Könyvajánló‎ > ‎

fegyelmezes



Roy F. Baumeister— John Tierney
 AKARATERŐ című könyvéből



Deb dadus és a hármas ikrek

Amikor Carroll megérkezett Paulék St. Louishoz közeli házába, úgy tűnt, nem aggódott különösebben a pokolfajzatok miatt, akiket korábban a felvételen látott, amint a falra másznak, a földre köpnek és a lámpaburákon hintáznak. Tudta, hogy a négyévesek néha nehezen kezelhetők, főleg ha egyszerre hárman rosszalkodnak. Azonban elegendő tapasztalata volt más borzalmas amerikai családokkal ahhoz, hogy felismerje, ennél nagyobb gondok is vannak.

    „Az ilyen otthonokban, a gyermekekkel valójában nagyon-nagyon könnyű bánni - mondja Carroll. - Rendszerességre, biztonságra vágynak, valakire, aki azt mondja nekik: én vagyok a felelős érted. Minden rendben lesz. Sokkal nehezebb a szülőket rávenni arra, hogy kitartsanak. Meg kell tanulniuk önmagukat kontrollálni ahhoz, hogy kontrollálni tudják a gyermekeiket." Carroll ilyen szülőkkel foglalkozik tizennyolc éves kora óta, amióta teljes állású dadus lett. Az egyik első londoni munkája alkalmával egy amerikai nővel és brit férjével dolgozott, akik tehetetlenül nézték dühöngő gyermeküket. „A gyerek szó szerint rázuhant a kávézóasztalra dührohamában - idézi fel Carroll -, az anyja pedig csak ennyit mondott neki: »Nagyon rosszul viselkedsz, kicsim.« Semmi rossz nincs abban, ha egy kisgyerek dühöng. Teljesen természetes. A mi feladatunk, hogy más megküzdési módokat is megtanítsunk nekik."
    A Paul szülők nem voltak ennyire lágyak, de éppen ennyire tehetetlenek voltak, ha a fegyelmezés került szóba. Amikor Tim, az apa hazaérkezett a munkahelyéről és meglátta a játékokkal beborított nappalit, egy hokiütővel mindet beseperte a szerkénybe. Az anyát, a korábban utaskísérőként dolgozó Cindyt szinte megsemmisítették a hármas ikrek, hiába volt tapasztalata nehezen
kezelhető felnőttekkel. Hamar feladta a próbálkozást, hogy rávegye őket a rendrakásra vagy az öltözködésre. Amikor Deb dadus azt mondta nekik, hogy vegyék fel a zoknijukat - ami óvoda előtt álló gyerekeknek szinte még megoldhatatlan feladat - egyikük, Lauren ezt megtagadta és beszaladt a konyhába, hogy odavigye anyjának a zoknit. Hisztérikusan, zokogva könyörgött anyjának, hogy segítsen, miközben kétségbeesetten kapaszkodott belé.
    „Ez nagyon szívszorító - mondta Mrs. Paul. - Fél órán keresztül ezt fogja csinálni. Ez most nagyon frusztráló lesz egy ideig. Amikor hisztizik, ugyanazt a kérdést kérdezi megállás nélkül. Ilyenkor elvesztem a fejem, nem tudok tovább figyelni, mindenkivel csak kiabálni tudok, és rögtön aludni küldöm őket."
    Ezúttal, mint rendszerint máskor is, a gyerek győzött. Mrs. Paul ráadta a zoknit, Carroll nagy elkeseredésére. „Négy és fél éven keresztül ilyenkor mindig dühös lett, ön pedig ráhagyta -mondta Carroll Mrs. Paulnak. - Mi fog történni, ha másodikos korában nem készíti el a matematikaleckét, mert nincs hozzá kedve?"
    Ilyen jelenetek láttán nehéz elképzelni, hogy a szülők a régi hagyományok szerint kötelességüknek tekintették, hogy verjék a gyerekeiket. „Ha kihagyjuk a verést, elkényeztetjük a gyereket" - ez volt az alapvető elképzelés, a gyerek elkényeztetése pedig egyet jelentett a rossz neveléssel. A puritán Cotton Mather még erőteljesebben fogalmazott: „Jobb verve, mint elátkozva." Nem a fenekelés visszaállítását hirdetjük, még kevésbé a verését, azt gondoljuk azonban, hogy a szülőknek érdemes újra felfedezni fegyelmezői szerepüket. Ez nem azt jelenti, hogy bántalmazónak vagy dühösnek kell lenni, vagy drákói szigorral büntetni. Fontos viszont, hogy figyeljük gyermekeink viselkedését és megfelelően jutalmazzuk, illetve büntessük őket.
    Akár leültetünk egy kisgyereket, akár megtiltjuk egy tinédzsernek az autóvezetést, minden büntetésnek három fő jellemzője van: a súlyosság, a sebesség és a következetesség. A szigorú fegyelmet sokan összetévesztik a súlyos büntetésekkel, de valójában ez a legkevésbé lényeges szempont. A kutatók azt találták, hogy a súlyosság rendkívül csekély hatású, sőt, ellentétesen is hathat: ahelyett hogy a helyes viselkedést támogatná, a kemény
büntetés azt tanítja a gyermeknek, hogy az élet kegyetlen és az agresszió helyénvaló. A büntetés sebessége - vagyis az időzítése -sokkal fontosabb tényező
 
... minél több idő telik el, annál esélyesebb, hogy nem fog emlékezni az esetre és arra, hogy milyen lelki folyamatok vezettek a büntetéshez.
    A büntetés legfontosabb tényezője a következetesség - ez a legnehezebb a szülők számára. Ideális esetben a szülőknek minden egyes alkalommal, ha a gyermek rosszul viselkedik, gyorsan büntetést kellene alkalmazniuk, de visszafogottan, sőt kimondottan enyhén. Gyakran elég egy szigorú szó, ha odafigyeléssel és rendszeresen alkalmazzuk. Ez a módszer kezdetben a szülőknek inkább jelenthet terhet, mint a gyermeknek. Hajlamosak elnézni vagy megbocsátani néhány rosszalkodást azért, mert fáradtak, vagy mert az elronthatja az egyébként jó hangulatot. Esetleg megmagyarázzák azzal, hogy kedvesek szeretnének lenni, talán egymásnak is azt mondják, hogy ne vegyék komolyan. Minél jobban odafigyelnek azonban a megfelelő időben, annál kevesebb figyelemre lesz szükség hosszú távon. A következetes fegyelem általában jó magaviseletű gyermekeket eredményez.
    Amíg a Cindy Paulhoz hasonló szülők szívszorítónak találják elkezdeni a fegyelmezést, Susan O'Leary pszichológus szerint - aki sok időt töltött gyermekek és szülők megfigyelésével - a gyermekek valójában jól reagálnak a rövid, nyugodt és következetes dorgálásra. Ha a szülők következetlenek és elnéznek egy szabályszegést, néha túlzott büntetéssel próbálják kompenzálni a következőt. Ez a megoldás kevesebb önkontrollt igényel a szülők részéről: lehetnek elnézőek, amikor ahhoz van kedvük, és büntethetnek nagyon súlyosan, ha a gyermek különösen rosszul viselkedik. De képzeljük csak el, milyen lehet ez a gyermek szemszögéből. Bizonyos napokon teszünk egy csípős megjegyzést és a felnőttek nevetnek. Máskor egy hasonló megjegyzés
verést vagy fontos kiváltságok elvesztését eredményezi. A viselkedésünk vagy a helyzet látszólag egészen apró, esetenként véletlen különbségei egyaránt vezethetnek komoly büntetéshez vagy annak hiányához. Amellett, hogy neheztelünk az igazságtalanság miatt, megtanuljuk: a legfontosabb dolog az, hogy rajtakap-nak-e minket a rosszalkodáson, illetve, hogy a szüléink éppen milyen hangulatban vannak. Megtanulhatjuk például, hogy az éttermekben mellőzhetők az étkezési szabályok, mert a szülők nyilvános helyeken túlságosan zavarban vannak ahhoz, hogy fegyelmezzenek.
    „A szülők azért találják nyilvános helyen nehéznek a fegyelmezést, mert úgy érzik, hogy elítélik őket miatta - állítja Carroll.
- Attól félnek, hogy az emberek rossz anyának fogják őket tartani. Ezt azonban ki kell verni a fejünkből. Bámultak már meg az emberek azért, mert kivittem egy gorombán viselkedő gyereket egy étteremből, de ezzel nem szabad foglalkozni. Azt kell tennünk, ami jó a gyermeknek, ez pedig a következetesség. Úgy kell felnőniük, hogy tudják, mi a helyes és mi a helytelen viselkedés."
    A következetességen alapuló nevelést alkalmazva hihetetlennek tűnő eredményeket ért el a Paul családban. Egyhetes ottléte végén az ikrek maguk vetették meg az ágyaikat és elrakták a játékaikat; Lauren büszkén vette fel a zokniját; a szülők nyugodtak és boldogok voltak. Legalábbis a műsor szerkesztett változatában így szokták bemutatni az átmenetet a teljes káoszból az áldott rendbe. De vajon fennmaradhat-e tartósan ez a változás, miután Deb dadus és a kamerák eltűntek? Megnéztük Paulékat 2010-ben, hat évvel Carroll látogatása után, és Mrs. Paul hosszú távon is sikeresnek értékelte a kísérletet. „Azóta nincsenek igazán nagy gondjaink" - mondta, és beszámolt arról, hogy a tévés hírnevet szerző négyéves pokolfajzatokból a tanulmányaikat tekintve nagyon sikeres tízévesek lettek, akik az iskola vezetőségi tanácsában tevékenykednek, otthon pedig továbbra is elvégezik a házimunkát.
    „Mielőtt eljött volna hozzánk Deb dadus, nem tudtam elképzelni, hogy ezeket a munkákat egyedül is el tudják végezni
- magyarázta Mrs Paul. - Azt hittem, ez túl nagy elvárás velük szemben, de egyszerűen csak híján voltak az irányításnak és a
szabályoknak, hogy mit is kellene tenniük. Könnyű egy szülőnek azt mondani, hogy »Menj és takarítsd ki a szobád!« -, de ez nem jelent semmit a gyermeknek. Ilyen erővel azt is mondhatnánk nekik, hogy bámulják a falat. Vennünk kell a fáradságot, hogy bemenjünk velük a szobába és mindent megmutassunk, például azt, hogyan kell összehajtani egy ruhát és betenni a megfelelő szekrénybe."
   Miután néhány alkalommal megmutatta Mrs. Paul ezeket a viselkedésmintákat, a gyermekek egyedül kezdték csinálni, bár időnként még mindig igényeltek némi szülői felügyeletet - és a szülők kitartását, hogy ne essenek vissza és ne csinálják meg helyettük. „Néha bejövök a konyhába, meglátom, hogy a zabpelyhes táljaik még mindig az asztalon vannak, és azon kapom magam, hogy meg akarom fogni és elmosni őket. Könnyebb számomra, mint megkeresni őket. De függetlenül attól, hogy hol vannak, muszáj szólnom nekik, hogy jöjjenek vissza és takarítsák el a saját edényeiket. Ebben nekem kell önkontrollt gyakorolnom."
   Ez pedig visszavezet minket a szülők ismerős kérdéséhez: Hogyan tegyünk szert önkontrollra és hogyan tartsuk meg? Hogyan fegyelmezzük nyugodtan és következetesen a gyermekeket, ha - ahogy Mrs. Paul felismerte - oly gyakran könnyebb elengedni a dolgokat? A megoldás, mint mindig, ezúttal is a célok és a szabályok felállításával kezdődik.

A kivonatot készítette: Cs. Gábor

Comments