Lipót-akna (1902-1941)

Néhány évvel az Erzsébet-akna megnyitása után észrevették, hogy a szénmező átnyúlik Pilisszentiván határain, és északi irányban, Pilisvörösvár alatt folytatódik. Az ikeraknák mélyítését 1902-ben kezdték el, s az egyik belga igazgatósági tag, Leopold Dumonceau után -magyarosítva- Lipót-aknának keresztelték el.

Mindkét aknát futóhomokon át először 210 méter mélységig, a tengerszint alatti -16 méteres szintig mélyítették le. A szállítás lebonyolítására az I. sz. akna talppontjából ereszkét, a II-es aknáéból pedig egy légvágatot mélyítettek a -52 méteres szintre. A vágatok kihajtása során 1904. szeptember 16.-án érték el a széntelepeket és elkezdték a termelést. Az 1910-es évek elején 675-en dolgoztak a bányában, ebből 514 magyar, 50 német, 46 horvát, 34 román, 26 szlovák és más nemzetiségbelik. Ebben az időben a nagy kiterjedésű vágatokból már 2500-3000 liter víz fakadt percenként. Ennek megoldására a meglévő 800 lóerős erőtelepet 1913-ban egy 2500 lóerős teleppel bővítették. Az egyre növekvő szállítást az I. sz. fő szállító ereszke már nem bírta el, ezért még ugyanebben az évben a szállítóakna talppontja alá hajtották a főszállítóvágatot; az I-es aknát 36 méterrel mélyítették és a -5 méteres szintről szállítóvágatot hajtottak a Déli mező feltárására.

A pilisvörösvári kőszénbánya a világháború első évére évi 1,5 millió mázsa termelést ért el. Amikor kitört a világháború, a szén iránti igények növekedtek, még több szénre volt szükség. A növekvő igényű villamos energiát biztosítani kellett, ezért tartaléknak felszereltek egy 3000 lóerős gépegységet is. Később a megcsappanó szénvagyon miatt újabb, nagyobb feltárásokat végeztek a -52 méteres szinten. 1920-ban az ismét felfutó termelés megkívánta a II. sz. akna 246 m-es mélységig való lemélyítését is.

Ekkor készült el a Keleti és Nyugati bányamezőt az aknapárral összekötő főszállítóvágat, hogy átvegye a felsőbb szintek termelését. Mivel már jócskán a nyugalmi víznívó alatt termeltek, a bányavíz mennyisége ekkor már elérte a percenkénti 5500 litert. A kitermelt szenet az aknák mellett felépített osztályozón osztályozták, ahonnan egy faszerkezetű kötélpálya szállította a szenet a solymártelepi rakodóhoz. A kötélpályát 1905 januárjában helyezték üzembe. Az aknák termelése kb. 500 tonna volt naponta. Az üzem 1922-ben jéggyárat, 1935-ben pedig brikettgyárat építtetett, ennek napi termelése 12-15 tonna jó minőségű szénbrikett volt. 1921-től áramfeleslegébõl áramot szolgáltatott a Lipót-akna villamos központja a Budapestvidéki Villamossági Rt.-nek, Pilisvörösvár ennek köszönhette az 1923-as villamosítását.  

1935 után a bánya már nemigen fejlődött, szénvagyona kimerülőfélben volt. Több fúrást is mélyítettek, újabb széntelepeket kerestek, de mindegyik fúrás meddőnek bizonyult. Az 1938. január 1-jei állapot szerint az ikeraknák pillérén kívül már csak mintegy 50 ezer tonna szénvagyont tartottak nyilván. Ekkor - hogy az üzem rentábilitását fenn tudják tartani - tervet készítettek a pillér lefejtésére, amit a bányakapitányság engedélyezett. 

A becslések szerint az aknák védőpillérében visszamaradt szénvagyon mintegy 430.000 tonnát tett ki. Ezek a védőpillérek elsősorban arra szolgáltak, hogy biztosítsák az aknák üzembiztonságát, másrészt hogy védelmet nyújtsanak az aknák mellé telepített épületeknek (osztályozó, erőmű, hűtőtorony, kémények), nehogy azok elmozduljanak. A védőpillérek kitermelése ugyanakkor nem volt veszélytelen, mivel az aknákat nem túl szerencsés megoldással annak idején a fővetőbe fúrták; annak síkja közvetlen a -18. szint felett metszette az aknákat, így meg volt az előfeltétele annak, hogy a kőzetmozgások következtében az aknák a vető mentén elnyíródva oldalirányú elmozdulást szenvedjenek. Ez akár súlyos üzemzavart, szerencsétlenséget is okozhatott volna. A 430.000 tonna szén azonban túl értékes volt ahhoz, hogy veszni hagyják. 

A védőpillérek lefejtése igen körültekintően elkészített, majd a bányahatóság által jóváhagyott terv alapján 1938 áprilisában vette kezdetét és megszakítás nélkül tartott 1940 decemberéig. Az aknáktól számított 80 méter átmérőjű körön kívül sugarasan telepítették a fejtéseket. Ennek előnye, hogy az épületek csak a fejtés későbbi szakaszában kerülnek a kőzetek mozgási zónájába, valamint a mozgás lassú és egyenletes legyen. Ezt rendszeres időközönként ellenőrizték is. Mivel az aknapillérekbe való behatolás során az egymáshoz közel lévő függőaknáknál könnyen előfordulhatott, hogy egyszerre hibásodnak meg, ezért az üzemvezetés elhatározta egy harmadik kijárat létesítését. Ez a kijárat egy valamikori iszapoló feltörés volt a pillértől déli irányba. A 172 méter hosszú, 64 fok dőlésszögű járórészt 1938 végén helyezték üzembe, jelentősen növelve ezzel a bányában dolgozók biztonságát.

1939-ben a pillér lefejtése már egy éve tartott, amikor megjelentek a már szemmel is látható torzulások, elmozdulások. A pillér közelében lévő kőzetrétegek mozgásai megélénkültek, a felszíni épületek süllyedése felgyorsulni látszódott. Mivel a feltárt szénmennyiséget időközben kifejtették, a fejtés már csak a pillérekre korlátozódott. A süllyedés gyorsasága a fejtésekre is kihatott: a hirtelen jelentkező nyomásjelenségek, omlások miatt többször kellett a fejtéseket elhagyni. Az aknákban is jelentkeztek a süllyedés hatásai: a fővető alatti falazatokon repedések és törések jelentek meg. Az aknai rakodók csatlakozását is érzékenyen érintette, ugyanis a rakodók a környező kőzetrétegekkel együtt mozogtak és kezdtek elcsúszni, elválni az aknáktól. A pillér folyamatos leművelése során az aknák lassan süllyedtek, a felszínen a tornyok kezdtek megdőlni. Ez számtalan üzemzavart okozott a szállításban, ugyanis a süllyedés miatt az aknák fém szerelvényei, kábelek, csőidomok elgörbültek, deformálódtak, így a kas szállítóterébe értek. A csöveket, vezetékeket folyamatosan rövidíteni és/vagy toldani kellett. A kitermelés alatt a folyamatos iszapolás ellenére is havonta mintegy 5-10 cm-t süllyedtek az épületek, de mivel a talaj egyenletesen süllyedt, ezért csak minimális kár esett bennük.

1940 tavaszától a bányahatóság az üzemet fokozottan ellenőrizte. Mivel a szén termelése főleg az aknapár állapotától függött, ezért új műszaki tervet írtak elő, fokozták a termelés intenzitását. Fokozottan ellenőrizték a környező épületek süllyedésének mértékét. Az aknákat és a szállítóberendezéseket a folyamatos károk miatt felváltva használták; amíg az egyik üzemelt, addig a másikat javították.

Mivel az aknarakodók és főbb szállítóvágatok viszonylag épségben maradtak, 1940 nyarán - szigorú feltételek mellett - a hatóság engedélyezte a belső pillérmag lefejtését is. Ez az aknák körüli 5 méter sugarú körön kívül eső részt jelentette, azaz a fejtés során öt méternél közelebb nem közelíthették meg az aknák falazatát. Az aknák állapota ekkora már nem tette lehetővé a pillérmag teljes lefejtését, mert 100 méteres mélység alatt a falazat annyira tönkrement, deformálódott, a fővetőnél állandó mozgásban volt, a kasvezetők elgörbültek. Ezért csak a felső 100 méteres rész pillérének magját tudták fejteni. Ezzel párhuzamosan a már nem használt bányatérségeket, főszállító vágatokat, rakodókat, szivattyútelepeket visszarabolták, betömedékelték. A felszíni épületek is megsínylették a belső mag lefejtését; az állandó és nagymérvű süllyedések miatt megjelentek rajtuk a repedések, de a működésüket nem gátolták.

A pillér lefejtése során kifejtettek 385.000 tonna szenet, ami a pillérben lévő szénmennyiség 90%-át tette ki. 1940. november 30-án egy hatósági ellenőrzés kapcsán személy és vagyonbiztonsági okokból a termelőmunkát leállították. 1940. december 1-jén befejezték a Lipót-aknai pillér lefejtését, és megkezdték az aknák leszerelését. A szerelvények és berendezések nagy részét kiszerelték, majd a még nyitott térségeket, szállítóvágatokat, valamint a harmadik kijáratot lezárták. 1941. január 31-re befejezték az aknák tömedékelését is, s ezzel az aknaüzemet teljesen felszámolták. Az üzem berendezéseit egy évvel később egy másik aknaüzem építésénél használták fel.

Kevesen tudják, hogy abban az időben a Lipót-akna az ország egyik legkorszerűbb, legjobban felszerelt bányaüzeme volt. A bányaüzem épületeiből néhány még ma is áll a 10-es főút mentén.


Régi képek az aknákról /Fogarasy Attila, Hegedűs András gyűjteményéből/