A pilisi szénbányászat története
 

A pilisi medencében kialakult szénbányászat múltja csaknem a Szabadságharcig visszavezethető. Az 1800-as évek közepén-végén a hirtelen megindult gyors ipari fejlődés nagy mennyiségű fűtő és tüzelőanyagot igényelt, amire a szén kiválóan alkalmas volt. Pesten és Budán a nagyvárosi építkezésekhez, az árvizek utáni újjáépítéshez sok téglagyár igyekezett megtermelni a szükséges tégla és cserép mennyiségét, ehhez azonban szintén nagy mértékben volt szükség szénre. 1849-ben Pilisszentivánon a gróf Karátsonyi birtokon egy szénkibúvásra találtak, amely döntő fordulatnak számított, ugyanis a gyárak, üzemek innen jóval olcsóbban be tudták szerezni a szenet mint a távolabbi helyekről, kevesebbet fizettek a szén szállításáért. A termelést 1849 végén, 1850 elején kezdhették meg a Külfejtésben. Az anyakönyvek először 1850-ben említik Szentivánon a bányászatot Ilk Ferenc osztrák bányamester neve mellett. 1860-ban Lőwy Lipót és Grünbaum Ignác alapítottak egy vállalkozást Szentiváni Kőszénbánya néven, majd a Külfejtés mellett mélyítették le a regina-aknát, amelyet három évig műveltek. A bánya a falutól félórányira állt, a bányászok munkaideje 12 órás volt, ünnep és vasárnapokon nem dolgozhattak. A helybéliek idegenkedtek a föld alatti munkáktól, ezért az 1850-es években megindult külföldről a bányászok bevándorlása a falvakba. Sok bányász nem is tudta a munkatársairól, hogy honnan jöttek, amilyen hirtelen érkeztek, olyan gyorsan el is tűntek a Külfejtés és a Regina-aknai üzem bezárásával.

1876-ban Galgóczi írja Szentivánról: "Van széntelepe, de nem míveltetik."

1878-ban Hantken Miksa így ír: "A szentiváni szénbánya művelését a bányában a nagyobbszerű telepégés a fejtést nagyon nehezítette, lehetetlenné tette, szüntették meg. Tekintve a szentiváni széntelepek vastagságát és a budai-vörösvári völgy kiterjedését... a kutatásoknak sikeres eredménye volna."

Nagykovácsiban a pilisszentiváni feltárások és bányászat megindulása után 1853-tól több kisebb magánbánya is működött, ezek 1901-ig fokozatosan megszűntek.

Szentivánon a szénbányászat 1863-tól szünetelt, kutatások azonban folytak. Az egyre sikeresebb kutatások után 1895-ben megalakult a Budapestvidéki Kőszénbánya és Ipar Rt. amelynek tulajdonosa Loser Mátyás volt. Ez az új Rt. már elég fedezettel tudott rendelkezni, hogy egy kisebb bányát nyithasson Pilisszentivánon. Ez az első Irma-akna volt 1897-ben. Ennek a társaságnak azonban nem volt elég pénze a további turzási és kiaknázási munkálatokhoz. Ekkor jelent meg a belga érdekeltségű Budapestvidéki Kőszénbánya Rt. (Societé anonyme des charbonnages du Bassin de Budapest) amely megvette az előző vállalat minden jogosítványát, engedélyét. A Loser féle Budapestvidéki Kőszénbánya és Ipar Rt. önfelszámolásra kényszerült. A belgák 226 földtulajdonossal kötöttek kölcsönbérleti szerződést. Akiknek a földjét, szőlőjét a bánya igénybe vette, minden kitermelt tonna szén után 30 fillér járt nekik. Ezekből a szénfillérekből kitellett az összes adójuk, sőt bizonyos összeget kézhez is kaptak. A termelést igen gyorsan, a századfordulón kezdték el egyre növekvő mértékben. 1898-ban Pilisszentivánon kezdték mélyíteni az Erzsébet-aknát, majd 1904-ben a Lipót-ikeraknákkal Pilisvörösváron is elkezdték a mélyművelésű bányászatot. Megélhetési szempontból sokat jelentett, hogy a bánya a község sok emberének, ill. családjának biztosította a mindennapi kenyeret. Rengeteg helybéli dolgozott külüzemi munkásként (asztalos, ács, kőműves...) már az aknák mélyítésekor is. A bánya fuvarozási lehetőséget is biztosított. A bányafát a falusiak fuvarozták, a környéken lévő téglagyárakba a szenet is ők szállították. A bányák nyitása után több száz munkaválalló bányász érkezett családostul többekközt Brennbergbánya környékéről, Németországból, Horvátországból, a Felvidékről. A sok letepülni vágyó ember miatt elsődlegesen tömegszállások épültek (Lipták tanya). A belga vezetést lassan-lassan magyar szakemberek váltották fel, de a bányák mindvégig belga tulajdonban maradtak. A századforduló első évtizedében kezdtek el épülni a bányatiszti lakások és kolóniák. Kolóniai házak és tiszti lakóépületek épültek a jelenlegi Wet kft. és az orvosi rendelő közti területen, valamint velük szemben az út túloldalán az üres területen. Egy ilyen házban 4-4 lakás volt, 4 a földszinten, 4 az emeleten (tetőtérben). Ezeket a házakat a 80-as évek elején lebontották. A két tiszti lakóházat nem bontották le, átépítve ugyan, de fennmaradtak. Az egyetlen megmaradt emeletes kolóniai lakóházat a 40-es évek elején a bányák megszűnése után vette meg egy család. Ez a ház jelenleg is áll a falu Solymár felőli végén jobb oldalt. Pilisvörösváron három kolónia épült sorrendben Alsó Kolónia, Öreg Kolónia, majd végül az Új kolónia. Vörösváron működött 1904-től a bányakonzum épülete, ahol a bánya dolgozói és családtagjai olcsón juthattak élelmiszerhez. A Lipót-akna bezárása után a konzum épületét szociális otthonná alakították. A kolóniák építése előtt nagyon sok család tömegszállásokon nyomorgott ahol pusztítottak a járványok, magas volt a halandóság. A bányászok egészségügyi helyzetének javítására létrehozták a Bányaorvosi szolgálatot. Az első ilyen rendelő az István-akna alatt volt egy barakképületben. Kezdetben 12 órás műszakokban dolgoztak a bányászok, azonban ez hamar elégedetlenséget váltott ki. 1907-ben Pilisszentivánon és Pilisvörösváron volt több tüntetés a 8 órás munkaidő bevezetéséért. 1924-ben a pilisi, a dorogi és a várpalotai bányászok a drágasági pótlék felemeléséért harcoltak, sikerrel jártak. 1928 november 23.-án mintegy 1600 bányamunkás lépett sztrájkba magasabb bérért és emberségesebb bánásmódért. December 11.-én 2000 ember úgy döntött, hogy családostul Budapestre vonul. Az ürömi vasútállomásnál rendőrök állították meg őket, csak egy 15-20 főből álló delegációt engedtek továbbmenni a Parlamentbe. A miniszterelnök-helyettes Vass József tárgyalást kezdeményezett a bánya igazgatóságával, ami arra kérte a bányászokat, hogy vegyék fel a munkát. A sztrájk hetedik hetében hajlandóak voltak némi engedményeket tenni. A munka felvétele utáni napokban 170 bányászt bocsátottak el a sztrájk miatt. Ennek a sztrájknak állít emléket a bányászemlékmű Pilisvörösvár főterén. 1929-ben Pilisszentivánon a Hauser és Társa által létrehozott Hungária-kőszénbánya megnyitása után sok család érkezett Környéről (Komárom-Esztergom megye). A szentiváni és vörösvári bányák 1938 és 1940 közötti megszűnte után a Budapestvidéki Kőszénbánya Rt. eltűnt a környékről, kivonult az országból. Egyesek szerint ennek katonapolitikai oka volt (a belgák nem akartak egy hadban álló országnak termelni) míg mások szerint a víz alá került, kimerülőfélben lévő aknákból a szenet már nem lehetett gazdaságosan kitermelni. 1941-ben Ajtay Zoltán (aki korábban a Hungária bánya főmérnöke volt) tervei alapján elkezdték Pilisszentivánon egy új bánya mélyítését, a Szent István-aknát. 2 évvel később Ajtay irányításával elkezdték kihajtani a Jóreménység-altárót Pilisszentivánon, Nagykovácsiban pedig az Antal-lejtősaknát. A terv az volt, hogy a két vágat hamarosan összeér és teljes kapacitással beindul a szén termelése. A háború azonban közbeszólt az altáróból csak néhány métert tudtak kihajtani. A lejtősaknából rövid ideig kis mennyiségben termeltek szenet. A háború alatt a Szent István-aknát HADIÜZEMNEK minősítették. A háborús események közeledtével a széntermelés javarészt szünetelt. A háború után két, egymástól eltérő időszakról beszélhetünk. 1946-ban a bányát államosították. A háború utáni években a szén iránti igény a magasba emelkedett, elkezdődtek a nagyobb beruházások, fejlesztések. A bányászoknak a hét minden napján(!) le kellett szállniuk a bányába, később az 50-es évek vége felé enyhült ez a nyomás, "már csak" minden második vasárnapjuk(!) telt munkával. Az 50-es évek elején a létszám elérte az 1400 főt, ebből mintegy 300-an voltak Szentivániak. A bányászok részére nyújtott kedvezmények és a viszonylag jó kereseti lehetőség vonzóvá tette a bányászatot, egyre több helyi "nem szakmabeli" embernek nyújtott kereseti lehetőséget. Utánuk következtek a nők és a közmunkára ítéltek, akik elszállásolására egy férfi és egy női szálló épült a falu elején. A letelepedni vágyók rendkívül kedvezményes feltételek mellett építkezhettek a Bányász Saját Ház (továbbiakban BSH) akció keretében. A kedvezményes BSH akciót természetesen a helybéliek is igénybe vehették. BSH házak épültek jórészben a falu NY-i részén, a Hársfa és Rét utcák környékén, a volt Karátsonyi kastély körül. Óvári Sándor elmondása szerint 1953-54 körül a Hársfa utca környékén 10 telket parcelláztak és építettek rajtuk családi bányász házakat. Ez volt a Flanctelep, a régiek még ma is így ismerik. Elnevezése a Flancolás szóból ered, ugyanis az 50-es évek elején a szegénységben élők mondogatták gyakran azokra, akiknek futotta új házat építeni. 1948-ban az István-akna mellett 4 szolgálati lakás, 1953-56 között BSH és vállalati lakásépítkezés keretében 60 db lakás épült. 1952-ben megépült a bányaorvosi rendelő, amely később a községi orvos rendelőjéül is szolgált és szolgál ma is. 1953-ban a Táncsics telepen 16 szolgálati lakást építettek. 1967-ben az István-akna megszűnése után az ott lévő épületek átalakításával további 17 lakás került átadásra a bányászok részére. 1946 és 1950 között a bánya a dorogi állami szénbányákhoz tartozott. 1950-51 között Pilisi Szénbányák Nemzeti Vállalat néven önállósodott. 1952 és 1954 június 30.-a között a Dorogi Szénbányászati tröszthöz csatolták. 1957 és 1963 június 30.-a között önálló vállalatként, mint Pilisi Szénbánya Vállalat működött. Július 1.-től ezúttal véglegesen a Dorogi Szénbányászati Tröszthöz lett csatolva, mint annak melléküzeme. A bánya termelésének felfutása (1143t/műszak) ekkor ért fel a csúcsra, 1950-től 1964 év végéig 163%-al(!) nőtt meg a termelékenység. Ehhez a gépesítésen kívül hozzáadódott, hogy az 1213 dolgozóból 1108 szervezett munkás volt. A munkások zöme Pilisszentivánról és Pilisvörösvárról járt be dolgozni. A pilisi medencében termelt szén minősége azonban nem volt a legjobb, elég magas volt a kéntartalma (3-4%-os) és rendkívül sok pirites koncentrácó fordult elő benne, fokozva a bányatüzek veszélyét. Az itt termelt szenet kétfelé választották: a gyengébb minőségű szenet hőerőművi, míg a jobb minőségű Delta mezőrészekből származó szenet elsősorban lakossági felhasználásra termelték és értékesítették. A jobb minőségű dorogi szén iránt azonban mindig is nagyobb kereslet mutatkozott. Ebben az időben a szén iránti igény kezdett csökkenni, a termelés alapját képező ásványvagyonok természeti adottságai egyre rosszabbak lettek, termelésük kezdett gazdaságtalanná válni. Az hozott határozat Új gazdasági mechanizmus címen 1968 január 1.-től került bevezetésre. A bevezetés után a bányatermékek árszínvonala emelkedett és így az nem tudott versenyben maradni a szénhidrogénekkel szemben, s ez a hazai széntermelés csökkenését eredményezte. A szén iránti mennyiségi csökkenés ugyanakkor a minőséget helyezte előtérbe, amit a pilisi bányaüzem szénvagyona nem tudott biztosítani. Az önköltség növekedett, a bánya kezdett veszteségessé válni. A feszámolás veszélyét fokozta az is, hogy mint a bányaüzem a Dorogi Tröszt legtávolabbi üzemeként működött. A 60-as évek végén megkezdődtek a leépítések, elbocsátások. 1968-ban már csak párszázan dolgoztak a bányában, a bányászok nagy része Dorogra járt munkába. 1969 április elsején az István-akna hatalmas kéményét ledöntötték, s ez az esemény jelentette a pilisi szénbányászat végének kezdetét. Ettől kezdve nem lehetett hallani a faluban naponta kilencszer a kéménybe szerelt gőzduda méltóságteljes fújását. A műszak kezdete előtt egy órával azt jelentette a rövid fújás, hogy :"Keljetek fel és készüljetek a munkára!".Fél órával később azt mondta a két rövid fújás: "Induljatok útnak!". Pontosan 6, 14 és 22 órakor leadott hosszú fújás jelezte a munka kezdetét. Ekkor már mindenki tudta azt, hogy jövőre már nem lesz bánya, nem lesz többé pilisi kőszén. A termelőmunka végül egy korábban hozott határozat alapján 1969 december 31.-ével véget ért. A bányánál maradt dolgozók közül a 228 fős földalatti létszám a Dorogi Szénbányáknál, 20 fő az aknamélyítő vállalatnál, 209 fő külszíni munkás a Kőfaragó Vállalatnál talált munkát, míg kb. 30 ember nyugdíjazva lett. A megmaradt vagyontárgyak a Kőfaragó Vállalathoz, mint jogutódhoz kerültek. 1970 januárjában elkezdődtek a bezárási és felszámolási munkálatok, melyek csaknem 4 hónapot vettek igénybe. 1970. április 1.-ével a bányát bezárták, az üzemet felszámolták. 1993 december 4.-én Borbála napján felavatták a falu főútja mentén a bányász emlékművet, emléket állítva a hajdan itt folyt szénbányászatnak.