~ Nivhek - 4. rész

A VÍZBEFÚLTAK LELKÉNEK A SORSA

A VÍZBEFÚLTAK ISTENÍTÉSE

 

November 3. Végre ismét Csajvoba érkeztem. Kelmnél szálltam meg. Kelm szívélyesen fogadott, befűtötte a vaskályhát, feltette rá a teáskannát. Teázás közben megkérdeztem tőle, volt-e valami újság a csajvoiak körében, amíg én másfelé jártam. Kelm sokáig hallgatott, aztán ő tette fel nekem a kérdést:

- Talán nem hallottad, hogy mi történt nálunk?

Tagadó választ adtam. Egy ideig megint hallgatott, majd azt mondta:

- Tavasszal négy csajvoi nakzlatnd "vesszőre lelt".

Ez azt jelentette, hogy vízbe fúltak. A csajvoiak a "vízbe fúl" kifejezésre általában más igét használnak, de ilyen konkrét esetekben kerülik ennek a kimondását.

Megkérdeztem:

- És hát kik?

- Nem mondhatom meg a nevüket - válaszolta.

Egy ideig megint hallgatott, aztán mégis megmondta:

- Momzinnak, Hanginnak, Tohvinnak és Vatykinak a fia. Te mind ismerted őket.

Több kérdést erre vonatkozóan nem tettem fel, tartózkodtam a tragédia iránti felesleges kíváncsiság kinyilvánításától, amit a nyivhek nem vesznek jó néven. Hallgatagon teáztunk. Az általában beszédes Kelm ezúttal igen zárkózott volt. Érződött, hogy ő is kerüli ezt a témát. Az eset a következőképpen történt.

1927 májusának első napjaiban négy fiatalember a Csajvoi-öbölből csónakon kiment fókavadászatra az Ohotszki-tengerre a távolodó jégtáblák után, amelyeket a fókák pihenőhelyül választottak maguknak. Egy csónakkal mentek. A vadászat után hazaindultak, már esteledett, köd ereszkedett a tengerre. Elvesztették az útirányt, kiáltozni kezdtek. A csajvoiak meghallották a kiáltásokat, a köd és a sötétség ellenére tengerre szálltak, hogy segítsenek nekik, de a kiáltozás megszűnt. Az Ohotszki-tenger hullámai elnyelték a vadászokat.

Az emberek egész éjjel nem aludtak. Amint derengeni kezdett, lementek a tengerhez. A parton csak egy vízbefúltnak, az öreg Hangin fiának a holttestét találták meg. Mellette feküdt egy elejtett oroszlánfóka. Tőle kissé távolabb hevert az oldalára fordult csónak. Minden benne volt, amit a fiatalemberek magukkal vittek a vadászatra. Csak a fegyverek hiányoztak. A fegyvereket apálykor sem találták meg. Ez igen meglepte a csajvoiakat.

A többi tetemet igen sokáig keresték a parton dél felé is, észak felé is. Azonban nem találták meg őket. Az egyetlen megtalált vízbefúltat átvitték az egész földnyelven az öböl partjára, a Csigldulan fokra. A Csajvoi-öbölben ősidők óta itt állítanak emléket a vízbefúltaknak, aminek a neve čhiglaf. A vízbefúltat tilos kézzel megérinteni. Húzni is csak csáklyával szabad, de nem arccal fölfelé, a halott ugyanis nem láthatja az élő embereket. Ezért a vízbefúltat a hasára fordítják, csáklyák segítségével teszik fel egy szánra, azon elhúzzák az elégetés helyére. Hangin fiát így húzták át a földnyelven a tengerpartról az öböl partjára. Nem égették el mindjárt, mert reménykedtek, hogy megtalálják a többieket is. A fiatalembert a szánon hagyták, biztonságosan letakarták, hogy megóvják a vadaktól és a madaraktól.

A szerencsétlenséggel a rokonokra egy sor tilalom hárult. Amíg az elhunytakat meg nem találták, amíg a megfelelő szertartást el nem végezték, tilos volt nekik halászni, fókára vadászni, úgyszintén friss halat és fókát felvágni, amit mások fogtak a számukra. Mindezt csak idegenek csinálhatták.

Ezen idő alatt az öböl menti települések valamennyi lakójának tilos volt kiejteni a vízbefúltak nevét, szárított tengeri növényekkel bélelni a lakásokat, partra vetett fát égetni a tűzhelyen, egy egész esztendőn keresztül szíjakat csinálni fókabőrből, megejteni a "fókaszemek és fókafejek vízbedobálási" szertartását (ezeket télig kellett őrizni, aztán átvinni egy átellenben levő kis szigetre és otthagyni), halat sütni, másik nemzetség tűzhelyén halat vagy fókahúst főzni, vizet forralni, idegen nemzetségbelieknek fókabundát és kutyát adni, mosni, szemetet kidobni a házból.

Egész hónapon át keresték a vízbefúltakat, de a tenger nem adta vissza a saját zsákmányát. Igen nagy gyászba borult a picike település a világnak ezen a végén. Végül úgy döntöttek, hogy máglyán elégetik Hangin fiának a tetemét a Csigldulang-fokon, de mind a négynek emléket állítanak. Mivel két nemzetséghez tartoztak (Momzin és Hangin fia a Kevon nemzetséghez, Tohvin és Vatyk a Tlaglun nemzetséghez), két-két vízbefúltnak állítottak egy-egy emléket.

A halottégetés és az emlékállítás után a meghaltak rokonai megszabadultak a tilalmak alól.

Meg kell jegyeznünk, hogy a vízbefúltak kultuszának mindenütt megvannak a maga sajátosságai. Ocsi egy konkrét eset kapcsán elmondta, hogy milyen sajátosságai vannak a Tüm mentén.

Hügynyan fia nem szólt senkinek, hogy lemegy fürödni a folyóra, ami azért is furcsa volt, mert a giljákok általában nem fürödnek és nem mosakodnak folyóban. Levetkőzött, bement a vízbe, bizonyára mindjárt belefulladt, mert ennek a folyónak a vize hideg és gyors sodrású. Két hétig keresték az egész folyó mentén. Ezalatt a rokonoknak tilos volt halat fogni és szeletelni, nehogy phmilk hal zoskilakrd "saját ördögük bőrét megsértsék". Mások fogtak halat és készítettek számukra ételt.

Amikor a fiú tetemét megtalálták, csáklyákkal arccal a föld felé fordították, behúzták a csónakba, elvitték arra a helyre, ahol elégetik és emléket állítanak a vízbefúltaknak. Ott nagy levelű növényeket terítettek a földre, ráfektették a fiút. Aztán vörösfenyőből máglyát raktak. Inaukat készítettek, belőlük a máglya tetején fekhelyet csináltak. "Sapkát" és "bundát" is készítettek inauból. Ezeket szintén csáklyával tették rá a halottra. Mivel kézzel nem szabad hozzáérni, három karót dugtak alája. Hatan emelték fel és helyezték el a máglyán arccal lefelé, lábbal a folyó felé.

Amikor a tetem elhamvadt, a parázzsal, hamuval keveredett csontmaradványok mellé egy karót állítottak. Erre egy hosszú szíjon levő halászhorgot akasztottak, a nap járásával egyező irányban elkerítették ezt a helyet, a szíj másik végét az előbbi karó mellé állított újabb karóra kötötték. Ez olyan benyomást keltett, mintha azért kerítenék be ezt a helyet, hogy a halottnak a lelke ki ne törhessen onnan. Ezután vesszőkkel is körülvették: szállást csináltak a vízbefúlt lelkének.

A hamvasztás után ugyanitt egy sajátos emlékművet - csiglaf - állítottak Hügynyan fiának: itt helyezték el azt a csónakot, amelyen idehozták. Alatta a terepet elrendezték, hogy egyenesen álljon, semerre se lejtsen. Mindkét oldalára egy-egy pár evezőt állítottak. A kormánylapátot és a hajtórudat is a csónak mellé állították a földbe.

A Kelmmel való beszélgetésből megértettem, hogy olyan kultusz szemtanúja vagyok, mely a kőkorszakban keletkezett. A kőkorszaki halász és vadász annak tudatában, hogy az elejtett fókát és a kifogott halat mint saját zsákmányát magához veszi, azt gondolta, hogy a vízben meghalt embert is valamiféle vízben élő lény veszi magához. Különben miért halna meg ilyen váratlanul?

A nemzetség valamelyik tagjának tragikus halála a vízben rémületet keltett a kőkorszaki emberekben. Úgy tűnt nekik, ha kézzel hozzáérnek a vízbefúlthoz, vagy az rájuk néz halott szemével, vagy meghallja, hogy nevénél fogva emlegetik, azzal felhívják magukra annak figyelmét, és ez bajt hoz rájuk. Sőt mi több, a vízbefúlt hallá vagy fókává változhatott. Tehát tilos halat fogni, fókát ejteni, felszeletelni. Ezzel esetleg megsértik, kiváltják a haragját.

Rémület, rémület, rémület - ez a legerősebb érzés, amivel minden gilják viseltetik a vízbefúlt iránt. Természetesen ha azt észreveszik, hogy valaki fuldoklik, a segítségére sietnek, hogy megmentsék az elpusztulástól. De eközben is különféle fortélyokhoz folyamodnak.

Vükszin mesélte, hogy egyszer fókavadászaton a jégtábláról a vízbe esett. Phür és Kljucsajn csáklyával gyorsan elkapták, kihúzták a jégre. Aztán mindannyian partra szálltak. Fűzfavesszőkből kampókat csináltak, egymásba akasztották, mindegyikőjük maga felé húzta a másikat. Aztán kicserélték egymás között a kampókat.

Ha egy parton játszadozó gyerek esik bele a vízbe, kihúzzák, amikor magához tér, fejjel a folyó felé lefektetik. Az, aki kihúzta, egy kis csáklyával megfogja a ruháját, felhúzza, felállítja, aztán maga után húzza a lakásba, csak odabent akasztja ki a ruhájából a csáklyát.

Ez a mágikus jellegű "csáklyázás" bizonyára tudtára adja a gonosz szellemeknek, akik magukhoz akarták venni az embert a vízben, hogy ez az ember a nyivheknek a zsákmánya, csáklyával kifogták, hazavitték. A vadászpszichológia szempontjából ezt a műveletet mással nem lehet magyarázni.

Ezt a "csáklyázást" azon a vadászon is elvégzik, akit úszó jégtábla ragadott magával, aztán valahogyan kiszabadult a bajból. Az ilyen ember a partra érés után nem mehet azonnal a házába, a falujába. Előbb kijön hozzá a faluból egy öregember, akinek elmondja, hogy mi történt vele. Aztán együtt mennek be a faluba, kis csáklyákat csinálnak, kis szilfateknőket faragnak, amelyekbe kocsonyát raknak, majd a tengerhez mennek. A bajban volt ember megy elől, az öreg utána. Ha többen vannak, akkor is ilyen sorrendben mennek. Rámennek a jégtáblára, leülnek rá, a parton üldögélő öregember felé fordulnak. A bajban volt vadászok és az öreg között egy kis vízrétegnek kell lenni. A vadászok is és az öreg is maga mellé teszi a csáklyát és a kis teknőt. Ezután a kezükbe veszik a csáklyát. Az öreg olyan mozdulatokat végez vele, mintha megcsáklyázna valamit. Ekkor a vadász (vagy vadászok) fogja a csáklyát és a kis teknőt, megindul, nem néz senkire se, elmegy az öreg mellett, mintha nem is látná, bemegy a házba, lefekszik aludni, és alszik nyugodtan. Ha nem végeznék el ezt a szertartást, akkor a vadász nyugtalanul aludna, fel-felriadna, ugyanis megriadt lelke valahol máshol bolyongana, esetleg a jégtáblák között, félne bemenni a lakásba.

Ha a fuldoklót nem sikerült kimenteni, akkor a legfőbb gond az, hogy megtalálják a holttestét. Ha nem találják meg, ez a rokonok számára igen nagy gyászt jelent. Nüjvoban egyik ősszel vízbe fúlt egy kislány. A szülők ruhástól aludtak egészen addig, amíg meg nem találták, azaz tavaszig. Azért féltek levetni a ruhájukat, mert attól tartottak, hogy akkor a kislányukról is levált volna a ruhája, meztelenül maradt volna.

Rengeteg hasonló hiedelemmel találkoztam.

November 5. Másnap reggel elmentem az öböl északi partjára, ahol a csiglaf van. Olyan úton mentem, hogy minél kevesebb emberrel találkozzam. A Csigldulang-fokon összesen hét emlékművet találtam, öt régit és két újat. Megvizsgáltam a két utóbbit, és közülük az egyiket lerajzoltam. Mindkettő teljesen egyforma.

A csiglaf alapját jó állapotban levő, nagy, majdnem új vájt csónak alkotja. Általában ilyeneket használnak a csajvoiak. Olyan pontosan állították fel, hogy semmilyen dőlési szöget nem találtam rajta. A parttól olyan távolságra volt, hogy a dagály ne érje el. A vízből a partra húzott csónak mindenütt a víz felé néz az orrával, itt fordítva volt, a tatjával fordították a víz felé, orrával a szárazföldre nézett. Ez a meghalt testhelyzetének is megfelel, akinek a lába fekszik a víz felé. Úgy látszik, hogy - akárcsak a természetes halált halt ember esetében - egy sor műveletet fordítva végeznek el.

A csónak mellett négy evező állt ki a földből, egy-egy pár mindkét halottnak. Az evezőket a nyelüknél fogva szúrták a földbe mindkét oldalon az első és a hátsó feszítőtámaszték vonalában. A csónak bal oldala mellett feküdt négy szépen megmunkált rúd, úszó szigonyok nyelének egy-egy darabja. A tat mellett hevert az úszó szigony irányító szerkezete. Tehát mindegyik halottnak megvolt a maga halászfelszerelése. A csónak orrához tették a kormánykereket és a vízkimerő fakanalat.

A tat mögött kis távolságra szúrták a földbe az egyik hajtórudat, az orr elé kettőt, az egyiket szinte közvetlen eléje, a másikat kissé távolabb. A csónak orra előtt álló hajtórúdra akasztották az úszó szigony forgó vashegyét. Az orr-rész közepére erősítettek egy horgot, amelyet tengeri pisztráng halászatakor használnak. A horog szíjának a végét a hajtórúdra kötötték. Úgy nézett ki, mintha a horog és a szíj segítségével kikötötték volna a csónakot. A másik hajtórúd előtt két fajta fűbe csavart két fabábu volt. Ezek mellett is tengeri pisztráng fogásra való horgot szúrtak a földbe, amelyeknek a szíját a hajtórúdra kötötték. Az egyik emberalakot kihúztam a földből, kibontottam, lerajzoltam, aztán visszatettem a helyére. A hossza körülbelül 45, a szélessége 12, a vastagsága 3 centiméter volt. A fejet a felső részen faragták ki, az arcnak csak a körvonalait vágták ki késsel. A bábuk körül fűzfavesszőkből raktak kerítést. A szélső hajtórudat nem kerítették el.

Csajvoban így alakították ki a csiglaf szerkezetét.

Délben elmentem Momzinhoz. Ajándékba vittem neki dohányt, teát, cukrot. A gyengédlelkű és szemérmes természetű Momzin nagyon levert volt. Az idősebb fia, Lonygin, akit én is jól ismertem, a tengerbe veszett, a fiatalabbik, Langyrof, elutazott tanulni Leningrádba. Momzin egyedül maradt. Leginkább azon búslakodott, hogy nem találták meg fia holttestét.

Hogy kissé elvonjam a figyelmét a gyászos gondolatokról, megkérdeztem tőle, hogy mi célt szolgál a csiglaf.

- A vízbe veszett embernek csináljuk, hogy legyen neki mivel fókára vadászni, mert a tengerben fog vadászni.

- És mi az a kifaragott emberalak, amit a földbe állítanak?

- Az a pinigis.

Aztán elmondta, hogy ezt a bábut erdőben nőtt fából nem szabad csinálni, hanem csakis olyan fűzfából, amelyet a tenger vetett a partra. Ebből csinálják az "ördögteknőt" is, amelyből a vízbe fulladt embereket "etetik". Minden vízbefúltnak egy teknőcskét csinálnak. Ezt okvetlenül a szülők faragják ki a csiglaf mellett, ugyanis a megmaradt fadarabokat és a forgácsot ott kell hagyni, másutt eldobni nem szabad.

Amennyiben a kis teknőt ördögteknőnek mondják, nem volt nehéz kitalálni, hogy a vízbefúltat ördögnek tekintik.

- Mondd, Momzin, miért hívják így?

- A vízben meghalt ember kinr "ördög", rossz szellem. A lelke a faluban bolyong. Ezért is ugatnak az idén annyit a kutyák. Az is lehet, hogy a lakásba is bemegy, vendégségbe megy, de a sámánon kívül senki sem látja. A lelke az itteniektől csak akkor költözik el a saját "vízi ember nemzetségéhez" (tol-n'igvn), amikor majd a jövő télen az ördögteknőt kiviszik a tajgába és otthagyják.

Bejött hozzánk Moklej. Hallván, hogy miről beszélgetünk, suttogva, de nagy meggyőződéssel mondta:

- A hegyfokon, a csiglaf mellett, ott melegszik a saját tábortűzénél az ördög (azaz a vízbefúlt). Egyedül semmiképpen se mennék oda sötétben. A mieink éjjel gyakran látnak ott tüzet. Amikor Hangin fiát ott elégették, igen sok holmit, ami a lelkének kell, otthagytak. Egy doboz cigarettát is otthagytak. Másnap az emberek odamentek, azt látták, hogy a doboz üres volt, nem volt benne cigaretta, csak a szopókák hevertek ott. Az ördög szívta el. Az ördög betegséget hoz arra az emberre, akitől valami kell neki. Csak a sámán tudja kifigyelni, hogy mi kell az ördögnek. A közönséges ember semmit se ért ebből, csak a szerencséjét kéri cserébe mindazért, amit feláldoz neki, ha odahaza valakinek fáj valamije.

- És a csiglaf körül miért szurkálnak vesszőket a földbe? – kérdeztem Momzintól és Moklejtól.

Kiderült, hogy ezzel lakást csinálnak a halott lelkének. Ehhez csak fűzfának és égerfának a vesszeje felel meg. Ha férfi a halott, akkor három-három vesszőt vágnak egy-egy fáról, ha pedig asszony, akkor négyet-négyet. Ha a csónakot nem szurkálnák körbe ilyen vesszőkkel, akkor a halott lelke otthontalanul kínlódna.

Végre megtudtam, hogy mit is jelent a nakzlatnd "vesszőre lelt", "bokorra lelt" kifejezés a "vízbefúlás" helyett. A bokor nyivh neve naks. Később azt is megtudtam, hogy az ilyen halotti emlékmű elkészítése után megrendezik a phaflint "vízi embereken való bosszúállás és a velük való kibékülés" szertartást.

Azt, hogy ez mire való, Ocsi magyarázta el nekem. A vízi ember rosszat csinált a nyivheknek, amiért természetesen haragszanak rá. De nem akarják vele elrontani a viszonyukat, ezért kibékülnek vele. Különben hogyan jöhetnének össze vele? A vízi ember közreműködése nélkül itt az emberek nem élhetnek. Tehát akarva-akaratlanul ki kell békülni.

Söznöun azt mondta, hogy Agnyevoban a kibékülési szertartáshoz fókát vagy halat fognak. Sajnos Csajvoban nem keríthettem rá sort, hogy elmondassam ennek a pontos leírását. Ezért a Tüm mentén élő nyivhek szertartását közlöm.

A kibékülési szertartás a Tüm mentén a következőképpen megy végbe: Amikor Hügynyan fiának az emlékére felállították a csiglafot, a csónak-emlékművet, az öregek elkülönültek a többiektől, kissé távolabb tábortüzet raktak, a tűz mellett kocsonyát csináltak. Az asszonyok egy másik helyen raktak tüzet, szintén kocsonyát csináltak.

Amikor az öregek kocsonyája elkészült, kis fonott kosarakba öntötték (ezeknek a kosárkáknak a neve a Tüm mentén nuginoh "elől levő teknő"), és miután kihűlt, megdermedt, levitték a folyópartra. Se felnőtt férfiak, se fiatalemberek nem mehettek velük. Amikor leértek a Tüm vízéhez, a vízre eresztették a kosárkákat. A folyó sodrása elkapta, elvitte azokat. Amint eltűntek az első folyókanyarnál, az öregek megengedték a felnőtt férfiaknak, hogy megetessék az asszonyok készítette kocsonyával a folyót.

A tol ard' "vízetetés" befejeztével az öregek kivetették az egyik hálót (ilyen esetben más módon tilos halat fogni), nagyon igyekeztek, hogy legalább egy valamilyen halat kifogjanak. Amint ez megtörtént, kihúzták a partra, késeikkel szurkálni kezdték (ami máskülönben szigorúan tilos), darabokra vágták, a darabjait szétszórták az erdő, a föld és a víz felé, közben azt mondogatták: N'inan homt'ingt čherh nondguda, homt'ingt čhat  esmulo? T'aj zaj tha homt'ingja! " Mi is így csinálunk veled. Neked talán ez így tetszik? Többet ilyet soha-soha ne csinálj!"

Képzeljük el egy pillanatra az erdőktől szegélyezett Tüm folyót, a partján csoportba verődött igen egyszerű embereket, akik nagyon sajátosan értelmezik szerencsétlenségeiknek az okát. A vízben meghalt az egyik társuk. Csak a víz gonosz szellemei nyelhették el. Tehát bosszút kell állni rajtuk! Ezért fognak ki egy halat, szúrják-vágják, darabokra szabdalják, kitöltik rajta a bosszúvágyukat. Vajon csillapítható-e másként ez a vágy? Mivel a hal élőlény, a víznek a lakói ebből megértik, hogy nem viselkedhetnek rosszul a föld lakóival, mivel azok bosszút tudnak állni rajtuk.

A bosszú aktusa után az öregek ismét kivetették a hálót, megint fogtak egy halat. Azonban ezzel a második hallal már egészen másként bántak, betartva a sokévszázados hagyományoktól szentesített etikett szabályait. A halat a csónakba tették, eleveztek a halotti emlékműtől, a falujukba mentek. Ott nyársat csináltak, megsütötték rajta a halat és megették. Ezután már szabad volt főzni is a halat.

A főzési tilalom feloldását bevezető sütési szertartás meggyőzően bizonyítja, hogy a vízbefúltak kultusza még az őskorban alakult ki, amikor az ételkészítésnek csak egyetlen módját, a sütést ismerték, a vasbográcsról még fogalmuk sem volt.

A Tüm folyó mentén nyolc csiglaf van, különböző időben emelték őket. A vízbefúltak neveit itt sem akarták megmondani, akárcsak Csajvoban, azonban azt megmondták, hogy mely falvakban vannak, kik a meghaltaknak a szülei. Amikor a nyivhek ilyen hely mellett eveznek el, okvetlenül a vízbe dobnak pucskafüvet, havasi hagymát vagy dohányt. Eközben azt mondják: N'inah uřlaf pařkinja, cho nanghaj n'inah n'inonařgřaja! "Csak jót tégy velem, ha halászni fogunk, szánj meg!"

Csajkun mesélte, hogy valamikor réges-régen az Amur menti Kalm faluban volt egy kínai rab. Ez a kínai belefulladt az Amurba. Attól kezdve a vízáldozat bemutatásakor lisztből készített ételt is dobnak az Amurba.

- Úgy gondolom - mondta Csajkun, - azért adnak neki lisztet, mert kínai. Én magam úgy gondolom, hogy amikor fókavadászatra készülök, vagy az Amurra megyek halászni, segíteni fog nekem is. Ha viharba kerülök az Amur közepén, azt hiszem, segít majd.

Ennél naivabban és meggyőzőbben aligha lehetne bemutatni azt a hiedelmet, hogy a vízbefúlt a vízben él és segíti az élőket.

Kora reggel Momzin eljött Kelmhez, akinél laktam, és hozzám fordult:

- Gyere! Nézd!

Vele együtt kimentem. Levezetett a vízpartra, oda, ahol egy törpecirbolyatörzs és egy fiatal vörösfenyő állt, amelyek egymással érintkeztek. A vörösfenyőn inauk lógtak.

Rövidesen idejött egy öregember egy sovány fekete kutyával. Egy másik öreg kocsonyát hozott kis teknőben, egy másikban pedig lazacszeletet, mandzsu dohányt és nyírfakéregbe csavart kocsonyadarabot.

A vörösfenyőről levettek egy hófehér inaut, rátették a kutya nyakára. Pucskafüvet és havasi hagymát is kötöttek rá. Az inau és a növények sajátos nyakörvet alkottak, amelynek vallásos jelentősége volt, a víz szellemeinek küldendő ajándékot jelképezett. Aztán hurkot vetettek a kutya nyakába, a szíj végét a vörösfenyő aljára kötötték.

Momzin nyírfakérget fogott, kocsonyát tett rá, a kutyának adta. A halszeletből levágott egy darabot, azt is a kutyának adta. Az öreg Hangin ezalatt fogta a kutyát, hogy ne mozogjon. Etetés után megigazította a hurkot, hogy pontosan a két füle között legyen a feje tetején, majd elkapta a kutya pofáját, erősen összeszorította, Momzin elkapta az első lábakat, a harmadik öreg a kutya farkát és a hátsó lábakat, elkezdték maguk felé húzni. A hurok erősen megfeszült. A kutya gyorsan kilehelte a páráját.

Ezután Momzin a kocsonyás teknőt a vízpartra vitte, letette a földre. Egy lapátszerű fadarabbal levágott egy tenyérnyi kocsonyát, néhány havasi hagymát szúrt bele és letakarta dohánylevéllel, majd szárított lapulevél szárával összekötötte, mintegy tíz méterre behajította a vízbe. Aztán az ujjaival vett egy csipet kocsonyát, azt is a vízbe dobta. Mintha azt mondta volna: "Nesze, ne gondold, hogy sajnálok tőled bármit is." A kis falapátot a parton hagyta, a kocsonyás teknőcskét hazavitte. Mindezt hallgatagon csinálták végig.

Az ott maradt öregek levették a kutyáról a hurkot. A kutyát a víz felé fordították, a lábait fekvő helyzetbe tették, a pórázt és az inaut a hasa alá dugták. Aztán ők is elmentek. Én is elmentem. Ezzel véget ért a kutya feláldozása a víz szellemeinek.

Bizonyos idő múltán a kutyát felbontották. A fejét és a lábait a belsőségekkel együtt az öböl partján hagyták. A nyakörvet, amelyet forgácsnyelvekből és növényekből csináltak, a vörösfenyő és az égerfa mellé tették. A kutyabőrt eltették, a kutyahúst megették.

- A kutyának a lelke úgyis épen és egészen megy el a vízi emberekhez - mondta Tan, aki szintén részt vett az áldozat bemutatásán.

Megkérdeztem Momzintól, hogy mi célból áldozta fel a kutyát. Kiderült, hogy a Csonkejvo falucskában élő Vögzin nevű fiatalember utasította erre, aki a nyáron sámáni elhivatottságot érzett magában. Momzin azt remélte, hogy az áldozat után megtalálja fia holttestét.

Kurcsuktól megtudtam, hogy különböző okokból lehet kutyát áldozni a vízi embereknek. Kurcsuk magyarázata:

- Ha az ember sokáig nem tud fókát ejteni, kutyát áldoz a tengernek. A kutya különféle ételeket visz el a tenger gazdájának, így etetik meg a tengert. Nem kell feltétlen megölni a kutyát, az is elég, ha bevágják a fülét, aztán a vérével bekenik azt a csomagot, amelyet a tengernek adnak. Ez általában kongon fűből és vesszőkből áll. Beledobják a tengerbe, a kutyának a lelke elviszi a tengeri szellemeknek. Amikor ez a kutya megöregszik, megölik, a tengernek adják.

Ebből egyértelműen kitűnik, hogy a sikertelen vadász a tenger megajándékozásától, kutyájának a feláldozásától azt reméli, hogy a tenger viszontajándékot küld neki fóka képében. Momzin azért áldozta fel a kutyáját, hogy annak viszonzásaként visszakapja a tenger gazdájától fiának a holttestét.

Minden családban van egy kutya, amelyet a tengeri szellemek kutyájának tekintenek, a neve toluiglangann "víznek szentelt kutya". Vele etetik meg a tenger gazdájának adott étel maradékát. Amikor megöregszik, a tenger szellemeinek áldozzák. Ennek a kutyának a húsát is megeszik, és képzeteiknek megfelelően annak lelke költözik el a vízi szellemekhez.

Este vendégségben voltam az öreg Moklejnél. Mellesleg megkérdeztem tőle, hogy véleménye szerint a kutya feláldozása után Momzin tényleg reménykedhet-e fia holttestének a megtalálásában.

- Ki tudja, meglehet, hogy megtalálja - válaszolta Moklej. - Hajdanán a csajvoiak pavd szertartást rendeztek, ha sokáig nem lelték meg a vízbefúlt holttestét.

Aztán Moklej elmondta, hogy mi is ez.

Az elveszettnek a házából nappal mindent kihordtak. Az asszonyok a gyerekekkel más házakhoz költöztek. Ebből a házból a kutyákat és kutyakölyköket is kivitték. A hátsó falnál levő harántpriccsre rakták a meghalt minden holmiját. Az apa - ha "nem erős szíve" volt, - nem vett részt ebben. Viszont okvetlen szükség volt egy idegen nemzetségbelinek és néhány saját nemzetségbelinek a részvételére. Ezek mind jó, azaz kemény emberek voltak. A műveletet csak éjjel végezték. Az idegen nemzetségbeli az ajtó mellé ült az egyik sarokba, a saját nemzetségbeliek a másik sarokba. Csöndben elrejtőzve várakoztak, nem mozgolódtak, a lélegzetüket is visszatartották, ugyanis a legkisebb zaj vagy hangos lélegzetvétel is mindent elronthatott. Éjszaka háborogni kezdett a tenger. A hullámok a part felé sodorták a vízbefúlt tetemét. Lépések kopogása hallatszott, kinyílt az ajtó, hideg szél szökkent be a lakásba, ez volt a kinř, az ördög, a vízbefúltnak a lelke. Ha valaki ekkor megmozdult, a lélek elszaladt. Ha nem árulták el a jelenlétüket, akkor a lélek a harántpriccshez ment, magához vette a holmijait. Amikor kifelé indult, a kijárathoz ért, az idegen nemzetségbeli rávetette magát, a kezeivel átnyalábolta, de ebben a pillanatban - Moklej szavaival élve - "élettelenül összeesett". Egyik saját nemzetségbeli négykézláb gyorsan az ajtóhoz szaladt, hogy saját testével zárja el a kijáratot. A meghaltnak a lelke a lábával belerúgott, elment, és ez az ember is "kicsit meghalt". Azonban ez a "halál" nem sokáig tartott. Miután a vízbefúltnak a lelke eltávozott, mindketten életre keltek. Aztán másnap vagy valamelyik közeli napon megtalálták a holttestet.

- Ma már a csajvoiak - fejezte be Moklej, - nem rendeznek pavdot, mert nincs igazi jó férfi, erős szívű férfi.

November 27. A tengeri szellememberekkel való kapcsolat ápolásának, meg-megújításának lényeges eleme a tolvoznd "tengeráldozat" (tol "víz", "tenger", voznd "bevet", "fekhelyet  megvet"). A giljákok úgy gondolják, hogy a tengerben él a tolozn "tenger gazdája" és a toln'igvn "tengeri ember" (vagy: "vízi ember"). Azért áldoznak nekik, mert ők küldik a halat és a fókát.

Évente kétszer hajtanak végre tengeráldozatot, március tájékán fókavadászat előtt és október-novemberben a halászati idény és halszárítás befejeztével. Ma, november 27-én jött el Csajvoban ennek az őszi napja.

A csajvoiak mondták, hogy amikor vége van az őszi lazachalászatnak és a halszeleteket már elhelyezték a pajtákban, a tenger gazdája meglátogatja a falujukat, megtekinti a pajtákat. Amikor a kutyák meglátják, megijednek, éktelen vonyításba fognak. Ha az emberek sokáig nem áldoznak neki, nem bizonyítják hálájukat a segítségért, akkor a tenger gazdája megharagszik és rosszat csinál: nem küld nekik halat és fókát, sőt vízbe is fojthat valakit. Ezért rossz, ha a nemzetség tagjai közül valaki távol marad, nem vesz részt a tenger "etetésében". Fontos, hogy ezt valamennyien egyszerre csinálják.

A tenger szellemei számára a legfontosabb étel a kocsonya. Az asszonyok már egy nappal korábban áztatóba teszik a lazacbőröket és a tengeri pisztráng bőrét. Reggel a pajtából előhozzák a nagy teknőt. Azok, akiknek már volt "szent teknője", amelyből a vízbefúlt rokonuk lelkét "etették", azt is elővették. Ezek az ördögteknőre hasonlítanak, olyanok, mint egy tengeri állat. A hátsó részükön van az uszony, maga a teknő a testük, az első részt rovásokkal díszítik, amelyek között a szemeket ábrázolják. A zúzókat és a konyhadeszkákat is előkészítették.

Ma minden lakásban, minden ahrvon, kevon és tlaglun családban kocsonyát készítettek. Én Moklej házában figyeltem, hogyan csinálják. Moklej felesége ugyanúgy csinálta, mint annak idején Lyafkuk, Parküzin felesége, a medveünnepen. Amikor elkészült az egységes massza, Moklej felesége abbahagyta a munkát. Moklej fogta a nagy teknőt, a kocsonya egy részét átöntötte a szent teknőbe. Ezt asszonynak csinálni tilos. Aztán bogyókat rakott bele. A teknő fejrészén két csepp kocsonyával szemet csinált.

A nagy teknőben maradt kocsonyába Moklej felesége bogyókat szórt olyan erővel, hogy lesüllyedtek a fenékre. Egyes házakban hamvas áfonyát és tőzegszedret tettek a kocsonyába, másutt hamvas áfonyát és cirbolyamagot. Ezeket a bogyókat csak beledobálják a kocsonyába, de nem keverik el benne. Moklej két csepp kocsonyával az egyszerű teknőn is szemet csinált. Így járt el Tan is azokkal a teknőkkel, amelyekbe az ő felesége öntötte bele a kocsonyát.

Amikor a kocsonya elkészült, a teknőket a harántpriccsre tették. A fejüket - ahol a szemek voltak - a fal felé fordították. Az óvatos bánásmód azt tanúsította, hogy úgy viszonyulnak hozzájuk, mintha élőlények lennének.

Amikor a kocsonya megdermedt, a férfiak fogták a teknőket és a Hulbah-fokra mentek velük. Csajvoban ősidőktől fogva ezen a helyen áldoztak a tengernek. A teknőket letették a vízpartra, "szemükkel" az öbölre néztek.

Érdekes, hogy a teknőket nem úgy rakták le, ahogy éppen esett, hanem szigorú rendben, ahogyan a házak sorakoztak. A faluban az Ahrvon nemzetség az alvégen élt, a Kevon nemzetség középen, a Tlaglun nemzetség a felvégen. Ennek megfelelő volt a teknők elhelyezése. Ezt a sorrendet tilos volt megbontani.

Elől voltak az ördögteknők, mögöttük az egyszerű teknők. Ebben a sorrendben kell odaadni az ételt a tengernek, az ételdarabok ennek megfelelő libasorban érkeznek meg a "tenger gazdájához", aki tudja, hogy melyik teknőből valók, és ha a kocsonyát rosszul csinálták, nem fogadja el.

A teknők elhelyezése után az emberek a füves partrészre mentek, ahova előre odakészítettek három köteg hapnaksz bokorról vágott vesszőt. A öbölhöz legközelebbi köteghez az Ahrvon nemzetség tagjai telepedtek, a következőhöz a Kevon nemzetség tagjai, a hátsóhoz a tlaglunok.

Mindenki fogott néhány vesszőt, kifaragta a végét. Egyes vesszők hímet, mások nőstényt ábrázoltak. A különbség köztük az volt, hogy egyiket gömbölyűre faragták, a másikat ferdén levágták. Tan azt mondta, hogy erre a célra elég két vagy három vessző, a legtöbb négy lehet. A legjobb az, ha fűzfavesszőt dobnak a tengerbe, de ha az nincs, a hapnaks bokor vesszeje is megfelel. A tavaszi tengeráldozatkor borsót, pucskafüvet és más növényt is áldoznak.

Ezután mindegyik férfi tépett az itt növő kongon fűből, a leveleit leszedte az elfonnyadt szárról, összetekercselte és hozzátette a vesszőket meg egy mandzsu dohánylevelet. Egyesek három-négy havasi hagymát is tettek bele, sőt az egyik férfi egy darab süvegcukrot is hozott magával és a fűcsomóra tette. Ezeket a kis csomókat pucskafű szárával összekötötték.

Már közelgett az esthomály. Az égboltot fellegek takarták. Az öböl vize ólomszínűre változott. Üresnek és elhagyatottnak tűnt minden, amerre a szem ellátott. Csak a vízparton sorakozott körülbelül húsz teknő, és tőle kissé távolabb egy csoport férfi, ki ülve, ki állva vagdosta a vesszőket. Egyesek hallgattak, mások tréfálkoztak.

Az egyik férfi felugrott, hazaszaladt az otthonfelejtett halkötegért. A halakat apró darabokra vágták. Mindenki fogott egy darabot és bedobta az öbölbe. Egy fiatalember közben hangosan kiáltozott: "Ka! Kaj!", ugyanis a tengeri emberek kutyáit etették, és ezzel a kiáltással ösztökélik a kutyákat. Meg vannak győződve róla, hogy a "tenger gazdájának" áldozott kutyák a tengeri szellemek kutyáivá válnak. Kelm azt mondta, ha előzetesen nem etetik meg a kutyákat, akkor azok útközben elkapják az ételt, megeszik a kocsonyát, a "tengeri embereknek nem marad semmi az ajándékokból", így viszont teljes egészben eljut hozzájuk minden.

A kutyák etetése után odaadták ajándékaikat a "tenger gazdájának" és a "tengeri embereknek", először az Ahrvon nemzetség, aztán a Kevon és végül a Tlaglun. Mindenki kézbe vette a maga kis kötegét a belőle kiálló vessző kihegyezett végénél fogva, belemártotta a kocsonyába, felemelte és messzire behajította az öböl vízébe. Aztán kanállal merített a teknőjéből vagy teknőiből kocsonyát, azt is beledobta a vízbe.

- Ha kis darabka kocsonyát dobunk, az ugyanaz, mintha az egész menne - magyarázta nekem Tan.

Egymás után sorban kimért mozdulatokkal dobálták a vízbe ajándékaikat. A víz meg-megcsobbant, amint magához vette az áldozatot.

Tan felment a füves helyre, felvett a földről néhány előre odakészített hegyes végű zelnicevesszőt. Mindkét keze tele lett velük. Hegyes végüket belemártotta nemzetsége minden tagjának a teknőjébe a parti fövenyen, majd visszavitte a füves részre, beleszurkálta őket a földbe.

Amíg Tan ezzel volt elfoglalva, a víznél levők teknőiket "szemükkel" a part felé fordították. Ez tulajdonképpen a vízáldozat végét jelentette.

Aztán odavitték teknőiket a füves helyre, "szemükkel" a falu felé fordították. Kelm a földbe szúrt vesszők mellé helyezte a kötegkészítéskor megmaradt kongon fűszálakat. Azért tette melléjük, mert ha rákötötte volna a vesszőkre, akkor a hiedelem szerint vihar kerekedne. Ezekre a földbe szúrt vesszőkre azt mondják, hogy "ábrázat".

- Azért csináljuk - mondta Kelm -, hogy a fókának, amit majd a "tenger gazdája" küld nekünk, legyen szélvédője.

Tan és Tulk hozzátették, hogy "őr-ábrák"-nak (aunor čhnaj) is mondják ezeket, és azért csinálják, hogy tavasszal a jégtáblákon levő fókáknak is legyen jégszélvédőjük, azaz takarja majd el őket, hogy könnyebben odalopakodhassanak hozzájuk és elejthessék őket. Ha ezeket a vesszőket nem szúrnák a földbe, akkor a fókák jégtisztásra kerülnének, nem lehetne a közelükbe kerülni, mert észrevennék a vadászokat és elszaladnának.

Elképesztő volt ennek a gyermekien naiv szertartásnak az értelme: így adták tudtára a "tenger gazdájának" és a "tengeri embereknek", hogyan szeretnék megkapni tőlük a viszontajándékot. Ne egyszerűen csak elküldjék nekik a fókát, hanem úgy küldjék, hogy az ne vegye őket észre. (A tavaszi vízáldozatkor fűzfavesszőt dobálnak a vízbe és a szélvédő kerítéshez még két ábrát állítanak: "egy papát meg egy mamát". A férfiábrát fűzfából, a nőit égerfából csinálják.) Amikor kerítés elkészült, hozzáfogtak a kocsonyaevéshez. Mindegyik megkóstolt összes rokonának a kocsonyájából egy kis darabot, majd a más nemzetségűek teknőibe is tettek egy-egy darabot, és így valamennyien kölcsönösen megvendégelték egymást. Ezt követően hazavitték a teknőiket a megmaradt kocsonyával, amelyet az asszonyok és a gyerekek fogyasztottak el.

Így végződött a tenger szellemeinek a megvendégelése. Ennek a napnak tolvozgu "tenger-bevető-nap" a neve.

A régi időkben - mondta Moklej, - a tavaszi "tenger-bevető-napon" távolugrásban, magasugrásban, birkózásban, csónakázásban versenyeztek. Ha a gyengébb legyőzte az erősebbet, azt mondták: tol-khos-kiskhond "tengeri szerencse erősíti".

A csónakverseny - mesélte Kurcsuk, - így történt: Nagy vájt csónakba ült hat ember, esetleg hét. A kormányosnak igen jónak kellett lennie, mert ez a legfelelősebb és legnehezebb munka. A csónak orrát fűvel díszítették. Amelyik csónak lehagyta a többit, a parthoz ment, megvárta őket. A lemaradtak átültek ebbe a csónakba, akik eddig ebben voltak, átültek azok csónakjába. Így folytatták a versenyt. Azt a csónakot, amelyik az összes többit megelőzte, a legjobb csónaknak tartották, a benne ülőket pedig a legjobb evezősöknek.

November 30. Momzin és Hangin előre megmondták nekem, hogy mikor fogják "etetni" nemzetségük vízbefúlt tagjainak a lelkeit. Ezt havonta egyszer csinálják, újhold idején. Csajvoban ezt a szertartást újhold harmadnapján végezték, bizonyára azért mert tőlük csak férfiak fúltak vízbe. Mivel Momzin és Hangin egy nemzetséghez tartozott, mindent együtt csináltak.

Az öregek bementek a kis pajtába, hogy megtegyék a szükséges előkészületeket. Momzin azt mondta, hogy ide asszony vagy fiatalember nem mehet be, de én mégis bementem velük együtt. Az ósdi pajta lábakon állt. Az egyik tenger felőli sarokban az öregek szent tűzhelyet csináltak, keretnek a hullámok által partra vetett fűzfákat raktak le. Ilyen tűzhelyen szabad csak elkészíteni a vízbefúltak lelkének az ételt.

A tető alatti koszorúgerendákon egy régi hosszú deszka volt, a polc szerepét töltötte be, rajta volt minden szükséges holmi: két "ördögteknő" kis zúzókkal, ételkészítő deszka, lapos fakanál, két fókazsíros porcelántál, egy csésze és csészealj cukorral, szárított pucskafűkötegek, havasi hagyma, kis bogrács, egy szalonnás bádogdoboz, amit az állami kereskedelmi kirendeltség árusított Handuzéban, egy alumíniumtál, három kéregvödör (egyik vízhordásra szolgált, kettőben bogyók voltak), fókazsíros bödöngyomor, néhány gyufás doboz. Gyufát innen tilos bevinni a házba, csakis itt szabad meggyújtani vele a szent tüzet. Pipára se szabad gyújtani vele. Innen csak akkor szabad elvinni a gyufát, ha az ember kimegy fókavadászatra a tengerre. Tengeren rá lehet vele gyújtani a pipára, aztán a gyufaszálat a tengerbe kell dobni és vele együtt egy kis dohányt is.

A polcon levő tárgyak közül az ördögteknők keltették fel a figyelmemet. Viszonylag kicsik és hamarján, durván megmunkáltak voltak. Tengeri állathoz hasonlítottak, amit az aljukon kifaragott úszólábak tanúsítottak. A teknő ürege egy nem nagy fejű állat törzséhez hasonlított.

Momzin meggyújtotta a tüzet és elment vízért. Amikor visszajött, a vizet a bográcsba öntötte, Hanginnal együtt a tűz fölé akasztotta. Aztán mindketten nekiláttak, hogy a halszeletekről lefejtsék a bőrt, letisztítsák róluk a pikkelyeket. A halbőröket összegöngyölték, cérnával átkötötték, a bográcsba rakták. Amikor megfőtt, a lapos kanállal kiszedték, a teknőkben szétterítették, zúzták, dörzsölték, közben fókazsírt és vizet adtak hozzá. Megindító látvány volt, amint a két idős, szerencsétlen apa a pajta sarkában árván üldögéltében zúzta, dörzsölte a halbőrt abban a meggyőződésben, hogy elpusztult fiainak örömet szerez vele.

A teknők "fejét" a tenger irányába fordították, és nem változtattak ezen a helyzeten. Minden maradékot az alumíniumtálba dobtak vagy öntöttek. Amikor elkészült a kocsonya, vékony pálcikával két-két cseppet cseppentettek a teknők "fejére", azaz "szemet csináltak". Ezután már csak arra vártak, hogy a kocsonya megdermedjen.

A kocsonya megdermedt. Az öregek mindegyik teknőbe tettek egy-egy pucskafűköteget, néhány havasi hagymát és cukordarabot. Momzin kiment, szedett a közelben növő kongon fűből, behozta; aztán mindketten fogták a teknőjüket, kimentek, elindultak az öböl felé. Lementek a jégre, néhány lépést tettek rajta. Vashegyű döngölővel léket csináltak a jégen. A teknőket "fejjel" a lék felé tették a jégre. A kongon fűből, a havasi hagymából, a pucskafűből göngyöleget készítettek, a cukrot is beletették, majd kocsonyát raktak a tetejére. Mindezt szó nélkül csinálták, némán dobták a lékbe. A lékben maradt jégdarabok miatt a göngyölegek nem akartak elmerülni. Az öregek a jégtörővel a jégdarabokat félretolták.

Ennyiből állt a vízbefúltak lelkének az etetése.

Az öregek a teknőket visszavitték a pajtába. Leültek a kis priccsre, a visszahozott kocsonyát mind megették, egymást is megkínálták vele. Amikor a kocsonya elfogyott, a teknők "fejéről" az ujjukkal leverték a két-két csepp kocsonyát a tűzhely homokjába, aztán kitisztították és a helyükre tették a teknőket. Az alumíniumtálat kivitték, a benne levő ételmaradékot két fekete kutyával megetették. Mindegyik teknőhöz tartozik egy fekete kutya, amellyel megetetnek mindent, ami megmarad a vízbefúlt lelkének megvendégelésére készített áldozati ételből. Ennek a kutyának a neve kinr-nikr-tonin-gann "ördögteknő-megfelelő-kutya".

December 21. Kora reggel Momzin eljött Kelm házába. Felkeltett engem és halkan azt mondta: "Gyere!" Gyorsan felöltöztem, kimentem. A faluban még mindenki aludt Momzinon, Hanginon, Tohvinon és Vatykán kívül, akik indulásra készen várakoztak. Ma kerül sor rá, utolsó búcsút vegyenek vízbefúlt fiaiktól. Nyolc hónapon át etették a lelkeiket. Ma eljött az ideje, hogy az ördögteknőket elvigyék a tajgába a Kiuszi folyó forrásához. A Kiuszi a Csajvoi-öbölbe ömlik.

Az öregek bementek a pajtáikba azokért a holmikért, amelyekre a kocsonyakészítéshez szükség van. Ezeket a holmikat japán panamavászon batyukba kötötték.

- És mi lesz a tűzhellyel? - kérdeztem.

- Nem szabad elbontani - felelte Momzin. - Jól le kell takarni valamivel. Amikor a pajta annyira elavul, hogy összedől, vele együtt pusztul el a tűzhely is.

A nyivhek baltát fogtak, egy-egy fekete kutyát pórázon vezetve elindultak. Momzin kutyája minden áron előre akart futni, maga után húzta az öreget. Hogy segítsek neki, kivettem a kezéből a pórázt, magam vezettem tovább a kutyát.

Lementünk az öböl partjára, rámentünk a jégre, keresztülmentünk az öblön a túlsó partra, ahol a tajga kezdődött. A járás könnyű volt, a jégen még nem volt mély a hó. Miután felértünk a túlsó partra, mindegyik öreg tépett az ott növő fűből, amely már száraz volt. Törpe cirbolyafenyők között mentünk tovább, aztán egy csenevész erdőbe értünk. A távoli hegyek irányába mentünk. Elég sok idő múltán odaértünk egy befagyott patakhoz, amely a Kiuszi folyóba torkollott. Ennek a pataknak két forrása volt, egy sekély horhoson folyt keresztül. Itt megállapodtunk.

A tlaglun Tohvin és Vatyka az egyik forráshoz, a kevon Momzin és Hangin a másik forráshoz telepedtek. Itt is, ott is tüzet gyújtottak, föléjük akasztották a bográcsokat, hogy megfőzzék a halbőröket. Amikor megfőttek, mindegyik megzúzta a magáét. Ez alkalommal csak vizet adtak hozzá, ezt a kocsonyát fókazsír nélkül készítik. Amikor ezzel elkészültek, a zúzalékba beledobálták a magukkal hozott bogyókat. Kiderült, hogy ebből a kocsonyából tilos enni.

Ezután rizst főztek, majd rárakták az ördögteknőben megdermedt kocsonyára. A teknők fejrészéhez tették a havasi hagymát és a pucskafüvet. A teknőket fejjel a Kiuszi folyó irányába fordították.

Az öböl partján tépett fűből nyakörvet fontak a kutyáknak. Mindkét forrás mellett volt egy-egy vörösfenyő, melyekhez odakötötték és megfojtották a kutyákat. Nem nyúzták meg őket, csak a mellkasukon és a hasukon ejtettek rövid vágást. Mindenki kivágott a mellhúsból egy igen kicsi darabot, megsütötte és megette.

Mindegyik forrásnál kiválasztottak egy magányos, fiatal vörösfenyőt. Mögötte baltáikkal kis gödröt vágtak a fagyos földben, ezekbe állították bele a teknőket úgy, hogy a karimájuk a föld felett legyen, a "fejük" napkeletre nézzen, és egyenesen álljanak. Ezután a két pár teknőt letakarták törpecirbolya gallyakkal. A kutyákat ezeken a gallyakon hasra fektették, első lábukat előre, a hátsókat hátra igazították. Ezután a kutyákat is betemették cirbolyaágakkal. Mindkét halom mellé két-két baltát tettek. A vízbefúltak kultuszával kapcsolatos többi holmit is otthagyták.

Ezzel megváltak a gonosz szellemektől - saját vízbefúlt fiaiknak a lelkétől. Hazafelé vettük az irányt. Már besötétedett, amikor visszaértünk a faluba.

Jóval később a Tüm mentén elmondták, miként veszejtették el Hügynyan vízbefúlt fiának az ördögteknőjét: "Három év (a mi időszámításunk szerint három félév) telt el. Csak akkor vitték be a házba a teknőt, addig a csiglaf mellett eszkábált emelvényen volt. Az öregasszonyok kocsonyát csináltak, telerakták vele az ördögteknőt. Még alig pirkadt, mindenki aludt, csak az öreg Tmürmün kelt fel, a teknőt a kocsonyával a köpenye alá rejtette és elvitte, hogy senki se lássa, mit visz, és merre megy. Átment a hegyen, aztán a másik oldalon lefolyó patak forrásához ért. Ez a patak egy folyóba ömlött. A forrásnál gödröt vájt, abba állította bele igen pontosan a teknőt, hogy semerre se lejtsen. Aztán elindult visszafelé, de nem azon az úton, amelyen odament. Köröket csinált, különböző irányokba ment, hogy elrejtse a nyomát, nehogy az ördögteknő utána menjen. Amikor már egyenes irányt vett fel, levágott egy vesszőt, maga mögé tette keresztbe az útján. Ha a vízbefúlt utána találna menni, itt megbotlik, aztán majd nem tudja, hogy merre vezet tovább az út. Erről a helyről az öreg már egyenesen hazament. Amíg ezt a teknőt nem veszejtik el, a mi ördögünk nem megy bele a vízbe, hanem itt bolyong a faluban. Éjjel a házba is bemegy. Hallani a lépéseit is, amikor lép, a lábbelijében cuppog a víz. A kutyák ilyenkor nem alszanak, hanem ugatnak. Miután elveszejtik a teknőjét, elmegy a tengeri emberekhez, ott él velük nyugodtan. Így beszélték a régi öregek."

A későbbiekben mindenütt tisztáztam a vízbefúltak kultuszának helyi sajátosságait. Fő vonásaiban mindenütt megegyezik a csajvoival, az egyes részletek eltérhetnek tőle. Például: az "ördögteknőt" nem szabad olyan folyónál hagyni, amelyik abba az öbölbe torkollik, amelynél a vízbefúlt élt, hanem el kell vinni olyan folyó forrásához, amely egy másik öbölbe vagy tengerbe ömlik. Lehetetlen lenne leírni minden ilyen részletet. Az öregek bizonyára azért hagyták a Kiuszi forrásánál a teknőket, mert a csajvoiak szerint ott van a gonosz szellemek lakhelye, a folyónak a torkolata pedig a tengeröböl bejáratával szemben van. Kelm a következőt mondta: "A vankrvoi Cseguen testvére a Kiuszinál élt. Egy éhínséges télen ő és a felesége meg a gyerekeik kutyaeledelnek még a nyáron eltett bálnahúst ettek, mind meghaltak tőle. Nem temették el őket. Otthagyták feküdni a házukban. Ezért a Kiuszinál sok ördög van." A vankrvoi Mizgun azt mondta, hogy a Kiuszinál kinr mangnd "félelmetes ördög" van.

Amikor Moklejnél jártam, Tan két fadarabbal bíbelődött. Megkérdeztem, hogy mit csinál.

- Két szent teknőt a tenger etetésére.

- Miért kettőt?

- Apám apjának volt egy testvére, akinek két fia volt és mind a ketten vízbe fulladtak. Apám apjának a testvére két teknőt csinált, amelyekből etette őket. Aztán meghalt, a felesége férjhez ment egy hütovoi férfihez, odaköltözött, de ezeket a teknőket itt hagyta. Már igen elavultak, újakra kell cserélni, hogy újakból etessük őket.

Tan már a harmadik nemzedékhez tartozik, amely folytatja a vízbefúltak etetését.

Moklej hozzáfűzte fia szavaihoz:

- Amikor az ember vízbe fúl, teknőt csinálnak, abból etetik minden hónapban. Aztán ezt a teknőt a tajgában hagyják, de helyette újat csinálnak. Erre mondják, hogy tabuteknő, szent teknő, tilalom alá eső teknő, illetve az utóbbi: řaguin nikr "hordozó teknő". Ebből a teknőből etetik a vízbefúlt férfit három nemzedéken át, az asszonyt négy nemzedéken át évente kétszer. Amikor az ördögteknőt a tajgában hagyják, a vízbefúlt megszűnik ördögnek lenni, tengeri emberré válik, a korábban vízbe fulladt és tengeri emberré vált rokonaihoz költözik. Így gondolom. A régi öregek mondták, hogyha a mi emberünk valami jót tesz a vízben meghalt embernek, ekkor az is jót tesz nekünk, sok fókát és halat küld hozzánk. Ha a mi emberünk rosszat csinál a tengeri embernek, akkor az is rosszat csinál nekünk.

Hát igen, Moklej agya azt szeretné felfogni, hova lesz a vízben elpusztult ember, mi az oka a halak rendszeres vonulásának, a fókavadászat sikerének vagy sikertelenségének és más hasonló dolgoknak, de még nincs elég kísérletes adatnak a birtokában ahhoz, hogy helyesen értékelhesse a természeti jelenségeket.

December 22. Momzinnal teázgatva, eszegetve beszélgetünk. A következőket sikerült tisztáznom. A vízbefúltak kultuszának két stádiuma van. Az első stádium meghatározó vonása, hogy a vízbefúltnak a lelke gonosz szellemmé lesz, a falujához közeli vízben él, bolyong a település környékén, nyugtalanítja az embereket és a kutyákat. A második stádiumot az jellemzi, hogy a vízbefúlt embernek a lelke megszűnik gonosz szellemnek lenni, átváltozik tengeri emberré, végleg elhagyja a faluja melletti vizeket, átköltözik valahova a tengerbe a tengeri emberekhez. Az első szakasz körülbelül egy évig tart, a második a vízbefúlt ember nemétől függően három vagy négy nemzedéken át. Az első szakaszban az ördögteknőből etetik minden hónapban egyszer, a második szakaszban a szent teknőből évente kétszer, a tengeri emberek etetésének a napján. Az etetésben meglevő különbség meggyőző bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy ezen a ponton módosulás áll be a nyivheknek a vízbefúltakról való felfogásában.

Ezt Kelm is alátámasztotta, amikor visszamentem hozzá Momzintól. A vízbefúlt ember szerinte is megszűnik gonosz szellemnek lenni, amikor a tajgában hagyják az ördögteknőt, ugyanis "tengeri emberré válik".

Önkéntelenül eszembe jutott az ősszel itt látott tengeretetés, amire egyszerű és szent teknőket használtak. Az utóbbiaknak a használata a halászat, a tengeri vadászat kezdete előtt és befejezése után arról az elképzeléséről tanúskodik, hogy a vízi foglalatosságokban a tenger gazdáján és a tengeri embereken kívül a saját vízbefúlt rokonaik is segítik őket.

- Ha majd elkészül a szent teknő - mondta ma nekem Momzin, - azzal a fehér kutyával kötöm össze, amelyiket igen szerette a fiam.

Momzinnak ezek a szavai kifejezték mély és titkos vágyát: amíg élni fog, kapcsolatban marad valahol a tengerben lakozó vízbefúlt fiával.

 

AZ IKREK SZÜLETÉSÉNEK TITKA.

LELKÜK SORA HALÁLUK UTÁN.

AZ IKREK ISTENÍTÉSE

 

1928. április 20. A különböző településeken egyaránt találkoztam az emberek és az állatok nemi kapcsolatáról szóló mítoszokkal, amelyekben férfiak halakkal, asszonyok kígyókkal, gyíkokkal, békákkal éltek; olyan legendákkal is, amelyekben rókaasszonyok azon fondorlatoskodtak, hogy gilják férfiakat csábítsanak el; olyan elbeszélésekkel is, amelyek szerint baglyok vettek feleségül gilják nőket és segítettek asszonyaik nemzetségének a különböző háborúkban. Azonban mindez eltörpül amellett a megszámlálhatatlanul sok legenda mellett, amely a férfiak és nők medvékkel való nemi kapcsolatáról szól. Ezek tömeges jellegűek, mindenütt megtalálhatók.

Az öreg Promün mint valóságos eseményt beszélte el egy férfi és egy nősténymedve együttélését.

Ősszel kezdődött a dolog. Egy ember vadászni ment az erdőre és eltévedt. A hazavezető út keresése közben egy medvebarlangra bukkant. Bement. Odabent egy nősténymedvét talált. Tavaszig vele élt. Tavasszal a nősténymedve azt mondta neki: "Na most menj haza egy időre, aztán ősszel gyere vissza." A férfi elment. Odahaza hallgatag volt, keveset evett, mintha mindig bánkódott volna. Ősszel megint elment az erdőre, a telet a nősténymedvével töltötte a barlangban. Tavasszal ismét hazatért, azt mondta a feleségének és a fiának: "Éljetek jól, én máshova költözöm. Ha veletek maradok, hamarosan meghalok, de ha elmegyek tőletek, akkor sokáig fogok élni." Aztán elmesélte nekik a medveasszonnyal való találkozását. Elköltözött a nősténymedvéhez, erdei emberré vált.

Nemcsak a felnőtt erdei medve-emberek és a felnőtt giljákok érezhetnek vonzalmat, szerelmet egymás iránt, hanem a gyerekeik is, amiről az öreg Moklej mesélt nekem.

"Élt egyszer egy öregember és egy öregasszony. Csak egy fiúk volt. Egyszer a fiú elment reggel hazulról és este tért vissza. Másnap ez megismétlődött. A harmadik nap az apa a fia után eredt, észrevétlenül követte. A fiú az erdőig ment, ott leült egy törpe égerfa alá. Az apja elrejtőzött, várakozott. Azt akarta kilesni, hogy mi történik majd a továbbiakban. Aztán észrevette, hogy a fiához egy medvebocs közeledik. Mikor odaért a medvebocs a fiúhoz, a földre dobta magát, kislánnyá változott. A fiú és a kislány játszadozni kezdtek.

Az apa ijedtében hazaszaladt. Amikor a fia este hazament, megkérdezte tőle, hova jár el mindennap. A fiú elmesélte, hogy mindennap egy kislánnyal játszik. Az apja megkérdezte, nem mehetne-e el ő is, hogy megnézze azt a kislányt. A fia azt mondta neki, hogy elmehet, és ha az apja akarja, haza is hozhatja a kislányt.

Másnap reggel az apa elment a fiával, elrejtőzött egy bokor mögött, aztán ugyanazt látta, amit előtte nap látott. Akkor hazavezette a gyerekeket. A gyerekek együtt nevelkedtek, amíg felnőttek. Akkor összeházasodtak. Amikor a fiú felnőtt, vadász lett. Rengeteg sok medvét ejtett. Más vadat szintén sokat, erdeit is, tengerit is. Igen gazdag emberré vált. Aztán meghalt a felesége, utána azonnal meghalt ő maga is. Lelkeik az erdei emberekhez költöztek, és ott ismét együtt éltek."

Azonban az ebbéli hiedelmek nem korlátozódnak csak az ilyen legendákra. Ennél sokkal mélyebbek. Felfogásuk szerint az asszony medvével való nemi kapcsolatának megvannak a maga következményei, amelyek mindenekelőtt abban nyilvánulnak meg, hogy ikreket szül.

- Az asszony ikreket az erdei embertől és ritkábban a tengeri embertől szül - mondta nekem Ocsi, akinek a szavai szerint ez a következőképpen történik.

Řank thojd - čhof-khan-khuvaru meskavaru paluh ged "Az asszony álmodja - medveölő nyílvesszőt vagy fülbevalót talál az erdős hegyen". A talált tárgyat a kezébe veszi, beviszi a falujába. Reggel felébredés után elmondja az álmában történteket a barátnőinek. Aztán ikreket szül. Akkor azt beszélik róla, hogy az erdei embertől esett teherbe. Az ikrek nem mások, mint az erdei emberektől vett gyerekek.

Az asszony általában valóban egy gyermeket szül. Az emberi világban két gyermek születése nem közönséges esemény, ami az egykoron élt embereket meglepte, magyarázatot kerestek rá. Ugyanakkor ezt tapasztalták az állatvilágban, hiszen a nőstények képesek egyszerre több utódot a világra hozni. Ennek folytán nincs mit csodálkozni azon, hogy a hajdani ember kutató elméje a felületes analógiában talált magyarázatot erre a jelenségre, és arra a következtetésre jutott, hogy ebben az aktusban szerepe van valamilyen állatnak, mindenekelőtt a medvének, hiszen a nősténymedve gyakran szül két medvebocsot.

Amikor ikrek születnek, a lakásban kiválasztanak egy külön helyet, amelyet fenyőágakkal, inaukat borítanak be, és erre helyezik az anyát az ikrekkel.

Az ikrek számára finom rituális forgácsokat csinálnak, ezekkel takarják be őket. Amíg életben vannak, ilyen forgácsokat adnak rájuk. Az anyjuk számára is csinálnak ilyen forgácsokat. Így nevelik őket. Amikor az ikrek megbetegszenek, az erdei emberekhez fordulnak segítségért. Fiatal vörösfenyőket vágnak ki és a medveölő tisztáson állítják fel őket. Inaukat aggatnak rájuk, hím és nőstény bábukat szúrnak köréjük a földbe. Aztán ezek mellett kutyákat áldoznak az erdei embereknek.

Ha az erdei emberekhez küldött kérelem nem segít, az ikrek meghalnak. Tilos őket elégetni. Temetésük a következőképpen történik. Az erdőben kis medveketrecet csinálnak. Inaukat faragnak, azokba csavarják az ikrek tetemét és úgy helyezik el a ketrecben, amelybe különféle hím és nőstény bábukat is tesznek. A ketrec négy sarkához egy-egy kutyát kötnek, aztán ott megfojtják.

A temetés után elkészítik az ikrek fabábuit. Ezeket a nemzetség medvepajtájában faragják ki, ahol a medvekoponyákat őrzik. Ugyanott inaukat faragnak, pici kis kétfedeles sátort csinálnak belőlük, amit az ikrek házának mondanak. Ebbe teszik bele a fabábukat, aztán ebben etetik őket. Inauból csinálnak nekik ruhát és kis etető csészécskéket is, amelyekbe minden hónapban tesznek pucskafüvet és havasi hagymát, így etetik őket.

- Apáim apjának apja (dédnagyapa) ikreket etetett - mondta Ocsi. - Apáimnak az apja is etette. Az én apáim is etették. Most pedig én is etetem. Az én gyermekeim is etetni fogják. A gyermekeimnek a gyermekei is etetni fogják. Minden, minden nemzedék eteti őket, szerencsét kér tőlük.

- És mit csinálnak a tengeri embertől született ikrekkel? - kérdeztem.

- Apáimtól hallottam, hogyha az ikrek a tengeri embertől vett gyerekek, akkor tengeri hínárral igazítják el őket. Csalánrostból és tengeri hínárból font fonallal kötik át a kezüket és a lábukat. Nyírfakéregből bölcsőt csinálnak nekik, hínárral bélelik, takarónak hínárral kevert nyúlbőrt használnak. Aztán elkészítik a fabölcsőt, azt is hínárral és nyúlbőrrel bélelik és takarják be. Az ikrekre hínárból és inauból csinált sapkákat adnak.

Ocsi semmi mást nem tudott a tengeri szellemektől fogant ikrekről.

Csurka is beszélt róla, hogy az ikerpár az erdei vagy a tengeri embertől születik. Az erdei embertől gyakrabban. Ezt abból állapítják meg, hogy melyik vadászat a sikeresebb. Ha az ikrek születése után sok erdei vadat ejtenek, ez azt jelenti, hogy az erdei emberektől származnak, ha viszont a tenger ad sok zsákmányt, akkor a tengeri szellemek küldték őket.

Az ikrek lehetnek egyneműek vagy különneműek.

Az egyneműek (két fiú vagy két lány) szerencsét jelentenek - mondta Csurka. - Az ilyen ikreket inauba öltöztetik, hogy a khos "szerencse", "isten", "boldogság" jobban lássa őket. A különnemű ikrekre viszont azt mondják, hogy lani (ez a szó valamiféle tisztátlant, vérfertőzőt jelent), mert amikor majd felnőnek, akkor összeházasodnak, ami törvénytelen dolog.

Szahalin átellenben levő partvidékén ugyanerről beszélt nekem Palguk az anyjától hallottak alapján:

"Igen régen élt egy férj és egy feleség. Ikreik születtek, fiú és lány. Amikor felnőttek egymáséi akartak lenni. A szüleik megtiltották. A férfi-iker a mandzsukhoz készülődött árut vásárolni. Az asszony-iker azt mondta neki: 'Ha valami történne, akkor majd csak a bal fülbevalómat találod, a felfelé hajló orrú bal papucsomat találod.' A férfi azt mondta: 'Minden jó lesz. Várj rám. A mandzsuktól egész szán drágasággal jövök vissza. Akkor majd másik házba költözünk. Együtt fogunk élni.' Megcsókolta és elment. Míg távol volt, az asszonyt az apja feleségül ígérte a vők nemzetségének. Az asszony úgy tett, ahogy mondta. A bal fülbevalóját és a bal papucsát a fekhelye fölé akasztotta. Éjjel kiment a bogyógyűjtő helyre, felakasztotta magát."

Ocsi mondta, hogy az elsőnek világra jövő iker a fiatalabb, a másodiknak születő az idősebb. Palguk szerint ez azért van így, mert az idősebbik utat enged a fiatalabbnak, hogy előre menjen.

Az Amurnál jártamban olyan képzettel találkoztam, amely nagyon meglepett. Ügiszka azzal magyarázta az ikrek születését. hogy az asszony álmában egy fiatalemberrel az erdős hegyen sétál, aztán sátrat csinálnak, abban laknak, abban alszanak. Amikor ikreket szül, azt tartják róla, hogy "állattól esett teherbe". Az elsőnek megszülető ikerre azt mondják, hogy orina "hátsó-állat", a másodiknak születőre pedig azt, hogy nugina "elülső-állat". Az Ögiszkától hallott na "állat" kifejezés ejtett engem ámulatba. Több öregembertől és öregasszonytól is rákérdeztem erre, valamennyien azt válaszolták, hogy ez a helyes elnevezés. A "hátsó" és az "elülső" szó bizonyára a méhben való elhelyezkedésre utal.

Ügiszka mondta el azt is, hogy az ikreknek külön tabutűzhelyen főznek. Ha meghalnak, tiszta fehérbe öltöztetik őket, sok fenyőből faragott inaut aggatnak rájuk. Sajátos medveketrecbe temetik őket, amelybe halételeket és növényi ételeket, bogyókat raknak olyan edényekben, amelyek a medveetető edényekre hasonlítanak. Fókahúst, zsírt, fókabőrből készült tárgyakat tilos a ketrecbe tenni. Általában tilos húsételt adni a meghalt ikreknek.

Az ikreket és az ikrek elhalálozott anyját ülő helyzetben teszik a medveketrecbe. A temetést az öregemberek végzik. A fiatalembereknek és az asszonyoknak ezt még nézni is tilos.

A meghalt ikrek halotti bábuit égerfából csinálják, ha azok az erdei emberektől származnak, ha viszont a tengeri emberektől jöttek, akkor nyírfából. E célra a fának a napkeletre néző oldalát használják fel. A halotti házikót egy lekérgelt fatörzsből egyformára kivágott gerendákból csinálják, amelyeket egymásra raknak, tulajdonképpen ez egy miniatűr medveketrec. Mestergerendát is beleépítenek, rituális forgácsokat raknak rá, és ez alkotja a tetőt. A kis ketrec mellett két kis ágasfára egy-egy pár miniatűr sítalpat akasztanak, hogy mindegyik ikernek legyen. Néha a halotti ketrectől kissé távolabb lábakon álló kis pajtát is építenek, ahhoz hasonlót, amilyenben az ételkészleteket tárolják. A halotti ketrec közepére állítják az ikrek bábuit. Miniatűr kéregvödröt, medveszívtálat tesznek melléjük. Ez arra utal, hogy az ikrekhez úgy viszonyulnak, mint az erdei emberekhez.

A meghalt ikrek lelkeit évente négyszer etetik: kárászkeszeg havában, halközi hónapban, coboly havában és sas havában. Az ételmaradékokat egy erre a célra kijelölt kutyának adják.

A fiú ikrek bábuit három nemzedéken át őrzik, a lány ikrekét négy nemzedéken át. Ezután kiviszik a tajgába, ahova négy kutyát is visznek magukkal, egy feketét, egy fehéret és két szürkét. A fekete kutyát az erdőnek szánják, mivel "a tajga fekete", a fehéret az Amurnak, mivel "az Amur fehér", a szürkéket a hegyeknek. Az erdőben egy kis négy lábon álló pajtát csinálnak, ebbe teszik bele az ikrek bábuit. A kutyákat megfojtják. A bundájukat a fejükkel együtt a pajta falára akasztják. Kocsonyadarabokat szórnak az erdőbe. A megfőzött kutyahúst és a kocsonyát megeszik, aztán hazatérnek.

A nyivhek közül talán senki sem tudná olyan őszintén és nyíltszívűen előadni az ikrekről és halál utáni istenítésükről kialakult képzeteiket, mint Ocsi. Az öreg Pürginnel tanakodott egy ideig, hogy hogyan is lehetne a legpontosabban megértetni velem ezt az egész dolgot, aztán a következőt adta elő:

"Az ikrek: erdőről vett gyerekek. Ők erdei emberek, így beszélik. Mi azt mondjuk róluk, hogy ők pal-n'igvn "erdei/hegyi emberek". Ők bennünket lenti földön élő embereknek (komif-thiv-n'igvngun) mondanak.

Miután az ikerbábuk elkészülnek, a lakásuk is elkészül, a lelkük erdei emberekhez költözik. Így az erdei embereknek és nekünk egy nemzetségünk lesz. A régi öregek mondták, hogy egy nemzetséggé válunk. Ezért amikor vadászni megyünk az erdőre, megvendégeljük a rokonainkat, csuhcsuhozunk: pucskafüvet, havasi hagymát dobunk nekik és azt mondjuk, hogy csuh. És kérjük, hogy segítsenek. Akkor az ikrek segítenek a saját nemzetségbelijeiknek, hagyják, hogy vadat ejtsünk, hagyják, hogy sok vadat ejtsünk. Így válunk egy nemzetséggé.

Amikor betegek vagyunk, enni adunk nekik, kérjük, hogy segítsenek rajtunk. Akkor az erdei emberek segítenek a betegen, hogy ne betegeskedjen. Ha az erdei emberek nem segítenek, akkor az illető sokáig betegeskedik, meghal. Ezért azt tartjuk, hogy ők a mi számunkra a kosz. Ezért mindig etetjük őket. Amikor valakik vadászni mennek, adnak nekik. Bárhova is menjünk, kérjük, hogy ügyeljenek ránk, hogy el ne tévedjünk, meg ne betegedjünk, így kérjük tőlük a szerencsét. Így válnak az erdei emberek és a lenti földön élő emberek egy nemzetséggé.

Az ikrek anyja él, éldegél, aztán megbetegszik, meghal. Elégetni tilos. Medveketrecet csinálnak neki. Mind a négy sarkára fiatal vörösfenyőt állítanak. Égerfából négy inaut csinálnak, hímet és nőstényt faragnak a végükre. Fűzfából szintén négy ilyen inaut csinálnak. Ezeket a ketrec belsejébe teszik. Aztán inauforgácsokba takarják az ikrek anyját és a medveketrecbe ültetik. Aztán különféle fákból is csinálnak inaukat, azokat kívül aggatják a ketrecre. Aztán a kutyák nyakára csinálnak inaukat, rájuk teszik, megfojtják azokat.

Ezek után minden hónapban csinálnak inaut, pucskafüvet, havasi hagymát tesznek bele, mindezt az ikrek anyjának adják. Amit mi magunk eszünk, azzal etetjük az ikrek anyját és szerencsét kérünk tőle."

Az ikrek és anyjuk etetésére különleges teknőt (nan'lavroh) vájnak, amelynek az alakja állatra hasonlít.

Szarat - Ocsitól függetlenül - a következő történetet mondta el.

"Tlavo településtől Szalvo irányában van egy hely, Maszkszauf a neve. Valamikor ikreket temettek el ott. Amikor még kicsi voltam, mindenféle ételt hordtak oda, rizskását, dohányt, havasi hagymát, kutyákat is öltek ott. Ha valaki beteg volt, az ikreket kérték, hogy segítsenek. Amikor én ott jártam, a kis ketrec már nem volt meg, de ott állt még a vörösfenyő a rovásokkal. Amikor kutyát öltek, fűzfából és berkenyefából csináltak inaut, hím és nőstény ábrákat faragtak a nyelükre, pucskafüvet és havasi hagymát kötöttek rájuk, aztán a vörösfenyő mellé szúrták a földbe. Fiatal lucfenyőt is kivágtak, a legtetejére szintén pucskafüvet és havasi hagymát tettek, ezt is a vörösfenyő mellé állították. Ezután inaukat tettek a kutyák nyakára, a fojtóhurkok végét a vörösfenyőre kötötték. A kutyákat rizskásával, kocsonyával megetették, aztán azt mondták nekik: Urlaf pařkt marve, palah phezmuguwe! 'Csak szépen menjenek fel az erdős hegyre, nyerjék meg az erdei emberek tetszését!' (Ebben számomra az a legmeglepőbb, hogy milyen nagy tisztelettel szóltak a kutyákhoz, magázták őket.) A kutyák megfojtása után kocsonyát, kását, pucskafüvet, havasi hagymát dobáltak az erdei embereknek. A megölt kutyákkal igen óvatosan bántak. A bőrüket hol otthagyták, hol nem. A megfőtt kutyahúst lefejtették a csontokról, a csontokat egy kéregedénybe rakták, elrendezték benne, és otthagyták. Amikor visszatértek a faluba a kutyahúst és a kocsonyának a maradékát szétosztották a nemzetség tagjai között."

Az Amur mentén olyan ikerbábukat láttam, amelyeket fehér ruhába öltöztettek, és mindegyik mellett hevert egy inau. Ha egy ember megbetegszik, a bábu mellé tesz egy inaut, aztán amikor meggyógyul visszateszi a helyére.

Tyük anyó az ikrekkel kapcsolatos tudakozódásomra a következő mondát mesélte el:

"Réges-régen Eglivoban élt egy asszony. Amikor először szült, egy fia született. Amikor másodszor szült, két fiút szült. Ismét szült, egy fia és egy lánya született. Aztán két lánya született. Csak az elsőszülött fia maradt életben.

Ezek után megbomlott az anyjuk agya, őrülthöz lett hasonlóvá. Akkor a férje egy gödörben két karóhoz kikötötte. Amikor az esze még inkább elhagyta, medveszőr nőtt az arcán. Amikor javult az esze, a szőr eltűnt róla. Így élt sokáig a gödörben. Aztán a férje medveketrecbe tette, bezárta. Ennivalót a nyíláson adott be, úgy táplálta.

Egyszer a férfi halászni készült, más hajlékok lakóit kérte meg, hogy vigyázzanak az asszonyára. Aztán elment. Amikor a halászatot befejezte, hazatért. Odament a ketrechez. Annak a zára le volt törve. Az asszony maga kinyitotta, elment, eltűnt. Sok ember indult a keresésére. Minden házban keresték, de nem találták. Aztán elindultak azon a csapáson, amelyen a kutyák járnak. Az Eglin folyó torkolatához tartottak. Amikor egy hajlaton átmentek, a torkolat mellett egy fűzfán lógott az asszony egyik könyökvédője. Amikor átszelték a torkolatot, meglátták az egyik lábszárvédőjét egy másik parti fűzfán. Köröskörül keresték, mindent átkutattak, de semmi mást nem találtak. Akkor az emberek megértették: felment a hegyre az erdei emberekhez. Az eglivoiak hazatértek.

Sok idő telt el. Az asszony férje a fiával az erdőre ment halszárító rudakat vágni. Csónakon az Eglivo alatti tóra mentek. Rudakat vágtak. A fia mindent egy helyre hordott, rakásba rakott. Amikor egyszerre többet összeszedett, az ölébe fogta, átnyalábolta, a tóhoz indult vele. Aztán az erdő mélyéről fűnek a suhogását hallotta. Hátranézett. Az erdőből egy hatalmas medve jött elő, az apja felé tartott. Amikor odaért hozzá, a mancsával ráütött, leverte, beleharapott. Aztán fölemelte a fejét: az anyja volt, a fiára nézett, gyöngéden meglóbálta feléje a fülét. Aztán az apját kezdte marcangolni. A fiú beült a csónakba, onnan nézte. Amint a nősténymedve a dolgát befejezte, a férje lelkét magához vette, eltűnt. A fiú odament volna az apjához, de félt. Hazatért a faluba, elmondta az embereknek, hogy mi történt. Akkor a falusiak valamennyien odamentek. A társukat igen rossz állapotban találták. Fölemelték, magukkal vitték, az erdei embereknek áldozatot bemutató helyen temették el, egy medveketrecben helyezték el."

Ezt a mondát Tyük anyó a nagyapjától, Küjdüktől hallotta, aki mellesleg most igen nagy érdeklődéssel hallgatta unokája elbeszélését.

Palguk az anyjától hallotta a következő történetet.

"Öt nemzedékkel ezelőtt Hugan üknagyanyja először fiút szült, aztán ikreket, akik meghaltak. Egyszer éjjel kiment a női árnyékszékre, aztán ott ismét ikreket szült. Az ikrek szőrösek voltak, neki magának is szőr nőtt az arcán és a kezén. Mikor az emberek kimentek, megvilágították azt a helyet, ahol feküdt, azt látták, hogy az ikrek meghaltak, az anyjuk mintha megőrült volna, dalolt. Arról dalolt, hogy megy a medvebocsok után a sűrű erdőben, a tisztáson, aztán fel a hegyre, hol egy kőház van, abba bemegy, ottmarad, ott fog élni. Aztán hörgött és meghalt."

Palguk mesélte azt is, hogy régen egy asszony négyszer szült ikreket. Akkor a nyivhek két karó közé kikötötték, ahogyan a medvét is kikötik, és lenyilazták. Aztán medveketrecet csináltak neki, abba temették.

Tyük és Palguk anyja, Tfajk, igen nagy távolságra élnek egymástól, az egyik Szahalin Ohotszki-tengeri partján, a másik az Amurnál. Azonban egy és ugynazon legendáik voltak. Egyöntetűen állították, hogy annak az asszonynak, aki háromszor-négyszer ikreket szül, szőr nő az arcán, eszét veszti, meghal, az erdei emberekhez költözik.

Az is igen meglepő, hogy a négyszer ikreket szült asszonyt úgy nyilazták le, mint a nősténymedvét. Küjdük egyszer arról mesélt, hogy egy ember a szellemekhez tévedt, kik úgy viszonyultak hozzá, mint érdekes idegenhez, aztán két karó közé láncon kikötötték, hogy lenyilazzák annak megfelelően, ahogyan a nyivhek ölik meg a medvét.

Amikor Kulban voltam a következőket mondták el nekem az itt élő Jaszkukról és Judinról.

Jaszkuk sok évvel ezelőtt ikreket szült, akik hamarosan meghaltak. Bizonyos idő múltán Judin megölt egy nősténymedvét, két szopós medvebocs maradt utána. A medvebocsokat hazavitte, a felesége táplálta őket az emlőivel. A medvebocsok annyira hozzászoktak, hogy még bogyót gyűjteni is elmentek vele. Amikor felnőttek, az egyik elment az erdőre, vissza se jött. A másikat medveketrecbe tették, medveünnepen ölték meg.

Amikor az öreg Judin medvevadászatra ment, mindig magával vitte Jaszkukot. Csak lándzsával vadászott medvére. A Khotratak "Medveapó" nevet adtak neki.

Szahalinon többször is hallottam, hogy asszonyok neveltek fel medvebocsokat. A régi időkben az ikrek halála után az asszonynak a férje szopós medvebocsokat kutatott fel, hazavitte a feleségének. A fekhelyét fenyőgallyakkal, forgácsnyelvekkel terítették le, egy kis válaszfalat csináltak, hogy mások ne lássák, hogyan szoptatja a bocsokat. A szoptatás addig tartott, amíg ki nem nőttek a fogaik. Szoptatás közben idegennek szigorúan tilos volt bemenni az ilyen házba.

Ügiszka azt mondta, hogy az ikrek halála után hamarosan elfogott medvebocs a meghalt ikergyerekek lelke.

Az Amurnál olyan mondát hallottam, amelyben az emberek a szán elé fogták a medvéket, akárcsak a kutyákat, ők voltak a khotrkan-buk-n'ivhgu "medvekutya befogó emberek" Ennek az eredetét Kulban sikerült tisztáznom az Argon nemzetségnél. Ennek a nemzetségnek a feje az öreg Nyarf volt. A Magvin család, a Mevon család és más családok tartoztak hozzá.

A történet azzal kezdődött, hogy Piljavoban egy asszony ikreket szült. Amikor felnőttek, az anyjuk sítalpakat csinált nekik, saját maga csinálta. Amikor vadászni jártak, sok medvét ejtettek. Egyszer az ikrek az erdőben elfogtak egy medvebocsot, amelynek még alig nyiladozott a szeme. Hazavitték, az anyjuk az emlőjén felnevelte.

Az ikrek a megfelelő időben elmentek ugyanahhoz a barlanghoz, amelyből kijött eléjük a nősténymedve. Bementek a barlangba, kihozták belőle a bocsokat és hazavitték, az anyjuk felnevelte. Azt beszélik, hogy az anyjuknak szőrös volt a melle, akárcsak a nősténymedvének.

Amikor a bocsok felnőttek, az ikrek a szán vagy a csónak elé fogták őket, vagy lovagoltak rajtuk. Amikor eljött az etetés ideje, az ikrek nyilakkal a kezükben kiabálni kezdtek: "Kavjoh! Kavjoh!" Erre az erdőből a szelíd medvékhez vad medvék szaladtak, és azokat lenyilazták. Egy öregasszonyról azt mondták, hogy ő még látta azokat a teknőket, amelyekből a medve-kutyákat etették. Ügiszka azt bizonygatta, hogy Nyarf nagyapja, az Argon nemzetség legöregebbje, fiatal korában még maga is befogta a medvéket, mint a kutyákat.

Amikor Tyük anyó elbeszélését hallgattam feltűnt, hogy az ikrek halálát nem a mud', hanem a pn'ud' szóval mondta. Megkérdeztem Küjdüktől, hogy milyen esetekben használják ezt a szót. Azt válaszolta, hogy csak akkor, ha kimúlik a ketrecben nevelt medve.

Tehát nemcsak a legendák, nemcsak az ikrek temetési szertartása és haláluk után erdei medve-emberekként való magasztalásuk, hanem a nyelv is őrzi azoknak az ősi hiedelmeknek a nyomait, amelyek az ikreket a medvékkel azonosították, különben nem használnának egy és ugyanazon szót az ikrek és a medve halálának a kifejezésére.

Amikor az ember kezdi valamennyire megérteni a kőkorszaki emberek elkerülhetetlen tévedéseinek Bábel tornyát, annak is tudatára ébred, milyen bonyolult volt az életük, milyen gyötrelmes munkálkodás kellett ahhoz, hogy a tévedések százezer esztendein keresztül eljussanak a természet igazi megismeréséhez.

 

A SÁMÁNOKRÓL, A KÖZÖSSÉG ÉLETÉBEN BETÖLTÖTT SZEREPÜKRŐL

Július 5. A čhamn "sámán" (e szó másik jelentése: "sas") voltaképpen közvetítő az emberi világ és a kőkorszaki emberek gyermeteg képzelete által teremtett szellemek világa között. Az ezen a fejlettségi fokon álló emberek felfogása szerint a közönséges embernek nincs lehetősége a szellemekkel való közvetlen érintkezésre. Erre csak a sámán képes.

Általában ez a nyivheknek is az elképzelése a sámánról.

A samanizmus univerzális jelenség. A vadászlét viszonyai között élő sok mai népre is jellemző. A történelmi fejlődés meghatározott fokán azokra is jellemző volt, akik már eljutottak a mai kulturális fejlettség legmagasabb fokára. Ebből az következik, hogy a samanizmus törvényszerű történelmi jelenség. Tehát fontos, hogy megértsük. Sőt azt mondanám, nemcsak a megértése fontos, hanem az is, hogy valamiképpen érzékeljük azoknak a népeknek az egész látható és láthatatlan világot betöltő szellemek létezésébe vetett hitét, amelyeknél még vannak sámánok, varázslók és más hasonló lények.

Az animista világfelfogású népek meggyőződése szerint a "sámán természetfeletti ereje – amint ezt L. J. Sternberg helyesen leírta. – nem magában a sámánban van, hanem az ő szellem-segítőiben, akik rendelkezésére állnak."[i] A giljákoknál ezeknek a szellem-segítőknek a neve kegn.

Arra a kérdésemre, hogy honnan vannak a sámánjaik, Ocsi a következő választ adta:

- Amikor sámánná válik, még az ételt se akarja megenni, úgy kínlódik. Akkor a nyivhek ebből megértik, hogy már-már sámánná válik. Akkor kidöntenek egy lucfenyőt, a napkeleti oldalát megjelölik. Elviszik hozzá, felállítják, a megjelölt oldala napkeletre néz. Négy ágat egészben meghagynak rajta. Ennek a fának čhunchhař "csunfa" a neve. Aztán hosszú inaukat faragnak, azokat ezekre az ágakra kötözik. Ezek az ágak kezeknek számítanak, így beszélik. A sámán szellemsegítői ezekre az ágakra ülnek, rajtuk pihennek, úgy beszelik. Aztán égerfáról, berkenyefáról, juharfáról, fűzfáról, zelnicefáról levágnak két-két vesszőt, aztán a sámánfa köré szúrják a földbe. A sámánfa felállítása után dobot és mindenféle függőkkel teleaggatott övet csinálnak. Ezután a sámán már majd "dalol" lunt (azaz: varázsolni fog, ellátja a sámáni teendőket).

A Tüm mentén élt Csamk nevű sámánnak a fő szellemsegítője egy erdei szellemasszony volt, akit Huvrguknak hívtak. Az emberek meg voltak győződve róla, hogy ez a szellemasszony, akit Csamk feleségének tekintettek, a Voszimi folyó forrásvidékén lakott. A másik szellemsegítője egy Tuszkön nevű erdei szellemember volt, aki egy hegy tetején élt egy kerek sziklában. Csamknak más szellemsegítői is voltak, de ezeket számították a fő segítőknek.

Csamk nagy erejéről szóló közléseiket a nyivhek egy megfagyott patkány felélesztésével támasztották alá. Aztán megparancsolta nekik, hogy öljék meg ezt a felélesztett patkányt, ássák el, tegyenek mellé élelmet és ruhadarabokat. Ha ugyanis életben maradna, újra életre kelten rosszat csinálna az embereknek.

Csamk a Plüfvon nemzetséghez tartozott. Halála után a fia, Kojnüt vált sámánná. L. J. Sternberg ismerte Kojnütöt. "Egy Kojnüt nevű gilják fiú körülbelül tizenkét éves lehetett, amikor nálam vendégeskedett. Az apja sámán volt. Ebéd után elaludt. Amikor a barátom véletlenül felébresztette, őrjöngve hánykódni és kiabálni kezdett, a sámánok minden tombolását, őrjöngő kiáltozását ismételgette. Amikor a rohama elmúlt, a szegény fiúnak az arca rettenetesen kimerült volt, idős ember arcának tűnt. Álmában két szellemsegítő látogatta meg, egy férfi és egy nő, meghalt apjának a segítői. Azt mondták neki: 'Mi játszottunk az apáddal, most teveled fogunk.' Indün, aki egész idő alatt jelen volt, ámulva figyelte a rohamot, így szólt: 'Most aztán már Kojnüt nem ember lesz, a kegn a saját törvényét akarja tartatni vele' - mondta a másik gilják fiú."[ii] 

Indün szavainak kiegészítéseként ide kívánkoznak a Küjdük által mondottak: "Ha sámán nem dalol (azaz: nem akar sámánkodni), akkor a szellemek agyonkínozzák. Még az is előfordul, hogy emiatt összetörik a csontjait".

Hallatlanul érdekes, hogy nemcsak Csamknak, hanem a fiának, Kojnütnek is az Ocsi által megnevezett Huvrguk asszony és Tuszkön lett a segítője (Sternberg ezeknek a nevét nem említette). Ők látogatták meg álmában Kojnütöt, kezdték el nyugtalanítani, követelve tőle, hogy váljon sámánná.

Miután Kojnüt sámánná lett, gyógyította az embereket. Erről Ocsi a következőket mondta:

"Epkun szólt Kojnütnek, hogy beteg a fia, menjen el hozzá dalolni (varázsolni), gyógyítsa meg. Kojnüt nem mondott nemet. Elvitte Epkunhoz a dobját, a függőit, csörgőit. Inauból sapkát és nézőkét csináltak neki. A nézőkét úgy kötötték rá a sapkára, hogy a homlokára kerüljön. A nyakára is inaut tettek, övet is forgácsokból készítettek neki. Az izületeit is inaukkal kötötték át, a bal térdét átkötötték, a jobb térdét átkötötték, a bal bokáját átkötötték, a jobb bokáját átkötötték, a bal csuklóját átkötötték, a jobb csuklóját átkötötték (az átkötés nem az izületen van, hanem éppen felette). Aztán tőzegrozmarint és lucfenyőt tettek egy tálba, majd vizet öntöttek bele. Úgy mondják, hogy ez a szellemsegítőnek az ivóvize. Havasi hagymát és t'irh gumót is tettek a tálba, aztán a tűzhelyrámára állították, hogy megvendégeljék vele a sámán segítőit. A tőzegrozmarint a lucfenyővel együtt meggyújtották. Kojnüt inausapkáját megfüstölték vele, az övét a függőkkel együtt szintén megfüstölték, a dobját a tűz fölött megmelegítették. Akkor Kojnüt felállt, dalolni (sámán szertartást végezni) kezdett. Amikor befejezte, azt mondta: 'Az erdei emberek kutyát kérnek Epkuntól. Ha kutyát öl az erdei embereknek, akkor a beteg meggyógyul. Így szóltak.' Ahogy a kutyát megölték, másnap már jobban lett. Aztán egészen meggyógyult."

Pszichológiai szempontból rendkívül érdekes, amit Ocsi mondott, hogyan magyarázta meg Kojnüt az embereknek, kitől és hogyan tanulja el a sámán a maga művészetét.

"Kojnüt mondta: a kegn – a szellemsegítő - inaut akaszt a nyakába, inaut tesz a fejére, az izületeit is átköti, a dobját magával viszi, vasfüggőket aggat magára, így játszik. A sámánok is ennek a szellemsegítőnek megfelelően játszanak. A dobot is úgy verik, ahogyan az veri, a dobverőt is úgy fogják, ahogyan az fogja, táncolni is úgy táncolnak, ahogyan az táncol. A szellemsegítő tanítja őket, hogy úgy tartsák a dobot, ahogyan ő, úgy verjék, ahogyan ő, úgy táncoljanak, ahogyan ő. Így tanítja őket."

Nem nehéz elképzelni, milyen dicsfény övezte a neolit kultúra színvonalán álló nép körében az ilyen embert, akinek hatalmas erejű védnöke volt, segítette a más szellemekkel való érintkezésben és az emberek megvédésében a gonosz szellemek fondorlataitól.

A kegn nevű szellemsegítőkön kívül Kojnütnek kent'k szellemek is álltak a rendelkezésére. Ezek vidám szellemek, játszanak a sámánnal és csak a bűvészkedésben segítenek neki.

Ocsi a következő esetet mesélte el: "Kojnütöt összekötözték és az ajtó mellé fektették. A tűzhelyen eloltották a tüzet. Az emberek sötétben voltak a lakásban és kiabálni kezdtek: 'Kegyő!' Aztán az kiáltották: 'Dobd meg ezt és ezt!' És a vidám szellemek azt az illetőt megdobálták friss halszeletekkel. Aztán egy szíjat dobtak az ajtó felé: 'Húzd!' és lehúzták a priccsről azt az embert, aki a szíjat fogta. Hallani lehetett, hogy többen is húzzák a szíjat. Aztán azt kiabálták: 'Fröcsköld le ezt és ezt!' A vidám szellemek vizet szippantottak, lefröcskölték azt az embert. Hát ez igen jó mulatság volt. Amikor meggyújtották a tüzet a tűzhelyen - a kioldozott Kojnüt ott üldögélt egyedül az ajtónál."

Aztán később, a halála előtt Kojnüt elrendelte, hogyan temessék el. Amikor haldoklott, azt mondta: "Bár én meghalok, három évig ezen a földön fogok élni. Amikor átmegyek a halottak szállására, loboncos nősténykutyám még itt marad a faluban, itt fog élni. Én magam is – folytatta Ocsi, - láttam ezt a szukát. A farkának a vége fehér, a törzse fekete. A ház bal oldalánál kijött, a jobb oldalánál bement. Néha jobbról jött ki és balról ment be. Hát így él itt. Sok ember látta mindezt. Kojnüt mondta: - Amikor meghalok, ne égessetek el. Ketrecet csináljatok, abba tegyetek! Így temessetek el! - mondta. Azt is mondta, hogy arcával napkeletnek tegyék a ketrecbe. Amikor meghalt, ahogy mondta, vörösfenyőket döntöttek ki, kettéhasogatták, félfákat csináltak belőlük, aztán ezekből rakták meg a ketrecet. Amilyen helyzetben rendelte, olyanban tették bele. Inausapkát tettek a fejére, inauból vetettek neki fekhelyet, inauval takarták be, hogy színes ruhát ne kelljen rátenni. Aztán a ketrec tetejét is félfákkal fedték be, és hogy le ne válhasson róla, faékeket vertek a négy falba, ezekhez lekötözték a tetőt. Kivágtak négy fiatal lucfenyőt, a ketrec négy sarkára állították. Ahogy rendelte, a dobját és a függőit, a csörgőit a ketrec mellé helyezték."

1926 júniusában, a nyivhekhez való megérkezésem napján láttam, hogyan temették el Kojnüt feleségét. Őt se égették el. Mély gödröt ástak, félfával kibélelték, olyan volt, mint egy nagy láda. Beletették a halott öregasszonyt, aztán felülről félfákkal lefedték. A láda mellé tettek egy kutyát, amelyet úgy öltek meg, hogy bottal agyonütötték. Aztán az egészet földdel betakarták.

A szellemsegítő a nyivhek hiedelme szerint nagyapáról vagy apáról száll mintegy örökségként a sámánra. "A sámánná válás nem az ember elhatározásától függ. A sámáni tulajdonságok nem az egyéni kívánság szerint fejlődnek ki az emberben, ellenkezőleg: általában az ember kívánsága ellenére. Nem a sámán választja ki szellem-pártfogóját, hanem az választja ki a sámánt. Hirtelen, általában az átmeneti korban, a nemi érettség bekövetkezése idején a leendő sámán heveny idegbetegségbe esik, amihez hisztérikus rohamok, ájulások, hallucinációk és más hasonló jelenségek társulnak. Mindez hosszú heteken át kínozza az illetőt, aztán ugyanolyan váratlanul valamelyik roham közben vagy álomban megjelenik a szellem-pártfogó, megparancsolja, hogy legyen sámánná, felajánlja neki, hogy irányítani, segíteni fogja. Előfordul, hogy a kiválasztott eleinte ellenkezik, nem akarja vállalni ezt a terhet, megmakacsolja magát, ingadozik, de végül is vagy a fenyegetések hatására elcsigázódva, vagy az őt kiválasztó szellem ígéreteitől elcsábítva enged, megadja magát, szövetségre lép a védnökével, ami után általában megszűnnek a rohamok, a beteg meggyógyul. Ettől a pillanattól kezdődik a sámáni szolgálat."[iii]

A sámán betegségének első szakaszát azzal magyarázzák, hogy ellentétes nemű szellemek zaklatják, vele akarnak élni. A legrészletesebb adatokat az Amur menti Vajdö településen élt Itüzan nevű sámánról sikerült megtudnom.

A Lümrpin nemzetségben három sámán volt: Itüzan, az apja és a nagyapja. A sámáni képességek megszerzése ugyanúgy ment végbe, mint Csamk és Kojnüt esetében. Az Amur mentén is úgy állítják fel a sámánfát, ahogyan Szahalinon, de más a neve: chamched'giř "sámán-száraz-fa". Ez a szellemsegítők pihenőhelye. A tövéhez egy őrbábut állítanak, aki ügyel rá, hogy idegen szellemsegítők vagy gonosz szellemek oda ne telepedjenek.

A sámánfa felállítása után az apósnak a kötelessége, hogy elkészítse a következő tárgyakat a leendő sámán számára: dobot, övet vasfüggőkkel, két egymásba tekeredett fadarabból kifaragott kígyót, tigrisbábut vagy medvebábut, amelyet fehér ruhába csavarnak, csak a feje látszik ki, szíjon a sámán nyakába akasztják, hosszú pengéjű és hosszú nyelű kést, füstölőt, ez egy bográcsdarab, amelyen a füstölési szertartást végzik, és ennek van egy fából csinált párja, amelyen emberek, állatok, csúszómászók fejét faragják ki.

Itüzannak sok szellembábut faragtak. Köztük volt fő segítője, a vízből származó négymellű asszony; továbbá egy tigris, az erdő szelleme; egy égi szellem-ember; egy emberszabású szellem; valamint több emberarcú oszlopocska, amelyekben szintén szellemek lakoztak. Itüzan ezeket egy külön pajtában tartotta, ott is "etette" őket.

A sámán fő funkciója bizonyára abban áll, hogy nemzetségének tagjait megoltalmazza a gonosz szellemek ármánykodásától, harcoljon ellenük. Előfordulhat, hogy a gonosz szellem beveszi magát a lakásba, aztán mindenféle rontást eszel ki és hajt végre. Ilyenkor elvégzik a gonosz szellem kiűzésének a szertartását. Előzetesen egy fűbábut csinálnak. A lakást elsötétítik. A sámán varázslatba fog, magához hívja szellem-segítőit. A szellem-segítők természetesen rátalálnak a mások számára láthatatlan gonoszra, kikergetik a helyéről, odakergetik a fűbábuhoz. Amikor beleszorítják a fűbábuba, a sámán jelt ad a bábu mellett álló embernek, aki egy bunkóval minden erejéből rácsap a fűbábura. Ebben a pillanatban kinyitják az ajtót, és a gonosz szellem kirepül rajta. Aztán apró darabokra tépik a fűbábut. Ezzel ki is űzték a lakásba beköltözött gonosz szellemet. Ezután már nyugodtan élhetnek benne.

Nemcsak az egyes házakat, hanem az egész falut is meg kell védeni a gonosz szellemek rontásától. E célból a sámán bejár minden házat. Napkeletről napnyugat felé haladva tulajdonképpen körmenetet rendeznek. Elől a hosszú pengéjű és hosszú nyelű kést vivő férfi megy, mögötte a füstölőt vivő férfi halad. A menetnek a harmadik tagja a sámán, aki közben dobol és táncol. Negyediknek egy vagy több férfi halad, azt a fonalat tartják, amellyel átkötötték a sámán derekát. Ötödiknek egy kutyát vezető ember megy a menetben.

Ilyen sorrendben mennek be egymás után a házakba. Amikor a füstölőt vivő ember belép, a háznak a gazdája előveszi a saját füstölőjét, parazsat tesz bele, a parázsra pedig tőzegrozmarinvesszőket, aztán az így előkészített füstölőt a sámán füstölőjére helyezi. A sámán ekkor lép be a házba, kelet-nyugat irányban körbejárja a füstölőt, közben dobol, táncol. Férfi sámán háromszor, női sámán négyszer kerüli meg a füstölőt. Ezután a sámán leül, pipázik. Ezalatt a házigazda megmelegíti a sámándobot. Miután a sámán a pipázást és a pihenést befejezi, ismét dobolni kezd, ismét megkerüli a füstölőt és indul a következő házhoz. Így járja be az egész falut.

A sámánnak gyógyító szerepe is van. Mivel úgy tartják, hogy a betegséget az emberbe bújt és az embert kínzó gonosz szellem okozza, ki is segíthetne a betegen, ha nem a sámán? Hiszen ő a közvetítő az emberi világ és a szellemek világa között. A sámán a segítői közreműködésével megtudja, hogy milyen szellem kínozza a beteget, valamint azt is, hogy mit kell adni azért, hogy nyugton hagyja a beteget.

Az amuri településeken a sámánt a következőképpen hívják meg a beteghez. A kérelmező elmegy a sámánhoz, előadja a kérését. Ha a sámán beleegyezik, fogja a nagy kést és elmegy a beteghez. A kérelmező a sámán után megy, viszi a fő kellékeket, a dobot, a dobverőket, stb. Ha viszont a sámán valami miatt nem akar elmenni hozzá, akkor a kérelmező maga elviszi a nagy kést, a dobot, a dobverőt, és amikor hazaér, dobolni kezd. Akkor jelentkeznek a szellemek, és a sámán akarva-akaratlanul odamegy meggyógyítani a beteget.

A megérkezés után a sámán egy darabig üldögél, aztán a jelenlevők felsegítik rá a sámánruhát, az előbbiekben már leírt kellékeket. A beteg fölé egy speciális szíjat akasztanak, amelynek nagy szerepe van a gyógyításban.

Ezt követően étellel kínálják a sámánt.

Közben valaki megmelegíti a sámándobot. Miután kihűl, a sámán dobolni kezd (ha a meleg dobot ütné, az elrepedne), magához hívja szellemsegítőit. Sok van neki belőlük. A saját belátása szerint hívja egyiket vagy másikat. Rajta kívül senki se látja őket. A hívott szellem megjelenik, enni kér. A sámán megkérdi tőle, hogy mit akar enni. A szellem megmondja, a sámán pedig közli ezt a ház gazdájával. Amikor a sámánt öltöztetik, a ház gazdája e célból több tálkára különféle ételeket rak. Általában a következőket szokták előkészíteni: két összenőtt havasi hagymát, tyirh ikergumót, kígyóbőrt, esőkukacot, fakukacot, szőrös hernyót, fehér szarvas szívét, fekete császármadár szívét, kormot, nyolc darab izzó parazsat. Ezenkívül vizet is öntenek egy tálba, amelybe tőzegrozmarint tettek, ez a szellemek itala. (Ocsi külön aláhúzta: "A szellem-segítők az ikergumókat kedvelik. Ezért az ilyeneket a szellem-segítők ételének tartjuk.") A szellem által kívánt ételt a sámán nyeli le, a forró parazsat is, és vizet iszik rá, ezzel az adott szellem jóllakottnak tekintendő.

A szellemek megetetése után a sámán az ajtóhoz megy, minél szorosabbra zárja. Aztán a beteghez járul, dobol, a fölötte lógó szíjat nézi. Ha ezt követően azt mondja, hogy szakadt szíj lóg ott, ez azt jelenti, hogy a beteg már nem sokáig fog élni. Ha viszont nem mond ilyen ítéletet, akkor igyekszik meggyógyítani a beteget. Egész idő alatt dobol. Ezután kérdéseket tesz fel a gazdának. Ha a válaszok megerősítik az elképzelését, akkor ismét közli, hogy gyógyítani fogja a beteget.

Aztán megint dobolni kezd, megint a szíjat nézi, hogy megállapítsa, milyen szellem (erdei, vízi, égi vagy valamilyen más gonosz szellem) lopta el a beteg vérét, mitől is az megbetegedett. Ezt követően szellemsegítőivel az ellopott vér keresésére indul. Súlyos betegség esetén a sámán nem hagyja ott a beteget, éjjel-nappal mellette marad és varázsol. Előfordul, hogy a hosszú ideig tartó idegkimerültség és fizikai kimerültség következtében a "sámán szíve meghal", azaz elájul. Amikor a jelenlevők észreveszik, hogy már-már elesik, öten odaszaladnak hozzá. Ketten elkapják és tartják, a harmadik kiveszi a kezéből a dobot és a verőt, a sámán feje mellett erősen dobolni kezd, a negyedik elkapja az egyik kezét, az ötödik a másik kezét, teljes erejükből szorítják, és behajlítják a kisujját. Így tartják addig, amíg magához nem tér.

Amikor végre a sámán megállapítja, hogy milyen szellemek váltották ki a betegséget, megparancsolja, hogy milyen bábukat kell kifaragni, mivel kell őket betakarni, mivel kell őket etetni. Másnap valaki a rokonok közül elkészíti ezeket a bábukat, aztán rendszeresen etetni kezdik őket. Az, hogy ez segít-e, a továbbiakban derül ki.

Egyszer Itüzan, amint azt Küjdük mesélte nekem, nem az erős segítőit hívta magához, hogy megtalálják azt a gonosz szellemet, amelyik ellopta egyik fiúnak a vérét, amitől az megbetegedett. Nem is sikerült megtalálni.

Akkor magához hívta a legfőbb segítőjét, a mot'ik nokř umgu "négymellű asszonyt", aki aztán a gonosz szellemek rengetegében is megtalálta éppen azt, melyiket kellett. Azonban nem tudta tőle visszavenni a fiú vérét. Cselhez folyamodott. Fogott egy csészét, a bal melléből tejet engedett bele. A gonosz szellem rávetette magát, hogy megigya. A négymellű asszony ekkor elkapta tőle a fiúnak a vérét. Visszavitte a betegnek, és az éltre kelt. A négymellű asszony mindegyik mellének a teje különféle szellemek táplálékául szolgált.

Az amuri giljákok néha nem nevezik meg a halált, hanem körülírással fejezik ki: nař vagd' "elszakadt a vér". Ez igen régi kifejezés. A kőkorszaki vadászok körében keletkezett, akik látták, hogy a vérrel együtt az élet is elszáll a testből. Ennek folytán azonosítják egyes népek a lelket a vérrel, mások az élettel.

Amikor Küjdük a négymellű asszonyról beszélt, egyáltalán nem tréfálkozott, nem engem akart szédíteni, hanem őszintén feltárta előttem mélységes hitét abban, amiről mesélt.

Az öreg Funtyik, aki Vajdában lakott, arról beszélt, hogy Itüzan nagyapja odahívta a falu alá legfőbb segítőjét, a négymellű asszonyt, aki a felesége is volt.

Vajdö az Amur partján az Ügi-fokon terül el. A hegyfokon van egy nagy függőleges szikla, a Fuvbal. Ebben a sziklában van egy barlang, benne egy kővé vált medve, előtte pedig egy kis sziklaperem.

Egyszer Itüzan nagyapja teljes sámáni öltözetben felment erre a magas sziklára. Megparancsolta, hogy kössenek rá kötelet, eresszék le a barlang előtti sziklaperemre. Így is tettek. Itüzan nagyapja kiállt a peremre, leoldotta magáról a kötelet, azt felhúzták. Az emberek nem látták, hogyan állt ott, mit csinált ott, de hamarosan meghallották a dobjának a hangját, aztán a dalolását is. Majd hirtelen elhallgatott. Nagyon figyeltek, de semmit sem vettek észre.

Így álltak ott, amikor hirtelen meghallották a dobpergést az Amur felől. Odanéztek. A víz felett meglátták a dobot, a verőt és a sámán kezét. Az egyik kezében tartotta a dobot, a másikban verőt, úgy verte a dobot. Magát a sámánt nem látták. Ez tavasszal történt, három-négy nappal azután, hogy az Amurról levonult a jég. Ez idő tájt az Amurban még nem jelennek meg a fehérdelfinek, de a nyivhek azt látták, hogy a folyó torkolata felől egy nagy fehérdelfin úszik a sámánhoz.

Még mielőtt leeresztették volna őt a kötélen, azt mondta a sámán, hogy csináljanak a parton sátrat, halbőrökkel takarják be, üljenek le a sátor körül, de hagyják szabadon azt a helyet, amely a víz és a sátor bejárata között van, ott senki se üldögéljen, ne járkáljon.

Amikor a nyivhek a sátor körül üldögéltek, váratlanul rájöttek, hogy a sámán hogyan, hogyan nem bement a sátorba, hallották, hogy odabent valamilyen asszonnyal beszélget. Azt is szigorúan megtiltotta, hogy benézzenek a sátorba.

Aztán kés zörejét hallották, bent vágódeszkán aprítottak valamit. Később kinyúlt a sátorból egy kicsi fehér asszonykéz, kinyújtott a halbőr alatt egy nyírfakéregből készült tálat, amelyben apróra szeletelt hal volt. A tálban volt két kínai evőpálcika is. Enni kezdték a nekik felszolgált halat. Olyan apróra volt szeletelve, hogy olyan volt, mint a pihe. Úgy tűnt nekik, hogy nem is halat esznek, hanem vizet.

Az egyik ember nem tudta türtőztetni magát, nyílást vágott a halbőrön, benézett. A sátorban egy kicsi fehér és igen szép asszony volt, sok-sok fülönfüggő himbálózott a fülén. Ez a tengeri szellemasszony volt a négymellű asszony, a sámán felesége. Funtyik azt mondta, arról nincs tudomásuk, hogy ez az asszony a házában is meglátogatta-e vagy sem a sámánt.

Küjdük anyanyelvén lediktálta nekem azt a dalt, amellyel a sámán magához hívta a tengerből fő segítőjét, a négymellű asszonyt. A dalt igen erős expresszív-emocionális töltettel adják elő. A szövegből egyes sorokat elhagytam, melyekben csak lefordíthatatlan homokzátonyok vannak felsorolva. Ez a rövidítés csak a zátonyok megnevezését csökkenti, nincs kihatással a dal szerkezetére és lényegére.

 

A sámán dalolva segítő szellemét hívta:

 

Távoli tengeri asszonyom,

ki Füjlüknek hivatol!

Bárhol is tartózkodol,

még ma vetődj ide hozzám!

 

Távoli tengeri hegyem,

fehér hegyként fölbukkanjál,

szuszogó medvebocs ringó fejeként

játszadozva ringatózzál!

Távoli tengeri asszonyom,

a fehér hegy tetejére ugorjál!

 

Távoli tengeri hegyem,

Horoghegyként fölbukkanjál,

távoli tengeri asszonyom,

a horoghegy tetejére ugorjál!

 

Távoli tengeri zátonyom,

fehér homokú zátonyként fölbukkanjál!

Távoli tengeri asszonyom,

a fehér homokú zátonyra ugorjál!

 

Távoli tengeri égerzátonyom,

bolyhos égerrel tele fölbukkanjál,

az égerrügyek ringó tömegével ringatózzál!

Távoli tengeri asszonyom,

a bolyhos égerzátonyra ugorjál!

 

Távoli tengeri tőzegzátonyom,

pelyhes tőzegrozmarin-zátonyként fölbukkanjál!

Távoli tengeri asszonyom,

a pelyhes tőzegrozmarin-zátonyra ugorjál!

 

Távoli tengeri füzes zátonyom,

fűzzel tele fölbukkanjál,

fűzrügyek ringó tömegével ringatózzál!

Távoli tengeri asszonyom,

a fűzes zátonyra ugorjál!

Távoli tengeri asszonyom, a te pihenőfádra, ugorjál!

A lábbelim orra hegyére ugorjál!

 

Csodálatra méltó azoknak a költői képeknek a szépsége, amelyeket a kőkorszaki sámán alkalmazott arra, hogy lépésről lépésre közelebb és közelebb hívja magához legfőbb szellemsegítőjét, a négymellű asszonyt. A sámánimitáció láttán nem volt nehéz elképzelnem, mily hatással lehetett a hallgatóságra, a nézőkre a tánclépésekkel, taglejtésekkel, dobpergéssel, függők és csörgők csörgésével kísért, izzó emóciókkal teli sámándal: "Távoli tengeri asszonyom… a lábbelim orra hegyére ugorjál!"

Az extázisba került sámán fergeteges előadása és a titokzatossá vált környezet olyan állapotba hozták a giljákokat, hogy azok is transzba estek, mindazt látták, amit az eksztázis állapotában levő sámán maga is látott.

"Remélem - írta L. J. Sternberg -, senki sem fog gyanúba, hogy elfogult vagyok a sámánok iránt, de nyugodtan tanúsítom, hogy a jelenlétemben extázisba került sámán fergeteges előadása és a titokzatossá vált környezet olyan állapotba hozták a gilájokat, hogy azok is hallucináltak, mindazt látták, amit a transz állapotában levő sámán maga is látott"[iv]

Azonban a sámánok nem mindig csak jót csinálnak az embernek. Szahalinon is és az Amurnál vannak olyan vélekedések, hogy akadnak olyan sámánok is, akik bizony gonosz szellemmé válnak (ena čhamgun milk muhota), embereket gyilkolnak, a lelkükkel táplálkoznak.

Ocsi mesélte egy alkalommal a következőt.

Hajdanán amikor az ember meghalt, az elégetése előtt kiválasztottak egy igen bátor embert, aki a máglyánál vigyázott a halottra, nehogy hozzáférkőzzön az a gonosz szellem, amelyik megölte. Ez az ember elrejtőzött, még a hamvasztáson se jelent meg. A gonosz szellem ugyanis a hamvasztáskor megszámolja a jelenlevőket. Ezért kellett elrejtőzni, így a gonosz szellem nem jegyezhette meg ezt az embert.

Az őr egy másik bátor embert választott társának. Este elmentek a máglyához. Mögötte fűzfavesszőket szúrtak a földbe. A vesszők elé egy nagy bográcsot tettek, olyat, amelyben a kutyáknak főznek. Elbújtak a bogrács mögé. Az öreg úgy beszélték, hogy a fűzfavesszőket a gonosz szellem vastag fáknak vélte, a bográcsból felszálló gőz pedig felhőként takarta el előle az embereket, akik mozdulatlanul vártak. Az első a nyilát tartotta készenlétben, a második a lándzsáját. Így ültek és vártak. Aztán különféle apróvadak, a fő gonosznak a küldöttei jelentkeztek. A lesben állókat nem vették észre, visszatérve azt mondták a parancsolójuknak, hogy nincs semmi veszély.

Erre fel a gonosz szellem hatalmas tengeri tun állattá változott, odakúszott a hamvasztás színhelyére, leszórta a holttestről az őt betakaró fahasábokat, azt a helyet akarta megharapni, ahol a meghaltnak a feje volt. Ekkor a nyilas odanyilazott, de maga is eszméletlenül összeesett. Amikor magához tért, azt látta, hogy a nyílvesszője egy összecsavarodott nyírfakéregben áll. Amikor pedig kivilágosodott, az a hely, ahova beállt a nyílvessző, véresnek látszott. A vérnyomok a vízhez vezettek, ott eltűntek.

Bizonyos idő után a szahaliniaknak a tudomására jutott, hogy az egyik amuri sámánt nyílvesszővel átlőtték. Ő volt az, magyarázta Ocsi, aki állattá változva eljött, hogy felfalja a halott lelkét, akit különben ő is ölt meg. A gonosz szellemmé változott sámán külsőre ugyanolyan, mint egy igazi nyivh, de belsőleg titkos ördög, aki különféle alkalmakkor embereket öl meg távoli településeken, a lelkeikkel táplálkozik. Azért, hogy fel ne ismerjék, különböző állatok képében jelenik meg, tengeri állatként, medveként, kutyaként.

Sok e témával foglalkozó, rendkívüli fantáziával előadott legendát jegyeztem fel. A samanizmus végtelenül bonyolult jelensége manapság gyakorta megmosolyogtatja az embereket. De ne feledjük, hogy az animista világfelfogású népek számára a samanizmus az egyetlen olyan eszköz volt, amellyel befolyásolhatták a szellemek világát. A samanizmus kialakulása igazi emberi kísérlet volt annak érdekében, hogy jó irányban hassanak az ember életébe ki tudja honnan beférkőzött rosszra, gonoszra.

A samanizmus leírásával kapcsolatban okvetlen szólni kell arról a mély hitről is, amellyel a giljákok a tahrto n'igvn "látnok" iránt viseltetnek. Meg vannak győződve róla, hogy a látnokok álmukban mindent látnak, aztán az embereknek elbeszélik a látottakat.

Az Amurnál hallottam, hogy a látnoknak az erdős hegyek szellemei egítenek. Eleinte valamelyik nemzetség minden évben sok medvét ejt el. Aztán közülük valakit megmarcangol a medve. Ezt követően jelenik meg ebben a nemzetségben a látnok. Az amuri látnokok – ahogy elmondták - vagy az általuk a tűzre tett égő fenyőágakból, vagy az égre nézve látnak meg mindent.

A látnokokba és sámánokba vetett megingathatatlan hittel egyszer Kurcsuk és Kelm azt is kijelentették: "Amikor sámán volt, meghalás nem volt. A sámán mindent lát, a halottak szállására jár, visszaszerzi-hozza a meghalt lelkét, hát honnan lenne akkor meghalás?"

A sámánok és a látnokok mellett azt is meg kell említeni, hogy a nyivhek bűbájossággal is gyógyítottak. Ezzel csak az öregasszonyok foglalkoztak. Az öregasszony egy fonalra kötött kavicsot vagy forgácsba csavart fenőkövet tartott a beteg felett, és hogy senki se hallja, igen halkan suttogott valamit, talán arról kérdezgethette a szellemeket, hogyan gyógyítható a beteg. Aztán megmondta, hogy mit kell tenni. A kőnek az alkalmazása világosan mutatja, hogy honnan ered ez a szokás. Hogyan és miért történt, hogy a kőkorszaki ember így akart a jövőbe látni? Erre a kérdésre még ezután kell megtalálni a választ.

 

A NEMZETSÉGI ÖSSZEKOVÁCSOLTSÁG A NYIVHEKNÉL

 

A nemzetségi lét és az ősi házassági szokások bizonyos aspektusainak felbomlása, megszűnése ellenére az összekovácsoltság eszméje ma is létezik a nyivheknél. Mindennapi életükben őrzik például a kölcsönös segítség szokását. Ez fejeződik ki abban is, hogy a leölt kutyát, elejtett fókát, fehérdelfint nem fogyasztják el csak a saját családjukban, hanem osztoznak rajta a falu lakóival.

Az egység tudata, az egymásért jóban és rosszban viselt felelősség érzése olyan erősen él bennük, hogy az egyik nyivh még olyat is mondott nekem: "A saját nemzetség, ha baj! - elveszejtheti magát az ember" - azaz: nemzetségükért feláldozhatják az életüket, hogy elhárítsák tőle a bajt.

E szavakhoz élő illusztrációként járulhat Süznüun elbeszélése Kulgin neolitikumi hősről. Ez a legenda a kőkorszak és a vaskorszak mezsgyéjén keletkezhetett. Kulgin, mivel a szükség úgy hozta, talált egy kőnél keményebb valamit, egy kardot, de még nem tudta, hogy az vasból van. Ezze az eszközzel mentette meg a giljákokat, ám maga meghalt. Önszántából ment a halálos küzdelembe, mert hát ha baj van, a saját nemzetségéért életét adhatja az ember:

 

Öhrökun töd'onk n'ivŋ čhönt in'ta, ma ölγira, čho-ramntroho lanrS tamlanroho, rund-ŋa sik ölγira. N'iγŋvkun urgut hunvfke, ölγirS hugötar hunvfke. «Réges-régen ezelőtt az emberek halat fogtak, ették, szárított hal volt elég, sokfajta hal és fóka és mindenféle vad volt elég. Az emberek jól éltek, elégségben ilyetén éltek.» Egyszer azután rengeteg holló repült oda hozzájuk valahonnan. Az emberek nem tudtak tőlük eljutni a pajtákhoz, ahol az élelmiszert, a szárított halszeleteket tárolták. Ha oda tudtak menni, a hollók kitépték az emberek kezéből a halat és fölfalták. Az emberekre is rátámadtak. A giljákoknál beköszöntött az éhínség. Csak többen együtt, egymást bunkósbottal védelmezve tudtak eljutni a pajtákhoz és onnan vissza a házakba.

Aztán egyik gilják; a bátor Kulgin egyszer valamiféle csillogó, éles holmit vett észre a tengerparton. Fölvette, nem tudta, hogy az micsoda. Megtapogatta, érezte, hogy kemény. Töprengett, tépelődött. Nem tudta, mit csináljon. Aztán azzal a micsodával a fűre csapott. A fűszálak levágottan elterültek. Kulgin gondolkozott egy kicsit, azután egy vastag fatörzsre ütött. Azt is kettévágta. A talált valami kard volt. Kulgin fogta a kardot, és hazasietett vele.

Veskar wo lölö tamnthun. Thulvajd, klöin havnt, nokla khavi könt. Khavi mlöhar könt hanö kuzr. «A faluban igen megsokasodtak a hollók. Tél lett, kint havazott, vékonyan szállingózott a hó. Miután a hó kissé belepte a földet, kiment.» Kulgin a kardjával az erdőre ment. Ott elkiáltotta magát holló módra. A madarak csapatostul repültek oda hozzá. Mikor odaértek, Kulgin aprítani kezdte őket a karddal, csak úgy feketéllett tőlük a hó körülötte. Alig maradt meg pár madár a rengetegből, ijedtükben azok is elrejtőztek. Azóta félnek a hollók az emberektől. A giljákoknak ezután újra jól ment a soruk.

An' malγod'ra. Hangö n'ivŋ palroh ŋa-ŋaŋht winö sik pökspökznt, phödoh kauhsutē. «Évek teltek-múltak. Majd amikor az emberek vadászni mentek az erdőre, mind el-elvesztek, nem tértek haza.» Holtan találtak rájuk a többiek. Nemcsak meghaltak, a nyelvük is hiányzott. Ekkor Kulgin kiment az erdőre. Sok fát kivágott, csomóba hordta, és estére nagy tüzet rakott. Két tuskót is kiirtott; egyiket a feje alá tette, a másikat meg a tűz mellé, hogy az a lábát a lángoktól védje. Aztán lefeküdt. Hirtelen emberkiáltást hallott. A kiáltás mindegyre erősödött, egyre közelebbről hangzott, mintha sok-sok nyelv egyszerre kiáltana. Amikor már egészen közelről jött, Kulgin fölállt, megigazította a tüzet, és újra lefeküdt. A kardot a keze ügyébe helyezte. A kiabáló közben a tűzhöz ért, úgy ordított, hogy még a fák kérge is levált tőle, kunkorodva ágaskodott a levegőben. Aztán a jött ember átugrott a tűzön, odament a Kulgin lábánál heverő tuskóhoz, fölállt rá. Kulgin alaposabban megnézte.

HangrS indöngö - mat'kölk, holo vot'ijoharnt. «Aztán úgy találta, hogy apró termetű, egy ici-picit mókushoz hasonlít.» Az ismeretlen nem más, mint Halofint, a kiáltásával némító-rettentő-ölő ördög. A melle fehér volt, és állandóan a száját nyalogatta. Kulgin megrúgta a tuskót. Halofint leesett róla. Kulgin ekkor kettéhasította a kardjával. Ezután az emberek nem tűntek el az erdőben.

Čhaj urgut hunvfke. «Ismét jól ment a soruk.» Megint eltelt néhány esztendő. Egy nap az emberek, akik a falu melletti folyón gázoltak át, mindnyájan a vízbe fulladtak. Kulgin a barátjával kiment a folyóhoz. Levetkőzött és lassan megindult a gázlón keresztül, lábával óvatosan tapogatta a meder fenekét. A vízből hirtelen óriási kéz emelkedett ki, a lábánál fogva megragadta Kulgint. Kulgin egy szempillantás alatt levágta kardjával az óriási kezet. Amikor körülnézett, észrevette, hogy egy kettévágott gyűrűsfóka bukott föl a víz színére. Ez a gyűrűsfóka nem volt más, mint a vízi-ördög (tolmilk). Ezután egyetlen ember sem fulladt többé a folyóba. Ismét jól ment a soruk.

Kulgin a kardjával medvéket ejtett el, húsukat a falubeliek közösen fogyasztották el. Egyik alkalommal az egyik medvének levágta a bal fülét, de a medve megszökött előle. Pár nap múlva a telep mellett a tenger döglött bálnát vetett partra. Az emberek megtaláltak, fölvágták a hasát. Az emberek közt Kulgin barátja is ott volt. A bálna hasából egy ember bújt elő. Az embernek hiányzott a bal füle. Odament Kulgin barátjához, és így szólt hozzá:

- Kulgin karddal öldösi a medvéket. Ezért egyetlen megölt medve lelke sem tér vissza a medvék falujába. Amikor másfajta fegyverrel ejtik el őket, mindig visszatérnek. Azért jöttem, hogy leszámoljak Kulginnal. Küldd ki ide hozzám.

A barát elment Kulginhoz, és így szólt hozzá:

A bálna hasából egy ember bújt elő, akinek hiányzik a bal füle. Azt mondta, hogy amiért te karddal ejted el a medvéket, a lelkük nem térhet vissza a medvék szállására. Azt üzente:

- Phfoa rSora n'erah prSöja, n'i köhaj čhihuindra, čhi köhaj n'ihuindra - maγöhaj itöja! «Kardodat fogva gyere hozzám, ha erősebb vagyok, megöllek téged, ha te vagy erősebb, te ölsz meg engem, hazatérve így mondd!»

Kulgin tudta; hogy az a medve jött el hozzá, amelyiknek levágta a fülét.

- Gyere velem; ülj le a közelben és figyelj - mondta Kulgin a barátjának.

Elindultak. Kulgin barátja letelepedett a bálna közelében, figyelni kezdett. Kulgin odament a bálnához. Ahogy egészen közel ért hozzá, a bálna hasából egy nagy balfületlen medve ugrott ki. Bömbölve vetette magát Kulginra. De a mi emberünk sem hagyta magát, jól küzdött. Csak úgy aprította a medvét a kardjával. A medve is nagyon ügyes volt, keményen harcolt.

Mözŋ n'iγövöŋ sik huharör, jööf ah mura. «A mi emberünk egészen szétaprította, végül a medvéje meghalt.» Aztán barátjával együtt visszatért a faluba. Az embereknek ismét jól ment a soruk.

Eltelt néhány esztendő. Egyik este a gyerekek a házon kívül játszottak, nyomtalanul eltűntek. Az ördög ragadta-e el őket vagy más, senki sem tudta.

Ekkor Kulgin így szólt a barátjához:

- Barátom, te nem vagy házasember, nekem feleségem, két fiam van. Hala, n'i thamraŋglo han mulohaŋaj naŋkr n'an'gi n'ehlagun-γera, vanduinöja». «Ha netán úgy adódna, hogy esetleg meghalnék, vedd magadhoz a feleségemet, a gyerekeimet, neveld fel őket.»

A barátja azt mondta, hogy jól van. Este aztán Kulgin így szólt hozzá:

- Gyere, vigyük ki a fiaimat a partra. Hadd játszadozzanak ott. Mi ketten meg valamivel távolabb leülünk a fűbe. Onnan majd jól látjuk őket.

Kivitték a gyerekeket a partra. Maguk is letelepedtek, és figyelni kezdtek. Kis idő múlva valami nagy és vörös tűnt fel a tengerben, majd hirtelen eltűnt. Pár perc múlva a parthoz közel bukkant fel valami, majd ismét víz alá merült. Ekkor Kulgin így szólt a barátjához:

- Eredj, fogd a gyerekeket, vidd őket haza.

A barátja fogta a gyerekeket, hazavitte őket. Kulgin a vízhez szaladt. Ekkor a víz fölemelkedett, kicsapott a partra, elborította vadászt.

Az emberek csak azt látták, hogy kis idő elteltével Kulgin fölugrott a vízből, de mintha valami húzta volna lefelé, ismét alábukott. Aztán újra kiemelkedett a vízből egészen, majd ismét alámerült. Még egyszer fölbukkant a habokból, de most már csak térdig, aztán újra elmerült, és nem jött fel többet.

Apálykor az emberek a parton vörös-kő-oroszlánfókát találtak, amelyet Kulgin kettéhasított. Ez az oroszlánfóka maga volt az ördög. Kulgin kardja kettétörött a harcban. Az oroszlánfóka egyik fele a vízben a vadász lábára esett, ezért merült el, fulladt meg Kulgin.

Az emberek falujukba vitték bátor társuk tetemét, és illő tisztelettel elégették.

Havuhe tuktoh ehlagun parf kust lerhar pökshsuta, naŋt urt hunvdγun. Havuhe tuktoh milkaγr haskra. «Attól fogva mostanáig a gyerekek, ha este kijártak játszadozni, nem veszekedtek el, ilyen jól éltek. Attól fogva mostanáig gonosz ördög kevesbedett.»"

 

 

 

HAZAFELÉ

 

1928. július 26. Szahalinról való elutazásom előtti napon bementem a Szahalini Forradalmi Bizottságba. Az asztalomon egy kis csomagot találtam piszkos papírba tekerve. Íráshoz nem szokott kézzel, ormótlan betűkkel az én nevemet írták rá. Mindenkit kérdezgettem, ki hozta ezt. Végül valaki azt mondta, hogy a takarítónő látta az illetőt. Megkerestem a takarítónőt, akitől megtudtam, hogy egy őslakos férfi hozta, és ezekkel szavakkal adta át neki: "Add oda a mi főnökünknek. A pajtában volt. Régen megfeledkeztem róla, de most megtaláltam. Lehet, hogy neki szüksége van rá." Sajnos, a takarítónő nem kérdezte meg ennek az embernek a nevét.

Felbontottam a csomagot. Néhány füzetlap volt benne. Azt tudtam csak kivenni belőle, hogy igen rossz átírással valamilyen nyivh szöveg van rajta. Többszöri olvasás után kezdtem apránként megérteni a sorokat, melyeket leírójuk eléggé eltorzított. Elszaladtam a piacra, hátha találok valakit, akinek a segítségével helyreállíthatom az eredeti szöveget. Két nyivhre bukkantam. Az egyik elárusító asztalhoz telepedtünk, rekonstruáltuk az eredeti szöveget és pontos fordítást készítettünk róla. Ezt a szerelmi éneket valamikor egy gilják nő dalolhatta egy politikai száműzöttnek, amikor az elutazni készült Szahalinról. A dal a maga közvetlenségével, az érzelmek tisztaságával nagy hatást tett rám.

 

Kezirovoban éltemben

híred szállt a folyó mentén.

Lent a parton kémleltelek,

csak vizet láttam, nem tégedet,

mint nyúl a sziget közepén.

 

A kocsidnak a zörgése,

csengődnek csilingelése

az egész vidéket betölti,

a fák lombját megrezzenti.

A nyomodon elindultam,

az általad járt utat jártam,

üres földházakra leltem.

Nagy bánat emészt engem!

 

Ha majd szemed sok szemet lát,

gondolsz-e akkor is énrám?

Ha majd sokan szólnak hozzád,

gondolsz-e akkor is énrám?

Én még álmomban is kereslek,

nemcsak nappal, este, reggel,

de helyetted csak híreddel

találkozom az Arkovi hegyen túl is,

csak azt hallom rólad ott is:

- Vagy holnap, vagy később jön meg! -

de te nem jössz, csak a híred.

 

A múltkoriban látásodra epedtemben

a folyóparton fel és alá kémlelődtem,

de csak híredet hallottam,

hullt a könnyem,

útjaink nem találkoztak,

elfáradtam az utánad bolyongásban,

kibicsaklott a jobb lábam.

 

A nozbroi ingoványon

jártam éppen a nyomodban,

mikor a közepén tartottam,

akkor bicsaklott ki a lábam.

Pihenni eszem nem engedett:

mert mi egyetlen nap teneked,

nekem gyalog négy napig tart.

Erőm mindinkább elhagyott,

kezem sem bírta már a botot,

elgémberedett, lehanyatlott.

A vadonon mégis átvitt a vágyam,

hogy nyomodat megtaláljam.

Szekerek jöttek szembe velem,

de amikor odaértek,

mások voltak, fájt a lelkem.

 

Másnap falumba visszatértem,

kedves helyeidet felkerestem,

ülő-kövedre telepedtem,

kő és víz vett körül engem.

Nagy bánat emésztett engem!

 

Gyöngédséggel gondoltam rád,

aztán siettem a folyón át,

mert kocsi tűnt fel a túlparton.

De csalt a szemem, rosszul látott,

a könnyektől csak káprázott,

hisz úgy vágytam a látásodra,

mintha anyám jöttét lestem volna.

 

Látod, hogy tudlak keresni,

ébrenléten nem feledni,

álmomban is rád nevetni.

Te, ha elmész, gondolsz-e rám,

hisz tán arra se emlékszel már,

hogy amikor éhes voltam,

kértem tőled, te enni adtál.

 

Ha majd szemed sok szemet lát,

vess képemre egy pillantást,

más tájon is nézz képemre;

ha szomorodsz majd, nézz képemre,

eszed, szíved nyugtasd vele.

 

A lapok sárgák, kifakultak, foszladoznak, sok-sok esztendeje már, hogy rájuk rótták e sorokat. Ha majd ismét Szahalinon leszek, megpróbálom felkutatni azt az embert, aki elhozta nekem, megkísérlem felderíteni a régen írt sorok történetét.[v]

Másnap, elutazásom napján, kocsin mentem ki a vontatóhajóhoz. Szahalini tartózkodásom utolsó hónapjainak az eseményei jártak a fejemben. A legjelentősebb: április 5-én részt vettem az északi és szahalini kis lélekszámú népek ötéves építőmunkájának szentelt értekezleten. Jó lenne, ha a szép elhatározások nyomán lendületesen kibontakozna a következő években e népek kulturális és gazdasági felemelkedésére irányuló tevékenység.

Amikor kocsim éppen a Szahalini Forradalmi Bizottság épülete mellett haladt, kiszaladt onnan egy kislány, odakiáltott nekem valamit. Egy levelet tartott a kezében. A postát az a vontatóhajó hozta Nyikolajevszkből, melyikkel én innen elmegyek. A levelet nem volt időm elolvasni, zsebre tettem. Amikor elhelyezkedtem az uszályon, elővettem, hogy nyugodtan elolvassam. Meglepetésemre és örömömre a tiszteletet érdemlő Karl Janovics Luksz írta, aki lett szegényparaszt családban született, a Narodnaja Volja szervezet tagja, L. J. Sternberg barátja volt, őt is letartóztatták, négy évi magánzárka után Távol-Keletre száműzték, ahol később a Bajkálon túli partizánmozgalom egyik vezetője lett, az 1920-as években az Északi Bizottság Távol-keleti Irodájának elnöke, 1930-ban kinevezték az Északi Népek Főiskolája első igazgatójának. Levelében azt hangsúlyozta, hogy a tanulmányozás tárgyainak - a nyivheknek - alanyokká, egyenrangú állampolgárokká kell válniuk, befejező sorai: "Elcsépelt igazság, hogy minden kezdet nehéz. Legyen rá büszke, hogy Önnek jócskán kijutott ebből a nehéz első lépésből. Szeretném megmondani, hogy se többet, se kevesebbet nem várok Öntől, mint az első gilják ábécés könyvet. Fogadja kézszorításom. Híve: K. Luksz"

Leningrádból való elutazásomkor a tanítónőm arra emlékeztetett, hogy napfényt kell vinnem a nyivhekhez, s most, Szahalinról való visszautazásomkor azt mondják nekem, hogy nem a tiszta tudományért tartózkodtam a nyivhek körében, hanem azért, hogy a megszerzett ismeretek alapján ábécés könyvet írjak a nyelvükön. Ezek a nagyon kedves, barátságos, ám kőkorszaki fogalmakban gondolkodó emberek még nem tudnak arról, hogy írásbeliség is van a világon. Csak a képrovásnak igen korlátozott alkalmazása figyelhető meg náluk a medvék elejtésekor, leölésekor kifaragott csészéiken. Elérkezett tehát az északi kislélekszámú népek tanításának, modern ismeretekkel való felvértezésének ideje. Rendben van, írástudókká neveljük őket!

A vontatógőzös messze maga mögött hagyta Szahalint, de még látni lehet a hegygerinceket. Ott élnek azok a nyivhek, akiktől éppen most váltam el. Nem, nem váltam el! Már rájöttem, hogy a köztük való tartózkodás csak a kezdete az értük és körükben végzendő igazi munkának.

Drága Moklej, Söznöun, Ocsi, Csurka, Rurnet, még visszatérek hozzátok!

 


EPILÓGUS

 

 

VISSZATÉRÉS

 

 

Emelkedett hangulatban közeledtem Leningrád felé. Még a vagon kerekei is mintha az elvégzett nagy munkának és nagy nehézségek leküzdésének elismeréseként csattognák: Nasztun-tyangi-nasztu-ka! Mese-meske-te-fő-nök!

A rokonaim nagy örömmel fogadtak. Egészen elérzékenyültem. Mikor visszazökkentem a normális kerékvágásba, gondolkodóba estem, nyugtalanság vett erőt rajtam. "Még visszatérek hozzátok!" – voltak búcsúszavaim. Az ígéret adósság. Az én ígéretem igen nagy adósság. Megígérted? Teljesítsd! Ígérted? Teljesítsd! Ezt ismételgetem mániákusan, megnevező nyivh betegségben szenvedő lényként.

De hogyan? Szó szerint lehetetlen. Marad a szellemi visszatérés. A szellemem, a lelkem tér majd vissza nyivh betűk, szavak, mondatok papírra vetett képében. Méghozzá a ti életetekből vett igaz tartalommal, kedves távoli barátaim.

Nyivh betűk viszont nincsenek. Jól megalkotni, megoldani ennek a máig bevehetetlen nyelvnek a rejtélyét még senkinek sem sikerült. Lev Jakovlevics Sternberg, a nyivh nyelv kutatója, eföldi dolgait dicsőséggel befejezve átment az örökkévalóságba. Nincs kivel tanácskoznom. Lev Jakovlevics nagyon sok értékes megfigyelést tett, különböző jelenségeket helyesen értelmezett, alaposan kiismerte a nyivh beszéd papírra vetésének nehézségeit. Nekem azért úgy tűnik, hogy nem kevés zavart is belevitt a hangtanba, nem hiába zárta a beszédhangok természetének értelmezését a következő szavakkal: "A hangok váltakozása, még a fiziológiailag egymástól legtávolabbi rokonságban lévőké is, az európai ember számára oly szokatlan könnyedséggel megy végbe egyazon nyelvjárás egyazon szavaiban, hogy ez egyből elriaszthatja a kutatót. A gilják fonetika nehézségeinek elemzéséhez egész sereg felkészült kutató hosszadalmas munkájára lenne szükség.” Ráadásul felkészült kutató se vagyok, még befejezett nyelvészeti képzettségem sincs. A Népakarat pártjának másik Szahalinon raboskodó tagja, a cárizmus által elnyomott népek szabadságáért küzdött, majd a nyivheket tanulmányozó Bronislaw Pilsudsky pedig egyszerűen ijeszteget engem: "A fonetika irdatlan rengetegébe én nem merészkedem be... Hiszen ezen az ábécén még az ördög is, ha be akarná járni, kitörné a lábát..."

Ígérted? Teljesítsd! – motoszkál az agyamban.

Engem mindenekelőtt а következő körülmények zavarnak, dúlják fel a nyugalmamat.

Először is a nyelv fonémáinak a tisztázatlansága.

Második zavaró körülmény az, hogy ismeretlenek a hangzóváltakozás törvényszerűségei. Ezért meghökkentő a hangok magatartása. A beszédhangok mintha nem fonémák lennének, ugyanis valamiféle huncut lényekként viselkednek, mint kényük-kedvük szerint csapongó hangtünemények. Mintha valamiféle titokzatos, csak a nyivhek által sejtett nem konkrétan létező közegből válnának ki és szóalakot öltött hangjelzésként a közlendő kimondásakor keletkeznének, alakulnának, átalakulnának. Például az ifkť szónak az értelme "befog" és "vontat", ám beszéd közben felléphet vukť hangképződményként, de lehet bukť, sőt izvud is; a "fog valamit a kezében" jelentésű evď a közlésben poď vagy voď, avagy boď hangköntösben lep meg engem. A szónak, kifejezésnek a hangláncolata közlés közben keletkezik. A fogalmak úgy változtatják öltözetüket, mint egy nyivh divathölgy hímzett köpenyeit. Ezen adottság következtében nemcsak az európai emberek, hanem távol-keleti szomszédaik se tudták elsajátítani ezt a nyelvet. A nyivhek viszont elég jól beszéltek a szomszédok nyelvén, oroszul is.

A harmadik nyugalomfeldúló mozzanat az eddig felsoroltakból következik, mégpedig az, hogy nincsenek semmiféle helyesírási szabályok.

A negyedik nagy probléma az ősködbe vesző számrendszer. Nincsenek elvont számaik. Az élőlények és tárgyak kategóriáit külön számokkal számolják, maguk a nyivhek se tudják megmondani, hány számuk van. Csak azt tudják, hogy az adott konkrét tárgyat vagy lényt milyen konkrét számokkal számolják. Tárgy pedig nagyon sok van, mitológiájukból fakadóan a lényeknek se szeri, se száma. Tehát a nyivheknél a számok számtalanok.

Ötödször, tornyosulnak a terminológiai nehézségek. A nyivh fogalmak és terminusok az újkőkori nemzetségi léten alapulnak. Hogyan fejezhetők ki velük a fejlettebb korszakok fogalmai és terminusai?

A nyivh nyelv fonémáinak megállapítása nélkül, a hangzók váltakozásának felderítése nélkül lehetetlen ábécét összeállítani, helyesírási szabályokat definiálni, olvasókönyvet kidolgozni. A számrendszer meghatározása nélkül lehetetlen szántankönyvet írni. Ezek nélkül nem lesz írásbeliség.

Az adósságot viszont le kell róni, az ígéretet teljesíteni!

A Távol-Keletről való visszatérésem után másnap bementem az Északi Népek Főiskolájára. Még körül se tudtam nézni az előcsarnokban, ismerős hangot hallottam:

– Nézzék! Az elpusztíthatatlan! Élve visszatért! – ölelt magához Bogoraz. – Vártunk, vártunk téged. Munka is vár téged. Micsoda munka!

– Vlagyimir Germanovics, lélegzethez se tudok jutni! – nyögtem ki az izgalomtól nehezen.

– Persze, persze. Nézz körül. Forgolódj kicsit a rég nem látott társaságban. Ne felejtsd el köszönteni a Sólyomszemet! Ő igazgatóként is az, aki volt. Ő is vár téged. Aztán nézz be hozzám.

Bogoraz tréfásan Jan Petrovics Koskint nevezte hol "sólyomszemnek", hol "nagy medvét húzó rudasnak". Ugyanis tudományos írásait Koskin, az egykori huszár, Alkor néven publikálta. Álnevét a Nagy Medve, azaz Göncölszekér rúdjában pislákoló Alkor csillagtól kölcsönözte, amelyen ellenőrizték a huszárok látását.

Jan Petrovics a kölcsönös ölelgetések után azonnal ajánlotta, hogy írjak alá egy szerződést, melyben vállalom L J. Sternberg nyivh nyelvészeti munkáinak kiadásra előkészítését.

– Nekem, az isten szerelmére, saját anyagaimban kellene eligazodnom!

– Sternbergről Engels Frigyes írt! Az ő munkáit ki kell adni!

– Janusa - tértem át a régi baráti hangvételre, – a tudományos munka igen sajátszerű vár, lovasrohammal, te, az egykori huszár, se veheted be.

Körülbelül egy óra múlva bementem Bogoraz irodájába. Ismét átölelt, leültetett. Maga velem szemben foglalt helyet, kutató szemekkel nézegetett.

– No, úgy ahogy kinézel. Megemberesedtél te "lírai tenor". Megkomolyodtál – mondta atyai jóindulattal, mosolyogva. Kikérdezett az egészségemről, közérzetemről. Érdeklődött a forradalmi bizottság munkája felől. Luxról is be kellett számolnom. Kérdéseire adott válaszaim után gyakorlatiasan folytatta:

– Amíg te a távoli planétán róttad az éveket, mi se szunyókáltunk. Kidolgoztuk az egységes északi ábécét. Lunacsarszkij és más vezértudósok már be is akarták vezetni. Alig tudtam őket erről lebeszélni. Még javításra, kiegészítésre szorul. Ez a munka vár rád is. Nem szólva a nyughatatlan Sáráról, a megboldogult Lev Jakovlevics özvegyéről.

– Miért?

– Hogy nyivh archívumát a te megizmosodott válladra rakja.

– Nekem, Vlagyimir Germanovics, mindenekelőtt el kellene helyezkednem...

– Ne nyugtalankodj!

– Hogy-hogy ne?... A meghatározatlan fonémákból, ragokból meg képzőkből nem lehet megélni. Itt nem a tajgán vagyunk. Ez nem Csajvo... nem is a maga Kolimája ... Csukcsföld ... ahol minden zsombék otthont ad az embernek.

– Ezt már szeretem. Jó nézni, hogy a rajongó ifjú józanfejű fiatalember lett.

– Hát… hát...Vlagyimir Germanovics…

– Nem hát, hát... Olyan voltál. Azért nem eresztettelek el Amerikába, mert ottragadtál volna valamelyik indián törzsben. Örülök, hogy ez már régmúlt. Örülök, hogy a zord Szahalinon emberül megálltad a helyedet. Luksztól tudom, hogy nagy munkát, jó munkát végeztél.  De nem erről akarok veled beszélni. Jól figyelj! Holnap menj be az Antropológiai és Etnográfiai Múzeumba. Egyelőre kisegítő leszel kezdő tudományos munkatársként, de tisztességes keresettel. Aztán pedig jelentkezz az egyetemen aspirantúrára. Majd később új érdekes utazások, expedíciók jönnek. Meglátod még a szahalini öblöket, sőt még Kolimát is. Holnap délután a Múzeumban megbeszélhetünk mindent.

Így lettem kisegítő tudós és aspiráns. Hozzáfogtam a kandidátusi értekezés megírásához, témának a gilják számrendszert választottam. A Szahalinon gyűjtött anyagokból sikerült húsznál több számkategóriát megállapítanom. Ezekben csoportosultak a hasonló alakú tárgyak. Egyes modern tárgyak átvették a régi helyettesített tárgyak nevét, például a golyónak a neve khu "nyíl" lett, a sörété nyonylan khu "apró nyíl", a vaslemez a tetőfedő kéreg nevét vette át, a vödör a nyírkéreg kosárkáét, s ezeket a régi tárgy számaival számlálják. Ilyetén világossá vált, hogy a vasbalta az apró kerek tárgyak kategóriájában az ősi kőbaltát váltotta fel. Ez bizonyítja a számrendszer ősi eredetét. Kiderült, hogy a nyivheknek nincsenek absztrakt számneveik. A konkrét gondolkodás és az elképesztően alacsony termelési szint szülte konkrét számrendszerről van szó.

A számrendszer értelmezése után gondolni lehetett nyivh számtankönyv megírására. valamint "A gilják számrendszer" című munkám kiadására. Ez azonban kicsit elhúzódott. Részt vettem az írástudatlan északi kis népek számára készülő egységes ábécé kimunkálásában. Az általános variáns elkészült 1930 decemberére, majd 1931 januárjában jóváhagyta az Össz-szövetségi Intézőbizottság Elnöksége. Még mindig akadtak benne pontatlanságok, megoldatlan problémák.

Rám bízták ennek az ábécének a nyivh nyelvhez igazítását. Az Északi Népek Főiskolájának Tudományos Kutató Társasága elküldött engem az amuri nyivhekhez írásbeliségük kérdéseinek végleges kimunkálása, valamint avégett, hogy gyűjtsek anyagot a tankönyvek megírásához. 1931 egész nyarát ott töltöttem.[vi]  Sok érdekes anyagot szedtem össze a nyivhek történelméről, gazdaságáról, hitvilágáról. Kezdtem nagyobb megértéssel viszonyulni az emberréválás folyamán kialakult eltévelyedésekhez. Egyre határozottabban éreztem, hogy a kutatónak törekednie kell a maga módján hozzájárulni az adott emberközösség kulturális és gazdasági felemelkedéséhez. A hangtan egyre őrizte titkait. Sokáig érthetetlen volt, miért és milyen törvényszerűségek szerint változtatják a szavak saját alakjukat. Ennek megfejtéséhez a véletlen jött segítségemre.

Egyik este az Alsó-Amur partján tábortűznél üldögéltem nyivhekkel. Élénk beszélgetés folyt a vadászatról. Valaki azt állította, hogy néha a nyíl megbízhatóbb a puskánál, csak pontosan kell tudni, milyen nyílvesszővel lőjön a vadász. Én tudtam, hogy a nyílvesszőnek a nyivh neve ku. Számomra váratlanul az egyik fiatal nyivh a hu szót mondta.

Azonnal rákérdeztem:

– Te mit mondtál?

Megismételte.

– De hiszen a nyílvessző khu! - vetettem ellene.

– Khu ... khu, de az enyém hu! - szólt idegesen. Nagyon nem szeretik, ha ellentmondanak nekik, mivel azt hiszik, hogy kételkednek szavahihetőségükben.

– Miért?

– Miért, miért?! Azért, mert így van! Hogyan mondanám másként, ha így van?! Az én nyilam ny-hu! Az övé i-ku!

Felötlött bennem, hogy talán ebben rejlik a megoldás kulcsa. Egész éjszaka ezen töprengtem, ezzel kísérleteztem. Rájöttem, hogy a zárhangok a réshangokkal váltakoznak. Ez volt az első érdemi lépés a fonetikai hangzavarban való eligazodás felé. Akkor annyira belemerültem a hangok ide-oda rakosgatásába, hogy észrevétlen köszöntött rám a reggel. Azt se érzékeltem, hogy csendben mindenki elment a dolgára. Arra figyeltem fel, hogy kicsapódott a nyári szállás ajtaja, a már említett fiatalember viharzott be rajta:

– Nasztuntyangi (Mesefőnök)! Gyere le a folyóra! Nagy halat fogtunk!

– Mindjárt megyek.

– Most gyere. De te nem aludtál. Írsz-írsz csináltál?

– Igen. Meg a nyílvesszőn gondolkodtam.

– Urgyra-urgyra. "Jó-jó". Na gyere!"

Huncutul villanó szemmel hozzátette:

– Hu-hu! Ku-ku!

Ez vezetett el ahhoz, hogy azon a nyáron pontosan megállapíthattam az amuri nyelvjárás fonémarendszerét és a hehezetes és nem hehezetes, valamint a zöngés és zöngétlen mássalhangzók váltakozásának a törvényszerűségeit. Ez komoly eredmény volt. Ez új irányt adott a nyivh fonetika, az egész nyivh nyelv tanulmányozásának.

Az a nem létező, csak a nyivhek által érzékelt valami, ahonnan a szavak alakjai előjönnek, kezdett konkrétan körvonalazódni. Most már hozzá lehet fogni az ábécé létrehozásához, olvasókönyvek megírásához, sőt újság kiadásához nyivh nyelven. Ez azt jelenti, hogy véget vethetünk az írástudatlanságnak!

Leningrádba visszatérve arról kellett meggyőződnöm, hogy ez nem is olyan egyszerű. Több tudós ellenezte. Azt tartották, hogy nem írásbeliséget kell adni az északi népeknek, hanem az orosz nyelv behatolását kell szorgalmazni, s ezzel átadni a feledésnek magát a nemzetiségi problémát is. Egyesek amellett kardoskodtak, hogy irodalmi nyelvként csak az oroszt kell használni.

Mi Prokofjevvel, Orlovával, Sztyebnyickijjel és más olyan kollégákkal, akik járatosak voltak valamelyik északi nyelvben, komoly szócsatákat vívtunk ezekkel a birodalmi lelkületű tudósokkal. Sikerült keresztülvinnünk az egyszerű, praktikus tankönyvek kidolgozására vonatkozó elképzeléseinket is. A legnehezebb annak elfogadtatása volt, hogy az ábécé néhány írásjellel kiegészített latin betűs legyen. A tanácskozásokon Bogoraz, Koskin támogatott bennünket.

A tudományos viták sikeres befejezése után Vlagyimir Germanovics e szavakkal fordult hozzám:

– Végre eljött a te időd! Az igazi munka ideje. Ezek a gáncsoskodások, szópárbajok csak előjátékai az alkotói kínszenvedésbe való merülésnek. Mert merülni kell. Az alkotásba. A létrehozásba. A természet gyermekeinek mai emberekké változtatásába. Ez óriási felelősség. Az egyik, vagy tán mindkét lábukkal a múltban ragadt tudósok gondolkodásmódjával való csatározás ehhez képest semmiség. Ez a huzavona elcsitul, feledésbe merül. A te alkotásaid viszont sok nemzedék életét befolyásolják majd.

– Értem, Vlagyimir Germanovics. Hozzálátok az igazi munkához.

Nemsokára kijött a nyomdából a Csuz-dif por-nugi-bithi, ″Új szó" kezdőknek, feltüntetve, hogy "Készítette J. Krejnovics." Hamarosan megjelent a nyivh számrendszer megfejtéséről írt tanulmányom, aztán a Juru-bithi "Olvasókönyv", az Arifmetika "Számtankönyv. Én örömest és izgatottan segédkeztem elküldeni az Amurra és Szahalinra. Velük szállt, tért vissza a nyivhekhez a lelkem. Jó érzés volt, hogy sikerült teljesítenem ígéretemet. Sikerült segítenem egy kis töredéknépnek belépni a történelmi korba. A nyivh írásbeliség megalkotása jelentős hozzájárulás az eredetiség, a kultúra megőrzéséhez.

Huszonötéves koromra ilyen tudományos eredmények voltak mögöttem, előttem pedig felsejlett a jövőbeni hasznos és szükséges tevékenység tág horizontja.

Azonban a sors másként rendelkezett.

Kedves Moklej, Süznüun, Ocsi, Csurka, Rurnet és szívemnek kedves más nyivhek! Amikor e sorokat írom, ti már a tlö-mivuh "az égi földről" vagy a mif-vöjuh, mlöhvoh "a föld alól, a holtak falujából" nézegetitek földi hiúságaink vásárát, hisz volt akinek ennyi idő méretett ki ezen a világon, másoknak meg a börtön, a láger, megint másoknak a tönkrement lét szakította el élete fonalát. Bogoraz jövendelése, hogy meglátom Kolimát, szintén beteljesedett. Igaz, nem úgy, ahogy ő akkor gondolta, hanem a hírhedt 58. paragrafus szerint ártatlanul tízévi szigorított börtönre elítéltként az Ohotszki tenger partján az idegen planétának is mondott Kolima fővárosa, Magadán feletti armanyi kényszermunkatábor rabjaként. Tulajdonképpen azért, mert a ti távolkeleti vidéketeket, népeteket tanulmányoztam. Aztán ismételt törvénytelen ítélettel újabb tíz évre ítéltek el, amelyből nyolcat töltöttem el száműzöttként Turuhan vidékén a Köves Tunguszkánál levő táborban az orvosi segélyhely segédorvosaként. A kegyetlen körülmények között is tökéletesítettem a ti nyelvetek ismeretét és tanulmányoztam más őshonos népek nyelvét a közületek való hozzám hasonló szerencsétlen elítéltek segítségével.

S most, mintegy félszáz év múltán, ennek a könyvnek a lapjain haŋt ńi maγtur čhindoh egnt-prsönt jöttem vissza igazából hozzátok, kedves nyivh barátaim. A ti legendátok hőséhez hasonlóan – čhi morSkarS put ratör prsöŋgavrindra "te élve egész testben vissza-nem-jössz" – a lelkem, a szellemem jut el hozzátok. Én már hős harcos nem lehetek, de veletek küzd a papírra vetett sorokon megmaradásotokért a lelkem. Forgassátok e lapokat a magatok hasznára és igyekezzetek megőrizni, átörökíteni ereklyeszerű kultúrátokat, s engem se felejtsetek el, emlékezzetek rám pategur urla-nivh-difkir "csendes jó nyivh szóval".


 

 

 

Felhasznált irodalom

1. Shakespeare W.: Hamlet, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1981.

2. Az első távolkeleti bennszülött kongresszus. Habarovszk,1925.

3 . Pilsudsky B. 0.: Szahalin szigetének bennszülöttei. Élő múlt. 18. 2-3. Szentpétervár, 1909.

4. Poljakov I. Sz.: Szahalini utazás 1881-1882, Szentpétervár, 1883..

5 Marx-Engels Művei. 3., 13., 21., 23., 37. Budapest, Kossuth. Marx-Engels Művei.. Budapest, Kossuth. 1967. 75

6. Szecsenov I. M.: Megjegyzések G. Kavelin A pszichológia alapjai című könyvéhez. Az idegrendszer fiziológiája. l. Moszkva, 1952.

7. Hanke J.: Az ember. II. Moszkva, 1902.

8. Taylor E.: Az ősállapotú kultúra. Szentpétervár, 1897.

9. Sternberg L. J.: Giljákok, orocsok, goldok, nyegidálok, ajnuk. Habarovszk, 1933.

10. Lichtenstadt V. 0.: Goethe. II..

11. N. I. Gagen-Torn: Lev Jakovlevics Sternberg. Moszkva, 1975. Nauka Könyvkiadó.

12. Schrenk L.: Az amuri terület bennszülötteiről. I.,II., III.. Szentpétervár, 1899. 197.

13. Lenin Összes Művei. 2. kiadás, 18. Budapest, Kossuth. 1964.  .

14. Gondatti N. L.: Az északnyugat-szibériai bennszülöttek medvekultusza. A Moszkvai Állami Egyetem mellett működő Birodalmi természettudományos, embertani és néprajzi műkedvelő társaság néprajzi osztályának a munkái. XLVIII. kötet, VIII. k. Moszkva, 1888.

15. Énekek éneke. Károli Gáspár fordításában. Budapest, Magyar Helikon. 1980..

16. Pilsudsky B. 0.: A szahalini ajnuk medveünnepén. Élő múlt. XXIII. 1-2. Petrográd, 1914-1915..

17. Sternberg L. J.: Az ősvallás a néprajz fényében. Leningrád, 1936.


 

J. A. KREJNOVICS PUBLIKÁCIÓINAK JEGYZÉKE

 

1. Расселение туземного населения в советской части страны. Дальневосточное статистическое обозрение. 1928. No. 12. [A bennszülött lakosság elhelyezkedése az ország szovjet részében.]

2.Очерк космогонических представлений гиляков о-ва Сахалина. Этнография, 1929. No. 2. [A Szahalin szigeti giljákok kozmogónikus képzeteinek leírása.]

2. Собаководство у гиляков и его отражение в их религиозной идеологии. – Этнография, 1930. 4. [A gilják kutyatenyésztés és annak tükröződése vallásos ideológiájukban.]

3. Гиляцкие числительные. Ленинград, 1932. [A gilják számok.]

4. Cuz-dif. Leningrad, 1932. [Új szó. /Elemi iskolai nyivh tankönyv/]

5. Juru-bitho. Nuhi-casţ. Nuhi-aņ prounoď. Leningrad, 1933. [Nyivh olvasókönyv. Első rész. Az első éves tanulóknak.]

6. Arifmetika. Leningrad. 1933. [Számtankönyv. I. rész.]

7. Морской промысел гиляков деревни Куль. Советская этнография, 1934. 5. [Kul gilják falu lakóinak tengeri vadászata.]

8. Arifmetika. Leningrad. 1934. [Számtankönyv. II. rész.]

9. Juru-bitho. Nuhi-casţ-herq-pi-casţ. Moskva-Leningrad. 1934. [Nyivh olvasókönyv. Második rész.]

10. Нивхский (гиляцкий) язык. – Языки и письменность народов Севера. ч. 3. Ленинград, 1934. [A nyivh (gilják) nyelv.]

11. Колхозные заметки. Советский Север. 1934. 3-4. [Feljegyzések a kolhozokról.]

12. Охота на белуху у гиляков деревни Пуир. – Советская этнография, 1935. 4. [A Puir falusi giljákok fehérdelfin vadászata.]

13. Пережитки родовой собственности и группового брака у гиляков. Вопросы истории доклассового общества. М-Л., 1936. [A nemzetségi tulajdon és a csoportházasság maradványai a giljákoknál.]

14. О системе спряжения в одульском языке. (Архив Ленинградского отд. Ин-та этнографии им. Н. Н. Миклухо-Маклая, фонд Л-II, оп. 1, ед. хран. 96, с.25.) 1937. [Az odul nyelv igeragozási rendszeréről]

15. Арманский (камчадальский) диалект эвенского языка. 1944. Рукопись. [Az even nyelv armani (kamcsadal) nyelvjárása. 1944. Kézirat.]

16. Nivh-bitho. Ucpedgiz. Moskva-Leningrad, 1936. [Nyivh ábécé.]

17. Фонетика нивхского (гиляцкого) языка. Москва-Ленинград. 1937. [A nyivh (gilják) nyelv hangtana.]

18. Грамматика юкагирского языка. 1952 [A jukagir nyelv nyelvtana.]

19. Гиляцко-тунгусо-маньжурские языковые параллели. Доклады и сообщения Института языкознания АН СССР. Вып. 8. Москва, 1955. [Gilják-tunguz-mandzsu nyelvi párhuzamok.]

20. Система морфологического выражения логического ударения в юкагирском языке. – Доклады и сообщения Института языкознания АН СССР. Вып. 7. Москва-Ленинград, 1955. [A logikai hangsúly morfológiai kifejezési rendszere a jukagir nyelvben.]

21. Об изучении юкагирского языка. Вопросы языкознания. 1957. 5. [A jukagir nyelv tanulmányozásáról.]

22. б инкорпориривании в нивхском языке. Вопросы языкознания. 1958. 6. [Az inkorporáció a nyivh nyelvben.]

23. Опыт исследования структуры слога в корякском языке.- Доклады и сообщения Института языкознания АН СССР. Вып. 11.,1958. [A korjak szótagstruktúra tanulmányozásának tapasztalatai.]

24. Юкагирский язык. Москва-Ленинград, 1958. [A jukagir nyelv.]

25. Выражение пространственной ориентации в нивхском языке (к истории ориентации в пространстве). Вопросы языкознания. 1960. 1. sz. [A térbeli tájékozódás kifejezése a nyivh nyelvben.]

26. Именные классы и грамматические средства их выражения в кетском языке. Вопросы языкознания, 1961. 2. [A névszóosztályok és grammatikai kifejezésük a ket nyelvben.]

27. О проекте единой фонетической транскрипции для палеоазиатских языков. Москва-Ленинград, 1961. [A paleoázsiai nyelvek egységes átírásának tervezetéről.]

28. О морфологической структуре глагольных слов в кетском языке. Морфологическая структура слова в языках различных типов. Москва-Ленинград, 1963. [A ket igeszavak morfológiai szerkezetéről.]

29. О модели глагола в кетском языке с основой в конце слова. Морфологическая типология  и проблема классификации языков. Москва-Ленинград, 1964. [A tővégű szavak igemodellje a ket nyelvben.]

30. О модели глагола кетского языка с основой в начале слова. Проблемы сравнительной филологии. Москва-Ленинград, 1964. [A tőeleji szavak igemodellje a ket nyelvben.]

31. О прерывных глагольных основах в кетском языке. Вопросы языкознания, 1965. 3. [Az ket osztható igei alapszavakról.]

32. О явлениях развития кетского языка от форм аналитических к формам синтетическим. – Аналитические конструкции в языках различных тиыпов. Москва-Ленинград, 1965. [A ket nyelvnek az analitikus formáktól a szintetikus formák irányába történő fejlődési jelenségeiről.]

33. Об инкорпорировании и примыкании в нивхском языке. Вопросы языкознания. 1966. 3. [Az inkorporáció és az illeszkedés a nyivh nyelvben.]

34. Глагол кетского языка. Ленинград, 1968. [A ket ige.]

35. Кетский язык. – Языки народов СССР. т. 5. М-Л. 1968. [A ket nyelv.]

36.О грамматическом выражении именных классов в глаголе кетского языка. Кетский сборник. Лингвистика. Москва. 1968. [A névszóosztályok és grammatikai kifejezésük a ket nyelvben.]

37, Способы действия в глаголе кетского языка. – Кетский сборник. Лингвистика. Москва, 1968. [A ket igemódok.]

38. Юкагирский язык. – Языки народов СССР. т. 5. 1968. [A jukagir nyelv.]

39. Об изучении языка сымских кетов. Вопросы языкознания. 1969. 2. [A szümi ketek nyelvének tanulmányozása.]

40. Медвежий праздник у кетов. – Кетский сборник. Москва, 1969. [A ket medveünnep.]

41. La fête de l´ours chez les Ket. – L´Homme, Revue française d´anthropologie. MCMLXXI. 4. [Medveünnep a keteknél.]

42. Из жизни тундренных юкагиров на рубеже 19 и 20 вв. Страны и народы Востока. Вып. 13, Москва, Наука, 1972. [A tundrai jukagirok életéből a 19. és 20. század fordulóján]

43. О диалектах нивхского языка. Лингвистические исследования, Москва, 1972. [A nyivh nyelvjárásokról.]

44. О пережитках группового брака у нивхов. Страны и народы Востока. Вып. 15. Москва, 1973. [A csoportházasság maradványai a nyivheknél.]

45. Нивхгу. Москва. 1973.

46. Об имени существительном в нивхском языке. Вопросы тюркской филологии. Кемерово. 1973. [A nyivh főnevekről.]

47. О деепричастии в нивхском языке. Вопросы немецкой диалектологии и истории немецкого языка. Омск. 1973. [A határozói igenév a nyivh nyelvben.]

48. Медвежий праздник у нивхов. Бронзовый и железный век Сибири. Новосибирск, 1974.. [Medveünnep a nyivheknél.]

49. Об ареальном выпадении сонантов в нивхском языке. Ареальные исследования в языкознании и этнографии. Тезисы докладов. Л. 1975. [A szonorhangok areális kiesése a nyivh nyelvben.]

50. О способах действия в глаголе нивхского языка. – Языки и топонимия Сибири. Омск, 1975. [А nyivh igemódokról.]

51. Об одной тюркско-палеоазиатской языковой параллели. Turcologica. Ленинград, 1976. [Egy török-paleoázsiai nyelvi párhuzamról.]

52. La fête de l´ours chez les Nivh.- L´Ethnographie. Revue de la Societe d´Ethnographie de Paris. 1977. [Medveünnep a nyivheknél.]

53. Штернберг как исследователь нивхского языка. Языки и топонимия. Томск. 1978. [Sternberg mint a nyivh nyelv kutatója.]

54. О некоторых юкагиро-уральских языковых паралеллях. Советское финно-угроведение. Таллин, 1978. No.4. [Egyes jukagir-urali párhuzamokról.]

55. The Tundra Yukagirs at the Turn of the Century. Arctic Antropology. Vol. XVI, number 1, 1979. [A tundrai jukagirok a századfordulón.]

56. Нивхский язык.- Языки Азии и Африки. т. 3. Москва, 1979. [A nyivh nyelv.]

57. Кетский язык. – Языки Азии и Африки. т. 3. Москва, 1979. [A ket nyelv.]

58. Нейтральный гласный и консонантизм в чукотско-камчатских языках // Звуковой строй языка. Л., 1979. [A csukotkai-kamcsatkai nyelvek semleges magánhangzója és mássalhangzórendszere]

59. Юкагирский язык. – Языки Азии и Африки. т. 3. Москва, 1979. [A jukagir nyelv.]

60. Из истории заселения охотского побережья. (По данным языка и фольклора эвенских селений Армань и Ола). Страны и народы Востока. Вып. XX. Москва, 1979. [Az Ohotszki tengerpart betelepülésének történetéből. (Armany és Ola evenk települések nyelvi és népköltészeti adatai alapján).]

61. О шмидтовском диалекте нивхского языка. – Диахрония и типология языков. Москва, 1980. [A nyivh nyelv schmidt nyelvjárásáról.]

62. Слог как средство формирования слова в корякском языке //Теория языка. Методы его исследования и преподавания. Л., 1981. [A szótag mint szóalkotó eszköz a korják nyelvben.]

63. Об изучении актуального членения предложения в кетском языке. Грамматическая и лексическая семантика. Москва. 1981. [A ket mondatok aktuális tagolásának tanulmányozásáról.]

64. О нейтральном гласном и консонантизме в чукотско-камчатских языках. Звуковой строй языка. Л., 1982. [A csukotkai-kamcsatkai nyelvek semleges magánhangzójáról és mássalhangzórendszeréről.]

65. О культе медведя у нивхов. (Публикация и анализ текстов).- Страны и народы Востока. Bып. XXIV. Москва, 1982. [A nyivhek medvekultuszáról. (Szövegpublikáció és -elemzés).]

66. Исследования и материалы по юкагирскому языку. Ленинград, 1982. [Jukagir nyelvi tanulmányok és anyagok]

67. Этнографические наблюдения у нивхов в 1927-1928 гг. Страны и народы Востока. Вып. 25. М., 1987. [Néprajzi megfigyelések a nyivheknél az 1927-1928-as években.]


 

SZÓJEGYZÉK

 

ags – növénynév

ah – már

agagř – eszköz

ahmaln~apak~apa – após

ahřhangiřk – sohase

ahtnt – hisz, bízik

ajsin – arany

akan – báty

akhaj –majd ha

alhtund – kinyilvánítás, (szerelmi dal)

algd~alhd – kinyit valamit

als~alřs – bogyó

amran – íz

an' – év

an'gi – asszony, feleség

an'h an'h~an'ah – nőstény

an'gna – nőstény állat

an't'akř – három év

anna, narna, thaundna – ki, aki, valaki

apak – após

akrnajo – 1) a kiindulási ponthoz közeli hely 2) a folyó alsó folyásánál levő hely

ar~ař – hím

ard~ařnd~jard' – etet, táplál

ari – északnyugati szél

arint~jarint – jár valaki/valami után

ariumgu – szélasszony, aki az északnyugati szelet küldi

na – hím állat

arki – viaszlazac

ask – húg

at – tigris

at'ik, ask – öcs, húg

atk~at'kot'h – apai és anyai nagyapa, dédapa, az apa bátyja, a férj bátyja; a nagyapák és dédapák fivérei; a nagynénik apái, nagyapái, dédapái és azok fivérei; az após lánytestvérei férjeinek apái

at'mam – nagyanya az apa fivérei feleségeinek a nővérei, az anya nővérei, az após nővérei

čhafkad' – visszhang, visszhangzik

čhamched'i – sámánfa

čham~čhamnhamonhaman – sámán

čham~čhamn – sas

čhařnegnegof – ritka erdőrész

čhař~t'igr~d'i - fa

čhařosunt – fafelemelés (a meghalt ember lelkének átirányítása a halottak falujába)

čhat'f – tó

čhhařuř – tengeri szellem

čhi – te

čhiglaf – a  vízbefúlt ember emlékhelye

čhingřfke – sokat szenved

čhingřnt – kínlódik

čh-mořkau-jakna – téged életre keltelek

čhon'ud' – megment

čhir – tar lanka

čhnaj~snaj – 1. fából faragott ábra, bálvány, 2. kép

čho – hal

čho hud – halat öl

čhoh~nař~nař – vér

čhoh-kuzint – vérző tüdőbaj (szó szerint: "vér-kihúzás")

čhof~ t'hof ~khotr~hotr - medve

čhofkazr – növénynév

čhoh – sokmagvú növény

čhogmos – csügkocsonya

čhnor – fű

čhu – folyómeder

čhulrif – partszakadék

čhunčhhař – csun fa, sámánfa

čhur – csobogó

čhve – a medveölő tisztáson levő fa

egrnt, ehrt, ehd – visszatér

ehan~egln~ogla~ola – gyerek

ekd – kér

elvari – északkeleti szél

enand – más, idegen

enharg – mástörzsbeli

erh – őhozzá

eri – patak, ér

eř~er~err~ – apa

eskand, ekamlad – kellemetlen, utálatos

evd~evd'~pod'~vod'~bod' – fog, tart

ezmud'~esmod ~čhmod'~smod'– szeret, örül neki, szimpatizál vele

ezmunt - tetszik

fint~fid'~pid' – valahol van, valahol tartózkodik

fin – lakó, valahol tartózkodó (a fint~fid' "lakik", "tartózkodik" melléknévi igeneve)

gen'ivgmuspi – he-emberek (lopós szellemek) csónakkikötő-helye

gent~kent~gent – vesz, elvesz, feleségül vesz

gent~ged'~ked'~ged' – fog

gumi - kifelé

gunhagmor – zelnicetörzs ("beszúrt ágvilla" halgát építésénél)

gusimilk~gusikinr - kihúzó ördög (aki a tüdővérzést okozza)

gusint~guzund~guzd'~kuzd'~guzd' – kihúz, kivesz

had'~hud' – letesz, lefektet

hajmnd – 1) öreg, 2) tud

halofint – gonosz szellem, kiáltásával rémiszti az embereket

halu – nyirkos tisztás

hand – így, ilyen (segédige)

handhahaj – akkor majd ha

han - császármadár

hana – akkor

harant – valamilyen módon, valamiként

havuhe – attól fogva

hengvi – a földnyúlvánnyal szembeni meredek part

hemi – felfelé a folyón

heř~hes~khes – hír, közlés

hezd'~khezd'~herd – mond, közöl

hirkur – hurok

hirk – tetű

hiskor – növénynév

hiunt – medvét öl

hivs – nyírfa

hon'had' – üres

homrant – így, ilyetén

homt'int – valamilyen módon csinál valamit

hon – ez

hotoh – közép

hon – igen

hot – lejtő

homt'ingr – ilyetén

hunt~hud' – fekszik valamiben

hunvd, humd' - él

hunvfke – élt-éldegélt

hunvnd – itt van

hunvr! – maradj! (szó szerint: "itt élj!")

huptt' – leül

hurjud' – zajong

hurk – folyókanyar

har – fatörzs

harharr – sok törzs

huru – ritka erdő

i – folyó, folyóvíz

iamh – folyótorkolat a tóban'

idod~indod'~n'řod' – lát

ifkt'~vukt'~bukt'~izvud – befog (kutyát, lovat)

ig-n'igvn-dehn-puint – a megölt ember lelke röpdös

ihunt (igd, ihd, khu, hu) – öl, zsákmányol, zsámány

imd' – "megnevező" betegség (mániákus hanghallatás, hangutánzás)

imo - forrás

in'd~n'id' – eszik

in'dat – ennivaló

ir - apa

ird'~řud' – őriz, megtart, eltart, óv

irmod'~řmod'~thmod' – átmegy, keresztül megy, átkel

irn~iř – anya

iřn – ők, őket

iřpt'~řivd'~thvid'~thivd' - ül

iřwah – folyótorkolat a tengerben

itnd – beszél, mond

ivd – van, valamit birtokol

ivjakna – lesz bőven

iznd – megnyúz, kibelez

jahinod – felébred

jahunt – állít, ébred

jajmd~hajmnd – ismer, tud

jakind – elér, odáig megy, megtesz

jalgd – kinyit

jami – lefelé a folyón

janř – miért

jarint~jarid~ard~urd – valaki/valami után halad

jarind'if – járt nyom

jagd' ahnd – akar

jagr – miért

jer – főtt

jirkud~hirkud – hurkol

joh – az öcs felesége, a fiú felesége

jozud'~ozud'~osunt – felkel

jugind – bemegy a házba (régi: "lemegy a veremházba")

kehn – szellemsegítő

kelad' – elnyújtózva fekszik

kelgelnan'h – a hátán hempergő szuka’

kent'k – szellemsegítő, a tréfacsinálásban segít a sámánnak

keř –tengeri organizmus (a női nemi szervhez hasonlít)

ket – a kent~hend "valakit vagy valamit minek tart" segédige határozói igeneve, pl.: phi anyhket itnd saját nőstényként mondják

kimpgi, kibgi – a földnyúlvány alsó vége

kinr~kinz~milk – ördög

kigrupwo – eföldi lét ("lábszárvédő-kötő-falu", azaz annyi ideig tart csak ezen a földön az élet, amíg egy lábszárvédőt be lehet kötni)

koft'ik – csecsemőkoporsó

kolana – kígyó ("hosszú állat", képfestő kifejezéssel: kigyře-kugyře)

komlod – gondol

kord – éhezik, éhség

korr – éhség

kos – szerencse, isten, boldogság

ko~tuh~ruh~duh – balta

křo – sziklaszirt

ku~gu - nap (24 óra)

kurnvilágmindenség

kutli – kint

kutt' – elesik

Kuvr – Vénusz ("dúc")

kuznt – kimegy

Khek un'hr – Mars ("rókacsillag")

khen – nap (égitest)

khenkut'f – naplemente

khenmarf – napkelte

khekrerkn – észak ("felső oladal")

kheřpurnt – hírt elbeszél, közöl

kherkn - tenger

khos nangnd – szerencsekereső

khu – nyíl

khuini – égerfa

khuti~huti – 1) lyuk, nyílás 2) vízfolyás, vezeték, árterület 3) lék

ka~ha – név (lerun ka mókás/játékos név, uskrs ka – igazi név)

kad' – halad

kal~hal~khaln~haln – nemzetség

kand'o – lazacpisztráng

kann~han~gan – kutya

kark – havasi hagyma

kat'n – bot

kaud, kavnt – tagadó ige

kmazind~hun'ind~olnřod' – "látóbetegség" (valaki azért betegedett meg, mert valamit látott és nem kapott belőle)

kod' – alszik

koga – gondolat

kojhojndginondra – meg kell, hogy öljön

komif-thiv-nigvngun – lenti földön élő emberek, azaz nyivhek

komr – homoknyúlvány

komř~mah - homok

kond – fájdalom

kond~kod' – betegeskedik

kongor, kongr – délnyugati szél

kongorumgu – szélasszony, aki a délnyugati szelet küldi

kongolar – qongonfüves árterület

kongonfűfajta

kormolod – meredek vízparti hegyoldal

koskan – fókabőrszoknya

khotrkan-buk-nivhgu – medvekutya befogó emberek

kwatunt, hat'ud' - lepra

khont~ kod' – alszik

khor – meredek meder

khornard – szakadékos meder

la – szél

lahuti – a szél lyuka, amiből a szél fúj

laj-lajid – el-elvéti

lani – ez a szó valamiféle tisztátlant, vérfertőzőt jelent

lan't – tartózkodik, kerüli egymást

lařařd – támaszkodik

lasid~lozid'~lozd' – elmegy valami mellett

larvilant – délkeleti szél

latnd – csinál, lel

laznd – megnyúz, kibelez

lagnt – vendégségbe megy

lele – nagyon

lerd – játszik

lerpin~leřpin – a szahalini nyivhek egyik neve

lervit – eltéved

lezn – emelvény

lisliznt - gyógyít, rendbehoz

ligrd – megdermed

lorlork – moha

loslost – jóvá tesz, gyógyít

lunt – dalol, varázsol

ljojmon – pisztráng

ljon – hold, hónap

mahtur – igaz

maloftoh – közeledés

malhuind – megsokasodik

mangmangd – röstelli magát

mankř – nagyon

maskso – kárászkeszeg

mat'komk~iřnan'h – az anya húga, az apa öccsének felesége

magr – felmegy

meha – mellékfolyó

melguf – tengerparti lapály

meřnnafk – a mi barátunk

mif – föld

milkaunor – ördögőr

milk-rehnd~kinr-tehnd – gonosz szellem költözik/költözött bele

mond'ond'ar~mond'as – párbaj bot

mořkand – él, élés, éltet

mos – kocsonya

mosr – kerek tengeri szikla

mot' – mell

mot'ik nokr umgu - négymellű asszony Itüzan sámánnak négy szellemsegítője volt, legfőbb segítője a négymellű asszony. A másik három: at hegyi tigris szellem(segítő), tlo-gegn égi szellem(segítő), todagegn igazi szellem(segítő), emberszabású)

mod' – hall

mojk – fából készült emberi mellszobor, amelybe beköltözik valamilyen szellem vagy ikertestvér lelke

mokrd' – igazi

mord' – felmegy, felemelkedik

motont – elgyengül

molmold' – bolyong

mrolv – régi, hajdani

mu – csónak

mugv~muv – nap (24 óra)

munt – 1) meghal, halott, 2) valamivé válik, átváltozik

murn – ló

murnthu – kocsi

muskor tehn-ajd – nyárfa lélek-csinálás

muvi – vörös  áfonyazsurma

muznisno - növénynév

mugv – nap

naf – most

nagn – talán

najk - kölyökkutya

nank, nanh – néne, az apa nővérei

nangd~nond' – meglátogat

nanfke – valaha

nant – kezd

nastund~nastud~nozit – mese, monda

nau – elégséges

nenhegyes tengeri szikla

nen – néném

nonspuhlaf – fiatal liget

nork – növény

nond – csinál, elkészít

nond' – bolyong

nřonřod – ügyel (nřont "néz", "figyel" kettőzött alakja)

nugi – első

nugina – elülső-állat (másodiknak született iker)

nokr – növény

n'avilo – hozzám jönne-e

n'azalřař – engem becsapsz (n'a=engem, =t'al~čhal~zal= csal, becsap, = řař~řant az adott szótő hordozta fogalomnak általános jelleget adó képző határozói igenévi alakja)

n'a – nekem lám

n'ah – szem

n'erh – hozzám

n'i – én

n'in – mi

N'nagrn'o – Nagy Göncöl ("patkánypajta")

n'o – pajta

n'on'i - vadkacsa

n'ud' – megnéz, lát

na – állat

naju – patak , lapály

nak – kova

nakz – vessző

nalu – kis öböl

nan'lavroh – különleges teknő

nantk – vadásznivaló

nangd – keres, kutat, vadászik, halászik

nark – a medve lenyilazására meghívott személy

nařkř – szegény

naski – gerinc

naslaf – sekély hely a folyón

nast~naslad' - mély

nastund~nozit - mese

nat'h – láb

natř-ajra – kimért, mértéket csinált

nat'zit'ivd – topogó

naur – has

naur-krand – haslyukasztás

naurkrand~ehrand – haskarcolás (a halott hasának "lyukasztása" hamvasztás előtt)

nazif – állatnyom

nazonkrmutnd – állatfej párnára helyezése (na "állat", t'onkr~čhonkr~zonkr "fej", mot~mut – "párna", nd képző)

nif-pukr – ütőér ("szív-póráz")

nihohra – köszönöm

noladaf – börtön ("sötét ház")

nořk – fű, melynek gyökerei a meghalt emberek fogai

nunnun – fűfajta

ogruf – coboly

ohtzomr – gyógynövény neve

ola, ogla, egln – gyerek

onzud'~jonzud'~enard – sajnál, szán

ormi – agyag

ormihis pain t'hof – agyagbundás medve

ornoht – ehető gyökér

oh – vég

oh mif – világ vége ("végső föld"), Szahalin nyivh neve, de ezen kívül használják a lor mif – úszó föld és a ler mif – játékos föld elnevezést is

okont – idősebb (ige)

okint – rossz, szegényen él

okit – rossz

omk~omok ~iř~iřn – anya, az apa fivéreinek a feleségei,

omgi – vő

orina – hátsó-állat (elsőnek született iker)

orkor – meredek part

ot'hso – kárász

otk~otok~er~ eř – 1/ apa, 2/ az apa fivérei, 3/ az anyai nagynénik férjeinek fivérei, 4/ az após nővérei férjeinek fivérei (pila otok az apa bátyja, mat'ki otok az apa öccse)

oz~ozn – 1/ kardszárnyú delfin, 2/ gazda, 3/ szellemgazda;

paglawat – réz

pagr – vörös

paln'igvn – erdei/erdős hegyi ember ("medve")

paln~pal~val~bal – 1/ erdő; 2/ hegy; 3/ az erdős hegy szelleme

palraf – ház, melyben medveünnepet tartottak ("erdei ház")

pandnt – növekszik

pann' – meredek domb a folyóparton

park – 1) maga; 2) csak maga egyedül; 3) igetőként: valamit csak így csinál

parkvinthu – gépkocsi ("önjáró szán")

pagr – lankás hegyoldal az öbölben

parf – este

phi – erdő

photuf – erdős partszakasz

phosketa – szerencséjükként tartották

Pilang un'hr – Jupiter ("nagy csillag")

pild – nagy

pilkomk – az anya nénje, az apa bátyjának a felesége

pilnt – nagyon

piln'igvn – az apa öccse

pinigis – fa ábra, mit a vízbefúlt emlékére állítanak

pirkur – növénynév

piskor – növénynév

ploj – fő folyó

plim – fű

ploff – száraz tisztás

pnihov-ajin-ihmindra – meghálálom ("hála-csinálást-adok")

pn'ud' – meghal (ha ikrek halnak meg)

pold – esik

pot'urd – csinos, szép

poid'~puid – repül

poimu - repülőgép

poina – madár

pokzd' – elveszít

pořont – síkság

přont – jön

proski – kutya, melyben ideiglenesen lakik a meghalt ember lelke

puiř – magaslat

pulkso – kerek hal

pup – homokbucka

pupk – apró kagyló

pur – hordalékfa a csobogón

put – test

put' – tengeri káposzta

phaki – bizony

phelfelfelhant – gomolyog

phehlan nazl avguino mos – gyereke talpát ragasztó kocsonya

phi – maga, visszaható névmás

phiřphirfke – pörög, köröz

phnagra – fiatal

phot'nt – magát kisebbíti

phond – felfúvódik

phsivnřondra – én mutattam meg nyomomat (ph-siv-nřo-n-d-řa "saját-nyom-mutat-volt-az-én")

phuskint – megbosszul, bosszút áll

ragid'~nuhtind – vándorol

rod'~tod'~dod' – segít

rord'~tord'~dord'~sorkt' – búsul, szomorkodik, vágyik

rund – ki, mi, aki, ami

rundhoskiravr – valami szerencse árán

řaftan – sokpöttyű

řant/sant – ránt, süt

řank rorunt – az asszony eloldotta (elvetélt)

řaprd – idehoz

rorunt – eloldoz

řunt~ thud' – követ, hajt, űz

sajka – kis bálvány, ki gondoskodik a csecsemőről

sajrif – jégsziklák közti víz

sargunt – pihen

sinrud'~čhinrud' – kínlódik, elcsigázódik

sok – mind

taftagavod – házbekerítés

tahrton'igvn~thatonigvn – látnok

taht' – bosszúmadár, (a meggyilkoltnak a lelke, piros csőrű fekete madár)

taj – tundra

tamd' – sok

tamh~ramh~damh – dohány

tamk~ramk~damk – kéz

Tamlan un'hr – Kisgöncöl ("töméntelen csillag")

tant~thad' – lélegzik

tanvan~ hagi – medvehagyma

tatant – ép, egész

tav~taf – ház

Teh vakrint – Orion csillagkép ("három elegyedés")

tehn – lélek

tehn-khu-namh – lélek-tartózkodó-haj

temran – kárászkeszeg

ten – farakás

thamt'inkř – hogyan

tif~zif~d'if – út, nyom, csapás

tiv~tilv~tilf – ősz

tivlan~tivla – hideg (fn)

tivlant – hideg (ige)

tivnd – befejez

tivrkiřunt – tüdőbaj (nem vérző)

tla – úszó szigony

tlani – 1) keleti szél; 2) szarvas

Tlo naur un'hr – Sarkcsillag ("ég hasának csillaga")

tlehnguř – gyorsan

to – verem, veremház

tol – víz, vízfelület, tenger

tol ard' – vízáldozat ("vízetetés")

tolozn – tenger gazdája

tolkholmor – tengerköldök

tolnigvn – tengeri ember

toluiglangann – víznek szentelt kutya

tolv – nyár

tolvozgu – tengeráldozat napja

tolvoznd – tengeráldozat (tol "víz", "tenger", voznd "bevet", "fekhelyet megvet")

tolvnan – nyáron

tom~rom~dom – zúzott bogyó

tor~ror~dor – törvény, szokás, szabály

toru – alig

toř – zátony

tota – ezüst

tolgu~tholgurs~tolgund - monda

tond – álom

tsani – nyurgaponty

tu – tó

tugs~tif~zif~dif – beszéd, szó

tugs poznd~tuhs purt – a medveünnepen mondja a dalok szövegét ("szót fűz/vet")

tuks – növényi gyökértörzs

tuktoh – mostanáig

tulv – tél

tunand- figyel valamire

tungur – nyugati szél

tunt~tud – ez

tun – tengeri állat

tuvn – fivérek, nővérek

twah – tengerszoros

tha – ne

thadm – a lélek tartózkodási helye

thaf – csáklya

thah – neked

thajgur – medermélyedés

thamnt~thamd'~řamnt – távol a tengerben tartózkodik

thamragn– hogyan

tharnt – eltart

tharu – öböl

tha – neked lám

thatn~thot – reggel

t'hof~čhov~kotr~hotr – medve

t'hof warki hizd – a medvére nadrágot húznak

t'hof-pagvagnt, t'hof-lisliznt – medveünnep

t'hoft'onkr hun'o – medvefej őrző pajta

thojnt – alszik, álmodik

tholngund - monda

thonron – egyhúros hegedű

thugrton'ingann – a háztűz kutyája

thulvotlohano - tél közepének eljöttén

thun – szán

thuř oz – a tűz gazdája (szelleme)

thusk~thvosk – fenyő

thugr – füst

thu~thugr~thúr – tűz

thugr ard – tűzáldozat ("tűzetetés")

thugrn'akr – egy tűz (egy tűzhöz, egy nemzetséghez való tartozás jelölése)

t'aj – még, ismét

t'ako~zako~d'ako – kés

t'at'an čhhař – gerendadob, melyen a medveünnepen verik a dalok ritmusát

t'at'ant – dobol

t'atzi – gyógyításra használt fa

t'irh – növényfajta

t'omr~d'omr~zomr – levél

t'onkr~t'onr~t'on – fej

uhmunt – harcol

uihint – hiányzik, távol van, nincs itt

uihita – nincs

uigd, uignd – tabu, tilalom, bűn

uiglaf – a medvehús tabu alá tartozó részei, mit csak férfiak ehetnek

uiglangann – tabukutya

uigland'ako – tabukés

uiglannikr – tabuteknő a vízbefúlt lelkének etetésére

uiglantaki – tabufogas, melyre a medvehús és szalonna tabunak számító részeit akasztják

uiglanthugr – szent tűz, tabutűz

ujahra – tilos

umgu~řank – asszony

umguthogd' – terhes asszony méhében levő gyermek eljegyzési szertartása

un'hr čhmand – hullócsillag ("a csillag vendégségbe megy)"

urd~ urnt~ urd' – jó

urgur – jól

urk – éjjel

urlanivn – jóember

urlant – jól, elégségben él

utku – férj

uznor-ehlan – másodszor született gyerek

uznornd – másodszor születik

ugr – gomb

vaj~voj – alatt, alj

vagvagnt – elrendez, rendbehoz, helyeállít, kijavít

vajvun – együtt lévén (a vavd "együtt él" igéből képezve)

veskar - holló

veuk~pořk~pařvu – leves

veud'~veunt - mély

veulaf – mély hely a folyón

viinand – küld

vint – megy

vohd'onr – zsombék

vokznt~vokzd – elveszít, eldob

vork – egyetlen

vukvukunt – sötét (a vuk szótő – és általában a szótövek - megduplázása az adott fogalom nagy intenzitását mutatja, jelen esetben: vaksötét)

wa – kard

waj – alatt

walki – lánc

wan' – bogrács

wat, wač – vas

weh – tengeri organizmus (a férfi nemi szerhez hasonlít)

wo~vo – falu

zalzalnt – ravaszkodik

zitt' – rugdos



[i] Штернберг, Л. Я., Первобытная религия в свете этнографии. Ленинград. 1936. с. 141.

[ii] Штернберг, Л. Я., Первобытная религия в свете этнографии. Ленинград. 1936. с. 141.

[iii] Штернберг, Л. Я., Первобытная религия в свете этнографии. Ленинград. 1936. с. 141-142.

[iv] Штернберг, Л. Я., Гиляки, орочи, гольды, негидальцы, айны. Хабаровск. 1936. с. 75.

[v] Krejnovics később felderítette ennek a búcsúdalnak a történetét. A XIX. század végén, 1898-ban keletkezett. Egy Vunit nevű nyivh fiatalasszony szerzeménye. Vunit a könyvben szereplő arkovoi Csurkának a nővére, akkoriban Kezirvoban élt, élettársa volt Bronislaw Pilsudskynak, akinek a nyivhek a Pocsurlant (Széparcú) nevet adták. Vunit és Pilsudsky 1893 óta ismerték egymást, egy kislányuk született, a csodálatos szépségű Vaj, aki később a csajvoi Kun nevű férfinak lett a felesége. Vunitnak született egy Szarat nevű fia is, akivel Krejnovics az 1930-as években ismerkedett meg Leningrádban. Szarat segített neki nyivh szövegek értelmezésében, s amikor ezt a búcsúdalt nézegették, Szarat így szólt: «Lám hogyan jutott el hozzám a messzeségben anyám szava!» 

Pilsudsky 1898-ban elutazott Szahalin déli részére az ajnuk tanulmányozására, Vunit ezzel a dallal búcsúzott tőle. Pilsudsky az ajnuk körében is családot alapított, Csuhszanma nevű lány lett az élettársa, akitől Szukedzo nevű fia és Kie nevű lánya született. Amikor visszatért Európába, családját is magával akarta vinni, de ezt nem engedélyezték neki.

Amikor Krejnovics felkereste Vunitot, akkor ő magányos, koldusszegény öregasszony volt, de megőrizte érdeklődő természetét és jó emlékezetét. Krejnovicstól megkérdezte, hogy nem Pocsurlantnak a fia-e. A búcsúdalt se felejtette el.

[vi] J. A. Krejnovics a szóbeli közlésen túl leveleiben is visszatért erre a kérdésre. 1982. december 28-i levelében írta: "Magának igaza van, hogy a könyvet az első nyivh nyelvű ábécé kiadásával kell befejezni. E feladat megoldásának szenteltem az 1931-es expedíciót, melynek során sok érdekes adatot gyűjtöttem a nyivhek történelméről, gazdálkodásukról stb. Ezen túlmenően be kell venni a kihagyott anyagokat (ld.. "Nivhgu", 465. old, 38. sz. jegyzet). A könyv terjedelmét 35-40 ívvel kell tervezni, hogy ki lehessen fejteni a nyivh kultúra gazdagságát és felkelteni az olvasó érdeklődését. Felkelteni - ez kevés, fel kell ébreszteni lelkében minden emberi megnyilvánulás becsülését, valamint a világ megismerésének folyamán keletkezett emberi eltévelyedések és az ember emberesítését célzó törekvések iránti tiszteletet."

Részlet  J. A. Krejnovics 1983. január 5-i leveléből: "Ha már ilyen sokat írok, akkor még néhány szót a «Nyivhekről» is. Ezt a könyvet a korszellem azon lényegét tükrözve kellene átdolgozni, hogy én nemcsak mint kutató utaztam oda, hanem mint olyan szovjet ember, aki elsődleges kötelességének tartja, hogy tőle telhetően segítse az északi népek kulturális és gazdasági felemelkedését. Fontos lenne közölni egyes dokumentumok fotóját, például az első nyivh ábécé, az első nyivh újság fényképmásolatát, az első írástudatlanság-felszámoló csoport fényképét. Ez érdekes lesz, és nem megy a néprajzi anyag rovására."

További részletek J. A. Krejnovics leveleiből: "…Épp most küldtem el magának a medveünnepről készített fényképeket. Többet soha senki nem fényképez ilyet. Ezek annak az utolsó medveünnepnek a fényképei, amit etnográfus látott a nyivheknél. Bizony nem éppen jól sikerültek, de jól tükrözik a valóságot." … "Mindenekelőtt ajánlanám Söznöun medvékről szóló szövegeinek a közreadását (Mükrifin és mások), lejegyzésük igen pontos (szánom-bánom, a hangsúly kivételével!, aminek akkor én, ostobán, nem tulajdonítottam olyan jelentőséget, mint most). Ezek a szövegek a nyivh nyelvnek a legértékesebb dokumentumai, amiket hozzáférhetővé kellene tenni. …A velem megesett legérdekesebb epizódok, például a halászat az Oszi folyón vagy a zenész asszonnyal való találkozás, más anyagokkal együtt a szerkesztő komolytalansága, tökfejűsége folytán kimaradtak a könyvből. Elküldöm Söznöun mondáját Kulginról is, az újkőkori nyivh hősről. Ez arról szól, hogy hollóféle vad madarak félelmes serege támadt az emberekre. Ezek a madarak minden halat felfaltak a halszárítókról, sőt az emberek kezéből is kitépték azokat, mikor a pajtából vitték be a házba, és az embereket sem kímélték. Kulgin a tengerparton talált egy kardot, amellyel legyőzte a madarakat és egy gonosz tengeri szellemet is, amelyik az embereket pusztította. Kulgin bár maga meghalt a harcban, megszabadította népét a gonosztól."

"Leginkább a «Nyivhek» újrakiadásával kapcsolatos kérdések érdekelnek. Nagyon jó könyvet lehetne kiadni."

    "Én most segíteni magának sajnos nem tudok. Minden erőmet felemészti az a küzdelem, amit azért folytatok, hogy megkapjam a ket nyelv szintakszisának tudományos leírására a megbízást. ...

 

... Ha sikerül megkapnom, akkor a ket mondattanon fogok dolgozni, és így a nyivhekkel majd nem tudok foglalkozni. De maga nélkülem is nagyszerűen boldogul."

 

Comments