Az özvegy ember árvái

                           

Este van már, csóka, varju feketén kovályog:

Gyertek elő, szép regém van, gyermekek, leányok!

Egy királyról, a királynak árva kis fiáról,

Fehérképű, aranyhajú szépséges leányról.

 

Estike volt a leányzó, Liliom a bátyja,

Messze lát a fényes nap, de párjokat nem látja:

Olyan édes, olyan ékes, a leány, a gyermek!

Nézni rájok a lelke is repdes az embernek.

 

Nincsen immár édes anyjok, elmaradtak árván;

Ki-kimennek játszadozni a temető árkán:

Gondolatlan játék közbe' az időt repítik

Édes anyjok barna sirját virággal behintik.

 

Özvegyen az édes apjok, hejh! busúl magában;

Látja, hogy nem boldogulhat semmi ő dolgában:

Mert ahol jó háziasszony nem ügyel a rendre,

Isten átka van a házon, nincs is előmente.

 

Minden úgy van, mintha mindjárt eredne futásnak;

Szeri-száma, sorja nincsen sütésnek mosásnak;

Szita, rosta, csupor, fazék, vagyon mind veszőbe,

A szomszédból kéregetnek másokat helyébe.

 

Szomszédjában a királynak vén leány lakozott,

Oda küldi fiát hozzá, a kis Liliomot:

"Azt izeni édesapám" így beszélt a gyermek,

"A dagasztó tekenőjét adja ide kelmed."

 

"Bizony fiam nem adom én" így felelt a vén lyány

"Házasodjék meg az apád, lesz tekenő aztán,

Házasodjék meg az apád, és vegyen el engem;

De bizony a tekenőmet nem bitolja ingyen."

 

Máskor megint odaküldi: "adjon egy lapátot."

"Nem adhatom édes fiam, kell nekem is, látod;

Házasodjék meg az apád, legyünk egy kenyéren,

Sütök aztán neki cipót lágyon és fehéren."

 

Oda küldi harmadízben: "adjon egy pemetét."

"Dehogy adnám a körmömről ezt a kis feketét!

Házasodjék meg az apád, és ha engem elvesz,

Úgy lapátja, tekenője, pemetéje is lesz."

 

Megkéreti az öreg lyányt balgatag eszével,

Hozzá is ment az öreg lyány mind a két kezével.

Illett neki a fejkötő szürke haja mellé,

Mintha már az isten tudja mióta viselné.

 

Első napon szava se volt az új menyecskének,

Feleletje nem, vagy igen, ha valamit kérdnek.

Engedelmes mint a bárány, mindig urát bújja,

Az urának a leülő helyét is megfújja.

 

Mondogatja mostoháit édes gyermekének,

Símogatja aranyhaját a szép Estikének,

Aranyhaját megfüsűli vert arany füsűvel,

Ki se győzném mondani, hogy milyen nagy becsűvel.

 

Este reggel tejbe vajba megfereszti őket,

Fujó szélre, szellőcskére sem ereszti őket;

Liliom-nak, Estiké-nek szíve csak azt vallja,

Hogy bizony jobb a mostoha, mint az édes anyja.

 

Második nap az asszonynak ezer a bibéje;

Neki ez kell, neki az kell: vegye meg a férje;

Vigye őtet vásárokra, búcsura, bányába;

Nem szakad el lova farka, nem kopik el lába.

 

Megfüsűli a leányt is, - hanem már ezúttal

Nem az arany füsűjével, csak ezüst fogúval:

Tejbe vajba sem füröszté, csupán hideg vizbe; -

Megszapulta erős lugban a harmadik izbe.

 

Harmadnapon egy gerebent fogván a kezébe,

A leányzó aranyhaját összevissza tépte,

Nyomain a gerebennek piros vér serkedez,

Fehér nyaka patyolatján lefelé csergedez.

 

Hajtja őket az erdőre; szedegetni gallyat,

Elindulnak sirva, ríva; nem próbáltak ollyat.

Azt sem tudják hol az erdő, merre kéne menni,

Elbúnak az ablak alá, hol nem látja senki.

-------------------------------------------

 

(1850 körül)