Sinkovits Imre: Nincs mit visszavonnom

Sinkovits Imrével beszélget Király Edit (részletek)

–  Voltak... életének sikertelenebb esztendei is. Amikor elküldték a Nemzetitől.
– Azt én valójában – ma már ki szabad mondani – sikeresnek érzem. Mert ott én a politikai magatartásom miatt kényszerültem abba a helyzetbe – pontosabban kényszerítettek mások –, hogy elküldtek a Nemzeti Színháztól. Rendkívül egyszerű a története, ők tőlem nyilvános önkritikát kívántak, és én ezt nem voltam hajlandó megtenni. 1956-ról van szó... Még élő vezető politikusunk próbált azzal hatni rám: „Sinkovits elvtárs, maga kövezte ki az utat a Petőfi-szobortól a Köztársaság térig." Én ezt ott, akkor, rögtön visszautasítottam. Ezt követte volna a mentőakció: hogy hangosan nyilatkozzak. Azt mondtam: nem, nincs mit visszavonnom.

–  És mi volt a vád?
– A vád: ellenforradalmi magatartás. A Nemzeti dalt szavaltam 1956. október 23-án a Petőfi-szobor talapzatán, majd onnan a menettel együtt – előttem Déry Tibor, hátam mögött Zelk Zoltán, Tőkés Anna és így tovább – mentünk végig a Kiskörúton át a Margit hídon a Bem-szoborhoz, ahol Bessenyei Feri szavalt. Neki mennie kellett Galileit játszani a Katona József Színházba, és azt mondta: „Imre, gyere már, az isten áldjon, én játszom, vedd át a placcot!" Én szavaltam tovább, aztán mentünk tovább a Fő utcán keresztül a Parlament elé, ott aztán megtudtam, hogy benn van egy egyetemista küldöttség, és a kb. 3-4-5 ezer főnyi tömeg be akarja törni a Parlament l-es kapuját. Ez az a kapu, ahol most szobor alakban József Attila ül és nézi, „hogy úszik el a dinnyehéj". Igyekeztem ezeket az embereket megnyugtatni, lecsillapítani; főleg mert beláttam az ablak szélén, s belül géppuskával, géppisztollyal álltak. Aztán jött Erdei Ferenc felesége, Majláth Jucó, aki képviselő volt, s igazolványával bevitt egy terembe, ahonnan Nagy Imrét már keresték telefonon, mert kint a tömegben már gyújtották meg az újságpapírokat és Nagy Imrét követelték. Naiv, fiatal színész, 28 éves voltam, azt gondoltam, hogy ugyanúgy le tudom csitítani őket, mint előzőleg két helyen már. És kezdtem mondani Batsányitól A látót, a Franciaországi változásokat, Adytól a Fölszállott a pávát, Petőfi Nemzeti dalát, de már engem is kifütyültek. Felgyorsultak az események, és az emberek Nagy Imrét akarták hallani. Akkor engem ott valaki megbízott: „Öcsi, eredj oda a telefonhoz, hívd ezt és ezt a számot!". Hívni kezdtem. Nagy Imre felesége jelentkezett: „Úristen, még nincs ott a férjem?! Hiszen már elindult egy órája!" Nagy Imre végül megérkezett. Mekis, Hidas meg Erdei ültek velünk szemben az asztalnál. Ott volt Veres Péter, Devecseri Gábor, sok más író. Veres Péter követelte, hogy valamit mondjanak a népnek. Ugye, elhangzott már az a szerencsétlen Gerő-beszéd. Általában sok szerencsétlen beszéd hangzik el történelmünk során, még napjainkban is. Mire az akkori elvtársak közül vagy Mekis, vagy Hidas – már nem tudom pontosan – azt mondta: „a maguk csürhéje, maguk hozták ide, maguk vigyék el!". Én Péter bácsit életemben egyszer, akkor láttam indulatosnak. Azt mondta: „amikor a voksunk kell, akkor derék, magyar választópolgár elvtársak vagyunk, most meg csürhe!?" Ezután beszélt az erkélyről Nagy Imre. Később az ő vezetésével átvonultak az Akadémia utcába, de hát én kisember voltam ahhoz, hogy őket oda követhessem. Innen már aztán majd a hiteles történetíróktól megtudjuk, hogy mi volt utána...

- Az Ön életében következett a műanyagos korszak, majd a József Attila Színház.
- Közben még volt az, hogy addig nem lépünk fel, míg idegen hatalom katonái vannak az országban. Engem – mialatt krumpliért meg kenyérért álltam sorba a családomnak – megválasztottak a Nemzeti Színház forradalmi bizottsága tagjává, majd az e fölé emelt háromtagú direktóriumnak lettem a tagja, Varga Mátyás díszlettervezővel és Bessenyei Feri barátommal együtt. Egyébként máig nem kaptam meg a felmondólevelet ez ügyben, úgyhogy ha akarom: én vagyok a Nemzeti igazgatója... De viccnek is rossz. Valójában a legfőbb bűn az volt, hogy én életemben nem tudtam kimondani magam véleményeként ezt a szót, hogy ellenforradalom. Én ezt népfölkelésnek tartom.
A huzavona körülöttem elég sokáig tartott, de minekutána feleségem s két gyermekem volt, és őket is sújtotta a büntetés, fizetésünk felére leszállítva, mellékkeresettől eltiltva, én meg úgy gondoltam, hogy talán mégse lopni kéne ahhoz, hogy az embernek pénze legyen, elmentem dolgozni más szakmába. Műanyag szakmába, gyermekjátékokat készítettem. Ezt meg tüntetésnek minősítették, afféle ellenállásnak, és ennek egyenes következménye volt, hogy tovább tartott a büntetés. Ugyanakkor hála legyen azoknak, akik ezért engem csupán megróttak, nem küldtek börtönbe, bitó alá, mint Földes Gábor barátomat, évfolyamtársamat s kollégámat, akit Győrben végeztek ki. Én csak később a József Attila Színházba kerültem.

(Elhangzott 1988. szeptember 4-én)

Forrás: Vasárnapi Újság 1. Válogatás a népszerű rádióműsor adásaiból. Szerkesztő: Győri Béla. Új Idő Kft, 1989.
Comments