CHUCK SMITH - A Golgota gyülekezetek sajátosságai

7. Jézus Krisztus a középpontban

„Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat...” 2Korinthus 4:5

A Golgota egyik legfontosabb jellemvonása az, hogy a dicsőítés Jézus Krisztusra mutat. Nem adunk teret semmiféle olyan tevékenységnek vagy viselkedésnek, amely csak elterelné az emberek figyelmét Őróla. Például nem engedjük, hogy az emberek maguktól felálljanak a gyülekezeti éneklés alatt. Mert ahogy valaki feláll, a mellette ülők elkezdik nézni és azon gondolkozni, hogy „Miért állt fel?” A figyelmük így Jézusról a mellettük álló személyre került.

A szemünkkel kapcsolatban az az érdekes, hogy a mozgásra érzékeny. Sok esetben azt figyeltem meg, hogy akik maguktól állnak fel a dicsőítés alatt (és pláne, amikor rájönnek, hogy még mindig nincsenek igazán a figyelem középpontjában), a kezüket is felemelik és elkezdik lóbálni. Ez odavonzza a szemünket, ugyanakkor zavaró is tud lenni. Az emberek hirtelen azon kezdenek el gondolkozni, hogy azok meg miért állnak ott. „Mit képzelnek? Tisztában vannak azzal, hogy a figyelmet magukra terelik? Mi folyik itt?” Szerintem fontos, hogy foglalkozzunk ezekkel az esetekkel, mert az ilyen megnyilvánulások miatt a leendőbeli tagok nem fogják látogatni a gyülekezetünket. Ha én elmennék egy gyülekezetbe, és ez történne, azt gondolnám, a prédikáció ugyan remek volt, de nem tudnék mit kezdeni a többi dologgal.

Korábban elmentem egy olyan Golgotába, ahol megengedték az embereknek, hogy maguktól felálljanak. Sajnos amit valaki tesz, általában mások is megteszik. Volt náluk egy ember minden este, aki az első sorban volt, és nem csak, hogy felállt, de tényleg ott táncolt. Egyértelmű volt, hogy nem volt ki mind a négy kereke, és kétségkívül volt valami pszichológiai hiányossága. Megtalálta azt a környezetet, ahol furcsa kis dolgait előadhatja, és elfogadják őt, de igen csak zavaró volt, amit tett. Beszéltem a pásztorral erről, de ő megvédte ezt a szokást. Akkor ezt gondoltam: „Rendben, akkor maradjon csak meg kicsinek a gyülekezeted.

A Costa Mesa-i Golgotában, ha valaki feláll, a rendezők odamennek hozzá és kihívják a társalgóba, majd az egyik pásztor szeretettel és szelíden elbeszélget velük. Általában ezt mondják: „Azért nem jó, ha felállunk, mert rájöttünk, hogy ez eltereli az emberek figyelmét a dicsőítésről. És biztos nem szeretnéd az emberek figyelmét Jézus Krisztusról magadra terelni, ugye?”

Elmagyarázzuk nekik, hogy magukra hívják fel a figyelmet, és emiatt az emberek már nem Jézusra fognak összpontosítani. Szeretettel szólunk hozzájuk és megkérjük őket, ne tegyék, és ha megharagszanak, akkor ez csak megmutatja, hogy végig testben voltak. Ha valóban Lélekben vannak, és a Lélekben járnak, akkor a Lélekben is fognak erre reagálni. Azt fogják mondani: „Ó, erre nem is gondoltam, bocsánat.” De ha megsértődnek, akkor tudhatjuk, hogy testben voltak.

Jézus azt mondta, „Vigyázzatok: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól.” (Máté 6:1). Majd leírta, hogy az emberek hogyan igyekeznek a figyelmet önmagukra terelni ahogy előadják imádatuk igazságos cselekedeteit. Tetszik vagy nem, de ha felállunk és ide-oda mozgunk, miközben mindenki más ülve marad, akkor ez a figyelmet önmagunkra fogja terelni.

Voltam egy másik Golgotában is, ahol a dicsőítő kórus alatt a dalokat szemléltetésképpen eltáncolta egy hölgyekből álló csoport. A hölgyek amolyan nagymamás öltözetben és kalapban táncoltak. Na most, ha van valami zavaró számomra, akkor ez az volt. Tényleg jók voltak kecses mozgásukkal, de nem igazán tudtam a dicsőítő kórusra figyelni akkor este. Ezeket a hölgyeket néztem és kecses mozgásukat, és megpróbáltam megérteni, hogyan is festik alá a dalt. Úgyhogy ott is beszéltem a pásztorral az alkalom után, aki megértette a lényeget, és attól fogva abbahagyták az efféle szemléltető táncot, mert felismerték, mennyire zavaró volt.

A svájci Bázelben volt egy gyülekezet, amely csatlakozott hozzánk. Talán ez volt Európa egyik legcsodálatosabb gyülekezete. A lehetőségek és az ott zajló események miatt úgy hiszem, ez volt akkor a legnagyobb európai protestáns gyülekezet. Évente ellátogattam Bázelbe, hogy szóljak a közösséghez. Tényleg nagyon izgalmas volt. Átvették a Golgota mozgalom teljes vízióját. Voltak kórusaik, egy nagyszerű dicsőítőcsapatuk, és az Igét tanították. Száz meg száz fiatal jött el vasárnap esténként abba a szép gótikus templomba. Az állami egyház megengedte nekik az épület használatát, mert ők csak vasárnap reggel használták. Mivel csak hat idős látogatta rendszeresen, a püspök azt mondta, a Golgota ott lehet vasárnap esténként. Mindig telt ház volt, tényleg elérte a fiatalokat élettel teli munkájával. Kinyitottak egy kávézót és nagyszerű programjaik voltak. Foglalkoztak a drogos hippi fiatalokkal. Éppen a drogos környék központjában volt a gyülekezet. A megtérőknek szükségük volt elszállásolásra, amiről a gyülekezet gondoskodott. A gyülekezet kialakított olyan üzemeket, ahol a legkülönfélébb újszerű szuveníreket készítették és ez is sikeres vállalkozás lett. A fiatalok dolgoztak és a művészi tehetséggel megáldottak hasznosíthatták festői tudásukat. Nagyszerűen működött minden.

Amikor legutóbb ott jártam, néhány balett-trikós lány belekezdett egy ilyen szemléltető tánccsoportba. Behoztak a gyülekezetbe egy pünkösdi hátterű segédpásztort, és elkezdték őt befolyásolni. A pásztor nem volt elég erős ahhoz, hogy fellépjen ez ellen. Az alkalom után beszéltem vele, és azt mondtam neki, „Ennek a dolognak innen mennie kell. El fognak rontani mindent.” Igazából nem volt a helyzet magaslatán. Azt vettem észre ugyanis, hogy amikor már annak jött el az ideje, hogy bekonferáljon engem a prédikáció előtt, ezek a lányok még odamentek hozzá, valamit súgtak a fülébe és elénekeltek még egy kórusdalt, meg előadtak még egy táncot. A tánccsoport irányította az alkalmat, nem pedig a pásztor. Úgyhogy beszéltem is erről vele, de ő nem akart szembenézni a problémával. Ennek az lett az eredménye, hogy ma már nincs gyülekezetünk Bázelben. A pásztor felmondott, a pünkösdiek átvették a helyét, az egyház viszont kirúgta őket, így jelenleg semmiféle szolgálat nem zajlik arrafelé.

Nagyon fontos tehát, hogy Jézus Krisztus legyen a középpontban és hogy a zavaró tényezőket a minimumon tartsuk. Ha bármiféle zavaró dolgokat látunk beszivárogni, intézkedjünk, és ha szükséges, nyilvánosan is beszéljünk róluk.

Amikor még bibliaiskolás voltam, volt egy osztálytársam, aki mindig az első sorban szeretett ülni. Rendszeresen az történt, hogy amikor Isten Lelke tényleg munkálkodott az emberek szívében, az ilyen nagyon erőteljes pillanatok egyikében ledőlt a földre majd felállt, és kezeit felemelve hallelúját kiáltozott. Mindenki nevetett. Így már mindenki erre a hallelújázó alakra figyelt. A prédikáció elvesztette az erejét. Annyi áhítatot tett tönkre az ilyen megnyilvánulásaival. Elhatároztam hát, hogy véget vetek ennek! Beültem mögé a második sorba, és amikor épp elkezdett volna ledőlni és hallelújázni, jó erősen megragadtam a vállánál fogva, hogy fájjon neki, és lent tartottam a térdein. Senki más nem vette a bátorságot, hogy leállítsa. Csak hagyták, hadd csinálja, pedig annyira zavaró volt!

Néhány évvel ezelőtt csendes napokon vettem részt Colorado Springsben, ahol egy kissé együgyű ember volt az első sorban. Már ránézésre meg lehetett ezt állapítani. Amíg mi dicsőítettünk, ez az ember ott táncikált fel s alá a padok közt. Megkérdeztem a pásztort, miért engedi ezt meg. Azt felelte, hogy „Szabadságot akartak maguknak...” Erre azt feleltem, „Nézd, ez így nem szabadság. Ha én idegenként először jönnék a gyülekezetedbe, és meglátnám ott azt az embert, többet ide vissza nem jönnék. Azt gondolnám, a gyülekezetedben valami nem stimmel."

Volt olyan időszakunk, amikor elfogadtunk rossz dolgokat, csak mert nem volt bátorságunk arra, hogy leállítsuk azokat. Féltünk attól, hogy ránk szólnak, hogy ezzel megoltjuk a Szentlelket. Nos, én az efféle lelket le is fogom állítani! Nem a Szentlelket, hanem az olyan lelkeket, amelyek azt akarják, hogy a figyelem az egyes emberekre terelődjön. ahelyett, hogy az Urat dicsőítsék.

Még régebben történt – azóta viszont a Golgotában hosszú ideje nem volt rá példa –, hogy voltak olyanok az alkalmakon, akik felálltak, hogy nyelveken szóljanak. A rendezők ismét közbeavatkoztak és hátrahívták őket az előcsarnokba. A pásztorok elmagyarázták nekik, hogy a Golgotában nem engedjük meg a nyelvek nyilvános használatát, sem a gyülekezet előtti prófétálást, úgy, ahogy a karizmatikus vagy pünkösdi gyülekezetekben. A pulpitus mögül ezután kifejtettem a gyülekezetnek, hogy a nyelveken szólás ajándéka érvényes az Újszövetségben, és hogy megvan a megfelelő mód a használatára. Pál is elmondta, hogy ő maga személyesen inkább beszélne a gyülekezetben öt szót egy értelmes nyelven, mint tízezret egy olyanon, amit nem ismernek. Ugyanakkor ő is hálás volt, hogy mindnyájuknál többet szólt nyelveken. A saját csendességünk idején a nyelveken szólás nagyon építő tapasztalat. Ez egy olyan eszköz, amivel dicsérhetjük és imádhatjuk Istent. De egy akkora gyülekezetben, mint a mienk, nem szolgál az épülésünkre, ha valaki a Szentléleknek ezt a különleges ajándékát a nyilvános alkalmakon gyakorolja, még akkor sem, ha magyarázattal együtt történik, mert lehet, hogy valaki egyáltalán nem is hallja meg a magyarázatot. Mivel nem szolgálna épülésünkre, és kényelmetlenségeket okozhat, nem élünk vele. A nyilvános összejöveteleken nem engedjük, de a saját csendességében bátorítjuk az embereket a használatára.

Ha egy csoport hívővel összejövünk imaalkalomra, hogy keressük az Urat, akkor a nyelvek ajándékát használhatjuk, ha van magyarázat. De én úgy hiszem, hogy amikor jelen vannak nem hívők is köztünk, csak botránkozást okozna, és kérdéseket vetne fel. Ezért a legjobb korlátok közé szorítani a használatát azok számára, akik kifejezetten azért jönnek össze, hogy várjanak az Úrra. Mi is ezt tesszük naplementekor. Ilyenkor épít minket és megengedhető a használata. Egy ilyen környezeten, ahol az emberek egyszerűen csak keresik az Urat és az Ő Szentlelkének a teljességét, lehet használni a nyelveket.

Pál azt mondja az 1Korinthus 1:29-ben, hogy „egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt.” Csak azt szeretném tudni, vajon felismerjük-e annak súlyosságát, amikor magunkra próbáljuk vonni az emberek figyelmét az Úr színe előtt? Tényleg el szeretnénk terelni a tekintetüket Jézus Krisztusról, hogy ránk nézzenek? Szerintem ez egy igen súlyos vétek. Na, én biztosan nem akarok ebben elbukni.

Az Ószövetségben láthatunk egy nagyon érdekes történetet arra, hogy mennyire súlyos ez a dolog. Amikor Izrael elkészült a kijelentés sátrával és annak összes kellékével, összehívták a népet, hogy felszenteljék az Úrnak, és áldozatokat mutassanak be. Izrael népe összegyűlt és mindenki a helyén volt. Áron ott állt papi ruhában a fiaival együtt, és a helyszín Isten terve szerint készen állt. Majd hirtelen, ahogy a nép várta az események kezdetét, Isten tüze lejött és meggyújtotta a tüzet az oltáron. Spontán elkezdett égni. A nép látta a jelet, hogy Isten jelen van, és nagy ujjongásban törtek ki. Mindenki izgalomba jött, az érzelmek elszabadultak, ahogy felismerték, Isten jelen volt köztük. Viszont Áron két fia, Nádáb és Abíhú hamis tüzet tettek szenesserpenyőjükre. Ezzel akartak bemenni a szent helyre, hogy bemutassák füstölőjüket az Úr előtt. Majd az Írás szerint tűz csapott ki az oltárról és megemésztette Nádábot és Abíhút. (3Mózes 10).

Én azt hiszem, elkapta őket a pillanat heve és izgalma. Meg akarták mutatni a népnek, hogy ők a papok, és hogy „mi mennyire fontosak vagyunk”. Eredményképp megégtek.

Igencsak ódzkodom az ilyen idegen tűztől. Mindannyian elővigyázatosaknak kellene lennünk az olyan érzelmi túlfűtöttséggel szemben, amely nem az Istentől ered és azokkal a szolgálatokkal szemben, amelyeket nem is Isten indított el. Mert ez a tűz mindig egy olyan törekvés, amely a figyelmet az eszközre irányítja, nem pedig a Mesterre.

Ugyanezt figyelhetjük meg a korai egyházban is Anániás és Szaffira esetében. Itt megint csak azt próbálták meg elérni, hogy a tiszteletet és a dicsőséget ők kapják meg. Anániás és Szaffira eladták a birtokukat és az árából elhoztak egy részt a gyülekezetbe, de közben úgy tettek, mintha mindenüket odaadták volna. Úgy hiszem, mindezt azért csinálták, hogy lenyűgözzék az embereket, akik így azt mondhatták maguk közt: „Na ezt nézd meg, ők aztán tényleg mindenüket odaadták Istennek!” Közben pedig valójában félretettek maguknak.

Mindannyian szeretjük, ha felfigyelnek ránk. Szeretjük, amikor az emberek úgy gondolják, mennyire szellemiek vagyunk. Legyünk óvatosak ezzel! Az óemberi testünk annyira romlott, hogy szeretnénk, ha úgy ismernének minket, mint valami mélyen szellemi embert. A testemnek annyira jó érzés, ha az emberek azt hiszik, hogy sokkal szellemibb vagyok, mint amilyen valójában. Néha szándékosan is megpróbáljuk ezt a benyomást kelteni. Szerintem épp ez az egyik rákfenéje a gyülekezeteknek. Néhány lelkipásztor megpróbálja magát egy olyan mélyen szellemi emberként feltüntetni, ami a valóságban nem is igaz rá.

Ez a hozzáállás elkezdi befolyásolni tetteiket. Elkezdenek egy sokkal szentebbnek tűnő hangon beszélni, egyedi kéztartást vesznek fel, és így szólnak: „Ó, drága testvérnő, meséld csak el, hogy történt...” Megváltoztatják a viselkedésüket, hogy azzal egy szent ember benyomását keltsék. És még szeretik is ezt csinálni. Szeretik, ahogy az emberek szellemi óriásként tekintenek rájuk. Azt szeretnék, ha az emberek is úgy vágynának ismerni az Igét, ahogy ők, és hogy azt higgyék róluk, hogy órákat töltenek imádsággal. Csak ránk mosolyognak, és azt mondják: „Tudod, sok odaszánás kell ehhez.”

Igencsak óvatosnak kell lennünk, nehogy kialakítsunk magunk körül egy ilyen megdicsőült légkört, és vigyáznunk kell, amikor szeretjük az emberek ovációját. Anániás és Szaffira azért esett össze, mert a figyelmet és a dicsőséget magukra terelték; azt a dicsőséget, ami az Úrnak járt volna. Drága árat fizettek ezért. Isten nem fogja dicsőségét adni másnak. Legyünk óvatosak ezzel! Ne engedjük be a zavaró dolgokat. Mi azt szeretnénk, ha Jézust maradna meg az emberek figyelmének középpontjában. Nagyon fontos, hogy Jézus maradjon imádatunk legfőbb tárgya.