Főoldal‎ > ‎

Apánk Öröksége

Apánk Öröksége

Vannak akik azt állítják: mielőtt az emberi lélek végleg megpihen, 40 napig még a Földön tartózkodik. Vannak akik ezt onnan eredeztetik, hogy Jézus Krisztus feltámadása után még 40 napig tanítványaival maradt.

Nem tudni, hogy így van-e, s ez senkinek sem jutott eszébe amikor is a végső búcsúnak napját megválasztottuk...

Apám: Barnabás Zoltán, augusztus 25-én, kisebbik fia 33. születésnapja előtt egy nappal váratlanul elhagyott minket.

Ő már megkapta a Jézus Krisztus által ígért örök élet ajándékát, s azt üzeni nekünk, hogy az életnek nincs értelme, ha egyszer véget ér. De azt is üzeni nekünk, hogy éljük az életünket. Hogy úgy éljünk, hogy ha az utolsó itt töltött perceinkben elgondolkodunk: volt-e értelme, bizonytalanság nélkül mondhassuk: VOLT!

S ezt úgy mondhatjuk csak ki kétségek nélkül, ha a rendelkezésünkre álló időnket megfelelően osztjuk be.

Külföldi turnéi során az idegenből Gyermekeihez írt leveleiben gyakran felhívta a figyelmet az időre, amit tanulásra és gyakorlásra kell fordítani. Az időre ami véges, mert soha nem pótolható az a lehetőség ami egyszer megadatott számunkra, ezért azt mindig ki kell használni!

Az idő az egyik legnagyobb ajándék amit az Istentől kaptunk, ami csak erre, a földi létre, e világra szól. Ezt csak itt élhetjük meg, s ha ezt elfecséreljük nem lesz lehetőségünk az ismétlésre.

Miért az idő az egyik legnagyobb ajándékunk itt a Földön?

Mert hiába szeretünk valamit vagy valakit, ha nem fordítunk rá az időnkből, akkor abból a valamiből vagy valakiből nem lesz semmi-nem lesz senki. Ha időt adunk valakinek, szeretetet adunk neki. Szeretet nélkül pedig nincs fejlődés!

Értette ezt a Tanár Úr is -Zoli bácsi, -ki sokakat gyermekeként fogadva elindított a zenei pályán, akikkel megszerettette a fuvolát, a muzsikát.

Szigorú pedagógus volt. Nem szerette-nem tűrte a fegyelmezetlenséget. Gyakran ha valaki nem készült fel az órára rendesen -hazazavarta. Mikor gyermekeit maga közelébe vette a zenekarba, nem kivételezett velük. Sőt mi több, sokkal többet várt el tőlük, mint másoktól, ezáltal is rájuk akarván nevelni, hogy teljesítsenek. Teljesítmény nélkül ugyanis nincs előrehaladás. Előrehaladás nélkül nincs fejlődés.

Amellett, hogy szigorú volt, szeretett bohóckodni is. E téren nem volt szégyenlős. Ugyanakkor tréfáiban is megőrizte mindig kimértségét, méltóságát, s intelligens színben tartotta a görbe tükröt maga vagy éppen mások elé, -nem közönségeskedett.

A pedagógus szakma gyakorlása alázatot, odaadást, önfeláldozást feltételez. Mi gyermekei ezt láttuk a vele együtt leélt több mint harminc év alatt. Ami időt Ő másnak szentelt, tőlünk azt az élet sajnos cudarul elvette. De mi tudjuk azt, hogy ezt kikért s miért tette. Sokszor érezhette szívét emiatt szétszakítva, hiszen nem tudott egyszerre több helyen lenni. Vagy a turné, iskola, vagy később tanítványai koncertjei, vagy a zenei tábor, vagy otthon -a család. A család, amit minden levelében nagy Cs-vel szerepeltetett.

Egyik Balatonról küldött levelében ezt írta Feleségének:

" Hiába írtam át több művet is a tábor különböző együttesei számára, a vízparton mindig Zsolt Fiam első balatoni fürdőzése jutott eszembe."

Sokan nem tudták, -talán mi sem, hogy létezik nála ez a megosztottság, ez az áldozat, mely olykor annyira marhatta lelkét!

Mi: Fiai, most már tudjuk... Tudjuk, hiszen nem oly régóta mi is Apák vagyunk. Apák vagyunk, ám most már Apa nélkül. S sajnáljuk, hogy nem tölthettünk több időt Vele. Sajnáljuk, hogy unokái majd csak a mi elbeszéléseinkből emlékezhetnek Rá!

...Szeretett utazni, világot látni. Kiskorunkban sokat nézegettük együtt az általa összeszedett térképeket. Talán Németországban érezte magát legjobban, de sosem tudta volna elhagyni Hazáját. Nem hiszem, hogy tudott volna élni édes Anyanyelve nélkül, melyet mind a hétköznapokban, mind a magánéletben példaértékűen őrzött. Káromkodás ritkán hagyta el a száját, Isten nevét hiába szájára nem vette, csak ha hálát adott vagy épp arra buzdított minket! Bár nem beszélt róla, bizonyos vagyok benne, hogy minden este elalvás előtt köszönetet mondott az Úrnak azért amit kapott, ami megadatott neki, s amikor ezt tette, nem kérésekkel-kívánságokkal árasztotta el a teremtőt, mint ahogy sokan azt mások teszik.

Nem csak ebből, de másból is világosan kitűnik: egyszerű és szerény ember volt. Az a típus aki addig hord egy cipőt amíg le nem kopik a lábáról. Az elhasznált, de még használható dolgokat is meg tudta becsülni, sőt többre tartotta őket, s talán az idővel ezek még jobban szívéhez nőttek. Nem vágyott fényűzésre és voltaképpen felesleges dolgokra. Nem szerette a nyüzsgést, többre becsülte a csendet, a nyugalmat.

Azt mondják: az igazi gondolkodók csak a csendben hallják meg azt a bizonyos belső hangot. A belső hangot -Isten hangját. A belső hangot, amit ha jól meghallunk megadathat nekünk a lehetőség bölccsé válni.

Lehet, -a túl sok csend azonban magányossá tette. Lehet önmarcangolóvá is. Az volt. Mind a kettő. Magányos is, önmarcangoló is. Mondhatni megszenvedett a bölcsességért.

Úttörő munkát fejtett ki azzal is, hogy külföldi útjairól rendszeresen hozott kotta anyagokat és hangfelvételeket. Nagyon sok nemzetközi hírű művészt és kiadványt az ő révén ismert meg az egész ország, ezen felül még a digitális korszak előtt egész köteteket készített, tematikusan összeállított előadási darabokból.” -írja Róla egy volt tanítványa.

Magatartásával mindig azt a példát szándékozott mutatni nekünk, hogy ne foglalkozzunk felületes és felesleges dolgokkal.

A munkában precíz és pedáns volt. Saját maga rajzolta tintával a kottafejeket az átiratain, sokszor megszégyenítve ezzel a gépek kötött sablonjainak geometriailag amúgy tökéletesnek mondható külalakját, még akkor is amikor már volt komputer, akkor is amikor már értett az addig számára idegen és új technikához.

Kedvelte és tisztelte a természetet, s az állatokat. Mindent ami a teremtő, ami Isten ajándéka.

Sokszor kritizálta azonban az emberek "művét". Ki nem állhatta az autókat, a telefont, s a televízióval sem volt igazán kibékülve. Nagyon szerette azonban a zenét, talán legfőképpen az orgonát. Bach és Mozart volt vélhetőleg a legnagyobb kedvence. Eleinte orgonaépítész, orgonista szeretett volna lenni.

Saját maga, a Lutheránia kiadásában efféleképpen ír róla:

Az 1960-as római nyári olimpia végén kezdtem el zeneművészeti szakiskolai tanulmányaimat. Korábbi gimnáziumi énektanárom javaslatára választottam a fuvolát hangszeremül, mivel Ő úgy gondolta, hogy a forradalom után az orgonálás nem biztos megélhetést biztosító életpálya.

Kijárta az iskolát, zenekari tag lett több helyen (volt ahol ingyen dolgozott), és tanárnak állt. Tanárnak, ami a legfontosabb volt neki életében. Egyik vele készült írásos interjúban ezt mondta:

„ Tanítok, hogy tanulhassak...”

S bár nem lett volna szüksége nagy energiát fektetni saját maga továbbképzésébe, -hiszen szívta magába az új információkat, mint a szivacs magába a vizet, mégis olvasott. Sokat-rengeteget. Nagyon szeretett olvasni. Úgy olvasott mint ahogy mások falnak. Mint ahogy azt Márai tanítja nekünk: odaadással, hálával, hűséggel és rendületlenül. Tisztelettel a könyv és a szerzője iránt. Minden betűt, minden szót megízlelve...

Régebbi beszélgetéseink során sokszor példálódzott Mozart apjával. Kétségtelen, hogy Mozart kivételes adottságú csodagyerek volt. Tehetséges. Ám önmagában a tehetség semmit sem ér, ha nem használjuk ki. Lett-e volna valaki Mozartból, ha az apja Leopold Mozart nem egy kiváló és kivételes pedagógus? Lett-e volna valami Mozartból ha rossz kezekbe kerül?

Talán a visszahúzódottsága miatt, talán azért mert egyszerűen a bölcsek, tanítók, mesterek sorsa, hogy magányosak legyenek, nem büszkélkedhetett sok igaz Baráttal. Legalábbis mi nem láttuk őket gyakran beköszönni, felcsengetni hozzánk. Mi inkább azt láttuk, hogy Ő adott és kevés emberről tudunk csak beszámolni aki neki visszaadott volna. De Ő ezt nem firtatta, ha észrevette is, akkor sem mesélte, -nem azt nézte.

Neki az okozott örömöt, hogy tehet valakiért valamit. Ettől érezzük magunkat fontosnak, nem attól, hogy tenyereken hordoznak minket, nem attól, hogy oklevelekkel díjakkal van kitapétázva a falunk -pedig Ő ezekből is rengeteggel büszkélkedhetett. Kiaggatta őket, mert nem tudta magáról mit ér. Talán mert nem mondták el neki sosem, talán mert nem osztották meg vele eleget, vagy leginkább talán mert sosem hitte ezt el. Az élethez pedig, fontos tudnunk mit érünk, s hogy akikkel találkozunk -milyen hatással vagyunk rájuk. Nyomot hagyunk a lelkekben, mint talpunk a homokban. És nem mindegy hogy mi marad utánunk! Fontos tudnunk, hogy beleszólunk mások életébe, hogy befolyásolni tudjuk azt. Ha jó irányba, akkor meg még jobb! Fontos tudnunk, -bár manapság mindenhol mindenkibe azt erőltetik bele, hogy pótolható, EZ NEM ÍGY VAN!!! Minden ember más. Mindegyiktől mást tanulhatunk. Mindenki egyéniség, ez azt jelenti, hogy egy és egyedi. Amit átad (ha mástól tanulta is) egyedi. Mert Ő adja azt át, mert Ő fogalmazta azt meg, vagy Ő adja elő. Ha valamit előadunk, abban már benne van a saját személyiségünk is.

...az a lényeg, hogy örüljetek mindennek amit kaptok és ez az öröm segítsen a mindennapi munkátokban!...” -írta Apánk.

Panaszkodni nem lehetett hallani. Ugyanakkor képes volt mindig erős de sokszor építő kritikákat megfogalmazni. Valószínűleg tette ezt magával szemben is.

Otthon is folyamatosan dolgozott, idejének s ezáltal életének nagy részét is másoknak áldozván. A próbák, a tanítás, és sokszor az ezek után este következő koncertek által hagyott szabadidejében is folyamatosan másokra gondolt, magával nem foglalkozott. Szinte állandóan megkopott robusztus íróasztalánál lehetett látni, ahol az átiratokat készítette, s melyen egy üveglap alatt különböző általa is meglátogatott külföldi -főleg német városok képeslapjait, fényképeit őrizte.

Gyűjtő volt. Nem csak az információkat, a tudást gyűjtötte, -az emlékeket is. A kapott és küldött leveleket megőrizte, megbecsülte. Naptárai a mai napig megvannak, fontosabb és más számára talán fontosnak nem is tűnő dátumokkal. Ő gyűjtött, addig míg sokan mások harácsoltak. Lehetett volna Ő is harácsoló, könyöklő ember, aki mást kitúrva halmoz fel, s a felhalmozott anyagi javai miatt hiszi azt, hogy ezáltal gazdag ember.

De Ő gazdagabb volt ennél. Gazdagabb volt mint sokan, mert azt csinálhatta élete végéig amit szeretett!

Nem szeretett azonban veszekedni. Kerülte a konfliktusokat -lehet félt is tőlük. Az egyik otthon leggyakrabban használt szava is ez volt: Béke

Jóisten, szeretet, békesség.

Mi akik itt maradtunk: Fiai -tanítványai köszönettel adózunk Istennek mert vele együtt lehettünk, vele találkozhatunk. Ha nem vallottuk ezt meg éltében, megtehetjük ezt még most csendben.

Egyik levelében, most hat évvel ezelőtt, 2006-ban ezeket a sorokat írta:


Kérlek naponta köszönd meg az Istennek:

1. még élnek a szüleid és a testvéred

2. van biztos, jó állásod munkád

3. van hol laknod, és a szüleid mindig szeretettel látnak és várnak...


Az Isten kegyes volt hozzá, s Mi gyermekei hálát adunk, hogy még láthatta az unokáit. Már nagyon várta Őket. Zsombor, Rudolf és Félix képeivel elömlesztette a büszke nagypapa a hozzá közel állókat.

Utoljára még Németországba is kijutott, elbúcsúzott a földtől amit Magyarország után a legjobban szeretett, és megbizonyosodhatott róla, hogy legkisebb unokájának szép jövőt ígér a távol. Szép jövőt, amit szintén Ő készített elő, ha tudat alatt is. Csodálatos varázsa ma is fénylik még a karácsonyoknak amiket külföldi útjai során magával hozott, ezáltal is előkészítve kisebbik fiának jövőbeli útját, melyre nem rég került sor, melyet ha fájlalt is, helyeselt, támogatott.

Az utolsó nap, kórházi ágyán szinte csak a tanításra tudott gondolni, hogy mikor tud visszamenni fogadott gyermekei közé... Ezek mellett az járt a fejében: vissza kell mennem még dolgozni, hogy a családomat tovább tudjam segíteni!

Most ideje van az emlékezésnek, -s ideje van a gyásznak. De ugyanúgy ideje van a feltámadásnak is! Vigasztalódjunk bánatunkban, hogy elviselhetetlen lett volna neki megélnie, ha egyszer egészségügyi vagy más rajta kívül álló okok miatt nem tudott volna többé pedagógus lenni.

Nevét megőrzik a leghűségesebb tanítványai, s a Barnabás-Kvintett, emlékét azonban mindnyájunknak őriznünk kell, akik úgy érezzük, hogy tett valamit értünk.

Most átadom Nektek utolsó üzenetét -az utolsót amit én magam fordítottam le Apám elvesztése miatt érzett fájdalmamban. Így szól:

Az Apa, s a Tanár tanítása ez:

Kicsúszunk az időből. Mindig, és mindnyájan... Nincs holnap. A holnap nem garancia. A ma még itt van. Ma kell cselekednünk.

Tennünk valamit szeretteinkért. Másokért. A világért...


Barnabás Olivér

2012. szeptember 20. Németország, Aalen


Embed gadget


Comments