Wrocław

Szalai Attila jóvoltából itt olvasható cikke Mátyás király kedves városának magyar emlékeiről (megjelent a Nagyvilág 2008. évi 6. számában):
 

Wrocław magyar emlékei

 

A Nagyvilág 2007. decemberi száma wrocławi szerzők műveivel vázolt fel egy kis pasztell képet az alsó-sziléziai lengyel nagyvárosról, annak irodalmi életéről. Nyitott kérdés maradt azonban, hogy a több kultúra találkozási pontján fekvő Wrocławnak –   magyar neve, Boroszló mellett - milyen magyar emlékei, kötődései vannak. Ejtsünk most ezekről is néhány szót, hiszen a magyar utazó mindjárt ismerősként kezd tekinteni olyan helyekre, ahol egyébként csak egynek érezné magát az ide látogató méltán sok turista között.

 

Azon a helyen, ahol ma Wrocław áll, Claudius Ptolemaios Krisztus után 140-150-ben készült térképe szerint már létezett egy település Budorigum néven. 1000-ben, ugyanabban az évben, amikor a később szentté avatott Géza fia Vajkot István néven Magyarország királyává koronázták, egykori katolikus hitre nevelője, Szent Adalbert gnieznói sírja felett találkozott III. Ottó német császár az ugyancsak megkeresztelkedett Vitéz Boleszláv lengyel uralkodóval, s ott érsekséget alapított. Ugyanekkor Wrocław városában is püspökség alapítására került sor. A város tehát legalább annyi ideje fennáll, mint a legrégibb magyar királyi városok, Esztergom és Székesfehérvár.

 

Az első keresztény lengyel királyi család, a Piastok hatalmának megrendülését követően a terület a cseh Przemyslidák uralma alá kerül. Az 1100-as évek második felében Barbarossa Frigyes német császár Magas Boleszláv lengyel herceget segíti Szilézia trónjára, melyet fia, Szakállas Henrik örököl. Ez utóbbi Meráni IV. Berthold bajor herceg egyik lányát veszi feleségül, akit később Sziléziai Szent Hedvigként ismer a történetírás. Testvére, Gertrúd, II. András magyar király felesége lesz. A Bánk bán tragikus sorsú hősnője családi kapcsolatainak köszönhetően telepedik meg a Barcaságban a Szentföldről kiűzött Német Lovagrend, mintegy védelmezőjeként az országnak a keletről ismétlődő és fokozódó nomád – elsősorban kun – betörésekkel szemben. A számos kiváltsággal rendelkező katonáskodó szerzetesrend azonban nem tartja be az uralkodóval kötött megállapodásokat, és egyre agresszívebben önállóságra tör, mintegy államot képezve az államban. Gertrúd 1213. szeptember 28-i halála után német hátországuk hazai befolyása meggyengül, és II. András úgy dönt, megszabadul tőlük, amivel csaknem pápai átkot vont a fejére. Elhunyt neje rokoni kapcsolatait azonban ügyes diplomáciával fel tudja használni arra, hogy a kellemetlenné vált vendégek máshová települjenek az ország tekintélyének veszedelmes sérülése nélkül. Sógora, Szakállas Henrik sziléziai herceg közvetítésével sikerül a lovagrendet határvédelmi és pacifikációs feladatokra meghívatnia az ekkoriban hercegségekre és nagyhercegségekre tördelt Lengyelország középső területein uralkodó Mazówiai Konrád herceggel.

Konrádnak állandó gondot okoztak a tőle északra fekvő Galindia, Szudávia és Jacviez – a napjainkban Mazúria és Suwałki néven ismert vidék – lakóinak, a gyűjtőnéven poroszokként ismert nomád balti törzsek évente ismétlődő, általában aratás utáni zsákmányszerző betörései. (Hadd itt alá: a poroszok eredetileg ezek a balti népek voltak – az őket tűzzel-vassal meghódított németek csak az emléküket őrizték meg a későbbi Poroszország névvel). Az avatatlanok számára nehezen járható sűrű erdőségek tavak, folyók, patakok, mocsarak tarkította földjén a lengyel büntető hadjáratok a szabadságszerető, kemény baltokkal szemben általában csődöt mondottak. A kiválóan szervezett német lovagrendben a herceg reményt látott a helyzet rendezésére, mi több, a kérdéses területek meghódítására, civilizálására, keresztény hitre térítésére. Sem ő, sem Szakállas Henrik, a közvetítő nem vették figyelembe II. András kellemetlen tapasztalatait. A lovagrend valóban elvégezte a galindok, szudávok és jacvingok szisztematikus letörését, ám mind a lengyel határvidékeken, mind pedig a meghódított területeken igen hamar önálló államszervezetet hozott létre, és igyekezett kivonni magát a lengyel uralkodók felügyelete alól. De ez már egy másik történet.

Szakállas Henrik, II. András sógora 1238-ban halt meg az Odera-menti Krosnóban. Gyönyörű, fekete márvány síremléke később szentté avatott özvegye, Sziléziai Szent Hedvigével egyetemben Wrocławtól körülbelül 20 km-re északra, Trzebnicában található, a róla elnevezett bazilikában.

Mintegy ötszáz évvel ez előtt egész Szilézia s így Wrocław is a cseh királysághoz tartozott. Ez idő tájt a prágai trónon Podjebrád György ült, akinek az uralkodása alatt némi nyugalom köszöntött be a huszita háborúkat követően. A király azonban nem mondott le a husziták támogatásáról, s amikor 1462 augusztus 12-én hivatalosan is kinyilvánítja ezt, az Apostoli Szentszék többszöri figyelmeztetés után, 1466. december 24-én azzal a „karácsonyi ajándékkal” lepi meg, hogy kizárja a keresztény királyok sorából. A kiátkozott „eretnekek” és a pápisták között véres háború veszi kezdetét. 1469. május 3-án II. Pál pápa támogatásával katolikus királyt választanak a cseh trónra Hunyadi Mátyás személyében. A magyar uralkodónak azonban nem sikerül hatalma alá vonnia az egész cseh királyságot, de Morvaország, Szilézia és Luzsica meghódol neki, Wroclaw pedig az elsők között ismeri el fennhatóságát, a városi tanács már 1469. május 31-én meghajol előtte.

Ez alatt Prágában továbbra is a magát huszitákkal körül vevő Podjebrád György az úr. 1471-ben bekövetkezett halála után hívei a cseh trónra Jagelló Kázmér lengyel király fiát, Ulászlót hívják meg. A cseh korona ekkorra már jócskán meggyengült. A lengyel király a helyzetet arra szeretné kihasználni, hogy újra megerősítse jogarának hatalmát Sziléziában, különösen Wrocław környékén. Mátyás természetesen nem hagyhatja, hogy a prágai és a lengyel hadak egyesüljenek, ezért útjukat elvágva Wrocławba siet. Hosszabb időre elegendő hadi ellátmánnyal és élelemmel felszerelkezve beveszi magát a falai közé, míg könnyűlovasságát kívül hagyja, hogy nyugtalanítsa a hamarosan megérkező ostromlókat, zavarja azok ellátási vonalait. 1474 őszén a keletről közeledő lengyel sereg sorban beveszi Opolét, Brzeget, Olawát, Oleśnicát és Strzelint, majd tábort üt a Wrocław alatti Świeta Katarzynában (A helység a történelmi városfalaktól mintegy 8 km-re dél-keletre, Siechnice határában található). Nyugat felől pedig a cseh hadak karéja veszi körül a várost.

Wrocław kiválóan erődített település, de míg Mátyás serege megfelelően felkészült az ostromra, a városnak nincsenek különösebb tartalékai. Kolerajárvány is tizedeli lakosait, akik mindezek ellenére kitartóan rész vesznek a harcokban. Múlnak a hetek, s az ostromló seregeknek rohamosan romlik az ellátása, utánpótlása – Mátyás könnyűlovassága hatékonyan teszi a dolgát odakint. A korgó gyomrú lengyelek és csehek számára a király megalázó meglepetésekkel is szolgál: a városfalakon mulatságot és tűzijátékokat rendez, az éj leple alatt jókora földhányást hordat a bástyák közelébe, amelyet behintet liszttel, hogy a távolból úgy tűnjön, az egész halom lisztből áll. A hasonló üzenetek megteszik a hatásukat, és bekövetkezik az, amit a mai napig egyedi esetként tanítanak a katonai akadémiákon: az ostromló kér békét az ostromlottól.

Jagelló Kázmér három uralkodó béketárgyalását javasolja, így aztán ennyi sátrat állítanak fel egy közeli falu, Muchobór Wielki határában. (Muchobór Wielki immár a mai Wrocław Nyugati Pályaudvarához közel eső egyik városrész). Kettőt Kázmér állíttat, egyet pedig, méghozzá feltűnően gazdagot, a wrocławi polgárok Mátyásnak. 1474. november 15-én kora reggel megjelenik Mátyás háromezer válogatott, láthatóan kiváló kondícióban levő lovas élén. A korabeli leírások szerint méregzöld, drága kelmékbe öltözötten, brilliánsokkal hímzett kaftánban, fényes, szattyán lovaglócsizmában érkezett, kardja arany hüvelyben csillogott az oldalán. Kázmér egyszerű fekete öltözetben állt elő, övében mindössze egy tőrrel. A fia, Ulászló nem jelent meg a találkozón, így azt másnapra halasztották. A tárgyalásokra tehát sort került, három hetes egyezkedés következett, míg végül megegyezés született. Ennek értelmében a lengyel és cseh hadak visszavonultak, Mátyás pedig megtarthatta Wrocławot. Öt évvel később Olmützben a Wrocław alatt kialakult helyzetet békeszerződés erősítette meg, amely elismerte Mátyás uralmát Szilézia, Morvaország és Luzsica fölött. Így tehát 1469-1490 között e területek gyakorlatilag a Magyar Királyság részét képezték, s Wrocław is ennek egyik nagyvárosa volt. Mátyás, mint az rá jellemző volt, keményen és következetesen uralkodott, a megszerzett területeken is számos reformot vezetett be, s a királyi közigazgatás, valamint az állandó hadsereg fenntartására külön adókat rótt ki. A wrocławi polgárok hálátlannak tartották, mert hiába álltak ki mellette, semmilyen kivételezésben nem részesültek, s mi több, a magyar király a széleskörű önállósághoz szokott városi tanács jogait is megnyirbálta a központosított hatalom akaratának maradéktalan végrehajtásának érdekében.

Mátyás 31 esztendeig volt Wrocław ura. Egykori jelenlétére emlékeztet a főtéri tanácsház, a Városháza (Ratusz) dísztermének falán egy régi városcímer, amelynek egyik negyedében a mai napig ott láthatjuk a Hunyadiak fekete hollóját, csőrében az aranygyűrűvel. A három uralkodó 1474-es találkozójának színhelyén állított három kőkeresztből pedig, az időközben a városba olvadt Muchobór Wielkiben kettő még mindig látható.

Érdemes még Mátyás idejében maradnunk egy tanulságos eset erejéig. Javában tart hát azon kevés hadi konfliktusok egyike, amelyek az egyébként hagyományosan jó lengyel-magyar viszonyt terhelték Európa történetének egyik leghosszabb és egyben legbékésebb határa mentén. Levéltári kutatások során került elő egy levél, amelyet az ezeréves lengyel-magyar határon álló Muszyna városának polgármestere intézett 1474 őszén a túlnani Bártfa polgármesteréhez. Az írás a két város között folyamatban levő ügyeket tárgyalja, majd záró sorai a következőképpen hangzanak: „Tisztában lévén azzal, hogy mostan köztünk háború vagyon, mindazonáltal szépen kérem kegyelmedet, ne feledkezzék el az esedékes tokaji borszállítmányokról”. A nagypolitika mögötti civil kapcsolattartás ékes példájával van dolgunk, amelyet a mai napig érdemes megszívlelnie mindannyiunknak.

A kalandos életű Balassi Bálintra, mivel jó néhány évet lengyel földön töltött, számos helyen emlékeznek: különböző időkben állított táblák hirdetik nyomát családja egykori galíciai birtokain. Így például a Krosno városához közel fekvő Odrzykoń falu fölötti Kamieniec várában, (amelynek későbbi lengyel tulajdonosai közötti operettháború ihlette Aleksander Fredro grófot, a XIX. század nagy lengyel drámaíróját a „Bosszú” című vígjátékának megírására), a környékbeli Nowy Żmigród és Rymanów nevű településeken, de ott láthatjuk a Tarnówból Krakkóba vezető út mentén, a valaha Wesselényi Ferenc tulajdonolta Dębno reneszánsz várának udvarán, s magának Krakkónak a főterén is, az úgynevezett Bárányos Ház falán. Bálint mester maga nem jutott el Wrocławba, de a fia igen. Balassi János annak a rövid életű frigynek a gyümölcse volt, amelyet Bálintunk Dobó Krisztinával, az unokahúgával kötött 1584 karácsonyán Sárospatakon. Dobó Ferenc felső-magyarországi főkapitány, akivel ígyen sógorságba került, hűtlenségi és vérfertőzési pert indított ellene, melynek következtében az egyházi hatóságok megszüntették a házasságot, 1585-ben született János fiút pedig törvénytelennek nyilvánították. Dobó Ferenc azonban csak Bálintra haragudott, nővére gyermekére nem. Őt gondjaiba vette, s taníttatta, mint arról a korán elhalt legény sírja fölé emelt emléktábla is szól, melyet éppen nagybátyja állíttatott.

A wrocławi Főtér közelében, a Szewska és a Łaciarska utca találkozásánál magasodó vöröstéglás gótikus templom, a Szent Mária Magdaléna Katedrális falán olvashatjuk az alábbi szöveget ékes latin nyelven:

 

„Örök emlékezetül az nemes és nagyszerű Balasy Jánosnak, Gyarmat Bárójának; ki születék volt atyjától Bálinttól, ki penig az ő Úrban boldogult nagyatyjától Jánostól, az ősi Zólyom egykori ispánjáról és várurától, az ki vala Ő Császári és Királyi Felségének Tanácsnoka is; és ki születe édesanyjától, az kiváló és nagyszerű, az Úrban boldogult Dobó Krisztinától, az méltóságos és nagyszerű, az Úrban boldogult Ruszkai Dobó István leányától, az Erdélyi Fejedelemség vajdájától és az szicíliaiak ispánjától, úgy is mint Bars megye urától, valamint az később elveszett Egervár legfőbb kapitányától, ki az emlékezetes török ostromkor győzhetetlennek bizonyult vala, és az ki ugyancsak Ő Császári és Királyi Fenségének születésénél fogva Tanácsnoka vala. Ezen Dobó István, ki atyai ágon ama magyar nemzetségből származik, az melyik Krisztus után 1229-ben főképp vitéz hadi cselekedeteiért bárói méltóságra emeltetett, és később minden nemzedékében, egészen mai napig hol atyai, hol anyai vérből meríte mind újra erőt, nagyszerűnek bizonyulván minden időkben, és megszaporodván az Királyság-Hercegség, Vajdaságok és Megyék méltóságait tölté be, és más hivatalokat és tisztségeket is nyerve az virágzó Magyar Királyságban. Mindeket bizonyítják számos privilégiumok és annalesek, vagyis az Magyar Királyság históriás dokumentumai, valamint különbféle királyok oklevelei. Úgy is mint az Ő atyjáról, Bálintról, ki elhalt Esztergom várának ostromakor; továbbá született testvéréről Ferencről, ezen túl az már említett római császári és királyi koronához tartozó Tokaj magyar várának és állandó mezei hadainak parancsnokáról különösen ama háborúban, mit az igen hatalmas tatár Kánnal víttak volt ugyanez 1594. esztendőben. Az kik az Királyság által vezetett korábbi hadi összecsapásokban és ütközetekben vitézül harcolának az Úr dicsőségére, az szent oltárokért és az Hazának családi tűzhelyeiért épp úgy, mint nékik kedves utódaikért és magáért a Keresztyénségért. Mind megtérének atyáikhoz maguk megett hagyván az már korábban említett egyetlen János fiukat, mint atyja és nagyatyja vitézségének folytatóját, és amint ugyanez János betölté életének 16. esztendejét, elhozták volt ez városba tanulás végett, és hogy alapossággal képezze magát az különbféle nyelvekben, mígnem 1601. december 18-án végzete be nem teljesedett. Kiváló, méltóságos és nagyszerű Ruszkai Dobó Ferenc, Sárospatak, Léva, Szerednye, Lőcse, etc. erődített városok és várak Bárója, az már említett Bars megye ispánja, ezen túl az Magyar Királyság Dunán fönneni részeinek főparancsnoka, császári és királyi felség Tanácsnoka, az már említett, az Úrban boldogult Dobó István, egykori Erdélyi Vajda, etc. fia, ki gyászába merülve önnön javaiból rendelé ezen tábla elkészítését és falra szerelését, hogy hirdesse legdrágább nővérétől született unokaöccse, az elhunyt Balasy János iránti szeretetét. 1602. szeptember 1-én. Hamvai itt az szomszédos kőlap alatt pihennek 1602. március 14-én történt temetésétől fogva”.

 

                E sorok szerzője nem tud róla, hogy lenne valamiféle emlékhelye Wrocławban Daniel Speernek, pedig megérdemelné – mindenek előtt tőlünk, magyaroktól. 1636-ban született az Odera menti Velencében, ahogyan a számos vízi úttal átszőtt várost néha emlegetik, és pendelyes gyermekként árvaságra jutott. Rokonai vették pártfogásba, de nem fűlött a foga kemény inaskodáshoz, s elég hamar elkanászodott. Szélhámos hajlamai voltak, de éles eszével, ügyeskedésével sok bonyodalomból sikerült kihúznia magát, miközben afféle garabonciásként különféle iskolákat és főúri udvarokat is megjárt, elsajátította a lengyel, a tót, és nem utolsó sorban a magyar nyelvet. Jó hallása és hangja volt, megtanult hangszerekkel is bánni, legjobban trombitán játszott. Boroszlótól kezdve végigjárta-élte Lengyelország egy részét, Felső-Magyarországot, hazánk földjeit és nem utolsó sorban Erdélyt. 1683-ban Bécsben, németül adta ki életírását „Magyar vagy erdélyi Simplicissimus” címmel, amelynek magyarázó alcíme a következőképp hangzik: „... amely ábrázolja az ő csodálatos élete folyását, különös kalandjait és utazásait. Benne foglaltatik a hajdan virágzó, de gyakorta felforgatott Magyarországnak, nemkülönben a magyar nemzet erkölcseinek, életmódjának, szokásainak, valamint háború viselésének igaz leírása”. S az olvasóhoz intézett bevezető szavaiban Speer arról is vall, miként azonosul hazánkkal. Íme: „Itt az ideje, hogy én, a gonoszul bántalmazott és el is üldözött, de meg nem félemedett magyar avagy erdélyi Simplicissimus írásban bemutassam magam”. 1979-ben Rózsa János filmet is forgatott e történetekre alapozva A trombitás címmel. Speer színes és olvasmányos, kitűnő humorral fűszerezett könyvét legutóbb a Felsőmagyarország Kiadó jelentette meg 1998-ban  Varjú Elemér fordításában. Jó szívvel ajánlom mindenkinek e wrocławi születésű német, magát magyarnak is valló garabonciás sorait.

         Nagyot ugrunk az időben, egészen 1956-ig. A magyar forradalom és szabadságharc a mi Boroszlónkat sem hagyta érintetlenül és érzéketlenül, itt is nyomot hagyott, mint annyi más helyén Lengyelországnak. Nem is keveset, mint arra Dr. Tischler János történész A lengyel társadalom és az 1956-os magyar forradalom című dolgozata alapján csodálkozhatunk rá, illő megrendüléssel.

         A magyarokkal való szolidaritás fontos jelképe volt a különböző lengyel falvakban és városokban kifüggesztett, időnként gyászszalaggal átkötött magyar nemzeti zászló. A magyar zászlók kitételében leginkább Wrocław és a wrocławi vajdaság járt az élen. Általában is elmondható, hogy Lengyelországnak ezen vidékén a magyar forradalom különösen nagy visszhangra lelt. A második világháború végén e területről németek millióit telepítették ki, s helyükre az 1939 előtti volt keleti lengyel területekről érkeztek lengyelek, akik körében a szovjetellenesség érthetően erős volt. Ezt már csak fokozta, hogy stratégiai szempontok miatt – az Oderán túl az NDK, majd az NSZK következett - Alsó-Sziléziában hatalmas szovjet csapattestek állomásoztak.

Október 27-én a Jelcz-i Gépkocsialváz-gyártó Üzemben délelőtt 11.30-kor félbeszakították a munkát, és a dolgozók gyűlést tartottak, ahol szovjetellenes és a magyar nemzetet támogató jelszavakat hangoztattak. Az épületre kitették a magyar és a lengyel zászlót, ezután elénekelték a nemzeti himnuszt és egy egyházi éneket, majd visszatértek munkájukhoz. Wrocławban a Városháza tornyára tűzték ki a gyászszalagokkal átkötött magyar zászlót, amelyet az épületben található Sziléziai Történeti Múzeum könyvtárának munkatársnői varrtak. Az eseményt a múzeum emlékkönyvében is megörökítették: „A Magyar Forradalom tiszteletére a wrocławi Városháza épületében működő Történeti Múzeum dolgozói, a múzeum igazgatója, Józef Piątek által összehívott gyűlésen egyhangúlag elhatározták, hogy kitűzik a wrocławi Városháza tornyára a magyar és a lengyel nemzeti zászlót. A zászlókat a toronyra Stanisław Mądry fűtő, valamint Janusz Kramarek, a Történeti Múzeum asszisztense tűzte ki. Tisztelet a szabadságukért harcoló nemzeteknek!”

Wrocław legnagyobb üzemében, az Állami Vagongyárban (PAFAWAG) – ahonnan néhány más üzemhez hasonlóan talicskán távolították el a gyár területéről a népszerűtlen igazgatót és a főmérnököt – október végén a gyár dolgozói letépték a vörös csillagot, és helyére a lengyel és a magyar zászlót akasztották.

November 5-én „El a kezekkel Magyarországtól!” tartalmú röplapot terjesztettek Wrocławban, amelyben élesen kifogásolták azt is, hogy Lengyelország ENSZ-képviselője – a kommunista blokk többi tagországához hasonlóan – a magyarországi szovjet beavatkozást elítélő amerikai határozat ellen szavazott. A helyi Ideiglenes Forradalmi Bizottság – ilyen és hasonló nevű szervezetek tömegével jöttek létre (főként az egyetemeken) a „lengyel októbert” követően, és néhány hónapig léteztek – által aláírt röplap elítélte a Szovjetunió beavatkozását Magyarország belügyeibe, és öt perces néma tiszteletadásra hívott fel a magyar forradalom elesettjeinek emlékére. November 6-án Wrocław utcáin plakátok jelentek meg, amelyek azt hirdették, hogy az Orvosi Egyetem hallgatói háromnapos gyászt tartanak a magyarországi események miatt. A LEMP KB számára készített jelentés megemlíti, hogy Wrocławban és Wałbrzych városában az ifjúság hajlik rá, hogy utcai tüntetéseket szervezzen „Szovjetunió, el a kezekkel Magyarországtól!” jelszóval. Wrocławban a már említett egyetemi Ideiglenes Forradalmi Bizottság november 7-re, az 1917-es „nagy októberi szocialista forradalom” évfordulójára csendes megemlékező megmozdulást tervezett, azonban visszakoztak ettől, mert mint röplapokon hírül adták, a feszült nemzetközi helyzetre való tekintettel az egyetemisták tüntetését visszavonják, mert az nem kívánatos következményekkel járhat. Így Wrocławban tüntetés nem volt, de azon a napon számos lakóházra kitűzték a gyászszalagos magyar illetve a lengyel zászlót. November 8-án ugyanez a bizottság rádiófelhívással fordult a város lakosaihoz, hogy egyperces néma tiszteletadással adózzanak az elesett magyar felkelők emlékének, és tartózkodjanak a szórakoztató rendezvényektől. Majd megismételték, hogy nem hívnak fel utcai demonstrációkra, mivel azokat kihasználhatják bizonyos „idegen erők”.

         A magyar forradalom és szabadságharc áldozatai, s egyáltalán a szükséget szenvedő magyarok számára országszerte adományokat gyűjtöttek. A fővárosban egy tudósító feljegyezte: „Varsó utcáin dobozokat ettek ki ezzel a felirattal: Gyógyszerekre a magyarok számára. Az emberek megálltak, továbbhaladtak. Annyit dobtak be, ki mennyit tudott. Jelen voltam egy ilyen doboz felnyitásánál. A sok bankjegy között – egy levél. Benne 50 zloty és a papíron girbe-gurba betűkkel az írás: a mamám megígérte, hogy ezért mackót vesz nekem, de neked, budapesti kislány, a pénz most fontosabb. Kriszti Varsóból…” Wrocławban, miként Varsóban is, az utcai gyűjtésen adakozóknak magyar kokárdát tűztek a mellére. Október végétől kezdve lengyel gyárak, különféle szövetségek és intézmények közzétették, hogy szívesen átengedik üdülőiket a sebesült magyar gyermekek számára, és ideiglenes befogadásukra Wrocław és más lengyel városok lakosai is vállalkoztak. A magyar gyermekek első, százfős csoportja 1956. december 16-án érkezett Zakopane és Krynica üdülőhelyekre, majd 1957 első felében további szervezett magyar gyermekcsoportok tartózkodtak rövidebb-hosszabb ideig Lengyelországban.

         A decemberi magyar események a legnagyobb lengyelországi visszhangot a munkások körében váltották ki. Ez történt Wrocławban is, ahol az M-5 üzemekben a munkáskollektíva előtt tartott december 10-én előadást Hanna Adamiecka (a forradalom idején Budapesten tartózkodott a Sztandar Młodych című napilap különtudósítójaként), aki a „harcoló magyarok hősiességéről, a szovjet csapatok és az ÁVH kegyetlenségéről” beszélt. (Adamieckának ez volt az utolsó nyilvános beszámolója a magyar forradalomról, mert ezen előadása után a felsőbb pártszervek megtiltották neki a további fellépéseket.) Beszámolója nagy felháborodást váltott ki a munkásokban, s ez a hangulat – a LEMP illetékes területi pártbizottságának jelentése szerint – átterjedt más üzemekre, különösen a PAFAWAG-ra és az Archimedes nevű gyárra. A PAFAWAG-ban a szovjet csapatok magyarországi magatartása elleni tiltakozásul öt percre leállt a munka, ez idő alatt végig szólt a gyári sziréna, és a falakat teleragasztották „El a kezekkel Magyarországtól!” feliratú plakátokkal. Az M-5-ben és az Archimedesben a párttag munkások tiltakozásuk jeléül visszaadták párttagsági könyvüket.

A magyar ’56 tavaly előtti, 50. évfordulója alkalmából a wrocławi Bulwar Slońca úton felavatásra került a Magyar Hősök Emlékműve, Monika Molenda szobrászművész alkotása. A helyszín arra emlékeztet, hogy fél százada a város lakóinak spontán megmozdulással, igaz, csak néhány napra, sikerült átkeresztelniük az akkoriban Sztálin nevét viselő utcát, „Aleja Bohaterów Węgierskich” (Magyar Hősök Útja) névre, táblákat is felszerelve. Azok a wrocławi emberek pedig, akik a magyar forradalom elbukásakor az említett négyméteres, gyászszalaggal átkötött magyar zászlót függesztették ki a Városháza tornyára, „A Szabadság Hőse” magyar emlékéremben részesültek.

         Mélységes mély a múltnak kútja – idézhetnénk Thomas Mannt: ki tudja, mi minden kerül még elő belőle? Wrocławot-Boroszlót azonban talán már ez a néhány, itt elmondott tény és emlék is közelebb hozza, s kedvet kelt ahhoz, hogy bolyogjunk egy jót gyönyörűen felújított Óvárosában, meghallgatva immár magyarul is megszólaló íróit, s elmerengve közös emlékeinken. Ha szerencsénk van, vagy utazásunk előtt kellően tájékozódunk, (ajánljuk hozzá az Alsó-Sziléziai Kulturális Központ, az OKIS angol nyelven is tájékoztató honlapját www.okis.pl) akkor akár magyar képzőművészeti kiállításokat, könyvbemutatókat, klasszikus muzsikusaink koncertjeit, népi- és világzenei együtteseink fellépését is láthatjuk, hallhatjuk. Wrocław ugyanis a Visegrádi Négyek egyik kulturális fővárosának számít, s a közös vállalkozások keretében gyakran mutathatjuk be ott mindazt, amire büszkék lehetünk.