Síkvidéki duzzasztások

A lap alján található két bekezdés a duzzasztások megítéléséről. Ki-ki az egyiket általában könnyen magáénak érzi. A kérdés, hogy mikor jutunk el a kettő együttes belátásához?

A folyók medre a síkságokon folyamatos vándorlásban van, kanyarokat szigeteket képez, majd bont el. A folyószabályozások egyik mozgató rugója a hajózási lehetőségek javítása érdekében a folyamatos mozgásban lévő medrek helyén egy nyomvonal kialakítása majd stabilizálása volt.
A folyóban és az árterén jelenlévő  vízmennyiségnek a szabályozás hatására kialakuló kötött főmederbe koncentrálása nem maradt következmények nélkül, a víz energiája/ereje is koncentrálódott: megindult a meder berágódása. A folyó a maga alatti szűk sávban felszedte az addig az ártér teljes szélességében szétterített hordalékot. A folyó ezzel elkezdett az ártere szintje alá süllyedni.
Eleinte minden szép és jó volt, a hajózás lehetőségei javultak, a medermélyülés pedig még csökkentette is az árvíz fenyegetést. Azonban a beavatkozások nem eredményeztek egy stabil állapotot. Az elragadott hordalék máshol rakódott le és okozott hajózási problémákat, tehát meg kellett kezdeni a kotrásokat. Ez a tevékenység tovább növelte a meder anyag veszteségét. (A hordalék utánpótlás megváltozásának kérdéskörétől egyenlőre tekintsünk el). A meder berágódása, a folyó süllyedése haladt tovább.
Mivel a folyók ágya különböző keménységű, összetételű  anyagból áll, az elragadott anyag keményebb kőzeteket hagyott hátra, amelyek így szép lassan "beemelkedtek" a mederbe. Beléptünk a brutálisabb kotrás és a vízalatti robbantások időszakába. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy ezeknek a kemény kőzet maradékoknak az eltávolítása után, mivel visszaduzzasztó hatásuk is volt, újabb szűkületek keletkeztek ott ahol a korábbi vízszint mellett még gond nélkül lehetett hajózni. A folyónak az ártér szintjéhez képesti süllyedése azonban ettől csak tovább fokozódott és törvényszerűen nőtt a kemény összetételű kőzetek alkotta hajózási akadályok száma és súlyossága.
Látni kell, hogy ezt a helyzetet is egy korlátosan rendelkezésre álló készlet végtelen utánpótlásúnak tekintése idézte elő, ebben ez esetben ez a készlet a hordalék volt. A természetes folyómozgások a hordalékot szinte megtartották az adott folyószakaszon azzal, hogy a folyó víz energiáját a keresztirányú mozgásra fordítják
A medermélyülés, ami eleinte elhanyagolható vagy fel sem merülő hatásként jelentkezett végül az alapproblémává vált. Szűken nézve a hajózás számára is, amelynek az érdekében a folyamat elindult. Azonban a folyóvölgy egésze szempontjából sokkal fontosabb, hogy a medermélyülés csökkenti az ártér vízellátásának valószínűségét, sőt kisvízi időszakban az ártér alatti készletek megcsapolása (folyóba szívása) jellemző. Ez pedig csökkenti a terület ökológiai rendszerműködés teljesítményét (ennek tovagyűrűző negatív hatásait a korábbi lapokon már bemutattuk). Síkság esetében ez a hatás jelentős területekre terjed ki (szemben a felső szakaszokkal, ahol a dombok, hegyek között az ártér is sokkal kisebb, így a természetre gyakorolt hatás is kisebb).

Ekkor lépett be a megoldások közé a duzzasztás. A keresztgátakkal a legmakacsabb hajózási akadályok alatt meg lehetett emelni a vízszintet, amivel a probléma megoldódott és a technika fejlődésének köszönhetően mindezt ki lehetett egészíteni a villamosenergia termelés lehetőségével is. Háváj!

Látni kell azonban, hogy ez a megoldás sem oldotta meg a problémát, csak áthelyezte azt. Ezt a kísérletet pénzt és időt nem kímélve a Rajnán, az elmúlt háromszáz és során elvégezték helyettünk, célszerű volna levonnunk a következtetéseket. A duzzasztás felett megszűntek a problémák, azonban a duzzasztás alatt a berágódás újult erővel folytatódik. Míg a korábbi folyószabályozási beavatkozások a folyó (és az ártér) vizét "csak" horizontálisan koncentrálták és élesztették fel romboló erejét, addig a duzzasztások az esést (vertikáilsan) szinte egy pontba koncentrálják. (Ezt a kétirányú koncentrációt ábrázolja az illusztráció). Ez az erő zúdul rá a megmaradt mederágyra és a berágódás e koncentrált erő okán halad tovább lefelé. (A bősi duzzasztás generálta berágódás ma Gönyű magasságában tart és okoz a part menti területeken visszafordíthatatlan károkat.) A duzzasztások egy másik hatása, hogy megfogják a görgetett hordalékot, ennek a tényezőnek a hiánya is a romboló, mélyítő erők mederre gyakorolt hatását növeli. A berágódás pedig újra kitermeli a hajózási akadályokat.
Ebben a "paradigmában" az újra előálló problémára az egyetlen lehetséges válasz további duzzasztások építése, hiszen ezt az erőt, amely a berágódást okozza ebben a leszűkített és stabilizált térben, ami ma egy kötött nyomvonalú folyó, egyedül az áramlás megszüntetése tudja kiküszöbölni. 
Itt van elhantolva az a kutya, ami a duzzasztások építésének kérdéskörét fel nem oldható érdek ütközések terepévé teszi. Hiszen a duzzasztások okozta berágódás problémája akkor tudna nyugvópontra kerülni, ha minden vízlépcső visszaduzzasztó hatása a fölötte lévő talpáig érne. De ezzel, szól az ellenérv, sikerülne kiküszöbölni magát a folyót is, hiszen annak szubsztanciája a folyamatosság és a változás és ez az, aminek az utolsó eleme is elveszne.

A folyamat, a jelenlegi gyakorlat mellett szükségszerűen a folyó folyóságának felszámolása felé tart, annak ellenére, hogy bármelyik államnak, amelyik ezen munkálkodik lenne legitim felhatalmazása a lakóitól ennek a végállapotnak a kialakítására.
A kérdést, hogy mi ma a teendő, tehát abból kell levezetni, hogy kívánatos-e számunkra az az állapot, ami e folyamat végén vár majd utódainkra?

Legelőször is tehát tisztázni kellene, hogy mit akarunk, mert a jelenlegi igények egyszerre nem valósíthatóak meg, a patthelyzet fenntartása viszont minden érdek sérelmét eredményezi.

Egyrészről ugyanis egyértelmű, hogy a problémák kezelése az eddigi logika mentén, ami a folyók vizének további koncentrálására épít, csak a folyók maradék ökológiai értékének a felszámolása árán valósítható meg. (Ezt kár szépíteni, akár milyen kifinomult tervezési és beavatkozási technológiát vetnek is be, csak az a kérdés, hogy rögtön lehet-e majd tudni, hogy mi esik áldozatul, vagy csak később válik nyilvánvalóvá). Ráadásul az így kialakításra kerülő rendszer egyre drágábbá és sérülékenyebbé fog válni, ami egy idő után el fogja lehetetleníteni azokat a funkciókat is, amelyek biztosítása végett az egészet létrehoztuk.
Másrészről az alap-cél az árterek vízpótlásának az újrateremtése szempontjából, elődeink kitartó munkálkodásának köszönhetően műszaki megoldások nélkül belátható időn belül nem leszünk képesek az árterek térszintjéhez képest visszaemelni a folyókat, hogy azok az időszakos víztöbbletüket minél nagyobb területre juttathassák el. Azt nagyjából már tudjuk, hogy milyen elveket kell érvényesíteni ezekkel a műszaki megoldásokkal:
- a víz szétterítését és folyamatos mozgásban tartását kell szolgálnia
- közvetítenie kell tudni a vízjárás változékonyságát az ártér területe és vízfolyásai számára
- ugyanakkor csillapítani kell a szélsőséges vízjárási helyzetek előfordulását
- meg kell őriznie, sőt javítania kell a folyóból a felszín alatti vizek felé áramlás képességét
- nem ronthatja tovább a hordalék, mederanyag helyzetet
Azt, hogy milyen műszaki megoldások szolgálhatják ki legjobban ezeket az alap célokat egyenlőre nem tudjuk. Így kizárni sincs értelme semmit. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy
- az ezidáig épített, és a jelenleg szándék szintjén létező, tervezés, építés alatt lévő duzzasztások nem ezen célok megvalósítása érdekében készültek, ezért megoldást sem jelenthetnek, legyenek bármennyire környezetbarátnak beállítva,
- a folyók jelenleg domináns használati módjai a hajózás és a villamosenergia termelés a jelenlegi formában nem folytathatóak. Be kell illeszteni őket a hosszú távú stratégiába, az viszont nem tartható, hogy a hosszú távú átfogó célok elérésnek kárára lehessen a rövidtávú működési feltételeiket javítani.
- mindez esélytelen nélkül, hogy az ártér területhasználatának vízfogadóvá alakításával ne növelnénk meg a műszaki beavatkozások mozgásterét

Szóval építeni/beavatkozni biztos kell, csak nem azt, nem úgy és nem azért, amiért eddig. De, hogy mit és hogyan arról lassan el kellene kezdeni a közösség szintjén gondolkodni.

A síkvidéki duzzasztások egy további célt is beemelnek a hajózás és az energiatermelés mellé az öntözést. A logika ebben az esetben az, hogy a tározókapacitás lehetőséget teremt a vízszűke időszakokban a tározón kívüli felszíni készletek és használatok kielégítésére. A tározó öntözési funkciója válasz próbál lenni a vízgyűjtőn és az ártereken véghezvitt területhasználat átalakítás következtében előállt ökológiai vízvisszatartó-képesség csökkenésére. Amíg a vízgyűjtő ökológiai rendszerműködése egy kritikus szint alá nem csökken, a körfolyamatok biztosítják a talaj víztározó kapacitásának feltöltését és a vízszűke időszakok átvészelését. E tározókapacitás nagyságrendekkel nagyobb vízmennyiséget tesz hozzáférhetővé termesztett és természetes növények számára, mint azt a mederbeli tározás, akár teljes lehetséges kapacitása valaha biztosítana tudna (ráadásul ott áll rendelkezésre, ahol szükség van rá, és nem megyényi távolságokban, ahonnan még el is kellene szállítani).

A medertározás vízmennyisége talán ki tudja elégíteni a jelenlegi öntözés igényeket (korlátait lásd a területi vízgazdálkodás lapot), de alkalmatlan arra, hogy kielégítse akár az egykori árterület jelenlegi ökológiai vízigényét, akár a mezőgazdaság jelenlegi struktúrájában a termelés vízigényét egy kis mértékű csapadék változás esetén, aminek a lehetőségét nem lehet kizárni.


Sajnálatos módon ma a gondolkodás nem a folyóról és a folyó mentén élőkről szól, hanem szétszórt csoportokban, ágazati részproblémák időszakos megoldásáról. És ez amellett, hogy rossz eredményeket szül, még borzasztóan drága is.

Összefoglalva: ahhoz, hogy túl tudjunk lépni a jelenlegi patthelyzeten az alábbi két bekezdés mindegyikét el kellene tudnunk fogadni.

Az elmúlt 150 - 200 év folyamszabályozási beavatkozásainak következtében Magyarországon számos degradációs folyamat zajlik a Duna főágában, mellékágaiban és (természetes) ártere területén, melyeknek fő ható-oka a főág medrének berágódása és a főág-ártér kapcsolatok felszámolása. Az ezidáig alkalmazott duzzasztások (noha teremtettek másirányú új lehetőségeket) ezt a degradációt nem tudták megállítani, viszont a folyó dinamikájának, kereszt- és hosszirányú kapcsolatainak felszámolásával tovább rontották a folyóvölgy ökológiai állapotát. Ez azért probléma mert ezek az ökológiai alapok, alapfolyamatok biztosítják a jelen és jövő generációk számára a „tájból nyerhető” jólétet, azonban a vázolt degradációs folyamatok pont ezt a jóléti alapot szűkítik, pusztítják el.

Folyóvölgyi léptékben ezt degradációs folyamatot nem lehet másként kezelni, mint visszaemelni a folyó kis- és középvízi szintjét az ártér szintjéhez. Erre első körben mérnöki megoldást kell találni, mert a természetes szintkiegyenlítés, amit a folyó a visszakanyargósodással oldana meg - a part menti és ártéri területek beépülése miatt - csak nagyon hosszú és költséges területi alkalmazkodás után jöhetne szóba. Ezt a területi alkalmazkodást viszont részleges vízpótlás nélkül lehetetlen és értelmetlen volna elindítani. A vízszint / meder visszaemelésének megoldásából semmilyen eszközt nem lenne szabad kizárni, ha az teljesíteni tudja a folyó hossz- és keresztirányú folytonosságára, a vízjárásában és az árterek, mellékágak vízpótlásában biztosítandó változékonyságra vonatkozó ökológiai / hidromorfológiai feltételeket. Ezeket a feltételeket a jelenlegi gyakorlat és a duzzasztások sem teljesítik, óriási tere van tehát a probléma megoldására irányuló innovációnak.








   







Comments