CHUCK SMITH - A Golgota gyülekezetek sajátosságai

2. Gyülekezetvezetés

»Az ő lábai alá vetett mindent«, és őt tette mindenek felett való fővé az egyházban...” Efézus 1:22

Elismerjük, hogy az Újszövetségben nincs tiszta meghatározása annak, hogy Isten milyen gyülekezetvezetést részesít előnyben. Írásban a gyülekezetvezetés három alapvető formáját találjuk. Ezek közül kettőt az Újszövetségben, a maradék egyet pedig az egyháztörténelem során kialakulva. Az első vezetési forma a püspökök, vagy felvigyázók rendje volt. A görög szó erre az episzkoposz. Az 1Timóteus 3:1-ben Pál azt írja, hogy „Igaz beszéd ez: ha valaki püspökségre törekszik, jó munkát kíván.”

A levél megadja a püspökség feltételeit: „Szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen, egyfeleségű férfi; megfontolt, józan, tisztességes, vendégszerető, tanításra alkalmas; nem részeges, nem kötekedő, hanem megértő, a viszálykodást kerülő, nem pénzsóvár; olyan, aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli. Mert ha valaki a maga háza népét nem tudja vezetni, hogyan fog gondot viselni az Isten egyházára? Ne újonnan megtért ember legyen, nehogy felfuvalkodva az ördöggel azonos ítélet alá essék. Szükséges, hogy a kívülállóknak is jó véleményük legyen róla, nehogy gyalázatba és az ördög csapdájába essék.” (1 Timóteus 3:2-7).

Volt egy másik vezetőségi felállás, ami tehetséges emberek egy csoportjára épült, akiket preszbüteroszoknak, vagyis véneknek hívtak. Az Apostolok Cselekedetei 14:23-ból megtudjuk, hogy „Miután pedig gyülekezetenként elöljárókat (preszbüteroszokat) választottak nekik, böjtölve és imádkozva az Úrnak ajánlották őket, akiben hittek.”

Az Újszövetség tisztán tanítja a püspökök, vagyis episzkoposzok szolgálatba állítását, valamint a vének, vagyis a preszbüteroszok felkenését. A vezetés e két formája természetüknél fogva ellentmondásosnak látszanak egymással. A püspök, vagy a vének bizottsága irányítsa a gyülekezetet? Az episzkoposz, vagy a preszbüterosz? Ez a megosztottság annyira hangsúlyos, hogy ma a dolog mindkét oldalát képviselő kétféle felekezet létezik. Az Episzkopális Egyház követi az episzkoposz-felállást. Ezt a gyülekezetet egy püspök irányítja. De ugyanúgy ott van nekünk a preszbüterosz-sémát képviselő Presbiteriánus Egyház, amit a vének bizottsága vezet. Az a tény, hogy mindkét oldal létezik, megmutatja, hogy a gyülekezet helyes vezetéséről nincs tisztán megalapozott tanítás. Mindkét oldal megalapozottan képviselheti saját értelmezését.

Idővel a gyülekezetvezetés egy harmadik felállása jelent meg, amit kongregacionalista, azaz a közösség által irányított rendszerként ismerünk. Én nem hiszem, hogy ez a rendszer szóba jöhetne, mert a Bibliában sehol sem láttunk példát arra, hogy a nép, a gyülekezet helyesen járt volna el. A közösség mindig azzal jött, hogy „Királyt akarunk, hogy uralkodjon felettünk, ahogy más népeknél is így van”, és ezzel olyat kértek, ami nem Isten akarata szerint volt. Nem találok biblikus példát a közösség által irányított és ugyanakkor hatékony rendszerre. Olvasunk arról, hogy a közösség megpróbált irányítani. A 2Mózes 16:2 alatt azt olvassuk, hogy: „És zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában.” Majd a 4Mózes 14:1-3 alatt: „Ekkor az egész közösség elkezdett hangosan jajveszékelni, és sírt a nép egész éjjel. Izráel fiai mindnyájan zúgolódtak Mózes és Áron ellen. Ezt mondta nekik az egész közösség: Bárcsak meghaltunk volna Egyiptomban, vagy halnánk meg itt a pusztában! Miért akar bevinni minket az ÚR arra a földre? Azért, hogy fegyvertől hulljunk el, asszonyaink és gyermekeink pedig prédára jussanak? Nem volna jobb visszatérnünk Egyiptomba?” Mózes megkérdezi Istent a 4Mózes 14:27-ben, hogy: „Meddig tűrjek e gonosz gyülekezetnek, amely zúgolódik ellenem? Hallottam Izráel fiainak zúgolódásait, akik zúgolódnak ellenem!” (Károli) Szóval sok baja lesz annak, aki kongregacionalista gyülekezetet pásztorol. Mózessel együtt a pásztor csak zúgolódással és lázadással fog szembesülni.

Ma ezt a három alapvető gyülekezetvezetési felállást láthatjuk: az episzkopálist, a presbiteriánust és az utóbbi időkben kialakult kongregacionalistát.

Ugyanakkor találhatunk az Írásban egy olyan vezetési felállást, amelyet Isten hozott létre és alakított ki Izrael korai történelmében. Teokrácia volt, vagyis a nép felett Isten uralkodott. Izrael népének kezdetben teokratikus vezetése volt. Isten irányította azt.

A végzetük akkor jött el, amikor elegük lett Isten uralmából és ehelyett királyságot szerettek volna. Ezt mondták: „Királyt akarunk, hogy ő uralkodjon felettünk. Olyanok akarunk lenni, mint a többi nép.” Sámuel nagyon elszomorodott, amikor odajöttek hozzá az emberek, hogy ilyen királyságot szeretnének maguknak.

Nézzük meg a teokrácia egy példáját, ahol Isten uralkodott. Isten alatt állt az az ember, akit Mózesnek hívtak. Mózes tanácsért és vezetésért Isten elé ment. Mózes volt az a földi vezető, akiről elismerték, hogy a nép ügyeivel kapcsolatos tanácsot és vezetést, a törvényeket és a rendelkezéseket az Úrtól kapja. Az emberek felismerték, hogy ő volt az összekötőjük Istennel. Azt mondták neki, hogy: „Nézd, nem merjük Őt megközelíteni. Ő túl félelmetes. Láttuk a tüzet és hallottuk a mennydörgést. Menj fel te és beszélj Vele, és aztán gyere le és mondd el nekünk, mit mondott, és teljesítjük azt. De mi nem akarunk felmenni. Csak te menjél.” Felismerték tehát, hogy Mózest Isten irányította. Neki kellett felmennie, átvennie az üzenetet Istentől, és fordultával elmondania azt a népnek.

Mózes vezetése alatt a személyes ügyek felhalmozódtak. A különféle gondjaikkal és pereikkel jövő emberek sora minden nap a látóhatárig ért. Minden kis apró-cseprő ügyükkel Mózeshez mentek, hogy ő döntsön köztük és felebarátaik között a felmerült kérdésekben. „Kölcsönvették a kapámat, de nem hozták vissza.” És ez ment naphosszat, minden egyes napon. Jetró, az apósa ezt javasolta neki: „Figyelj ide, fiam, ez így tönkre fog téged tenni. Nem tudod mindezt elintézni. Nem tudsz minden egyes esettel foglalkozni, hiszen az egész nép itt áll sorban, és tőled várják az ítéletet.” Úgyhogy Isten szólt Mózeshez, hogy vegyen maga mellé hetven vént Izraelből, és vigye őket a kijelentés sátrához. Elvett abból a Lélekből, amelyet Mózesre helyezett, és őrájuk tette, hogy a nép eléjük járulhasson, és hogy bíráskodjanak felettük és átadhassák nekik a rendelkezéseket. A számukra túl nehéz ügyekkel Mózeshez fordultak. Mózes ekkor Isten elé vitte, hogy Vele tisztázza az esetet (2Mózes 18:13-27).

További segítségként Áron és a papság felügyelte a nép lelki szükségleteit Mózes alatt. Ilyenek voltak az áldozati előkészületek és felajánlások. A vének és Áron alatt volt Izrael közössége. Ez volt az a vezetőségi felállás, amit Isten Izraelben felállított.

Ma a gyülekezetben ugyanezt a hierarchiát láthatjuk, csak módosított formában. Jézus Krisztus a feje a gyülekezeti testnek. Ami az Ő gyülekezete. Ő az, aki felügyeli. Nekünk, pásztoroknak olyanoknak kell lennünk, mint Mózes, kapcsolatban állva Jézussal és átvenni Tőle az Ő vezetését és iránymutatásait. Nekünk, pásztoroknak úgy kell vezetnünk a gyülekezetet, hogy az emberek tudhassák, Isten az, aki irányít. Így, amikor jönnek a problémák, mondhatjuk nekik, „Nos, hadd imádkozzam ezért.” „Hadd kérjek bölcsességet az Úrtól ez ügyben.” „Hadd lássam meg előbb az Úr vezetését.” Ezen felül ugyanúgy, ahogy Mózesnek is, a gyülekezetben nekünk is megvan a vének tanácsa, akik ott vannak, hogy imádkozzanak velünk, és hogy segítsenek keresni az Úr vezetését a gyülekezetre nézve.

Hadd óvjalak néhány dologtól. Először is, olyan véneket keress, akik az imádság emberei, akik felismerik azt, hogy Isten kent fel és rendelt téged a gyülekezet pásztorául. Pál intette Timóteust, hogy ne tegye kezét idő előtt csak úgy bárkire (1Timóteus 5:22). Fontos, hogy megismerd az embereket annyira, amennyire csak lehet, mielőtt tekintéllyel látod el őket. Olyan ez, mint a házasságban: nem igazán ismered még a feleségedet, csak miután már egy ideje házasok vagytok. Sokszor különféle meglepetésekkel találkozunk. Azt is fontos még észben tartanunk, hogy a bajok leginkább akkor merülnek fel, amikor sikereket kezdesz elérni, amikor a gyülekezet elkezd növekedni és megerősödni. Sok olyan ember van, akik tele vannak hatalomvággyal. Amikor észreveszik a nagy lehetőséget, megkezdik játszmáikat, hogy rangot és hatalmat szerezzenek.

Szükséges, hogy olyan istenfélő embereid legyenek, akik felismerik, hogy Isten téged hívott el és rendelt ki a gyülekezet pásztorául. Olyanok, akik hajlandók veled együttműködni, és segítenek a gyülekezetben megvalósítani azokat a dolgokat, amikben téged, mint pásztort, Isten vezet. Egy jó vezetői csapat az egyik legnagyobb kincs, ami a szolgálatban a segítségedre lehet. Hálás vagyok Istennek, hogy itt a Costa Mesa-i Golgotában Isten nagyszerű embereivel vagyunk megáldva, akik a vezetőségben szolgálnak. Általában a vasárnap esti imaösszejöveteleken vagy a virrasztásokon szoktuk keresni a vezetőség leendő tagjait. Az ima embereire van szükségünk. Olyanokra, akik keresik Istent és az Ő akaratát. Vezetésünk meg van áldva ilyen emberekkel, és hálás vagyok értük Istennek.

Ugyanakkor az igazi vének nem bólogató bábuk, hanem olyanok, akik magukat a Szentléleknek alárendelik. Ők az igazi védelmem és ütköző zónám a problémák esetére. Faladatuk, hogy egyfajta határfelület legyenek köztem és a gyülekezet között. A gyülekezet tagjai problémáikkal hozzájuk fordulnak. Sokszor egyszerűen annyit válaszolnak, hogy „Nos, ez a gyülekezetünk irányelve, és ezért végezzük így és így a dolgokat.” És ennél nem is mennek tovább. Néha a vezetői gyűlésen felhozzák az összegyűlt kérdéseiket, valahogy így: „Valaki ezzel jött nekem. Mit gondolsz?” Esetenként azt válaszolom: „Nem is tudom, nincs igazi meglátásom. Keressük az Urat.” De legtöbbször csak hagyom őket, hogy maguk oldják meg a feladatokat.

Amikor még nagyon fiatal pásztor voltam az arizonai Tucsonban (ez volt a második gyülekezet, amit pásztoroltam), minden évben július 4-én1 pikniket rendeztünk a Mount Lemonon. Nos, mivel Tucson állam a 110. hosszúsági foknál helyezkedik el, ráadásul a völgyben2, ezért július 4-én inkább felmegyünk a Mount Lemonra, ahol hűvösebb van. Az ott levő nemzeti park nagyszerű teret nyújt a piknikhez. Van mosdó, víz, asztalok és játszóterek. Remek hely, hogy a gyülekezet megtartsa július 4-i piknikjét. Az együttlétre is nagyszerű alkalom ez. Egyszer egy ilyen július 4-e előtt valaki azt mondta, hogy „Nekem van egy hektárnyi telkem feljebb a Mount Lemonon. Ahelyett, hogy a világi tömeggel együtt lennénk a nemzeti parkban, szerintem nagyszerű lenne, ha a gyülekezet feljönne és a telkemen tartaná meg a pikniket.” Megkérdeztük tőle: „Van ott csapvíz?” Azt felelte: „Nincs.” „Legalább WC van?” „Nincs, csak egy egyhektárnyi üres telkem van.” A telek a nemzeti parktól még mintegy 8 kilométerre volt a felfelé vezető úton. Ő azzal érvelt, hogy „De ez egy jó alkalom lenne, hogy egy napot imádsággal és böjttel töltsünk el.” Na most, hogyan szólhatna egy pásztor bármit is a böjt és az imádkozás ellen úgy, hogy ne tűnjön testiesnek az emberek előtt?

Így néhányan a gyülekezetből megbeszélték, és egyetértettek, nagyszerű lenne egy napot ott fent a telken imádsággal és böjtöléssel eltölteni. Csak mi lennénk ott, és remek lenne.

De volt egy másik csoport, akik azt mondták: „Nem fogjuk felvinni a gyerekeinket egy olyan helyre, ahol még víz sincs. És ki fog vigyázni a gyerekekre, és mit fognak ők csinálni, amíg mi böjtölünk és imádkozunk? Még vécé sincs. Lehet, hogy ti felmentek oda, de mi nem.” Nos, a szellemibb csoport ezt mondta: „Oké, ha ti a nemzeti parkba mentek, mi meg oda nem megyünk.” Tényleg nagyon megmutatták, mennyire szellemiek. Igencsak éles megosztottság támadt emiatt a gyülekezetben.

Most úgy nézett ki, le kell mondanunk erről az egész július 4-i piknikünkről emiatt a szakadás miatt. Pedig évről évre annyi öröm volt benne. Mindkét oldalról odajöttek hozzám, és azt kérdezték, „Chuck, hol lesz akkor a piknik?” Ezért az évek során az Úrtól kapott bölcsességemmel azt mondtam: „Nos, döntsék akkor el a vének.” A vezetőségi tanácskozáson egybehangzóan úgy döntöttek, hogy a nemzeti parkba menjünk. Visszamentem az emberekhez, és azt mondtam: „A vének úgy döntöttek, a parkban kellene tartanunk a pikniket.” Aztán oda tudtam menni a szellemiekhez is, akik böjtölni és imádkozni szerettek volna, és ezt mondtam: „A tietek is remek ötlet. Tényleg csodálatos lenne egy napot imával és böjttel eltölteni. Talán elmehetünk egy másik alkalommal, csak mi, és akkor böjtölünk és imádkozunk. De a piknikkel kapcsolatban a vének úgy érezték, hogy a legjobb az lenne, ha a parkban töltenénk."

Mivel a vének hozták meg a döntést, mindkét oldal felé szabad voltam. A vének tanácsa lett az ütközőfelület. És jó, ha van egy ilyen védelmed, mert így az emberek nem fognak ellened beszélni, hogy „A pásztor döntötte ezt el, de én akkor sem értek vele egyet.” A vének döntöttek, és ők voltak köztem és a gyülekezet között.

Úgy hiszem, hogy Isten modellje a gyülekezetvezetésre a következő: az Úr vezeti a pásztort, akiről a gyülekezet is felismerte, hogy őt Isten kente fel, mint eszközt a gyülekezet vezetésére; mellette pedig segít a vezetésben és az irányításban a vének tanácsa. Mindez még ki van egészítve a segédpásztorokkal. Ők szolgálnak napi szinten az emberek felé a lelki dolgokban. Ezekkel az alkotóelemekkel egy nagyszerű gyülekezetvezetési struktúra épül fel, ahol te, mint pásztor nem egy valamiféle szerződtetett béralkalmazott vagy csak. Amikor egy gyülekezetet egy presbitérium-szerű testület vezeti, és a vének uralkodnak felette, nagy a veszélye annak, hogy olyanná válsz, mint akit csak felbéreltek. Hiszen ahogyan felfogadták a pásztort a vének, ugyanazzal a mozdulattal is tudják őt eltávolítani. Ilyen vezetés mellett igazából a pásztor olyan lesz csak, mint egy alkalmazott.

Ugyanez igaz a kongregacionalista népuralomnál is. Itt a gyülekezet fogadja fel a pásztort ahelyett, hogy az Úr, a test feje rendelné ki. Nem Jézus Krisztus, a test feje nevezte őt ki, hanem ehelyett egy testület vagy maga a gyülekezet szavazta meg vagy választotta őt ki. A pásztor itt is bérmunkássá válik. Nem hinném, hogy bérmunkásként bárki is a legjobban tudná végezni feladatát.

Úgy hiszem, hogy mindenkinek diakónusnak kellene lennie. Az ő feladatuk lényegében a segítségnyújtás szolgálata volt. Nekik kellett utánajárniuk a felszerelésekért. Törődniük a gyülekezet szükségeivel és segíteni a betegeken. Az egyik legrosszabb dolog, amikor elkezdünk címeket adni az embereknek a gyülekezetben, különösen olyanokat, amelyekkel az egyiket a másik fölé rendeljük. Ez veszélyes.

Íme egy Ige arról, hogy a vezetőségnek milyen lelki feltételeknek kell megfelelniük: Júdás ezt mondja záró áldásában: „Annak pedig, aki megőrizhet titeket a botlástól, és dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben, ujjongó örömmel …” (Júdás 24). Csak akkor vagyok feddhetetlen, ha Jézus Krisztusban vagyok. Még mindig igaz az, hogy mindnyájan vétkeztünk, és szűkölködünk Isten dicsősége nélkül. Ha valaki, akkor Pál apostol az volt, aki felismerte szolgálatra való alkalmatlanságát. Ezt mondta: „Nekem, minden szent között a legkisebbnek adatott az a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem a Krisztus mérhetetlen gazdagságát” (Efézus 3:8). Azt mondta, hogy „Én a legkisebb szentnél is kisebb vagyok. Nem is vagyok igazából méltó arra, hogy apostolnak nevezzenek, mivel üldöztem az Isten egyházát.” Máshol önmagára utalva így beszél: „Ez a kegyelem a bűnösök közül az elsőnek adatott.” Pál rájött arra, hogy pozícióját egyedül Isten kegyelméből kapta. Ahogy az 1Korinthus 15:10-ben mondja: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok.” Tényleg felismerte, hogy ő Krisztusban feddhetetlen. A legfőbb feltétele tehát annak, hogy valaki pásztor vagy vezető legyen a gyülekezetben az, hogy „Jézus Krisztusban” legyen, és így, ebben az állapotban feddhetetlen.

Azt hiszem, ha valaki nem marad Krisztusban, hanem a testben jár, akkor kizáratik az „episzkoposz” szerepéből. A testben való járás egy már megszokott életstílust jelent. A Sátán célja elpusztítani azokat, akiknek a szolgálatuk eredményes, és hiszem, hogy mindnyájunkban ott a lehetőség arra, hogy elbukjunk. Ahogy Jézus mondta Péternek: „Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” (Lukács 22:31-32).

Péter így válaszolt: „Ha mindenki meg is botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom.” (Máté 26:33). Azt mondta ezzel: „Uram, még ha ők mind el is hagynak téged, én sose foglak! Uram, én meg is halnék érted!” Ezzel a magabiztossággal még le kellett számolni, mielőtt felismerhette a Szentlélektől való teljes függését. Ez egy olyan dolog volt, amit kezelni kellett életében. Úgy gondolom, ezzel a mi életünkben is le kell számolni. Amikor teret engedünk a magabiztosságnak, az Úr fokozatosan megmutatja, hogy önmagunkban és magunktól semmit sem tudunk tenni. Ahogy Pál mondta: „Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó” (Róma 7:18). Ha tehát bármikor is azt gondolnánk, mi vagyunk ennek a szabálynak a kivételei, az Úr megengedi, hogy elbukjunk, hogy megtanítson a Tőle való teljes függésre.

Amikor átlépünk a testiességbe, és úgy döntünk, hogy a test szerint fogunk élni, kizárjuk magunkat a szolgálati helyeinkről. De ha a „feddhetetlen” szót nagyon szó szerinti értelemben vesszük, akkor jobb, ha mindnyájan összecsomagolunk és felcsapunk használtautó-kereskedőnek. Hiszem azt, hogy a kulcs a megtérés, a valódi megtérés, és amikor megvan ez az igazi megtérés, akkor van megbocsátás, és megkezdődhet a helyreállítás. De ennek valódi megtérésnek kell lennie, vagyis a bűntől való tényleges elfordulásnak.

Megfigyeltem, hogy azok a gyülekezetek, ahol a vének irányítanak, nem is igazán pásztort keresnek, hanem sokkal inkább béralkalmazottat. Az ő elképzelésük a pásztorról ez: „Valaki, aki majd jön, és a mi nótánkra fog táncolni. Mi pengetjük a húrokat, és amíg erre megfelelően válaszolsz, addig te vagy a jólfésült alkalmazottunk. De ha valamit meg mersz lépni önmagadtól, akkor az egy másik történet.”

Mielőtt a Golgotához jöttünk volna, elkezdtem Coronában egy olyan független gyülekezetet, ami egy házi Biblia tanulmányozásból nőtt ki. Néhányan a házi csoport tagjai közül elhatározták, hogy létrehoznak egy testületet, amit Coronai Keresztény Társulatnak3 neveztek el. Azért hozták létre, hogy az emberek beadhassák tizedjüket, hogy megteremtsék az alapot leginkább ahhoz, hogy betegyenek engem a coronai rádióba. A testületet létrehozók voltak a testületi hivatalnokok. Szóval elkezdtük a rádióadást, amely hamarosan tömegeket kezdett hozzánk vonzani.

Akkorra már szerettem volna függetlenné válni és kilépni abból a felekezetből, amelynek része voltam. Ezek az emberek pedig meghívtak, hogy elkezdjük a gyülekezetet Coronában, amit elfogadtam. Útjára indítottuk a Coronai Keresztény Központot4. Isten áldása volt rajta. Még Newport Beach-en laktam, és vasárnaponként autóval jutottam el Coronába. A napot ott töltöttük, majd vasárnap este hazajöttünk. Az egyik ilyen vasárnap délután, amikor családommal együtt az Amerikai Légió5kibérelt termében voltunk, kitaláltam, hogy rakjuk székeket körbe, a megszokott sorok helyett. Kivittem a szószéket, és csak a székekből egy nagy kört állítottam fel. Amikor az emberek megérkeztek, épp úgy, mint a házi Biblia órákon, mindannyian körbe ültünk. Az énekeskönyvből vett szokásos három, orgonával és zongorával kísért himnusz csak egyszerűen énekeltünk. Dicsőítő kórusokba szervezett acapellában vezettem ezeket. Ezután egy kis időt imádságra szántunk, amit irányított imádságnak hívtunk. Előhoztuk személyes ügyeinket, és a körben ülők imádkoztak ezekért. Aztán, csak úgy ott ülve közöttük a székben, közvetlen módon tanítottam.

Úgy éreztem, hogy a Szentlélek vezette az alkalmat, nagyon erőteljes volt. Izgalmas volt! Voltak olyanok, akik megnyíltak az imádságban, holott azelőtt még sose imádkoztak nyilvánosan. Sokakat közülük megérintett az Úr és megindultak. Csakhogy ezután a vének összehívtak egy rögtönzött megbeszélést. Másnap reggel felhívtak, és megkérdeztek, mit képzeltem arról, amit teszek. Majd tudatták velem, hogy nem szeretnék, ha még egyszer ilyet tennék. Akkor ezt mondtam magamban: „Nos, azt hittem, ez lesz életem szolgálata. Hát nem. Nem fogok belemenni ilyen megkötésekbe. Nyitva kell maradjak a Lélek vezetésére.”

Úgyhogy amikor eljöttünk a Golgotába, és felállítottuk a szabályokat, nem egy presbitériumi struktúrát építettünk a vezetés alapjául. Többnyire az episzkoposz felállásból vettünk át a Golgota vezetéséhez. Hisszük, hogy Isten modellje az, hogy a pásztort az Úr vezeti, és a vének segítenek neki abban, hogy kikutassák Jézus Krisztus értelmét és akaratát az Ő gyülekezetére nézve. Ezt pedig a segédpásztorok segítik megvalósítani.


1 1776 óta a Függetlenség napja az Egyesült Államokban, ezen a napon írta alá Benjamin Franklin a Függetlenségi Nyilatkozatot – a ford.

2 Tucson területén nyáron az átlagos nappali hőmérséklet 38 °C. A július 4-ét általában magába foglaló monszun időszak alatt ráadásul jelentősen megnövekedik a relatív páratartalom is – a ford.

3 Corona Christian Association

4 Corona Christian Center

5 American Legion