Özv. Mező Imréné: Emelgettem a koporsók fedelét

/80 éves, nyugdíjas; 1956-ban 47 éves, a Lágymányosi Dohánygyár igazgatója/

...29-én, hétfőn mentem először haza, kis híján gyalog vágtam neki, mert a vállalati gépkocsivezető már nem volt hajlandó kocsiba ülni. Szerencsémre az asztalosüzem vezetőjének a fia elvitt motorkerékpáron. A Gábor Áron utcát szovjet tankok védték, ott álltak Kovács Istvánnak, a budapesti pártbizottság első titkárának a háza előtt is. Próbáltam magyarázni, hogy én meg Mező Imrének, a budapesti titkárnak vagyok a felesége, de hát nem értettek magyarul, nem engedtek, csak kerülő úton juthattam haza.
Eredetileg arról volt szó, hogy csak rövid ideig maradok otthon, s megyek máris vissza a gyárba. Aztán telefonon rábeszéltek, hogy legalább egy éjszakát töltsek ágyban, s majd reggel újra értem jön a motoros fiú.
Meg is érkezett, de közölte, hogy kizárólag a kulcsokért küldték, a munkástanács időközben, a főmérnök biztatására úgy döntött, nem engednek vissza. Értelmetlennek tartottam a vitatkozást, átadtam a kulcsokat...
Éjszaka fölhívtak telefonon a Péterfy Sándor utcai kórházból. Egy ismeretlen azt mondta, hogy odavitték a férjemet. Nem értettem. Az volt az első reakcióm, hogy valószínűleg a személyi biztonsága miatt került oda, a kórházban nem bántják az embert. Akkor már emlegettek mindenféle barbár eseteket...
Kérdeztem a telefonálót, merre van a Péterfy Sándor utcai kórház? Magyarázta: Keleti pályaudvar, Rottenbiller utca...Pillanatnyi tudatzavar törhetett rám, mert hirtelen az sem jutott eszembe, merre van a Keleti, kérdezgettem tovább, mintha egyáltalán nem ismerném Budapestet... Ma sem értem, mi történt velem...
Éjszaka kijárási tilalom volt érvényben, de nem törődtem vele, mentem a kórházba. A portás tiltakozott, valahogy mégis bejutottam. Az első emeleten feküdt, az ablak mellett...
Meglátott és nyomban azt mondta: - Nagyon vigyázz a gyerekekre! És mondd meg Kádár elvtársnak, hogy nagyon vigyázzon magára...
Kérte, vegyem ki a zsebéből a tárcáját, tegyem el a pénzt, de hiába kerestem, már réges-rég ellopták. Nem mondtam meg neki, minek idegesítette volna magát.
Kérte, hogy valahogy értesítsem Kádárt, tudjon róla, mi történt, és figyelmeztessem, vigyázzon magára. Kádár sofőrjét jól ismertük, Imre vette magához, amikor Kádár Jánost letartóztatták. Kiállt mellette, hiába zúgolódott a pártbizottság. Aztán mikor Kádár kiszabadult, ismét ez az ember lett a gépkocsivezetője. Őt hívtam föl, kértem, mondja el Apánknak, hogy Mező Imre megsebesült és a Péterfy Sándor utcában fekszik...
Haslövése volt, s aki ápolónőként megjárta a spanyol polgárháborút, annak nem lehetett sok illúziója... A haslövéssel nem lehet játszani. Nyugtatni próbáltam, mást nem tehettem. Arról volt szó, hogy kap infúziót, de csak nem hozták... Ő maga reklamálta: - Hol van már az infúzió? A nővér közölte, hogy sajnos nem találja az oltót... Nem találja? A fronton, Spanyolországban ilyesmi nem fordulhatott volna elő. De hát ezt ott és akkor mégsem mondhattam nekik. Ki tudja, hogy reagáltak volna...
Az operáló orvos közölte velem, maradhatok, látta, hogy nyugtatom a férjemet, jó hatással vagyok rá. Közben igyekeztem hasznosítani magamat, segítettem a nővéreknek, cipeltem a ruhát, ágyneműt... Éppen ezen a napon alakult meg a kórházban is a munkástanács.
Akkor már Kállai Évát is idehozták, a férjem melletti szobába tették. A pártbizottság ostromakor félelmében kiugrott az ablakon. Nem akart az ellenforradalmárok kezébe kerülni.
Álltam a folyosón, támasztottam a falat, amikor odajött hozzám egy másik orvos és nagyon durván rám szólt, mit lófrálok itt. Próbáltam magyarázni, hivatkozni az operáló orvos engedélyére, de nem tágított, fölszólított, hagyjam el azonnal a kórházat.
Közben megérkezett Kádár Jánosné is, beszélt a férjemmel... Hirtelen rádöbbentem, hogy nagyon súlyos a sérülés, addig valahogy reménykedtem... Imre tartotta magát, de kiderült, hogy szinte az egész hasfalát szétlőtték.
Mindenáron maradni akartam, de az orvos ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek. Miután ismét fölszólított, odajött hozzám egy orvosnő és azt mondta: - Jobb, ha az elvtársnő most hazamegy, jöjjön vissza holnap reggel... Igaz, hogy csendesen, de így szólított, elvtársnő. Ami akkor, ott nagyon jólesett...
Még egyszer bementem a páromhoz. Az utolsó szavak, amiket tőle hallottam, ezek voltak: - Amiatt a gazember miatt kell meghalnom... Rákosira gondolt. Az orvos rám mordult, vigyem haza a férjem óráját. Tudtam már, hogy nagy a baj...

*

Éjszaka fölhívtak a kórházból, hogy jól van a férjem, bár a krízisen nem esett még túl. Három nehéz napot még ki kellene bírnia... Akkor állítólag már megkapta végre az infúziót, előkerült a hiányzó olló...
A halála előtt nem sokkal bent volt nála látogatóban a pártbizottság egyik konyhalánya, kérdezte, mit szeretne enni. Rántottlevest mondott. A konyhalány megkérdezte az orvost, szabad-e, de akkor már csak legyintettek. Neki már mindent szabad... Úgy mondják, ugyanez az orvos a férjem halála után nekitámasztotta a fejét az ablaknak és azt mondta: – Miért éppen Mező Imrének kellett meghalnia?
...Mire bejutottam a Péterfy Sándor utcába, a holttestet már elvitték valahova. Lementem a halottasházba, de nem találtam egyetlen illetékest sem. Állt ott egy csepeli munkásember és rettenetesen sírt. Az egyetlen fiát siratta. Valahol, valakik tarkón lőtték. Szegény ember, nem merte elmondani a feleségének, hogy megölték a gyereküket. Be kellett volna hoznia egy ruhát, de félt, hogy akkor a felesége megtudja a tragédiát... Kínunkban szóba elegyedtünk, nyugtatgattuk egymást...
Végre előkerült valaki, akit könyörögve kértem, hogy a férjemet ne temessék tömegsírba, tudnom kell, hol nyugszik. Kérleltem, hogy valahogy különítsék el a többi halottól. De az illető azt mondta, hogy nem tehet semmit. Nagyon sokan meghaltak, nincs hely a kórházban, mindenkit ki kell vinni Rákoskeresztúrra...
Mentem én is, tele volt temetetlen koporsókkal a temető. A kaputól befelé, végeláthatatlan sorban. Nem lehetett tudni, ki kicsoda, sehol egyetlen felirat... Valaki elmagyarázta, hogy kis cédulákra kiírták a neveket, de jött egy rettentő zápor, mire a temetőigazgató elrendelte, hogy a cédulákat be kell tenni a koporsókba, nehogy szétázzanak...
Emelgettem a koporsók fedelét. Öregek, fiatalok, asszonyok, férfiak, csecsemők. Volt ott mindenki, csak az enyém nem...
Bementem az irodára, ahol ismét összetalálkoztam a csepeli munkásemberrel. Elmondta, hogy ő már megtalálta a fiát, sírt, folytak a könnyei. Azt a száraz kórót, amit virág híján magammal hoztam, belenyomtam a kezébe. Alig akarta elfogadni, mondogatta, hogy kell nekem is, mit rakok majd a férjem sírjára!
Megmutatta, hol vannak a Péterfy Sándor utcai kórházból elszállított koporsók, együtt emelgettük tovább a fedeleket...
De csak nem találuk. Végül előkerült valaki és azt állította, hogy Mező Imrét mégsem hozták ki Rákoskeresztúrra...

*

Már ismét működött a budapesti pártbizottság, no nem a Köztársaság téren, hanem a Nádor utcában, amikor néhány elvtárssal bementem a Péterfy Sándor utcai kórházba és kértem, adják ki a férjem holttestét, szeretném tisztességgel eltemettetni. Akkor már több mint egy hete halott volt...
Az igazgató közölte, hogy ennyi idő után már nem adhatja ki, túlságosan nagy a fertőzésveszély. Kiszállítja a Kerepesi temetőbe, aztán legyen, ahogy jónak látjuk...
Aztán a Nádor utcában kihirdették Mező Imre temetésének napját.
A részletek miatt fölhívtam a temető igazgatóját, ismertem jól, azelőtt a X. kerületben volt tanácselnök. Azt ajánlotta, halasszuk el, hagyjam ott nála temetetlen a férjemet. Még nagyon sok elesett ellenforradalmárt hantolnak el, félő, hogy provokáció lesz a vége, jobb lesz, ha várunk. Fegyveresek bújhatnak meg a sírok között.
Dehogy akartam újabb vérontást, megfogadtam a tanácsát. Bár a Rádió november 12-ére hirdette meg a temetést, négy nappal elhalasztottuk.
Őt hagyták legutoljára, Sziklai Sándort és a többieket akkor már eltemették. Nem voltunk sokan a temetőben, talán tízen, tizenöten. Köböl József, a budapesti első titkár mondta a beszédet. Fölkaptam a fejem, amikor a következőt hallottam: „Mező Imrének csak az az egyetlen bűne, hogy most temetnünk kell..." Hazafelé menet rákérdeztem, mit értett ezalatt? Köböl szerint Mező Imrének nem szabadott volna bent tartózkodni a Köztársaság téri pártházban... Annyit szóltam csendesen: - Legalább egy vezetőnek a helyén kellett maradnia, s te nem voltál ott...
Akkor még oldalt, a Kossuth-mauzóleum mellé temették őket... Elöl, a díszsírhelyen az ellenforradalmárok nyugodtak mint hősi halottak, díszes sírkövek alatt. Tele minden virággal, ámbár Mező Imre sírjára is rengeteget hoztak...
Egy szép nap nem bírtam tovább, szóltam Kádár elvtársnak.
Meddig fogjuk még ezt a díszpompát tűrni? A mieinknek meg semmi? Intézkedett, hogy hozzák őket előre. Megkérdezték, hogy sírt akarok-e vagy betegyék a mauzóleumba? Inkább a sírt választottam, legyen hova kijárni...
Nem sírtam soha úgy, mint azokban a napokban. Képtelen voltam visszatartani, kibuggyant belőlem a keserűség...
... Sok minden nincs ám tisztázva, mind a mai napig! Amikor elolvastam, mit ír a Fehér Könyv Mező Imre halálának körülményeiről, azt mondtam, ez így nem történhetett! Nem vonulhatott fehér zászlóval a csőcselék elé, hiszen ő megjárta a spanyol frontot. Emlékeznie kellett, hogy egyszer két lengyel származású belga fiú parlamenterként átment az ellenséghez. Az Ackermann fivérek. És soha nem jöttek vissza. Amikor elfoglalták az ellenség állásait, ott találták őket darabokra szaggatva... Szétdarabolva! Mező Imre nem mehetett ki tárgyalni fehér zászlóval a kezében! Az operáló orvos is megerősítette ezt a hitemet, szerinte fordulás közben, egy ablaknál állva érhette a lövés. Ugyanezt állította az az újságíró, aki, már a kórházban, az utolsó interjút készítette vele. Szerinte Mező Imre is azt mondta, hogy az épületben, egy ablaknál érte a sorozat...
Vitatott ez a kérdés! Amikor Komját Irén a férjemről szóló könyvet írta, kettesével-hármasával faggattuk a túlélőket, de nem tudtuk kideríteni az egyértelmű igazságot...



Özv. Mező Imréné levele a Budapesti Pártbizottsághoz. 
Népszabadság, 1989. június 8.

TISZTELT BUDAPESTI PÁRTBIZOTTSÁG!

Nagyon sajnálom, hogy egészségi állapotom miatt a testület legutóbbi ülésén nem tudtam részt venni. Mint kommunistának s mint Mező Imre özvegyének, különösen fontos, mélyen megrázó kérdésekről is szó esett ezen a tanácskozáson. A nemzet felemelkedéséért, a szocializmusért sokat szenvedett család tagjaként érzem át mindazok fájdalmát, akiknek szerettei meggyőződésüktől, hitüktől vezérelve küzdöttek 1956 őszén, és vétlenül vesztették életüket. 
Férjem és több társa az 1956-os tragikus események áldozatává lett, halt mártírhalált. Az akkor nem velük küzdők közül is sokan tiszta szándékkal, a népért, a nemzetért kívántak cselekedni, az ő haláluk is tragikus. Bízom benne, hogy az áldozat nem volt hiábavaló. A nemzet akkori tragédiája, családok tragikus sorsa, ha lassan és ellentmondásosan is, az emberséges szocializmus gyakorlatát hozhatja létre, éppen mert örök mementóként figyelmeztet a torzulások következményeire.
Magammal, a világgal megbékéltem már, gyógyított az idő is. A megbocsátás útját, azt hiszem, nehezen tudjuk egészen végigjárni. Emberileg meg kell érteni azokat, akik nyilvánosan ma gyászolják halottaikat. Meg kell adni az elégtételt, a lehetőséget a megbékélésre.
Egyetértek mindazokkal, akik június 16-át, Nagy Imre és sorstársai temetésének napját a gyász, a megemlékezés és ezáltal a nemzeti megbékélés napjaként kívánjuk megélni. Azokat támogatom, akik a békesség, a kéznyújtás, az együtt haladás őszinte szószólói. Erre kötelez a gyermekeinkért, unokáinkért, az ország jövőjéért viselt felelősség.

Balatonfüred, 1989. június
Elvtársi üdvözlettel: MEZŐ IMRÉNÉ

Vásárhelyi Miklós levele özv. Mező Imrénéhez 
Népszabadság, 1989. június 13.

TISZTELT ASSZONYOM!

Mélységesen megrendítettek a Népszabadság június 8-i számában közölt sorai. Engedje meg, hogy kifejezzem Ön iránt érzett őszinte tiszteletemet. Férje, Mező Imre halálával 1956 októberében Önt is súlyos csapás, jóvátehetetlen igazságtalanság érte. Több mint három évtized eltelte sem hozhatott vigaszt szomorúságára és keserűségére. Mint levelében írja: A megbocsátás útját, azt hiszem, nehezen tudjuk egészen végigjárni. Annál megrázóbb gondolkodásának emelkedettsége, lelkének nemessége. Az Ön szívében a múlt harcát - József Attilát idézve - békévé oldja az emlékezés. Felülemelkedve saját fájdalmán, az ország, a nép jelenéért és jövőjéért aggódik. Osztozom fájdalmában, felelősségérzetében és reménykedésében is.
Ismertem, tiszteltem és szerettem Mező Imrét. Tudom, milyen humánus volt a Rákosi-rendszer legnehezebb esztendeiben is. Ember maradt az embertelenségben. 1953 után pedig keményen és bátran vívta a harcot a hatalmat minden eszközzel védelmező régi vezetéssel szemben. Rokonszenvezett velünk, Nagy Imrével és harcostársaival, támogatta reformtörekvéseinket, és ez elkötelezettségét több ízben nyíltan is kifejezte. Ő is egy emberséges szocializmusról álmodott már az ötvenes évek közepétől. A sors kegyetlen tragédiája, hogy éppen ez a Mező Imre, a levelében említett sok tiszta szándékú emberrel együtt, a történelem áldozata lett.
Egyetértek Önnel. Legyen június 16-a a gyász, a kegyelet, az emlékezés és a megbékélés napja. És akkor a tisztesség arra kötelez, hogy ezen a napon szívünkben lerójuk tiszteletünket Mező Imre emléke előtt is.
Asszonyom! Köszönöm üzenetét, amely erre a kötelességemre emlékeztetett.

Tisztelettel és nagyrabecsüléssel:

VÁSÁRHELYI MIKLÓS 
Budapest, 1989. június 12.

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely... 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989
Comments