Korabeli újságcikkek, leírások és dokumentumok keletkezési
idejük szerinti időrendben

Tulajdoni lap 1907-ből

Megváltott szőlő. Szőlő a Stephans-berg dűlőben.

R. Tulajdoni lap

Kelt 1898 augusztus 31.-én.

A Budapesten 1898 július 25.-én kelt engedmény alapján tekintettel a 15789/98 sz. fekvő czégjegyzéki kivonatra, alapszabályokra és a budapesti kir. kereskedelmi és váltó törvényszék 77114/ 98 sz. végzésére a 33.19335/1897 sz. 1890 május 12-től számítandó hatvan év időtartamra a budapestvidéki kőszénbánya és ipar R.t. javára bekebeleztetett kizárólagos kőszén kutatási és kiaknázási szolgalmi jognak vétel jogcímén való átruházására a: Societé anonyme des charbonnages du Bassin de Budapest brüsszeli és budapesti bej. czég javára bekebeleztetik.



Robbantásos merénylet Vörösváron


Az alábbi rövid cikk a Jószerencsét című selmecbányai kiadású lap 1908. március 15-i számában jelent meg.

Múlt hó 25-én Pilisvörösváron a Lipót-aknán minden előzetes bejelentés nélkül a bennszülött sváb bányamunkások beszüntették a munkát és az idegen munkásokat is fenyegetéseikkel sztrájkba kényszerítették. Az első napokban sikerült is az összes munkásokat vissza tartaniuk, később azonban az idegen munkások csendőri fedezet mellett munkába léptek. A bányakapitányság a helyszínen volt, a svábok követeléseit alaptalanoknak találta. Jelenleg 140-160 munkás dolgozik. Több, mint 100 munkás el van bocsátva. Egy elbocsátott munkás dinamitmerényletet követett el f. hó 6-án este 9 órakor egy felvigyázói lakóházon. Szerencsére a dinamit az ablak előtt esett a földre, s a robbanás következtében csak ablaktáblák törtek össze. Emberéletben kár nem esett. A merénylőt a csendőrség elfogta. (E.T.)



Bányamunkások gyűlése 1909-ben


Bányamunkások gyűlése.

Pilisszentivánban a bányamunkások népes gyűlést tartottak, amelyen a bányamunkások nagyobb része megjelent. A gyűlés tárgyát a bányamunkások helyzetének megvitatása képezte. A gyűlés szónoka Kittel Ferencz volt, aki több mint egy órás beszédben fejtegette a napirend tárgyát s főleg a bányaszerencsétlenségek okaival foglalkozott. Azt akarta kimutatni beszédében, hogy ezeknek a legtöbb esetben nem véletlen baleset az okozója, hanem az ellenőrzés és a védelmi eszközök hiányos volta.

Egy érdekes cikk 1929-ből

 

Nagykovácsin újra megindul a bányamívelés.

Simig Ádám Nagykovácsi-i Kőszénbánya Vállalat a néhai gróf Tisza István öröktulajdonát képező kőszénbányát Nagykovácsin az uradalomtól negyven évre bérbe vette. A bányaüzem május 1-én megindult. A II. és III. sz. telepek feltárására telepített akna 63. méterében még 1923-ban felhagyott új lejtősaknának a széntelepekig való lemélyítése folyamatban van. Az akna teljesen elektrifikálva, villamos hajtású szállító géppel, 2 drb. egyenként 350 percliteres centrifugálszivattyúval és 3 drb. ugyancsak elektromosan hajtott dugattyús szivattyúval van felszerelve.






$ P o m á z június 6. A Nagykovácsi határában lévő szénbányában ma délelőtt halálos szerencsétlenség történt. Fischer Gyula és Murcsik Antal bányamunkások reggel 8 órakor a bánya aknájába igyekeztek. amire leértek, eddig ki nem derített okokból a bánya szellőztetőkészülékét hajtó villanymotor megállt. A bányászok nem kaptak levegőt és eszméletlenül terültek el az aknában. Tóth József motorkezelő leszállott az aknába, hogy társainak segítségére siessen. A gépész azonban szintén nem tért vissza, mire társai közül ketten védőkészülékekkel felszerelve utánamentek. A védőkészülékek ellenére a két bányamunkás szintén eszméletét vesztette; még idejében jelzést tudtak adni, úgyhogy felhúzták őket. Több, mint negyedóra hosszat tartott, amíg a bányászokat magukhoz térítették. Elmondották, hogy az aknában mérges gázok fejlődtek ki és három társuk élettelenül fekszik odalent. Értesítették a vörösvári mentőket és tűzoltókat, akik csakhamar meg is érkeztek és megkezdték a mentési munkálatokat. Nemsokára a felszínre hozták Fischer Gyulát, Murcsik Antalt és Tóth Józsefet, de minden élesztési kísérlet hiábavalónak bizonyult. Megállapították, hogy mind a három bányász meghalt. A csendőrség megindította a nyomozást a szerencsétlenség körülményeinek tisztázására. /MTI./


az Est című újság 1933. július 2.-i száma a solymári bányaszerencsétlenségről


Vasárnap, 1933. július 2.                                                                                                              Az Est


Látogatás a legszomorúbb magyar faluban

 

Egyre tart az elkeseredett küzdelem a tizenegy eltemetett solymári bányászért


Solymár, július 1. (az Est kiküldött munkatársától)

 -"Jó szerencsét!"

Reggel hat óra van. Csikordulva áll meg a bányalift, kiszállnak belőle az éjszakai mentőcsapat emberei. Este tíz órakor mentek le a mélységbe, most váltják őket. Kezükben bányászlámpa, vállukon fejsze.

 -"Mi újság?"

Semmi. Egész éjszaka verekedtek a vízzel, a tömítő salakkal, de alig jutottak előbbre. A bányalift kürtje most egy hosszú, három rövid sípolással jelzi, hogy csille jön fel. A csille mentési anyagot hoz. Szennyes vízben salak, széntörmelék úszkál. A gyilkos nyomás, amelynek erejét sem tudták felmérni, úgy tört össze vastag acéllemezeket, mint ahogy emberi kéz eltör egy gyufaszálat. A mentési munka hősei azok a szénportól fekete arcú, sáros ruhás férfiak, akik most leszegett fejjel mennek Pilisszentiván felé. A bányatisztviselők mondják el milyen halált megvető bátorsággal dolgoznak. Ők is állandó életveszélyben vannak. Nem tudni melyik fejszecsapásra indul meg ismét a föld, mikor tör elő a víz.

Halottak holmiját hozza a víz

A föld gyomrában maradt tizenegyről semmi hír. Csak annyit tudnak, hogy néhányan biztosan meghaltak és néhányan talán még élnek. Éjszaka a víz a szénporral, salakkal együtt kisodorta a mélyben rekedt vájárok holmijait. Besendorfer Ferenc vájár szálkásra hasadt fejszéje is előkerült. Kisodródott egy karbidlámpa felsőrésze: nem tudják kié volt. Egy összelapított kulacs, egy vízhatlan bányászkabát ronggyá foszlott ujja és egy nadrág tenyérnyi szövete. Halottak holmijai már ezek. A mentőcsapatok munkáját az acélozza, hogy talán egy oldalfolyosóban elbújhattak a vízár és salaktömegek elől néhányan. Ma délben harmadik napja, hogy beomlott az Erzsébet-akna. Emberi számítás szerint: akiket elkerült az víz és az agyag élhetnek még, mert a levegőjük nem fogyott el. Táplálékuk nincs ugyan, hiszen szerdán reggel mindnyájan úgy indultak el hazulról, hogy egy falat kenyeret sem vittek magukkal, de a bányászszervezet erős

Ma reggel a mentési munka újabb lendületet kapott. A Solymár-aknától néhány száz méternyire lévő Erzsébet-akna, amely régóta üzemen kívül áll, mától kezdve újra dolgozik. Éjszaka vízméréseket végeztek, reggel megkezdték egy lift szerelését, délután már az Erzsébet-akna nyílása felől is megközelítik az elzárt bányászokat. Az élet nem hagyja magát. Mialatt váltják a mentőcsapatokat, s a Solymár-akna liftje percenként hozza csillékben a mentési anyagot, a bányászmunka is folyik tovább. Egy csille szén, egy csille mentési anyag. Amint az iparvasút keskeny vágányán futnak lefelé, mintha gyűlölnék egymást: a szén, ami miatt meghaltak és a szennyes víz, amelyik ölt.

A síró falu

A bánya szomszédságában: Pilisszentiván a síró falu. Az asszonyokat és gyerekeket, akik egy éjszakán és két nappalon álltak a Solymár-akna bejáratánál, várva, hogy mi lesz, a bányaigazgatóságon világosítják fel. A falu bejáratánál van Szlávikék háza. Régi bányászcsalád. Már a nagyapa is szenet fejtett Sopron megyében, az apa, Szlávik Ferenc, aki most 59 esztendős, 46 év óta dolgozik a föld alatt. A solymári bányának alakítása óta bányásza. A fia maradt ott: Szlávik Mihály  21 éves bányász. Szerdán reggel fél hatkor ment el, apjával már nem találkozott, mert Szlávik Ferenc hat óra után tért haza. Egymást váltották. Amikor az öreg Szlávik megtudta mi történt, mindenáron a mentőcsapatokkal akart menni, de nem engedték. Lent kutat a mélységben a bánya sportcsapatának rokonszenves arcú centercsatára után a fivére, ifj. Szlávik Ferenc, aki szintén bányász és a sógora, Steininger József, a solymári bányának ugyancsak régi vájára. A kis házban együtt sír a rokonság. Pedig hozzáedződhettek, hogy a bányász minden pillanatban életét kockáztatja. Az öreg Szláviknak háromszor tört be a feje bányabaleseteknél, egyszer bordazúzódást szenvedett. 

Itt van egy szomszéd a Kovács bácsi ugyancsak a solymári barnaszén rokkantja. Egyszer a bányában rázuhant egy kőtömeg, lábát törte. A lába most is gépben van. Ha mérni lehet a bányásztragédiák súlyát, akkor a legmegrendítőbb Marloch Istváné. A 34 esztendős vájár fiatal asszonyt, négy gyereket hagyott itt. A kis házban halottat siratnak és új életet várnak. A legidősebb Marloch-gyerek, a 12 esztendős Jóska süketnéma. Nem tudja mi történt, csak nézdegél: azt látja, hogy három nap óta -anélkül, hogy egy percre is ledőlt volna aludni- sír az anyja, sírnak a kisebb testvérek, sírnak a szomszédok: az is sír akinek közvetlen hozzátartozója nincs is a föld gyomrában maradt tizenegy között! A bányászsors gyászolói.

Mentés - életveszélyben

Unger Máténál, Pilisszentiván főjegyzőjénél vagyunk. A főjegyző épp Kuzén Antallal, a mentési munka vezetőjével beszél telefonon:

 -"Antalkám az Istenre kérlek vigyázzatok! Veszélyes helyzetben vagytok mindnyájan!"

Kuzén mondja el aztán, hogy vigyázni nem lehet. A mentési munkában résztvevő bányászok nem ismerik az életveszélyt, nem lehet őket visszatartani.

Preszly Elemér főispán érdeklődött. Kérdezte, hogy ne vezényeltessen-e ki utász-csapatokat. Sajnos az utászokat nem lehet a mentési munkálatokban igénybe venni. Lent ugyanis olyan keskeny úton haladhatnak csak előre a bányászok, hogy egyszerre tíz-tizenkét embernél több nem fér el az akna mélyében. A mentőmunka szempontjából egyébként a szombati nap nagy fordulatot jelent. Szerdán, csütörtökön, pénteken azért haladhattak ilyen lassan a bányászok, mert nem tudták, hogy az előttük lévő torlaszok mögött nincs-e víz? A vízbetörés veszélye szombatra elmúlt. Így sem lehet azonban kiszámítani, hogy mikor jutnak el a lent rekedt bányászokig a mentőcsapatok. Lehet, hogy órákon belül, hiszen előfordulhat, hogy egy nagyobb torlasz szétbontásakor megnyílik az út hosszabb szakaszon, de az is lehet, hogy napokba telik, amíg a torlaszokon a mentőcsapatok átrágják magukat

A vízbetörés veszélye elmúlt -jelenti a bányakapitányság- de a mentőmunkák életveszélye nem. A talaj alattomos, megbízhatatlan. Vissza a bánya szájához. A lift mellett sorban állnak azok, akik ezután szállnak le a mélységbe, hatórás pihenő után, hogy váltsák az éjszakai mentőmunka résztvevőit.

 -"Nem félnek?" A vállukat vonják.

 -"Megszoktuk. Verekszünk tűzzel, vízzel, légnyomással. Ez a bányász sorsa."

Megszólal a liftkürt. Egy hosszú, két rövid sípolás. A nappali mentőcsapat tagjai beszállnak a liftbe.

 -Jó szerencsét!- így köszönnek feléjük azok, akik most tértek vissza a föld gyomrából a napvilágba.

Lukács István


a Friss újság 1933. július 4.-i száma a megmenekült bányászokról


-Pilisszentiván havilapja 1992 februári számából, írta ifj. Neubrandt Ferenc-


Élve kiásták a solymári haláltárna kilenc rabját


A megmenekültek drámai vallomása a 85 órás földalatti pokolról - Bíztunk és imádkoztunk - Találkozás éjjel az élettel és szabadulással - Csernit és Besendorfert még lázasan keresik


Az ajándékba kapott élettel újra tárnába szállnak a vörösvári bányászok


A pilisszentiváni Solymár-akna mélyéről, 184 m mélységből kilenc embert élve mentettek meg. A csodával határos ez a menekülés, amely 85 órás idegfeszítő küzdelem eredménye volt. Csoda, hogy ezt a kilenc embert életben találták. Megmenekülésük hírére az egész ország fellélegzett. szombaton, éjfél előtt nemsokkal találták meg a kilenc bányászt, akiknek az életéért nemcsak a hozzátartozók, nem csak az egész bányavidék, de mindenki aggódott. Persze nehéz volt bízni, hiszen a torlaszok mögé nem lehetett látni, és senki sem tudhatta bizonyossággal, hogy a betörő vízáradat hol lepte meg szerencsétlen bányászokat. Most az Új Szent János kórházban pihenik ki az élet-halál küzdelem nélkülözéseit. A szerencsétlenül járt bányászok közül kettő hiányzik még. Cserni Ignác és Besendorfer Ferenc. Hogy ezek ketten élnek-e még, nem tudja senki. Megmenekült társaik szerint ezek életéről, fájdalom, le kell mondani. Mindazonáltal ennek a két embernek a felkutatására tovább folyik a küzdelem.

Éjjeli csoda: megtalálták az iszapár rabjait

Július 3.-án este 11 órakor a pilisszentiváni bányairodában megszólalt a telefon:

-Kuzén igazgató úr lement a tárnába. Ne tessék nyugtalankodni, nemsokára feljön és hazamegy.- Az igazgató felesége érdeklődött férje után, aki amióta a szerencsétlenség bekövetkezett, csaknem éjjel-nappal lent tartózkodott a Solymár-aknában, és a mentési munkálatokat irányította. De Kuzén igazgató ezen az éjszakán sem ment haza. Tizenegy órakor a lift felhozta a fáradt mentőcsapatot és levitte a váltást. Guzsik József öreg bányász vezette a kis mentőcsapatot, amelynek tagjai: Hoffer Károly, Malatinszki János, Fekte István, Vakán Károly, Pintér, Kolonics, Fitz és Albrecht vájárok voltak. Velük szállt le a bányába Kovács Sándor és Szabó Ernő bányamérnök is. Egy hatalmas, kemény torlasz lebontásán kellett dolgozniuk. Guzsik és Malatinszki elől haladtak a munkában. Közeledtek az ötös fékpálya felé, melynek üregében sejtették a munkásokat. De fogalmuk sem volt arról, hogy élve vagy halva találják meg őket. A két ember csákánnyal és baltával igyekezett a salaktömböket eltávolítani. Egyszerre alig hallható, fáradt hang ütötte meg a fülüket: 

-Segítséég...! Élüünk...!- Malatinszkinak és Guzsiknak kiesett a csákány a kezéből. Jól hallották vajon, vagy csak a szívük zakatolása vert a fülükbe földöntúli hangokat? De nem, a nyöszörgés ismétlődik... 

-Hahó emberek!- szakadt fel Guzsik öreg vájár melléből a kiáltás -ide mind hozzám!- És nekiestek a salaktömbnek. Egyetlen rántással elemelték a helyéről. Léghuzat támadt és eloltotta a karbidlámpákat. 

-Jó szerencsét- hallatszott a fáradt hang, valahonnét jobbról egy fekete üregből. A mentőcsapat közül valaki hirtelen meggyújtotta a lámpáját és a karbid sárgás fényében egy elgyötört, szakállas arc meredt rájuk, Maráczi István arca aki a sötét üregből rájuk tekintett. A mentők nekiestek az üregnek, kiszélesítették a torkát és kiemelték Maráczit. Ezalatt a tárnában végigzúgott az alarm és Löffel Gyula, aki a szivattyúháznál dolgozott, telefonált a felszínre, hogy megvannak az emberek. Odafent pillanatok alatt elterjedt a hír. Közben Maráczit már kifelé támogatták. A mentőcsapat többi tagja tovább gázolt a salakos vízben, kapaszkodtak felfelé a mellékvágatban. -Hahó, merre vagytok?- Egy oldalvágatban megtalálták Marlok Istvánt, Richolm Jánost és Albrecht Vencelt. Ott kuporognak félig a vízben. Tőlük pár méterre a falnak támaszkodik Drevenka Pál. Rövid izgatott szóváltások, útbaigazítások és ráakadnak Szlávik Mihály, Szőcs János, Triznya Gáspár és végül Patta Ottó rongyos, reszkető, kísérteties alakjára. Úgy támogatják őket átázott ruhájukban a bánya segélyhelyére. Odalent, még mielőtt beszállnának a liftbe, számba veszik őket. Egy, kettő...nyolc,kilenc. Kettő hiányzik. Cserni Ignác és Besendorfer Ferenc. A mentők tovább akarnak menni, hogy még egyszer átkutassák az üreget, de a fiatal Szlávik Mihály lemondóan szól: -Ők nem voltak velünk. Őket oldalba kapta a víz...- Nem fejezi be a mondatot. 

A lift csörömpölve szaladt felfelé és vitte az első három megmentett bányászt. Odafent vakító fényár fogadja őket. Mindenütt égnek a lámpák és megcsapja őket a friss nyári levegő, melytől 85 órán keresztül el voltak zárva. A három ember megtántorodik. Úgy fogják fel őket és fektetik le a pillanatok alatt előhívott vármegyei mentők hordágyaira. Orvosok fogják őket körül és konyakos tejet itatnak velük. A lift közelében egyre több bányász és bányászfeleség közeledik a megmentettek felé és egyszerre a tömegből éles kiáltás hallatszik: -Apa, apus!- Egy kislány szaladt a hordágyhoz és sírva omlott rá Maráczi elgyötört testére...

A másvilág kilenc utasának megrázó vallomása

A kilenc megmentett bányászt az Új Szent János kórházba szállították... A Friss újság munkatársa a reggeli órákban elsőként beszélgetett a megmenekültekkel. Elsőként Maráczi Istvánnal. 

-Mondja el hogyan történt a szerencsétlenség?! 

-Szerdán délben, háromnegyed 12-kor az Erzsébet-akna felől különös, süvítő hangot hallottunk. Mindjárt tudtuk, hogy víz tört be a tárnába. Ösztönszerűen menekültünk. Visszafelé akartunk menni a lifthez, de a víz gyorsabban jött. Meneküljünk emberek! - kiáltottam és elkezdtünk kapaszkodni felfelé a fékkamra üregeibe. Az utolsó emberünket egy csille elkapta és odanyomta a falhoz. Úgy kellett őt felhúzni, mert csaknem elájult. Egyre feljebb és feljebb kapaszkodtunk. Mostmár egy 8 méteres fal választott el minket a főtárnától, amelyben zúgott, dübörgött a víz, és az irtózatos robaj visszhangzott a szűk folyosón. Derékig vízben álltunk, és nagyon nehéz volt a feljebbjutás. Egy alig emberderéknyi szűk folyosóhoz érkeztünk, amelyet a kezünkkel tágítottunk ki, amíg végre sikerült 18 méter magasságban elhelyezkednünk. Szerszámainkat mind elvitte a víz, amely utánunk jött és egyre jobban emelkedett. Ismét a kezünket kellett igénybe vennünk, és kétségbeesetten fúrtunk lyukat, amelyen a vizet leeresztettük. Aztán ott ültünk, virrasztottunk, és kerestük a menekülés útját, de hiába. Tudtuk azt, hogy a megmentésünkön dolgoznak és imádkoztunk, hogy sikerüljön... A beszélgetés itt félbeszakad, mert megérkezett Maráczi István felesége. Így fejeződik be a Friss újság beszámolója a történtekről. 

"Egyébként volt szerencsém kinyomozni, hogy a megmenekült bányászokat Reismann Rezső táblabíró kihallgatta a balesettel kapcsolatban, valamint azt is, hogy nem kisebb személyiség látogatta meg őket a kórházban, mint Imrédy Béla pénzügyminiszter, a későbbi miniszterelnök. Annak érdekében, hogy ne csak a korabeli újságok írásai alapján kapjunk tájékoztatást a közel 60 évvel ezelőtt történtekről, felkerestem az egyik résztvevő és túlélő Drevenka Pál (aki azóta sajnos már elhunyt) feleségét, Midi nénit, aki 85. életévébe lép és jó egészségnek örvend."

-Hogyan tetszik visszaemlékezni a szerencsétlenség napjaira? 

-Amikor meghallottam, hogy mi történt, kiszaladtunk az utcára, hogy mi van, mi van. Sírtunk. Azt már nem tudom meddig engedtek minket a bányához. De be nem engedtek. Hát mit csináljunk? Sehova sem mehettünk. Csak visszamehettünk haza és sírtunk. Aztán vártunk, vártunk. Ha akármilyen hír volt, jöttek szólni, azt megmondták. De hát hiába, minket nem tudtak megnyugtatni. Akkor még fiatal voltam, erős voltam, de borzasztóan megviselt. 

-Hogyan tetszett megtudni, hogy megmenekültek és a férje is él? 

-Arra már pontosan nem emlékszem, hogy kik jöttek, de kiabálták, hogy: "Kimentették a bányászokat és élnek!". Hát ez borzasztó nagy öröm volt a falunak. Nem csak azoknak, akiknek a hozzátartozójuk lent volt. Nagyon, nagyon örültünk. Én a férjemmel már csak a kórházban találkoztam. Hála Istennek, a férjemnek a gyöngeségen kívül más baja nem lett. A kórházban nagyon szépen kezelték őket és mindig beengedtek minket. Nem tudnék egy rossz szót mondani. 

-Ha jól tudom, Drevenka néni akkor épp kisbabát várt. 

-Igen. Ha jól emlékszem,hárman voltunk másállapotban azok közül az asszonyok közül, akiknek a férje lent maradt. És ha jól tudom, az én fiam született élve. A másik két asszony elvetélt. De ebben nem vagyok biztos. 

-Nem lehet, hogy esetleg a szerencsétlenség okozta feszültség vagy sokk okozta a halva születéseket? 

-Erre sajnos nem tudok már visszaemlékezni.


Részlet a Pesti hírlap és az Új nemzedék 1933. július 4.-i számából


Baleset az Erzsébet-aknában


A pilisi hegyek mélyéből élve került elő kilenc eltemetett bányász, akiket a beomlás 4 napig elzárt a külvilágtól. Most kórházi ágyaiknál - ahol kipihenik a halállal találkozás szörnyű emlékét, egy ország figyelme és öröme virraszt. Ők valószínűleg sosem fognak tudni hűen beszámolni arról, ami velük a rettenetes nyolcvanöt óra alatt történt. Nehéz is volna elmondani, mi volt ez a négynapos semmi: kétszáznegyvenhat méterre a föld színe alatt, mintegy sírboltban. Se étel, se ital, végül már fény se, levegő se... már órájuk sem mutatta az időt, mely összefolyt körülöttük egyetlen megszakítás nélküli éjszakába. De egymást okosan felváltva, a halál sötétségében tágra nyílt szemekkel várták vissza az életet. Míg ez a történet a föld alatt, ugyanez az erő, az összetartás hősies ereje indul el a föld felett, hogy megszabadítsa őket. Az a másik kis csapat bányász, akik egymást folytonosan felváltva törték a triászkőzetet, az omlott betont, a dagadt iszapföldet, hogy eljussanak talán már nem is élő társaikért, hanem csak holttesteikért, ez megint annak az emberi léleknek a dicsérete, mely nemcsak a munka hasznából, hanem végzetes összeroppanásából is tiszta szívvel és önfeláldozással tudja kivenni részét. A magyarországi munkásság történetének legszebb lapjai közé iktathatja azt a négy napot, amikor az Erzsébet-aknában lent tizenegy ember volt eltemetve, fönt pedig maroknyi munkáscsapat ásta, túrta magát feléjük a megváltó élettel...


Utolsó pillanatban


Utolsó pillanatban a megfulladás elől ragadtak ki kilenc élő bányászt a pilisi haláltárnából. Az Erzsébet-aknai bányakatasztrófa tizenegy áldozata közül kilencet megmentett a bányászok és a mentést végző mérnökök csodával határos és hősies erőfeszítése. Nyolcvannégy órai gyilkos iramú munka után szombatról vasárnapra virradó éjszaka, néhány perccel éjfél előtt a mentőcsapat elérte azt a helyet, ahol az élve eltemetett bányászok tartózkodtak, és éjfél után mind a kilencen fent voltak ismét a szabad ég alatt.


A megmentettek:

Albrecht Vencel, Drevenka Pál, Maráczi István, Marlok István,

Patta Ottó, Richolm János, Szlávik Mihály, Szőcs János, Triznya Gáspár.


Besendorfert és Csernit nem találták meg. Ezek ketten az iszaplavina betöréséhez egészen közel tartózkodtak. Életben maradásukhoz alig volt remény. Valamennyi életben talált bányászt még az éjszaka folyamán az Új Szent János kórházba vitték a mentők. Mindnyájan egészségesek. Az utolsó percek történetét Malatinszki János, a mentőcsapat egyik tagja, aki elől dolgozott, így mondta el: 

"Tizenegy órakor még javában dolgoztunk. Nem is álmodtuk, hogy már csak néhány méterre vagyunk a fiúktól. A szikkadó iszap és a benne összegyűlt mindenféle törmelék nagyon megnehezítette a munkát. Csattogtak a balták, a fűrész és a csákány szünet nélkül dolgozott. Lábunk alatt csobogva folyt a víz, és ebben a zajban csak akkor állt be néhány pillanatnyi szünet, mikor megközelítettük az 5-ös fékpálya fékkamráját. Ez a rendes vágattól eltérően egy nagyobb föld alatti üreg 8-10 méter hosszú és kb. 4-5 méter széles. Mielőtt az üreget elzáró utolsó torlaszt is lebontottuk, rövid szünetet tartottunk, hogy jelzőkopogtatást adjunk. Ekkor, jóformán még el sem hangzott a kopogás, azonnal megérkezett a válasz, közvetlen közelből. Dermedt csendben álltunk egy pillanatig. Itt vannak - suttogta valaki a hátam mögött, s a következő percben átszűrődő gyenge hangot hallottunk:

"Segítség!...Segítség!..." A hang pontosan a fékkamra irányából jött. Erre aztán neki az iszapnak! Olyan munkát, amilyen ekkor következett, még nem látott ember. Három, vagy négy perc alatt átszakítottuk az utolsó falat, ami még utunkban állt. Mikor az utolsó torlasz is leomlott, feltárult előttünk az üreg. A lyuk mögött vaksötétség volt és teljesen elhasznált, fojtott levegő áramlott felénk. Kezünkben kialudt a lámpa, de nem törődtünk akkor más semmivel. Előre rohantunk a sötétben. -"Itt vagyunk!"- hallottam Maráczi hangját. Hátul valaki lámpát gyújtott és a hirtelen fellobbanó világosságban megláttuk őket. Egyikük egy üres csillében feküdt, egy másik a vizes földön, de a legtöbben már ott álltak összeverődve az üreg bejáratánál."

Vakán Károly: "Mikor láttuk, hogy megvannak, hamar összeszámoltuk őket. Örültünk, hogy egyszerre kilencen kerültek elő. Kérdezni sem kellett, tudtuk mindnyájan, hogy ki az a kettő, aki nincs közöttük. Akiknek a baltáját és a lámpását már előbb megtaláltuk ott, ahol a vízbetörés történt. Azok szegények..." Nem tudta befejezni be a mondatot. Hangja elcsuklott, csak a kezével mutatta, hogy alig van már remény.

Fent Triznya Ágoston aknásszal találkoztunk, aki Triznya Gáspár testvérbátyja. Szerdán utolsónak hagyta el a menekülők közül az aknát. Még mindig a viszontlátás hatása alatt áll. Triznya Ágoston a katasztrófa utáni első 50 órát egyhuzamban dolgozta végig és fanatikus hittel bíztatta újabb és újabb rohamra társait. A titáni küzdelem nyomai még ma is meglátszanak rajta. Arca sápadt, szeme beesett, izmos, vállas alakján, mozdulatain még érezni lehet, hogy ez a 33 éves férfi olyan teljesítményt vitt véghez, amelyre alig van példa. A mentés napjai alatt szót sem lehetett kivenni belőle. Most szívesen beszél. Szerényen hárítja el magától a dicséretet. "A szivattyúknak köszönhetünk mindent" - mondja. "Én fél tizenegykor búcsúztam el öcséméktől odalent. Ez körülbelül 800 méternyire volt az Erzsébet-akna lejáratától. Innen felülvizsgálatokra indultam különböző vágatokba. Mikor a detonáció történt a telefon mellett álltam, a lifthez közel. A tárnán vad szélroham söpört végig, a lámpám kialudt és távolból hatalmas dübörgés rázta meg a földet. Meggyújtottam egy rongyot és így megállapítottam, hogy a légnyomás melyik vágat felől rohant szembe velem. Ekkor Bélus munkavezetővel azonnal arrafelé rohantunk, hogy a legközelebbi helyekről kimentsük az embereket. Mindenfelől a liftekhez rohantak az emberek. Mi ketten tovább rohantunk befelé a tárnába. Ekkor már mindent elárasztott a víz. Tudtuk mindketten, hogy az életünkkel játszunk. A víz rohamosan emelkedett, előbb derékig, aztán már nyakig ért, végül úszni kellett. Tizenhárom fokos vízben! Ha a szivattyúk csak 5-10 percet késnek, vagy valamelyik elromlik, mindketten elpusztultunk volna. A gépüzemnek köszönhetjük a megmenekülésünket. A nagy teljesítményű szivattyúk kifogástalanul működtek, a víz egyre kevesebb lett. Így értük el azt a helyet, ahonnan már nem lehetett tovább jutni."


Kilenc bányász elmondja csodálatos menekülését


Szlávik Mihály: "Szerdán reggel hat órakor indultam a bányába. Csillés vagyok, az volt a dolgom, hogy a kötőpályán a féket kezeljem. Dél felé gyanús zörgést hallottam, s a levegő hirtelen megsűrűsödött. Első gondolatom: szólni a többieknek! Szaladtam a pajtásaimhoz. Először hármat találtam meg, később heten voltunk, végül egy siklófék alatt kilencen. Akkor már tudtuk, hogy szegény Besendorfer Feri és Cserni sohasem jut fel élve a felszínre. A föld megindult, a víz zuhogott, mi a fék alatt vártuk, hogy elmúljon a veszedelem. Aztán elindultunk. Mehettünk talán 120 métert. Találtunk egy ajtót, ami be volt szorulva. Utat csináltunk a vízhez. Aztán egy siklóra jutottunk, de akkor már mindnyájan nagyon ki voltunk merülve, ezért leültünk pihenni. Az volt a baj, hogy mindenünket elvitte a víz, nem volt elemózsiánk. Mondtam a pajtásaimnak, feküdjünk le aludni. Nem is tudom mennyit aludtunk. Felébredés után megint dolgoztunk. Utat csináltunk és közben imádkoztunk." -Éhesek voltak?- "Nem éreztük. Sokat gondoltunk a szabadulásra. Összetartottunk, elkeseredve nem volt senki. Tudtuk, hogy fent dolgoznak a megmentésünkön, nem hagynak elpusztulni a pajtásaink. az nagyon szomorú volt, hogy a pihenőnél mindenki a családjáról beszélt. Szülők, feleség, gyerekek..." Az elemekkel való négynapos küzdelmüket tőmondatokban idézi fel Szlávik Miska: "Elaludt a lámpánk. Nem tudtuk mikor van nappal, mikor éjszaka. Nem láttuk az óránkat sem. Azt sem tudtuk, mennyi ideje vagyunk lent. Egyszerre csak azt mondja a Patta Ottó: "Pajtások, jön a mentőcsapat!" Valaki nevetve válaszolt: Bárcsak jönne! De a hír igaz volt.

Így menekült meg kilenc bányász az Erzsébet-akna mélyéből. 1933 július 4.-én mentették meg őket. A mentőakciót Muttnyánszky Ádám főmérnök irányította. A mentőosztag vezetői: Malmossy Mihály bányakapitány és Triznya Ágoston. A kilenc bányászt az új Szent János kórházban ápolták.



Az 1946-ban kitelepített solymári bányászok névsora

"Amikor 1946 elején Solymár lakosságának kitelepítése szóba került, a solymári elöljáróság kérelemmel fordult a felettes szervekhez, hogy a szénbányászat fontosságára való tekintettel, a bányászokat mentesítsék a kitelepítés alól. Pár nappal az első szerelvény indulása előtt kapta meg a községi elöljáróság a miniszteri levelet, melyben a szénbánya munkásait a kitelepítés alól mentesítik. Amikor ez a levél 1946 április 6.-án a solymári főjegyzőhöz megérkezett, azonnal kidoboltatta, hogy a szénbánya munkások, azok özvegyei és a bányanyugdíjasok a kitelepítés alóli mentesítés érdekében a mentesítés iránti kérelmeket adhatnak be,az itt működő bizottsághoz címezve. A kérelmeket az érintettek a községházára hozták be, ahol azokat átvették és továbbították az itt működő, Kitelepítési kormánybiztos alá tartozó mentesítési bizottság elnökéhez. A beadott kérelmekről a községházi dolgozók a beérkezési sorrendben egy jegyzéket készítettek, amelyben 54 kérelem szerepelt. Az akkori papírhiányra jellemző, hogy nem volt a községházán elegendő papír, s így az ilyen feljegyzéseket régi üres nyomtatványokra írták. A jegyzéken szereplő 54 kérelmező közül 11 főt mentesítettek a kitelepítés alól, a többi mind kitelepítésre került. A mentesített személyeknél a jobb margón egy M betű szerepel. Sajnos, ennek ellenére innen a bányászok nagy részét mégis kitelepítették. De Pilisvörösvár és Pilisszentiván községekben, e döntés alapján - mivel a lakosság zöme bányász volt - a kitelepítésre már egyáltalán nem került sor. Úgy látszik, hogy 1946 április első felében, amikor a miniszter a mentesítésről intézkedett, de már a kitelepítési bizottság Solymáron tevékenykedett, a két szerv közötti kapcsolat még rosszul működött. Lehet, hogy a kitelepítési bizottság erre vonatkozólag még megfelelő utasítást sem kapott. Talán e kontaktus javulása az oka annak, hogy a későbbi időpontban Pilisvörösvárra és Pilisszentivánra már nem került sor."

listák és leírás: néhai Seres István