Beszteri M. Gézának (és mindazoknak, akik elhiszik, hogy létezhet olyan helyzet, amelyben az inspiráció totális hiánya az egyetlen inspiráció).


Előirat

Amit itt leírok, annak a valósághoz semmi köze.  Attól, hogy a dolgok megtörténnek, nem lesz több (se kevesebb) közük a valósághoz.  A dolgok megtörténnek.  Legtöbbször sokféleképpen történhetnének, de mindig csak egyféleképpen történnek.  Miért lenne a valóság pont az a változat?  Lehet, hogy a valóság még meg sem történt.


Konyhalány

Szépek és okosak voltunk mi ott, kábé huszonhárman, de legalábbis szebbek és okosabbak, mint a többiek.  A többiek nem utaztak Ausztráliába.  Mi, kábé huszonhárman, utaztunk.  Derék emberek voltunk.  Előző nap, egy pár száz kilométerre levő falu egyik panziójában, a tv-szoba faliújságján, egy valahonnan kitépett kockás lapon értesítve lettünk, hogy holnap utazunk Ausztráliába. Értesítve lettünk egy kék golyóstoll által.  Aláírás nem volt.  Senki se tudta, hogy ki írta tele azt a lapot a neveinkkel, bár tán nem is meditált ezen senki, rajtam kívül.  Sorakoztunk a traiskircheni tábor egyik folyosóján, amíg az épületen kívül 1986 volt és február.  Ki írta ki a neveinket?

 Lehet, hogy a panzió tulajdonosa?  A panzió tulajdonosa derék ember volt.  Lent a kocsmában néha este tíz után is megengedte a menekülteknek, hogy üldögéljenek, ha nem volt sok vendég.  Derék ember volt .

Lehet, hogy a felesége? A felesége derék asszony volt. Aznap, amikor megérkeztünk, saját kezével simogatta meg Bob - a fiunk -  fejét. Derék asszony volt. 

Lehet, hogy a konyhalány írta ki a kábé huszonhármunk nevét, mert a panzióban konyhalány is volt.  A konyhalány a konyhán dolgozott.  Derék lány volt.  Mindig mosolygott.  Emlékszem, egyszer ebédosztásnál megcsúszott, amint a levest vette le a tűzről, és ráöntötte a szakácsra.  Akkor is mosolygott.  Derék lány volt.

 A szakács nem mosolygott. De ő is derék ember volt.  Ő nem írhatta ki a kábé huszonhármunk nevét, mert ebéd után mindig hazament a családjához.  Nagyon szerette a családját. Legtöbbször már megfőzte az első fogást, és még mindig nem ment haza.  Csak miután a másodikat is megfőzte.  Hangos szavát csak egyszer hallottuk.  Amikor a konyhalány ráöntötte a levest.  Persze mi megértettük, és azt is, hogy aznap nem volt második fogás.  Az elsőt meg ráöntötték, de erről sem ő tehetett.  Derék ember volt. 

Lehet, hogy én írtam oda a kábé huszonhármunk nevét? Nem valószínű.  Én nem tudtam mind a kábé huszonhármunk nevét.  Az enyémet tudtam. Én is derék ember voltam.

Csak osztrák írhatta.  Mi, magyarok ott nem írogattunk.  Ez érthető.  Vagyis én egyszer kitűztem egy verset.  Az utolsó előtti napon.  A verset én írtam.  Akkor már ott voltak a neveink. Lehet, hogy mi, kábé huszonhárman, tévedésből jöttünk Ausztráliába.  Bár ez sem valószínű.  Mi jönni akartunk.  Az a vers, amit odatűztem,  nem volt túl rossz vers. Vagy legalábbis  Célmesternének tetszett. Célmesterné derék asszony volt. Célmesternek meg Célmesternének olyan  nevük volt, mintha aznap jöttek volna egy erdélyi faluból.  Célmesternek a bajusza is olyan volt. Pestről jöttek ámbár.Derék emberek voltak.  Különösen Célmesterné, aki az irodalom pártolójává lett aznap.  A vers végére odaírtam, hogy a (nagy) művész egy üveg itallal megtekinthető a szobájában.  A százhuszonkettesben.  Amikor az egész család otthon volt, Célmesterné egy üveg itallal megtekintett.  Derék asszony volt. Mások már nem tudtak megtekinteni, mert később lementem a panzió kocsmájába, hogy berúgjak.  Be is rúgtam (ha már lementem).  Én is derék ember voltam.  (Ez abból is látszik, hogy kellettem Ausztráliának.)


Az  albán

A  panzióhoz talán majd még visszatérek.  Most egy jó széles folyosón sorakoztunk Traiskirchenben, a tábori átvevőbizottság ajtaja előtt.  A tét nem kicsi.  Aki le tudja adni az összes pokrócot, amivel ő és a családja takarózott az elmúlt éjszaka, mehet ma Ausztráliába.  A családok legerősebb tagjai sorakoznak.

A traiskircheni tábor épületei semmire se hasonlítanak, amit valaha láttam.  Alighanem a múlt században épülhettek.  Laktanyának.  Belül járva az volt az érzésem, hogy a katonák lóval együtt közlekedtek az épületben, olyan tágas volt minden.  A folyosók, a lépcsők, az ajtók és a többi.  Ilyen folyosókat ma már, gondolom, az osztrák laktanyaépítők sem építenek.  (Az osztrákokat még ma is érdeklik a laktanyák — mint kiderült.)

Sorakozunk tehát. Kint mínusz húsz fok lehet.  Az épületben (mint a legtöbb épületben) bennfentesek és nem bennfentesek tartózkodnak.  A bennfentesek a tábor osztrák alkalmazottai és a rendőrök.  A nem bennfentesek a tábor ideiglenes és állandó lakói.  Állandó lakók azok, akiket valamilyen (soha meg nem indokolt) ok miatt egyik ország sem fogadott el az USA, Kanada és Ausztrália közül.  Nagyon sokan két-három éve éltek ott, de egyesek tíz vagy még több éve ott élőkről is beszéltek.  Az állandó lakók arckifejezése az átélt, elképzelhetetlen mértékű kilátástalanságtól (és talán a dolgok kölcsönös egymásra hatása miatt) teljesen egyformára alakult a bennfentesekével.  A Kreml-ben államfő temetéskor nem lehet nagyobb biztonság, mint ennek az épületnek a folyosóin, de úgy látszik, attól még izgulhat az ember, hogy az életét nem fenyegeti veszély.

Mindnyájunk előtt annyi lepedő, csajka (akarom mondani, alumínium mélytányér) és pokróc, ahány tagja van a családnak.  Számomra megvilágosodott: az ember tud vigyázni a pokrócaira, ha úgy adódik.  A folyosón csend van, melyet csak az átvevőbizottság elnökének hangja szakít meg néha: "akövetkező" mondja időnként németül.  

Én úgy teszek, mintha nem is figyelnék saját összehajtott rongyaimra, de a lábam erősen hozzányomom a kupachoz.  Ha egy légy száll rá, azonnal észreveszem.  Előttem a sorban egy fotóművész áll.  A fotóművészeknek is vannak módszereik, hogyan kell tíz kiló rongyot megvédeni.  Maga előtt tartja, mint anya a gyermekét szoptatáskor.

Egy borotválatlan albán közeledik a folyosón, ránk bámul.  A fotós lassan a falig tolat, így hátulról megközelíthetetlen. Karjainak szorítása erősödik a lószagú neműn. Tekintete elszántabb, de arca semmit nem árul el félelméből.  Én erősebben nyomom lábammal a csomagot, de azt mutatom, nem érdekel az a kupac szemét, hátha így mások számára kevésbé kívánatos. Figyelem az albán minden mozdulatát.  Kiszámítom: ha ugrik, bal lábammal egyet lépek, és pont el tudom kapni a torkát, mielőtt megérinti a pokrócaimat.  De vigyáznom kell, hogy a jobb lábam közben ne mozduljon el a helyéről.  Ha a nyakát sikerül beszorítanom az alsó és felső karom közé, akkor addigra, mire szólítják a következőt, tán sikerül megfojtanom.  Ha nem, az bonyolultabb, mert lábbal kell előretolnom a holmimat (fedezetlenül),  amíg fojtom az albánt.

Az albán közömbösséget színlel.  Kezében egy szál cigaretta meggyújtatlanul. Lélegzetet vesz, és egyet lép a fotós felé, de azonnal vissza is hátrál. Senki se mozdul. Most rám néz. Nem mozdulok. "Megöllek, ha egyet lépsz" mondom magamban. Gondolatolvasó.  Hozzám se szól.  A hátam mögött egy szülészorvosnak öltözött fuvarozó áll. "Bitte schön"... mondja az albán halkan.  A lábam beljebb nyomom a pokrócaim alá... "Bitte schön, haben Sie bitte”… Ebben a pillanatban borzalmas ordítás hallatszik a hátam mögül:  "Segítsééég!!!-" üvöl ti a fuvarozó. Nem fordulok hátra, rávetem magam a pokrócaimra, testemmel fedezve azokat. "...Segítség!!! Vigyék innen!!! Bitte schön!!! Hilfe!!!"

Két osztrák rendőr kerül elő sétálva.  Sapkájukat menet közben teszik fel.  Kérdő tekintettel bámulnak a verítékében fürdő fuvarosra.  Az, válaszul, néma marad.  Kigúvadt szemeit az ajtóra "gúvja", melyen át a rémült albán az udvarba menekül. 

A mosolygó rendőrök odébb sétáltak.  Jelenlétük nyugtatóan hat. Látom az ablakon át, amint valaki tüzet ad az albánnak...


Birkózó

A bizottság átvette a pokrócaimat.  Kaptam egy rózsaszínű cédulát, amire az volt nyomtatva, hogy 00132.  A tábor az ENSZ felügyelete alatt állt.  Az ENSZ, mint tudjuk, nemzetközi szervezet, ami még mindig jobb, mintha magyar szervezet lenne.  És ha az ENSZ ötjegyű számot lát jónak rózsaszínű alapon, akkor arra megvan az oka.  Egyébként is jóleső érzés volt tudni, hogy valaki figyel minket, aki allergiás az emberi jogok megsértésére.

 Aki a cédulát átadta, olyan pofát vágott, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtam, a pokrócaimat vették át vagy beiktattak elnöki hivatalomba.

 -  Mit kell tennem ezzel a cédulával? – Kérdeztem a raktárost.

 -  Kétszázhuszonhatos iroda. Következő! – válaszolta.

Kétszázhuszonhatos iroda.  Hm.  Úgy gondoltam, talán arra célzott, hogy le kell adnom a 226-os irodában.  Ez valószínűbbnek tűnt, mint az, hogy csinálnom kell egy 226-os irodát a cédulából, Így elindultam megtalálni a 226-ost. Tudtam, hogy a fiam meg az anyja, valahol ugyanebben az épületben, egy bőröndalapra épített szatyorvár bástyáit védi, és ők is kitartanak az utolsó csepp vérükig.

  A 226-os iroda a második emeleten volt.  Arról ismertem meg, hogy az ajtaja előtt állt hétszáz ember.  „Az autóbusz félóra múlva indul a repülőtérre…”  Beálltam a sor végére.  

Miért nem megy be senki az irodába vagy akár mind a hétszáz? - kérdeztem az előttem állót.

 -  Nyiponyemáju - mondta.  

Megkérdeztem az előtte állót. " Azért, mert be van zárva az ajtó kívülről. " Igen?  "Igen." Aha.  Csak nyugalom.  Szóval állunk hétszázan a 226-os előtt, aminek az ajtaja be van zárva kívülről.  A biztonság kedvéért megkérdeztem a beszélgető partneremet, hogy melyik országban vagyunk.  "Ausztriában"  mondta.  Jó.  Szóval semmi komoly baj.  Előfordul, hogy egy-egy ajtó zárva van.  Volt ott még egy ajtó, azon nem volt szám.  De mögötte az élet mozgalmasabbnak tűnt.  Valaki bement öt perccel ezelőtt, és egy perccel ezelőtt kijött egy másik valaki.  Beléptem.  Egy íróasztal mögött egy be vándorlási szakértő ült.

-  Elnézést... éppen leadtam a pokrócaimat a raktárban... mennénk tízkor Ausztráliába.  Lenne szíves megmondani, hogy hol kell leadnom ezt a cédulát? - kérdeztem, és bíztam benne, nem azt mondja, hogy Sydneyben.

A szakértő elkérte a cédulát és jól megnézte.  A hátulját is.  Aztán megint az elejét.

 - Maga milyen nemzetiségű? - kérdezte.

 Azt hittem, a titkos kódokból az is kiderül, hogy milyen tempóban hullik a hajam, de azért csak válaszoltam.

 - Magyar.

- Magyar?

-  Magyar.

Vajon megkérdezi-e most, hogy nem vagyok-e esetleg magyar?! Fölvette a telefont. Elmesélte a történetet, hogy talált egy magyart az irodájában, aki egy cédulával hadonászik.  Aztán letette a kagylót és azt mondta, hogy menjek le az első emeletre, és a cédulát adjam le a 119-es irodába.

Lementem.  A 119-es iroda előtt állt nyolcszáz ember.  A hátam alig láthatóan beremegett. Bementem a mosdóba és belenéztem a tükörbe.  Láttam magam benne.  Egy orrom volt és két fülem.  „Jó.”  Visszamentem a folyosóra, körbenéztem.

Így pillantottam meg a birkózó olimpiai bajnokot. Ő is ma adta le a pokrócait, emlékszem, ott állt a sorban egy órával ezelőtt. Ő is ma repül Ausztráliába. Nézett ki az ablakon, háttal a nyolcszáznak, nézte a tábor hó födte csúcsait. Ráért.

 Ő volt az egyetlen ember az egész nagy menekülttáborban, aki nem félt soha semmitől. Attól se, hogy le tudja-e adni a pokrócát, attól se, hogy le tudja-e adni a céduláját, semmitől. Attól sem félt, hogy olyannak fog látszani, mint aki nem fél semmitől. Úgy mozgott, mintha csak a szabályok betartását ellenőrizni jött volna. Előző este, a nagy közös hálóban, megkínált whiskyvel, de nem gondoltam, hogy ez följogosít engem arra, hogy meg kérdezzem, mi folyik itt mégis.

Nem volt sok időm álmélkodni. A bajnok megmozdult. Elindult abba az irányba, amerre senki se sorakozott. Gyorsan kellett döntenem. Kiléptem a sorból és kissé lemaradva követtem, le a földszintre. Lassan lépdelt egy ajtó felé, ami az udvarra nyílt.

Az udvaron bobpálya-szerű, hóba vájt járatok kötötték össze a különböző épületek bejáratait. A bajnok lustán ballagott előttem. Szürke öltönyben ballagott. Aztán megcsúszott, elvesztette az egyensúlyát. Megrémültem. "Ha elesik, beveri a fejét vagy csak a bokája bicsaklik ki, Ausztráliának számomra befellegzett..." De még csak el sem esett. Olimpiai bajnokok nem esnek el csak úgy. "Kurva anyádat" mondta a jégnek, és tovább lépdelt. Az udvar közepén, a hóvájatok metszéspontjában volt egy kantin. A birkózó benyitott. Követtem. Kért egy kávét, cukor nélkül. Tudtam, nincs idő hibázni, én is cukor nélkül kértem.

Amikor fizettem, oldalra nézett és megismert.

– Hello!

– Hello!

– Van egy cigarettád? – mindig ezt mondta.

 – Van. – mindig ezt mondtam.

– Ti is Ausztráliába mentek, ugye?

– Mi is.

– Az  ausztrálok gyengék birkózásban.

Szemeim előtt, a homályon át, egy bronz pillér kezdett kiemelkedni a padlóból a következő felirattal: az ausztrálok gyengék birkózásban.

– Igen? Akkor legjobb gyorsan odamenni – mondtam.

A falióra 9.43-at mutatott.

– Ne haragudj, Imre Te leadtad már a rózsa színű céduládat?

– Nem. – Tudod hol kell leadni?

 – Nem.

– Tíz perc múlva indul a busz a repülőtérre.

– Igen? Akkor menjünk.

Elindultunk. A kijáratnál, az ajtó előtt, megpillantottam az albánt, aki tüzet akart kérni az átvevőbizottság folyosóján. Összeakadt a tekintetünk. Rávigyorogtam. Visszavigyorgott, miközben egy kisgyerek cipőjét fűzte. Kiléptünk a kantinból.

– Vigyázz,  csúszik!– féltettem a birkózó életét.

– Tudom. Az előbb majdnem hanyatt estem, a  kurva anyját, tiszta jég – mondta.

 És tiszta jég volt, igen.

Becsúszkáltunk egy emeletes épületbe. A folyosó tele volt sorakozó emberekkel. Egy nő jött szembe. Hóna alatt fél köbméter irat. Klári volt, a tábor több nyelven - köztük magyarul is - beszélő egyik alkalmazottja.

 – Csókolom, Klárika! De csinos ma – túlzott a bajnok.

– Áá Imre! Hogy mennek a dolgok?

– Minden oké. Bemutatom a barátomat, áá, éé, öö…

– Gusztáv – hazudtam Klárikának.

 – Örvendek – hazudta ő is.

 Aztán végre Imre föltette a kulcskérdést a kulcsfigurának: 

– Klárika! Nyolc perc múlva indulunk Ausztráliába, de nem tudtuk leadni a rózsaszínű cédulánkat. Mi legyen?

– Adják ide, én elintézem, és üljenek be a buszba! A 16-os épület előtt áll. Sok szerencsét maguknak!

 A 00132 ott lapult Klári markában, szorosan a birkózó cédulája mellett. Kicsit aggódtam érte. Imrével elindultunk a kijárat felé. Az ajtóból visszanéztem és láttam, hogy két rózsaszínű cédula talál utat, a gravitáció segítségével, Klári kezéből egy nagy alumínium hamutartóba. Valahány perc múlva Bécs felé berregtünk. Mellettem a fiunk anyja, ölében a fiunk, aki hatalmas érdeklődéssel figyelte az elsuhanó burgerlandi tájat. A szél itt-ott lerugdalta a havat a földről. A barnássárgás foltokon második világháborús veterán varjak billegtek nagy önbizalommal. Jól megnéztem őket. Nem tudtam, vajon Ausztráliában vannak-e varjak. Gondoltam, legjobb lesz jól megnézni őket. Lehet, hogy utoljára látok varjat.


 Kapu

Nagyon korán keltünk.  Még sötét volt.  Megittuk a kávénkat, megtöröltük a szánkat, és elmenekültünk Magyarországról. 1985-ben ez nem volt túl komplikált.  Én benne lettem volna, hogy csak eljövünk, de menekülni kellett.

Az a módja.

A dolog két lépcsőben zajlik.  Először ki kell jutni valahogy az országból, utána be kell menni  egy"menekülttáborba". Van ilyen tábora néhány európai országnak.  Esetünkben a traiskircheni volt a legkézenfekvőbb (az útiköltség mérséklésére való elsőrendű tekintettel).  Megérkeztünk.

A táborba be kell menni.  Úgy értem, rendesen be kell menni a kapun.  És meg kell kérdezni, hogy tényleg ez-e a tábor. Miután nincs kiírva.  A világon mindenhol minden intézmény kiírja a nevét, a traktorgyártól az operaházig, az általános iskolától a börtönig, stb.  Hogy itt mi a gond, nem tudom.  Valakinek ezzel baja van, szemmel láthatólag.

Előző nap egy bécsi szállodába lettünk buszoztatva egy soproni buszoztató egylet által.  Onnan Traiskirchenig taxival gyötörtük el magunkat.  Emlékszem, valami villanyvonattal is mehettünk volna, de azon ültek már páran.  A taxisofőr pont kétszer annyiért vitt el minket, mint amennyit mondott beszálláskor, de nem vitt rossz helyre.  Amikor be fordultunk a "bizonyos" utcába, lassított, és

félrehúzódott az út szélén.  Lehalkította saját hangját, és azt mondta:

 - Azok az épületek ott a tábor, az a kapu a bejárat.  Elmenjünk odáig (ötven méter), vagy kiszállnak és odagyalogolnak?

Nem értettem igazán, hogy mi ez, de nem is erőlködtem, hogy megtudjam.  Ő az osztrák,gondoltam, az nagy dolog.  Ok nélkül nem kérdez ilyet.

Kiszálltunk.  Lotti magára aggatta a nőiesebb szatyrokat (15 kiló alattiak), én Bobot meg a maradék konténereket.  A bejáratig azon gondolkodtam, nem kéne-e esetleg megszaggatnom az ingemet, jó lett volna egy kicsit sárba lépni vagy legalább kutyaszarba, de nem volt egyik se.  A nadrágom seggén volt egy szakadás, vigyáztam, nehogy eltakarja a nagy zöld szatyor.  Legszívesebben betolattam volna a kapun, de féltem, hanyatt eshetek.  Gyorsan kitaláltam egy sztorit, ha esetleg megkérdeznék (az osztrák, ruszki, magyar, vagy ausztrál kémelhárítás például), nem mi szálltunk-e ki abból a fehér Citroenből két perce. De nem kérdezte meg senki.

Szóval zökkenőmentesen bemenekültünk a kapun.  Néhány reményvesztett alak ólálkodott ott "hátha jön be valaki és akkor majd jól meg lehet nézni".  Igen.  Jól meg is néztek.  Nincs tán félregombolva a sliccünk...  Zavarban voltam.  Csak nehogy kiküldjenek, hogy tessék bemenekülni rendesen.  A kapus csak azt akarta tudni, hogy tényleg ott akarunk-e maradni.  Aztán szerzett egy rendőrt, aki egy irodába kísért minket, ahol mindnyájunk útlevele öt percen belül eltűnt. Én ezt jó jelnek vettem.  Egy évvel ezelőtt ugyanis a svédek , amikor kiutasítottak az országból, nem tartották maguknál az útleveleinket.  Hogy azokkal itt mi lett, nem tudom.  Lehet, hogy egy osztrák rendőr öt éve az én nevemen csempészi a téliszalámit Győrből Wienerneustadtba.  Nem érdekel.  Ők mindenesetre nem mondták meg, mit csináltak velük.  Vagy csak elfelejtettem.  Nem fontos.  "Bent" voltunk.  Nem kis dolog.  Ránk zártak vagy harminc ajtót.  Imádtam.  Be voltam zárva oda, ahova annyira igyekeztem.  A legjobb dolog a világon.  A hálószobánk kilencvenöt méterszer háromszáz méteres volt.  Aztán este lett, aztán éjszaka lett.  Mindenki elaludt.  A nyitott ablakon friss szelek fújdogálták be a város szöszmötölését.  Minden létező zaj az élet bizonyítékának tűnt.  Csak kellemes zaj létezett.  Aztán másnap, a reggelinél elaludtam. Aztán fölébredtem, hogy tovább élvezhessem bezártságomat.


...kalapok

Aztán ebből a táborból elhelyeztek minket a gyönyörű helyre, a tóparti panzióba, a derék emberek közé, amiről már volt szó, Salzburgtól 70 km-re, keletre.
 A táj: extázis. A házak ablakán, ha nem volt egy tonna muskátli, volt egy tonna dudavirág. A fű zöldebb volt, mint a zöld festék. És itt kellett tespednünk fél évig, amit elég jól bírtam. Dolgozni nem volt szabad, így mindenki dolgozott.
 Az osztrákok csináltak maguknak törvényt, mi szerint nem szabad a menekülteknek munkát adni. Minthogy az osztrák mégis adott munkát, a menekült nem csak kimondhatatlan hálát érzett, hanem még jó adag bűntudatot is: ez az osztrák még bajba keveri magát!
Így ment ez a boldog hunyorítások nagy fél-évében. Néha, egy-egy hunyorítás közben, az ember nevét kiírták a faliújságra, valami utalással valamilyen tennivalóra. A panziónak volt egy emeleti terme, tele székekkel, egy telefonnal meg egy televízióval. És itt volt a faliújság.
 – Igor, , ki vagy írva - mondta Janó a lépcsőn, aki azóta Kanadában ül egy hokedlin.
– Igen? Megnézem.
Megnéztem. Egy cédula fölgombostűzve. Rajta a nevem, a szobaszámom (mint egyetlen hiteles adat), egy időpont és az, hogy polizei. Jó jel, gondoltam. Minden jel jó jel volt abban a gyönyörű, de eléggé jeltelen időben.
 A rendőrök minden család férfitagját behívták egy-egy kihallgatásra, aztán soha senki nem beszélt arról, hogy mi történt ott. Tombolt a diszkréció ez ügyben.
De azért örültem a jelnek. Másnap megjelentem a rendőrségen.
Két nagyon jelentős tekintetű úr várt rám egy szobában. Az egyik úrnak aktatáskája is volt, és mindkettőnek volt kalapja. Az az úr, akinek csak kalapja volt, tudott magyarul. Bemutatkozásképpen megkérdezték a nevemet. Aztán, mielőtt ők is megmondták volna az övékét, beszélgettek egy kicsit németül. (A német ajkú proletáriátus által beszélt nyelvet egykoron kábé úgy beszéltem, mint a magyarajkú proletáriátus a magyart.)
 Az a magyarul beszélő fáradvány, akiről nekem kellett kitalálnom, hogy tolmácsolni fog, megkért, meséljem el az életemet tizennyolc éves koromtól az ország elhagyásáig. Túl voltam már két kihallgatáson a bécsi Ausztrál  Nagykövetségen, s majdnem biztos voltam benne, hogy elfogadnak, így nem nagyon érdekelt a grünnenfuldi rendőrségi spicli kalandvágya.
(Továbbiakban T: tolmács, R: rendőr, É: én.)
T: Mesélje el az életét tizennyolc éves korától a táborba való belépésükig!
É: Milyen hosszan?
T: Röviden.
É: Tizennyolc éves korom után vártam tizennégy évet, és a családommal együtt beléptem a tábor kapuján.
T: Ennél talán hosszabban...
É: A rendőr nem mondta, hogy nem elég hosszú.
T: Az magát ne zavarja.
É: Az engem nem zavar.
T: Mondja el kicsit részletesebben...Legyen szíves!
É: (A rendőrhöz németül.) Lenne szíves meg-mondani nekem két dolgot?
R: Parancsoljon.
É: Ki ez az ember, aki engem kérdezget, és ki maga?
R: Ez az ember Herr Muzsaréthy Nagy Géza,a grünnenfuldi rendőrkapitányság magyar tolmácsa. Én dr. Jürgen Hesstopfler vagyok, a kapitányság parancsnokhelyettese.
E: Nagyon örvendek. Csak akkor nem értem,hogy maguk miért velem akarnak beszélgetni. (Itt a tolmács közbeszólt magyarul.)
T: Legyen udvarias! Dr Hesstoplfer nem akar semmit magától, és magának nincs oka udvariatlannak lenni.
É: Így van. Ezért nem vagyok udvariatlan. Viszont maga és a főnöke udvariatlan, ha akar tőlem valamit Hesstopfler, ha nem. Most a zsaru kezdett el beszélni a tolmácshoz halkan és gyorsan. Nem is igyekeztem megérteni. Tudtam, hogy ez a hervadt rögtön elmondja. Úgy is tett. Hátradőlt a székén és mosolyogni kezdett, ezzel előlegezvén újjá születendő barátságunkat. Ezt mosolyogta:
T: Ugye, maga harminckét hónapig volt katona?
É: Igen.
T: Tulajdonképpen minket ezzel kapcsolatban érdekelne néhány dolog.
(Mármint hogy őket, kettőjüket, hah! Minő páros tudásszomj!)
T: Tehát lenne szíves pontosan a föltett kérdésekre válaszolni röviden, de kimerítően?!
É: Nem tudom.
T: Mit nem tud??!
É: Hogy lennék-e szíves pontosan a föltett kérdésekre válaszolni röviden, de kimerítően.
T: Miért nem tudja?!
É: Mert nem tudom, hogy a kérdéseknek lesz-e értelmük.
Lefordította. A rendőr feje két fokozattal sötétebb lett. (Jessus Nasareus Rex Judeas! Mi folyhat ezeken a "beszélgetéseken", ha ennek már most bordó a feje...?)
T: Jó! Folytassuk! Úgy tudjuk, Magyarországon a katonai szolgálat 24 hónap. Maga 32 hó napig volt katona. Miért?
É: Mert leszerelésem előtt egy hónappal letartóztatott a főtörzs, és nyolc hónapig sem tisztázódott a félreértés.
T: Miért tartóztatták le?
É: Hogy ne szerelhessek le 24 hónap után.
T: Jó, akkor mondja meg, miért ítélték el!
É: Kérdésem van.
T: Inkább válaszoljon...
É: Nem magához van kérdésem. Fordítaná, amit beszélek vagy én kezdjek el öklendezni németül, mert magának nincs kedve!?
Most a rendőr kezdett el unatkozni. Megemlítette a tolmácsnak, hogy őt is érdekelné, miről beszélgetünk. A tolmács nem volt boldog.
É: Az a kérdésem, hogy a grünnenfuldi rendőrségnek van-e valamilyen kapcsolata Ausztria többi rendőrségével vagy legalábbis a traiskircheni rendőrséggel.
T: Mi köze ennek bármihez?!
É: Nem tudom. De amiket önök kérdeznek tőlem, azokról a dolgokról Traiskirchenben órákon át kérdezgettek engem a traiskircheni rendőrök. A jegyzőkönyben még az is benne van, hogy hány lapátnyelet törtem el vitézi éveim alatt. Dr Hesstoplfernek biztosan van ott néhány jó ismerőse, megszerezhetné az anyagot. Persze csak akkor, ha nincs ott a táskájában. Mert ha ott van, akkor miért vagyok én itt! Vagy maguknak nem elég jó a traiskircheni jegyzőkönyv?
A tolmácsnak ekkorra lelankadtak játékvezetői ambíciói, és durcás pofával kussolni kez dett. A főnöke már nem volt rá büszke. Magára még egy kicsit igen. így kezdte:
R: Nézze! A traiskircheni jegyzőkönyv valóban nagyon részletes, de az ottani kollégák nem fektettek különös hangsúlyt a laktanya elhelyezkedésére és fölépítésére.
É: Az ön kollégái erre semmilyen hangsúlyt sem fektettek, nyilván, mert ez nem érdekel senkit.
T: Minket érdekel.
É: Aáá! Magukat! Hát mi érdekli magukat igazából!? Nem kell ám szégyellni, csak bátran!
 Úgy ámultak egymásra, mintha egymást okolnák, milyen hülye a másik. Pedig nem kellett volna. Mind a kettő hülye volt.
T: Maga jól rajzol. Le tudná rajzolni a laktanya helyzetét a faluban?
É: Én annál sokkal jobban rajzolok. De nem tudnám olyan jól lerajzolni, mint a kartográfiai vállalat. Rajta van minden autóstérképen. Van egy a panzióban, ha holnap eljönnek érte, kölcsönadom.
Attól tartok, minket részletesebben érdekel.
É: Aha. Mennyire részletesen?
T: Amennyire lehetséges.
É: Nos. Utolsó kérdésem következik, uraim. En most fölállok és visszamegyek a panzióba. mert késő van. Mi fog történni? Lebirkóznak a padlóra és behívják az ajtó előtt álló rendőrt, megbilincselnek s visszaterelnek Magyarországra, vagy elkönyvelik, hogy eddig tudták pocsékolni az időmet?
Fáradtak voltak. Elvesztették rég a lelkesedésüket, én meg nem nagyon inspiráltam őket.
T: Dr Hesstopfler azt kérdezi, hogy ön nem akar nekünk segíteni?!
E: En nagyon szívesen segítek a doktor úrnak, de nem tudom, hogyan. Viszont kérdezze meg, hogy bármilyen törvény szerint is köteles vagyok-e én végig hallgatni a maguk kérdéseit, vagy ez csak egy szívesség.
Rövid s az eddigi legenerváltabb szóváltások után a tolmács így jött:
T: Nézze! Nem köteles. De ez olyan dolog, hogy maga és a családja itt vendégségben van. És ugye, ha vendégségbe megyünk, akkor viszünk egy üveg bort. Nem igaz, hogy maga ezt nem érti...
É: Nézze! Én nagyon hálás vagyok Ausztriának, hogy befogadott minket addig, amíg elutazhatunk Ausztráliába. Ausztria elutasította a letelepedési kérelmünket, ahogy mindenkiét. Dr Hesstoplfer ezt pontosan tudja. Én ennek ellenére is nagyon hálás vagyok. Ha kiengednek innen, tíz percen belül itt vagyok egy üveg borral. Oké?
Fölálltam és felöltöztem.
T: Köszönjük, hogy idefáradt, és sajnáljuk, hogy nem értettünk szót.
É: Ne sajnálják. Szót értettünk.
Fél perc múlva kint voltam az utcán. "Ágról szakadt buzijai" mondtam, de én sem hallottam. Egy norvég kamion eldübörgött a hangommal.
Az utolsó busz régen elment, de a hó csak térdig ért. Tizenhárom kilométer. Tyúkfing. Félúton ott az olasz pizza-kocsma. Most gyorsan beborítok egy (nem, kettő) snapszot a Müllernél, azzal kihúzom az olaszig. Egy órán belül ott vagyok. Az is lehet, hogy felvesz egy autós-menekült.
A Müllertől kilépve már nem is volt olyan hideg. Az út három kilométer után érte el a tópartot. Fél órával később az olasz kocsmában ültem. Három pincér volt ott meg én magam. zavaró tisztaság, virág minden asztalon. Két snapszot rendeltem, meg egy sört. Az első snapsz után kimentem a mosdóba, lerugdalni a havat a csizmámról. Közben engedtem, egy kis forró vizet a kezemre. "De jó forró ez a forró víz" mondtam. Egészen megszépülve mentem vissza az asztalomhoz, ami a havaimtól addigra úgy nézett ki, mintha három kutya pisált volna alá. Már nem kapkodtam. A snapsz gyönyörűen vágtatott bennem szerteszét.
- Kinyújtott lábaimban, ennyi baromság után, de jó ez a zsibbadás - motyogtam magam alá. de jó ez a zsibbadás - motyogtam magam alá.
– Tessék? - kérdezte a pincér.
– Noch ein Bier bitte!
Már ott is volt. Ausztriában a sört rendesen korsóban szolgálják fel. Gyönyörű, nagy, szép, csillogó korsóban. Esztétikai élmény. Rágyújtottam, élvezkedtem.
– Hideg van kint? - kérdezte a digó.
– Már nincs - mondtam. - Mikor zártok?
 háláltam meg a közeledését.
– Éjfél körül. Hátha betéved még egy-két utas.
– Oké. Mehetsz. Töprengeni szeretnék.
 – Bitte?
– Á, semmi. Kösz.
Végre otthagyott. A hozzám legközelebb lévő ablak előtt, a hodályon kívül, egy erős lámpa dolgozott. Szakadt a hó. Gyönyörű kép. A hóesésnek hangja van. Persze belülről nem hallható. Ott ültem volna órákig. Volt egy laposüvegem, azt megtöltettem az útra. Nem rajongtam a hátralévő hat kilométerért, de annál az asztalnál se ülhettem életem végéig.
Két perc múlva megint caplattam a hóban. Nem volt ezzel semmi bajom. A lábaim megint megszokták a ritmust. Meneteltem.
"Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest..."
Aha! Ez az. Ősi magyar bölcsesség. Mindig ebből van a baj. És én mintha elég régóta nem lépnék egyszerre... Mindegy. Én menetelek... Ágrólszakadt buzija! Mégis mit akart? Csak úgy önszorgalomból akciót indít? Vagy mi? Éppen fölfedezhet hétvégenként egy-két rakétakilövő állomást? Milyen akció ez? Kiírták a nevemet a faliújságra? Kiírták, én meg mentem? Ez itt mindenképp le akar fülelni egy atomtámadást a grünnenfuldi rendőrőrs ellen? Nyugdíj előtt jól jönne, vagy mi???
A tópartra pakolt csónakokat belepte a hó. Ki kellett venni a kezemet a zsebből, hogy húzzak egyet a laposüvegből. A kristálytiszta forróságból.
Az utolsó hosszú kanyar előtt, ahol 12o-nál kapcsoltam volna vissza az MZ-t negyedikbe, ha nem lett volna hó és lett volna MZ-m, a kis tisztáson ott állt a három hómedve. A kicsi, a középső meg a nagy. Bobbal építettük őket egy hete. Megálltam a maradék folyadék benyelése végett. Egy autó elsercegett a panzió felé.
– Most már be se szállnék!
Az osztrákok úgy mennek a havon, mint szárazon. Jól. Ismerik a havukat.
A holdfénynél belepisáltam a monogramom a frissen esett hóba.
Jól nézett ki.
Van, akinek emlékoszlop jut. Az is jól néz ki.





 

  

Comments