Simon György


Az alábbi történetek nem világrengető eseményekről szólnak. Nem is annak szántam. Visszaemlékezés csupán. Néhány kedves társsal való, képzeletbeli találkozás. Színész számára mindig öröm volt egy kézfogás, egy biztató szó az idősebb kollégától. Különösen akkor, ha együtt is játszottak. Fiatal színészek esténként a portál takarásából lesték gyakorlottabb társaik munkáját, figyelték mozdulataikat, mert abból tanulni lehetett. Így lett az előadás a közös munka eredménye, erősödött maga a színházi társulat.

A színész lelkében így vált szentéllyé a színház, vált örök emlékké a legördülő függöny suhanása, emlékezetes zenévé az előadásokat indító gong messzire szálló hangja.

Színházi meséskönyvem lapjain megjelennek régi társaim, újra találkozom velük. Órám mutatója az esti hét órára ugrik, mozdul a függöny, kezdődik az emlékezés.




Most olyan színdarabra emlékezem, amelyben fiatal pályakezdő koromból nem is egy, de egyszerre több neves társam nevét említhetem meg. A csodálatos Berky Lili, a mindig morgós, de kedves Gózon Gyula, az Erdélyből hazajött, kitüntetett Szabó Ernő, vagy Péchy Blanka,  akik most körém gyűlnek, mert róluk szól történetem, Csiky Gergely A nagymama című darabjából.

A fülig szerelmes Ernő franciatanárként akar belopódzni a leányintézetbe, hogy legalább láthassa szerelmét.
A bejáratban, némi dulakodás közben, tanítómestere, Tódorka tanár úr, a szemüvegét védve, a kezében tartja.
A terembe váratlanul belépő intézeti igazgatónőt komolyságával megtéveszteni akaró fiatalember tanára kezéből kikapja a szemüvegét és így akar, mint francia nyelvtanár, bemutatkozni. 

A kapkodás miatt a szemüveg fordítva került az orromra.
A jelenet végén a kolléganő, már színpadon kívül, kemény szavakkal vont felelősségre, hogy a szemüveget szándékosan, nevetséges módon használtam, amit ő, kezdő színésznél, mélyen elítél. Egyre szigorúbban fogalmazott, már Gózon Gyula is felfigyelt. Szidását nem tudtam megállítani, kétségbeesetten bizonygattam, hogy tettem véletlen volt és ártatlan vagyok.
A következő jelenetnél, beárulva mesélte cseles próbálkozásomat nagymamának, aki könnyed arclegyintéssel akart büntetni.  A hirtelen védekező mozdulattól derekam megroppant, nehezen tudtam felállni, még nehezebben távoztam. Orvosi tanácsra, napokig pihennem kellett, szereplőváltozás történt.

Másnap Gózon Gyula azzal a hírrel érkezett az előadásra, hogy kolléganőm túlzott szidása annyira felzaklatott, hogy „agyvérzést” kaptam.
(A mai napig is azt hiszem, hogy Gózon Gyula, valami korábbi eset miatt, nem kedvelte Péchy Blankát, a túlzást azért találta ki.)

Este csengetés a lakásomon, az ajtóban Péchy Blanka, bocsánatkérő hangon, egy virágcsokorral a kezében. Látogatását, ajándékát megköszöntem és megvigasztaltam, hogy semmi, komolyabb bajom nem esett, ki fogom de gesztusára a mai napig emlékezem.




Az igazat megvallva egy kicsit előreszaladtam történeteim ismertetésével. Mielőtt belefognék, el kell mondanom, milyen összefüggésben lehetek illetékes színházi történetek mesélésére.

Hadifogságomból hazatérve az újonnan alakult Népművelési Minisztérium dolgozója lettem. Munkám az államosított színházak költségvetési gazdálkodásának ellenőrzése volt. Rendszeres vizsgálatok tartásával kerestem fel színházainkat, így a Pannónia utcában levő Néphadsereg Színházat is. Az igazgatói irodában egy alkalommal találkoztam Várkonyi Zoltánnal, az akkori főrendezővel, aki megkérdezte, akarok-e színész lenni?
Egy meghallgatás után szerződést kötöttem a színházzal és a főrendező intézkedésére egyből a Színházművészeti Főiskola második osztályos növendéke is lettem. Osztálytársaimmal készültünk a félévente tartott vizsgákra. Meglepetésemre az évadvégi, második, záróvizsga után a vizsgabizottság közölte, hogy képességem magasabb, mint az osztály követelménye. Ezzel megváltam a Főiskolától, növendékből színész lettem.

Ezután boldog örömmel láttam el, harminchat éven keresztül, fővárosi és vidéki színházaink zöménél, tagként, vagy vendégként, szerepeimet. Ez idő alatt születtek történeteim.



Azért kezdem elsőnek az alábbi történettel, mert nem sokkal színészi működésem elején, egy filmválogatás alkalmából, kerültem lovak közelébe. Meghívásra a Tattersalba mentem, ahol kollégáim közül néhányan már körbejáratták a felszerszámozott lovakat. Kedves barátom azzal adta át nekem a lovat, melyről leszállt, hogy szelíd jószág, csak simogassam meg a nyakán, az megnyugtatja. Szükségem is volt erre, mert még soha nem ültem lóháton. Fiatalosan fel tudtam ülni rá és legnagyobb meglepetésemre, de örömömre is, nyugodtan haladtam a többi után a futtató körben. Felvettem a ló ügetésének ritmusát és azt hittem tudok lovagolni.

Vezényszóra megálltunk és kaptuk a következő instrukciót:

- Ugyanez vágta közben. Az elképzelt nyílzápor elöl a ló jobb oldalára csússzatok le. Gyakorlat indul! Tessék!

Ilyet el sem tudtam képzelni, nemhogy megcsinálni! Míg átállt a társaság, egy nyaksimítással elnézést kértem a lótól és a lehető leggyorsabban a kijárat felé igyekeztem. A kerítés túloldalán kifújtam magam és már akkor tudtam, hogy számomra mindenkorra befejeződött bármilyen lovas filmben való részvétel.

Az állat termetének csodálata a mai napig is él bennem. Ezért vettem némi szomorúsággal tudomásul az alábbi hírt, de a gyomrommal nem tudtam azonos álláspontra jutni.
Idehaza az elmúlt század hatvanas éveiben, talán a gépesítés tervének megvalósítása miatt, megtizedelték a hazai lóállományt. A vidéki lovak száma egyre fogyott, szaporodott viszont a lóhúsból készült szalámi és kolbászfajta. Mint újdonság, bizonyos szegényebb körökben (magasságos ég, de sokan voltak!) hamar népszerűségre tett szert. Beszerzett bizonyos mennyiséget a Pannónia Szinkronvállalat büféje is. Magam is megkóstoltam, de előre gondolva arra, hogy az intrikához szokott kollégák ne tudják rajtam köszörülni a nyelvüket, a büfé egyik sarkába vonultam vissza. Javában falatoztam, mikor Mányai Lajos kollégám felém fordult és odaszólt.

- A nyálam csorog, olyan jóízűen eszed!

         - Ha elfogadod, szívesen megkínállak - válaszoltam.

 Pillanatok alatt letört egy darabot a kezemben tartott kolbászból.

         - Szereted, Lajos?

A szokásos módon,most is hatalmas levegőt vett, mindig így kezdte mondandóját.

- Imádom!....... Csak ne legyen ló!

 




A közúti közlekedés növekedésével a fővárosban bevezették a gyalogos zebrát. Nem arról volt szó, hogy a főváros útjaira „pizsamás” állatokat engednek, csak a fehér-fekete, csíkosan felfestett aszfaltot nevezték így. Mint minden új, ez is szokatlan volt az első időkben, igen sokan nehezen akarták figyelembe venni. A Néphadsereg Színház - akkor a Vígszínházat hívták így - tagjai is nehezményezték, mert a próbaszünetekben a szemközti oldalon levő presszóba járóknak kerülniük kellett.
Meg is próbáltak, a felfestett jelzésre se hederítve, a színházból egyenesen a kávémérésbe sietni.  Eleinte zavartalan volt az úttesten való átkelés, de később éber rendőrök először figyelmeztették, majd később bírságolták a szabálytalan közlekedőket.
Verebes Károly a kávéfogyasztók számát gyarapította és gyakran rövidítette le az utat. Mindig indokolta magának, hogy miért kell iparkodnia és a rövidebb utat választani, de számított arra is, hogy a színház környékén cirkáló rendőrök megismerik és elnézik a szabálytalanságot.
Egy rövid próbaszünetkor nagy lendülettel vette a rövidebb utat, de éppen egy, a körzetben új rendőr teljesített szolgálatot, aki megállította őt és már vette is elő a jegyzettömbjét.
        - A gyalogjárón kell közlekedni! Szabálysértést követett el.
        - Neve? – kérdezte szigorúan.
Ellenkezni nem volt érdemes. A színész utolsó reményként zengte el nevét, hátha ismerős lesz és kegyelmet kap.  
        - Verebes Károly!
A biztos úr felírta, majd keményen a színészre vetette tekintetét. Verebes azt hitte megismerte, de a rend őre szigorúan tovább kérdezett.  
        - Anyja neve?
Nincs mese, ebből bírság lesz! - gondolta Verebes és szinte bűnbánattal rebegte:
        - Szonja Balbabajeva! 
A biztos úr kezében megállt a ceruza. Félrefordította fejét, kezével fülkagylóját érintve újra Verebes felé fordult:
        - Hogyan?
Másodszor ugyan így járt, nem értette. Rövid töprengés után, krákogott egyet és megszólalt:
        - Most az egyszer megúszta, de többet ne forduljon elő!




Még egy történet a kedves emlékű, mindig vidám Verebes Károlyról.

Elege lett az Ifjúsági Színháznál állandóan a Komszomol ifjairól szóló darabokból és másik színházhoz való szerződésen gondolkodott. Az Ifjúsági Színház a Nagymező utcában, a háború előtti Rádiusz mozi épületében volt és többnyire délutáni előadásokat tartott. Látogatója általában a túl hangos, túl mozgékony fiatalság volt.
                            
Ezalatt Mányai Lajos, Verebes kebelbarátja, a Pannónia utcai Vígszínházban volt szerződésben.

A színészek, előadások után, rendszerint a Kertész utcai Fészek Művészklubban találkoztak, ott pihenték ki fáradságukat egy - egy pohár ital mellett. A társalgó, vagy - főleg nyáron - a kerthelyiség hangos volt a vitatkozó társaságtól és ez sokszor a hajnali órákig tartott. Mind a ketten ide jártak és majd minden este találkoztak. Verebes itt beszélt szándékáról barátjának, aki, mint a Néphadsereg Színházi kollégáinak többsége, hol az anyaszínházban, hol pedig, különböző katonai táborokban, főleg vidéken játszott. Autóbusz szállította a színészeket az esti előadásokra. A katonai tiszti klubok tagjai, a látogató civil közönség, vagy a táborok katonái szívélyesen fogadták a művészeket, előadás után pedig rendszerint meg is vendégelték őket.

Többször szóba került Verebes elszerződése, mire Mányai készséggel ajánlotta a segítségét.

- Nálunk meghittek a fogadások, kellemesek a vendéglátások.

- Nem szeretek utazni, fárasztó előadás után még haza is jönni, nem gondolok a Néphadsereg Színházra.

- Rosszul teszed – így Mányai – az autóbuszon eltársalgunk, kényelmesen utazunk, aztán még a vacsoránkról sem nekünk kell gondoskodnunk. Úgy élünk, gond nélkül, mint a vendégek. A legokosabban teszed, ha ezt választod. Ne is törd a fejed, most május van, a következő évadra már te is a színház tagja lehetsz!

A többszöri győzködés után Verebes kötélnek állt, elszerződött, sőt mindjárt a szeptemberi első darabban az utazó részleghez került, Mányai Lajossal együtt. Az előadás után hazafelé Mányai odaült Verebes mellé, a vállát átölelve, fáradtan megszólalt:

- Most, hogy már itt vagy, bevallhatom, borzalmas!

 



Történeteim elején kevés szó esett Péchy Blankáról, pedig, amit az elmúlt évek folyamán „Beszélni nehéz „rádióműsorában, helyes nyelvhasználatunkért, mondataink értelmes közléséért tett, anyanyelvünk védelmezőjeként elismerésre méltó volt. Hozzáértő alapossággal a Rádióújság lapjain különböző képleteket dolgozott ki, jelezve, mennyi szöveg tartozik össze az értelmezhetőség szempontjából, hangsúlyilag hol választhatók szét a mondatok. Nyelvünket több, nyugat európai, világhírű író, irodalomtörténész tartja kifejezéseiben „irigylésre méltón” gazdagnak, ezért elsősorban nekünk lenne kötelességünk szabályait betartani.
A rádióban, televízióban sokszor a névelő lesz hangsúlyos, máskor meg a hangsúly fennmarad, pedig a mondatvégi pont az ellenkezőjét követelné. Számtalan hiba, de most nem feladatom felsorolni.

Péchy Blanka magánéletében is olyan előírásszerű volt, mint beszédtani, úttörő munkájában. Volt mikor meglepett válogatott, különös hangsúllyal ejtett beszéde, de meglepőnek tartottuk túlzott védekezését a légszennyezettség elleni maszk használata, vagy gyakori kézmosása ellenére a kesztyű viselése miatt is.

Több, a rádióban közösen mondott verses műsorunkat őrzi az archívum.

Mivel a versek több példányban írógéppel készültek, kénytelenek voltak a legvékonyabb papírt használni. Tréfából a kapitalisták bosszújának neveztük, mert felvétel közben a zizegés kellemetlen megállást, új felvételt eredményezett, de hasznos is volt, mert megőrzése gyarapította a más alkalmakra tartogatott műsoraink előadói anyagát. Felvétel után a pagodában pihentünk egyet. A büféből rendelt kávé érkezéséig a versek papírjait rendezgettem, rendben összehajtogatva, szinte magamban mormolva:

- Érdemes eltenni, még máskor is szükség lehet rá.

 Az óvatos Péchy Blanka, valószínűleg félreértve, figyelmeztetett:

- Vigyázni kell, a nyomtatott festék ártalmas lehet!

 



Színházi történetek kapcsán szót kell ejteni a színházi kellékekről, még inkább a kellékesekről. Már az is csodálatos, ha az ember belép a kellékszobába. Különös illat lengi be a régiségekkel teli szobát, mintha nem is a földön járnánk. Minden van itt, rendben elrakva, ahogy mondani szokták a koporsószögtől a különböző fegyverek gyűjteményéig, mert lehet, hogy „egyszer szükség lesz rá”.A kellékes fontos ember a színházban. Ő gondoskodik, hogy a szükséges eszközök a színész rendelkezésére álljanak..  

  A Cyrano második felvonásában a gascogni legények mindegyike borosüveggel, melyet a kellékes a takarásban készített ki számunkra, lépett a színpadra. Az egyik üveget  feltűnő gonddal őrizte , majd adta át a Cyranót játszó Várkonyi Zoltánnak.

         -Miért kell ezt az egyetlen üveget így őrizni?
 
tettem fel magamban a  kérdést és rögtön a tréfa ötlete fogant meg bennem. Közöltem a kellékessel, hogy az igazgatóság keresi. Valami csekély jutalom várja, azonnal jelentkezzen az irodán.
Az üveg őrizetlen maradt és a sajátommal cseréltem ki. Jelenet közben, mint valamennyien, Várkonyi is, megszomjazva, belekóstolt és fintort vágó képe rögtön elárulta, hogy nem a szokásos üveg került hozzá. Én viszont,  a jelenet után, félreérthetetlenül  megállapítottam, miért van szükség annak az egy üvegnek az őrzésére.
Egy főiskolai előadása közben nagyot nevettem magamban, mikor arról tartott oktatást, hogy óvakodjunk a káros szenvedélyektől. Ő előadás közben soha nem fogyaszt szeszes italt, nem úgy mint ismert kolléganőnk, aki rabja lett  ennek az önpusztításnak. 
Várkonyi a főrendezőm volt, titkomat tovább kellett őriznem.

Kecskeméten Halász úr volt a Katona József Színház kellékese.  Szikár, vékony ember volt, alacsonyabb az átlagnál. Teljes egyenes testtartással suhant végig a folyosón, „szénakazal” formájú, barna haja lebegett utána. Bármit kért az ember tőle, csak bólintott, elmagyaráztatta még egyszer és, Isten tudja hogyan, másnap már hozta is, Soha nem árulta el, hol szerezte, mikor átadta is, csak azt kérdezte: Erre gondolt? És végezte tovább a dolgát.

Igazgatóm rávett egy darab rendezésére. Nem vágytam soha erre, inkább az esti, élő előadást szerettem jobban, de egy alkalommal mégis elvállaltam.

Mint rendezőnek természetesen össze kellett írnom a darabban szükséges kellékeket is. Átadtam a jegyzéket Halász úrnak, szó nélkül letette az asztalára és ott hagyott, mint Szent Pál az oláhokat, intézte a munkáját. Egy fél óra múlva megkeresett, visszaadta a papirost és valósággal rám förmedt:

- Maga nekem ne ”írdogáljon”! Ha akar valamit, mondja el, holnapra hozom!  Nem tudok olvasni, nem ismerem a betűket.

Másnap valóban bemutatta az összes kelléket.

Valami különleges memóriája lehetett. Soha nem vétett, évek során rengeteg tárgy neve került a fejébe. Előfordult, hogy egy darabot két-három hét kihagyással tűztek műsorra, de zavar soha nem történt kellékhiány miatt.

Akkoriban, a darabok előírásai szerint, ételeket is fogyasztottunk és ezek elkészítéséről is ő gondoskodott. Otthon tartott disznója kosztoltatását ebből is fedezte, talán ezért is volt olyan „smucig”, jobban szerette malacát, mint a színpadon falatozó színészt.  Darvas József ”Kormos ég” című darabjához képes volt forrón beadni a bablevest, hogy ne tudjuk elfogyasztani és megmaradjon a disznójának.

Árgus szemekkel, kitartóan figyelte az étel sorsát a portál sarkából. A függöny legördülése pillanatában már a színpadon volt és magához vett minden ételmaradékot. Megtette, hogy a kézben tartott szendvicset vette el a színésztől, azzal, hogy a jelenetnek vége, a maradék a színházé. E tulajdonvédő magatartása még vitákat is okozott.

Sokáig törtem a fejem, hogyan tudnám valami tréfával bosszantani.

Az ember tragédiájában nagy, érett, valódi almát rakott az éden egyik fájára, melyet minden, a „paradicsomból való kiűzés” után a portálban elvett tőlem. A szöveg miatt az almába bele sem lehetett harapni, hiába csábított egészséges, szép színével, így minden este ugyanazt szakítottam le.

Akkor jött az ötletem, hogy Halász urat megtréfálom.

A portálhoz érve már nyújtotta kezét az almáért, de én úgy tettem mintha kiejtettem volna a kezemből, egy mozdulattal utánakapva, látszólag a megépített, lépcsőzetes díszlet alá dobtam volna. Halász úr riadtan nézett, én elégedett voltam, megtévesztettem.  Kezemben tartva az almát, rohantam jelmezt váltani az öltözőmbe. Az ügyelő, aki tudott tervemről, a történteket közvetítve, elmondta, hogy Halász úr bemászott az emelvény alá, ott keresi az almát.

Másnap reggel nevetve újságolta a direktorom:

- Halász úr panaszt tett rád, eltüntetted az almát! Fél éjjel hiába kereste, négykézláb kúszva-mászva a díszlet alatt, nem találta, és most szomorú, mert új almát kell vásárolnia.

A tréfám sikerült, Halász úr szigorúan nézett rám.

Nem akartam haragot, másnap, színes szalaggal átkötve, megajándékoztam az almájával.

 


 

Felszisszenés a nézőtéren, mert a színész „bakizott”, azaz szöveget tévesztett. Megeshet ilyen is. Túl szigorú ítélete ez a közönségnek. Pedig nincsen abban semmi kivetnivaló, ha összeakad a színész nyelve, hiszen, "állítólag ő is ember". Általában ritkán fordul elő, éppen ezért megbocsátható. Mégis megmaradhat a néző emlékezetében, sőt előfordul, hogy a színész nevéhez, mint jelző, vagy melléknév, odaragad, és pályafutása végéig emlegetik.  A "maga volt a tettes" helyett megát említő, Károly kolléga így lett „Megakari”.

A régi Nemzeti Színház kitűnő színésze Pethes Imre, aki egyébként bravúrosan, hibátlanul beszélt, - a Cyrano de Bergerac máig emlegetett, mesteri alakítója, - egy társalgási darabban a fogpiszkálót „pikfoszkálónak” ejtette. Talán éppen kiválónak ismert képessége következménye csak egy rövidke felszisszenés volt és semmi több. A közönség észrevette, reagált is rá, egyöntetű ítélete volt: ez még olyan jó nevű színésszel is megeshet, mint amilyen ő volt.

Egy másik esetben Horváth Jenő, sok szerepe közül „Rémusz-bácsi”- ként megismert művész nyelve kártyázás közben akadt össze és „pártyakartnert” említett kártyapartner helyett.

Előfordulhat véletlen hangzócsere, állapítsuk meg. Még tudósok is foglalkoznak olyan nyelvbotlásokkal, melyek a mondandó értelmét nem változtatják meg, az érthető marad. De előfordulhat ennek ellenkezője is, mely joggal válthat ki nevetést, azért, mert semmi magyarázattal nem menthető, a mondatnak, tudni illik, semmi értelme nincs.

Ilyen egyedi eset történt meg a második világháború után, egy, állás nélkül maradt színészekből verbuválódott társulatnál, mely Brecht „Koldusopera” című darabját adta elő. Bicska Maxi esküvőjét tartották fényes palotának éppen nem mondható, szegényes helyiségben. Ezt akarta méltányolni az egyik vendég, azzal a szöveggel, hogy „kicsi ez a kunyhó, de a tiétek.”
Lehet, hogy a felfokozott örömhangulat, vagy az étellel teletömött szája miatt, ez a mondat, teljesen értelmetlenül így hangzott:

- Kicsi ez a kunyhó, de bicsi bunyhó.

A harsány nevetés a nézőtéren ezúttal teljesen indokolt volt.

                                    



Egy időben színházainknál szinte rendszeres volt az ugratás, a kollégák váratlan meglepetése. Voltak művészek, akik napi feladatuknak tartották kollégáik munka közbeni megnevettetését. A mai napig eldöntetlen, mi késztette őket, hogy komoly, átélt színpadi feladatuk mellett, sokszor előre készültek az ugratás eszközeinek beszerzésére. Egri István, a Pannónia utcai színház színész-rendezője, pihenőidejében, délutántól estig sétált a Váci utcában, cipője sarkára ragasztott, díszes papírsarkantyúval, melyet egy kollégája, kitüntetésként, osztott ki neki egy délelőtti társulati ülésen.  Csortos Gyula még idősebb, befutott művész korában sem restellte, hogy szerszámokkal felszerelten lépjen színpadra, előre kigondolt tréfája megtételére.

Egy darab estélyi jelenetének asztala díszesen terítve, különböző ínycsiklandozó ételekkel, torták és süteményekkel volt megrakva. Ide invitálták a nagytekintélyű városi előkelőséget alakító művészt, Csortos Gyulát, szívélyesen kínálva neki a pazar ételeket. Hosszas szemlélődés után egy tortát választott. Mint a színházi ételek általában, amit nem fogyasztanak el, ezen az asztalon is fából, papírból, kasírozottak voltak. Csortos maga elé vette a tortát, majd akkurátusan kabátja zsebébe nyúlt, kivett egy kisméretű fűrészt és a torta fűrészelésébe, szeletelésébe kezdett. Egy rezdülésnyi mosoly sem hagyta el arcát, míg a vendégek, takarást keresve, majd szétpukkadtak a nevetéstől. Hiába büntette az igazgatóság a tréfákat kitaláló művészeket, így  Csortost is. Kifizették a büntetést és máris a következő pukkasztáson törték a fejüket.

Egy másik darabban leánykérőként kereste fel a ház asszonyát. Mint előkelő, nemes ember, hosszú nemesi nevével, majd rangjával mutatkozott be. A sokadik előadás után már unta a hosszú nemesi nevet és csupán annyit mondott a bemutatkozáskor:

- Földbirtokos vagyok.

Partnerét a kurta és váratlan bemutatkozás meglepte, hogy hirtelen megrökönyödését leplezze, háttal fordult a közönségnek és a nevetés miatt egy rövid ideig meg sem tudott szólalni. Csortos a feszes, szigorú tartásából szobor módra, meg sem mozdulva, kioktatta:

- Nevetni azt meg tanult, de a szöveget elfelejtette.

Olyan természetességgel mondta, hogy odalent a nézőtéren mindenki meg volt győződve, hogy megjegyzése a darab szövegéhez tartozik.

Amikor ilyen szigorú volt a szövegmondás elmaradásáért, magát ugyancsak felmentette a szövegfelejtés hosszabb csendje miatt.  Nyugalommal a súgólyuk felé indult és a leghitelesebb módon szólt le a súgónőnek,

- Hogy van?

Szegény súgónő, kimeredt szemmel, csak csodálkozni tudott a meglepetéstől, majd fejét félrehajtva, felhúzta a vállát, mire Csortos feddőleg megjegyezte:

- Nem maga, a szöveg!

Természetesen a színház vezetősége a pénzbüntetést most is kiszabta. És ilyen esetek többször ismétlődtek. Csortos pénze fogyott, adóssága pedig nőtt. Ezért a végrehajtók is gyakran keresték fel és foglalták le értéktárgyait, bútorait. De erre is volt egy ötlete. A kiürült lakás falaira festtette a bútorokat, így fogadta a foglalni érkező végrehajtókat.

 



Csortos Gyula olyan sok, szép művészi alakításával gyarapította színházi emlékeinket, megérdemli, hogy tovább időzzünk történeteinél. Számos színházi és filmalakításával, vagy a máig felejthetetlen „Hyppolit a lakáj” figurájával nemcsak filmszínházaink vagy a tévé közönsége fogadta szívébe, de fiatal művészeink szerepvágyát is felkeltette.

Egy fiatal, kezdő színésznő, Demeter Hedvig mesélte, hogy a háború után a Nemzeti Színház Kamaraszínházában Madách Imre:
”A civilizátor” című darabjával kezdte pályafutását. A színház főtitkára közölte vele, hogy helyszűke miatt, ugyanazon a napon, Csehov „Medvéjében” játszó Csortos Gyula földszinti öltözőjében kell ezen túl jelmezét felvenni. Ha nem is a legjobb kedvvel, beköltözött a férfiöltözőbe, tudomásul véve, hogy más megoldás a háborúban megsérült színházban nem lehetséges.

Akkor a Madách darab mellett még két rövidebb Csehov darab is előadásra került.  Mivel Csortos művész úr csak a harmadik darabban, később jön a színházba, megnyugodott, hogy találkozni sem fognak. Természetesen a társbérletről Csortos Gyula is tudott, neki nemcsak a fiatal művésznő, de mások is panaszkodtak hasonló, szükség-intézkedések miatt.

A galibát Demeter Hedvig gombos, magas szárú, antilopbetétes cipője okozta. Ugyanilyen cipő tartozott Csortos jelmezéhez is és köztudott volt, hogy neki nem férfiméretű volt a cipője. Egy alkalommal véletlen csere történt. Demeter Hedvig felvette Csortos Gyula cipőjét, ott maradt viszont az ő cipője, mely még Csortosénál is kisebb volt. Az előadás első része a végéhez közeledett, mikor a színésznő meglátta, hogy a portálban Csortos művész úr szigorúan mutogatott a cipője felé. Akkor vette észre a cserét. Bűntudattal ment az előadás végén az öltözőbe, hogy elnézést kérjen. Addigra már a megnyugodott művész barátságos hangon ismerte el, önmagát is hibásnak tartja, mert korábban érkezett a színházba. Ha később jön, már a fiatal kolléganő végzett az öltözéssel és helyén találja cipőjét. Rövid idő múlva mindketten megnyugodtak, mivel egyiküknek sem volt kifogásolhatatlan az öltözői társbérlet. Csortos közbenjárására önálló öltözőt kapott Demeter Hedvig és egy emlékkel lett gazdagabb, melyet Csortos Gyula halálának 25 éves évfordulóján, a művészre emlékezve, mondott el a televízió emlékműsorában.

 


 

Van még egy történetem a tréfamester Csortos Gyuláról. A mindig elegáns, sajátos módon beszélő, szerepe szerint mágnás, egy előkelő szállodába érkezett. Fiatal, kezdő színész-növendék fogadta őt és irányította a következő szöveggel:

- Méltóságod szobája az első emeleti, egyes számú, a tenger felöli apartman.

Mire Csortos elutasítóan, röviden válaszolt:

- Az emeletre nem megyek!

Megfagyott a levegő! A fiatalember halálsápadtan megmerevedett, állt, mint egy kőszobor. Most mi lesz? Néhány másodpercnyi feszült szünet után, maga Csortos is látta, hogy ha nem szólal meg, menthetetlen függönyleeresztés következik. Megveregette a fiú vállát és jóindulatúan, mosolyogva a következő szavakkal mentette meg a helyzetet:

- Apád jó barátom, az ő kedvéért most az egyszer felmegyek!

A szegény, még mindig mereven álló növendék a művész távozása után annyira megkönnyebbült, hogy elfelejtette, merre kell elmenni a szálló pultjához.

 

  

Mivel magam is színész vagyok, megengedhetem, hogy magamról is mesélhessek. De először nem tréfákról, hanem olyan váratlan és meglepő esetekről számolok be, melyek főleg pályám elején értek.

Nem állítom, hogy a színésztársadalomban nekem volt a legrövidebb ideig tartó éves szerződésem, de a kevesebb, mint négy hónap kissé meglepő, ezért elmondom.

1954 októberében telefont kaptam, hogy az Ifjúsági Színház igazgatója beszélgetésre vár. Nem azért, mert nélkülem nem tudják az aznapi munkát megkezdeni, hanem, mert én kértem a beszélgetést, ugyanis nem volt állásom. Szokatlan fogadtatásban volt részem. Mint később megtudtam az esti előadás egyik színésze megbetegedett, az előadás veszélybe került. Az igazgató utasított, hogy keressem a színpadon tartózkodó rendezőt, aki várja a beugrópróbára összehívott tagokat. A portás irányított, mert még a járást sem ismertem . Kamarás Gyula rendező elmondta, hogy még egyedül vagyok, és  míg a többiek megérkeznek tájékoztat. Jókai Mór „ A kőszívű ember fiai„ darabjának egy jelenetében Vitéz képviselőt kell játszanom. Nem nagy feladat, csak pár mondat, amit nem volt nehéz megtanulni. Időm is volt rá, mert húsz perc elteltével még mindig csak ketten voltunk. Már mindent tudtam, de még vártunk egy darabig, aztán lejártam a jelenetet és hazaindultunk.

Az esti előadáson elhangzott a végszó, berontottam a szereplőkkel teli színpadra és elkezdtem a szövegem. Kissé furcsa volt, ott állt mellettem Apáthy Imre, Rozsos István, és Kovács Károly, fogalmam sem volt, hogy velük fogok találkozni, de látszott rajtuk is a meglepetés, hogy ismeretlen képviselő ágál a tenni képtelen előkelőségek ellen. Megtettem mindent, úgy ahogy délelőtt megbeszéltük és meghallgattam az ő válaszukat.
Tisztán hallottam azt is, amint Apáthy Imre odahajolt Rozsos Istvánhoz és azt kérdezte:
        - Ez meg kicsoda?
Nem válaszoltam, hogy a délelőtti beugrópróbán megismerhettek volna, nem ez volt erre a legalkalmasabb idő .

Nemcsak a jelenet, az egész előadás is a szokott módon, fennakadás nélkül véget ért. Számomra akkor derült ki, hogy ez a darab kétszázadik előadása volt és a társulat a színház társalgójában ünnepre jön össze. Bár nem volt részem a korábbi előadásokban, ez utolsóhoz is csak kevéske közöm volt, én is az ünneplők közé vegyültem. Most már civilként találkoztam Apáthy Imrével és módom volt bemutatkozni. Fiatal színészként megtiszteltetés volt számomra a kézfogás és a beszélgetés, sőt ott tudtam meg, hogy a következő napon nemcsak a szerződésemet írhatom alá, hanem próbálni kezdhettem a lovászinast Bródy Sándor „Tanítónő” című darabjában, melyet Apáthy Imre rendez.

Eddig a furcsán lezajlott beugrásról esett szó, még nem volt alkalmam elmondani, miért kerestem fel a színház igazgatóját.

Áldozata lettem a „racionalizálásnak „így hívták azt a létszámleépítést, ami minden színházunkat érintett. Csak a Néphadsereg Színházából negyvennyolc színész került az utcára.

A Nagymező utcai színház egyik színésznője sértőnek találta, hogy a vezetőség a leépítő rendelet miatt, elbocsátás helyett, segédszínészi státust ajánlott neki és azt nem fogadta el. Így adódott egy lehetőség számomra.

A színház művészi rangsorában a legalacsonyabb „rendfokozat” a segédszínész. Mesterségbeli képesség vizsgálata nélkül kerülhetnek oda a „művészek”, az előadás bármilyen részére használhatják őket, nagyon alacsony fizetéssel,

Mivel négy hónapja házas voltam és színésznő feleségem is állástalan volt, nem adódott más választásom. Nem örömmel, de szükségből, elfogadtam a bruttó 640 forintos, segédszínészi állást. Lakásom bére 120 forint volt, élelemről, ruházatról is gondoskodni kellett.
Be kellett osztani.
De ezzel még nem volt vége. Azt mondják a szegény embert az ág is húzza. Magamon tapasztaltam, hogy így van. 

Gondolom nem ismeretlen, ha a Békekölcsönt említem. A legfelső vezetés nem mondta ki nyilvánosan, de megkövetelte minimum egy havi fizetés felajánlását, melyet kölcsön kellett adnunk az államnak, azzal a reménnyel, hogy bizonyos idő eltelte után, szerencsés esetben nyereménnyel bővítve, visszakapjuk.
Már az "önkéntes" jegyzések vége közeledett, mikor a párttitkár asszony berendelt, hogy én is tegyek felajánlást. Nem tudom, honnan volt merszem elmondani, hogy fizetésem alig több az éhenhalás elkerülésénél, nincs módomban a kérésnek eleget tenni.
Izgalommal vártam a választ.
Magam is meglepődtem. A meggyőzés, ha nem is rövid idő után, sikerült, sőt, hogy minden kedvezőtlen történést kizárjak, azt kértem, hogy kimaradásomat a listáról írásban igazolja. Talán nem túlzok, ha most már, kissé kesernyés "büszkeséggel” azt mondom, 1954-ben nem voltak sokan olyanok, akik írásbeli felmentéssel szabadultak meg ettől a fizetéscsökkentéstől.
Szerencsémet nem merészségként könyveltem el, mert mindennap vártam a fekete autót és még feketébb utasait.





Nem a Békekölcsön-ügy miatt váltam meg az Ifjúsági Színháztól.

Szendrő Józsefet korábbi, pécsi direktorsága idejéből ismertem. A színház gazdálkodása miatt tartottam vizsgálatot, akkor még a Népművelési Minisztérium tisztviselőjeként. Mikor a volt igazgató, már a Néphadsereg Színház színészeként, egy francia darab próbáján meglátott, elhagyott foglalkozásomra utalva, odaszólt Mányai Lajosnak:

- Ajvé! Itt vizsgálat készül!

Nem vizsgálat, barátság lett a pécsi ismeretségből. Gyakran találkoztunk, főleg a Kertész utcai Fészek klubban, ahová Szendrő József ebédelni is járt. Együtt ültünk, miközben ő lassan, kimérten fogyasztotta ebédjét. Szendrő nem azért volt testes, mert sokat evett, ellenkezőleg, inkább csak megkóstolta az ételt és közben beszélt, beszélt, hogy élvezet volt hallgatni.
Így ültünk akkor is, mikor félretolta az ebédes tálat és azt mondta:

- Várjál meg, a Minisztériumban van dolgom, de ide jövök vissza.

Talán két óra telt el, mikor újra megjelent a bejárati ajtóban és egyenesen felém tartott. A székre dobta kabátját és az asztal mellett állva, ünnepélyesen mondta:

- A József Attila Színház igazgatója lettem! Üdvözöllek, mint színházunk hősét, akire nyitó darabunk, Tímár Mihály szerepét osztottam!

Nagyot dobbant a szívem. Azt hiszem, nem kell mondanom, mennyire megörültem. Németh úr, a pincér már ott állt a borral, új igazgatóm azzal köszöntött.

Korábbi szerződésemet, a Tanítónő darabbeli szerepem felmentését, valamint elbúcsúzásomat előbbi színházamtól ő maga intézte. Később személyesen is módom volt Apáthy Imrével találkozni, aki vállamra téve kezét, fogadta elköszönésemet.

- Tudtam, hogy nem a lovászinas szerepére vágysz, az újhoz meg gratulálok.

Valóban, igaza volt! Többre vágytam, de nem vetettem meg az  angol ruhába öltözött, magyar, tájszólással megszólaló lovászinas küldöncöt, aki egyetlen mondatával élete első nyíltszíni tapsát kapta.

 



Újra szerződésben!
Ezúttal a József Attila Színházban.

Már az első darab egyik előadásán váratlan dolog ért, próbatételemre került sor és emlékezetes is maradt. A szöveget tudom, a színpadi mozgás begyakorolt, gondolja a színész, bátran léphet, a színpadra. De nem mindig van így.

Ali Csorbadzsi hajójáról hazatérve, hónom alatt Tímea részére hozott kincsesládával léptem Brazovics Athanászt alakító Szendrő József szobájába. A késésemért felelősségre vonó gazdám mérgében hamarabb zavart ki, még mielőtt a kincsesládát, Ali Csorbadzsi végakarata szerint, átadhattam volna. Ha szó nélkül elmegyek, nincs tovább darab, hiszen a konfliktus egyik okozója Tímea és Tímár Mihály között az az amulett, amit Tímár abból a ládikából, Tímea örökségéből vesz ki, ad neki nászajándékként és amit felesége felismer. Először kellett eltérnem a hivatalos szövegtől, amikor meglehetős indulattal közöltem, csak akkor hagyom el a házat, ha átadtam a ládikát. Még gyakorlatlan, kezdő színész voltam. Nem volt könnyű a váratlan helyzet felismerése, de a hosszúnak tűnő szabad szöveg elmondása sem. A próbatétel sikerült. Megtanultam, ami színészek között betartandó alapszabály egyike, hogy nem csak a szerepet, de az egész darabot kell a színésznek ismernie. Ennek később is hasznát láttam.

 



Internetes ismerőseim sorra küldik magyar és külföldi színészek fiatal és időskori képeit együtt, mintha én nem tudnám, hogy valamennyien öregszünk. Elfutott felettem is az idő. Olvasáshoz már szemüveget kell felvennem. Valahányszor felteszem, mindég eszembe jut az Aranyember. A most már öreg, volt Tímár Mihály csak „reparált”szemüveget viselhet. Aki már elfelejtette, annak elmondom, hogy a darab meséje szerint, Tímár Mihályt balatonfüredi házában, éjnek éjjelén meglepi örök ellensége, Krisztián Tódor. Tímárt fegyverrel kényszeríti, ruhájának, pénzének és személyes iratainak átadására. Fenyegetettsége miatt, élete megvédésére, küzdelem kezdődik. Krisztián Tódor egy széket felkapva védekezik. 

Soha nem szerettem az ilyen jeleneteket. A verekedés mindig veszélyes, mert a színészek azt nem méregből teszik, de úgy, hogy az a nézők előtt komolynak, néha félelmetesnek látszódjék. A mi verekedésünk is a begyakorolt mozdulatokkal kezdődött, de valami hiba történt, valami miatt megsérültem. Az orrom nyerge törött el, vér ömlött az arcomra, felragasztott bajuszom duplájára dagadt. Szerencsém az volt, hogy a verekedés végét függöny zárta le. A Balatonba veszett Krisztiánról, a nála talált iratok miatt, mindenki úgy tudta, hogy Tímár a megtalált halott, így már nem kerültem sem Noémi, sem pedig a közönség elé.

Hosszú ideig tartott az orvosi beavatkozás és a kezelés. Naponta ültem az orvos székében és viseltem el a kezelés közben hallott reccsenést, mivel a folyamatosan, esténként tartott előadások miatt az orromra rögzítést nem lehetett tenni, ezért azt az orvos naponta igazította helyére. Szemüvegemet azóta kicsit mindig át kell alakítanom, emlékezve a Füredi incidensre.

Még babonás is ebben a színházban lettem. Némi előítéletem, mondhatnám idegenkedésem támadt, ha kellékeket kellett használnom. Egy alkalommal, Ali Csorbadzsi félholddal jelölt zsákjának felbontásakor, az „Aranyember” című darabban, a zsákban levő kincsek egy része a zenekari árokba esett, amit a kellékesnek nem sikerült megtalálnia, ám az árát meg kellett fizetnem. Idegenkedésem a forintok száma miatt keletkezett.



A József Attila színházban is voltak meglepő érdekességek. Mindjárt megalakuláskor meg kellett különböztetni a XIII. kerületi, azonos nevű színháztól, ezért alcímként, újrakereszteléskor „Színház a város peremén” melléknevet kapta.

Mint érdekességet említem meg, hogy mikor minden színházunk komoly létszám leépítést szenvedett, néhány hónap múlva egy új színház alakult. Ilyenkor azt latolgatom, elég megbízható volt a Minisztérium gazdasági vezetése, vagy ennyire bizonytalan volt a pénzügyi helyzet? Annál is inkább így vélekedem, mert egy esztendő után, a színházat megszüntetve, a XIII. kerületivel vonták össze. Ez lett a Néphadsereg Színház kamaraszínházaként, az összevont színház utazó részlege Az már csak „hab a tortán”, hogy én újra a Néphadsereg Színházhoz kerültem, ahonnan a leépítés miatt bocsátottak el.

Az újrakeresztelés után az új színház, nevéhez is méltóan, a város peremén nagy lendülettel kezdte meg munkáját. Nyitó darabja az említett Aranyember mellett Móricz Zsigmond „Nem élhetek muzsikaszó nélkül” című előadása aratott nagy sikert, Szemes Mari és Bikády György főszereplésével.

Kedves, rokonszenves színészek szerződtek a színházhoz. A közös munka kapcsán barátságok is fejlődtek, ami, ha nem is ritkaság, de az általános rivalizálás miatt néha kivételes.

Soha nem tudtam megérteni, ha valaki Zoltán nevet kap születésekor, miért nevezik egész életén keresztül Lalának, hiszen Zoltánnak is van beceneve. Az még érthető, hogy a művész idegen hangzású, vagy sokak által használt neve helyett mást vesz fel, de jelen esetben erről nem lehet szó, mert kollégámat Kárpáthy Zoltánnak hívták. Úgy gondoltam, ha egyik vidéki ismerősömet nem zavarja, hogy őt Petőfi Sándornak hívják, akkor őt se zavarja, Jókai által kitalált hős névazonossága.

Lala kollégám kiváló képességekkel rendelkezett, sajnos csak rövid ideig dolgoztunk együtt. A Lala név használata, mely nekem nem tetszett, valamint annak ellenére, hogy az egyik darabban „alkoholos betegsége” miatt alaposan megizzasztott beugrásra kényszerültem, barátok lettünk.

G. B. Shaw „Warrenné mestersége” című darabot játszottuk a vendég Ladomerszky Margittal, aki a Nemzetiben éveken át sikerrel alakította ezt a főszerepet. Leánya, Temessy Hédi volt, én Frank, a fiatal szerelmes szerepét kaptam. A negyedik felvonásban, anyjától megvált, annak mestersége miatt, külön élő leány munkahelyén folyt a jelenetünk, melyet a Predet játszó Kárpáthy Lala, látogatásával szakított volna meg. De a végszó elhangzott, a színész nem érkezett meg! Kétségbeesetten mondtam partnernőmnek, biztosan az iroda több bejárati ajtaja miatt nem talált ide és máris rohantam, hogy megkeressem. Meg is találtam, erősen italos állapotban az öltöző díványán feküdt. Mérgemben felkaptam és a vállamon felvittem a színpadra. Az ajtóban, ahová letettem, néhány másodpercre mereven megállt, aztán elindult. A színpad közepén ismét megállt, megkapaszkodott az egyik thonet szék támlájában és hiba nélkül elmondta, közel két perces szövegét. Ez részegen egyenesen csoda. Az igazgatóság is "méltányolta" teljesítményét, hiszen nem történt fennakadás, de Lalától a színháznak meg kellett válnia.  Nem az első eset volt, hogy illuminált állapotban lépett színpadra, ő maga is tudta, elismerte, hogy orvosi segítségre van szüksége. Meg is kezdte kezeltetését az egri kórházban.

Hírből tudom, hogy a betegek olyan orvosságot, pasztillát kapnak, melynek következtében kellemetlen, később fájdalmas hányás következik, majd idővel az undorodás gyógyulást eredményez. Mikor Lala elhagyta a kórházat kétszeresen örültünk. Egyrészt bíztunk a gyógyulásában, másrészt, mert feleségül vette a nagyon szép orvosnőt.

Szabad estéimen találkoztunk a Fészek klubban. Színházról, mesterségről beszélgettünk. Németh úr, a Fészek pincére, akit azért is kedveltünk, mert hitelünk volt nála, letett asztalunkra egy - egy pohár fröccsöt. Nem is ez, hanem az tűnt érdekesnek, hogy Lala mellényzsebéből valamit kivett és a poharába tette, majd magyarázni kezdett:

- Ha nem teszem a pasztillát bele, nem tudom meginni, olyan kellemetlen az íze.

Az meglehet, hogy Lala a csinos feleséggel jól járt, de azt hiszem az alkoholról nem tudott, de nem is akart leszokni.

Elköltözött Pestről, leszerződött a győri színházhoz. Csak annyit tudtam róla, hogy 1956 októberében Herczeg Ferenc „Bizánc” című darabjában Konstantin császárt játszotta. Az akkori nagy, szomorú „népvándorlás”, az ország elhagyása idején, egyenesen a színházból, a császár jelmezében, indult el a határ felé. A katona meg akarta állítani, de ő félretolta:

- Te Konstantint, Bizánc császári felségét akarod megállítani?

És átment!

Hogy hova, merre, nem derült ki.

 



- Ja, kérem! Ma már könnyű! -
mondaná Fehér Jenő a Néphadsereg Színház volt ügyelője! Igaza is lenne, mert neki is ott fájdult meg mind a két lába, hogy ide-oda kellett szaladgálnia a színpadon. Ma már bizony másképpen van!  A technika beköltözött a színházba is, a mai ügyelő nyugodtan ülhet a kis kuckójában, csak tudja kezelni a rendelkezésére álló gépeket, az előadás szinte magától megy.

Nem így volt akkor, mikor még, mint aktív ügyelő dolgozott a színházban. Ha lehet mondani a Néphadsereg Színháza e tekintetben is különleges szerepet töltött be. Nem volt még egy olyan színház, ahol esténként annyi ágyút, géppisztolyt sütöttek el,, mint ott. Az akusztikai jelzéseket akkor még nem a mai, modern, CD lemezekre felvett, vagy még modernebb módon használták. Akkor egy előadáson az ügyelő, kezében egy laposelemmel működő csengővel száz métereket gyalogolt a színpad egyik oldalától a másikig, hol telefoncsengetést, hol pedig állványos mikrofon előtt, a gépfegyveres tüzelést, annak hangját, szájával jelezve, „végigsorozta”, ritkán madárcsicsergést, de ha a forgatókönyv úgy kívánta, kutyaugatást is utánzott.

A táborhelyeken katonáink nemcsak érdeklődéssel figyelték az előadásokat, de ajándékokkal is igyekeztek megköszönni a színészek látogatását, a szórakoztatást.

Két fiatal katona, hatalmas, virágkosárban elhelyezett hortenziával várta az előadás végét, fenn a színpad hátsó takarásában. Többször kérdezték a munkáját szaladgálással végző ügyelőt, mikor lesz vége az előadásnak, hogy bevonulva a színpadra, átadhassák az ajándékot. A fegyverropogást intéző ügyelőnek nem volt ideje hosszasan válaszolni a kérdésre, futtában csak ennyit mondott:

- Majd, ha tapsolnak!

A két katona megnyugodott és leülve várt.     

Abban az időben „szokás” volt pártházban, lakógyűlésen, vagy előadásokon, de színházban is, ha elhangzott Sztálin neve, éljenzés és tapsvihar tört ki. Ez okozta a félreértést! Odabenn a színpadon, a jelenet szerint megdicsért szereplő, aki én voltam, kimondta, hogy bátorságát Sztálinnak, a Generalisszimusz nevelésének köszönheti, a nézőtéren tartózkodó, ezerhatszáz, vagy még több főnyi legénység, tapsviharba kezdett. A virágot szorongató két kiskatona pedig úgy ítélte, megérkezett a jel. Megindultak.  A taps a megjelenésükre még erősebb lett és a meglepetéstől, a kémelhárítási őrnagy szerepét játszó Szendrő József arcát is kiverte a verejték. Tovább kellett folytatni, a még tizenöt percig tartó előadást. Szendrő felállt és ünnepélyesen odajött hozzám:

- Ne lepődj meg - szólt barátságosan - a virágot én rendeltem meg, hogy köszöntselek névnapod alkalmával.  A fiúknak megköszönjük, hogy elhozták és elbúcsúzunk tőlük.

Az engedelmes kiskatonák udvariasan meghajoltak és távoztak.

Szendrő művész úr megmentette az előadást, visszaült az asztalához és folytatta a jelenetet.

Kertemben, minden esztendőben erre emlékeztet gyönyörű virágaival a bokorrá nőtt hortenzia.

 




Valójában a katonaság körében játszott előadások többnyire fegyelmezett, csendben figyelő közönség részvételével zajlottak le. Előadás utáni vacsora alkalmával sokszor éreztük, hogy szívesen láttak, élvezték a látottakat, néha a nehéz katonai szolgálat után felüdültek egy-egy előadástól. 

Persze nem mindig csak katonák néztek bennünket. Többször voltak közönségünk sorában civilek, a községben lakók, akik gyerekükkel is meg akarták ismertetni a színielőadásokat. Előfordult, hogy vezető tisztek, korábbi tapasztalatok alapján, előre figyelmeztették a katonákat, és ha voltak falubeli látogatók, őket is, miként kell viselkedni az előadások alatt. Az érettebb közönség tartotta is magát a kapott eligazításhoz, de a velük érkezett gyerek közönség már nehezebben volt fegyelmezhető. Többször előfordult, hogy a gyerekek nem voltak képesek kitartani a nekik hosszúnak tűnő előadás végéig, vagy éppen a fokozottabb kíváncsiság miatt, közvetlen a színpadi emelvényig sétáltak előre. Elképzelhetetlen volt, hogy a meghirdetett előadás előtt esetleg gondoljanak arra, hogy a részt venni szándékozókat előre figyelmeztessék, melyik korosztály távolmaradását kérik. Így aztán megesett, hogy az előadást több kiskorú is látogathatta, holott ők nem is a darabot, hanem inkább a színpadon szép ruhákba öltözött szereplőket nézték szívesebben.

A Bánk bán előadásán egy érdeklődő kisfiú került a színpadi emelvény közvetlen közelébe. Bánk és a királyné nagyjelenete ment a színpadon, melynek befejezéseként Bánk leszúrta a királynét, aki a trón előtt holtan esett össze. A darabot élénken figyelő gyerek talán megsajnálta a színésznőt, vagy meg akarta vigasztalni a közönséget és örömében, teljes hangerővel kiáltotta:

- Nem halt meg, még mozog a hasa!

Természetesen óriási nevetés tört ki a nézőtéren. Ahogy az eset után Demeter Hedvig művésznő elmondta, neki is nehéz volt visszatartani a nevetést és mozdulatlannak maradni, de azzal még nehezebb helyzetbe került, hogy a „megváltó függöny” csak Bánk, tettének szörnyűségét felismerő szövegének végén, a trónteremből való kirohanása után gördült le.

 



A katonának mindig ébernek, tettre késznek és titoktartónak kell lennie, hogy elláthassa feladatát. Ez a szabály a színészt is, katonamódra „titoktartásra” kötelezi. Nemcsak magát, társait is meg kell védeni az ellenségtől, mely, mint a báránybőrbe bújt farkas, leselkedik áldozatára. Ezt hallottuk naponta, akár többször is. Kérdezni, hogy mit, miért, nem is volt ajánlatos. A parancsot a színésznek, ugyanúgy, ahogy a katonának, szó nélkül teljesíteni kellett. Ilyen fegyelmet követelt meg a politikai csoportfőnökség a Pannónia utcai színházban. Édesanyám sírt, nem tudott megbarátkozni ezzel a munkahelyi szigorral, azt hitte, hosszabb távollétemről nem akarom megmondani az igazat.

Kéthetes vidéki turnéról tértünk haza, mikor otthon már várt a távirat, vissza kell menni, Csak később tudtuk meg, miért?
Fontos „katonai műveletet", amit természetesen nem szabad színházon kívülinek elmondani, fogunk végrehajtani.

Indulás előtt a politikai tiszt ismertette teendőnket. Elindulunk az autóbusszal, Budapesttől 20 kilométerre motoros küldönc adja át a parancsot a társulat vezetőjének, aki a helyszínre irányítja az autóbuszt és a társaságot.

Szótlanul szálltunk fel, hiszen még ki sem pihentük az előző turné fáradalmát és elindultunk. A huszadik kilométernél Salgó Jenő, az utazó társulat vezetője, átvette a motoros levelét, megismerkedett a levélbeli utasítással és tovább mentünk. Mindenki tudta, hiszen ismertük az utat, hogy Kecskemét felé tartunk. Az alföldi várost már rég magunk mögött hagyva, erdőbe értünk, de csak mentünk. Salgó vezényelte a sofőrt, tartson jobbra, most meg balra menjen. Veszedelmesen közeledett a 19 óra, előadásunk kezdőpontja és még mindig nem voltunk a célban. Salgón is látszott a bizonytalanság, mi pedig tudtuk, hogy eltévedtünk! Ekkor érkezett meg a segítség egy nyolc-kilenc éves fiúcska személyében.  Salgó lehajtotta a busz ablakának üvegét és megszólította a gyereket:

- Merre van a 276-os tüzérségi tábor, fiam?

A környékbeliek által is jól ismert, ideiglenes sátortábort előzékenyen megmutatta az út szélén bóklászó gyerek. Ezzel a segítséggel megérkeztünk. Látszott Salgón is, hogy elégedett, teljesíteni tudta a parancsot, az előadást is idejében meg tudtuk tartani. Az autóbusz szinte ringott a társaság visszafogott nevetésétől. Persze csak titokban mertünk kuncogni, nehéz volt megállni, ne jusson eszünkbe, hogy a nagy felhajtás mennyit ért, mi lehet a vélemény arról a hadseregről, melynek titkos műveletéről egy gyerek adja meg az eligazítást. Tulajdonképpen, mint előtte annyiszor, most is egy közönséges előadást játszottunk le.

A színház és a hadsereg vezetősége tovább irányította a békevédő, komoly játékot, nem zavarta őket a sorra történő nevetséges eset. Leveleinket a társulat vezetője kapta meg, így történhetett, hogy a családi eseményről, esetleg egy újszülöttről, vagy másról, ő hamarabb szerzett tudomást, mint a kisgyermek édesapja. Balatonkenesén például elromlott az autóbusz, a társaságnak pedig este tovább kellett mennie a következő előadásra. A vezető intézkedett is, hogy vonattal megyünk, megkérdezte hát a vasutast, mikor indul a vonat. Az összes vonatjáratot és a hozzátartozó csatlakozásokat is fejében tartó vasutas megkérdezte, hogy melyik vonatról érdeklődik. Salgó Jenő, kemény hangon válaszolt:

- Az, kérem, hadititok.



A Pannonia utcai színház és főnöksége - a Honvédelmi Minisztérium vezetői - nemcsak munkahelyünkön, vidéki előadásokon követelték meg a fegyelmet, magánéletünk szintén ellenőrzésük alatt állt. Abban az időben nem lehetett csodálkozni, hogy a legfelsőbb szintű katonai vezetőség ünnepi összejöveteleiről furcsa, néha megbotránkoztató hírek szivárogtak ki, de ezeket semmiféle eljárások, felelősségre vonások nem követték. Igaz néha nagyobb volt a kitalált füst, mint az eset lángja. Aludtunk rá egyet és már nem is beszéltek róla.

Bezzeg más történt, ha alacsonyabb rendfokozatú személy, vagy éppenséggel a felügyeletük alá tartozó színész került terítékre, rögtön feléledt a bírálókban a szigorú erkölcsi etikett. 

Egy törzstiszti -vezető leánya kapcsolatba került egy többtagú színésztársasággal. Szórakozásaik, találkozásaik egyre intimebbé váltak, bizonyos fokig el is durvultak, míg a végén sor került, természetesen csak a színészek megbüntetésére. Két kollégát a társaságból eltiltottak hivatásuk gyakorlásától. Autószerelőként dolgozott az egyik, míg a másik egy erdei gazdaság kocsisa lett.

Természetesen az eset valamennyiünket megrázta, hiszen közösségünk is rossz hírbe keveredett és nem voltunk meggyőződve, a tisztázatlan körülmények miatt, a döntés helyességéről sem.

Ez volt beszélgetésünk témája a rádió pagodájában, Gózon Gyula művész úr jelenlétében. Ő, a kocsit hajtó kollégát közelebbről, magánemberként is ismerte és más volt a véleménye, mint nekünk. Ezt az esetet tőlünk hallotta. Mikor sajnálatunkat fejeztük ki, hogy kollégánk színházi munka helyett fizikailag nehéz, erdei munkát végez röviden így felelt: 

- Erdőben dolgozik? Ajjaj, szegény őzikék!

 




Budapesten a Pannónia utca körút felöli részén a múlt század hatvanas – hetvenes éveiben nem volt teljesen biztosított az ott lakók éjszakai nyugalma. Még feljelentések is érkeztek a Néphadsereg Színház ellen, hogy előadásai zajt keltenek. Valóban este kilenc óra körül úgy ropogtak a fegyverek, dörögtek az ágyuk, hogy ablakok üvegtáblái rezegtek. Odabenn csata zajlott, mely sokszor a második világháború vígszínházi, emlékezetes, egyesek szerint eltúlzott, ostromának zaját is túlzengte. A színház mindegyik rendezője kollégáján akart túltenni a harci cselekmények „élethűbb” megvalósításával és minél nagyobb volt a lakosság tiltakozása, annál nagyobb és továbbtartó volt a csatazaj.  Nem mindig volt egyetértés a szerző és elképzelését a színpadon megvalósító rendező között sem.
A Színház igazgatója, Várkonyi Zoltán, megpróbált a középútra helyezkedni, bár az ő rendezéseiben is ropogtak a fegyverek.

Sándor Kálmán „ A harag napja” című darabja a Salgótarján körüli, 1919-.es harcokról is szólt, melyek irányításában, állítólag Rákosi Mátyás is részt vett.  Az ilyen darabok súlyponti kérdésekké váltak, nem volt mellékes, milyen értékű emlékkel akar szolgálni az utókornak. Ha mérsékeltebb fegyverdörgés mellett folyt egy jelenet Sándor Kálmán volt elégedetlen, ha kívánsága szerint erősödött a harci zaj, Várkonyi Zoltán csóválta a fejét. Vitáik következtében, naponta több változás történt a próbákon. Csak akkor nem volt különösebb probléma, ha szobában ment a jelenet, vagy messzebb a tűzvonaltól, akkor csendesebb volt a fegyverek zaja is. Hanem mikor a „győzelmet kivívó harcra” került sor, élesedett a vita a szerző és rendező között. Sándor felháborodva kijelentette, nem tűri, hogy darabját megcsonkítsák, visszaveszi, ha engednie kell. Feltette a kalapját, hogy még nagyobb fontosságot tulajdonítson kijelentésének és megindult a kijárat felé. Várkonyi még idejében elérte, a karjánál fogva húzta vissza és megpróbálta értelmes indokkal álláspontját megmagyarázni.

- Figyelemmel kell lenni, hogy a jelenet eljátszása megközelíti az esti tíz órát – érvelt.

- A sikeres harcról úgyis fogunk az összefoglaló jelenetben szólni, tehát megtehetjük, hogy a környék lakóinak nyugalmára való tekintettel kíméletesebbek lehetünk a zajkeltéssel.

Sándor Kálmán emeltebb hangon védte a maga igazát.

- Ez nem egy akármilyen jelentőségű esemény, itt ki kell emelni fontos dolgokat, melyeknek tükröződniük kell a katonai erő megmutatásában is. Ragaszkodnom kell a leírt ágyú és gépfegyver megszólaltatásához.

- Igazad van, de kevesebbel is el lehet ezt érni - szólt a főrendező.

Az idő csak haladt, egyre hangosabbak lettek a viták, de nem lett megegyezés. Már nem is ültek egymás mellett a nézőtéren. Várkonyi a színpadon dolgozott, Sándor pedig a nézőtéren bosszúsan járkált és morgott magában. Mi pedig már készültünk arra, hogy műsorváltozás lesz. Végül Várkonyi megmentette a helyzetet. Lement a nézőtérre és ajánlatot tett:

- Egyezzünk meg! A második felvonásban, nem bánom, a haditanács tagjai kétszer tapsolhatják meg Rákosit, te viszont elégedjél meg a harmadik felvonásban két ágyúlövéssel és közte a gépfegyvertűzzel!

Talán Sándor Kálmánhoz is eljutottak a környéken lakók tiltakozásai, rövid gondolkodás után, engedett és megenyhült. Kalapját és kabátját levetve, visszaült szokott helyére.

Ami színházban a legfontosabb, a nyugalom helyreállt és mindketten elégedetten folytatták a próbát.

Valamit javulhatott a helyzet, mert erről az előadásról nem volt feljelentés

 



Maradjunk még a Pannónia utcában. Színházaink az éves műsortervben követték a Népművelési Minisztérium utasításait és helyet adtak a szovjet drámáknak, zenés daraboknak. Már a kezdődő szinkronizálást is a gyakorlottabb szovjet irányítás látta el.  A rendezők egyelőre még hazaiak voltak.

Nem kellett sokáig várni, az Ifjúsági  Színházban sor került szovjet rendező meghívására. Az előadás kitűnőre sikerült. Görbe János valami őserővel formálta meg Alekszej, a megregulázott matróz szerepét, pontosan követve a rendezőnek apró részletekig kimunkált utasításait. Hasonló volt a komisszárnő szerepében Bánki Zsuzsa is, a közönség pedig lelkesedéssel fogadta az „Optimista tragédia” sok tekintetben gazdag, külső megoldásokban is meglepő, szovjet rendezését.

Anyagi, vagy más ok miatt, ezt nem tudni, hosszabb ideig váratott magára a következő vendég hívása. Mikor hírül vették a Pannónia utcai művészek, hogy nekik is módjuk lesz meghívott rendezővel dolgozni, mint a méhkas, felbolydult a színház. Mindenki rész akart venni a darabban. Természetesen az első, kifüggesztett szereposztást a színház vezető művészei uralták, ami egyáltalán nem volt szokatlan, legfeljebb az volt feltűnő, hogy a máskor kezdő, fiatal színészekkel tervezett feladatokat is neves művészek akarták vállalni. Órákig álltak fiatalok a próbatábla előtt, mert, valószínűleg a háttérben meghúzódó csatározások miatt, a kiírás többször változott, de nem a fiatalok javára.  Mikor a vendégrendező megérkezett, azt hittük csendesedni fog a tülekedés a kitűnő szerepekért, azt nem gondoltuk, hogy még élesebb lesz. Most már nemcsak a vezető művészek szorongtak a próbatábla előtt, beleszólt természetesen a vendég is. Egy pillanat alatt lecserélődött a szereposztás. A rendező nem éppen a legkíméletesebb módon közölte, hogy saját elképzelése szerint oszt szerepet. Ezen nem csodálkoztunk. Körbe is járta az épületet alkalmas embereket keresve. Akkor lett előttünk nevetséges a helyzet, mikor vendégünk a gépírónőt akarta a női főszerepben látni. Szegény nő kétségbeesetten menekült az iroda mellékhelyiségébe, az őt emeleti futásra kényszerítő rendező elől.

Furcsák voltak a kezdeti próbák is. A „Leszámolás „című darab a hatalmas szovjet haditengerészet egy hadihajóján játszódott. A rendező meglehetősen sokat foglalkozott az elképzelése szerint különös beállítást igénylő legénységgel, számunkra meglehetősen nevetségesen hangzó, megtanult magyar kifejezések sajátos módon való instruálásával. Egy alkalommal egyforma beállást kért két matróztól. Az egyik nem értette, vagy elfelejtette és pont az ellenkező mozdulatot csinálta, többször is egymás után. A rendező a súgólyuk mellett letérdelt, két kezét az ég felé fordította és, mintha imádkozna, könyörgött:

- Kettő tenyér! Ide bele Mária!

De nem volt különb a bánásmódja a nagyobb szerepeket játszó, vezető művészekkel sem. Kiváló művésznőnket sértette meg korára tett célzással, megmutatva, milyen szeme alatti ránc nem tetszik neki. Furcsa hangulat töltötte meg erre a színpadot, nehezen találta helyét a társulat próbáló és a próbákat, a nézőtérről figyelő, darabon kívüli színészcsoport is. Hazai rendező, bár ilyen helyzet nem fordult elő, beszüntette volna a próbát, ami itt szóba sem kerülhetett.

A flotta parancsnokát Ajtay Andor próbálta. Szokása szerint vállára vetett kabátjában, kezében a biztonságot jelentő, összesodort szerepkönyvvel érkezett a színpadra. Gyönyörű, mélyzengésű baritonjával belekezdett mondókájába. Szinte zengett a színház és ő, mint a verhetetlen flotta keménykezű parancsnoka, állt a színpad közepén. Elképzeltük fehér tengerész egyenruhában, szerintünk maga volt a siker.

A rendező tolmács segítségével hosszabb instrukcióba kezdett. Érdekes módon Ajtay Andor hangjával nem volt elégedett, neki vékonyabb volt a hangja. A tolmács elmondta a rendező utasítását, Ajtay ismételte a szöveget. A második szövegismétlés után vendégünk odébb tolta őt és a tolmáccsal közölte, hogy Ajtay nem tudja az általa kívánt módon megjelentetni a főparancsnok figuráját, majd ő, előjátszva, megmutatja neki. Kisebb kaliberű művész is joggal veheti ezt a megjegyzést sértőnek, de ő még egy hirtelen mozdulattal félig lerántotta Ajtay kabátját is, ami teljesen kiborította az ilyen eljáráshoz nem szokott művészt. A kezében levő példánnyal a leeső a kabátjáért odakapva, fejen ütötte a rendezőt.

A nézőtéren ülők, mintha vezényelték volna őket, megrőkönyödve egyszerre álltak fel.

Gondoljunk bele. Ilyen eset a varsói szerződés tagállamainál? Ez nem történhetett meg! Fejbe kólintani egy kitüntetett, orosz rendezőt? Ez a háborús helyzet, egy ”diplomáciai demars” fennállását merítette ki a Néphadsereg Színház vezetőinél. Volt is miatta bonyodalom! Feszültség volt minden jelenlevőben. Mindenki mélyen hallgatott.  A csend a rendezőre is hatott, megérezhette, hogy a sértést nem kellett volna megtenni, vagy gondolhatta, hogy talán a kabátot leverő mozdulata is túl indulatos volt. Meglepően alkalmazta szokatlan formájú reagálását. Ismét a furcsa mozdulattal, ahogy már korábban is láttuk,  kezét Ajtay felé tartva, tört magyarsággal mondta:

- Csapja bele Bandi bacsi! Szovjet magyor barotsag!

Ajtayban nem oldódott a sértett feszültség:

- Parola csak akkor lesz, ha végleg hazamentek!

Megigazította a kabátját és kiment a színpadról. A tolmács nem is merte azonnal fordítani.

Pár órán belül rendeződtek a dolgok. Mindenki megkönnyebbült, a próbák tovább folytak.   A premierre pedig a lelki béke is helyreállt. Mikor az előadás végén legördült a függöny, már senki sem emlékezett a kellemetlen percekre. A közönség lelkesen tapsolt, a színészek örültek a sikernek.

Olyan hírek jártak, hogy a rendező, gyengélkedése miatt, a premier előtt hazautazott.

 



Jó iskolai bizonyítványomért, apám egy Agfa Box filmtekercses fényképezőgéppel ajándékozott meg. Akkor még nem sokan fényképeztek. Ha megálltam az utcán valamit lefényképezni, előfordult, hogy körém gyűltek.

Büszkén vittem a vállamon a gépet, mikor megláttam az utca túloldalán a „szendvics embert”, aki nézőket invitált a város polgári iskolájába, a Deák színház „Mária főhadnagy” előadására.

Szerettem volna megnézni a darabot, de pénzem nem volt. Felkerestem a színház igazgatóját azzal a füllentéssel, hogy a helyi újság fotósaként fényképeket készítenék az előadásról. Sikerült. Az első sorban kaptam helyet. Boldogan kattintgattam az üres fényképezőgépet, majd minden baj nélkül távoztam.

Akkor még eszemben sem volt, hogy színész legyek, csak az előadásokban gyönyörködtem, azzal is módjával és akkor, ha a városba színház érkezett. Merész ötletem, azt hiszem, úgy tízéves koromban támadt, mikor elhatároztam, hogy a Nemzeti Színházban megnézem Az ember tragédiáját. Még soha nem jártam a fővárosban, a színházat is nehezen találtam meg, jegyet egy üzértől vásároltam a harmadik emelet utolsó sorába. Izgalommal vártam az első jelenetet, de a nagy távolság és magasság miatt csak az angyalok lábát láttam. Azt hittem, a darab a bibliai eseményekről szól. Meglepetés a negyedik képnél ért! Mást vártam. Hittanórai ismeretem és tankönyvem szerint a paradicsomi kiűzés után a testvérgyilkosságnak kellett volna következnie. De nem Káint és Ábelt láttam, ezért voltam elégedetlen. Csak otthon, elolvasva, ismertem meg Madách Imre remekét és békültem ki a Nemzeti Színház előadásával.

Első szerződésemkor, a Pannóniai utcai színházban, meglepődve ismertem fel kollégáim között  Deák volt igazgató urat. Szerencsémre nem derült ki középiskolás turpisságom, a fényképezés, de büszke voltam, hogy az egykori igazgatóval az első darabban partner lehettem. Tőle hallottam egy történetet. Vándorlása során Kassára érkezett társulatával. Zsebből adott pénzt színészeinek, hogy  fiákkeren érkezzenek, és legalább kétszer vonuljanak végig a városon, hadd lássák, hogy nagy létszámú csapattal érkezett.

Nem volt könnyű  akkor a művészek élete. Állandó bizonytalanság, lesz-e előadás, elég lesz-e a bevétel, hogy utazni és magukat ellátni tudják. Akkor úgy képzeltem, nagy reményük nyílhatott meg, mikor az államosítással valamit változtató gondoskodás történt róluk. Előbb a Honvéd Színház, majd a Néphadsereg Színház kötött nagy részükkel szerződést. Így jött létre, az utóbbi keretén belül, az utazó társulat, mely a vidéki előadásokat látta el.

A „titkos háború” című darabban partnerem lett egy hunyorgó tekintetű, nagyon vastag szemüveget viselő, öregember. Mivel nem jól látott, első dolga volt, a lehetőség szerint, helyet foglalni, vagy megtámaszkodni a színpadon. Sokszor gondoltam arra, hogy nem is az arcomról ismer fel, inkább a hangomról, szemüveg nélkül annyira nem látott, azt meg nem viselte a színpadon. Mindig megértéssel tekintettem a valamilyen módon fogyatékos emberekre, ahol tudtam segítségükre voltam. Az együtt játszott darabban is készséggel vezettem őt székhez, hogy leülhessen.

A színpadi bábáskodás idővel barátsággá vált. A nálam vagy még egyszer annyi idős Mihályffi Lászlóból Lacika lett, mert olyan gyerekes és, gyámoltalan tudott lenni, amilyet képzelni is nehéz volt, már pedig erre többször került sor. Szűkében volt mindig a pénznek, ez előttünk sem volt ismeretlen. Feleségére panaszkodott, aki fizetését elvette és így, szenvedélye, a napi fröccsre való megszerzése gondot jelentett. A pénz előteremtése, vagy az italhiány, különböző stratégiák kidolgozására kényszerítették. Volt egy patkó alakú pénztárcája, amit a bal kezében tartott, közel a szeméhez, jobb kezének középső ujjával ide- oda tologatta azt a néhány fillért, amit nem lehetett tudni hogyan szerzett. Ezt a szertartásos, számolási műveletet rendszerint úgy végezte el, hogy közelembe férkőzött, azért, hogy lehetőleg odalássak és mikor meggyőződött, hogy mutatványát észrevettem, kimért lépésekkel megindult felém és várta, hogy zsebembe nyúljak a kiegészítésért. Először csodáltam kigyakorolt mozdulatát, aztán rájöttem, hogy az alapos gyakorlás segítségével látja mértani pontossággal, merre vagyok. Ha sikerült a jelenet, a megkapott pótlással megindult a szemben lévő presszó felé. Kifele jövet vidámabb lett a képe és úgy tűnt, jobban is látott.

Volt még egy száma. Mellém jött, vagy ült, levette szemüvegét, fejét felém félrebillentette és zokogásba kezdett. A felesége szigorú viselkedése mindig megríkatta. Ilyen sírásos jelenetnél panaszkodott arról, hogy egyetlen unokájának születésnapja lesz és neki semmi pénze nincsen, hogy ajándékkal meglepje. Zokogva magát szidta:

 - Mit mond majd az a szegény csöppség, a kis aranyos? Azt, hogy szégyellje magát az a szélhámos nagyapja, aki nem tud semmilyen ajándékot adni az egy szem gyereknek. Hát szégyellem is magam és csak sírni tudok, mert szegénynek egyetlen játéka sincs.

Itt megállt, felmérte a hatást, kell-e még folytatni.  Segítséget kérőn felnézett rám, aztán még keservesebben, tovább zokogta:

- Szégyenteljes, gazember nagypapa vagyok, azt sem érdemlem, hogy unokám legyen.

Kifogyhatatlan volt a szomorú önvád és egyre átéltebben zokogott. Tudtam, hogy „színészkedik”, hiszen az ilyen nem először történt. Mégis meghatott!  Miközben felerősítette a sírást, már azon gondolkoztam, hogyan tudok neki segíteni.

Odahaza egy díszes huszárkardot készítettem. Kicifráztam a markolatát, szép aranyszínű bojtot kötöttem rá, dicsérje meg az a gyerek, legalább a születésnapján, az őt megajándékozó nagypapáját.

Átadtam az ajándékot, Lacika boldog volt. Levette a szemüvegét, készült egy újabb mutatvány, vagy sírva akart átölelni, de, mert tudtam, mi következik, megfogtam a karját. Nem erősködött, elérte a célját, visszatette a szemüvegét és elment.

Pár nap múlva, munkába indulás előtt, Lacika nem ült a színház bejáratánál levő padon. Kerestem az épületben, de nem találtam. Irány a presszó. Ott állt a pultnál és szédítette a fiatal pincérnőt. Majdnem elámultam, előtte a pulton egy borosüveg és egy borral töltött pohár.

- Mi történt Lacika, honnan van neked pénzed?

Úgy válaszolt, mint egy született üzletember:

- A számla!...

Itt megállt néhány másodpercre, mintha krákogni akarna, aztán magabiztosabban folytatta: 

- Háát...szóval azt a papírt kiterítettem az asztalra és kértem a pénzemet az asszonytól. Gyere, megkínállak!

Számla?! Hiszen én nem adtam és nem is adhattam számlát!

Nem akartam kiábrándítani a pincérnőt, intettem, hogy mennünk kell.
Az autóbuszon bővebben elmagyarázta. Azt mondta  feleségének, hogy hitelbe vette az ajándékot, az eladó fel akarja jelenteni a színháznál, fegyelmi fenyegeti. Adja meg a pénzt, mert azt neki feltétlen ki kell fizetnie. Aztán már vidámabbra váltott:

- Besöpörtem a” fényeseket” és otthagytam őt, hogy csodálkozzon!

Hőstettét, hogy honnan szerzett számlát, nem részletezte, nagyot nevetett, elővette az üveget és megitta a maradék borát.

 



Első színházi szerződésükkel két fiatal színész érkezett Kaposvárra. Volt osztályfőnökük ajánlotta az igazgatónak, mint vizsgaelőadásuk két kitűnő szereplőjét. Kiss István mindjárt az első, nyitó darabban debütált nagyszerű eredménnyel. A másik fiatal Koltai Róbert volt, aki a nyitó darabban csak együtt játszott főiskolai társával.

Az első darab bemutatása után Kiss István szép sikert könyvelhetett el. Kedves egyénisége, férfias megjelenése elismerést, rokonszenvet váltott ki a közönségből. Ugyanakkor némi türelmetlenség volt észlelhető Koltai Róbertnél, aki nehezen tudta kivárni, hogy későbbi darabban kerül sor nagyobb szerepű bemutatkozására.  Most kevésnek találta „csak” a második felvonásban való megjelenését.  Ezt használta fel Csikós Gábor, valamivel idősebb kollégájuk. Ötletére összebeszéltünk, hogy a felvonás szünetében dicsérni fogjuk Kiss István játékát, aki mind színrelépésekor, mind pedig „abgangjánál” elismerő tapsot kapott, mindezt Koltai Róbert füle hallatára. Kíváncsian vártuk Koltai színpadi megjelenését. Célzatos játékunk már abból is jó tréfának látszott, hogy Koltai félrevonultan, fel- alá járva a folyosón, valamin erősen gondolkozott.

Szövegét, színrelépése előtt, már a színfal mögött megkezdte. Ez a trükk a szakmában ismerős volt, több színművész alkalmazta, mire beért, már tapsoltak. Koltainak azonban nem sikerült. Keserűségét oldottuk fel, amikor elmondtuk, hogy ugratásnak szántuk a játékot. Valami azonban komoly volt, legalább is az maradt, Koltai részéről.

Nemsokára bemutatásra került Viktor Hugo „Hernani” című darabja, melyben Koltai Róbert Don Ricardo szerepét kapta. A próbákon felkészültségével bizonyítékát adta, hogy színészi képessége, szorgalma emlékezetessé fogja tenni alakítását. Don Carlost, a leendő német-római császárt én alakítottam.

A bemutatóhoz közeledve, az egyik próba után,  megkeresett Koltai Róbert és elmondta, hogy a színlapon, a plakáton ugyan szerepel neve, mint Don Ricardo, de jelentős jelenetei egyikében sem szólítják nevén, így a közönség nem fogja tudni őt szerepével azonosítani, mint fiatal, kezdő színészt név szerint megismerni. Arra kért, hogy egy alkalommal az írott szövegtől eltérve, szólítsam nevén. Kérése indokoltnak tűnt, megígértem, hogy teljesíteni fogom.

A premier előtt átlapoztam Don Carlos szövegét, nem a kigépelt szövegpéldányomból, hanem a nyomtatott könyvből. Itt olvastam, hogy az eredeti jelenetbeosztásban Don Ricardo neve hosszabban szerepel. A nevet azzal jegyeztem meg, hogy ígéretem szerint, így fogom kollégámat megszólítani.

Don Carlos, nagyhírű elődjének, Nagy Frigyesnek koporsójánál a cinteremben várja a tanács döntését, három jelölt közül kit választanak német-római császárnak. Megérkezik a hírrel Don Ricardo és közli, Don Carlos lett a császár.

A ceremónia szerint a választás eredményét a „Mi Asszonyunk” bazilika harangja kongatásával kell kihirdetni. Istenhez és elődjéhez imádkozó Don Carlos, alattvalójához fordulva a következő szöveggel küldi őt az ünnepélyes harangozás elrendelésére:

- Induljon hát!

Don Ricardo indult volna, de kézmozdulattal megállítottam.

- A város összes harangját szólaltassa meg, Don Ricardo de Roxas, Casapalma grófja!

Én, ahogy ígértem, kimondtam a teljes nevét. Koltai, aki az eredeti, rövidebb szövegre készült, megtorpant, a meglepetéstől visszatartott nevetését leplezve, hirtelen megfordult, egyensúlya megingott és tántorogva kapaszkodott fel a lépcsőn.

Don Carlos a földre térdelve, boldogan borult rá nagy elődjének koporsójára, a nézőközönség pedig a jelenetet megtapsolva, hallgatta a harangzúgást.

 


Nem lehet színházi történetet akármilyen röviden is írni, anélkül, hogy említésre ne kerüljenek azok a művészek, akik valamilyen körülmény folytán, leépítés, üldözés vagy esetleg önhibából kiszorultak az érdeklődés sodrából és elképesztően nehéz küzdelmet folytattak a fennmaradás, a mindennapi kenyér megszerzéséért. Csoportokba szerveződtek, kisebb létszámú társulatokat alakítottak, keresve a fellépés lehetőségét, utazták át életük egy részét

Egy négy tagból álló társaság hónapokig vándorolt Erdély zord hegyei között, faluról falura, hogy szórakozást nyújtva, megszerezhessék a maguk ellátását. A négyből az egyiknek, Ivánnak volt a dolga gondoskodni az előadások megszervezéséről, ő kutatta fel az alkalmas termeket, tárgyalt illetékesekkel, órákig verejtékezve alkudott, csak azért, hogy előadás legyen. Sorstársai a művésztestvérek, Sándor, Erzsike és Dezső, fűtetlen, bérelt szobájukban várták őt, aki a helyi kocsmárossal tárgyalt. Az engedély a község vezetőjétől már megvolt, lehet előadás tehát, ha a kocsmárossal is létrejön az egyesség.  A művészhármas ezalatt összeszedte kellékeit, Erzsike fellépő ruháját vasalta a háziasszonytól kért faszenes vasalóval, Dezső kimerülten dőlt végig az ágyon, míg Sándor azon törte a fejét megvan-e minden a tervezett előadásra . Hiába zajlott készülődésük csendben., mindhármukban ott feszült a várakozás izgalma, lesz– e előadás? Milyen hírrel jön meg társuk? Hajlott-e a kocsmáros arra, hogy átrendezi ivóját a nézők befogadására, vagy, mert ilyen is előfordult, a terem tulajdonosa feltételként szabta meg, melyik darab kerüljön bemutatásra. Ha eldőlt a kérdés, a társulat, repertoárjából képes volt igény szerint változtatni.

Az idő múlott, még mindig nem tudtak biztosat.

Végre megnyílt a szoba ajtaja. Iván kalapját az ágyra dobva kijelentette:

- Műsorváltozás! Ma „Marica grófnő" nagyoperettjét fogjuk játszani, az én átiratomban!

- Akkor megbeszéljük a szereposztást - vette át a szót Sándor és folytatta:

- A zenét, szokás szerint, Iván szolgáltatja! A grófnő szerepét Erzsike játsza, Berényi Ivánt, az újságírót én alakítom. Az összes többi szerepet, összevonva, Csipcsák-Vajda Ödön néven, te fogod játszani Dezső!

A szereposztás tisztázásával készülhettek volna az indulásra, ám Dezső indulatosan az asztalra csapott:

- A fene egye meg! Hát egyetlen darabból sem tudok kimaradni?!

 




70 dollár költőpénz és aki útlevéllel rendelkezik, vagy azt ki tudja váltani,  három évente egyszer külföldre látogathat. Sokáig vártunk rá, végre elérhettük.
Persze, a szabályosan kivihető dollár, vagy bármilyen valuta, nem volt elég csak nagyon szűk igény kielégítésére, de aki takarékos tudott lenni, a három év alatt össze tudta gyűjteni az útlevélre és a költőpénzre az összeget. Lehetőség volt arra is, hogy valamivel drágábban, megtoldhatta az ember a Nemzeti Bank 70 dolláros ajándékát. Aki pedig tudott szerezni megbízható, külföldön élő, tehetős ismerőst, „forintkiajánlási törvényünk” megszegésével, extra dollárhoz, vagy más valutához is juthatott, itthoni forintra cseréléssel. Lényege ennek az volt, hogy nem volt szabad beszélni róla, a pénz szót törölni kellett a szótárunkból, „lepedőnek” kellett nevezni és ezt a naivságot el is kellett hinni.

Vártuk az évad végét, mert szabadágunkat külföldön szándékoztuk tölteni.

A kecskeméti Katona József Színház - szokatlanul - az évad utolsó előadásának operett helyett a Bánk bánt tűzte ki, szabadtéren, méghozzá Kalocsán. Maradnunk kellett, nem úgy, mint korábban, de vigasztalt, hogy csak egyetlen előadás és mehetünk szabadságra. Beülhetünk a kocsinkba és utazhatunk, ahová annyira vágytunk. Megnézhetjük a szomszédban a Melki apátság gyönyörű épületét, meglátogathatjuk müncheni barátunkat, Rómában sétálhatunk, vagy Nápoly mellett sátrat verhetünk a Vezúv tövében. Már csak egy előadás és a kemény munkát ki tudjuk pihenni, fürödve a Tirrén-tenger vizében. Mindent előkészítettünk, előadás után utazunk Budapestre és másnap már mehetünk Hegyeshalom felé, át az osztrák határon, kiállításokat szemlélni, üdvözölni Itália kék egét.

Így még sohasem vártuk az úgynevezett „tájra indulás” idejét. Autónkkal a kacskaringós gáton, végre eljutottunk Kalocsáig.

Rengetegen voltak kíváncsiak előadásunkra. Gyönyörű volt a színpad és a nézőtér, megcsodálhattuk, de hiába, legjobban azt tetszett, hogy előadás után indulhatunk haza, hogy reggel aztán folytassuk utunkat nyugat felé.

Megszólalt a gong, kigyúltak a fények és nagy lendülettel megkezdtük az előadást. Kollégáinkat is kértük, hogy „tartsuk frissen” a szöveget is, ne végezzünk későn, mi előadás után még Budapestre akarunk jutni.

Közönségünk élvezettel nézte előadásunkat, a szereplők is megkapták megérdemelt tapsukat. Minden hibátlanul ment. Semmit nem hagytunk ki. A király nevének említésére, megnyugodtak a békétlenek, Ottónak sikerült végrehajtani a „lézengő Ritter” cseles tervét, Bánk becsülete és nemzete védelmében megölte a királynét, az előadás, a szokottnál valamivel korábban, véget ért. 

A még elvonuló közönség között tartottunk a kijárat felé. Egyszer csak elém tolakodott és elállta utamat egy testesebb asszonyság. Csípőre tett kézzel és nem a legkedvesebb hangsúllyal vont felelősségre:

- Szégyellje magát! Legalább a "Hazám, Hazám" nótát elénekelhette volna!

Nem volt idő a magyarázkodásra. Furakodtunk tovább.

Valahol, odafent, egy bárányfelhő „kávéházában” Katona József és Erkel Ferenc egymásra nézett és nagyot nevetett.

 




Kaposváron a harmadik költözködés után kaptuk meg szolgálati lakásunkat . A város tisztiorvosa elköltözött, megüresedett lakását, ami a színháztól nem messze, a Togliatti  kultúrházzal szemben volt, foglaltuk el. Azért említem ezt, mert nem kellett nagyobb utat megtenni, ha feleségemmel a könyvtárba akartunk menni. Barátságot is kötöttünk a könyvtár vezetőjével, aki egy alkalommal akkor hívott meg fellépésre, mikor Gyergyai Albert is a könyvtár vendége volt. Előadásában az előadó, így a színész hivatásáról beszélt, kiemelve, hogy milyen módon lehet felfedezni azt a nevelő hatást, amelyet egy vers, vagy egy színdarab kelthet a nézőben. Mik azok, melyeket e „nemes” cél érdekében kell kiemelni és, hogy mi lelkesítse a művészt, ha tapasztalja, hogy tevékenységével célt ért. Ezen gondolatoknak aláfestésére jelenítettünk meg darabrészleteket, feleségemmel együtt, vagy mondtunk el külön - külön verseket. Befogadó közönségünk egyetértéssel hallgatott mindhármunkat, így eredményesnek mondhattuk összejövetelünket. Előadás után ott tudott maradni irodalomtörténész vendégünk, tovább folytathattuk beszélgetésünket, hiszen a téma nem állt messze tőlünk sem, munka közben, többször vetődtek fel bennünk is hasonló gondolatok, ugyancsak jó érzéssel nyugtáztuk, ha munkánk eredményét láttuk megvalósulni. Beszélgetésünk kellemes légkörben folyt, olyan könnyed formában, hogy megengedhettem, a humor kedvéért, a következő történet elmondását.

A színház Othello előadását vittük el egy közeli községbe. Szokásunk szerint, előadásunk után, a bontás, a díszletfalak autóra rakásának idejéig, a kultúrház büféjében száraz torkunkat öblögettük egy fröccsel. Ugyancsak ott találkoztunk a még el nem távozott közönségünk azon tagjaival, akik hasonló céllal töltötték ott idejüket.  Egy volt néző, aki kissé szárazabbnak ítélte torkát és talán a fröccs után, a nagyobb, „házmestert” is megkóstolta, megfogta a vállam és nagy örömmel mondta el a darab tanulságát:

- Remek tippet adtál, komám.

Erre megállt, mert csuklott egyet.
Nem tartottam fontosnak tiltakozni a közvetlensége miatt, sőt azt is tudtam, hogy Desdemona megfojtására fog utalni. A csuklás után befejezte következtetését:

- Ugyanezt teszem az anyósommal is.

A néző konfliktusát anyósával nem ismertük,  így ebben nem foglaltunk állást. A vendéggel viszont egyetértettünkés megállapítottuk, hogy ilyen eset „általában” nagyon ritkán fordul elő.

Tehát: a  színpadi tragédiákat az anyósok is végignézhetik, minden szorongás nélkül .                                              

 




Nem lehet csodálkozni azon, ha az ember hosszú időn keresztül egyforma dolgot művel, az behálózza az agytekervényeit és sokszor ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult.  Annyiszor játszottam katonadarabot, hogy magam sem csodálkozom, hogy ismét egy ilyenről akarok mesélni. Nem kell külön megemlítenem, hogy melyik színház égisze alatt történt, lehet sejteni, hogy ez is a Pannónia utcai színház, illetőleg annak utazó társulatánál. 

Az autóbusz készen állt az indulásra, egy bortermelő vidékre készülődtünk. Ilyenkor mindig elgondolkodtam, lehet, hogy velünk együtt felszáll egy, nevezzük „alkoholangyalnak”, így nem sértünk meg senkit. Képzeltem ezt azért, mert a finom borok bukéja már messziről érezhetően, a levegőben illatozik. Ez pedig a finom szaglóérzékkel rendelkezőknek varázslatos vonzalmat jelent.

Még ifjú diákkoromban egy osztálytársam szüreti mulatságra hívott meg.  Városi gyereknek ez mesés újdonságot jelentett. Képeken láttam, így elképzeltem a jókedvű mulatókat, szinte hallottam a nyitott tűzhelyen sülő húsok sercegését, örültem a meghívásnak.  Forgattam a fejem, hogy mindent lássak, belaktam a finom ételekkel és otthoni szokásom szerint, ivóvizet kértem. Kaptam is egy egész kriglivel, csak arra nem gondoltam, hogy a többfajta szeszes italt fogyasztók között, vizet kérni szentségtörésnek számít. A házigazda kriglis küldeménye kedvesség volt, magamról meg azt hittem, az erősebb én leszek és megittam. Tévedtem. A tanulság a mai napig hat, nem úgy, mint színész kollégámnál, akiről most készülök  történetet mondani.

Játszóhelyünkre megérkeztünk. Ideje volt kiszállni a friss levegőre, a hőség kimerített. A község zenekarának vezetője azzal kereste meg a társulat parancsnokát, hogy felvonások végén, zenekarával hozzá akar járulni az ünnepélyességhez, vidám zenét szeretnének szolgáltatni. Ez a község lakói részére nyújtott szórakozást, nem volt akadálya a hozzájárulásnak és akkor még nem is tudhattuk, hogy nekünk mit fog jelenteni.

Közben egyik kollégám egyenesen az öltöző felé tartott, felvette jelmezét, tüzérségi, szovjet őrnagyi egyenruhában közölte velünk, hogy ismerősét megy meglátogatni, az előadásra visszajön. A melegben mi fürödni készülődtünk, nem sokat törődtünk vele, órája van, az időt tudja, felnőtt ember, tehetjük a magunk dolgát. Biztosak voltunk, hogy idejében meg fog érkezni. Jót fürödtünk, volt időnk még napozni is.

Megkezdődött az előadás, nem csalódtunk, kollégánk megérkezett, de mielőtt megütötték volna a gongot, egy gyors vizsgálatot tartottunk. Kicsit pirosabbnak láttuk az arcát, amit azzal magyaráztunk, hogy a napon lesült.

Az első felvonás hiba nélkül lement.

A zenekar bemutatta tudását a felvonás szünetében, a közönség jól érezte magát, megnyugodtunk.

Kollégám az öltöző egyik sarkában bóbiskolva várta jelenetét. Volt ideje, a másodikban nem került színpadra. Míg a zenekar játszott, megitattunk vele egy feketét, hogy le ne ragadjon a szeme.

A harmadik felvonásban egy katonai támadást beszéltünk meg, melynek eligazítását, részleteit neki kellett parancsként kiadni. Egy asztal előtt állt, nem pislogott, megelégedtünk a feketekávé hatásával.

Hirtelen mozdulattal válláról levette térképtáskáját, az asztal fölé hajolva kinyitotta. Erre nem számítottunk! Megbillent és az asztalra hasalva, mozdulatlan maradt. A szünetet érzékelve a súgónő, kissé oldalra hajolva a súgólukból, cérnavékony hangján, segítőkészen elmondta az ő vezényszavát. E végszó elhangzása után, az egészből semmit nem látó, takarásban levő színpadmester elsütötte sajátgyártmányú, komoly robbanótöltetet tartalmazó ágyúját. A hatalmas dörrenéstől és a velejáró füsttől a közönség megriadt, majd néhány másodperc után a kigyúló lámpák fényére, a zenekar rázendített a legfrissebb nótára: „Minden asszony életében van egy pillanat!” Mire a füst eloszlott, már csak a vezénylő karmestert és a nótát élvező közönség vidám arcát lehetett látni.

A színpad lejárójánál tartózkodó társulatvezető, szigorú ábrázattal csak annyit kérdezett a kissé még tántorgó színésztól:

         - Holnap hová fogsz szerződni?

Én meg, elgondolkodva magamtól kérdeztem:

- Ilyenkor mit szólnak az „alkoholangyalkák”?

 

 

Pályafutásom alatt, mint Móricz „Úri muri”-ával is, két alkalommal találkoztam Jókai Mór darabjával, a „Kőszívű ember fiai”-val Másodszor Rideghvári Bencét játszottam. Érdekes volt számomra, hiszen az első alkalommal csak egy jelenetben vettem részt, itt az egyik főszerep jutott. Sőt érdekes volt azért is, mert pályafutásom során először játszottam negatív szerepet. Abban az időben használtak ilyen meghatározást. Eszembe jutott Szendrő József művész úr, aki, ha valahányszor kétségem volt a színész legfontosabb feladatáról, mennyiben hiteles, hihető az alakítása, mindig azzal biztatott, persze némi jóindulatú túlzással, neked mindenki, mindent elhisz. Az új szerepben néha meg kellett győzni magamat, hogy rosszindulatú megjegyzéseimet, egy intrikus jellemű ember teszi. Civil emberként nem változtam meg. Ezek a problémák a felkészülés szakában foglalkoztattak, az előadásokon már úgy ahogy, megtaláltam a helyemet.

Sokat gondolkodtam, mi idézhette fel bennem azt az idegen érzést, mely szerint nem a máskor megszokott élvezettel játszottam a szerepet. Volt némi kifogásom a rendezői munka ellen, kerestem először itt az okát. A több esztendőt felölelő darabot egyetlen ruhában kellett játszanom, amit kifogásoltam, de változtatást nem értem el. Eredményezhetett-e ez egy nem teljes értékű átélést? 

Az előadás sorozaton kétszer tértem el a hivatalos szövegtől, amire nincs mentség. Ha visszagondolok az akkor történtekre, gyenge magyarázat lehet a kétszeri, magam mentésére kétszer kitalált elméletem.

A rendezővel való vitám miatt nem mindig a szükséges elmélyüléssel fogtam neki az előadásnak, ennek volt következménye, hogy váratlan helyzetben kellett feltalálnom magam.

A kellékeket, a darabban használt eszközöket, a kellékesek mindig kikészítik számunkra. Most is ott volt az öltözőasztalomon a levéltárca, mely fontos volt a következő jelenetnél.

A bécsi előkelőségek társaságában forgó Rideghváry, beépült a titkos szervezetek közé és feltehetőleg beszámolókkal is szolgált a hazai eseményekről. Az osztrák fővárosból hazaérkezve levelet hozott Baradlay Jenőtől az egyik magyar hölgynek. A levelet, annak ellenére, hogy ki volt készítve, az öltözőmben felejtettem. Akkor fogtam fel, hogy nincs nálam, mikor már informáltam, nemcsak az érdekeltet, de a közönséget is. Nem volt, mit tennem. Az ajtóban még ott állt a komornyik, aki érkezésemkor ajtót nyitott:

- Jozef, a tükör mellett hagytam a levéltárcámat, hozza be!  – adtam ki az utasítást.

Kollégám megértve a helyzetet távozott, viszont hosszú volt az út, míg felért az öltözőmbe, ez alatt a játék a színpadon nem állhatott meg. A helyzetet én idéztem elő, kénytelen voltam magyarázatba kezdeni.

- Alphonsin kisasszony, tudja, hogy minden levelét ellenőrzöm, megkímélem magát az olvasástól és elmondom mi áll a levélben!

Ezt a szöveget ott találtam ki. Magam teremtette kényszerből!  Nemcsak a mi szövegkönyvünkben, de bármely más feldolgozásban sem található. „Halandzsáztam”!

Nem hivatkoztam babonára, nem hibáztattam a kellékest. Én voltam a hibás, fegyelmetlenségemet, elismertem és a büntetést vállaltam. Legalább a büntetések megfizetésében, úgy viselkedtem, mint a nagyok, a neves színészek,  így vigasztaltam magam.  Ma már ezt az okoskodást ostobaságnak tartom. 
Ha az ember egyszer kipróbál valami olyasmit, amit nem szabad, ritka az az eset, hogy a csínytevés ördöge nem kísérti meg másodszor is. Nem dicsekedni akarok, de engem is elcsábított a fekete, kormosképű, mert, ez a darab még egy másik büntetés miatt is emlékezetes a számomra.

A színház súgónője egyik kedvenc ételemmel kínált meg. Be kell vallanom, hogy bajnok vagyok, a nagyevők kategóriájában . A krumplistésztáról, vagy leánynevén, a „grenadírmarsról”, mindig azt mondtam, hogy képes lennék elkárhozni érte. Most is jó étvággyal ettem meg, Juliska kedvesen meg is jegyezte:

- Ha ennyire szereted, készítek máskor is.

- Jobban csak téged szeretlek, de ha hozol, a színpadról fogom megköszönni.

Szellemeskedni akartam, azért tettem meggondolatlan ígéretet.

Az igazat megvallva még most is restellem. Teljesen megfeledkeztem a színházlátogató közönségről, akik nem olcsó szellemeskedést hallani jönnek színházba, de magamról is, aki, állítólag, hivatást teljesít. Sajnos ez csak most, idők múltán, a véleményem, akkor nem erre gondoltam.

Pár nap múlva, mikorra a grenadírmars, amit gránátoskockának is neveznek magyarul, gyomorcsiklandozó illatával újra éledt és ismét kívánatos lett, Juliska megjelent egy megrakott tányérral. Szünetben el is fogyasztottam a mellékelt savanyú uborkával. A színpadra lépés előtt jutott eszembe, hogy nyílt megköszönést ígértem Juliskának.

A jelenet szerint a bécsi gránátosok katonai parádéjáról érkeztem haza. Szövegem arról szólt, hogy felvonultak a gránátosok, verték lábukkal a feszes díszmenetet és az egyszerre történő, fegyelmezett mozgás, felemelő látvány volt. Ezt a szöveget toldottam meg a sajátommal:

- Képzeljék hölgyeim! Vonulnak a gránátosok, reng a föld lépteik alatt.

Itt előreléptem a súgólyukhoz és a nézők felé ugyan, de Juliskának mondtam:

- Ez aztán egy valódi grenadírmars!

Függöny után felszaladt a rendező és szemrehányó hangon letolt:

- Jó, hogy nem kelkáposztát mondtál!

- Nem mondhattam, mert én ezt szeretem !!

Olcsó volta visszavágás, magam is tudtam, csak azt nem tudtam megfejteni, mi idézte fel ezt a öngyártotta bátorságot, hiszen a megírt Rideghváry komolyabb intrikus volt, ő nem tett volna ilyeneket.

Nagynevű elődeim tréfáit sem akartam utánozni. „Bűnismétlés”, mondaná egy jogász. Engedtem a kísértés ördögének. Megbántam, utólag szégyelltem is, amit tettem.

Az évad végéig Juliska még kétszer etetett meg krumplistésztával. De akkor már nem a Kőszívű ember fiait játszottuk.

 





Olaszországi nyaralásunk egyik végig sétált estjén, vacsoraéhség miatt a község hangulatos trattoriájában kerestünk valami szerény ennivalót.
A vendéglő tele volt a nap hűsebb helyét kereső emberekkel. Egy már foglalt asztalnál találtunk ülőhelyet, ami ott nem jelentett különlegességet, hiába voltunk idegenek, ugyanolyan barátságosan ajánlották a helyet a már ott ülők, mintha régi ismerősök lennénk. Amennyire tudtunk, beszélgetésbe is fogtunk. Megtudtuk, hogy egyik olasz a szomszédos templom harangozója, a másik meg egy gazdaságban dolgozik. Elmondták, hogy nem régen egy magyar filmet láttak, és abból ismerték fel feleségemet, aki a film egyik jelentős szerepét alakította. Már kezdték is mondogatni, hol találhatunk eladó telket, mert természetesnek vették, hogy a film tiszteletdíjából nyaralót szeretnénk vásárolni. Összeszokott mozdulattal néztünk egymásra feleségemmel és egyetértettünk abban, hogy nem szükséges tájékoztatni asztaltársaságunk tagjait, hogy a filmért kapott összeg otthoni lakásunk egyik ablakának függönyére volt elegendő. Örömmel újságolták azt is, hogy nem messze innen van általuk kedvelt színész házaspárnak a nyaralója, akiket ismernek személyesen is, tehát mindjárt nekünk is ismerőseink lehetnek. A beszélgetés azzal szakadt meg, hogy éjfél közeledett és a soványabbiknak meg kellett szólaltatni a templom harangját.

Azt hiszem, hogy a nyugaton élők elképednének, ha megtudnák, hogy itt nálunk, milyen bérekért dolgoznak a színészek. A magyar színésznek, ha rendszeresen dolgozik egy színházban a fizetése mellett még, ha tud, gondoskodni kell mellékesről is. Versek mondásával lépnek fel irodalmi esteken, vagy, ha szerencsésebbek, összeállnak egy-egy színdarab betanulására, amit aztán a Filharmónia, illetve későbbi nevén az ORI, az Országos Rendező Iroda segítségével esetenként be tudnak mutatni.

De az ORI, rivális nélküli szerv lévén, nagyon szigorú, feltételeket szabó, nagy úr, ritkán mutat érdeklődést új darab iránt.
Saját szabályai vannak és véleményük az anyagi feltételekről,  nem mindig egyezik meg a színészek elképzeléseivel

Egy, úgynevezett esztrádműsor keretén belül kerültünk kapcsolatba. Többször is dolgoztunk együtt, de ez valami miatt talán érdekesebb, mint a többi.

Az ORI,  a maga által megállapított fellépti-díjakat fizette. A szabályuk szerint két előadás esetén az általuk megállapított díj másfélszeresét fizették ki. Vasár- és ünnepnap kötelezően, mindig két előadást játszottunk és a fellépések nagy része rendszerint ilyen napokra esett. Az állandóan dráguló élet miatt, melyhez nem igazodtak a fellépési díjak, elhatároztuk, hogy tiltakozni fogunk. Meg tudtunk egymás között egyezni abban, ami általában ritka eset volt, mert mindig akadt valamelyikünknél rendkívüli helyzet, hogy két előadást csak teljes, azaz kettős gázsiért fogunk játszani.

Ilyen dupla előadásra került sor Várpalotán. Utazás közben az autóbuszon megerősítettük álláspontunkat és ezt közöltük az illetékesekkel.

Szokásunk szerint az előadás előtt a város egyik eszpresszóját kerestük fel, ahol kávénkat ittuk meg. Ez a kávézó tömve volt vasárnapi látogatókkal. Bár nyugalomban csevegtünk, mindenkin látszott, hogy elhatározásunk járt a fejében.  Vállalkozásunk nem mindennapos volta miatt kis izgalom azért valamennyiünkben volt, de beszélgetésünket ez nem zavarta meg, még akkor sem, mikor a kezdési időpont közeledett. Egyszer csak az előadás ügyelője rontott be a presszóba. Miután meggyőződött arról, hogy nincs szándékunkban felvenni a munkát, parancsolóan és meglehetősen hangosan elmondta ilyenkor szokásos szövegét:

- Háromnegyed három! Második figyelmeztetés! Mindenki fel van írva.

Ugyanolyan szédületes iramban, ahogy jött, távozott is, becsapva maga mögött az ajtót.  A presszó közönségét meglepte a hangos, indulatos közlés, hirtelen megrőkönyödő, néma csend lett, majd egy öreg, nagybajuszú bácsi, szinte súgva, megszólalt mellettem:

- Tessék mondani, én miért vagyok felírva?

 




„Szükség-helyzetben” másik halálnemet kényszerültem választani magamnak.
Nem kell szörnyülködni, csak színdarabról van szó.

Elsősorban az idősebbekhez szólnék, mert, amit említeni akarok, afölött már régen túlhaladt az idő.

Utazó cirkusszal, vagy népünnepélyen sátrat verő mutatványosokkal, mindig érkeztek céllövöldék is. Légpuskákkal lehetett lövöldözni futó nyulakra, fácánkakasokra, találat estén működésbe lendülő, és vasat kalapáló kovácsokra, vagy a tulajdonos egyéni ízlése szerinti céltáblákra. Ezek között érdekes, kezdetleges szerkezetekkel találkozhattunk. Függőlegesen álló vasrúdon, vaslemezből formált bohóc, vagy rútképű boszorkány volt beakasztva a rúd felső végébe, alul pedig kis tartályszerűség volt, melybe puskaport tettek. Ha a lemez megfelelően jelzett pontját találat érte, a vaslemez leesett, az ütődésre a puskapor felrobbant. Örömujjongás a célozó és az őt körülvevő érdeklődők között és nyereményével a sikeres céllövő büszkén távozott.

Pontosan nem tudom, hogy minden színházunk kelléktárában ilyen szerkezettel jelezték a színpadon történő lövések hangját, de amikorról történetem szól, a kecskeméti színházban még ilyet használtak.  A kellékes takarásból figyelte a színpadon játszódó eseményt, az ügyelő jelzésére, vagy saját magától, működésbe hozta a szerkezetet, a színpadon a „találatot” kapott színész összeesett.

A színház a dunaújvárosi, akkor még Sztálinváros Művelődési Házának felavatási ünnepére készült Móricz Zsigmond „Úri muri „című darab előadásával. Esős, párás októbervégi nap volt, kellékesünk a műszaki dolgokat szállító teherkocsira rakta a gondosan előkészített mennyiségű puskaport és az említett szerkezetet.

Az ünnepségre összegyűlt közönség nagy érdeklődéssel várta az avatást és az azt követő színházi előadást.

A darabot dr. Németh Antal, akkor, itthon egyetlen színháztudományi doktori diplomával rendelkező, a háború után sokáig, oktalanul mellőzött, művész rendezte. Mint, egyetlen ilyen diplomájú az országban, joggal volt büszke címére.  Még a háború előtt a Szegedi Szabadtéri Játékokon ő rendezte a nagyhírű Tragédiát, melyhez, mint szerzőtárs, néhány változtatást fűzött. A főtitkár bemutatta neki az előadáshoz készített plakát példányát. Németh Antal kifogásolta, hogy neve előtt nem szerepel a jogosan járó doktori cím, és mint társszerző sincs megemlítve, ezért új plakátnyomást kért. A főtitkár takarékosságból hivatkozott a már elkészült plakátok költségére, de Németh Antal hajthatatlan volt.

- Tessék újranyomatni! Nem járulok  a plakát kihelyezéséhez, ha doktori és szerzőtársi címem nem írják Madách neve mellé. 

Egyre erősebben követelte a javítást. Felmérve dr. Németh Antal hajthatatlanságát, a főtitkár kurtán válaszolt:

- Utánnyomás nincs, marad Madách egyedül!

Amikor az autóbusszal útnak indultunk reménytelenül csepegett az eső, de reménykedtünk, hogy a város ünnepségét a felhők távozása után, ez nem fogja megzavarni.

Mire megérkeztünk az eső is elállt.

A nemrég megépült és benépesült Sztálinváros felvirágozva készült nemcsak az avatásra, de az új színházban tartandó első darabra is.

Az ünnepélyes beszédek után megnyílt a függöny és elkezdődött az előadás. Már az első felvonás hatalmas tapssal zárult és így ment a következőkben is. Közeledtünk a darab végéhez.

Szakhmáry Zoltán, feleségétől elhidegülve, a szolgalány csapodársága miatt kiábrándultan húzódik félre a mulató társaságtól, elkeseredésében felgyújtja tanyáját és Ábel ezredesnek keserűen magyarázza, hogy a tűz benne is mindent megtisztít. Majd egyedül maradva, revolverét maga felé fordítva, végez magával. Ez volt a forgatókönyvben.

Itt következett be a váratlan esemény.

A nedves időjárástól még nedvesebb puskapor nem robbant. A kétségbeesett kellékes kétszer húzta fel, eredménytelenül, a vaslemezt, csak a csattanó vas zaja hallatszott.  Döntenem kellett.

Elfordulva a közönségtől, a revolvert letettem és, elszántan más halálnemet választottam. „Mintha” kést vettem volna fel az asztalról, keserves nyögéssel, szíven szúrtam magam és összeestem.

Pillanatnyi habozásom nem váltott ki a nézők között hiteltelen reagálást, a felharsanó tapsból következtetve minden hihetőnek tűnt és gondolom a Móricz család is megbocsátott a változtatásért. A  függöny legördülte után fel sem birtam kelni  a földről, mig verejtékes arcomat teljesen meg nem töröltem.

 

 

Valódi történeteim mesekönyve most becsukódik. 

Zárt magányában talán még születnek új történetek, de azok már nem lesznek olvashatók.       


Rákosszentmihály, 2011. szeptember

 







 

                  .