Vissza shivamantra oldalaihoz!

Olvasd shivamantra blogját!

Írj levelet shivamantrának!

Az egyik fertőzött ismerősöm három napig telefonált körbe-körbe, hogy melyik fogorvos vállal HIV-fertőzött pácienst. Pénzért vagy TB-kártyával, svarcban vagy simán, valahogy, bárhogy. Nem sikerült neki. Amikor elmentem a bőrgyógyászhoz egy egyszerű, vér nélkül eltávolítható hámszemölccsel, kettő is elhajtott, amikor elmondtam, hogy fertőzött vagyok. A harmadik elvállalt, de nagyon megkért, hogy ne mondjam el senkinek, mert olyan adminisztrációval járna az az egyszerű szemölcs (kötelező szövettan, mert HIV-es vagyok, ÁNTSZ, kötelező sterilizálás), hogy az neki egy csőd. A HIV-orvosom - félig viccelődve - elmondta, hogy ha lehet, ne szerezzek semmit magamnak, ami invazív beavatkozást igényel, mert HIV-est csak utoljára lehet műteni, és akkor már mindenki ideges meg fáradt. Egy egész sor olyan orvosi szogáltatás van, ami Magyaroszágon jelenleg nagyon nehezen vagy egyáltalán nem elérhető, ha valaki HIV-fertőzött. A hippokratészi eskü valószínűleg nem kötelez annyira mégsem mindenkit.
 
Van olyan ismerősöm, egy magányos, vidéki fiú, aki egyszer az ösztöndíjából felutazott Pestre, és lefeküdt egy szakadt kurvával. Aztán most HIV-fertőzött, otthon lakik az anyjával, és titokban szedi a gyógyszert. Nincs jó élete. Például abszolút nincs pénze arra, hogy megfizessen bármilyen orvosi ellátást a hivataloson kívül. De a hivatalosban meg nem fogadják. Így kisebb a gond vele ugyanis, kevesebb az adminisztráció, nincs ÁNTSZ, nem kell jelentést írni a László kórháznak, nincs kötelező HIV-szűrés a kezelőorvosnak, nem kell a mentőautót kivonni a forgalomból a teljesen indokolatlan fertőtlenítési eljárás idejére (a HIV levegőn tíz percen belül maradéktalanul elpusztul, a legenyhébb fertőtlenítő szer is végez vele).
 
A stigmáról. Egyebet sem teszünk, csak a stigma ellen harcolunk. Minden nap ezt teszem, éppen most is. Ugyanis ha nem vagy kisebb lenne a stigma, akkor többen mennének el szűrésre, mert nem kellene rettegniük, hogy a társadalom kiveti őket magából, és akkor az egészségeseket sem kellene félteni, hogy bajuk esik. Csakhogy nincs hova menni szűrésre, Pesten van csak labor. A vidéki ÁNTSZ-állomásokon nagyon kockázatos szűrést kérni. Egy kisebb városban nehezen marad bármi titokban.
 
Természetesen azért küzdök, hogy mindez megváltozzon. Információt terjesztek, mert nálunk még mindig igaz a HIV-aktivizmus egyik első jelszava: Ignorance is death - a tudatlanság öl. Akkreditált képzést szervezek orvosoknak, mert egy átlagos háziorvos ma nagy eséllyel nem ismeri fel, ha valaki AIDS-beteg. A családom helyett aktivizmussal és HIV-fertőzött sorstársakkal töltöm az időmet és elmondom, hogy mitől megy a villamos szerintem. Megpróbálom megmutatni nekik, hogy nem félelmetes szörnyetegek, nem ők a társadalom szemete csak mert fertőzöttek. Ha nem félnének ennyire, ha nem éreznék magukat ennyire elhagyatva a társadalomtól, akkor ők is türelmesebbek és megértőbbek lennének.
 
Nem arról van szó tehát, hogy bárki arról győzködne bárkit, hogy az orvosok maguknak keresik a bajt. Arról van szó inkább, hogy az orvosok túlnyomó része - és most nem az elméleti, jóságos doktorbácsiról beszélek faluhelyen - egyszerűen nem végzi el a feladatát, ha megtudja, hogy a betege HIV-fertőzött. Mindennek szinte automatikusan az az eredménye, hogy a HIV-fertőzöttek virtuális gettóba szorulnak. Ugyanazok az orvosok, ugyanazok a nővérek és gondozók, mindenki mindent tud, nem lehetnek titkok. Nincs választás. És nincs igazságosság sem, hiszen legjobb esetben is a pénz dönt: meg tudom-e fizetni az ellátást vagy sem?
 
Ha valaki az egész életen át cipelt túlsúlytól, dohányzástól és alkoholfogyasztástól cukorbeteg lesz (ez nem egy ritka kórkép Magyaroszágon) vagy tüdőrákot kap, akkor ez a kérdés fel sem merül. Nekem mit kellene mondanom? Hogy tényleg, engem ne is kezeljen az orvos, magamnak köszönhetem, majd csendben megdöglök, hogy ne zavarjak sok vizet? Vagy nem mondom el az orvosnak, és remélem, hogy mégis életben maradok, és hogy az orvos tudja, mi a dolga és a felelőssége velem és saját magával szemben? Távolról sem egyszerű döntés. Egyikünk sem úgy megy el orvoshoz, hogy pont leszarja, mi lesz. 
 
És mi legyen azokkal, akik úgy lettek HIV-fertőzöttek, hogy megerőszakolták őket? Van ilyen Magyarországon is, de Afrikában milliószám élnek ilyen nők. Vagy mi legyen a román gyerekekkel, akik ma előrehaladott HIV-fertőzéssel kamaszodnak, mert Csaucseszku alatt nem volt része a protokollnak az eldobható injekciós tű? Sokkal színesebb a paletta, mint elsőre gondolná az ember, azért kell óvatosnak lenni az ítéletekkel.
 
A buzikról. Hogy miért dívik a promiszkuitás a melegek között, ez régi szociológiai kérdés, amire - bár évtizedek óta kutatják - mindeddig nem sikerült megnyugtató választ találni. Dr. Takács Judit szociológus barátom könyvei és írásai kellő kapaszkodót nyújtanak ezen a területen.
 
Azt is sejtem, hogy a promiszkuitás mint olyan nem feltétlenül meleg jelenség, de a melegek talán nyíltabban vállalják. Valóban nincs senkinek köze ahhoz, hogy ki mit csinál a hálószobában, és nem is kellene, hogy ez téma legyen. Ugyanakkor nehéz egy ma még mindig nemi betegségnek számító fertőzésről úgy beszélni, hogy nem beszélünk szexről. Én is hazudhatnék mindenféle morálisan és politikailag korrekt dolgot, hogy én mindig és soha, de nem lenne igaz, és nem lennék hiteles. Igen, volt az életemben egy időszak, amikor hülyeségeket csináltam. Igen, figyelmetlen voltam és most HIV-fertőzött vagyok. Ha nem mondom el, hogy mit csináltam rosszul, akkor mások sem tanulnak a hibámból. De szerintem ezzel leróttam a penitenciámat. Nekem már nem lehet több gyerekem csak rémes hercehurca árán, lassan felzabál a vírus és a gyógyszerek mellékhatásai, az évi rendes imádkozásadagom 70%-a A Gyógyszerre vonatkozik. Más vidám nagymama és nagypapa lesz, amikor engem már üvegből etetnek a Lászlóban egy horpadt ágyon. Azt hiszem, ennyi büntetés elég lesz egy időre, köszönöm. Úgyhogy nem fogom még külön szégyellni az életemet, ha cserébe van csak egy ember, aki valamit is máshogy, okosabban csinál a példámból okulva. A tabu gyilkol. Az igazmondás is, de úgy szebb elpusztulni - hangozzék is ez bármilyen patetikusan.
 
Igen, pont azért harcolunk, hogy legyen több olyan hely, ahol felkészültek, ahol nyíltan lehet vállalni a fertőzöttséget, ahol biztonság van, és meg lehet pihenni. Ahol valóban gyógyulni lehet. Pillanatnyilag egy ilyen hely vab, a László kórház, habár időnként az is alkalmatlan erre, úgyhogy - ahogy mondani szokták - innen szép nyerni. Nem több helyre lenne szükség, már egyetlen egy is nagyon sokat segítene.
 
Ami pedig a HIV-fórumon megjelenő vicceket illeti: Csak olyasmi számít viccesnek, ami valami vagy valaki mást sért. Olyasmi, ami a tabuk feszegetésével kicsit megcsiklandozza a szorongásunkat. Olyasmi, ami kiemel a valóságból, ami görbe türtöt tart. Én nem viccelnék a HIV-fertőzésemmel soha. Dehát sokfélék vagyunk. Attól, hogy mások mindeféle másmilyenek (hülyék, okosak, otrombák, kedvesek stb.) te még lehetsz olyan, amilyen. És gondolhatsz, érezhetsz bármit. De félni a HIV-fertőzöttektől, hogy majd direkte megfertőzik a magyar (orvos-)társadalmat - ez igazán értelmetlen lenne, még akkor is, ha ízetlen vicceket sütnek el a betegségükkel kapcsolatban. Van, aki így tud megbirkózni a teherrel. Ne feledd, hogy a csomag nagyon nehéz, nem kívánom, hogy valaha is megtudd, mennyire. Mindenki úgy cipeli, ahogy tudja. Nem szabad túl sokat várni az emberektől: sokan vannak, akik esetében az is csoda, hogy egyáltalán talpon vannak - otromba viccek ide, orvossértegetés oda. És sokan vannak, aki feladják: megölik magukat, nem szednek gyógyszert, leszázalékolva gubbasztanak otthon és készségesen meghalnak, ahogy a társadalom nagyobbik része elvárja tőlük. Ehhez képest nagyon nagy eredmény, hogy van maroknyi ember, akik le merik írni: HIV-fertőzött vagyok. Azt keresik, hogyan van tovább. Merre lehet elindulni? Mik a lehetőségek? Ez becsülendő, ha nagyon nehéz is megbecsülni.
 
Vagy lehet csak nem tudomást venni az egészről - akkor sincsen semmi. Én folytatom ott, ahol abbahagytam tegnap: írok, beszélek, erőlködöm, dolgozom. A világ kerek. Mindenkinek helye van benne, a jóságos anyuknak és a HIV-fertőzött férfiaknak és nőknek is. Embernek lenni átlalában nehéz, úgy találom.