Darvas Iván: Tudtam, hogy három évig nem szabad bűnözni

(Részletek egy nyilvános, színházi mélyinterjúból)

- Tulajdonképpen miért ítéltek el 56 után? Sokan úgy tudják, hogy foglyokat szabadítottál ki a börtönből 1956 október végén. Mondják, hogy politikai meggyőződésből. Mások szerint személyes indítékból. Mi az igazság?
-  A kettő összeesett; politikai meggyőződésből és személyes indíttatásból is. Testvéremet... 1955-ben letartóztatták. Először kötél általi halálra ítélték, majd másodfokon - az már 56 nyarán volt - kapott 10 évet. Bátyám másodrendű vádlottja volt egy olyan pernek, amelyben 14-en szerepeltek. Én voltam szerényen a tizenötödik, de én csak feljelentési kötelezettség elmulasztásáért kaptam egy évet. Azt is csak felfüggesztve, mégpedig háromévi próbaidőre. Tehát tudtam, hogy három évig nem szabad bűnözni, de -  az ismert körülményeknél fogva - csak két hónapig bírtam ki. Október 27-én ugyanis becsengetett hozzám az augusztusban hozott ítélet elsőrendű vádlottja, és azt kérdezte; hol van a bátyád?! Te kérdezed tőlem? - hüledeztem. Nem te ültél vele? Nem - mondja ő -, mert két héttel ezelőtt minket átszállítottak Vácra és mi onnan kitörtünk. - És a bátyám akkor hol van? - kérdeztem. Biztos a gyűjtőben - válaszolta, és aztán 30-án elmentünk együtt a gyűjtőfogházba.
- A bátyádért?
-  Természetesen, igen.
-  Fegyver nélkül?
-  Ugyanezt kérdezték tőlem komoly szakértők hosszú, hosszú hónapokon keresztül. Rendkívül behatóan érdeklődtek: fegyver nélkül? Igen, fegyver nélkül. Nem volt fegyverem.
~ De hát mégis hogy képzelted? Azt gondoltad, hogy odamész, be sem kell mutatkozni, hiszen fölismernek, aztán közlöd a kívánságod és...
~ Bemutatkoztam. Nem bízva abban, hogy fölismernek, bemutatkoztam. Illetve előbb illedelmesen becsengettem.
-  Hol?
- Hát a főkapun! Nem a „művészbejárón", hanem a főkapun, ahol a hozzátartozók mennek beszélőre.
- És?
- És kijött egy ember. Az volt a börtönparancsnok; Bakondi alezredes úr. Rámutattam a társamra és azt mondtam neki, hogy kérem, éppen itt áll egy olyan ügynek az elsőrendű vádlottja, amelynek az én testvérbátyám a másodrendű vádlottja. Ez az úr - aki két héttel ez- még itt ült önöknél, mert 15 évre ítélték - íme itt áll szabadon. A bátyám viszont, aki ugyanebben az ügyben csak 10 évet kapott, még itt ül önöknél. Szíveskedjék az én bátyámat kiengedni!
-  Ezt mondtad?
-  Ezt.
-  És hogy reagált?
-  Nagyjából úgy, ahogy most te. Vagyis visszafojtotta volna a röhögését, ha nem lett volna akkor már nagyon-nagyon meleg a szituáció. Nagyon forró volt már a talaj, és látszott, hogy napok óta nem aludt a szerencsétlen. Azt mondta: uram, hát hogy képzeli?! Ez egy hülye vicc! De - tette hozzá - amennyiben szerez a felsőbb hatóságomtól egy olyan parancsot, amely szerint én szabadlábra helyezhetem a Rákosi-rezsimben elkövetett bűncselekmények elkövetőit, akkor nem lesz akadálya, hogy az ön testvérbátyja is szabadlábra kerüljön. Megkérdeztem; ki az ön felettes hatósága? Megmondta: a Főügyészség. Megkérdeztem, hogy hol van? Közölte: a Dorottya utcában. Elmentem, és ott is becsengettem. Hol van a legfőbb ügyész? - kérdeztem, mire azt mondták, pillanatnyilag nem tartózkodik itt, de itt van a Legfőbb Ügyészség forradalmi bizottmányának az elnöke. Mondom, na, az kitűnő; ahol már van forradalmi bizottmány, ott én ugye már jó sínen vagyok.
-  Beszélnék vele, borzasztóan fontos dologról van szó! - ráncoltam a homlokom. Kisvártatva bejött egy úr, széttárta a kezeit és szó szerint azt mondta; drága magyar testvérem! És akkor már éreztem, nyert ügyem van. Előadtam a panaszomat.
-  Mit?
-  Hát, hogy most jövök a gyűjtőfogházból, ott még senyvednek ezek a szerencsétlenek Rákosi börtönében és hát íme, itt az elsőrendű vádlott, és az én testvérem, a másodrendű még mindig ül. Föl volt háborodva, és azonnal gépelte a parancsot, amelynek értelmében egy 5 tagú bizottság - két ügyész, egy páncélos százados, Bakondi alezredes, a börtönparancsnok és jómagam - szabadlábra helyezi a Rákosi-rezsimben elkövetett politikai bűncselekmények elkövetőit. Ami azt jelenti tehát, hogy a háborús bűnösök és a köztörvényesek kimaradnak ebből az akcióból. Én a magam részéről meg voltam ezzel elégedve; Visszamentünk, átadtam a nyílt parancsot Bakondi alezredesnek, akin látszott, hogy mekkora kő esik le a szívéről, hogy ezt a parancsot megkapta. Intézkedett, hogy kezdjék a rabok kiszabadítását a bal csillagban. Én akkoriban persze nem tudtam, hogy az mit jelent - később bezzeg megtudtam, hogy hol a bal csillag -, de mindenesetre azt javasoltam; ne csillag szerint induljunk el, hanem ábécésorrendben kezdjük. Gondoltam egy D betűvel kezdődő névre viszonylag gyorsan sor kerül. Elfogadták, és száznegyvenediknek kijött a bátyám. Nekem ez elég is volt, szépen elbúcsúztam tőlük és otthagytam őket. Láttam, a dolog működik, a magam részéről befejezettnek tekintettem az eseményt. A bátyám hamarosan el is utazott Magyarországról.
-  Elutazott? Mikor?
-  Ez november 4-e után volt. Egy autón ment el Szombathelyig, aztán ott átlépett a határon. Abban az autóban volt egy hely, amit nekem tartott fenn a testvérem. És én azt mondtam neki, hogy te, én nem megyek, én itt maradok. Azt mondta: ugyanabba a cellába fogsz kerülni, amelyikből én kijöttem. Ez persze költői túlzás volt. Jártam abban a cellában, csakugyan jártam, de nem abba, hanem egy másikba kerültem. Ő az úgynevezett mérnökirodán dolgozott, a gyűjtő bal csillagában, én pedig később - börtönkarrierem delelőjén - mint könyvtáros, nagyon-nagyon sok kellemes órát töltöttem abban a bizonyos mérnökirodában, amelyről a bátyám precízen megjósolta: néhány évig ott lesz a tartózkodási helyem. Nos, amikor azt mondta, hogy menjek vele, és én ösztönösen megéreztem, hogy ez döntő fordulat lesz az életemben és úgy döntöttem: itt maradok, akkor tudtam, hogy ennek milyen következményeivel kell számolnom. A későbbiek ezt teljes mértékben igazolták.
-  Hány évre ítéltek?
-  Kettőre. De megkaptam azt a bizonyos felfüggesztett egy évet is, úgyhogy három évre ítéltek el. Végül is 22 hónapot ültem csak. Mert volt közben egy közkegyelem.
-  Én igazából talán nem is nagyon hoztam volna szóba részletesen a börtönéveket, ha egyszer nem mondtad volna nekem azt a furcsa mondatot, hogy te nagyon szorgalmasan ültél. Ez azért mégis érdekel; hogy lehet szorgalmasan ülni?
-  Lehet, hogy tréfásan fejeztem ki magam, de nagyon komolyan gondoltam. Mert nem lehet förtelmesebb és szörnyűbb dolog, mint ártatlanul ülni börtönben. Az valami ijesztő és meddő dolog lehet, azt hiszem. Én nem tartozom ezek közé. Az én szűk két évemet - mert hisz csak 22 hónap volt, amit bent töltöttem - nem tartom és akkor sem tartottam meddőnek. Sűrű és hasznos két évnek bizonyult. (…) Azt hiszem, hogy a haza az a hely, ahol az ember hasznosan tud szenvedni. Amikor a szenvedés hasznára válik, amikor föl tud rá valamit építeni, az a haza. Ha ez bárhol másutt történt volna meg velem, nem tudtam volna levonni belőle konzekvenciát, nem tudtam volna erre ráépíteni semmit, hanem elveszítettem volna két évet. Én így nyertem két évet, méghozzá az életemben meghatározó két évet.
-  Furcsa, amit mondasz. Bizonyára így van, mert hiszen ha így éled meg, és így élted át, akkor nyilván így van. Tehát nem kételkedem, csak megjegyzem; elég szokatlan, hogy valaki csodálatosnak mondja a börtönéveit. Másrészt - bármit állítasz - bőven volt mit veszítened. Mert hogyha emberileg és lelkileg föl is építetted magad, nyilvánvalóan arra készültél, hogy a régi hivatásodban fogsz új életet kezdeni. Csakhogy ezt nem engedték meg neked. Hosszú időn keresztül nem lehettél színész. Tudom, hogy sokféle dologgal próbálkoztál; plakátot terveztél, fordítottál, műanyag kabátokat ragasztottál. Tudom, hogy az Astoriánál a metróépítkezésen dolgoztál és ez volt az az időszak, amikor az Állami Operaház ünnepelt csillaga, Házy Erzsébet házasságra vagy vadházasságra - nem tudom pontosan - lépett a metróépítkezés zsaluzóbrigádjának egyik tagjával.
-  Ez így igaz. Közvetlenül a börtönbüntetésem előtt forgattunk együtt egy nagyon gyenge operettfilmet.
-  Ez volt a Gerolsteini kaland.
-  Meg a miénk. Ő volt a női főszereplője és engem választott a rendező a férfi főszerepre. Ott aztán a magam nem agresszív módján csaptam neki a szelet.
-  Na jó, de közben eltelt néhány év. Ültél börtönben, zsaluztál az építkezésen, hogy jött össze újra a régi szituáció?
-  Tudj' isten. Látod, ezek szerint mégsem kell agresszív férfiasság ahhoz, hogy az ember olyan mély benyomást tudjon kelteni egy hölgyben, aminek következtében még két év után is emlékszik rá... Nyíltan meg kell mondanom, hogy ő keresett meg engem, a zsaluzóbrigád tagját. Én nem forogtam azokban a körökben akkor, mint ő. Én igenis a munkásosztály köreiben forogtam, és a magyar munkásosztályról szerzett tapasztalataim, információim számomra azóta is fontosak, meghatározóak, mélyek. Csakugyan azt mondom, hogy ezek nagyszerű és csodálatos évek voltak.
-  Akkor miért tanácsoltak el az egyik munkahelyről? A metróépítkezésen az Astoria megállót csináltátok éppen . ..
-  Azért, mert bambák, hülyék, rosszindulatúak és gyávák. Azért.
-  Nem értem.
-  Én az Astoria Szállodával szemben lévő megállónál dolgoztam, 40 méter mélységben a föld felszíne alatt. Egyszer hívattak a pártirodára, és közölték velem, hogy átkerülök valahova a fészkes fenébe, a város peremére, ahol egy másik megálló épül. Miért, hát micsoda dolog ez? - ordítoztam. Itt hirdették a munkásfelvételt, én ide jelentkeztem. Bevallom, én gyűlölök korán kelni, itt lakom 5 percnyire. És ha áthelyeznek, akkor fél órával előbb kell kikászálódni az ágyból! Különben is: miért akarnak innen elhelyezni? És akkor kibökte: azért, mert maga itt nagyon szem előtt van! Szó szerint ez volt az indoklás. Mondom, 40 méternyire a föld felszíne alatt szem előtt vagyok?! - Ha nem tetszik, kérem, mondjon föl! Abban a másodpercben fölmondtam...

Kérdezett: Mester Ákos. In: Magánbeszélgetések közügyben. Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó vállalat é.n.
Comments