Jóreménység-altáró (1944-1970)


1943-ban a Nagykovácsi Kőszénbánya Kft. (melynek társtulajdonosa Ajtay Zoltán volt) megnyitotta szénbányáját Nagykovácsi északi részén. Ajtay ekkoriban a szénszállítást még kötélpályával kívánta megoldani, ezért az altárót kizárólag víztelenítésre tervezte. A szükséges engedélyek birtokában 1944 augusztus 25-én el is kezdődhetett a táró kihajtása, melyet Horthy Miklós néhány évvel korábban a keleti fronton, harc közben elhunyt fia után, vitéz nagybányai Horthy István altáróként kereszteltek el. A háború közeledte miatt a munkálatok leálltak; csak mintegy 70 métert sikerült kihajtani. A leállás meglehetősen hosszú ideig tartott; tőke hiányában a munka csak 1947 őszén - már az államosítás után - indult el újra. Végül 1948. augusztus 13.-án Husztics Lajos Kossuth díjas brigádvezető vájár vezetésével lyukasztottak a Nagykovácsi oldalról kiinduló Antal-lejtősaknai ellenmunkahellyel, és szeptemberben megindulhatott a szén kiszállítása felsővezetékes kisvasúttal. A megnyitón a Pilisszentiván lakosságát a bányatelepre rendelték, s e jeles alkalomból személyesen jelent meg Rajk László, akkori belügyminiszter is, akiről az új üzemet nevezték el. Azonban ez nem tartott sokáig. Alig egy évvel később Rajk Lászlót koncepciós perbe fogták, majd kivégezték, így neve gyorsan eltűnt a kapuzatról.

Az ünnepélyes megnyitó 1948 szeptember elején. A jobb oldali kapu előtt Rajk László áll.
(képre kattintva nagyobb méretben megtekinthető)


Az altáró nyitópontja a Zsíros-hegy lábánál, Pilisszentiván község területén, a tszf. 226. méteren található. Tulajdonképpen magát az altárót és alapvágatait tekinthetjük a nagykovácsi bányák, bányamezők legmélyebb pontjának, hiszen az ottani szénmezők mindegyike e tszf. magasság felett helyezkedett el. Az altárót 80%-ban az alaphegységet alkotó, hófehér dolomitsziklába vájták, így biztosítás nélkül is állékony maradt. A nem állékony kőzetben történő vágatbiztosításhoz TH gyűrűket, vagy faácsolatot használtak. 

A fő szállítóvágatok két bányatelket és ezeken belül öt bányamezőt érintettek. A Nagykovácsi I. bányatelek a falu északi részén, az V-ös légaknától (mai Kálvária sétánytól) nyugatra, egészen a temetőig, Nagykovácsi II. bányatelek pedig a község nyugati pereménél kezdődött (a mai lovas tanya alatt kb.) és délnyugati irányban húzódott Telki felé. Az Ördöglyuk-barlang és V-ös légakna közötti terület már Solymár határán belül volt, a temető és a lovas tanya közötti terület pedig meddőzóna.

A bányatelkek elhelyezkedése Nagykovácsi területe alatt. A jobb oldali sárga négyzet a 
Nagykovácsi I., míg a bal oldali a Nagykovácsi II. bányatelek. 
Fehér színnel jelölve az egykori fejtéssel érintett területek.
(képre kattintva nagyobb méretben megtekinthető)

A megnyitót követően megkezdődött a feltáró és szállítóvágatok kihajtása. Az altáró első szakasza 1320 méter hosszúságot ért el, melyből a következő vágatok ágaztak ki:


400. m.-nél átjáró a szomszédos Párhuzamos-altáróba,


850. m.-nél délkeleti irányban a III-as főszállító vágat, az I-es fősikló és a III-as sikló, amikkel az Északi mezőt tárták fel,

 

1000. m.-nél nyugati irányban az I-es sikló az Antal mező 
(Északi mező) és Antal-lejtakna felé,

 

1200. m.-nél a Keleti-altáró 300m és a Délkeleti-altáró 200m hosszban és végül

 

1250. m.-nél déli irányban az V-ös sikló, amik a Déli mezőt igyekeztek feltárni.


1954-ben láttak neki az I-es sikló felső rakodójától a Nyugati, vagy más néven Antal irányvágat kihajtásának, mellyel az Északi mező részét képező Antal bányamező bekapcsolását tervezték, hosszabb távon pedig a Béta, majd a Delta mezőkig tartó meghosszabbításával számoltak. 1954. június 25-én az irányvágat hajtása során a fél évszázaddal korábban felhagyott Zwierzina-féle bánya öregségi műveletét közelítették meg, melynek pontos holléte nem volt ismert az üzem vezetése és dolgozói előtt. A felhagyott vágatokban jelentős mértékben felgyűlt öregségi víz és felszabaduló gázok áttörték a szénfalat, elmosták az I-es siklót, majd a siklón lezúdulva elöntötték a fő szállító vágatot. A vízbetörés kis híján megpecsételte az üzem sorsát, de végül a helyreállítás mellett döntöttek, azonban az Antal irányvágat kihajtását abbahagyták.


Hogy elkerüljék a hasonló, katasztrofális eseményeket és öreg műveleteket, az Antal mezői vízbetörés után a bánya vezetése új tervvel állt elő. E szerint a főtáró 800. méteréből kiágaztatva kezdik el egy irányvágat kihajtását, amihez kapcsolódó szállítóvágatokkal a Béta és Delta mezőket tárják majd fel. 

1954 szeptemberében kezdetét vette a 2400m hosszú Nyugati-altáró kihajtása, ezzel elindult a Nagykovácsi I. bányatelek nyugati felének, majd a Nagykovácsi II-es bányatelek teljes feltárása. A táró kihajtását a korábban már említett Husztics-féle brigád végezte, havi 200m-nyi vágat kihajtásával. Ekkoriban ez kiemelkedő teljesítménynek számított az országban.

1955 márciusában a Nyugati-altáró elérte a nagykovácsi temetőtől északra elhelyezkedő szénmezőt, a Béta-mezőt. Az altáró 900. méterében, déli irányban hajtották ki a Béta-mezei főszállító vágatot, melynek célja a régen Nagykovácsiban működött bányák mélyebb szinteken való megkutatása volt. Ezzel a Nagykovácsi I. bányatelek egész szénvagyona feltárásra került. 

A Nyugati-altáró kihajtása ezután tovább folytatódott, s fél év múlva, 1955 októberében a Husztics brigád lyukasztott Bürger Antal csapatával, akik a Nagykovácsi nyugati végén lévő II. lejtősaknai ellenmunkahely felől, a rakodótól hajtották az I. sz. fősiklót az altáró felé. A kihajtása során megindult a Delta I. mezőrész feltárása. Novembertől a kitermelt szenet már a vasút szállította. Az altáró kihajtása azonban itt még nem ért véget. Kb. 200m hosszabbítást követően létesítésre került a III. fősikló, majd a táró végén, kb. a 400. m-nél az I. főereszke, mellyel már a Delta II. mezőfeltárása kezdődhetett el.

A Delta II. mezőrész feltárása 1961-ben vette kezdetét. Ehhez kb. a Nyugati-altáró 2300. méterében egy teljesen új szállító vágatot kellett hajtani, mert a meglévő, fentebb leírt altáró kialakítása - az I-es fősiklói elágazástól - erre nem volt alkalmas. Ezért elhatározták és megkezdték az Új-Nyugati altáró kihajtását északnyugati irányban, ami a mezőt északi oldalon követte és a meglévő altáróval párhuzamosan haladt. Kb. a 200. méterénél déli irányban ágazott el a II. fősikló, 400m-nél pedig a szállítás megkönnyítése miatt összeköttetést létesítettek a két vágat között. Ennél az összekötésnél hajtották ki - immár az első vágatból kiindulva - dél felé a III-as fősiklót, majd végül nyugati irányban az I-es főereszkét. Ez utóbbi már a Delta II. mező termelésbe való bekapcsolását végezte. Ezekkel a műveletekkel a Delta I. mező feltárását befejezték, ugyanakkor az Új-Nyugati altáróval folytatták a Delta II. feltárását és kialakítottak egy nagyméretű zsompot is.

Ekkoriban C mező néven összevonták a Delta I. és Delta II. mezőket. A további feltárás során, kb. a 600. méternél dél felé kihajtották a II. főereszkét, mely újabb jelentős területet kapcsolt be a szállításba. A II. főereszkét elhagyva az alapvágat - melyet innen már C  mezei főszállító vágatként jeleznek - délnyugati, majd déli irányt vett és a IV. fősiklónál végződött. Ezzel 1966-ra - sajnos véglegesen - befejeződött az altáró kiépítése és a főszállító vágatok kihajtása. A IV-es fősikló délnyugati irányban tárta fel a Delta II.-t, de a teljes mező feltárására már sosem került sor. Az új altáró biztosítását javarészt beton idomkövekkel, kisebb részben faácsolattal biztosították.

A Jóreménység-altáró, s ezen belül a Delta mezőrész egészen a bezárásig, 1969. december 31.-ig termelte a jó minőségű barnakőszenet. Ez volt a Pilisi bányavidék legutolsó termelő üzeme 1969. június 30-tól a bezárásáig (a széntermelés előbb Pilisszentivánon 1969. június 30-án szűnt meg).

Szénnel írt falfirka az altáró falán. Fotó: Kismacsek

Az alagutakat ötszögletű (háztető), vagy enyhén kerekded formájúra faragták, így nagymértékű omlásbiztonságot értek el, hiszen a vágatra nehezedő kőzetnyomást a falak vezetik le. A táróbejárat bányatelep a bezárás után a Kőfaragó és Épületszobrászati vállalat tulajdonába került, majd a 90-es évek elején egy vállalkozó megvette, jelenleg fűrészüzem működik a területen. Az alagutat több helyen vízzáró betongáttal látták el, manapság csak egy rövidke része járható be, amit jelenleg pinceként használnak.

A telepen az épületek jórészt megmaradtak, közülük jelentős az egykori iroda, fürdőépület (átalakítva), trafóház, bányamentő állomás (sajnos romosan). Ezekről képek itt találhatóak. A villanyszín, gépszín, mozdonyszín, kerékpárszín, a villanyszerelő műhely, valamint a szivattyúház és a fűrészház sajnos a bontás áldozata lett. 

A föld alatti vágatrészek közül a kevésbé állékonyak, a faácsolattal biztosított szakaszok már rég beomlottak, az idomkővel biztosított vágatrészek és a kemény, állékony dolomitba vágott alagutak azonban napjainkban is állhatnak.

Elhagyott csille az egyik szállítóvágatban. Fotó: Kismacsek

Archív képek az altáróról /Csovics Balázs, Pálfy Gergely gyűjteményéből, ismeretlen képei/

A bejárat ma /Pálfy Gergely, Sági Balázs képei/