dolgoztam azért, hogy eltartsam magamat. Nos, ez tényleg elég nehéz volt, mert meg voltam győződve afelől, hogy el vagyok hívva. Voltak idők, amikor még meg is kérdőjeleztem az elhívást. És voltak olyan idők is, amikor megkértem Istent, hogy változtassa meg az elhívásomat. Azt mondtam: „Istenem, hívj el engem üzletembernek! Úgy látszik, hogy elég jól és könnyen boldogulok az üzleti életben. Könnyűnek találom a pénzkeresést. És Uram, lehetnék egy jó kis keresztény üzletember. Tudnám támogatni a gyülekezetet, és tudnék támogatni valakit a szolgálatban is.” De Isten nem engedte meg, hogy elfussak az Ő elhívása elől, még akkor sem, amikor erre pedig már törekedtem is. Az a látás, hogy szolgáljam az Urat, folyamatosan égve maradt a szívemben. Tehát kell egy elhívástudat. Annyira fontos, hogy mindannyian egyenként feltegyük magunknak ezt az egyszerű kérdést: „Tényleg elhívott Isten a szolgálatra?”

Az elhívástudattal együtt elengedhetetlen az odaszánás is. Egy pásztornak alig lehet életbevágóbb tulajdonsága annál, mint a Jézus Krisztus uralmának való elkötelezettség. Vagyok ami vagyok, de nem saját ambíciómból, sem saját vágyaim vagy akaratom miatt. Vagyok ami vagyok az Ő akaratából. Elköteleztem életemet Neki. És ha már egyszer odaadtam magam az Úrnak, akkor ugyanúgy alá vagyok rendelve az Ő Igéjének és az Ő szolgálatára, ami mások felé nyilvánul meg.

Ahhoz, hogy a megfelelő hozzáállásunk legyen a szolgálatunkban, emlékeznünk kell Jézus szavaira. Azt mondta: „Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok; és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája.” (Márk 10:42-44). Elengedhetetlen, hogy észrevegyük azt, hogy a szolgálat az nem az a hely, ahol az emberek minket szolgálnak, vagy mindig a rendelkezésünkre állnak, elismernek és tisztelnek csak azért, mert mi vagyunk a szolgálók. Ez tényleg az a hely, ahol mi szolgáljuk az embereket, még ha ez azt is jelenti, hogy emiatt olykor fel kell függesztenünk a dolgainkat.

Nemrég részt vettem egy pásztor konferencián, és meghökkentem azon, mennyire trehányak voltak a pásztorok. Be akarták vinni a kávés csészéjüket abba a szobába, ahol összegyűltünk. Nos, ezzel nem volt bajom, de amikor végeztünk, ők csak úgy ott hagyták a kólásüvegeiket és kávés csészéiket a földön. Így azon kaptam magamat, hogy járkálok körbe és szedegetem össze a csészéket és a kólásüvegeket, meg hogy feltakarítom az előadótermet. Tudom, mi van akkor, ha valaki jön és belebotlik egy kávés csészébe a földön. Nem akartam rossz bizonyságot hagyni a saját golgotás szolgálóink után ott azon az üdülőhelyen. Szóval elég sok ember a szolgálatot egy olyan lehetőségnek látja, ahol őket szolgálják ahelyett, hogy ők szolgálnának másokat. Nemcsak a kifejezések szintjén ellentmondásos az a fajta gondolkodás, hogy „nos, valakinek el kellene utánam takarítania, mert én vagyok a szolgáló”, de ráadásul nem is egy biblikus hozzáállás.

Volt egy olyan korszakom, amikor a ruháimat rendszeresen szanaszét hagytam a lakásban. Míg végül a feleségem azt nem mondta, hogy: „Nézd, nem értek egyet azzal, hogy a szolgád legyek! Akaszd fel azokat magad! Miért nekem kelljen mindig felakasztanom a te ruháidat?” Nos, elgondolkoztam ezen, és neki volt igaza. Nem várhatom el tőle, hogy ő akassza fel a ruháimat. Ez egy fontos lecke volt a számomra. Nem arra lettem elhívva, hogy uralkodjak, hanem arra, hogy szolgáljak.

Azon az éjszakán, amikor Jézus az utolsó vacsoráját töltötte a tanítványaival elárulása, letartóztatása és keresztre feszítése előtt, megfogott egy törölközőt, és maga köré tekerte azt. Majd végigment és megmosta tanítványai lábát. Mindezek után megkérdezte őket: „Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” (János 13:12-14). Ahogy Péter is mondta: „Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek” (1Péter 2:21). Az a szó, hogy „szolgálat” tényleg azt jelenti, hogy valakit kiszolgálni. Szolgáknak lettünk elhívva. Szolgáknak kell lennünk, elsősorban Urunknak, de ugyanúgy az Ő gyermekeinek is.

Személyes véleményem, hogy a dohányosoknak van az egyik legundorítóbb szokásuk. Mindig érződik rajtuk, és szagot hagynak maguk után, bárhová is mennek. Nagyon egyszerű kiszúrni, ki dohányzik. Csak elmész mellettük és máris érzed a ruhájukon. Ha bemész egy olyan házba, ahol dohányoznak, és megszagolod a függönyt, máris ki leszel ütve. Rossz szokás. De ami rosszabb, hogy mindenhol eldobálják a csikkjeiket. Aztán általában a lábukkal eltapossák a csikket, hogy eloltsák, és otthagyják a szemetet a járdán. Amikor az emberek a gyülekezetbe jönnek, elég gyakran dohányozva érkeznek meg. Majd ahogy belépni készülnek az ajtón, csak eldobják a cigarettát, és rálépnek. Kinek kellene felvennie a csikket?

Engem úgy nevelt édesanyám, hogy sose érjek hozzá egy csikkhez vagy cigarettához. Annyira irtóztam a cigarettától, hogy még a mai napig sem tudok úgy hozzáérni egyhez, hogy ne érezzem magamat beszennyezve. Bármikor, amikor lehajolok egyért, hogy felvegyem, abban a percben, ahogy megérintem, mindig ott van valami a korai gyermekkoromból, ami lázad ez ellen. Gyűlölöm! Ahogy körüljárom a gyülekezet melletti terepet és meglátom a csikkeket, mivel nem szeretem ahogy mutatnak a földön, felszedegetem azokat. De azon kaptam magam, hogy ahogy szedegettem fel, mindig panaszkodtam az ellen, aki eldobta. Azt gondoltam: „Koszos, büdös, tapintatlan, nemtörődöm és figyelmetlen emberek!”

Akkor az Úr szólt a szívemhez. Ezt mondta: „Kit szolgálsz?” Azt feleltem: „Téged szolgállak, Uram.” Ő ezt válaszolta: „Akkor hagyd abba ezt a felszedegetést.” Szóval ne szolgálj keserű szívvel. Ne szolgálj nehezteléssel. Ha úgy szedegetem fel a cigaretta csikkeket, hogy közben a azokra a koszos emberekre gondolok, akkor éppen azt nehezményezem, amit csinálok. De, ha azt gondolom, „Nos, Uram, tisztán fogom tartani a Te tereidet”, akkor azt veszem észre, hogy anélkül a belső keserűség nélkül tudom megtenni, mert Jézusért teszem és nem valaki másnak az elismeréséért, hanem „csak neked, Uram”. Ahogy az Írás mondja: „Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala.” (Kolossé 3:17).

Ez a hozzáállás a legfontosabb a szolgálatban. Az Urat kell szolgálnunk, mert az embereket kellemetleneknek fogjuk találni. Hálátlanoknak. Követelődzőnek. Nagyon sokszor túl szánalmasak ahhoz, hogy velük legyünk. Úgyhogy, ha azt gondolod, „nekem szolgálnom kell őket”, ezt fogod kapni. De ha azt gondolod, hogy „én az Urat szolgálom”, akkor képes leszel kezelni a dolgot. Bármi is a szolgálatunk, az Úrnak kell végeznünk, tudva azt, hogy az Úrtól fogjuk megkapni jutalmunkat.

Ne keresd az emberek tetszését. Ne várd, hogy az emberek azt mondják: „Ó, köszönöm! Ó, annyira sokat jelentesz nekem!” Mert ezt nem gyakran fogjuk megkapni. Megcsináltam ezt, megtettem azt, elintéztem amazt is az emberekért, és aztán még nekik állt feljebb, amikor nem akartam már többet tenni. Meg kell tartanod azt a hozzáállást a fejedben, hogy mindent az Úrért teszel, tudva, hogy Tőle fogod majd megkapni a jutalmadat. Ezt kell a fejedben tartanod. Jézus Krisztus szolgája vagyok. Ő az én Mesterem. Ő az, aki meg fog jutalmazni szolgálatomért. Ezt a szemléletmódot kell megtartanom, és a szívemben ezt a helyes hozzáállást, ahogy az emberek felé szolgálok: Őérte teszem.

Nem csak a Jézus és az Ő népe szolgálata felé való elkötelezettségünket kell fenntartanunk, hanem ott kell legyen az Isten Igéje iránti ragaszkodás is. Hiszem azt, hogy ha valaki nem hiszi a Bibliáról, hogy az az Isten ihletett és tévedhetetlen szava, annak semmi keresnivalója nincs a szolgálatban. Szomorú, de ez ma az Egyesült Államokban körülbelül a szolgálók 50%-át zárná ki. Miért tanítanánk egy olyan könyvből, amiben úgy sem hiszünk? És ha hisszük, hogy a Biblia Isten ihletett szava, és hogy az a feladatunk, hogy tanítsunk belőle, akkor viszont tényleg ismerjük meg. Legyünk elkötelezve iránta. Ahogy Pál is mondta Timóteusnak: „Tanulj, hogy kipróbált emberként megállj az Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét.” (2Timóteus 2:15, az angol King James Version alapján – a továbbiakban: KJV). Lehet, hogy megtanítottak minket a Bibliát tanulmányozni, de a tanulási folyamatnak sosincs vége. Mind a mai napig folyamatosan odaszánom magam Isten szavának, és a tanulmányozásnak, hogy kipróbált emberként megállhassak az Isten előtt.