Tamás Gáspár Miklós: A második nekrológ

1976 késő őszén, Kolozsvárt, napokig nem lelték Szilágyi Domokost. Eltűnt. Akkoriban tele voltam sötét fantáziákkal, balsejtelmem végighurcolt a Szamossal párhuzamos dombsoron: Kőmál – rajta a Fellegvár –, Borjúmál, Törökvágás – mögötte a Hója –, Kányafő, Szent Donát gyommal-gazzal benőtt mészkőszobra körül korhadt faággal piszkáltam az aljnövényzetet. (Szőcs Géza írt erről a szoborról.) 
Hallottam, mások másutt bóklásztak, a Szent János-kútnál, a Szénafüveken, a Bükkben, isten tudja, merre még. Azt hiszem, csak pár méterrel vétettem el a holttestét. 
Öngyilkos lett persze, ez nem lephetett meg senkit. Beteg volt, sántított, mindig ittas, de félelmetesen, szótlanul, jéghidegen ittas volt. Az utolsó időben – éppen korrektorrá „minősítettek vissza” szerkesztőből – gyakran találkoztam vele a nyomdában, már nem a Brassai utcai régi üzemben, hanem a Magyar utca végén, a Szentpéteri templomnál (Bulevardul Lenin 146), ahová botra támaszkodva gyakran elkísérte Marit, a barátnőjét, az olvasószerkesztőt. Még kattogtak a magas, öreg szedőgépek, az ólomsorokból álló hasábokat léniákkal elválasztva rárakták az acéltálcára, körültekerték szurkosspárgával, kefével rájuk kentek egy kis nyomdafestéket, ezekre meg ráborították a különleges, nedves papírt – ezt javítottuk tintaceruzával, a nyelv szabályfanatikus, purista őrültjei (de mindketten végső soron csak Kosztolányit ismertük el tekintélynek, itt-ott Kodályt, Illyést, Bárczi Gézát, Pais Dezsőt és Marit, aki a józan észt és nyelvérzéket képviselte). Még hogy nincs szigorú magyar szórend!
Szilágyi Domokost erre nem kérte föl s ezért nem fizette senki, csak nem bírta a hibákat, s nem tudott ellenállni a nyomdafesték illatának. Különben is rengeteget foglalkoztunk a szövegekkel. Korrektúra, „tisztafej”, összeolvasás, nyomdai revízió – s a virtuóz tördelőszerkesztőnek, Derzsi Jóskának kellett kitöltenie az Utunk szerkesztőségébe látogató kétrendbéli cenzor által ütött lyukakat a szövegekben. Az illusztrációk fémkliséit néha vésővel püfölték. De hiszen a gépírónők is helyesebben írtak, mint a mai akadémikusok, és még ott ült szótáraival és lexikonaival Borsné Fejér Gizella is, ha az egy-egy tárcában, amelyen végigment öt-hat író és három-négy nyomdai szakember, még akadt volna valami nyelvtani illetlenkedés. Evvel állt szemben a soha nem emlegetett egykori főszerkesztő, a ma már történészek által tudományosan dokumentált módon s okból elbocsátott (pártból kizárt, szilenciumra ítélt) Földes Laci név nélkül, ám sokszor idézett alapszabálya: „ezen nem változtatunk, ez így rossz, ahogy van”.
(A „Földes-ügyet” kíméletlenül, a följelentők és a csahosok nevével együtt megírta emlékezéseiben a Magyarországon sajnos teljesen elfelejtett Szabó Gyula – nyugodjék – pár évvel ezelőtt; csak rossz szót kapott érte. Természetesen.)
Kedélyes vidéki redakció – gondolhatnánk, bár ekkor az embert folyton kihallgatásokra hurcolták a Rudolf útra vagy az Árpád útra, meg folyton beidézték a hadkiegészítő parancsnokságra (comisariat militar) a Balassi Bálint utcába (Strada Aviator Băldescu), a Házsongárd dombjára kapaszkodó, kanyargós, szép kis utca ez, verné meg az isten – ez utóbbihoz hajnali négykor kellett mindig fölkelni téli hajnalokon; az „illetékes szervek” bőrkabátos munkatársai is ilyenkor szoktak dörömbölni az ember ajtaján. Olyan kedélyes volt, hogy szeretett kollégám, Köntös-Szabó Zoltán, korrigálás közben vagy a szomszéd kocsma pultjának támaszkodva, szép, hosszú, szőke haját szép, hosszú ujjú kezével hátrasimítva, csak egyetlen szóra korlátozta bőséges szókincsét:
Nyomasztó.
Ő se kapta meg a magyar irodalomtól és a közönségtől, ami úgy látszott, kijárna.
Isten bűnünkül ne vegye, azt hittük, vannak halhatatlan költőink – Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Király László, Balla Zsófia, Palocsay Zsigmond, mások –, voltak még byronosan népszerű költőink is, mint a fiatalon elhunyt Szőcs Kálmán (a varjú se károg utána), köztünk, pontosabban fölöttünk élt az európai balos avantgárd olyan nagysága, mint a novelle gauche ábrándjában újjászületett Méliusz (hiszen én még Máttis-Teutsch Jánost is ismertem gyerekkoromban apám révén – Brassói Lapok! –, aki még együtt dolgozott a szerkesztőségben a fényképész Brassai apjával, id. Halász Gyulával...) meg az óvatos poeta doctus Szemlér (ők persze Bukarestben), de valahogy Szilágyi Domokos volt az első az egyenlők között. 
Ő volt az, mert őt tisztának, puritánnak, szűkszavúnak, modernnek, művésznek, a magyar nyelv tudójának, engesztelhetetlennek, meg nem alkuvónak, a mindig fenyegető provincializmus ellenfelének, föltűnés nélkül műveltnek, az írói szabadság megtestesítőjének ismertük. Nehéz házassága Hervay Gizellával az erdélyi egyetemisták első találkozása volt – versben – a tragikus szerelemmel. Fölidézhetetlen ma már, hogy mihez képest volt költészete annyira új. Azt is nehéz volna már elmagyarázni, miért vártuk annyira a börtönből szabadult Páskándi új verseit. 
A nagyszerű történész, Dankanits Ádám lakásában vendégeskedett Kobak, Szilágyi Domokos és Hervay Gizella kisfia, amikor a bukaresti földrengés valósággal lefejezte a romániai értelmiséget. Egész Erdély gyászolta ezt a kisgyereket. 
Azt hiszem, Szilágyi Domokos soha nem heverte ki ezt a csapást, Hervay Gizella bizonyosan nem; tudom.
Valamiért én sokszor találkoztam Szilágyi Domokossal Bukarestben. Méliusznál (Strada Amiral Bătildescu 8), Majtényi Eriknél (Intrarea Nicolae Ionescu 13), Szász Jánosnál (Strada Mozart 24), Bodor Páléknál (Bulevardul Republicii 77), Dankanitséknál (Strada Batiăordei... no, a házszám most nem ugrik be), de a leggyakrabban Majtényiéknál, ahol az egész erdélyi magyar irodalom kaláberezett és tarokkozott, s ahol Olga táplált valamennyiünket. Szisz – mindenki így hívta Szilágyi Domokost – többnyire hallgatott. 
Világos volt, hogy őt komolyabb dolgok foglalkoztatják, mint a művelődéspolitikai küzdelmek és szerkesztőségi intrikák. Az se volt kétséges, hogy legtöbb kartársát szeretetre méltó vidéki dilettánsnak, mély érzésű rímfaragónak és járási szintű tárcaírónak tartja. Cincogók – mondta –, anekdotázók. De ezt is ritkán. Őt Yeats foglalkoztatta, Eliot, Kassák, Weöres, Vas. Babitsot betéve tudta, Illyést is. Majtényi Erik egyik kedvenc idézetét – én nem tudom, honnan – szokta emlegetni: „Ratatata, retetete, fő a haza szeretete.” Emlékszem az érzésre (a „csak innen el!” intellektuális változatára). Én akkoriban német romantikus filozófiát olvastam (Hamann, Solger, Jacobi, Novalis, Schlegelek), bibliai hermeneutikát, két könyv volt mindig nálam a hosszú vonatutakon: a Schleiermacher fordította Platón, két kötet, szattyánbőr, bibliapapír (Großherzog Wilhelm Ernst Ausgabe) és a Nestle-féle koiné/latin, kétnyelvű, kis alakú újszövetség. 
Igen: mé pszeudomartürészéisz: non falsum testimonium dices...
Amikor Szisz meghalt, én a kolozsvári Gaál Gábor Körben (amelynek az utódszervezete, amely most már Bretter György nevét viseli, pár éve még fönnállt, lehet, ma is megvan) emlékbeszédet mondtam róla. Nem volt kétséges, hogy valamilyen értelemben a rendszer ölte meg őt, amelyet már nem bírt elviselni. Ez nekrológ formájában megjelent a Kortársban – Alexa Károly szívességéből –, fésületlen írás volt, elkeseredett, túlzó. (Odahaza én akkor nem publikálhattam.) 
Bosszúszomjas, nekivadult gyászbeszédem azért is sikeredett ilyen zavarba ejtően aránytalanra és mértéktelenre, mert nekem – vagy nekem is – rossz volt a lelkiismeretem. A száraz, hűvös, szótlan Sziszt nehéz volt szeretni. Ő maga sokakhoz ragaszkodott (Méliuszhoz elsősorban, de Majtényi Erikhez gyöngédebben, Palocsay Zsigához apaian), ám amolyan „én szeretlek, mi közöd hozzá” módon. Ezt kevesen viszonozták, mert kevesen viszonozhatták. De nem csak ezért volt az embernek bűntudata. Bármilyen rosszul ment sorunk – és hát szegények voltunk, és állandó veszélyben forogtunk –, de hiába, azért mégis éltünk, politizáltunk, némi érdeklődést mutattunk a félelmetes világ iránt, amelyben éltünk, nyugatra vágytunk, szerelmeskedtünk, pesti, nyugat-berlini, párizsi újságokat olvastunk. Szilágyi Domokos szikár szigora mellett ez wesensfremd volt vagy annak tetszett. Úgy láttam, az ő tisztasága és keménysége kellett ahhoz, hogy a posztsztálinista rettegés és rothadás, a nemzetiségi elnyomás tragikumát magasrendűen élje át és utasítsa el valaki, hogy ne süllyedjen bele abba, amitől irtózik és viszolyog.
Az ő élete és halála mellett mi, többiek – gondolhattam – könnyűnek találtatunk.
Tehát szeretetembe – s azt hiszem, nem csak az enyémbe – némi idegenkedő csodálat vegyült. Ezt röstelltem. Ezért túloztam.
Aztán, amint ezt már mindenki tudja, kiderült, hogy Szilágyi Domokos mindvégig a román állambiztonsági szolgálat ügynöke volt. Jelentéseivel állítólag embereket juttatott börtönbe, ítéleteket súlyosbíttatott, pályafutásokat tett tönkre.
Ez fölfoghatatlan. 
Természetesen Szisz nem jókedvében lett besúgó – ezt az alanyt és ezt a névszói állítmányt még mindig csak keserű öklendezésemet leküzdve tudom mondattá formálni, s milyen rémes mondattá... –, hanem nyilván kényszerítették, zsarolták, fenyegették. Igen, igen. 
Természetesen nem Szisz „a hibás”, hanem „a rendszer”. A rendszer: a sötét, a sár, a hideg. Erdélyiek: emlékeztek a vastag, zsíros, sűrű, csillámló sárra?
Természetesen jobban, mélyebben, intenzívebben kellett volna olvasnunk Szilágyi Domokos verseit, hiszen – természetesen – ő elmondta mindezt, csak hallanunk kellett volna, de persze süketek és vakok voltunk.
Figyeljünk csak.
„...megvámolják majd, mert van, van határ,/amelyen át nem engedik/ poggyászomnak gyilkos felét/őrült felét, képmutató felét,/hullafoltos felét, zimankós,/havakkal könnyező, halállal/teljes felét, és elválik, igen,/elválik a hazugság a reménytől,/millió-éves házasság után...”
Belegondolni abba, hogy ez az esetlen, sovány, büszke férfi mindvégig megalázott volt, akinek épp a szörnyű titka – épp az, ami megalázta – tette lehetetlenné, hogy vigaszért folyamodjék. Hogy senkivel nem beszélhetett őszintén, még az olvasóival se, pedig burkoltan (úgy, hogy nem nyerhetett tőlünk se föloldozást, se elnéző szeretetet) azért mindent elmondott nekünk, s arra ítélt bennünket, hogy ne értsük.
„...mutasd meg: nem igaz,/hogy kutyakorbácsra születtél,/s hogy beléd marjon a veszett tél,/s a felhő higanyt záporozzon/ fejedre, s hogy sose maradjon/estére annyi csöpp erőd,/hogy lerúgd azt a facipőt;/hát mutasd meg, hogy nem igaz,/ hogy elintézhet egy süket/legyintés; hogy nem számítasz/annyit, mint a tetű, az eb,/a félrelökött csizmatalp...”
Aki abban reménykedik, hogy poggyászának „hullafoltos felét” elválasztják majd a másik felétől, aki még „meg akarta mutatni, hogy nem igaz”, korábban azért tudta, hogy ez azért nem ilyen egyszerű.
„...fölrúgva talmi törvényt,/ami volt, meg se történt/, s ami lesz mindhalálig,/még ma halálra válik,/a szólott szó is szótlan,/a való is valótlan,/a létező is lét-len,/a vétkező is vétlen,/az ártatlan is ártó,/a föld égre kiáltó,/és tettető a tettes,/és kedvetlen a kedves,/és a kegyes kegyetlen,/az összesség egyetlen,/több a kevés a soknál,/és több a csönd a szóknál,/és csupa seb vagyok már,/s már nem szól senki értem,/s én nem értem. Nem értem.” 
S a végén a Babits-parafrázis: „(Elmondhassam, hogy megcsalattam:/nemet vetvén, igent arattam.)”
Soha többé nem olvashatjuk úgy Szilágyi Domokos költeményeit, hogy olvasóként megmenthessük őt a szégyentől. És nem csak attól a szégyentől, hogy a jelek szerint arról a Majtényi Erikről is írt jelentéseket, aki fiaként szerette, s hogy földerítse, Ági lányával együtt nyugati útra vitte a súlyosan beteg, alkoholista költőt (vö. Erik szívhez szóló írásával: „Híva engem útitársnak”, Visszajátszás. Publicisztikai írások, Bukarest/Kolozsvár: Kriterion, 1981, 187–193). 
Magának az életnek a szégyene föloldódhatik abban, hogy életrajz lesz belőle, értelmes műegész, amelyet a tudatos ember társai közreműködésével – s ebben a művésznek nagy kiváltsága van – visszamenőleg teleologikussá alakít. De ezt Szilágyi Domokos életével nem tehetjük, mert beleszól a hamis démiurgosz: a zsarnokság titkosszolgálata, amelynek titka egyben a költő titka immár. Ezen nem segíthetünk. S ezért, ha nem is úgy, mint egykor, megint röstelljük magunkat. Megint magára hagyjuk a szenvedőt. Se igazat nem mondhatunk, se hamis vigaszt nem nyújthatunk neki, de még csak át se ölelhetjük vézna vállát.
Hiszen halott.

(Megjelent az Élet és Irodalom 2006. december 22-i számában.)
Comments